A seprűakrobatika egy olyan versenysport, melyben a versenyzők seprűlovaglás közben akrobatikus elemeket, különféle művészi gyakorlatokat mutatnak be. Pontozásos verseny, emiatt a mozdulatok minél tökéletesebb kivitelezésére törekszenek. Szakágai a férfi és női egyéni, a páros, a röptánc és a szinkron.

Története
A seprűsportok megjelenése és fejlődésük története erősen összekapcsolódik a seprűk fejlődésével. A seprűakrobatika során a versenyzők gyakran csupán egy kézzel vagy lábbal irányítják a sportszert, ez pedig addig nem volt lehetséges, míg azok nem váltak kellően könnyen és precízen irányíthatóvá. Minél inkább finomodtak az eszközök, annál több lehetőség nyílt meg az akrobaták előtt.
Viszont éppen eme függőség miatt viszonylag későn, a 16. század közepén kezdett el kialakulni, és csak a múlt század közepére vált nemzetközileg elismert sporttá.

Az 1500-as években vándor mutatványosok kezdték el előadásaikhoz használni a seprűt: a zene ritmusára a repülő eszközön ülve, esetenként állva táncoltak és bámulatos egyensúlyérzékükkel nyűgözték le közönségüket. Később megjelentek az akrobatikus elemek, valamint a páros produkciók esetén az emelések és a dobások. Nem volt ritka az sem, hogy egy ember több seprűvel lépjen fel, de a teljes csapatok bonyolult mozgáskompozíciója is elterjedtnek számított a 17. század végére. Ekkorra azonban kezdett átalakulni. Már nem csupán a mutatványosok és mulattatók eszköze volt, megjelent a hétköznapokban is. A svájci Weißenlingenben például több olyan népi tánc is ismeretes, melyhez a táncosok seprűre szállnak.

Népszerűsége továbbra sem csökkent, de a 18. századra főként nemesi privilégiummá vált. Helyszíne a tágas, füves rétekről és a városi terekről átkerült a kúriák báltermébe, kertjeibe, ahol aranyvérű mágusok előbb csak egymás mulattatására végezték, később versenyszerűen rendezték meg azokat az eseményeket, amelyeken összemérhették egymással seprűakrobatikai tudásukat. Ebben a korban a legtöbb európai országban az aranyvérű mágusok gyakorolhatták csak, és a hivatalos rendezvényeken kívül tilos volt bármilyen más helyen előadást tartani.

Ennek az elzárkózásnak azonban majdnem a sportág eltűnése lett az eredménye. A 19. század elején egyre többen szólaltak fel a kisajátítás ellen, köztük jó néhány már kiváló eredményeket elért seprűakrobata. A szabályozás eltörlését mégis Melchior Meeuwis 1808-ban megjelent Szabadon szállni című könyvéhez, és az annak hatására megindult polgári összefogáshoz kapcsolják. Előbb Hollandiában, majd sorban a többi országban is engedélyezték a seprűakrobatika szabad gyakorlását; megjelentek előbb a nemzeti, majd a nemzetközi versenyek.

1843-ban Gunnar Magne és felesége, Marie Fabron kezdeményezték az első seprűakrobatikai egyesület, a francia Association Nationale des Acrobatie du Balai (ANAB) létrehozását, majd ennek mintájára folyamatosan jelentek meg az európai országok mágusainak saját egyletei. Magyarországon 1924-ben alapították meg a Budai Seprűakrobatikai Klubot (BuSeK), mely a mai napig változatlan névvel működik.

Bár a kviddics népszerűségével nem vetekedhet, az utóbbi húsz évben egyre többen kezdtek el seprűakrobatikát tanulni, amiben nagy szerepe van Aglaia Marinos egy seprűakrobata párról szóló romantikus, díjnyertes könyvének, amely a 3 és fél perc légvétel nélkül címet viseli.

Napjainkban mind az öt szakágban korosztályokra bontva lehet versenyezni a legkisebb városi szinttől a nemzetközi világversenyekig.

A versenyek
A versenyek során nem kötelezően szerepelnek mind az öt szakág versenyzői, előfordul, hogy egyes országokban például nem tudnak egynél több, vagy akár egy versenyzőt (legtöbb esetben csapatból van hiány) kiállítani. Viszont ritka, hogy az egyes szakágaknak külön-külön rendezzenek versenyeket. Ezek az események általában több napig tartanak, egy nyitóműsorral kezdődnek, majd változatos programsorrendben levezénylik a bemutatókat. A versenyszámok közti szünetekben mindenki megtekintheti a standoknál a legújabb seprűket, fellépőruhákat és bemutathatják tudásukat azok a boszorkányok és varázslók, akik a seprűtáncokban jeleskednek, illetve a seprűakrobatika olyan válfaját űzik, mely nem egyeztethető össze a versenyek szabályzatával. Utóbbiak főként cirkuszokban, színházakban és egyéb szórakoztató helyeken találják meg számításukat.

A legkisebb versenyek a városiak, de azokban az országokban, ahol több iskola van, vagy egy iskolában rengeteg versenyző szeretne érvényesülni, szoktak iskolai fordulót is tartani, melyből a legeredményesebbek jutnak tovább a városi, majd a területi/megyei/járási versenyekre. Ahol nem eléggé népszerű a seprűakrobatika, ott általában csak egy országos versenyt rendeznek. Ezek közé tartozik Magyarország is. A Budai Seprűakrobatikai Klub 1925. óta minden évben levezényli a Magyar Országos Seprűakrobatikai Találkozót (MOST), melynek első három helyezettje (szakáganként) kijut az Európa Bajnokságra. Magyarországon már évek óta nem volt példa arra, hogy a szinkron szakágban akár csak egy csapat is indult volna, ezért a csapatverseny már régóta hiányzik a magyar versenypalettáról.
Helyszíne a Mátrában, a Tugár-réten található egy muglik által nem hozzáférhető, mágikus leválasztott részen.
(Időpont szerint általában A évben március elején, B évben szeptember elején rendezik.)

A seprűakrobatikáról bővebben ITT.

Varázslók körében a kviddics után a második legelterjedtebb és nagy hírnévnek örvendő csapatjáték. Ezen sportban négyfős, szárnyasló lovasokból álló csapatok egy meghatározott méretű, bűbájok által és póznák segítségével kijelölt játéktéren, hosszú ütő segítségével az ellenfél kapujába próbálnak juttatni egy labdát. Mindezek különleges varázslatokkal vannak kezelve, hasonlatosan a kviddics eszközeihez. Ezen felül olyan kötelező felszerelések vannak érvényben, mint a pólósisak, arcvédő, kesztyű, a csapatának megfelelő ruházat, valamint a ló különleges nyerge alatti alátétnek egyeznie kell lovasa viseletével.

Két 4 játékosból álló csapat játszik egymás ellen. A pályán van még két lovas játékvezető és egy bíró, aki mindkettővel kommunikálva hozza meg a döntéseket és a játékosok között mozog a pályán, ő hozza a végső ítéletet, majd mondja ki nem egyértelmű szabálytalanságok esetén a döntést. A játék játékrészekre van felosztva (3 db), egy-egy szekció 15 percig tart, a bíró, ha egyértelmű támadás vagy szabálytalanság utáni ítéletet lát meghosszabbíthatja maximum egy perccel. Köztük két 10 perces átállós szünet áll rendelkezésre a sérültek kezelésére, felkészülésre, szusszanásra.
Ló cseréjére mérkőzés közben nincs lehetőség, szünetben sem, ahogy ugyanazon a lovon új ember sem szállhat be a játékba. Minden sikeres találat egy pontnak számít, ezen felül a különleges kupasorozatokban a lovasok eredményei alapján számítódik egy szerencsefaktor, amit a csapat átlagteljesítménye ad ki. -1 és 3 pont terjedelmű skálán lehet egy-egy lovas mérlege, így akár hátrányból is kezdhet ott egy-egy együttes.