Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Ha jó idő van, és az embernek van szabadideje, ráadásul a közelgő kviddicsmeccs itt van a nyakán, világos, hogy kijön a kviddicspályára. Főleg, ha egy olyan megszállottról van szó, mint én. Így hát kviddicstalárban baktattam ki a pályára, hónom alatt az egyik iskolai seprűvel (megvan a következő célom - egy saját seprű), hogy a Sárkánylovasok edzései mellett egy kicsit külön is repkedhessek. Mikor beléptem, és konstatáltam, hogy - hála a jó égnek - senki sincs itt, ledobtam a lassan széteső bőrtáskámat a lelátó legalsó sorába, majd elkezdtem nyújtani. Szinte gépies voltam, de gondolataimat igyekeztem visszaterelni a folytonosan ismétlődő mozdulatsorokhoz. Futás. Lefutottam pár kört, még mindig igyekezve elnyomni a többi gondolatom. Nem lesz ez így jó, oda kell figyelni, ha nem akarok lesérülni a meccs előtt.
A bemelegítés ugyanolyan hosszú volt, mint amilyen lenni szokott, és ugyanolyan idegesítő volt, mint amilyen lenni szokott. Természetesen tudom, hogy szükség van rá, de az ember már kviddicsezne, és legszívesebben elhagyna mindenféle bemelegítést.
Végül a gyakorlólabdákhoz siettem, és elővettem a cikeszt. Halványan elmosolyodtam, mikor a kezeim közé került a kis szárnyas, majd pár másodperc habozás után elengedtem. Egérutat is adtam neki, hogy ne adtam volna, hiszen az nem lenne helyénvaló, ha rögtön üldözni kezdeném. Egy fél perc múlva aztán felszálltam a seprűmre, és ellöktem magam a talajtól.
Őszintén szólva nem hittem volna, hogy ennyire lehet szeretni egy sportot, főleg akkor nem, mikor csatlakoztam a csapatba. De azóta a kviddics a szenvedélyemmé vállt, ezt máshogy nem lehet megfogalmazni.
Tehát, felreppentem, és lassan körözni kezdtem. Szemeim minduntalan a kis aranylabdát kutatták. Igaz, jobb lett volna, ha van valaki, aki a másik fogót játssza, de így sem eredménytelenek a hasonló edzések.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Fájt a szívem, mikor megírtam Mirának az elutasító levelet, miszerint a harmadik évfordulónkat nem tudjuk együtt ünnepelni, ugyanis rendkívüli edzést iktattak be - főleg azért fájt olyan nagyon, mert természetesen nem volt igaz.
Úgy éreztem, igazán meg kell hálálnom ezt az elmúlt három évet. Nem megoldás hogy elviszem mondjuk egy étterembe vacsorázni, esetleg virágot viszek meg csokit - nem, ezek szörnyen elcsépelt dolgok. Egy évfordulóra, a mi évfordulónkra nem elég holmi édesség vagy növények, ugyanúgy, mint ahogy a mi kapcsolatunkban sem az ajándékok a lényegek, hanem a pillanatok és az érzelmek. Épp ezért szerveztem már legalább egy hónapja az egészet, hogy mindent úgy tudjak alakítani, ahogy a legmegfelelőbb lesz. Mindent megtettem érte, ezért az egészért, pont úgy, mint ahogy Miráért is igyekszek mindent megtenni.
Jóval sötétedés előtt már a Faházban voltam, ahol is egyenlőre nem volt túl jó idő, minden kissé poros volt és a legkevésbé sem volt emberi hangulat. Az idő sem volt valami fényes ezen a februári napon - igazán választhattunk volna más évszakot Mirával, de most már mindegy -, ami nem nagyon fokozta a romantikus hangulatot. Mira nem csinálhat ma sok mindent - lehet éppen azon mereng, hogy én reggel hét óta edzésen vagyok, és milyen rossz, hogy nem lehetek itt. Biztosan átkozza magában a kviddicset, s hűn fohászkodik, hogy egy gurkó csapja agyon az edzőt. Elmosolyodtam erre a gondolatra, a kezemben lévő kartondobozt pedig óvatosan lehelyeztem; s ezzel együtt a másik két, reptetett doboz is földet ért. Az Amiráéknál született kis házimanóval, Narival (aki most a suliban szolgált) úgy beszéltem meg, hogy hétkor pontban megjelennek az ételek a Faházban (igen, a főzésben még mindig nem vagyok jó). Ő, és egy kis szorgos csapat örömmel elvállalta az étel részét, így hát én csak a hangulatért leszek felelős.
Sokáig tartott, míg kitakarítottam a kis házat a pálcám segítségével, ugyanis a háztartási bűbájok sosem voltak az erősségeim - miután végeztem, a gyertyákat elrendezgettem a földön. Fényben nem tűnt túl romantikusnak az egész, de ahogy belép, majd megváltozik a dolog. Hőszabályozó bűbájok sokaságát végeztem el, hoztam egy-két párnát a földre, a bent lévő kis asztalra is gyertyát raktam, hogy amikor majd Amira belép... Ismét elmosolyodtam, ahogy elképzeltem az arcát.
Közeledett az alkony, mire felnéztem; még épp időben voltam. Villám gyorsan, zakatoló szívvel előkerestem a régi lámpást. Remegő kézzel tettem bele a gyertyát, s gyújtottam meg, rá pedig egy pergament akasztottam egy saját kicsike verssel,

"Régi lámpás, régi fény
Varázslatos égi lény
Vagy te nekem, kedvesem
Könnyű téged szeretnem
Utad lásd, a fény vezet
Ahhoz aki úgy szeret
Úgy szeret mint életét
Úgy, mint igaz álmokét"

majd röptetőbűbájt szórtam rá, és elengedtem. Csak reméltem hogy célba ér, hogy aztán Mira követni tudja az erdő széléig: onnantól kezdve mécsesek szegélyezik majd útját.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Kedvesem közeledő lépteinek hatására egyre izgatottabb lettem;  varázspálcámat lassan felemeltem, hogy amikor belép, rögtön készen tudjak állni.
Abban a pillanatban, ahogy benyitott a gyertyák fölreppentek és meggyulladtak; hála a jó istennek nem égettem föl a faházat... amíg gyakoroltam, majdnem a fél Navine leégett. Újabban ezért nem engedtem Mirának, hogy belépjen a szobámba, hiszen látta volna az árulkodó jeleket: az égésnyomokat a padlón, azt a kisebb teherautónyi gyertyát, na meg a plédeket, füstölőket. Mióta készültem erre, végre, hogy eljött!
Belépő kedvesemnek alig volt szusszanásnyi ideje, s egy halk pukkanás kíséretében a vacsoránk az asztalon termett. Tehát hét óra... nem is jöhetett volna ki jobban. Örök hálával tartozom a kis Narancsnak, hogy elkészítették Mira kedvenc ételeit.
Az asztal mögött ültem, pálcám pedig a földön volt - így is sunyin, az asztal alatt varázsoltam - a lámpás pedig, ami eddig Mira előtt lebegett, elindult felém, de nem engedtem, hogy azt a pár lépést a kedvesem tegye meg: felálltam, s odaléptem hozzá. Valószínűleg még nem ocsúdott fel teljesen, agy hát megöleltem, és belepusziltam a nyakába.
- Boldog évfordulót, szerelmem. - suttogtam halkan, hogy aztán végül meg is csókolhassam. Gyönyörű pillanat volt ez.
Kedvesem még nem is sejtette, hogy az ajándékát, mármint a tárgybeli ajándékát is oda fogom adni, sőt, zene is lesz - a fene egye meg, elfelejtettem feltenni a halk zenét!! Majd egy óvatlan pillanatban, amikor Mira még kábulatban lesz - mert azért férfiúi hiúságom reméli, hogy teljesen elképedt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Mira nagyon elképedt, szemlátomást nem is fogta fel először, hogy mi történt. Jót mosolyogva ezen öleltem, s mikor éreztem vállamon a könnyeit, nem engedtem el. Szegény, hogy átvertem, szörnyű érzés lehetett neki - furdalni is kezdett a lelkiismeret, hogy nem mondtam neki igazat.
- Én nem...? Mi? - motyogtam szeretetteljes mosollyal, s közben letöröltem a lány könnyeit.
Pulzusom még mindig nem állt helyre, s amikor Mira közölte, hogy nem lehetne ennél boldogabb - nos ez sem segített neki a helyreállásban. Valamiért bennem volt a drukk, hogy ne szúrjak el semmit, de tudom, hogy teljese feleslegesen paráztam rá az egészre. Amira itt van és boldog, tehát sikerült.
Gyengéden viszonoztam a csókot, majd mikor elengedett, s hatalmas zöld szemeivel az enyémbe nézett, megszállt a földöntúli nyugodtság.
- Hát, a vacsoránkat Narancs segítségével... illetve, ő csinálta. De a többit én. - válaszoltam még mindig mosolyogva. Olyan aranyos volt Mira hitetlenkedése... megsimítottam az arcát, majd lesegítettem róla a kabátját.
- Éhes vagy? Oh, pardon. Éhesek vagytok? - Ekkor közelebb léptem hozzá, és megsimítottam a pocakját. - Nézz körül, hátha gusztusod támad valamire.
Megfogtam a kezét, s addig a pár lépés idejéig az (egyébként alacsonyított) asztalhoz vezettem, ami mellett ott volt a két babzsákfotel, mellettük pedig két pléd, ha Mira fázna.
- Remélem azért fogsz enni, mert nekem még mindig nem szabad normálisan. - mondtam bujkáló mosollyal, hiszen valóban - a magas vérnyomásom miatt alapjáraton nem szabad mindent ennem, a kviddics pedig csak rárak egy lapáttal. Főleg, hogy új lehetőségeim vannak kilátásban, de erről még Mirának sem beszéltem, majd eljön az ideje.