Nem vagyok komplett, őszintén nem vagyok komplett! Már hetek óta nem vonultam ki a szobámból, kivéve a tanórákra, de amint lehetséges volt vissza is másztam sötét és nyirkos rejtekembe. Őszintén szólva semmi, de semmi kedvem nem volt érintkezni a külvilággal, bár igazából nem történt semmi, ami visszatartott volna, azért mégis rosszul éreztem magam. Igazából nem történt, de valahogy kezdtem teljesen reménytelennek érezni egy bizonyos valakihez való közeledésemet, így inkább a könnyebb, önsanyargató utat választom ahelyett, hogy még jobban ráhajtsak. Emiatt nem is igazán értem, hogy mit keresek itt a nagyteremben, csúnya ruhákban, kócos hajjal és leszegett fejjel egy zsemlét majszolgatva. Szinte mindenki boldog körülöttem, az összes nyomi kis diák boldogan szaladgál ide-oda a fincsi kis vacsorájukkal, fájdalmasan szánalmas. Tolok egyet kezemmel a zsömlén, hogy beljebb menjen számba, elgondolkodom rajta, hogy a fejemet is megcsapkodjam-e, hogy rágásra késztessem azt, de inkább a nemleges válasz mellett döntök, hiszen valljuk be, egész hülyén mutatnék úgy, ehelyett magamtól kezdek el rágni. Amúgy nem igazán érdekel, hogy hova ültem le, felőlem akár a tanári asztal is lehetne, mondjuk akkor lehet, hogy már elküldtek volna... Kezdek olyan lenni mint Britney Spears, komolyan kezdek hasonlítani rá, kivéve azt, hogy az elhízás helyett én krónikusan lefogyok és nem vagyok annyira híres sem. Még.

Mikor leülök észre sem veszem azt, hogy nekimegyek valakinek, az érzékszerveim kezdenek kihagyni mostanában, érdekes... Bár mintha papír sercegését hallottam volna, nem igazán tulajdonítok neki nagy jelentőséget, a zsemlét leveszem az asztalról és betömöm a tízedét a számba, nem igazán van most gusztusom az evéshez, de muszáj, különben félő, hogy éhen halnék. Na jó, annyira talán még nem rossz a helyzet, bár a szobatársaim és öcsém szerint nem festek túl jól, mikor ezt szóvá teszik általában annyival válaszolok, hogy "És?". A zsömle majszolásában egy női hang szakít meg, ami mellőlem jön, aljas rágalom, hogy én nem ülök jó asztalnál?
- Nagyot tévedsz - kezdek bele fel sem nézve, továbbra is előre meredve - te ülsz rossz asztalnál, várj, hadd nézzek körbe, hogy biztos legyek - persze az utolsó pár szót teljesen ironikusan mondom, egy kis mozdulatot teszek hozzá a fejemmel, hogy hitelesebb legyek.
Úgy néz ki zsenilialitásom végleg cserben hagyott, ahogy körbenézek Rellonos ismerősöket és ismeretleneket pillantok meg, néhányan bámulnak, néhányakat meg egyáltalán nem érdeklem, igazából az a lényeg, hogy béna vagyok és rossz asztalhoz vetettem le magam mikor beléptem a terembe. Mielőtt befejeztem, azaz módosítottam volna a mondatomat előkaptam a telefonomat és blogoltam egy gyorsat. "FAIL - a Rellonosok asztalához ültem xD". Miközben pötyögöm a rövidke szöveget szinte mindenki furán bámul rám, szívesen használom a menő felrúnázott elektronikus készülékeimet mások előtt. Persze elképzelhető, hogy nem kéne megosztanom a varázsvilág összes titkát, mert még kinyír a kormány vagy ilyesmi, de a Britney-szindrómában szenvedőket - azaz engem - ez elég hidegen hagyja.
- Ja, hát bocs, tényleg nem jó az asztal... Bocsi... - a nyakamhoz nyúlok és megvakarom, a brit tudósok azt mondják, hogy ez a hazugság jele, de ki hisz manapság a brit tudósoknak, őszintén?! Kimutatták, hogy a birkák egoisták, hogy január tizenhatodika az év legszomorúbb napja, hogy a pénz nem boldogít és még azt is, hogy nincs tökéletes férfi. Valószínűleg még nem találkoztak velem.
- Amúgy, nagyon zavarok itt, vagy maradhatok még pár percet?

*Ezer éve nem jártam erre, na jó, azért olyan régen nem, elvégre nap mint nap elmegyek a helyiség ajtaja előtt, hiszen nem egyszer kell járőröznöm meg ilyesmik, de valahogy mostanság sohasem jöttem be, maximum takarodó után benéztem, hogy van-e idebent valaki. Általában nem találtam itt senkit, persze volt egy-két alkalom, hogy szabályszegőkre akadtam. Nem büntettem meg őket, elég büntetés volt, hogy elkísértem őket a hálókörletükig. Hogy most mit csinálok itt? A kandalló elé kuporodva, teásbögrét szorongatva melegszem és bámulok a tűzbe. Nincs valami meleg odakint, s nekem ki kellett szaladnom egy pár percre, ami azt jelenti, hogy sikeresen átfagytam. Ezért ülök most a kandalló előtt. Idehoztam magamnak egy párnát is, csak hogy puhább legyen a talaj, na nem mintha olyan nagyon kemény lenne. Jó itt. Senki nincs rajtam kívül, így csak a tűz pattogását lehet hallani a szobában.*
~Nem szeretem a rossz időt.~*Vajon van olyan, aki szereti? Az esővel semmi bajom, addig, amíg egy kellemes nyári zápor keretein belül esik, elvégre felfrissíti a levegőt, és olyankor az illatát is szeretem. A hóval is ki vagyok békülve, mert olyankor annyira szép a táj, viszont az ilyen nyálkás,hűvös, szeles, szeszélyes környezet nagyon el tud nyomni. Ez egyszerűen borzasztó. Persze a kedvem azért még jó, most is dúdolászva ücsörgök itt, az élet szép dolgain elgondolkozva. Ruházatom az évszakhoz egyezik, olyan szinten, hogy már hosszú ujjú felső és  hosszú nadrág van rajtam. Muszáj, mert nem szeretnék máris beteg lenni.*
~Merre lehet mindenki...~*Pár diákot láttam odakint, a Nap sugaraiban fürdőzni, de már volt egy kis szél is, így egy vastagabb pulcsiban, vagy egy vékonyabb kabátban ajánlatos kimenni. Rajtam ugye egyik sem volt, ezért is siettem annyira vissza. Néha belekortyolok a vegyes gyümölcsös, mézes teámba, ami már langyosra hűlt, de még így is melegít picit.*


Összeállítás

Loise

Mostanában teljesen egybeolvadnak a napjaim. Unom már ezt az állandó sablonosságot és szürkeséget. Olyan, mintha nem is történne velem semmi, kivéve két hetente egyszer, amikor valakivel összefutok és egy kicsit eldumálunk. Régebben állandóan a társaság központjában szórakoztam, minden napra volt programom és soha nem unatkoztam. Én most is szívesen folytatnám ezt az életmódot, de valahogy nem jön össze. Tudom, hogy ez nagy részben tőlem függ és el is határoztam, hogy valamit kitalálok.
Mára egy újabb közösségi programot agyaltam ki: elindulok a folyosókon és ha találok valakit, akinek van kedve velem gitározni és énekelni egy jót, akkor a feladatot kipipáltnak tekintem. Már a Nyugati szárnyban járok, amikor beugrik a tökéletes helyszín. Hol is lehetne jobb közönséget és társaságot találni, mint a társalgóban?! Gyorsabbra veszem a lépteimet, de azért figyelek, hogy a lépcsőfordulókban ne essen baja a gitáromnak. Két perc múlva már a helyiség ajtaja előtt állok. Halkan kinyitom azt, de sajnos nem nagyon nyeri el a tetszésemet, amit odabent látok. Össz-vissz egy-két ember lődörög a teremben és egyikőjük se tűnik túl bizalomgerjesztőnek, kivéve egyvalakit. Lépek egyet jobbra, hogy jobban megfigyelhessem a szőkeséget, aki a teáját kortyolgatva üldögél. Ő is mintha kicsit magába lenne fordulva, de sokkal szimpatikusabb, mint a többiek. El is indulok felé határozott léptekkel, majd megállok közvetlenül előtte.
- Szia! Zavarlak? Mielőtt agyamentnek néznél, amiért csak úgy megszólítalak, inkább szólok, hogy tényleg nem vagyok normális, de szerintem jó értelemben. -vigyorogva nézek a szőkére és kíváncsian várom a válaszát. A legrosszabb ami történhet, hogy elküld a fenébe és ma se lesz társaságom... Szerintem megéri próbálkozni.

*Fogalmam sincs merre járhatnak az Eridonos ismerőseim, így az élet nagy dolgain gondolkodva melegszem a kandalló előtt. Néha belekortyolok a teámba, s van amikor hátra pillantok egy-egy hangosabb szónál. Nem valami vidám társaság van itt, pedig általában kacagásoktól és szavaktól hangos a társalgó.*
~Biztosan az idő teszi.~*Minden bizonnyal az én hangulatom is ezért ilyen semmilyen. Persze érdekes is lenne ha itt nevetgélnék magamban Prefektus létemre. Egészen biztos, hogy őrültnek nyilvánítanának érte. Így hát nincs más választásom, mint a tűzbe bámulva merengeni. Szerencsére olyan negyed óra telik el így, mélabúsan, mert társaságot kapok. Egy fiú hang szólal meg mellettem, s én kissé bizonytalanul, de felpillantok.*
~Egész biztos, hogy nem hozzám jött, elvégre nem ismerős a hangja.~*Ám amikor felpillantok meglepve tapasztalom, hogy de bizony, én kaptam társaságot, méghozzá egy eridonos személyében. Látásból ismerem a srácot, azt is tudom, hogy Nicholasnak hívják, elvégre nekem úgymond ismernem kell szinte mindenkit házon belül. Még jó, hogy jó a memóriám. A srác bemutatkozás helyett valami ismerkedős szöveget nyom le arról, hogy ő milyen is önmeglátása szerint. Szimpatikus. Mosolyogva nyitom hát szólásra ajkaimat, s lágy, kedves hangon szólalok meg.*
- Nem zavarsz, nyugodtan foglalj helyet*Jól megnézem őt és a hangszerét is. Imádom a gitárokat, úgyhogy még egy plusz pont Nichnek.*
- Loise vagyok, téged hogy szólíthatlak?*Nem mondom neki, hogy tudom hogy hívják, elvégre lehet, hogy valami mániákusnak nézne, akinek az a heppje, hogy mindenkit megjegyez magának.*
- Mióta gitározol?*Nyilván nem azért hurcolja magával, mert most akar megtanulni, hiszen akkor nem társasággal teli helyre ment volna, legalábbis én a kezdetekben vagy a szüleimmel, vagy valahova elvonulva gyakorolgattam. Nem most volt már, az egészen biztos.*
- Játszol nekem valamit?*Lehet, hogy korai megkérnem ilyesmire, de nem bírom ki. Imádom a hangszer hangját és kíváncsi vagyok arra is mennyire megy neki a pengetés. Remélem énekelni is fog hozzá, persze ahhoz is gyakorlás kell, nem is kevés, elvégre nehéz hangszer mellé énekelni, pláne úgy, ha te játszol rajta közben. Tudom magamról, hogy nehéz volt megtanulni, hiába ment az éneklés már előtte...*

Loise

Az elmúlt pár napban bőven volt időm gitározni, ugyanis semmilyen tervezett programmal nem kellett számolnom. Szinte minden délután 2-3 órát gyakoroltam, ami mostanra hatásosnak bizonyult. Egy hónap alatt sikerült annyit fejlesztenem a gitártudásomon, mint az elmúlt fél évben összesen. A legelején rohamtempóval haladtam, szinte egyik napról a másikra tanultam meg az alapokat. Aztán jött egy időszak, amikor csak tökéletesítettem mindent, de úgy tűnik most újra a fejlődés szakaszban vagyok. Ennek persze nagyon örülök, mert ugye az ember haláláig tanul.
Mára is egy kis gitározást találtam ki, csak az eddigiektől eltérően közönséggel együtt. Sokkal jobb úgy zenélni, ha nem egyedül ülsz a szobádban, hanem van társaságod. Nehéz elmagyarázni, mert ez egy olyan érzés, amit csak az ismerhet, akinek volt már része benne. Legegyszerűbben úgy lehetne elmagyarázni, hogy béke van. Mindenki összedolgozik és nem számít, hogy milyen hangod van, csak a részvétel a fontos. Ha pedig részt veszel, akkor kapsz valami olyat, ami jó érzéssel tölt el és ad egy kis plusz energiát. Ezért imádom a zenét!
Hamarosan meg is találom a legelső áldozatot, aki a nem túl mindennapi bemutatkozásom után is szóba áll velem és ez mindenképp egy jó kezdet. Ismerősnek tűnik a lány és a neve is, de egyenlőre nem tudok rájönni, hogy honnan. Persze lehet, hogy csak képzelődök, ugyanis szokásom az ilyen, de idővel úgyis kiderül.
- Nagyon örülök Loise! Én Nicholas, de hívhatsz Nick-nek vagy Niko-nak is. Ahogy tetszik. -Egy kacsintással zárom a mondatot, majd leülök Loise mellé.
- Amúgy, nagyon szép neved van! Még soha nem hallottam, de bejön. -mondom egy mosoly kíséretében. Szerintem ez csak a beceneve, de lehet, hogy nincs igazam, ugyanis tényleg most hallom ezt először.
-Hú, ez egy jó kérdés! Azt hiszem 5-6 éve. Te játszol valamilyen hangszeren? -
Nagyon örülnék, ha egy zenésszel futottam volna össze, mert akkor közösen is játszhatnánk. Jó, erről persze még nagyon korai beszélni, mert lehet, hogy utálni fogjuk egymást. Mondjuk az első benyomásom pozitív, de bármi megtörténhet.
~Mekkora pesszimista vagyok...~
- Persze! De lehet, hogy nem lesz olyan jó... -Már amikor megkérdezte, tudtam, hogy mit fogok játszani. Ezt a dalt körülbelül egy hete tanultam meg, de nagyon szeretem játszani és énekelni is.
- Azért ha ismered, akkor segíthetsz! -vigyorgok Loise-ra. Az ölembe veszem a gitárt és elkezdek játszani. Eddig azt mondták, hogy jó hangom van, de szerintem bőven van mit javítani rajta. Azt viszont állíthatom, hogy imádok énekelni.

A Dal

*Ez már nagyon hiányzott nekem. Végre valaki, aki mosollyal az arcán jön oda hozzám, ráadásul még egy gitár is van nála. Nagyon szimpatikus a srác, és már most úgy érzem, hogy kellemes lesz az elkövetkezendő egy-két órám. Kár, hogy nem Chuckkal futottam össze itt, de hát ahhoz vagy szerencse kell, vagy egy előre megbeszélt időpont és hely, mert különben sikeresen elkerüljük egymást.*
- Maradok a Nicknél*Jegyzem meg csak úgy, tisztázásképpen. Nekem a Niko olyan lányosnak tűnik, sőt egyik ismerősömet is így hívtuk és ő bizony lány volt. Ezt persze nem kötöm a fiú orrára, aki fogja magát és letelepszik mellém.*
- Ez csak becenév, a Héloise-ből jön, de köszönöm*A mosoly folyamatosan az arcomon van, elvégre miért is szomorkodnék, ha már társaságot kaptam?!*
- Szintén gitározom, azon kívül zongorázom és az éneklést is ide sorolnám*Azt inkább nem mesélem el, hogy mióta pengetek, mert lehet elbátortalanodna. Az ének pedig a hangszálak játéka, ami szerintem szintén tekinthető hangszernek. Lehet, hogy másoknak ez furcsa, de én ezt így gondolom.*
- Ugyan már, ha szívvel-lélekkel csinálod, akkor nem lehet baj*Ó, dehogyis nem lehet. Hány olyan lányt és fiút láttam már, akik mindenképpen énekelni szeretettek volna és olyan bot fülük és borzalmas hangjuk volt, hogy inkább egy barlang mélyén énekelhettek volna, jól elbújva mások elől, hogy ne sértsék azok hallószerveit.*
- Okés*Még bólintok is mellé, megerősítve ezzel azt, hogy ha ismerem a dalt, akkor mindenképpen fogok segíteni az éneklésben.*
~Vajon mit fog játszani?~*Amikor Nick elkezdi a dalt pengetni máris felcsillan a szemem. Ismerem, sőt nagyon is szeretem, csak eddig gitárral még sohasem játszottam el, hanem csak zongorával. Figyelem is rendesen a srác kezét, s próbálom nagyjából memorizálni az akkordokat, hogy majd el tudjam én is pengetni később, a szobámban. Magamtól is ki tudnám silabizálni, de így még könnyebb lesz. Amikor bejön az éneklős rész, lágy, kellemes, tiszta hangon csatlakozok a fiúhoz az énekben. Természetesen halkabban dalolok, hiszen nem szeretném elnyomni az ő hangját. Azt hiszem egész jó duettet nyomunk le így ketten.*
- Ez jól esett a lelkecskémnek, köszönöm*Azóta nem játszottam ezt a dalt még zongorán sem, amióta a nagymamám meghalt. Vele tanultam meg elzongorázni és énekelni ezt a számot és valahogy nem mertem azóta elővenni, de azt hiszem ezután már menni fog. Arcomon még mindig a kedves mosoly van, de tekintetemben megcsillan a szomorúság. Még mindig fáj, hogy itt hagyott minket.*

A lehető legnagyobb óvatossággal teszem le tarantuláim terráriumát az éjjeliszekrényem mellé. Napok óta csak a pálcámat használva pöckölgetem be nekik a rovarokat. A nőstény megint lepetézett és nem tudtam a mérgét lefejni, ergo ha benyúlok azt támadásnak véli, megmar és itt fogok a szoba közepén fetrengve a nyálamba belefulladva meghalni. Így belegondolva nem túl szép halálnem. Bár teljesen mindegy, hogy élek-e vagy halok. Ez csak az én álláspontom. Apám a lelkemre kötötte, hogy Laurára, az ő egyetlen kincsére, anyám utolsó hagyatékára, a húgomra úgy vigyázzak mint a szemem fényére, sőt még annál is jobban. Tehát engem nyugodtan eltalálhat egy gyilkos átok, eljön a temetésemre és slussz. Nem fogja magát megerőltetni, viszont ha Laurának baja esik, rajtam veri el a port, mert én vagyok az idősebb és nekem kell rá vigyázni. Ezt a sok fegyelmezés és verés alatt volt időm bőven megtanulni. A testvérem az első. Persze én ezt nem érzem így, ahogy semmi mást nem érzek, de legyen meg apámnak az öröme és fogja be azt a nagy száját. Aprót fintorogva kapcsolom be az éjjeli szekrényen álló melegítő lámpát, majd a terrárium fölé szerelem. Most, hogy beállt az ősz és egyre hidegebb van, nem kéne, hogy reggelre megfagyjanak a pókjaim. Fölkelek, igazgatok még egy kicsit a lámpán, majd ránézek az órámra. Fél hat. Lemaradtam a reggeliről, az ebédről. Reggel történetesen elaludtam, az ebédidőm meg azzal telt el, hogy Laurát hajkurásszam, vagy esetleg másoljam az órai anyagot, talán a leckét. Egyszer ébren kéne maradnom az órákon és lyukas órán meg kéne írnom a leckét, vagy már este ivászat helyett. Néha úgy érzem, hogy ide csak nyaralni jöttem. Persze az ember a nyaralást máshogy képzeli el. Általánosan mindenki úgy képzeli el a nyaralását, illetve inkább az emberek nagyja, hogy egy tenger parton heverészik egy napágyon, kókuszdióból issza a kókusztejet, vagy esetleg valamilyen szeszes italt fogyaszt és égő vörösre pörköli a bőrét a napon. Én hogy képzelem el a nyaralásomat? Sehogy. Éppen elég, hogy el tudom képzelni más milyet akar, akkor pedig meg már nekem is megvan egyfajta elképzelés, nem kell magamat túlhajtani. Többször mondták már, hogy lusta vagyok, nem tagadom le. Értelmetlen lenne. Elsétálok szobám ajtajáig és menet közben megigazítom kockás ingemet, ami testvéremnek az egyik nagy kedvence. Véleménye szerint parasztos, szerintem meg simán kényelmes. Nem vakarózom benne, mint az összes többiben. Több helyen elszakadt farmeromból kikandikál már a térdem, és talán tornacipőm az egyetlen olyan dolog, ami még normális. Nem szakadt, nem parasztos, sima és fekete. Nincs rajta semmi kivetni való. A kilincset lenyomva nyitom ki az ajtót, majd kilépek rajta és csak behúzva magam mögött az ajtót indulok el a házamból kifelé vezető portré felé. Kezemet  a zsebeimbe gyömöszölve kerülgetem a többi rellonost, akik valami csínytevésen törik a fejüket, főleg az elsősök, akik másik házbéli társaikkal szeretnének kibabrálni. Amikor én voltam elsős, már ezzel kilógtam a  sorból, hogy csak álltam és néztem, hogy a többiek hogyan kínoznak másokat. Sosem vettem részt semmiben, Laurával ellentétben, aki élvezettel tett másoknak ott keresztbe ahol lehetett, utána nekem büszkélkedett el vele. Akkor még úgy tettem, mintha lelkesednék az egészért, mosolyogtam, próbáltam normális lenni, de ma már akkor mosolygok, amikor nagyon muszáj. Még akkor is ritkán. Kilépek a portré mögül és kisétálok a folyosóra, majd a lépcsők felé veszem az irányt. Itt már valamivel nagyobb, sőt sokkal nagyobb az élet, mint a házon belül. Beszélgetésektől hangos  az egész iskola. Minden beszélgetés eggyé olvad és csak egy hatalmas kavalkád lesz belőle. Elcsíp az ember egy-egy szót, melyből megpróbálja kitalálni, hogy mi lehet a beszélgetés tárgya, aztán továbbadja másnak. Így indul el a pletyka. Szlalomozva haladok magabiztosan a konyha felé, bár elég lenne, hogyha beülnék vacsorázni a többiekhez, hiszen nemsokára nekik is itt a vacsora idő, utána meg a takarodó, vagy másoknak a kilógás időszaka. Én szerintem az utóbbit választom, mert van egy olyan sanda gyanúm, hogy ma este sem fogok tudni aludni. Ez a második nap. Ilyenkor még csak fel sem merül bennem, hogy akár egy percre is lehunyja a szemeimet. Bár alattuk éktelen fekete karikák vannak és ezt még a legerősebb fedésű alapozó sem tudná eltüntetni, nem tudom álomba ringatni magam. Se zene nem segít, se könyv, sem az, hogy számolom az ugráló bárányokat, vagy hogy elszámolok százig. Éjszakáim nagyja olvasással telik el, vagy forgolódással, amit szobatársaim a nyikorgó rugók miatt nem igazán tolerálnak és már párszor kaptam is érte, hogy ahelyett, hogy aludnék, nyikorogtatom direkt nekik a rugókat, vagy égetem a lámpát. Ezért választom inkább a faluban való csavargást éjjelente és a konyhában való éjszakázást. Nem zavarok senkit és még enni is adnak kérés nélkül. Lábaimban már benne van az útvonal, hogy mikor merre kanyarodjak, mennyit menjek egyik kanyartól a másikig. Óvatosan körülnézve a haladok a folyosókon, elsietve a portrék előtt, nehogy valamelyik lármázni kezdjen. Az első alkalommal ez történt. Elindítottam ezzel egy kisebb lavinát, amikor elsősként beszöktem a manók közé a konyhára. Mára meg már megszokták a jelenlétemet, néha látom a szemem sarkából, hogy csóválják a fejüket, amikor erre járok, de nem szólnak egy szót sem, hanem a maguk dolgával törődnek. Ezért is jutok el hiba nélkül a konyháig. Még egyszer utoljára körbenézek, majd a kilincset lenyomva lépek be az ajtón és csukom be magam után. Jó formán az összes itt dolgozó manó nevét megtanultam az évek folyamán, meg tudom különböztetni egyiket a másiktól, és már kedvencem is akad. Tira. Ennivaló kis manó lány, akinek vékonyka hangja nagyon bántja az ember fülét az első időkben, de lassan hozzá lehet szokni. Viszont amikor másnapos vagyok, mindenre felkészülve hozok magammal egy füldugót, hogy ne robbanjon le a fejem a helyéről a cincogó hang hallatán. Automatikusan sétálok már az egyik sarokban álló asztalhoz, amit már nevezhetek a saját helyemnek. Tekintetemmel Tirát keresem a manók között, de nem látom sehol. Biztos valamit halaszthatatlanul fontos dolga akadt és most robotol. Leülök a helyemre és a falnak dőlve kezdek a mai vacsorámon gondolkozni, miközben cigarettás dobozomat elővadászom nadrágom zsebéből öngyújtóval együtt. Elmosolyodva húzom végig ujjamat az öngyújtóba gravírozott sason, mely az egyik önkényuralmi jelképet fogja a lábaival. Kihúzok a dobozból egy szál cigarettát, majd felnyitom az öngyújtóm tetejét és a kis magányos sárga lánghoz tartva cigarettám végét megnyújtom azt. Bezárul az öngyújtó a végén s a dobozzal együtt újra a zsebemben kötnek ki. Máris otthonosabban érzem magam a konyhában.

Balázs

A mai nap a tökéletes semmittevésé. Délben épphogy felkelt, egy órán át mosta a haját, majd még egy órán át ápolgatta, fésülgette, fonogatta. Természetesen mindebből semmi nem látszik, csak egy nagy vörös madárfészek hölgyünk fejecskéjén. Pedig tényleg nagy erőfeszítésébe került, mire hajkoronája úgy lett gubancos, ahogy ő akarta. A következő óra azzal ment el, hogy összeválogatta mai ruházatát. Végül megfésülgette Trillian nyuszi bundáját, írt a hazaiaknak, bátyjának küldött egy marék nyúlszőrt, mivel az allergiás rá, majd elérkezett arra a pontra, hogy ideje lenne megejteni a nap első étkezését így az este eljöttével. Hát csoda, hogy csont és bőr ez a lány? Édesanyja is minden levelébe beleírja, hogy biztos sokat fogyott, és egyen rendesen. Ezek a szülők azt hiszik, nélkülük megáll a világ. Ömm.. ebben azért van igazság, mert Leonie anyuci nélkül tényleg igen sok mindent elfelejt. Enni, inni, rendet rakni, vigyázni magára… de azért még él. Itt a lényeg! Még sok-sok embert kikergethet a világból, és így is fog ez történni. Talán már ma este. Vajon Balázs felkészült erre?
Még Leonie sem. Egyelőre azzal van elfoglalva, hogy leosonjon a konyhába, amiről csak hallott, de nem járt arra. Fogalma sincs róla, hogy ez most tiltott dolog vagy sem. De hát miért tiltanák meg, hogy az ember lánya szétnézzen egy kicsit, illetve beszerezzen némi nassolnivalót? Vörös törpénknek is ez a szándéka. Vagyis… ha jobban megfigyeljük, már van a kezében egy tányér, és séta közben arról falatozik. Nutellás kenyeret. Ha figyelembe vesszük az arányokat, akkor kenyeres nutellát. Azon kívül, hogy fülig csokis, valószínűleg még a kislábujja is olyan. Így mikor háborítatlanul eléri a az ajtót, könyökkel nyitja ki azt.
Hazaért! Nem az, hogy nem látott már manót életében, de ennyit egy helyen! Egyszerűen csodálatos. Egyrészt végre nem ő a legkisebb, másrészt olyan kis aranyosak ezek a lények! Persze Leonie mindent imád, ami él és mozog, meg azt is, ami nem.
Mire lábbal berakja maga mögött az ajtót, már ott is terem előtte egy manó, hogy segíthet-e neki valamiben.
-Jajj, nagyon kedves vagy! – Ámuldozik hatalmas vigyorral a fogadtatáson – Én csak… egyelőre… nem tudom – Nevetve beljebb tipeg, majd ujjait egyenként cuppogja körbe, hogy azért mégse legyen már tiszta ragacs, ha egy mód van rá. Pár lépés után feltűnik neki, hogy itt bizony nincs egyedül. Mármint a manókon kívül. Hoppá! Először megijed, mert hátha mégiscsak tilosban jár, aztán hamar rájön, hogy ha valaki, akkor most valószínűleg a másik fél szeg szabályt. Hacsak nem szimplán füstölög a feje.
-Szia! – Köszön rá vidáman, miközben tányérral a kezében odaugrándozik hozzá, és mindenféle bevezető nélkül letelepedik elé a padlóra törökülésben.
-Tudtad, hogy ez káros az egészségre? – Kérdezi nagy szemet meresztve a cigire. – És büdös is leszel tőle. Meg sárga fogaid lesznek. És úgy amúgy is szörnyen nézel ki. – Utal itt a hatalmas karikákra újdonsült ismerőse szemei alatt. De milyen kis kedves, nem? Igazából nem rosszindulatból mondta, csak hát, ami a szívén, az a száján is.
-Kérsz nutellás kenyeret? – Balázs felé nyújtja készségesen a tányért, amin egy félig megrágott vacsora található. De azért ő szívesen osztozik ám rajta.
-Miért ücsörögsz itt egyedül? – Kérdezi rendíthetetlen mosollyal. Örök jókedvét most sem felejtette otthon. – Vacsorára vársz? Mit eszel? Iszol velem kakaót? Az mindig jól esik lefekvés előtt. – Újabb szófo… szóáradattal örvendeztet meg egy tökéletesen ismeretlen embert.

Fejemet az ajtó felé fordítom, miután hallom halk nyikordulását. Tanár jött ellenőrizni, vagy esetleg egy diák szánta magát ugyanarra a sorsa mint én? Csöndben tovább szívva cigarettámat állapítom meg, hogy egy kislány sétál be az ajtón, kezében egy tányérral, arcának eredeti színe pedig nagyon elüt a szája körül találhatótól. Kissé hunyorítva veszem szemügyre az újonnan érkezett személyt, majd a hunyorgást abbahagyva figyelem az egyre közelebb érkezőt. Köszönésére csak egy bólintással válaszolok, majd belehamuzok a manók által elém pakolt teás csésze tányérkájába, mivel nem tudtak hamutállal szolgálni. Ez is valami, legalább nem a földet hamuzom tele szegényeknek. Lábamat már készülök levenni a padról, hogy a kisasszony helyet tudjon foglalni mellettem, de szándékomtól el is térek, amint meglátom, hogy kényelmesen elhelyezi magát a földön. Mindenkinek vannak furcsa szokásai. Lábamat ismét kinyújtom, és már emelem a számhoz újra, reflex szerűen a cigarettát, amikor az újonnan érkezett egy halom kérdéssel és információval kezd el bombázni. A kezem félúton megáll és felvont szemöldökkel nézek át az asztalon, hogy lássak is a lányból valamit. Állításaival nem mondott túl sok újat, pláne nem azzal kapcsolatban, hogy szörnyen nézek ki. Már többen megállapították és szóltak is, hogy valamit tegyek karikáim ellen, mert félnek rám nézni, este meg egyenesen szívrohamot kapnának tőlem a sötétben. Az ő bajuk.
-Tudok róla. A vacsorám pedig ott jön, és nem köszönöm nem kérek. Te meg tudtad, hogy a túlzottan sok csokoládé elhízáshoz vezet? Ha már te tájékoztattál a cigarettázás veszélyeiről, gondoltam én is megteszem. - intek cigarettámmal az egyik manó felé, aki két jól megrakott tányérral siet asztalom felé. Felesleges volt a lánynak mondanom, hogy a nutella elhízáshoz vezethet, mivel rajta úgysem látszódna meg. Összesen lehet az egész lány 40 kiló körüli, ha nem kevesebb. Akár pálcika baba cérnametélt hajjal. Az első szellő elfújja, az első betegség, még a legkisebb nátha is ledöntheti a lábáról, ami nem is igazán nehéz vagy megerőltető feladat. Cigarettámat ajkaim közé illesztve veszem el a kis lógó fülű manótól a tányérjaimat, majd pakolom le őket magam elé. Az egyiken egy nagy adag sült krumpli található, ropogósra sütve, a másikon pedig két akkora szelet halfilé, hogy a krumplik már nem is fértek oda mellé. Nem lenne ellenemre, hogyha minden nap ezt kapnék vacsorára. Teás tálkámat odébb tolom egy picivel, majd újra belehamuzok és elnyomom benne a csikket. Nem ül meg a konyhában a füst, hiszen épp elég nagy ahhoz, hogy eloszoljon benne, és még a manók az ablakot is folyton nyitva tartják, úgyhogy nem okoz problémát a beltéren való dohányzás. Tekintetem az újdonsült vacsora társamra téved, akinek arcán még mindig ott virít a mogyorókrém újféle arcápoló gyanánt, a kezeit is beleértve. Mint egy kicsit túl nagyra nőtt 6 vagy 7 éves, aki még nem tud normálisan enni. Zsebemből előkotorva egy használatlan, kissé meggyűrt pappírzsebkendőt tolok oda felé az asztal szélére, hogy mégse a ruhájába törölje a kezét. Pár manó is felsorakozott már konyharuhával a kezében, azzal a céllal, hogy megszabadítsák a kislányt az arcára tapadt mogyorókrémtől. Mókás menet lesz, főleg hogyha a hölgyemény nekiáll az egész ellen görcsösen ellenkezni és hadonászni fog a tányérral, a kenyér meg a plafonon köt ki. Egész kis kabaré alakulhat ki belőle. Magamban mosolyogva kezdek neki a halfilé apró darabokra való szétszedésének és elfogyasztásának, miközben tekintetem néha a manók hármasára és a hölgyemény nutellától áztatott arcára téved. Csodálom, hogy jól fésült haja még lett nutellás. A nagyjából majdnem teljes csöndet csak a manók sürgés forgása, tányérok csörömpölése töri meg, de már majdhogynem nem veszem ezeket észre. pár év alatt hozzászoktam és már olyan általánosságnak hat az egész, mint amikor valamelyik szobatársam hangosan szidkozódik vagy pakol a szobában, miközben én vagy megpróbálok elaludni, vagy esetleg olvasok, nagy ritkásan tanulok. Főleg Benjaminra jön rá rendszerint a dobálózhatnék, amikor olvasok, vagy próbálnék aludni. Vagy még lehetséges opciónak tekinthető nála a Balázs nem akarunk inni egyet és közben beszélgetni? című időszak, amikor valakinek nagyon a tetőfokára hág és utána megbánja. Rendszerint nekem önti ki a lelkét, mert tudja, hogy túl sok kommentárt nem fűzök az eseményekhez, tanácsokat meg pláne nem adok. Nem tudom mennyire ismeri az igazi oldalamat, aki nem színészkedik, nem játssza meg, hogy vannak érzelmei, hanem egyszerűen csak van, vegetál és elvan magában csöndesen. Gondolom nem túl sokat tud erről az egészről, vagy épp eleget Laura révén. De ezek szerint nem nagyon foglalkozik vele. Mindegy is, nem azért jöttem most le, hogy másokkal foglalkozzam, hanem azért, hogy a hasamat megtömjem. Két szem krumplit tuszkolok be a számmal és kifejezéstelen arccal meredek immáron az asztal falapjára és készülök fel a lányból kitörő újabb információ vagy kérdés áradatra, mert valószínű, hogy ennyi beszélgetéssel nem érte be.

Balázs

Remek! Ismét sikerült egy olyan diákot kifognia, aki valahol útközben elfelejtette, hogyan kell beszélni. Ez már csak az ő szerencséje. Persze sosem volt az az alkat, akit nagyon zavarba hozott volna egy ilyen társaság. Valahogy mindig feltalálja magát. Ha más nem, akkor majd egész este ő fog fecsegni, mert azt úgyis szereti. Balázs pedig végre aludhat egy jót. Annál úgysincs unalmasabb, mint mikor Leonie elkezd magyarázni. Márpedig most elkezd.
-Ezt komolyan gondolod? – Csodálkozástól elkerekedett szemekkel pislog fel a srácra. – A csoki nem hizlal! Vagy szerinted én kövér vagyok? – Hangja átmegy a sipítozós rib… ömm… plázalány stílusba. Mindeközben megpróbál felállni a padlóról, de tiszta csokis kezét nem akarja lerakni a földre, így lényegében csak fetreng össze-vissza. Már az kész kabaré, mire tényleg fel tud kelni.
-Most nézd meg! Pedig mennyit fogyóztam és edzettem! De nem bírom megállni a bűnözést. Örök életemben kövér maradok..! – Már majdnem nekiállni sírni, mikor hirtelen visszavált „normális” üzemmódba, és odacsoszog Balázshoz.
-No vidd arrébb kicsit a lábad, hadd üljek le – Ezer wattos vigyort ereszt meg. Tény, hogy nem ép a lány. – A csoki jóóó! És boldog leszel tőle! Próbáld ki! De tényleg! – Nyüstöli tovább újdonsült ismerősét. Láthatóan ő maga rengeteget nassolhat, mert ennyi vidámságot nehéz csak úgy a semmiből előteremteni.
-Amúgy meg nem zavarna, ha elhíznék. Maximum azért, mert nem jönnének rám a kedvenc ruháim. Persze újrahasznosítani lehetne, mondjuk, hogy egy szoknyát egy lábra.. mit gondolsz? – Ezt úgy adja elő, minta halálosan komolyan gondolná, pedig… de igen. Ezt komolyan is gondolja.
-Ezt nekem? Őőő.. miért…? – Néz értetlenül a zsepire, majd a felsorakozott manókra. Egy kisgyerekeknek készülő horrorfilmbe pont elmenne a jelenet, ahogy szegény ártatlanul falatozó leányt betámadják a tisztogatók.
-Hát ez igazán.. nem kéne.. – Neveti el magát, miközben felveszi a zsebkendőt, és elkezdi törölgetni a kezeit. Eközben a kis manók is közelíteni kezdenek készségesen, hogy letörölgessék az arcát. Hát mi ő, egy bébi?
-De komolyan.. ne fárasszátok magatokat… - Addig-addig csúszik előre, míg végül megbillen és lepottyan a padról. Immár röhögő görcstől szenvedve fetreng tovább a földön, és törölgeti magáról a mogyorókrémet. Annyira jól elvan, hogy abszolút nem zavarja, ha Balázs totál idiótának nézi őt. Nagyjából egy percbe telik, mire elhessegeti a segítőkész manókat, és immár patyolat tisztán visszakászálódik a padra a fiú mellé. Majd mintha mi sem történt volna, derűsen ismét belekezd.
-Mit eszel? – Közelebbről megszemléli a tányér tartalmát. Igazán nem akar belemászni sem az ételbe, sem szerencsétlen Balázs arcába, de nem tudja igazán befékezni magát.
-Úúú, sültkrumpliiiii – Hogy ez miként passzol a nutellához, senki ne kérdezze.
-Kapok egy szemet? Tudod, már ezer éve nem ettem! – Ha nem kap, akkor bizony számolni kell azzal, hogy nyálcsorgatva kinéz minden egyes falatot a srác szájából. Neki most muszáj ilyet ennie! És az nem jó, ha a manók készítenek egy adaggal a számára. Nem, nem! Balázs vacsorájából kell neki.

Loise

Áldom a sorsot, amiért nem maradtam a szobámban, hiszen akkor most nem találkoztam volna Loise-al és egy újabb unalmas délután várt volna rám. Ehelyett most itt vagyok és nagyon jól érzem magam, főleg, mert a lány is nyitott és érdeklődő. Mindig is szerettem az ilyen embereket, akik szívesen ismerkednek és szinte mindent bevállalnak, persze tiszteletben tartva a korlátokat. Biztosan azért vonzódom annyira az ilyen egyénekhez, mert magam is hasonló vagyok. Az tölt fel, ha társaságban lehetek és új arcokkal találkozhatok, ugyanis szerintem minden egyes ember valamiben különleges. Általában a találkák alkalmával ezeket a különlegességeket szoktam keresni és megfigyelni. Szerintem nincs is érdekesebb, mint a barátaink reakcióit tanulmányozni és később fölismerni a személyes vonásaikat. Lehet, hogy ez az egész így őrültségnek hangzik, de ha belegondolunk, akkor nagyon is sok értelme van. Persze ez az egyéni véleményem és ezt mindenkinek jogában áll megcáfolni.
- Nekem is az a kedvencem. Úgyhogy jól választottál! Már az elején plusz pont. -mondom elégedetten és kedvesen mosolygok a lányra. Örülök, hogy a Nick nyerte el a tetszését, mert ez illik leginkább rám és otthon is így hívtak a barátaim meg a családom. Loise megerősíti a ki nem mondott megállapításom, mi szerint ez csak a beceneve. Nekem még jobban is tetszik, mint a teljes, bár az is különleges.
- Csak őszintén! -
Hamar jön a témaváltás, amit nem is nagyon bánok, mert rögtön egy kellemes meglepetés ér. Álmomban se gondoltam volna, hogy ő is gitározik, de ezzel máris bevágódott nálam. Na persze nem mintha eddig nem lett volna szimpatikus...
- Mit is mondhatnék...?! A lábaid előtt heverek hercegnőm! -mondom neki nevetve, majd meg is hajolok előtte a hatás kedvéért. Ritkán találkozom olyan lányokkal, akik gitároznak is. Persze előfordul egy-kettő, de azok nálam máris bekerülnek a kedvencek közé. Lehet, hogy ez a gyengepontom, úgyhogy jó lesz vigyázni. Ráadásul a szőkeség kinézetre is eléggé ott van a topon. 
~Nagy bajban leszek én még...~
Loise kedvesen bíztat, hogy játsszak neki, úgyhogy nem is kell sokáig győzködnie. Veszek egy mély levegőt és belekezdek a darabba. Az elején kicsit remeg a hangom, aztán belejövök és az is sokat segít, hogy nem egyedül kell énekelnem. Mikor lehúzom az utolsó akkordot, valami kellemes boldogság járja át a szívem. Tényleg olyan, mint ahogy azt a lány is megfogalmazza.
- Ennek örülök! És gyönyörű hangod van! -bókolok. Nem szoktam olyat mondani egy lánynak, amit nem gondolok úgy, mert én is utálnám, ha az orromnál fogva vezetnének és játszadoznának velem. Sajnos már előfordult, de soha senkinek nem kívánom azt az érzést. Főleg amikor kiderül az igazság... Na ezért tisztelem ennyire a nőket, sőt minden embert. Loise-ra nézek, de nem igazán tetszik amit látok. Gyönyörű, rendezett arckifejezéssel ül, de valami még sincs rendben. Ez pedig a szeme... A szeme, ami soha nem hazudik.
- Mi a baj? -kérdezem komoran, de aggódva. Nem ismerem még a lányt, de nagyon tiszta lelkűnek tűnik, ezért zavar, hogy valami bántja őt és remélem, hogy elmondja, mert úgy talán tudok segíteni neki.

*Úgy tűnik, hogy Nick eléggé társaságkedvelő srác, elvégre önszántából odamegy egy úgymond idegenhez és cseverészni kezd vele. Szimpatikus benne ez, hiszen én is képes vagyok ilyesmire vetemedni, sőt viszonylag sokszor csinálok ilyesmit.*
- Plusz pont? Én csak piros és fekete pontról hallottam eddig*Mondom kuncogva. Persze tudom mire érti és én is szoktam használni ezt a szóösszetételt, de valahogy nem tudom elképzelni, hogy valaki azt mondja, hogy egy illető mínusz pontot kapott nála. Azt valahogy nem használjuk, de akkor a plusz pontot miért használjuk? Érdekes ez a magyar nyelv az egészen biztos, még jó, hogy nekem egyből elkezdték ezt is tanítani, mert különben igen nagy bajban lennék. Mondjuk akkor több mint valószínű, hogy nem is ide járnék és nem is a szüleim lennének a szüleim. Na jó, ezt inkább hagyjuk, nem nekem való a filozofálás.*
~El sem hiszem hogy pasitól ilyet hallok.~*Hajlamosak néha elferdíteni a valóságot. Nem, nem mondom, hogy hazudnak, mert akkor még a végén valaki megsértődne, pedig akinek nem inge ugyebár az nem veszi magára. Nekem semmi bajom velük, nem arról van szó, sőt teljesen jól kijövök velük, jobban mint a velem egyneműekkel, de valahogy azt vettem észre, hogy nagy részük füllent csak azért, hogy magát jobb színben tüntesse fel és ezt még szépen fogalmaztam, mert ugye vannak a notórius hazudozók is meg a nagyképűek és flegmák, de inkább hagyjuk is, mert csak felmérgesítem magam. A lényeg, hogy Nick szerint az őszinteség fontos, persze lehet, hogy ő is csak füllent, de szerintem nem áll érdekében ilyesmi. Miért vagyok én most ilyen pesszimista?!*
- Azt azért ne*Nevetve pislogok a srácra az előbbi mondanivalója miatt.
~Én? Hercegnő?! Na meg még az övé is?! Jó vicc!~*Ilyesmi gondolatok kavarognak a fejemben, s vigyorgok, mint a vadalma, amikor is elkezdi játszani a választott dalt. A dalt, ami olyan sok emléket idéz elő bennem, s amit tiszta szívvel és hanggal éneklek.*
- Köszönöm szépen. Azért te sem panaszkodhatsz és szerintem a játékod is jó volt, bár én még csak zongorával kísértem eddig ezt a dalt, de ez így is szép*Tényleg tetszett, egész biztos, hogy ki fogom próbálni. A következő kérdés kicsit meglep, nem gondoltam volna, hogy ennyire feltűnő a fájdalmam. Bár egy jó emberismerőnek nem nehéz kitalálni, de az is lehet, hogy Nick csak ráérzett.*
- Nincs baj, csak...*Itt veszek egy mély levegőt, majd elmondom egy szuszra a lényeget.*
- Csak tavaly elvesztettem valakit, akivel nagyon sokszor énekeltem és játszottam ezt a dalt és azóta meg sem hallgattam*Itt tartok egy szusszanásnyi szünetet, majd még hozzáteszek valamit.*
- De tényleg jól esett újra hallani, olyan volt, mintha ő is itt lenne*Már lassan egy éve elhunyt mama, mégis fáj a mai napig. Nehéz feldolgozni az biztos.*

Loise

Loise társaságát nagyon kellemesnek találom és mostanra semmi kétségem nem maradt afelől, hogy jó ötlet volt ismét kimozdulni egy kicsit. Végre nem az unalmas és megszokott napjaim folytatódnak, hanem van egy kis esemény. Jó, persze ez most nem olyan nagy dolog, hogy leültünk beszélgetni, de mégis megismertem egy új embert. Amondó vagyok, hogy minél több barátod van, annál biztosabb, hogy nem maradsz egyedül.
- Akkor hallottál valami újat. De ha jobban tetszik, akkor nevezhetjük piros pontnak is, bár én nem ezt szoktam használni. -felelek vigyorogva. Nem értem, hogy miért nem hallott még a plusz pontokról eddig, de előfordulhat. Nekem is volt már olyan, hogy valaki egy számomra ismeretlen kifejezést használt, ami amúgy teljesen természetes, csak én nekem azelőtt senki nem említette és ezért furcsa is volt első hallásra. Mindenkivel előfordul, de ahogy már korábban említettem: "Az ember haláláig tanul."
Loise egy kicsit mintha meglepődne, amikor elmondom a véleményem. Gondolom nem is hiszi el elsőre, de majd ha jobban megismer, akkor ő is rájön, hogy ezt teljesen komolyan mondtam. Sajnos vannak, akik a komoly dolgokat kizárólag csajozásra használják és később kiderül, hogy a véleményük egyáltalán nem egyezik az általuk elmondottakkal. Na ezekből lesznek az óriási félreértések és pofára esések, természetesen a lányok részéről. Ergo érthető, hogy kevésbé bíznak a fiúkban.
- Jól van, csak vicceltem! -Még a végén itt mindent komolyan vesz, aztán nagy félreértésbe leszünk. Persze nem tagadom, hogy tetszik a lány, így első látásra, de azért nem fogom rögtön letámadni. Mondjuk volt már olyan korábban, de igyekezek visszafogni ezt a vágyat és egyben rossz tulajdonságot. Vannak olyan lányok, akiknek még tetszik is ha valaki rögtön belecsap a közepébe, de ő szerintem nem ezek közé tartozik. Igazából fél óra alatt nem tudok róla általános véleményt mondani. Lehet, hogy csak jó napja van és máskor meg mindenkivel bunkó. Nem mintha rögtön elítélném, de ki tudja...
- Köszi, ez kedves tőled. Én sajnos csak ezen az egy hangszeren játszok, de annál több időm van gyakorolni. Viszont most te jössz! Nagyon kíváncsi vagyok a tehetségedre. -mondom egy mosoly kíséretében, közben már nyújtom is felé a gitárt. Kíváncsi vagyok, hogy ő milyen szinten van hozzám képest. Simán el tudom képzelni, hogy valami virtuóz és rendesen le fog alázni, de nekem akkor is megéri. Legalább lesz valaki akitől tanulhatok itt a suliban.
Óvatosan rákérdezek a szomorúsága okára, de meg is lepődök, hogy milyen könnyen megnyílik nekem és beavat valami személyes tapasztalatába. Persze nem kérdezek rá, hogy kit vesztett el, így is eléggé megviseli a dolog.
- Ne haragudj. Nem tudtam, hogy ilyen érzelmi kötődésed van ehhez a számhoz. Gondolom, hogy nem egy vadidegennel akartad újra elénekelni, legalábbis első alkalommal. - Egyáltalán eszembe se jutott, hogy pont egy olyat sikerül választanom, ami nem csak egy átlagos dal az életében. Kicsit bűntudatot érzek emiatt, mert nem tudom biztosra megmondani, hogy ezzel megbántottam-e vagy csak az emlékezés érinti kellemetlenül. Remélem, azért nem olyan szörnyű a helyzet...

- Hát igen, annak ellenére, hogy kicsi korom óta tanulom a nyelvet, magyarul ez is anyanyelvem az angol mellett, azért néha meglátszik, hogy csak felnőttekkel beszélgettem magyarul, de azért mindent megértek*Na jó, volt már olyan akinek nem igazán értettem a mondandóját, de mint utólag kiderült majdnem minden szava szleng volt és ott sok olyan szót használnak, amit alapból teljesen máshogy értelmezünk. Ilyen még csak egyszer fordult elő és akkor is Pesten voltam, szóval meg sem lepődtem.*
- Mertem remélni, bár nem bánnám, ha a középkorban lennénk és hercegnő lehetnék, ezért is szeretem a bálokat, mert ott annak érezhetem magam*Miket nem fecsegek itt ki magamról, olyan mintha ezer éve ismernénk egymást. Persze mindenki tudja, hogy könnyen megnyílok és meg is bízom az emberekben, aztán utána koppanok. Sajnos nem tudok ezen változtatni, naiv vagyok, ez van.*
- Én?*Nagyokat pislogva, ártatlanul nézek Nickre, aki már nyújtja is nekem a gitárját. Na nem mintha félnék játszani vagy ilyesmi, csak meglepett, hogy odaadja egy "idegennek" a hangszerét, úgy hogy nem tudja hogy játszik a másik. Mi van, ha elszaggatja a húrokat vagy ilyesmi? Szerencséjére én nem ilyen vagyok, mások profinak mondanak és csodálkoznak azon, hogy még nincs egy zenekarom, vagy hogy nem csaptam fel énekesnőnek. Lehet, hogy lenne karrierem, de én először a tanulásra koncentrálok, s majd ha a sulinak vége lesz, akkor lehet megpróbálok betörni a zenészek világába. Milyen jó is lenne.*
- Dehogy haragszom, nem tudhattad*Annak ellenére, hogy egyáltalán nem vártam bocsánatkérést, nagyon jól esik a dolog. Ebből is látszik, hogy jó emberrel hozott össze a sors.*
- Örülök neki, hogy elénekeltük*Tényleg örülök, most már fogom énekelni otthon, karácsonykor. Megtanulom gitárral és eljátszom a szüleimnek, biztosan örülni fognak neki.*
- Hát akkor jöjjön a dal*Már el is kezdem pengetni a húrokat, először finoman, majd a dalnak megfelelően erősebben. Aztán jön az éneklős rész, amit ismét tiszta, kedves, lágy hangon adok elő, ahogyan az igazi énekesnők. Nagyon szeretem ezt a dalt, saját szerzemény.*

Szám: http://www.youtube.com/watch?v=NG2zyeVRcbs

Loise

Elsőre nem sikerül fölfognom, hogy miért emlegeti a magyar nyelvtanulást, de hamar összeáll a kép. Furcsa azt hallani valakitől, hogy "már kicsi korom óta tanulom a nyelvet", hiszen ez a természetes. Ennek ellenére nekem is nagyon hasonló az életem.
- Komolyan? Ez kemény, mert én is két nyelven tanultam meg beszélni és ráadásul pont az angol volt a másik. Mondjuk nekem a magyar jobban megy, mert anyukámnak ez fontosabb volt. Vagyis nem is jobban megy, de magyarul gondolkodom. -
Kicsit meglepett ez a közös tulajdonság, de ennek is csak örülni tudok, mert ha egy kis angolra vágyom, akkor csak meg kell keresnem a lányt és szerintem ő is szívesen beszél a "másik" anyanyelvén. Erről jut eszembe, hogy még nem is tudom, hogy hol találhatom őt meg.
- Valahogy ez kimaradt szerintem, de ha szenilis vagyok, akkor nyugodtan fuss, sőt... -Egy pillanatra elvigyorodom, majd folytatom.- Szóval te melyik házban is vagy? -
Kicsit elviccelem a hercegnős dolgot, de elsőre mintha Loise komolyan is venné. Emiatt kicsi megijedek, de végül látom, hogy minden oké nála is, így egy szempillantás alatt eltűnik a korábbi aggodalmam.
- Ilyen romantikus típus vagy? Bálok, hercegnő... És hol a szőke herceg? -kérdezem kisfiús mosollyal az arcomon. Jó, beismerem, hogy kicsit burkoltan rákérdeztem, hogy van-e valakije, de remélem, azért neki nem tűnik fel. Valahogy pont kapóra jött a lehetőség, hát akkor miért ne élnék vele?! Mondjuk egyenesen is megkérdezhettem volna, de akkor úgy tűnne, mintha valami hátsó szándékaim lennének. Úgyhogy teljesen jó ez így!
- Naná, hogy te! Gondolom már említették, hogy tehetséges vagy, hát most kíváncsi lettem! -
Kicsit meglep, hogy a lány nem számít a felkérésre, mert valószínűleg mindenki, aki akár egy pillanatra is hallja őt énekelni, az a rajongója lesz.
- Köszi! -
Igen, tudom, hogy nem szokás megköszönni, ha valaki annyit mond neked, hogy nem haragszik, csak nekem vannak ezzel kapcsolatban korábbi tapasztalataim. Röviden annyi a történet, hogy egy számomra nagyon fontos személlyel elég komoly konfliktushelyzet alakult ki köztünk és az egy borzalmas időszak volt nekem. Azóta mindenkinek megköszönöm, ha megbocsát nekem, még ha előzőleg nem is haragudott. Ez egy megszokás és nem is fogok már változtatni rajta.
- Ennek én is nagyon örülök! Szerintem most volt a legjobb, pedig már sokszor és sok mindenkivel eljátszottam a Hallelujah-t. -Ez tényleg így igaz! Loise annyira átélte az egész előadást és olyan sok érzelmet adott bele, hogy ezáltal lett tökéletes az egész dal. Mondhatni értelmet nyert, bár én nem szoktam ilyen kifejezéseket használni.
Az első számnál, már csak az övé volt nagyobb meglepetés. Soha nem hallottam még ezelőtt, de nagyon tetszett. A lány pedig, mint egy igazi profi. Hajlítások, hangszín, ritmus, minden rendben volt. Egy tökéletes előadást láttam/hallottam és még a kíséret is remek volt. Először csak bámulok Loise-ra, majd igyekezek összehozni legalább egy értelmes mondatot.
- Hűha! -Na ez nem volt értelmes, próbálkozzunk újra.- Nagyon, nagyon ügyes vagy! Örömmel leszek az ezredik ember, aki megkérdezi: Mit keresel te még itt? -
Kedvesen elmosolyodom és büszkén megveregetem a vállam.
- Éreztem én, hogy ide kell ma jönnöm! Amúgy mi volt ez a szám? Ne nézz hülyének, ha ismernem kéne... -

*Amikor Nick bejelenti, hogy ő is két nyelvet tanult már kicsi korától, egyáltalán nem lepődöm meg, hiszen a neve angolosan hangzik, mi pedig magyarul beszélgetünk. Persze vannak olyanok, akik annak ellenére, hogy angol nevük van nem beszélnek angolul, de azért jó páran vannak itt olyanok, akik ebből a szempontból olyanok, mint mi.*
- Én kint laktam Londonban a suli előtt és ott szinte csak a családtagjaimmal beszélgettem magyarul, már aki tudott. A barátaim egyáltalán nem ismerték a nyelvet, úgyhogy főleg angolul kellett beszélnem*Az is csoda, hogy ilyen szépen megtanultam a magyart, legalábbis értem a "fiatalok nyelvét" is. A következő kérdésnél picit kikerekednek a szemeim, de aztán hamar visszaállnak alapállásba.*
- Ugyanabba amibe te*Válaszolok egy angyali mosollyal. Úgy tűnik még a Prefijelvénnyel sem vagyok feltűnő jelenség, hiszen akkor emlékezne rám Nick. Igaz most sincsen rajtam a kis kitűző, de azért délelőtt mindig rajtam van, meg délután és este is, ha járőrözöm. Én többször is láttam a srácot, nem értem hogy nem emlékezhet rám. Ez kicsit talán sértő is számomra, elvégre csak négy Prefektus van az Eridonban és abból én vagyok az egyik, ráadásul a hajam is elég szőke és göndör, de hát úgy tűnik így is elveszem a tömegben.*
- Eléggé az vagyok, bár nem nagyon van kivel kiélni magam. A herceg egyelőre még várat magára*Van most egy kapcsolatom kialakulóban, vagy valami olyasmi, de még nem igazán tudom mi lesz belőle. Tetszem Chucknak, ez egészen biztos, ő is szimpatikus nekem, de eléggé furcsa páros lennénk, legalábbis ránézésre. Persze szerelemben sohasem érdekelt mások véleménye, de ez még nem szerelem. Szóval valami alakulgat, de még én sem tudom mi lesz, ezért is nem terjesztem az igét.*
- Volt már rá példa*Megvonom a vállam, majd mosolyogva elveszem a hangszert. Nem túl nehéz, a húrjai egész finomak. Jól kidolgozottnak tűnik. Tetszik. Miután eljátszom a dalt boci szemekkel pislogok Nickre.*
- Őszintén szólva te vagy az első, köszönöm szépen*Már megint egy újabb meglepetés. Nagyon örülök, hogy ezt mondja, tényleg. Itt még senki nem dicsért meg ennyire.*
- És a tudást keresem itt, mert nem vagyok benne biztos, hogy meg tudnék élni a hangomból, bár ki tudja*Félre húzom a számat, de persze ezt is mosolyogva. Most jó kedvem van, nagyon is.*
- Azon lepődtem volna meg, ha ismernéd. Saját szám és a szüleimen kívül még nem hallotta senki, legalábbis öt perccel ezelőttig. Te írsz dalokat?*Majdnem mindenki szokott írni dalokat, aki hangszeren játszik, maximum nem vallják be, mert félnek a csalódottságtól. Kíváncsi vagyok Nick mit válaszol. Még beszélgetünk kicsit, majd mindenki megy a saját útjára...*

Jade

Olvasni támadt kedvem, mivel hirtelen az unalom lett úrrá rajtam. Ezt a rossz időnek és az ősz beköszöntének könyveltem el. Nagyban sétálgattam a kastély hosszú folyosóin, valamiféle elfoglaltságot keresve. Mivel épp a Társalgó közelében jártam, úgy gondoltam tökéletes lenne leülni egy kicsit, valamint nassolni valami finomat. A manók általában kedveskednek a diákoknak valamivel, kikészítenek inni-ennivalót a beszélgetőknek. A henyélés mellett természetesen az a bizonyos könyv is ott lapulna a kezemben, aminek segítségével egy kicsit művelődhetnék. Mégsem a könyvtárba mentem, sokkal inkább kikaptam a zsebemből egy aprócska könyvet, amit még a mugli világban vásároltam, pontosabban egy pesti újságosnál. Ebben a könyv féleségben mindenféle volt. Lehetett vicceket olvasni, de voltak benne keresztrejtvények, vicces képek és sok egyéb más is. Különösen kedvelem a Tudtad-e rovatot, amelyben egy csomó érdekes és hihetetlen dolgot felsorolnak, részleteznek. A könyv felétől pedig valami rövid terjedelmű novellát vagy egy műrészletet, szép verseket olvashatnak azok, akik nem sajnálták a pénzüket és megvették. Jó vételnek tartom, egészen olcsó volt. És pont az ilyen esetekre vásároltam meg, még a nyáron.
Beléptem a Társalgóba, majd az egyik üres kanapén leheveredtem és kinyitottam a könyvet. A zsebemben egy picit elgyűrődött, no meg egy párszor már volt használva, de szerintem így jobb is ez a könyvecske. Elkezdtem olvasni a bevezetőt, aztán belekezdtem a maradék viccek elolvasásába, elemzésébe. Csend volt, nem zavart senki. Szempillantás alatt lekötött ezen tevékenység... Nem is volt másra szükségem.  

Woodarn

Ma semmi sem ronthatja el a kedvem. Még csak most érkeztem és már is elkezdődött az iskolaév és a tanítás. Ez másoknak nem túl jó hír viszont nekem és jó pár elsősnek igen. Ugyanis ha sikerrel zárom az évet akkor már nem elsős leszek hanem másodikos és az mégis csak jobb mint elsősnek és mindenkinél kisebbnek lenni. Egyszóval csodás napom van,ez az életemben nincs sok ami ilyen felhőtlenül jó. Most talán még beleférne egy beszélgetés is. Ezért is kanyarodom a társalgó felé. Ott a szóbeszéd szerint szoktak lenni. Így hát félig reménykedve,félig eltökélten nyitom ki az ajtót. Szerencsére meg is pillantok egy könyve temetkező embert. Természetesen oda is megyek,persze számítva a kínos dolgokra.
-Heló! Jade vagyok,leülhetek melléd?
Szólítom meg a szokásos flegmatikus,de azért még sem bántó sajátos ismerkedő hangnememben. A szíves fogadtatásra nem várok. A kérdés pedig hogy zavarok-e fölösleges lenne. Évszázadokon át minden ismerkedés ezzel a kérdő mondattal kezdődik. Már azért fölösleges mert biztosan megzavarom abban amit éppen csinál. Jelenleg,de más helyzetekben is ez engem abszolút nem zavar. Ahogy a jövőmet nézem sosem fog. A tulajdonságaim ezen része is csak az én korántsem átlagos figurámat erősítik s erre én büszke vagyok. Arra is hogy mások véleménye nem zavar. Nem lepne meg ha ő is kifogásolná a piros fehér kockás ingem és a tépett,jobb napokat is látott farmerem. Akar akkor mondjon bármit,de visszaszólok úgy hogy sírva fakad. Ez nem nagymenőzés ez én vagyok akármit mondanak.

Jade

Elmélyülten olvasgattam, amikor hirtelen egy betoppanó lány hangjára lettem figyelmes. Rendkívül magas hangja volt, legalábbis különbözött azoktól a női hangoktól, amiket az én fülem már megszokott. Biztos voltam benne, hogy elsőssel van dolgom. Meg is lepődtem, hogy felkeres valaki ilyenkor, ezen a helyen. Becsuktam a könyvet és szemügyre vettem a lányt, közben pedig elmosolyodtam. Talán tőlem akar segítséget kérni, vagy valami hasonlót gondolhattam. Aztán átfutott agyamon újból a mondat, amiből már tudtam a szándékát. Segítségkérésről itt szó sincs, nem tévedt ő el, csupán beszélgetni szeretne! Az pedig nem rossz dolog, én is szoktam csinálni. Az ember társas lény...
-Szia, én meg Woodarn. Persze, ülj nyugodtan -húzódtam kicsit arrébb a kanapén, hogy ő is kényelmesen odadobhassa magát mellém- Mi újság veled? Milyen az iskola és a tanév eddig? - érdeklődtem meg, hiszen még nagyon a tanév elején járunk. Mennyi ideje is vagyok már a kastélyban... Szörnyű, hogy milyen furcsa a sors. De hát ez van. Örültem, hogy társaságom akadt, de azt a könyvet sajnos épp egy érdekes résznél hagytam abba. A legrosszabb pedig, hogy elfelejtettem a lapszámot, így kotorászhatok egy csomót. Legközelebb... Legalább elfoglalom magam valamivel, ha legközelebb unatkozni kezdek. Lapok keresése felettébb izgalmas, vagy mégsem?
-Melyik házba jársz? Eridon?