Zoé

Hűvös este van, látszik, hogy már javában tél van. Hosszú, fárasztó és tanulással teli napom volt, úgyhogy úgy döntök, kijár nekem egy kis pihenés, teszek egy sétát. A kastélyon kívül nagyon hideg van, így maradok belül.
Elindulok amerre kedvem tartja, és hamar rájövök, hogy még sosem voltam a keleti szárny első emeletén. Fogalmam sincs, mit rejt a folyosó, de hirtelen kezd érdekelni. Engedek a kíváncsiságomnak, lassan fölsétálok a lépcsőn.
Amint fölérek, eltátom a szám. Gyönyörű látvány tárul elém, az egész folyosót betöltik a freskók, a padlótól a plafonig. Minden festményen mulatoznak az emberek, még érezni is lehet a bor illatát. Kis gondolkodás után rájövök, hogy a "Vigadófreskó" folyosóján vagyok, olvastam erről a helyről régebben egy könyvben. Mindig is kíváncsi voltam rá, nem is értem, miért nem kerestem eddig.
A sok vidám festményt látva én is jobb kedvre derülök, hirtelen elfelejtem, milyen rossz napom is volt. Csak sétálgatok a folyosón, és nézem a nekem integető embereket. Mikor felnézek a plafonra, ott is több száz mulató alakot látok. Nem tudom miért, de én is velük kezdek nevetni. Szép lassan megnyugszom, és teljesen visszatér a jókedvem.

Zoé

Egy húsz év körüli nő freskóját tanulmányozom, akinek a kezében nem egy üres üveg van. Gyönyörű, sötétbordó ruhát visel, akár egy estélyre is elmehetne benne. Mosolyogva integet nekem szabad kezével, én pedig vidáman visszaintegetek neki.
Hirtelen azt veszem észre, hogy mindenki egy irányba néz. Egyenesen mögém. Csak azt veszem észre, hogy egy lány a fejem fölé nyúl és elkap valamit. Nem nagyon tudom kinézni, hogy mi az, viszont igencsak örülök, hogy nem esett a fejemre.
- Semmi baj!
Szegény biztosan fél, hogy valami bajom lett, legalábbis erre következtetek az arca alapján.
- Tényleg ne nevessétek ki! - fordulok a freskókhoz, akik láthatóan nagyon jól szórakoznak. Egy pillanatra abbahagyják a nevetést, de amint elfordulok, megint kitör belőlük a kacagás.
- Egyébként Maia vagyok. Maia Norwood. Mi az a kezedben?
Rámosolygok, hogy lássa, egyáltalán nem haragszom rá. A kezét nézem, nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy mi lehet az, ami majdnem a fejemre esett.

Zoé

Bár megnyugtattam, hogy semmi baj nem történt, úgy látom Zoé még mindig aggódik miattam. A portrék csak nevetnek rajta, de úgy tűnik ő megszokta, ugyanis csak megvonja a vállát és legyint egyet. Biztosan gyakran jár errefelé. Kár, hogy én csak most fedeztem fel ezt a helyet, az ember egészen le tud itt nyugodni egy nehéz nap után.
- Szóval te sokszor jársz erre? Csak azért kérdezem, mert én most vagyok itt először.
Mikor megkérdezem, hogy mi van kezében, leteszi elém a földre. Egy vasgolyó. Érdekes, nekem eddig még nem jutott eszembe ez a stresszoldási módszer, pedig biztosan jó. Mindenesetre örülök, hogy elkapta és nem esett a fejemre. Semmi kedvem agyrázkódást kapni.
Leguggolok, hogy közelebbről is szemügyre vegyem. Valószínűleg már elég régi, kisebb karcolások vannak rajta. Szép, ezüstös színe van, csillog is abban a kevés fényben, ami beszűrődik a folyosóra, amit ugyan hatalmas ablakok díszítenek, a fény a felhők miatt mégsem tud teljesen beáramlani.
- Honnan van?
Ennél értelmesebb kérdés nem jut eszembe. Mondjuk tényleg kíváncsi vagyok rá, fogalmam sincs, hol lehet sima vasgolyót venni. Felegyenesedek, lenézek a golyóra, majd vissza Zoéra.
- Egyébként miért dobáltad? Ideges vagy?

Zoé
- Hogy találtad meg ezt a helyet, mikor először jártál itt?
Fúrja az oldalam a kíváncsiság. Én véletlenül találtam ide, de el tudom képzelni, hogy Zoé hallott valakitől erről a helyről. Bár lehet, hogy ő is teljesen véletlenül jött ide.
- Jó neked. Én azóta nem láttam apukámat, mióta Magyarországra költöztem. Igazából nem is beszéltünk. A szüleim elváltak, apukám pedig Dublinban él.
Nem az a célom, hogy elpanaszoljam az egész életem szegény Zoénak. Egyszerűen csak kicsúszott a számon ez a pár mondat. Rögtön apu jutott eszembe, mikor említette, hogy az apjától kapta a vasgolyót. Bárcsak nekem is lenne valamilyen emlékem aputól... Mikor nála laktam, nagyon sok ajándékot kaptam tőle, de mindegyikkel történt valami, mára már egy sincs meg. Volt, amelyik rejtélyes körülmények között eltűnt, mikor apa elhozta az új barátnőjét, és volt olyan is, amit én magam vesztettem el az évek során.
- Ne haragudj, nem akartalak felidegesíteni.
Kissé megijedek, mikor Zoé arcán észreveszem az idegesség jeleit. Tényleg egyáltalán nem állt szándékomban fölidegesíteni, csupán érdekelt. Úgy látom, jobb, ha erről a témáról nem kérdezem többet...

Zoé

- Értem. Én, ahogy már mondtam, most vagyok itt először, de teljesen lenyűgözött ez a hely. Biztos sokat fogok még errefelé sétálni.
Jó érzés, hogy nem egyedül nekem tetszik ez a hely. Kicsit féltem, hogy ha elmesélem valakinek, mennyire tetszik ez a folyosó, hülyének fog nézni, de úgy látom, van más is rajtam kívül, aki szeret ide járni.
- Hát tényleg nem túl jó, de már megszoktam. Egyébként te miért nem találkoztál régóta a szüleiddel?
El szeretném terelni a témát a családomról, azt hiszem nem szerencsés első találkozáskor elpanaszolni az életem. Ezenkívül tényleg érdekel, hogy Zoé miért nem látta a szüleit mostanában. Remélem, nem érinti a téma érzékenyen. Lehet, hogy nem kellett volna ezt megkérdeznem, de egyszerűen mindenre kíváncsi vagyok.
- Akkor jó. Mármint, hogy nem miattam vagy ideges, mert tényleg nem akartalak felbosszantani.
Nem tudom, hogy hirtelen hogy fejezzem ki magam. Nagyon örülök, hogy nem én idegesítettem fel, viszont sajnálom, hogy valaki megtette. Nem szeretném erről faggatni, mert úgy látom kissé még mindig ideges.
Felveszi a földről a vasgolyóját, és a kezei közé szorítja. Ekkor jut eszembe, hogy mikor öt éves voltam, apukám vett nekem egy gumigolyót. A mugli gyerekek gyakran játszottak ilyenekkel, sőt volt, aki még gyűjtötte is, nekem pedig egy sem volt, emiatt pedig kinevettek. Addig kérleltem aput, hogy vegyen nekem, amíg végül kaptam egyet. Lehet, hogy még meg is van valahol. Majd írok anyának, hogy keresse meg, és küldje el.
- Ne haragudj, kicsit elgondolkodtam. Eszembe jutott valami apukámról.
Elmosolyodok, és ránézek a kezében levő golyóra. Nagyon örülök, hogy Zoé eszembe juttatta ezt az apróságot. Már nagyon régóta kerestem valamit, ami apura emlékeztet. Nem is értem, hogy ez eddig miért nem jutott eszembe.

Zoé

- Rendben, majd körülnézek, ha lesz egy kis időm.
Ez a kastély hatalmas, tényleg nagyon sok hely lehet még benne, ahol nem jártam még. Jó lenne még ebben a félévben felfedezni mindent, amit csak lehet. A kastélyon kívül még nem is nagyon voltam, pedig nagyon szép környéken épült. Komoly felfedezőtúrákat kell majd tennem.
- Sajnálom. Biztos nehéz lehet.
El sem tudom képzelni, milyen, amikor az embernek van egy öccse és egy húga. Nagyon furcsa lehet Zoénak, hogy a húgát minden nap látja, az öccsét viszont csak alig. Nem hiszem, hogy meg tudnám szokni...
- Akkor jó. Tudod, utálom ha valaki miattam ideges.
Mondjuk általában nem sok embert szoktam felidegesíteni. Ha viszont mégis megtörténik, akkor nagyon rosszul érzem magam miatta. Szándékosan sosem tennék olyat, amivel másokat magamra haragítok. Olyankor mindig egyedül érzem magam.
Zoé elindul az egyik puff felé, én pedig követem. Leülünk, és miután kényelmesen elhelyezkedem a puha ülőhelyen, válaszolok neki.
- Hát igen, szeretem őket. Csak örülnék neki, ha apukámat is többet látnám.
Mostanában sajnos nem találkoztam apuval. Pontosabban azóta ritkultak meg ennyire a találkozásaink, mióta új családja van. A felesége utál engem, pedig nem tehetek róla, hogy megijesztettem annak idején. Jó lenne vele kibékülni, de egyelőre azt sem tudom, mennyit tud a varázslók világáról. Vagy egyáltalán hallott e már róla bármit is aputól.