Nem vagyok komplett, őszintén nem vagyok komplett! Már hetek óta nem vonultam ki a szobámból, kivéve a tanórákra, de amint lehetséges volt vissza is másztam sötét és nyirkos rejtekembe. Őszintén szólva semmi, de semmi kedvem nem volt érintkezni a külvilággal, bár igazából nem történt semmi, ami visszatartott volna, azért mégis rosszul éreztem magam. Igazából nem történt, de valahogy kezdtem teljesen reménytelennek érezni egy bizonyos valakihez való közeledésemet, így inkább a könnyebb, önsanyargató utat választom ahelyett, hogy még jobban ráhajtsak. Emiatt nem is igazán értem, hogy mit keresek itt a nagyteremben, csúnya ruhákban, kócos hajjal és leszegett fejjel egy zsemlét majszolgatva. Szinte mindenki boldog körülöttem, az összes nyomi kis diák boldogan szaladgál ide-oda a fincsi kis vacsorájukkal, fájdalmasan szánalmas. Tolok egyet kezemmel a zsömlén, hogy beljebb menjen számba, elgondolkodom rajta, hogy a fejemet is megcsapkodjam-e, hogy rágásra késztessem azt, de inkább a nemleges válasz mellett döntök, hiszen valljuk be, egész hülyén mutatnék úgy, ehelyett magamtól kezdek el rágni. Amúgy nem igazán érdekel, hogy hova ültem le, felőlem akár a tanári asztal is lehetne, mondjuk akkor lehet, hogy már elküldtek volna... Kezdek olyan lenni mint Britney Spears, komolyan kezdek hasonlítani rá, kivéve azt, hogy az elhízás helyett én krónikusan lefogyok és nem vagyok annyira híres sem. Még.

Mikor leülök észre sem veszem azt, hogy nekimegyek valakinek, az érzékszerveim kezdenek kihagyni mostanában, érdekes... Bár mintha papír sercegését hallottam volna, nem igazán tulajdonítok neki nagy jelentőséget, a zsemlét leveszem az asztalról és betömöm a tízedét a számba, nem igazán van most gusztusom az evéshez, de muszáj, különben félő, hogy éhen halnék. Na jó, annyira talán még nem rossz a helyzet, bár a szobatársaim és öcsém szerint nem festek túl jól, mikor ezt szóvá teszik általában annyival válaszolok, hogy "És?". A zsömle majszolásában egy női hang szakít meg, ami mellőlem jön, aljas rágalom, hogy én nem ülök jó asztalnál?
- Nagyot tévedsz - kezdek bele fel sem nézve, továbbra is előre meredve - te ülsz rossz asztalnál, várj, hadd nézzek körbe, hogy biztos legyek - persze az utolsó pár szót teljesen ironikusan mondom, egy kis mozdulatot teszek hozzá a fejemmel, hogy hitelesebb legyek.
Úgy néz ki zsenilialitásom végleg cserben hagyott, ahogy körbenézek Rellonos ismerősöket és ismeretleneket pillantok meg, néhányan bámulnak, néhányakat meg egyáltalán nem érdeklem, igazából az a lényeg, hogy béna vagyok és rossz asztalhoz vetettem le magam mikor beléptem a terembe. Mielőtt befejeztem, azaz módosítottam volna a mondatomat előkaptam a telefonomat és blogoltam egy gyorsat. "FAIL - a Rellonosok asztalához ültem xD". Miközben pötyögöm a rövidke szöveget szinte mindenki furán bámul rám, szívesen használom a menő felrúnázott elektronikus készülékeimet mások előtt. Persze elképzelhető, hogy nem kéne megosztanom a varázsvilág összes titkát, mert még kinyír a kormány vagy ilyesmi, de a Britney-szindrómában szenvedőket - azaz engem - ez elég hidegen hagyja.
- Ja, hát bocs, tényleg nem jó az asztal... Bocsi... - a nyakamhoz nyúlok és megvakarom, a brit tudósok azt mondják, hogy ez a hazugság jele, de ki hisz manapság a brit tudósoknak, őszintén?! Kimutatták, hogy a birkák egoisták, hogy január tizenhatodika az év legszomorúbb napja, hogy a pénz nem boldogít és még azt is, hogy nincs tökéletes férfi. Valószínűleg még nem találkoztak velem.
- Amúgy, nagyon zavarok itt, vagy maradhatok még pár percet?

Tomi igyekezett mindent bepakolni, mikor Bagolykőre készült; a kézfertőtlenítőjét, a mentolos kenőcsét, a gyógyszereket, amiket szedett és párat azok közül, amiket nem - hiszen soha nem lehet tudni. És persze nem maradtak otthon a szabályai sem, amik szerint az életét rendezte. Az első napokban néhány bepakolt holmiról kiderült, hogy jó eséllyel haszontalannak bizonyulnak majd Tomi számára a bagolykőn töltött évek alatt. Ilyen volt például a hetes szabály: örülj a kis dolgoknak. Úgy tűnt ugyanis, hogy ebben a kastélyban nincsenek kis dolgok.
Bármerre ment ugyanis Tomi, mindenhol nagy és tágas terek, grandiózus megvalósítás fogadta. Persze lehet, hogy épp emiatt nem vette észre a mindenhol megbújó apró részleteket, de ez valahogy lényegtelennek tűnt, ahogy első alkalommal ott állt a Nagyterem bejáratánál, és kis híján hanyatt lökte a látvány. Ahogy elindult befelé, kicsit védtelennek is érezte magát a tér ekkora kiterjedése mellett. Nem csoda hát, ha tekintete a megbűvölt égboltról inkább az asztalok felé terelődött.
Tisztában volt vele, hogy minden mozdulatáról süt, hogy most jár itt először. Gesztusaiból hiányzott az a rutin, amit az itt élők már bizonyára felszedtek, és ami miatt otthonosan érezték magukat itt. Tominak egyelőre minden új és szokatlan volt.
Első körben ez ellen úgy próbál tenni, hogy elhagyja az asztalok közt kialakított, a terem másik vége felé vezető folyosót, mivel úgy érzi, itt túlzottan magára vonja a figyelmet. Az asztalokat illetően nem vesz észre semmi különleges ismertetőjegyet, így a bal szélső felé veszi az irányt némi hezitálást követve. Ott helyet is foglal úgy, hogy háttal legyen a terem falának. Tízes szabály: védd a hátad! Nem mintha ez jelen esetben indokolt lenne, arról nem is beszélve, hogy a védelem legjobb esetben is csak illúzió ekkor terem esetében, de sosem lehet tudni.
Tomi újonnan elfoglalt pozícióját arra használja, hogy alaposabban szemügyre vegye a termet. Közben talárjának ujjával babrál.

Tomi

Egy újabb reggel, egy újabb olyan nap, ami totál unalmasnak ígérkezik. Legalábbis a tanórák ilyennek ígérkeznek. Valahogy Mira is úgy van vele, mint a legtöbb diák, hogy legszívesebben átugraná azt a pár órát, amíg bűbájtanon, és a többin ül. Általában jó prefektus módjára ilyenkor nézeget ki az ablakon, jobb esetben a tanárt nézi, és bólogat, mintha tudná miről van szó. Ugyanezt csinálta eddig mindig, és mégis itt van, immár harmadikosként, ami elég jó teljesítmény ahhoz képest, hogy mennyire elkalandozik az órákon.
Szinte kiesett az ágyból reggel a feketeség, és majdhogynem négykézláb mászott el a fürdőig, ahol a langyos zuhany térítette észhez. Beletelt egy kis időbe, mire rávette magát, hogy ne a gyengélkedőre menjen, hanem a nagyterembe, és tömjön magába valami ehetőt. Hangosan morogva és pár káromkodás elmormolásával kisminkelte magát a szokásos szemkihúzással, lágy szájfényt kent az ajkaira, majd ezt az egészet még egy öt perc ráhúzással megkoronázta a fésülködéssel. Fekete fürtjeiből hullámosat varázsolt, aztán a szekrénye előtt folytatta az időhúzást. Fekete szoknyájához zöld blúzt párosított, nyakában egy új, szikrázó szemű sárkánybébi függött a nyakláncán. Magassarkúba bújt, és a talárt is magára kapta úgy ahogy.
Leo és Ecset a szobában maradtak, Amira meg a táskáját maga után húzva elindult reggelizni. Arcán a Miramosoly virított, úgy sétált végig a folyosókon, mint mindig.
A nagyterem ajtaján áthaladva egyből a rellonosok asztalához tipegett, majd leült egymagában. Felmérte az asztalon feltálalt ételeket, és a száját húzva töltött magának egy pohár narancslevet. Úgy tűnik, most sem sikerül rávennie magát a reggelizésre.
Percekig kortyolgatta az italt, közben pedig a belépőket vizslatta. Sokszor elhagyta a száját a "Merlinre" kifejezés, és magában új stílust tervezett a számára nem megfelelő öltözetűeknek, és hasonlóaknak.
Aztán valaki felkeltette az érdeklődését. A göndör hajú srác egyből megfogta, érdekelte, hogy ki az az újonc. Homlokát ráncolva nézte, amint az idegen leült a Rellon asztalához, majd úgy döntött, köszönti is. Poharával a kezében felállt, és egyenesen a fiút megcélozva sétált végig a hosszú asztal mellett.
-Szia -kedvesen mosolyogva köszönt rá, a választ meg sem várva leült mellé. -Csak nem új vagy? Amira vagyok, és te?

Amira

Lassan felfeslik a talárujj szegélye, ha ennyit babrálja, úgyhogy inkább valami más elfoglaltság után néz. A reggelizés például jó ötletnek tűnik. Csak épp az a baj, hogy nem igazán éhes.
~ Iszom egy narancslevet, attól hátha megjön az étvágyam. ~
Már nyúl is a kancsóért, amikor odalép hozzá egy lány.
~ Egy lány, csak semmi pánik. ~
Nyugtatja magát, miközben végigpillant a hozzá érkezőn.
- Szia, én Tomi vagyok.
Ahogy a lány felé fordul, jól láthatóvá válik az iskolai talárjára hímzett házjelvény, a főnix. Egyelőre ez Tominak nem jelent túl sokat, de majd utána néz, miért épp főnix, és hogy a többi háznak. Ha Amira talárján ott is a sárkány, Tominak nem tűnik fel. Látható, hogy a fiú alaposan felöltözött a köpenye alá. Fehér ing, ehhez pedig szürke, V-nyakú kötött mellény, hogy meg ne fázzon. Persze hozott egy csomó gyógyszert meghűlés ellen, de soha nem lehet tudni.
- Igen, csak nemrég érkeztem.
Kicsit hangsúlyosabbak lesznek a szeplői, ahogy elpirul alattuk.
- Ennyire látszik?
Végig is néz magán, hátha meglátja a "Gólya vagyok" kitűzőt, amit nem vett észre a reggeli készülődésnél.
- Te mióta vagy itt?
~ Abból a magabiztosságból ítélve, ahogy ebben a közegben mozog, biztos felsőbb éves vagy ilyesmi. De az is lehet, hogy nála ez az alap hozzáállás. ~
Morfondírozik Tomi, s ahogy elnézi Amirát, egy cseppet sem lenne meglepődve, ha az utóbbi feltételezés bizonyulna igaznak.

Tomi

Mindig vannak olyanok, akiken megakad a feketeség szeme. Általában a két véglet a jó pasik, és a bután kinéző lányok. Szinte mindenki ismeri a leányzót, úgyhogy nem csoda, hogy ezt mások is tudják róla. Nem titkolja, ha valami tetszik, illetve nem tetszik neki, de azért azt senki nem várhatja el tőle, hogy a "nem tetszik"-es lányokkal a leszóláson, és felsőbbrendűségi érzésen többet is tegyen. Kivétel az, akit kedvel, de ők meg többnyire normálisan néznek ki. Önkéntelenül olyan barátokat választ maga mellé, akik "különlegesek".
Jelen esetben az asztalok között bóklászó srác bongyor haja keltette fel az érdeklődését, és kíváncsivá tette. Máskor sem, így most sem húzta sokáig az időt. A kedves arcát mutatva ült le a fiú mellé, és félmosollyal mérte végig a bemutatkozás közepette. A szeme megakadt a talárját díszítő jelképállatkán, és a válaszra ezzel egyidejűleg elvigyorodott.
-Alig -nevetett fel lágyan, és belekortyolt a narancslevébe. Tekintetével körbefutott a nagyteremben felgyülemlett diákseregen, majd pár pillanat múlva újra Tomi felé fordult.
-Cicám, tudsz róla, hogy ez a Rellon asztala? -kíváncsi, és egyben huncut vigyor jelent meg a képén, haját lágyan hátradobta. -És egyébként meg úgy néztél körbe, mint nem is tudom...a muglik ha természetfeletti dolgot látnak -úgy gondolta, jobb lenne egy picit felvilágosítani szegényt róla, hogy mégis miért tudta elsőre, hogy még elég újonc a srác.
Minden bizonnyal, ha más fogja ki, akkor nem kedvesen faggatni kezdi, és ismerkedik vele, hanem nagymacska módra játszadozni kezd vele, amíg cafatokban vissza nem tér a pirosak közé. Oké, kissé túlzás, de elég sok rellonos van, aki így viselkedne a másikakkal szemben. Mira viszont Mira, és mégiscsak egy pasiról van szó...
-Harmadik évfolyamos vagyok -adta a választ, és továbbra is nézte a bongyorkát. Ismerős volt neki, bár semmi esély arra, hogy valaha is találkoztak. És nem is olyan fontos.
-Honnan jöttél? -a barátságos hangnemet tartva kíváncsian nézte a szeplős arcú fiút. Lábait keresztbe tette, így kényelmesebben elhelyezkedett az asztalnál.
Ritka pillanatok egyike, szóval amint egy pergamen kerül a lány kezébe, feljegyzést készít róla, hogy már ilyet is elkövetett...

Amira

Hamar megkapja a választ, miért is volt egyértelmű, hogy nem ismeri eléggé a terepet. A Rellon szó ismerősen cseng számára. Kisvártatva rájön, hol is hallotta már korábban.
~ Ezek szerint rossz asztalhoz ültem. ~
- Jah, értem. Hát ez mindent megmagyaráz.
Szavait egy zavart nevetés kíséri, miközben szórakozottan megvakarja tarkóját.
- Én Csehországból jöttem. Prágából.
Kap az alkalmon, hogy kicsit másra terelődhet a szó.
- Sok mindenről híres.
Bár jelen pillanatban nem jut eszébe semmi prágai híresség.
- Például...
Majd kiböki az első eszébe jutó dolgot.
- ...a fekete mágiáról.
Már kicsúsztak a száján a szavak, mire rájön, hogy nem biztos, hogy jó, ha ilyen kijelentésekkel dobálózik. Még a végén kellemetlen következtetéseket vonnak le róla.
- De a sörünk sem rossz, és a Károly híd igazán mesés, de én még nem kóstoltam...mármint a sört.
Erről a hablatyról viszont biztos, hogy kellemetlen következtetéseket vonnak le. Történetesen azt, hogy akiből folyik, egy komplett idióta. Ez a felismerés elhallgattatja Tomit.
- És jártál már Prágában? Egyszer majd gyere el.
Újfent észbe kap, hogy már megint miket beszél.
- Mármint nem hozzánk.
Így sem jó.
- Mármint persze örülnék annak is.
Még rosszabb. Inkább elhallgat, és összeszedi a gondolatait.
- Bocs, hogy össze-vissza fecsegek.

A srác szétcsapott külsejéhez eléggé szétszórt belső is tartozott. Ahogy körbenézett, megbizonyosodhatott róla, hogy nem én követtem el a hibát - ugyan már... én, hibát? -, hanem bizony ő.
Kissé mintha zavarba jött volna, ahogy a nyakát vakarta, és egyre csak szabadkozott. Enyhén felvont szemöldökkel néztem rá, kissé talán lenézően - a pillantás, amit annyian utálnak... ez a flegma lenézés, hú de sok bűbájt kaptam már majdnem miatta -; végül elszedtem róla a tekintetem, és bekaptam az igen kétes állagú raguból egy falatot.
- Mi ez a szutyok már megint...? - kérdeztem félhangosan, ahogy eltoltam a tányért, és más tálak felé kezdtem tekintgetni. Miért eszek én egyáltalán itt?... Yvonne ennél hatszor jobban főz, ha nem hatezerszer.
- Tőlem akár három órát is maradhatsz. - válaszolom kissé bunkó hangnemben - igen, ezt csak így lehet jellemezni; velejéig bunkó vagyok. Hé, de legalább én elismerem!...
Inkább magam elé vettem a rajzot, és egy gyors Leperexet szórtam a rajzra, hogy legalább a ragu ne menjen rá, ha a mellettem ülő Levitás srác véletlen még le is találja enni. A rajzon kezdtem gondolkodni; először azt fontolgattam, hogy leradírozom a szemöldök jelentős részét, aztán arra jutottam, hogy semmi értelme nem lenne. Én a festményeimnél és a rajzaimnál sosem szoktam semmit kijavítani. Amilyen lesz, olyan lesz. Általában úgysem tetszik a végeredmény, és kihajítom a kukába, Yvonne meg megmenti, és besuvasztja a többi közé a szobámba. Tehát nem tettem semmit a leendő férfi szemöldökével, hanem inkább a másik szempárt is elkezdtem kidolgozni. Ujjammal serényen maszatoltam a ceruzát, hogy aztán olyasmi hatást kapjak, amilyet én szeretnék. Próbáltam a másik pislogóhoz igazítani ezt is, mert abban volt valami hátborzongató fény, és ezt a hatást ide is kölcsönözni akartam. A hátborzongatáson kívül valamiért hasonlított B. szeméhez, de nem tudom, miért... persze ezt akkor még nem fedeztem fel. Csak rajzoltam.

Tomi

Mira meglepetten hallgatta, hogy Tomi honnan érkezett. Nem igazán tudta oda behelyezni, mármint így fejben nem. Csehországról nem sokat tud a feketeség, ezért még azzal sincs tisztában, hogy milyen emberek élnek ott.
-Mesélj róla -kérlelte mosolyogva, és őszinte kíváncsisággal figyelte ahogy a srác beszélni kezdett.
Ahogy egyből a fekete mágiát hozta fel példának, Mira hümmögni, és bólogatni kezdett. Már jól indult. Aztán a folytatás sem volt rossz, sőt. Sör... Kellően felkeltette a leányzó érdeklődését, de azon már felnevetett, ahogy Tomi összekötötte a két dolgot.
-Szóval még nem nyalogattad meg a hidat...értem -bólogatott vigyorogva. Minden bizonnyal kellemetlenül érezte magát a srác, látszott rajta, hogy nem így gondolta ezt a helyelemzést. Viszont Amirának tetszett.
-Nyugi, nagyon cuki vagy ahogy fecsegsz -vállat vont, hogy jelezze, neki ettől még nem tűnik tök hülyének, vagy olyannak, akit innentől kezdve elfog kerülni. Vagyis...tényleg kicsit hülyének nézte így elsőre, de pont ez fogta meg benne. A bénaságai, amik egyébként aranyosak.
-Amúgy nem jártam még felétek, kíváncsivá tettél. A pasik is olyan jók, mint a sör? -ez a kérdés olyan általános a lánynál, hogy most már csak kicsúszott a száján. Hiába, sosem fogja elhagyni a pasiimádó énjét, de már így-úgy képes visszafogni magát. Tanult a hibáiból...
-Bocsi, ne is válaszolj, ez már megszokás -feltartotta a kezét, hogy a srác ne is foglalkozzon azzal, amit az előbb kérdezett. Hirtelen nem is tudta mit mondjon, annyi mindent szeretett volna megkérdezni, illetve mondani neki.

Amira

- Cuki?
Már épp zavarba jönne, amiért Amira kineveti a fecsegését, ám a lány cukinak nevezi, ezzel kissé megváltoztatja Tomi kedélyállapotát is. Igazából még mindig zavarban van, de most valahogy máshogy. Mégiscsak megdicsérte egy lány.
~ Egy lány, aki ráadásul két évfolyammal felettem jár, és aki ráadásul...khm...~
Tomi tekintete egy pillanatnyi elkalandozás után visszatér Amira szemeihez. Mindenesetre azt nem tudja elkerülni, hogy a be nem fejezett gondolat hatására a füle hegyéig el ne vörösödjön.
~ Ez így nem lesz jó. Gyerünk, gondolj valamire, ami kijózanít. Vasorrú bábák. Zombik. Vasorrú bábák zombikkal...~
Azonban akárhogy is próbálkozik, nem jön össze, tudata egyre csak a lila ködben lebeg.
~ Cuki...~
Visszhangzik a fejében a jelző, mígnem a kellemes leli zsibbadást egy zord arc képe teszi semmissé. Az ötvenes éveiben járó férfi egyenes, fekete haja pergamenszerű arcot keretez, melyre a rosszallás vetett évek szorgos munkája alatt megannyi ráncot. Szemöldöke összenőttnek tűnik, pedig nem az, csak annyit ráncolta az illető, hogy már nehezen lehet eldönteni, hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik.
~ Cuki, mi? ~
Visszhangzik Tomi fejében a férfihez társított, károgásszerű hang.
~ A plüssmackók cukik, és az én fiam nem az. ~
Tulajdonképpen Tominak fogalma sincs, mindez miért jutott eszébe, de megtette a hatását. Kissé megszeppenve szólal meg ismét.
- Nem, nem kóstoltam a hidat.
Kicsit kényszeredetten nevet fel.
- És a sört sem, de szerintem pár éven belül meg fogom.
Ahogy már lenni szokott, a beszéd oldja a feszültséget, így hamarosan az iménti megszeppenésnek még az árnya is eltűnik az fiú körül.
- A fekete mágiáról meg csak annyit, hogy ugyan nem Prágában, de Csehországban van egy kápolna, aminek a belseje emberi csontokból készült.
Tulajdonképpen általában nem szeret az ilyesmivel kérkedni, sőt, legtöbbször elhatárolódik a fekete mágiától, most azonban azelőtt csúsznak ki a száján a szavak, mielőtt rendesen végiggondolná, mit is beszél. Ettől mintha kicsit veszélyesebbnek érezné magát - pedig semmi köze ahhoz a kápolnához. Mondjuk, hogy miért jó az, ha egy lány előtt veszélyesebbnek tűnik, arról fogalma sincs, ebbe nem is gondol bele.

mesemesemátka :3

Ha bármelyik ismerőse most megpillantotta volna Fruzsit, valószínűleg alaposabban szemügyre vették volna őt, hogy valóban a rellonos vadócot látják-e, vagy csak a szemük káprázik. Mert hát Fruzsi a könyvtárban?! Ez azért nem mindennapi látvány. Az utolsó előtti polcsor mögött ült törökülésben, az ölében lévő nyitott könyv fölé hajolva. Messziről még úgy is tűnhet, hogy valóban olvasott, de ha valaki jobban megfigyeli, a barna hajzuhataga az arcába lógott, és a feje is nagyobb szögben konyult előre, semmint, hogy lássa a betűket. Aludt. Na ez a kép már sokkal inkább jellemző rá.
Még kora délután jött a könyvtárba, mert felismerte, hogy sajnos a gyakorlati tudás nem mindig elég a vizsgákon, és a házi dolgozatokat sem lehet azzal megírni. Ezt egyébként egyáltalán nem értette, hiszen az életben úgyis mindent gyakorlatban kell majd tudni alkalmaznia, bővel elég lesz például, ha felismeri a mérgeket, hogy lehetőleg ne kóstoljon majd bele egybe se. Ha ő akar kotyvasztani valami főzetet, meg majd úgyis előveszi hozzá a 'receptet'. Miért kellene hát megtanulnia kívülről a különböző bájitalok történetét, elkészítési módját és a többi. De sajnos nem ő szabja a tantervet, és különben is elég erősen én még benne az emlék, amikor elsősként ezt az okfejtését megosztotta Felával... Azt volt talán az utolsó eset, hogy bárkivel is őszintén megosztotta a véleményét valami komoly témában. Tehát a mai délutánon kényszerítette magát, hogy tanuljon egy kicsit. Mint általában, a többségtől távol, a kényelem faktort számítsába sem véve a polc tövében olvasgatott, amíg érdekesebbnek nem találta a szeme belsejét, mint a betűket. Eléggé fáradt volt amúgy is, mivel nem sokat aludt az éjszaka. S mivel egyébként sem szerette magára fel hívni a figyelmet, a könyvtáros valószínűleg észre sem vette, hogy valaki még kuporog a földön két polc között, amikor elment.
Fruzsi végül arra kelt fel, hogy fáj a nyaka, a háta, a lábai elzsibbadtak és szétülte a fenekét, na meg hogy totál egyedül van a sötét könyvtárban. De mindezek ellenére nem zavartatta magát. Teljes lelki nyugalommal söpörte ki a arcából a haját, és nyújtózkodott egy sort.

Fruzsina

Fruzsi a háta mögött egy halk koppanásra lehetett figyelmes. Aztán egy újabbra és egy újabbra.
Hamarosan valami ráesett Fruzsina vállára, méghozzá egy vaskos, több mint 500 oldalas kötet, hátrapillantva pedig a lány észrevehette, hogy a polcokról egyesével potyogtak a könyvek.
A könyvtárba csak a holdfény sütött be kintről, ám a függönyök hirtelen hangos suhogással csapódtak össze, sebesen és vészjóslóan lobogva.
A könyvek potyogása mellé újabb hang társult - valahonnan a könyvtár egyik távoli zúgából ahhoz hasonló hangok szűrődtek, mint amikor valaki papírlapokat tépked nagy vehemenciával.
Ezenkívül Fruzsina még egy dologra lehetett figyelmes: a gyenge, ám egyre jellegzetesebb füstszagra, amely szintén a távoli irányból jött. Valamiféle kisebb fény is derengett onnan, ám azt egyelőre a könyvespolcok kitakarták a lány látószögéből, így nem vehette észre. Újabb könyv esett a lányra, most a lábára pottyant, és ez eléggé fájhatott is. A könyvtár ajtaja már egy ideje bezárult, ám ezt egyelőre a lány még nem érzékelhette. Rajta áll, mi jön most.

Főmesélő :3

Fruzsina egyelőre azzal volt elfoglalva, hogy elgémberedett tagjait masszírozgassa, de azért nem kerülte el a figyelmét a halk koppanás. Nem tudta mire vélni, de különösebben nem is zavartatta magát, hiszen sosem volt az a típus, aki éjszaka minden apró zajától megijed. De a koppanás megismétlődött, aztán pedig Fruzsina vállára rázuhant egy vaskos könyv, majd kinyitva földet ért a padlón. Nem volt éppen kellemes érzés, de tompa fájdalom nem tartott sokáig. Fruzsi azonnal hátrafordult, hogy megnézze, hogy eshetett le a kötet a polcról, vagy ki az az idióta, aki képes könyvekkel dobálózni. Azonban egyik tippje sem jött be, ugyanis a könyvek maguktól potyogtak le szépen sorjában a polcokról.
- What the **** - E mellett azért már Fruzsi sem tudott csak úgy elmenni, felpattant a földről, előkapta a pálcáját és körbenézett. Még mindig úgy volt vele, hogy valaki nyilván szórakozik vele. A következő pillanatban a függönyök függönyök hangos suhogással összehúzódtak, kizárva az eddig beáramló holdfényt. A könyvek továbbra is elszántan vetették le magukat polcokról, s Fruzsi egy újabb zajforrást is érzékelt, aminek a forrását egyelőre nem tudta azonosítani. A szeme még nem szokta meg a sötétet, de csak akkor akart a pálcájával világítani, ha ez rövid időn belül nem történik meg. Bármikor ha éjszaka a folyosókat, illetve a birokot rótta, azt általában pálcafény nélkül tette. Hiszen azzal járkált volna, akkor akár már igazán akaszthatott volna egy táblát is a nyakába, hogy " Hahó, itt vagyok!".
Annak örült, hogy a könyvtár rendezett polcai közt könnyen el tudott igazodni. Úgy döntött, megkeresi a zajforrást, hátha talál ott valakit, akit megajándékozhat egy rémdenevér-rontással. Óvatosan indult el a folyamatosan potyogó könyvek között, de nem tudta elkerülni, hogy az egyik súlyos kötet a lábán landoljon. Éles fájdalom nyilallt a lábfejébe, amit elintézett egy obszcén kifejezéssel - mintha a szitkozódás enyhítené a fájdalmat - és ment tovább. Nagyon idegesítette, hogy nem látott, de helyette jobban odafigyelt a többi érzékszervére, és megérezte a füstszagot. Ez is azt az elméletét igazolta, hogy egy diák szórakozott vele, aki talán most éppen eléget pár könyvet. Legalábbis ő nagyon szerette volna, hogy így legyen. Pedig valahol mélyen azért voltak kételyei afelől, hogy egy diák képes így felforgatni a könyvtárat. Fruzsi mostmár nagyon kíváncsi volt arra, hogy mi is folyik itt, úgyhogy pálcáját előre tartva ment az orra és a füle után, vállalva a kockázatot, hogy szerez már pár kék-zöld foltot a könyveknek hála.

Fruzsina

Fruzsi talán nem tette túl jól, hogy elindult a zajok forrása felé. Hiszen az a valami, ami éppen a könyvtárban randalírozott, bizony ugyanúgy észreveheti őt, mint ahogyan Fruzsina is észrevette az egyelőre ismeretlen jellegű lényt.
Miközben a lány sétált befelé egyre mélyebben a polcok között, most egy sokkal hangosabb puffanásra is figyelmes lehetett. Ez már egy nagyobb valami lehetett. Nem olyan messze a Rellonostól, olyan 5-6 méterre tőle, egy komplett könyvespolc dőlt ki.
A zajra azonban nem csak a lány figyelt fel - a tűz közelében hallható papírtépkedés megszűnt, és léptek közeledtek a lány irányába, majd elhaladtak mellette, anélkül, hogy  Fruzsina bármit látott volna.
Egyelőre még nem tudhatta, de egy olyan lénnyel volt dolga, amelyet csakis tűzfény mellett lehetett látni, sehogy máshogy. A lány elment a könyvespolcig, majd újra elhaladt a lány mellett, és visszament a tűzhöz, ahova Fruzsi egyelőre még nem ért el.
Ezekről a lényekről egyébként a következőket érdemes tudni: Általában olyan emberek szellemei, akik valamilyen tűzben haltak meg, a szabadidejüket pedig azzal töltik, hogy közterületi helyiségeket gyújtogatnak fel. Kinézetük szempontjából általában szinte mind ugyanolyanok: Az arcuk és az egész testük szinte teljesen szét van égve, felismerhetetlenre. A hajuk csak csomókban van meg, foghíjasak és szempillákkal és szemöldökkel sem rendelkeznek, de sokszor még szemhéjjal sem. És imádnak gyerekeket a tűzbe dobálni, ám csak látható alakjukban képesek az élőkhöz hozzáérni.
Egy ilyen randalírozott ma este a könyvtárban, belé botlott most éppen Fruzsina. Pillanatnyi delikvensünk egyébként valaha egy 13 éves kislány volt, fekete hajjal és kék szemekkel. Na Fruzsi, őt nem kéne ma látni, nem is egy szép látvány. De hát persze az ember hogy kerülhet el valami olyat, amit nem lát előre, s közben éppen felé halad?

Főmesélő ^^

Fruzsi egyre beljebb és beljebb haladt a polcok között az események okozóját keresve. Mostmár a halvány derengést is látta a helyiség hátulja felől. Arra egyelőre még nem volt terve, hogy mit csinál, ha egyszer elér a tűzhöz és megtalálja a gyújtogatót. De annyira nem is zavartatta magát emiatt az apróság miatt. A következő pillanatban a könyvek földet érésénél jóval hangosabb puffanást hallott. Megpördült a tengelye körül a zajforrást keresve, és hunyorogva sikerült is kivennie a tőle nem is olyan messze lévő, felborult polcot. Átfutott az agyán a gondolat, hogy mi lett volna, ha ott áll a polc előtt... Pár hosszúnak tűnő másodpercig figyelte a polc sziluettjét, ekkora már eléggé megrendült benne az eddig elképzelése a randalírozót illetően. Felfigyelt rá, hogy a papírtépkedés elhalt, s helyette közeledő léptek koppantak a padlón. Fruzsina érezte, hogy a szíve gyorsabb sebességre váltott, de rezzenéstelen kézzel tartotta a pálcáját, készen rá, hogy amint meglátja a közeledő alakot azonnal megátkozza. A léptek egyre közeledtek, de Fruzsina semmi mozgást nem látott a sötétben. A léptek elhaladtak mellette, de ő semmit sem látott. Pislogott, hunyorgott, mikor a léptek visszafordultak a kidőlt polctól és újra elhaladtak mellette, de ezúttal sem látott semmit. Az eddigi történések közül ez ijesztette meg a legjobban. Vakmerően kiállt volna bármilyen ismeretlen ellen, legalábbis megpróbálta volna, de mégis mihez kezdjen, ha nem lát valamit, aminek ott kellett lennie az orra előtt. Na ez a fordulat már nem volt az ínyére. De a nem kizárt, hogy kicsit rendellenesen működő ösztöneinek hála, még most nem kezdett a kijárat felé rohanni. A pillanatnyi őszinte félelmet gyorsan felváltotta a tehetetlen düh. Dühös volt a sötétre, a könyvekre, a polcokra, a láthatatlanra, az egész világra.
- Illigo! Incarcerandus! Petrificus Totalus! Exagito! - hogy dühét levezesse vakon kezdte szórni a távolodó léptek zaja irányába azokat az eszébe jutó varázslatokat, amelyekről úgy vélte, hogy talán megállítják, bármi is legyen az a láthatatlan lény. Csak azt remélte, hogy a lénynek teste is van, amit eltalálhatnak a fénycsóvák. Amíg nem hallott valami biztosat, nem mozdult, annyira azért ő sem őrült, hogy miután jó eséllyel csak felbosszantotta a lényt az átkaival, még tárt karokkal elébe is rohanjon.

Fruzsina

A lány átkai természetesen nem találták el a szellemet. Mivel valami olyan dologról beszélünk, amely fizikailag eleve csak tűz fényében jelenik meg, akkor tudja megérinteni az embereket és a tárgyakat, és fordítva, így természetesen ilyenkor az átkok sem hatnak rá. Olyan mint bármely szellem, az átok keresztülsuhan rajta, s nem tesz kárt benne. Ám talán majd ha Fruzsina elér a tűzhöz, és ott találkozik szembe az egyébként nem túl csinos hölggyel, akkor megy valamire a pálcájával.
De sajnos az a helyzet, hogy Fruzsina kezdheti érezni, hogy mivel ellőtt csak úgy négy varázslatot, nem érzi éppen a legfittebbnek magát. Az ember erejével nem véletlenül kell spórolni, a mana nem játék, az ember pedig legyengül, ha túl sokat próbálkozik. Na persze azért nem kell a lányt félteni, nem fog összeesni végkimerülésben, ám varázsolni most egy ideig csak korlátozottan tud majd, egy-egy könnyebb varázslatot, nem csak úgy össze-vissza, elővigyázatosság nélkül, s ezt ő is érezheti magán.
Mindenesetre a lény ugyan észrevette Fruzsina próbálkozását, mégsem nagyon törődött vele. Ezek a szellemek test nélküli formában ártalmatlanok, azon kívül, hogy gyújtogatni kezdenek... Ám a tűz közelében szinte megőrülnek, és bolondok módjára viselkednek. A szellem pedig már visszatért a tűzhöz és a könyvek tépkedéséhez, a kérdés egyedül annyi, hogy a Rellonos lány mit lép.

[független idősík]

Talán egy csöppnyi kiábrándultság, egy árnyalatnyi fáradtság, egy korty sötétség, ami mérgez. Ki mondta, hogy minden történetnek ártatlannak kell lennie, fénnyel ragyognia és túlharsogni a valóság zaját? Szeretem az árnyékot, a szürkületet, ami lassan elemészti a színeket és szürkék végtelen palettáját hagyja maga mögött. Szeretem, ha valaminek nem kell rivaldafény, hogy magára vonja a figyelmet. Ha a szavak fájnak, miközben elmosolyodsz.

Mikor is kezdődött? A pergamendarab mellett elgondolkodva kocogtatom az asztallapot tollam hegyével, próbálva felidézni. Olvasás közben le szoktam jegyezni azokat a gondolatokat, amikkel nem akarok sokat foglalkozni, amíg leköt a könyv, de elfelejteni sem akarom, számomra ez régi szokás. Hogy mégis hogyan sikerült egy ilyen jegyzetet a lapok között felejtenem, amikor Antoine de Saint-Exupéryt visszavittem a könyvtárba. Az ember földjében sok olyan sor akadt, ami megfogott, vagy amivel vitatkozni támadt kedvem. De úgy tűnik, nem voltam vele egyedül, mert mire észbekaptam, hogy egy jó fél oldalnyi monológot benne hagytam és visszaoldalogtam, hogy kivegyem belőle, a sajátom alatt egy teljesen idegen megjegyzés díszelgett. Egy darabig nézegettem, forgattam, aztán választ kanyarítottam alá és becsúsztattam a kötetet a helyére.

Nem bánnád, ha beszélgetnénk? Csak így, a lapokon keresztül.

Nem tudom, mi ütött belém, talán csak nem volt kihez szólnom, vagy nem tudtam volna mit mondani szemtől-szembe, magányom dacára. Meglepetésemre megint érkezett válasz. És újra és újra. Felálltam, zsebre vágva a mostani választ, hogy majd két óra közötti szünetben, amikor úgyis pang a könyvtár, besunnyoghassak vele.

Vannak kedvenc íróid? Szívesen olvasnék még magyarul, de nem tudom, mit érdemes. Egyébként sem ártana majd kötetet cserélni- a könyvtáros egyre furcsábban méreget, hogy állandóan ugyanazt hurcolászom ki-be.
“I don't want tea," said Clary, with muffled force. "I want to find my mother. And then I want to find out who took her in the first place, and I want to kill them."
"Unfortunately," said Hodge, "we're all out of bitter revenge at the moment, so it's either tea or nothing.”
(Cassandra Clare, City of Bones)
Earl Grey, ahogy ígértem.

Cheshire

Még egyszer átolvastam, aztán félbehajtottam és a lapok közé csúsztattam, otthagyva a polcon. Majd holnap vagy holnapután ellenőrzöm.

[független idősík]
 
Ha az élet olyan lenne, mint egy regény, akarnál élni? S ha egy regény olyan lenne, mint az élet, olvasnál?

Teljesen véletlen kezdődött az egész. S amilyen könnyedén igyekeztem neki egy csepp jelentőséget sem tulajdonítani, éppúgy vált a mindennapjaim részévé ez a kis titok. Valahol… valahol azt hiszem fontos lett, megleltem a saját Narniámat, a hidamat Terabithia földjére és ez piszkosul kellett. Ahogy beléptem a könyvtárba, már mosolyra húzódott a szám, a könyvtáros rám pillantva azonnal megforgatta a szemeit, én pedig ezzel a sunggal meg is vontam a vállaimat. Nem tartoztam neki elszámolással, nem tartoztam az égvilágon semmivel sem, ami miatt úgy érezném, be kell vonnom őt az életembe.
Nem sokat teketóriáztam, jóformán azonnal a takarásban lévő polchoz sétáltam, halvány izgalommal kutatva azután, a bizonyos kötet után, aminek belsejében leltem az első cetlire, majd már számtalan hasonlóra.

Miért bánnám? Ha nem próbálom, nem tudhatom. Boldogan csalódom, semmint őrlődjek, vajon mit szalasztottam el?

Lehuppantam a földre, az ölembe ejtettem a könyvet, ami azonnal a megfelelő helyen nyílt is ki, feltárva elém minden kincsét. Az ismerős-remélt pergamen esett ki belőle, finom illatú tea, ahogy azt Cheshire ígérte, miután bevallottam, fogalmam sincs az ilyen „flancosnak”hangzó dolgokról. Végig vigyorogtam a levelet, miközben betűről betűre faltam azt, elképzeltem a könyvtáros arcát, ahogy levelező partneremre mered, miközben ő újra és újra kikölcsönzi a könyvet, pár órára talán?

Legyenek? A kérdésed szinte már bosszantó, ugyanis elébe helyezni egy-kettőt az összes többinek, olyan, mintha azt kérnéd, melyik kezemet vágnám le szívesebben. Magyar írók… magyar írókat fogsz kapni. : ) Szilvási Lajos és Berkesi András. Berkesi Andrástól pedig olvasd el nyugodt szívvel a Szerelem három tételben című művét és ne rémisszen meg a „romantikus” mivolt. Nem fog elcsöppeni a cukormáz.
A minap megkaptam jó ember vagyok. Mit szólsz ehhez? Jónak lenni… Nem érdekelt, nem kértem, hogy lássanak el jelzővel, és e nélkül is, egyszerűen csak a képembe „vágták”. Lesz min pörögve megteáznom.
„Mondjam azt, hogy jó vagyok? Esetleg azt, hogy gonosz? Céltalan kísérlet volna. Nem mondok magamról semmit. Mit érnek a szavak fedezet nélkül? Semmit. Azt kell elmondanom, mit tettem, az ítélet pedig már nem tartozik rám.”
Ezt pedig tegnap fűztem. Nem neked, de valamiért eszembe jutottál, így gazdát is lelt a dolog, mint annyi minden… Kötetcsere, kötetcsere. Vajon mit szólna a könyvtáros, ha a Kishercegről Tündér Lalára kapnál át? : )

Pandora

Kicseréltem az én becsem, az ő kecsére. Aztán mellőzve ezt a nagyon rémes humorizálás, óvatosan elpakoltam a kötetet, biztos helyre, és mélyen remélve, hogy még nem most jön el a „lebukás” pillanata.

Fruzsi átkainak semmi hatása nem volt. Láthatatlan ismeretlen lényre vaktában ellőtt varázslatoktól nem is nagyon várhatott mást. Mégis csalódott lett, és ingerült, hogy csak feleslegesen pocsékolta az erejét. De egyszerűen muszáj volt valami csinálnia, mert egyre jobban idegesítette a helyzet, amibe keveredett. És meg sem próbálta visszafogni a dühét, lehiggadni és átgondolni a dolgokat. Ha ezt tette volna, be kellett volna vallania önmagának, hogy fél. Ennél azonban sokkal egyszerűbb volt számára a düh mögé bújni. Ő általában így oldotta meg, ha tehetetlennek érezte magát, igyekezte elrejteni a gyengeségét. Ami olyan jól ment neki, hogy a viselkedése már átcsapott vakmerőbe, és meggondolatlanba. A többségnek, ha hirtelen koromsötétben találja magát az elhagyott könyvtárban, ahol könyvek potyognak és szekrények dőlöngésznek, az első dolga lenne kijáratot keresni, Fruzsinak azonban ez az opció még mindig nem fordult meg a fejében.
A papírtépkedés újra kezdődött. Fruzsina még egy pár pillanatig állt mozdulatlanul a sötétben, majd újra elindult a hang után. Ingerültsége és tettvágy ellenére nagy nehezen visszafogta magát, mert nem szeretett volna csak úgy belerohanni az ismeretlenbe. Halkan végigment a polcsorok között egyenesen a tűzhöz. A pocok végénél azonban megtorpant, és igyekezett a bútorok takarásában maradni, legalább addig, amíg kitalálja hogyan tovább. Óvatosan hajolt ki a szekrény mögül, még a hosszú loboncát is hátrafogta, hogy minél kevesebb látszódjon belőle.
A lobogó tűz közelében egy irdatlanul rusnya lényt pillantott meg. A kislány egész testét harmadfokú égési sérülések borították, egykor valószínűleg szép fekete haja most csak kisebb csomókban volt meg. Elvetemült arckifejezéssel - már ha lett volna még rendes arca - tépkedte a könyveket, és hajigálta őket a tűzre. Fruzsi gyomra rögtön felkavarodott a látványtól, és gyorsan vissza is húzódott a polc árnyékába, remélve, hogy a szellem nem vette őt észre. Igyekezett lelassítani a normálisnál kissé szaporább légzését, miközben az agyában egymást kergették a gondolatok. ~ Hogy a francba került ez ide?! Még jó, hogy szaga legalább nincs! Meg kéne próbálni eloltani a tüzet... Miket is beszélek, felőlem leéghet az egész kóceráj! ~

[független idősík, Pandora]

Az attól függ, kinek a történetében találnám magam- tudok pár olyan könyvet mondani, amiben semmiképp sem szeretnék élni. Szerintem a  legjobb történeteknek pont abban rejlik varázsa, hogy hétköznapokról tudnak mesélni, nem hétköznapi módon, olyan dolgokról, amik talán lényegtelenek, apróságok, észre sem veszed őket. Persze, ízlések és ficamok...

A kezdetben kurta fecnik lassan egyre hosszabbra nyúltak és az óvatos, tapogatózó kérdéseket felváltotta egy sokkal spontánabb beszélgetés, ahol véletlenszerűen kaptunk rá egyik-másik elejtett témára. Nem kellet sok idő ahhoz, hogy rájöjjek, mennyivel egyszerűbb így társalogni, mennyivel könnyebb kimondani dolgokat, csak leírva a gondolatokat, ahogy jöttek. Hogy sokkal közvetlenebb,  kevesebb gáttal és gátlással- álruha vagy  macskabunda nélkül is közelebb kerülni valakihez. Annyival könnyebb volt átugrani azokat a falakat, amit külsőm, tanárságom, korom jelentettek, ha megpróbáltam valakivel szóba elegyedni. Ez az arctalanság valahol felszabadított, és talán épp ezért nem éreztem késztetést, hogy megpróbáljam kilesni, kivel is levelezek. Minél tovább meg akartam őrizni ezt az illúziószerű állapotot, bár fogalmam sem volt, vajon hová, meddig mehet el ez a különös kapcsolat.

Való igaz; de nem mindenki szavazna bizalmat egy magából semmit sem mutató lénynek, vagy épp valakinek, aki bármit mutathat. Én pedig szeretek láthatatlan maradni.

Talán ebből a láthatatlanságból, talán félig az írás közben elgondolkodva sokat piszkált karkötőtől jött az ötlet, hogy mikor valamiféle nevet kerestem -az anonymus aláírás túl klisésnek tűnt- akkor a Cheshirét választottam. Elvégre, mi más vagyok, mint egy fel-feltűnő, jókora macska, aki egyesek életében rejtély, másokéban bosszantó nyűg? Vegyük például a könyvtáros hölgyet, aki már egy ízben kitiltott, a fél liter kakaómmal együtt, azonban újra és újra előveszem legszebb -már magamhoz mérten- mosolyomat, ha elsétálok asztala előtt. Takarodó környéke van, alig lézeng erre pár diák, így nyugodtan keresem fel a lassan meghitté váló zugot, hogy a már jól ismert gerincet keressem tekintetemmel, felderülve az épp csak kandikáló papírcsücsök láttán. Kiveszem, törökülésben a polc tövébe helyezkedve- hoztam magammal golyóstollat, úgyhogy itt helyben meg is írom a választ. A sorokat tallózva előbb csak rendszertelen gondolatok cikáznak át fejemen, aztán lassan összeállnak és én papírra vetem őket, kicsit talán girbegurbábban a megszokottnál.

Nem feltétlen kell, hogy legyen, ezért is kérdeztem- érzéseim szerint sokat olvasol és nyugodt szívvel bíznám magam ítéletedre. (Na, ez most úgy hangzott, mint egy középkori lovagregény részlete.)  Végtére, azt sem tudhatom, milyen nyelveket beszélsz vagy kedvelsz.
Nincs a világon se jó, se rossz: gondolkodás teszi azzá. (William Shakespeare)
Az emberek szeretnek ezekkel a jelzőkkel dobálózni, s számtalan formában hallottam már, hogy „Légy jó!”. Lehetsz jó, mint szabálytisztelő, jó, mint szófogadó, jó, mint hasznos, jó, mint ártatlan. Minél többet tud és tanul az ember, a dolgok úgy válnak egyre bonyolultabbá; lehet, hogy csak belemagyarázom, de minden ilyet annyira relatívnak érzek. Mi a mérce, ami szerint én jó vagyok? Akkor vagyok jó, ha nem teszek rosszat, vagy akkor, ha kevesebb rosszat művelek másoknál?
Tetszik ez a zöld. Valahol mintha már olvastam volna erről a kőről, talán aventurin a neve? Képtelen vagyok felidézni, hol vagy mivel kapcsolatban. A memóriám egy aranyhalé. Viszont kénytelen leszek kitalálni valamit viszonzásképp – bár ne lennék olyan szerencsétlen barkácsolásban, amilyen. Szereted az édességeket?
Felőlem nyugodtan. Valószínűleg így sincsenek kétségei elmebajomat illetően, szóval nem sokat számítana az se, ha mondókáskönyvvel kezdenék futosni.

Cheshire

Egyelőre visszacsúsztatom a lapok közé, az eddigi helyére- foglmam sincs, tényleg van-e a könyvtárban Tündér Lala, vagy csak a bolondját járatja velem Pandora. Kissé nehezebben tápászkodom fel -a hideg padlón gyorsabban elgémberedtem, mint vártam- majd egy gyors pillantással ellenőrizve, figyel-e épp valaki, feltűnésmentesen visszaállítom a polcra a kötetet. A karkötőt zsebembe csúsztatom, hogy jókedvűen oldalazzak ki az ajtón, mielőtt be találnak zárni ide.

Szendrei Véda

nov. 24. ebéd

A mai nap is, mint az összes többi, hamar elmenőben van, ha pedig úgy nézzük, hogy közben még tanítás is van, és még rohanás is, akkor pedig szinte csak repül. Egyszer csak volt nap, aztán a következő pillanatban meg nincs nap.
Oké, még nem tartunk a nap végénél, de az ebédidőnek is hamarosan vége van. Körülbelül egy fele jár az idő, mikor Julianna leballag a nagyterembe valamit harapni, hogy aztán mehessen vissza javítani, na meg felkészülni a délutánra, amikor még egy csoportja lesz, csak önszorgalomból. Hosszú, fárasztó napnak néz még elébe, és bár legszívesebben lefeküdne, a gyomra vészjóslóan korog, jelezve, hogy ideje lenne valami tápanyagot is bejuttatnia, hacsak nem szeretne a gyengélkedőn kikötni.
Arca is ezt sugározza, szeme körül a kialvatlanság fránya jelei, a lila, és zöld színek szivárványos kombója. A haja, és többi része ennek ellentéte, rendezettség, és tisztaság. A talárja reggel került elő, így az illata még eszméletlenül friss, és jól érezhető, a haja csattal a tarkójára rögzítve, szoros, de lazának kinéző kontyszerű valamibe.
Szinte leesik a székre, és nem sok választja el attól, hogy beleboruljon a leveses tányérjába, mikor leadja a "rendelést" egy erős feketére, vagy valami olyanra, ami hasonlóan hat majd rá. Amíg pedig vár, addig megpróbál valamit letuszkolni magába. És miért tuszkolni? Mert az álmosságtól, és fáradtságtól nagyjából a gyomra is így reagál, annak ellenére, hogy az éhségtől korog.

Erdős K. I. Julianna

*Végre, szombat van. Ilyenkor az egész napot a kislányával tudja tölteni, akire egyébként Bagolyfalván vigyáz egy kedves, idős boszorkány. Az ugyan jobb megoldás volt, amikor a nagyszüleinél volt a leányzó, amíg az anyukája a munkahelyén serénykedett. De az nem volt valami jó hely, a Lengyel Mágiaügyi Minisztériumban, akták, és könyvek között egész álló nap. Ez nem Védának való munka. Ha nem szelídíthet sárkányokat, akkor legalább a diákokkal hadd tehesse meg ugyan ezt. Igaz, bármennyire is szeretné néha, nem szórhat rájuk kábító átkot,de azért így is szereti ezt a helyet.
Szerencsére már nincs annyi munkája, mint régebben volt. Mégis csak nagyobb már a kislánya, és már kettővel kevesebb gyerekre kell közvetlenül figyelnie. Jobban örülne ugyan, ha Vivient szemmel tudná tartani, de a lány úgy döntött, hogy Lengyelországban marad.
Annak ellenére, hogy hétvége van, ma sem aludtak túl sokáig. A kislánya nem fárad ki a hétköznapok mókuskerekében, így simán kiugrik az ágyból már reggel 7-kor. Ma már megjárták a bagolyfalvi játszóteret, és vettek kifestőt is, így talán ma délután tud egy kicsit a saját dolgaival is foglalkozni. Így is éjszakánként szokta ellátni azon tanári teendőit, mint a dolgozat javítás, meg a másnapi órára való felkészülés. Ez viszont nehezebb, mint volt, mert egy évfolyammal többet kell vinnie, mint a múltkor.
Riri eléggé morcosan megy az anyja mellett. Nagyon szerette volna azt a sütit ebédre megenni, erre jöhet vissza kastélyba. Nem arról van szó, hogy nem eszik zöldséget, de a csokis szószos piskóta az mégis más.*
- Ha szépen eszel, fogsz kapni sütit! *Magyarázza finom hangon a legkisebb csemetének,miközben belépnek a Nagyterem ajtaján, ahonnan azonnal megpillantja kolléganőjét, aki nincs éppen túl jó fényben.*
- Szia, jó étvágyat! Leülhetünk melléd? *Mondja, miután az asztalhoz léptek. Ririre sandít, aki picit gépszerűen elmormol egy csókolomot, mialatt az asztalterítő szegélyével matat.* - Nagyon fáradtnak látszol! *Folytatja, immáron kolléganőjét méregetve. Nem akarja elkezdeni kioktatni, de szemmel láthatóan pihenésre szorul a fiatal nő.*

Véda

Az ebéd lassan fogyna, ha lenne már előtte valami. Érzetre egy egész évtized telik el, ami persze csupán pár másodpercet jelent. A kávé is megérkezik, extra adag koffeinnel, ami hamarosan már a nő gyomrában lotyog.
Édes felüdülés, Julianna csak lehunyja a szemét, és élvezi az ízét, az illatát, mindenét, egészen addig, amíg vészjóslóan meg nem csikordul a gyomra. Akkor kissé lelombozva nyitja ki megint a szemét, és kezd el ebédelni. Egy kis meleg húsleves, a többi pedig még jócskán kérdéses lesz.
Nem is venne észre semmit, de reflexei neki is bekapcsolnak, és felnéz a tányértól. Egy kis gyermek, és édesanyja, az egyik kollegina foglal helyet mellette, és mivel nem hitte volna, hogy ennyire meglátszik rajta a dolog, csak rövidest összefoglalja.
- Sok a tennivaló. Egy hete nem alszom, úgy nagyon kb. Javítás, álmatlanság, ilyesmi, de most már tudnék pihenni. Viszont most meg nem lehet, szóval.... *Sóhajt* - Ördögi kerék.
Hangja egyszerre lemondó, és beletörődő, de a mosoly az arcán megjelenik, talán a kávénak, talán másnak hatására, maga sem tudja. A pici nagyon ellenne, talán édességgel, vagy valamivel, így hirtelen felindulásból elé nyújt egy cukorkának kinéző valamit, ami természetesen valami zöldségből készült csoda, amiket a manók örömest csinálgatnak éjjel, és nappal. Hát ez az életük.
Aztán visszafordul a nő felé.
- Kóstold meg a sodót. Valami isteni.
Mondja elismerően, miután egy kiskanállal vesz belőle, és elnyammogja. Lenyeli, elkezdi emészteni, amire még jobban megkívánja, de egy picit azért visszafogja magát. Valószínlűleg rosszul is lenne a sok kajától, ami egyszerre előtte van, meg egyébként is...
- És neked milyen visszarázódni az itteni életbe. A napirend, meg a nyüzsgés, meg ilyesmi. Bár a nyüzsgés úgy hiszem meglenne egyébként is, csak kicsit más formában.
Mosolyodik el, és tekint a gyerekre. Semmi kutakodást nem akar, csak érdeklődik, hiszen nem lehet egyszerű az, hogy valaki tanított, egy időre elment, és most visszajön. A visszarázódás sosem könnyű. Ezért van nála is az, hogy mindig ismétléssel kezdenek.
- És hogy van a két nagyobbik?
Teszi még hozzá, mert valahogy az is eszébe jut, hogy hallotta már, hogy két lány is van a családban, akik itt tanultak, de most fogalma sincs, hogy merre járnak, merre vannak. Vagy csak ő nem tudja, hogy kik is ők?

Mikulásnapi kívánságdoboz
Ágo

Mikunapi kívánságdoboz
Alex

Mivel elsős mivoltomban még voltak feltérképezetlen helyiségek a kastélyban, elhatároztam valamelyik nap, hogy szabadidőmben elhagyom a klubhelyiséget, és felfedezem a járatlan utakat. A biztonság kedvéért könyvemet is magammal vittem, hátha találok egy csendes zugot, ami alkalmas olvasásra. Sétám során felfedeztem a Nagyterem bejáratánál egy nagy, díszes, piros dobozkát, de akkor még nem tudtam mi az, viszont megörültem neki, mert hasonló színekben pompáztam aznap, értem ezalatt piros szoknyámat és fenyőfa-zöld kardigánomat, illetve az elengedhetetlen nyakláncot a nyakamban, amit édesapámtól kaptam. Hosszú, kissé hullámos hajam két copfba volt fonva, és végein egy-egy piros masni csücsült. Ennek a sétámnak az emléke sejlett fel bennem, mikor üldögéltem a klubhelyiségben, és a fülünkbe jutott, hogy annak a doboznak bizony az a funkciója, hogy belerakjuk kívánságainkat, hiszen jön a Télapó. Alex ült mellettem, aki a hír hallatára rögtön rám nézett, azt hiszem megfelelő alanyt látott bennem a közös kívánságíráshoz. Nem nagyon ismertem még a fiút, de úgy gondoltam, ez jó lehet ismerkedésünk kezdetének. Abból, hogy beizzította kerekeit és szobája felé száguldott, arra a következtetésre jutottam, hogy ugyanarra gondolt, amire én. Szélsebesen előhalásztam a szobámból a pennámat, és visszarohantam a kanapéra, hogy előhalásszam fejemből kívánságaimat. Sok cetli született a tökéletes és végleges előtt, voltak köztük egész mókásak, amiken összemosolyogtunk Alex-szel. Nagyon szimpatikus egyébként és láthatólag barátkozós típus, nekem pedig elkel az ilyen ember, hiszen még új vagyok itt. Tudtam róla, hogy eggyel felettem jár, előfordult már, hogy készségesen válaszolt kérdésemre, iskolai témában. Nagyjából egyszerre született meg a végleges kívánság, amit egyelőre nem árultunk el egymásnak, én talán babonából is, miszerint ha elmondom, nem teljesül. Elég, ha a Mikulás bácsi tudja. Nem volt más teendőnk, mint lemenni a hírhedt dobozhoz, és bedobni a papírkát. Éppen leértünk, mikor valaki szintén ezt a tevékenységet folytatta, úgy tűnik mindenki tartogat valamit a Mikulásnak. Beléptünk, és én megint elámultam a hatalmas termen, ami már gyönyörű díszekben pompázott, a mennyezetben pedig akár percekig is el tudtam mélyedni, ami mindig igazodott a kinti időjáráshoz. Alex kedvesen előretessékelt, hogy előbb dobjam be, aztán megtette ezt ő is. Hátat fordítottunk a doboznak, és kifelé indultunk.
- Te hiszel benne? Hogy valóra válik a kívánságod? - tettem fel még a kérdést, bár a válaszra nem is annyira figyeltem oda, inkább elmerültem saját gondolataiban, aztán sétáltam tovább, vissza a klubhelyiségbe a tolószékes fiú mellett*

Mikulásnapi kívánságdoboz

Talán mondtam már, hogy kíváncsi típus vagyok és mindig megtudom végül, amit nagyon tudni vágyom. Azonban most, élvezem a csendes magányt, mindenfajta kíváncsiság nélkül, amikor beszélgetés, izgatott sugdolózás és nevetgélés üti meg a fülemet. Nem bírok tovább tovább megülni a fenekemen, mindenáron meg kell néznem, hogy mi történik. A hangok a Klubhelyiség felől érkeznek, el is indulok abba az irányba. Az ajtórésen bekukucskálok, hogy a bent lévők ne vegyenek észre és fülelek, ahogy csak tudok. Alex és Ágo nevetgélnek és egy-egy elkapott szó foszlányból összerakom, hogy a Mikulásról folyik a csevej. Igen, én is hallottam, ahogy a Kishölgy kihirdette, miszerint a Nagyteremben készül a meglepetés. Mindenki beledobhatja egy dobozba a kívánságát, hogy az öreg majd teljesíthesse. Ebből mi lesz?! Ágo és Alex valószínűleg a vágyaikat írják össze, hogy mit kérjenek a fehér szakállú apótól. Nekem is lenne egy. Csak egyetlen egy. Az elhatározás meg is születik bennem, én is írni fogok a Miki bá'-nak. Visszalopózok a hálókörletembe, a szobámba. Az Alkot-Lak rózsaszínben pompázik és virágillat terjeng, meg valami szerelmes dal szól a falakból, de most nem érdekel a szoba produkciója, cselekedni jöttem ide. Előveszem a papírt és a tollat és sebesen írni kezdem a levelet. " Kedves Mikulás! Szeretném, ha újra szeretne, akit ugyanúgy szeretek, azóta is! Köszönöm!" Ennyi a levél. Az öreg, ennyiből is megérti, hogy mi a szitu. Dobogó szívvel szaporázom a lépteimet a Nagyterem felé, de mikor meglátom a két levitást kijönni, elbújok egy páncél mögé. Nem akarom, hogy meglássanak! Aztán, mikor tiszta a levegő, én is belépek a terembe és a szépen feldíszített piros dobozba dobom a levelet, gyorsan és diszkréten, aztán, mint, aki ott sem volt, eltűnök. Visszaosonok a szobámba. A cipőimet nem kell kitennem az ablakba, ha azt kapom, amit szeretnék, azt a Télapó, nem a cipőmbe fogja rakni. Húzódik mosolyra a szám.