Kicsi lányom <3

APU <3 Itt az egész.

~ Kemény a szívem? Igen. Miért? Mit kellett volna tennem? Volt mitől megkeményednie, bár szerettek, és én is viszont, nem is szenvedtem hiányt semmiben, de most érzem csak, hogy mégis mi az, ami járt volna nekem, de nem adatott meg. Miért vagyok más? Miért nem kellettem a saját szüleimnek? De legfőképpen, ha eddig elvoltam nélkülük, most miért kellett NEKI idejönnie? ~ Folytatódtak a kérdések és vádak, de már csak a könnyek görcsös patakja mögött, csendben, hallhatatlanul, mégis ott voltak minden könnycseppben, szavak nélkül, hangok nélkül, néma vádakként sorakoztak minden porcikámból. A szónoklatát is így hallgattam végig azt, amikor arról beszélt, hogy mi az, hogy apa. A levegővételnél azonban megjött a hangom, régi énem visszatért, a sírást újra a düh váltotta fel. A felém nyújtott zsebkendőjét, viszont elfogadtam, legalább valami tőle, hacsak egy darab rongy, akkor is. Viseli a teste melegét, az illatát, a keze érintését. A keze érintését, amit a fejemen is éreztem. Nem húzódtam el, de szavaim ellentétei voltak a test reakcióinak. Záporoztak újra a gúnyos szavak.
- Gratulálok! Ezt jól betanultad! Elméletből ötös. A gyakorlat meg nulla. Ne nevezd magad így apának, és engem sem a lányodnak! Nincs hozzá semmi jogod. Ha ott lettél volna, amikor lázasan feküdtem az ágyamban, vagy írtál volna egy képeslapot legalább a születésnapomra...Persze, értem én...nem tudtál rólam. Jó kis indok...így, hogy kérhetem rajtad számon az elmúlt 17 évet? Ne válaszolj! Nem érdekelnek a válaszaid, sem a magyarázkodásod. Megvagyok nélküled. - Láttam, vagy talán csak érzékeltem, hogy hangja ködösebbé vált, a szemébe is könnyek gyűltek, de nem érdekelt. Csak egy idegen volt. Még csak az, semmi több. Miközben a zsebkendőjével a saját könnyeimet törölgettem, mélyen az orromba szívtam illatát, amennyire bedugult szaglószervem ezt engedte. Automatikus cselekvés volt, valahol bent a mélyben repedezett a páncél, de ettől csak még jobban megijedtem. Nem akartam közel engedni magamhoz, megszeretni pedig semmiképpen nem. Egyszer már megéltem az elvesztése fájdalmát, egyszer már itt hagyott, még ha olyan kicsi is voltam, hogy nem emlékszem rá, de a zsigereimben megőrződtek az emlékek, azt is tudtam, persze nem tudatosan, hogy tényleg ő az. Most itt van, de ki garantálja, hogy nem megy el újra? Tekintetét az enyémbe fonta, és folytatta. ~ Mily megható, de nem inoghatok meg. ~ Ha ledől a barikád, amit magam köré építettem, védtelen maradok. Nem szabad. Gonosz húzás, és kegyetlen tőrdöfés, mikor e szavakkal nyújttam felé a zsebkendőjét.
- Tessék a könnyeim! Viheted - aztán magamban tettem hozzá: Apa. Nem sírtam már olyan keservesen, mint az előbb. Az érzelmek zápora elcsendesült, csak egy-egy cseppje gördült végig az arcomon vékony, tiszta csíkot mosva összemázolt ábrázatomra. Lábaim nem bírtak tartani, nem is erőltettem, leroskadtam a földre, szinte előtte térdelve.
- Nem tartóztatlak - mondták ajkaim, de közben belül valaki azt kiáltotta: Ne menj el!
- Majd értesítelek, ha kiérdemelted, hogy annak szólíthass. - mondták a szavak és odabent valaki hozzátette: Apa!
- Mégis, hogy akarod elkezdeni az apaságot? - kérdezték mindketten egyszerre.

Kicsi lányom <3 Nagyon örülök

Apu imádlak  

Egy nyugodtabb pillanatomban rájönnék arra, hogy tulajdonképpen mennyire önző is vagyok, és olyat várok el tőle, és olyanért vádolom, amit nem tehetett meg eddig, hiszen nem tudott rólam semmit. Már azért is hálás lehetnék, hogy vette a fáradtságot, hogy eljött ide, megkeresett, elém állt, és bevallotta, hogy ki ő. Nagy bátorság kellett ehhez, mert hagyhatta volna annyiban az egészet. Sokan így tettek volna a helyében. Minek bonyolítani az életet, önmagában is tele van nem kevés nehézséggel, de ő még tetézte a gondjait velem. Az sem lehetett kellemes, mikor megtudta, hogy van egy nem is olyan kicsi lánya, akit nem látott felnőni, nem látta az első esetlen lépéseit, lemaradt az legelső kimondott szaváról, ami talán az volt, hogy "apa". Nem fogta soha a kezét, nem simogathatta, nem ültethette az ölébe, ezek már elmúltak, soha vissza nem hozhatók. És felmerülhetne bennem az is, hogy igen, ő itt van, de az anyám? Még mindig sehol. Ő nem volt képes megkeresni, pedig éveken keresztül tudhatta, hogy hol vagyok. Persze vele szemben sem lehetek hálátlan, hiszen megszült, nélküle nem lennék, de ez édes kevés, azt gondolom. Szóval gondolhatnám ezeket is, és talán majd nem sokára el is jutok idáig, de túl nagy még a sokkhatás, ami ért, ahhoz, hogy az önsajnálat, és az önzés helyét átvegye az empátia, de valahol mélyen már készülődött a megváltás, mindkettőnk megváltása. Jól esett a közelsége, de ezt magamnak sem vallottam volna be, és az is, hogy mellém ült. Akartam volna, hogy megérintsen, hiszen annyi mindent kihagytunk, sok a pótolnivaló, de makacsságom nem engedte meg, hogy közeledjek. Tegye meg ő az első lépést. És aztán a másodikat, meg a harmadikat, aztán lehet, hogy egyszer majd busásan fogom viszonozni a fáradtságát, az áldozatát, amiről még nem is tudtam, hogy mekkora.
- Vedd, ahogy akarod! - vontam meg a vállaim, de már éreztem belül azt a fájdalmat, amit ő is érezhetett a szavaim hallatán. Ráemeltem a tekintetemet, és az arcát fürkésztem. Nem láttam mást, csak fájdalmat, és szeretetet. Nem sírtam már, a harag is elszállt, meg akartam őt érteni, és igen, ismerni is. Meghaltam volna, ha most felállt volna, és elmegy, pedig ezt joggal gondolhatta volna a viselkedésemből.
- Rendben. - nyugtáztam a közeledését, ezzel zöld utat adva úgy, hogy közben ne érezze túl biztosnak a helyzetét. Még nem történt semmi, ennyi egy idegennek is kijár, és bevallom, amennyit eddig láttam belőle, kíváncsivá tett. Sót, egyre inkább azt éreztem, hogy van közöm hozzá, és fordítva, és nem akartam véget vetni a még ki sem alakult kapcsolatunknak.
- Megérdemelsz egy esélyt, beszélgethetünk...apu. - Ebben az utolsó szóban nem volt sem gúny, sem cinikus felhang, csak egy próba, hogy milyen ezt kimondanom neki. Izgatott az érzés, ami ezzel járt, és persze az is, hogy hogyan fogadja majd. Ettől függött, hogy hogyan tovább, és talán még egy ölelést is engedek neki, ha akarja. Ha ennyire kedves, és megértő, nem lehetek én sem sokáig tapló, nekem is van szívem, nem sokáig bírom már tartani az álarcot, amiről azt gondoltam, hogy megvéd, de mitől is?
- Negyedikes vagyok, hírhedten híresek a csínyjeim, és a szemtelenségem. Rám férne a nevelés, mert nevelőapám, elég szabadon hagyott. Meg is látszik. Nem akarok nagy terheket rakni a vállaidra, hiszen hirtelen szakadtam a nyakadba...apa. - Elmondtam a rosszakat magamról, szembesüljön előbb azzal, a többi már könnyebb lesz.
- Örülök, hogy itt laksz. Te? Mivel töltöd a napjaidat? -

Kicsi lányom <3 ezt is megértem \o/

Apu!  


Lassan olvad  jég, ami csak bennem létezett, őbenne az elejétől fogva csak az őszinte kíváncsiság volt, hogy ki is lehet az ő kicsi lánya? Mennyire hasonlít rá, és mennyire ütött az anyjára? Biztosan van bennem belőle is, de egyelőre ezt a részem inkább titkolnám, bár hozzám tartozik, mint fához az árnyéka, és nem ítélhetem el, hiszen róla sem tudok semmit. Váratlan a várt ölelés, számítani nem számítottam rá, pedig mindennél jobban vágytam. Teljesen felengedtem a karjaiban, megszűnt létezni minden más, karom lassan csúszott a dereka köré, és egy mély sóhaj is elhagyta az ajkaimat. Ezzel együtt dőlt le talán az összes gát, ami még volt bennem vele szemben. Örültem neki, hogy itt lehetek. Megdobbant a szívem, amikor rádöbbentem, hogy mennyire hasonlítunk. Ezt Hegyi apuval nem éreztem, hiszen nem húsa és vére voltam. Hiányzott a közösség érzése, hogy a szereteten túl más is összekapcsol minket, valami óriási kozmikus erő, amibe ha belegondoltam, már megborzongtam. Mindig is vonzott a világ misztikuma, ami egyben a teremtés misztikumát is magában foglalta.
Jó volt a karjában, nem akartam idő előtt kibontakozni belőle, de aztán nagy nehezen elengedtem. Ha minden igaz, és tényleg a faluba költözött, sokat láthatom. Igen, talán naiv vagyok, és idealista, könnyen hittem neki, ki is használhatná ezt a tulajdonságomat, de most nem gondolkoztam ezen. Akartam vele lenni, addig amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik, mármint, hogy nem bízhatom meg benne. Hallgatom, ahogy mesél magáról, és a kviddics említésekor, kétféle érzés kúszik a gyomromba. Az első, hogy mindig is éreztem, hogy apámnak köze lehetett ehhez a sportághoz, bár ez nem örökölhető, de mégis. Máskülönben megmagyarázhatatlan volt, a bennem támadt rajongás. A másik pedig a kellemetlen élmény, mely még most is kíséri a mindennapjaimat, ahányszor csak reptan órám van Markovits tanár úrral, és tudtam, hogy apa nem lesz ezért büszke rám. Ezért sem.
- Te is kviddicseztél?! Akkor ebben is hasonlítunk, mert én is. - mosolyodtam halványan el. Úgy látszik ez a nagy felfedezések napja lesz, és a többi azonosság is ki fog derülni, ami még közelebb visz minket majd egymáshoz.
- De már abbahagytam.- toldottam meg a mondatot. Örültem volna, ha nem kérdez rá az okára, nem akartam még vele beszélni erről.
- Egyre több a közös bennünk, remélem, hogy nem bánod?! - Mind jobban felszabadultabban mosolyogtam, amikor eszembe villant az öltözékem, magyarázattal tartoztam neki.
- Ja! És ne hidd, hogy így szoktam öltözködni, csak miattad volt minden, neked akartam tetszeni. Remélem sikerem volt nálad. - nevettem, aztán folytattam - Van szebb ruhám is, legközelebb abban látsz majd, jó lesz, apa? - Ezzel az ártatlan kérdéssel egyben a jövőt is felvázoltam, hogy lesz még folytatás, fogunk még találkozni, ha ő is úgy akarja, és reméltem, hogy így akarja. Nem bírtam volna ki egy újabb csalódást, hogy elmegy, és megint nem látom.
- Csak mentor vagyok a tusán, nem jelentkeztem, tudod, olyan vagyok, mint a hangyaboly, nyüzsgök, ha kell, ha nem. Nem kell mindenhol ott lennem.  Azt mondtad a faluba költöztél. Hol? Merre és mióta? Milyen a házad? Megnézhetem majd egyszer? - záporoztak belőlem a kérdések.Míg válaszolt, ha válaszolt, egy ötlettől vezérelve papírt halásztam elő a zsebemből, és ceruza is volt nálam, hála Istennek! A következő irományt kanyarítottam a lapra:

Értesítés!
Kedves Merkovszky Ádám, a mai nappal engedélyezem, hogy az ön mellett ülő tüneményes barnaságot, lányának szólíthatja. Az engedély visszavonásig szól.


Aztán a mai dátum, és az aláírásom. Majd átadtam NEKI, és izgatottan vártam, hogy mit szól majd hozzá.

Kicsi lányom <333

Apu  

El sem hiszem, ilyen a mesében sincs, szinte a föld felett lebegek. Mi ez? Ekkora örömet még soha életemben nem éreztem, mintha az összes születés és -névnapom, na meg az összes karácsony is ma lenne. Az ajándék különleges, nem sokan kapnak egy apát a 17. születésnapjukra. A csomagolás is rendben van, ahogy végig néztem rajta feltűnés nélkül, jól néz ki. A blokkot is eldobom, nem fogom visszacserélni ünnepek után. Nagyon reméltem, hogy nem kell csalódnom benne. Éreztem, hogy örömet okozott neki az ölelésem, meg hogy hozzábújtam, ez az érzés bennem is ott volt. Nem tudtam, hogy mi ez az egész, és hogyan csinálta, de teljesen elvarázsolt a személyisége.  Ebben viszont nem hasonlítottunk. A kviddics közös pont volt, mindkettőnk életében szerepet játszott, bár az övében inkább, mint az enyémben
- Te is abbahagytad?! Biztosan jó játékos voltál. Miért hagytál fel vele? Nem kell ám válaszolnod, ha kellemetlen a kérdés. Én hajtó voltam, és az év újonca, már azt sem tudom, hogy melyik évben. - Örültem, hogy nem kérdezett rá, én miért nem játszom már, és nem akartam fájó emlékeket feszegetni esetleg. Észre sem vettem, és utálatom egy pillanat alatt fordult át, egy mély szeretetbe. Sokan különösnek gondolhatnák, sőt lehet, hogy tényleg az, de megkedveltem. Apa csak egy van, s bár nekem kettő, őt is közeledni éreztem a szívemhez. Együtt nevettünk az öltözékemen, pedig biztos furcsa lehetett neki az elején. Egy perc sem telt bele szinte, és a kezemben volt egy kulcs. A házának a kulcsa.
- Bármikor mehetek hozzád? - csillant fel a szemem a lehetőségre. - Köszönöm, hogy annak ellenére, hogy nem is ismersz, és ahogy az elején beszéltem veled, így megbízol bennem, és ne haragudj a bántó szavakért! - Most rajtam volt a sor, hogy megöleljem. Megérdemelt egy kis extra bónuszt, olyan sok szitok után. Sőt még egy meglepetéssel is készültem, igaz hirtelen ötletként, de ez már csak így működik nálam. Átnyújtottam az engedélyt, hogy lányának tekinthet, amire teljesen elérzékenyült. Zavarba is jöttem. Nem akartam ennyire felzaklatni, de azért jólesett neki, és így nekem is.
- Nekem van mit köszönni apu! - mondtam, és ezúttal a kezét simogattam meg. Majd el akarván terelni kicsit a szót az érzelmek túláradásáról, újabb kérdéssel bombáztam.
- Itt végeztél te is a Bagolykőben? Mi volt a kedvenc tantárgyad? - Érdekelt minden, ami kapcsolatos volt vele, és izgalmas volt az is, hogy belegondoltam, talán ugyanazokat a folyosó köveket koptatta ő is, mint most én. Hallgattam, ahogy mesélt, és csak egyre több fontos kérdés motoszkált a fejemben.

Kicsi lányom <3

Apu drága  

"Apu" Sokszor kimondtam már ezt a szót, de most mégis más, sokkal közelibb, még akkor is az, ha akinek mondom, semmit nem tud rólam, és én még annyit sem róla. Az idő mindent megold, és egyelőre csak a felületi témákat feszegetjük, lassú, de izgalmas feladat egymás megismerése. Hálás vagyok neki a szeretetéért, amiért még semmit nem adtam cserébe, a figyelméért, hogy eljött ide, még ha nem is csak miattam. Érdekelt, hogy ki lehet az, akit meg kell ismernem, de nem sok kedvem volt hozzá, most Őt akartam megismerni, elég feladat volt ez most nekem, és gondolom, hogy neki is én.
- Az én tehetségem a kviddicsben, nem is nevezhető annak. Csak játszottam, semmi extra. Jó akartam lenni, de nem ment. Rajongók? Akkor híres lehetsz, és én meg semmit sem hallottam rólad. - Elszomorított, hogy volt olyan, aki sokkalta többet tudott róla, mint én, pedig az én apám, és már nem adom senkinek, még a rajongóknak sem. Sportolói múltjáról, jelenéről, ha ilyen híres, csak van valami a könyvtárban, majd felkészülök belőle a következő órára.
- Új tantárgyat veszek fel - kacsintottam apára - az a neve, hogy "Apa, mint sztár". Hamarosan ebből is lesz egy K-m, mint általában, ha valami érdekel. Azt a sok rajongódat pedig most felcserélted egyre? Nem szeretném, ha csalódnál benne. Szorgalmas diákod leszek, apu.- bújtam hozzá kicsit. Élveztem a közelségét, ki akartam használni minden percet, amit vele tölthetek. Lehet, lesz majd olyan időszak is, amikor a hátam közepére nem kívánom, ha előveszi az apai szigort, nem tudom, hogy hogy fogok reagálni rá.
A faluba nem nagyon szoktam lejárni, de most új dimenziók nyíltak meg a lehetőséggel, hogy ott is lesz egy otthonom, ahová mehetek, és ami többet jelenthet nekem sok minden másnál, nevezetesen, az Ő háza, amire nagyon kíváncsi voltam már.
- Komolyan bármikor? És esetleg lesz ott külön szobám is, hogy néha ott alhassak? Nem leszek a terhedre, csak a közeledben szeretnék lenni. Hallani a szöszölésed, veled reggelizni, vagy csak ott lenni veled. És ne gondold, hogy szégyellnélek, nagyon büszke vagyok rád, mert te vagy a Világ legtökéletesebb apája. Kicsit késtél, de majd behozod. - nevettem el magam, éreztetve vele a dolog froclizós oldalát is. Bizalmat szavaztam neki, mint ahogy ő is nekem, és innentől már csak az van hátra, hogy mindketten megdolgozzunk érte. Erre elsőnek szép gesztus, otthonának a kulcsa, amit kicsit meghatódottan, de határtalan örömmel vettem át tőle, és süllyesztettem a legmélyebb zsebembe, hogy nehogy elhagyjam. Apa szemében is látom csillogni a könnycseppeket, de bennem valahol már motoszkál egy kellemetlen kérdés, amit fel kell tennem, de nincs még itt az ideje, ezért a múltra terelem a szót. Meg voltam róla győződve, hogy ő is idejárt, ebbe a suliba, ahova én is, de tévedtem.
- Roxfort?! Pedig az nagyon jó suli, a szüleid helyében, én is azt választottam volna, ha legalább olyan rossz kisfiú voltál, mint én, kislány. Te is tudod akkor, hogy unalmas jónak lenni, és megértéssel fogadod majd, ha hetente más-más tanár rendel be, hogy a viselt dolgaimról értesítsen. - eresztettem meg e legbájosabb mosolyomat. Igen, ebbe még nemigen gondoltam bele, hogy egy apa közelsége nem csak habos torta. Ajaj!
- A tanár kitüntető figyelmét is a rosszaságodnak köszönhetted? Ááá, és animágus is vagy?! egyre inkább büszke vagyok rád. Nincs másnak ilyen remek apukája. - tekintettem fel rá, csillogó szemekkel. - Na, és mesélj! Milyen érzés az átalakulás, és mi az állatalakod? - Ez az új téma, feledtette velem egy időre a kényes kérdéseket, de biztosan sor kerül azokra is.

Kicsi lányom <3

Legdrágább Apu   

Miközben az öreg, akarom mondani apu dumáját hallgattam, a kviddicsről papolt, savanyú képpel meredtem magam elé. ~ Mennyiszer hallottam már ezt a süket szöveget?! Hát nem azért sztár valaki, mert nyerni akar?! Ha valaki nem akar nyerni, az nem is fog, ez pszichológia, és ezek szerint apu sem ért mindenhez...sőt. ~ A gyakorlási lehetőség sem dobott fel, csak kényszeredetten mosolyogtam. Nem akartam mindjárt megbántani az elején, lesz még arra rengeteg idő, ez is egy keserű gondolat volt a fejemben, de  az igazság azért mindig előbuggyant belőlem, hisz nem is én lennék, ha nem így lenne.
- Kedves vagy apu, de ketten nem olyan mulatságos, különben is azt hiszem, hogy nem fogok már kviddicsezni ebben a büd...izé...életben soha. És biztosan jó tanár vagy, ha engem érdekel a tantárgy. - Végre egy kicsit más vizekre eveztünk. Kerülnöm kell a kviddics témát, de sajnos egyszer rá fog kérdezni, de én a jobb soha, mint azonnal elvét vallottam erről. Hozzábújtam, jó volt élvezni a közelségét. Már úgy éreztem, hogy senki nem választhat el tőle, és mintha ezer éve mellettem lenne, bár még a vonásai sem rögzültek bennem. Kételkedve tapogattam a kulcsot a zsebemben, az ő házának kulcsát, ahova, mint mondta bármikor mehetek. Nem is hittem el. Majd, ha tényleg ott fogok állni a ház előtt, a kulcsot a zárba illesztem, és nyílni fog a a kapu, akkor majd talán elhiszem, hogy mindez nem álom, hanem valóság, és valóság az a puszi is a homlokomon.
- Jó, tényleg sokat késtél, rendben, akkor nem is vagy olyan tökéletes, tévedtem.- közöltem vele kicsit álnok mosollyal az arcomon, kezdett kiütközni belőlem rosszabbik énem, pláne, hogy a rosszalkodásról esett szó. Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni már az elején, de csak jó, ha hamar megszokja, később nem lesz gond belőle.
- Miért ódzkodsz ennyire az igazgató úrtól? Nagyon aranyos kis emberke, olyan, mint a nyári Mikulás. - nevettem teli szájjal. Nem volt ez a legudvariasabb viselkedés tőlem, de tényleg olyannak láttam.
- Egyezzünk ki apu a másfél hétben, és igyekszem, hogy ne kapjanak el, de jónak lenni unalmas. - húztam el a számat. Ő aztán tudhatná, hisz nem volt jó gyerek, akkor tőlem miért várja e?! De azért elhatároztam, hogy jobban fogok vigyázni magamra. Aztán el is mondta, hogy nem volt egy angyal, bár most az. Aztán mikor az animágiára kerül a szó, meg is lep azzal, hogy a szemem előtt átalakul. Még soha nem láttam ilyet. Az egyik pillanatban még az apám ült mellettem, a földön, a következőben pedig egy kutya, csodás zöld szemmel. Épp olyan csodással, mint amilyen az ő zöld szeme is. Mélyen belenéztem, mintha az emberi értelem szikráját keresném benne, de csak a kutyaszemek tekintettek vissza. Hozzám dörzsölte a fejét, én pedig megvakargattam a füle tövét, közben úgy beszéltem hozzá, mint egy kutyához szoktam.
- Ugye szereted, ha vakargatják a fülecskédet?! Csodásak a szemeid, és nagyon édes vagy. - Belefúrtam az arcomat a szőrébe. Furcsa érzés volt, hogy az a szőrmók itt előttem, akinek a fülét vakargattam, az apám.  Aztán egyszer csak visszaalakult, és újra emberi alakban ült mellettem.  
- Hát ez csoda volt apu. - lelkesedtem.
- Tényleg te voltál? - Hitetlenkedve simogattam meg a füle tövét neki is, ugyanúgy, ahogy az előbb a kutyának, és közben széles vigyor terült szét az arcomon. Elképzeltem, ahogy együtt sétálunk a faluban, és pórázon vezetem az apámat. Ördögi gondolataim biztosan kiültek az arcomra is. Vajon rájön, hogy mi járhat a fejemben?
- Van nyakörved is? -

Kicsi lányom <3

Máté

Leocska

Lassan szelte át a sötét utcákat a hétvége utolsó napján, pusztán azon okból kifolyólag, hogy a mai estét ne egy szobában bezárva kelljen töltenie. Egy egyszerű, fehér pólót viselt, mely alatt egészen elrejtve az ezüst lánca izzott a bőrén. Egy fakó bézses-szürke színű térd alá érő nadrág az elvásott szövetű marihuánás övvel tarkítva és egy strandpapucs. Kezei zsebében lapultak egészen addig, míg el nem érte a célját. Az esti lágy szellő gyakorta meglengette a felsőjét, mely valami furcsa hangot kiadva próbált megszabadulni viselőjétől. Ritkán nézett csak fel a földről, leginkább mikor kanyarodni kellett, és végül fél kilencre le is ért a csárdába. Az egyik ismerős pincérlánynak vette a fáradtságot, kivette egyik kezét a zsebéből, és egy hanyag mosoly keretében intett neki, mire az már sietett is elébe. Gátlástalanul levágott a rellonosnak két puszit az arcára, majd vezette a pulthoz míg nagy élvezettel mesélt valamit. A mestertanonc időnként egyetértően hümmögött vagy bólintott, esetleg megsimította a lány hátát, majd végül elküldte egy üveg sörért a leányzót. Alig nézett körül a fiú, a kért ital már ott is landolt mellette csacsogó kihordója kíséretében. Mialatt megitta ezt az innivalót, a szőke vékony lány már végzett is. Átölelte Davidet, aki kissé meglepve viszonozta - egyik kezével finoman meglapogatta a lapocskáját - , majd még két sört rendelve vette is elő a tárcáját. A lány mindössze 2 sört engedett kifizetni, és mielőtt a fiú kilépett volna az ajtón, még egyszer 2 puszit kapott, egy nagyobb ölelést, majd invitálva, hogy gyakrabban nézzen be, már el is libbent a felháborodott vendégek felé. Davidnek sem kellett több, kilökte az ajtót, elővett egy Djarum Black cigarettát a tartójából, meggyújtotta, majd indult is a randevú helyére. Sétálgatott egy darabig, mire sikeresen beért a játszótérre, ami valahogy nem teljesen így élt az emlékezetében. De hát hol máshol lehet ilyen jó dolgot művelni, mint egy játszótéren? Kissé muglis, de..Ez legyen a legkisebb gond. Keresett valami padot, maga mellé rakta a két szerzeményt, végül az egyiket megbontva várta a társát.

Édes Apu! /zárás/

A kvidics témát, talán most már tényleg altatni fogjuk egy időre, bár ilyen apa mellett, akinek arról szól az élete... Először jutott az az szembe, hogy ugyan eddig még nem tudok negatívat mondani róla, de a kviddicses jelene, számomra nem a legjobb. Nem is jó a megfogalmazás, inkább csak nekem juttat eszembe olyan dolgokat, amit elfelejtenék. Önvizsgálatra késztet, valamint arra, hogy átgondoljam, az ő rivaldafényben álló alakja mellett, hogyan festene egy olyan ivadék, mint én, aki immáron egy rossz emlék miatt, az egész játékot megutálta. Átgondolva a dolgot, semmi késztetést nem érzek, hogy folytassam, legalábbis ezidáig. Nem is töltött el miatta lelkiismeret furdalás, de az apám megjelenésével, már kezdi felütni a fejét. Bűntudatos teintettel néztem fel rá, de nem kérdez - szavakkal - ám a szemeiben ott vannak a fel nem tett kérdések. Inkább lehajtottam a fejem, hogy ne lássam, amit nem látok, az legalább nem fáj. A rosszalkodás sem szokott soha, legfeljebb utána, így a téma érintése elterelte a szomorúság felhőit a fejem fölül. A dirit rózsaszín jelmezben elképzelve, meg egyenesen gurultam a nevetéstől. Értékeltem, ha valakinek van humora, az egy fontos szempont, és örültem neki, hogy az apámnak van. Az is azt bizonyítja, hogy kinek jutna eszébe felrobbantani fél kiló békapetét?!
- Jó az ötlet, megfontolom, csak én sajnálom a békákat- mondtam. - Ilyen nagy akciókat nem szoktam csinálni, én csak simán szemtelen vagyok, amit lemosni sem tudnék magamról. Úgyhogy a védőbeszéd felesleges. Meg Yaristával szoktam párbajozni, kifejezetten szórakoztató elfoglaltság. Azt tudnod kell viszont, hogy kimaradtál 17 évnyi rosszaságomból is, azt is be kell hoznod. - ezúttal a gonosz vigyorom került az arcomra, és kellemes érzésekkel töltött el, látva a reakciót az arcán.
Apu animágusi képességei lenyűgöztek, és ígéretes lehetőségeket láttam benne, egyet fel is vázoltam, aminek láthatóan nem örült, pedig ki sem mondtam, amire gondoltam, de érzékenyen érinthette a dolog, mert láttam elsötétülni a tekintetét, még sem éreztem, hogy rám haragudna, viszont egyből sietősre vette a figurát, és a távozás ötletét pendítette meg.
- Alighanem igazad van, sötétedik is, meg vissza kell érnem, mert még atyai tevékenységedet azzal kezdhetnéd rögtön, hogy kimosol egy büntiből, amiért takarodó után kint csellengtem VELED. - megnyomtam a veled szót, de szomorú voltam. Szép volt ez az este, és lehet, hogy reggel a semmire fogok ébredni, mert azt álmodtam, hogy megtalált az édesapám, és félek felébredni, mert mi van, ha ez az egész csak álom volt?!

/Köszi Apu!  /

Máté

ruha

* Nagyon sokáig esett az eső az utóbbi időben a környéken. Mintha valami mágikus időjárás-manipulátor szívózna a környéken lakó népekkel. Az Evapores már a reggeli készülődés része volt, hogy ha kviddics edzésre ment, arcmosás, fogmosás, fésülködés, és védelem a vihar elől. Rendesen megedződtek az erős széllökésektől és az arcukba csapó hidegvíztől. A múlt héten kicsit meg is volt fázva, az immunrendszere nem fogadta kitörő lelkesedéssel ezt a fajta  fejlesztési módszert.
Hogy most végre előbújt az első napsugár, boldogan tódul ki a faluba. Egyébként nem túlzottan rajong a napfényért, mert bántja a bőrét és szeplős meg anyajegyes lesz tőle, de most egyszerűen már hiányzott neki. Kihozott egy általa golyóstollal átmásolt füzetet, amiben a pergamenekről rótta át, hogy könnyebb legyen tanulnia. Sokkal jobban szereti a hagyományos mugli íróeszközöket, noha minden vágya volt már, hogy a saját „fajtája” között tanulhasson. Ide valamivel könnyebben tudott beilleszkedni, elvégre nem kellett attól félnie, hogy ha felhúzzák, akkor felrobbant valamit a közelükben, meg itt a szívproblémáját sem sokan tudják. Igaz, volt pár kellemetlen fejmosása, de igazában Keitht leszámítva senki nem látta összerogyni, ő meg szerencsére tartja a száját, így lényegében senki nem tudja szekálni vele. Az alsós tanítónője akaratlanul is ezt tette, hiszen agyonféltette mindentől a kicsi lányt, amivel még inkább elmélyítette a bezárkózást.  
Tehát felkapta a legkényelmesebb farmerját és pólóját meg a táskáját, benne a szokásos dolgaival is a nyakába vette a falut. A cukrászdába sietett és vett egy jól megérdemelt hatalmas marcipános fagylaltot. Az utóbbi időben rengetget görnyedt a könyvek felett, ráadásul a tusaszervezés is nagyon leköti az erejét, úgyhogy most ennie kell a kedvenc édességéből. Az eddigi hűvös időben nem túlzottan kívánta a hideg ételeket, úgyhogy most annál inkább belevetette magát a jeges finomságba. Nem szeret evés közben nyugton ülni, úgyhogy nekiállt sétálgatni a falu utcáin. Amikor már majdnem elnyalta a fagylaltját a játszótérhez ért, ahol mindössze csak egy fiú ücsörgött a hintán. Az egyik padra ül le, ami nem fekszik túlzottan messzire a hintától: ez az egyetlen árnyékos pontja a játszótérnek, mert azért azt mégsem szeretné, hogy tanulás közben a nap a szemébe vágjon. Kinyitja a táskáját, amiben lapulnak a szövegkiemelői meg kiderült, hogy üres pincérblokk is van nála, úgyhogy azokra is ki tudja írni a fontosabb fogalmakat, úgy sokkal könnyebb lesz készülnie. Nekikezd a legfontosabb adatok másolásának, s a padra helyezi a már kész alkotásokat. Megeszi az utolsó falat jeges csodát, majd halkan morog egyet. Hát nem lefújta a cetijeit a szél a földre? A szőke sem rest, egyből a lapok nyomába ered, a legtöbbet el is kapja, hiszen csak a pad elé kerültek, ám pár valami 1-2 méterre állt meg a fiútól. Gyorsan felkapja a táskáját- nem hiába, magyar gyerek: azt hiszi, hogy ami nincs lebetonozva, azt ellopják- és a lapok irányába megy. Miután eléri és a többi közé fogja ránéz a fiúra. * - Aj, ez a széllökés. Legközelebb bent írom ezeket a vackokat. * Motyogja, majd mit sem törődve az esetleges gyűrődéssel betuszkolja a fecniket táskájába, és inkább a füzetét veszi elő. Lehuppan a fiú melletti hintára, majd kinyitja az aktuális tananyagnál.* - Néhány tanár őrület, hogy mennyit ad fel. * Dohog félig magának, félig a srácnak. Még szerencse, hogy nem másnap írnak, mert biztos, hogy csúnya vége lenne.*

Máté

*Ezeket a francos magolós tárgyakat jövőre egész biztosan le fogja adni, mert folyamatosan megkeserítik az életét-de legalábbis a délutánjait, amikor legalább félóra-óra pluszmunkát rónak rá. És ez még csak a tanulókártya készítés meg a különféle jegyzetek kiírása, az után jön a fekete leves: a memorizálás. Már megbánta, hogy olyanokat is felvett, amihez semmi kedve nincs, de hátha hasznos lesz a későbbi munkája során. A jelenlegi állás szerint legszívesebben mugliviselkedéselemzőnek menne, de azokból elég sok van, hiszen sok mugli felmenőkkel rendelkező fiatal választja magának ezt a hívatást. A mai viszonyok között ki tudja, hogy az anyja elég protekciót nyújtana-e neki, hogy ha esetlegesen erre szakosodna, úgyhogy úgy tűnik, nem a szíve fog dönteni leendő munkahelyét és szakterületét illetően.
Na, tehát ez a szél még tovább mérgesítette a szőkeség tanuláshoz fűződő viszonyát, ráadásul itt van ez a fene nagy jó idő a sok vihar után. Az utóbbi időben nem is mozdult ki a faluba, mindene megvolt a kastélyban, úgyhogy nem is hiányzott különösebben a hely, de most inkább fedezné fel újra a vidéket, mint okosodna.
Ahogy a lapokat hajkurászta nem is nagyon nézett az ismeretlen srácra, így nem is vehette észre, hogy az valamitől nagyon fél. Amikor az utolsó fecni becserkészésén is sikeresen átesett, csak akkor pillantott rá, szemmel láthatóan nem örül a társaságának, sőt mi több reszket. Ilyen melegben?* - Te fázol? Nem tán lázas vagy? * Kérdi meglepve, majd újra visszafordul a füzetéhez, de ettől függetlenül várja a fiú válaszát. A múlt héten rajta is kifogott az a nyálkás idő, de kiheverhetr. Van a környéken pár gyógyító, ha mégis komolyabb lenne a gond. Az iskolában az ijesztő, a faluban meg a muglimániás, aki megszurkál. Mondjuk inkább ott vett a múltkor valami édes cukros torokgyógyszert, mint hogy keserű bájitalokat szürcsölgessen. Újra felnéz a jegyzeteiből, lényegében csak az ismeretlenre pislog egyet, majd úgy csinál, mintha tovább olvasna. Valami aranyvérű lehet, aki kinézi a mugli cuccai miatt. Pedig ő köszöni szépen, varázsló szülőkkel rendelkezik, ez a megszokás, vagy mi a szösz. Egy kicsit megdöbben azon, hogy újdonsült ismerőse magántanuló. Hallotta, hogy vannak ilyenek, elvégre elég sokan kapcsolódnak be később, de hogy ilyen közellakó is az legyen? Vagy csak most jött valaminek és itt szálltak meg? Nem áll neki kérdezősködni a miértjéről, őt sokkal inkább a hogyan érdekli.* - S segítenek valamit a tanárok, vagy akkor egyedül készülsz? * A mugliknál bizonyos esetekben adnak pár órát a diákoknak a pedagógusok, bár ott azért könnyebben kivitelezhető, elvégre egy átlagos iskolában a környékbeliek tanulnak, és nem külföldi a nebulók kb. fele. * - Egy ideig én is voltam az régen. * Amikor nem tudták megregulázni még a szívét, akkor pár hónapig iskolába sem engedték, mert féltek, hogy megárt. Azokban az időkben otthon sem nagyon volt, nem még suliban: hetekig csak a kórház falát bámulta.*

Ádám  


Arra számított, hogy nehéz lesz kibírni Ádám közelségét, mivel még idegen, csak levelekből ismerik egymást. Igazából eléggé félt ettől a találkozástól, de minden eltelt perccel újra és újra rá kell döbbennie, hogy valójában igenis ismeri ennek a férfinek már egy szeletét, egy kis részét, amit a levelekben látott és olvasott már. Egészen megnyugtató érzés, hogy Ádám olyan, amilyennek eddig mutatkozott, ezért is folynak belőle a szavak, a mesélnivaló olyan önfeledten. Na és persze a kérdések is, ha már mese akadt... Vajon miért pont most és ilyen hirtelen döntött úgy a nagybátyja, hogy költözni fog és pont ide? A pillanatnyi kis intermezzo-t észre sem veszi, inkább azzal foglalkozik most, hogy a lába elé nézzen, mert amúgy is elég egy balesetveszélyes gyerek. A zongorázásra azért ismét felkapja a fejét, szemei átmennek nagy csillogókba, ajkai körül megjelenik a kislányos, drága mosoly, szinte párosítani lehet egy lelkes, csilingelő kacajjal.
-Imádnám, ha együtt zongorázhatnánk. Mióta eljöttem Stockholmból, rá sem tudtam tenni a kezem egy zongorára, pedig így nem lehet gyakorolni.- fuvolázza vidáman, miközben minden formalitást félretéve belekarol Ádámba, feltéve, hogy hagyják neki. Ha látja, hogy Ádám kényelmetlenül érzi magát, azonnal abbahagyja, de addig is élvezkedik a nagybátyja jelenlétében.
-Ha elkészül a könyved, szeretném elolvasni. Biztos sokminden lesz benne, amit még nem tudok rólad.- ő meg gyorsan olvas és hamar befalná az információkat, főleg, hogy Ádámról szól mind ilyen-olyan módon. A pirulás abban a percben elönti az arcát, hogy Ádám megjegyzi, miatta jött például. Miatta? Ez olyan zavarba ejtő, hogy nem is tud rá mit mondani, csak lesüti a szemét, de azért egy mosoly ott játszik a szája sarkában. Boldog, hogy Ádám itt van. Vele. A többiről, hogy Ádámnak van egy lánya is, semmit nem tud még, de jó is így most. Kicsit élvezi a nagybátyját, annak jelenlétét, szavait, közelségét.
Nem olyan hosszú a séta, viszonylag hamar elérnek Ádám házához, ő vezeti mindkettejüket az úton, mert ő sosem járt még a lakósor felé,  Macskabagoly utzában. Semmi ismerőse, rokona nem lakik itt, hát akkor minek kódorgott volna erre, nem? Éppen ezen jár a feje, meg hasonlókon, mikor a kulcs beúszik a látóterébe. Hirtelen szóhoz sem jut, csak nagy szemeit Ádámra mereszt és esetlenül bólint egyet, a könnyei a meghatottságtól gyűlnek-gyülekeznek és lassan lecsorognak orcáján kövér gömbökben.
-Én... köszö.. nöm.- *szipog is mellé egy sort, miközben megtörli szemeit és belép a házba. Odabent a cipőből azonnal kibújik, elvégre friss, új lakás, nem kell azonnal összekoszolni, na és mezítláb szép az élet.
-Nagyon nagy lakásod van. Könyvtárszobád is lett?- természetesen egy vérbeli könyvmolynak ez az első feltehető kérdése minden körülmények között.

Máté

* Adri sem szereti, ha túlzottan megbámulják –az általában annak az előjele, hogy ügyesen belekössenek az emberek- így ezt ő maga sem teszi azt túlzottan, sőt soha. Általában kifejezetten kerülni szokta a szemkontaktust, főleg a fiúkkal, mert az olyan izé. Az olyan lányok szemezgetnek velük, neki pedig nincs szüksége arra, hogy ő legyen az iskola dívája, mert bepasizott. Különben sem szeret olyan dolgokkal foglalkozni, amik szerinte értelmetlenek, és az ilyen korban való fiúzás bizony az értékrendje szerint kifejezetten ebbe a kategóriába esik. Ráadásul ez a srác elég távolságtartónak tűnt, úgyhogy ő sem állt neki különösebben a kapcsolatépítésnek, mint ahogy Keithszel tette anno.
Ám amikor az ismeretlen fiú kijelenti, hogy nincs baja felhúzott szemöldökkel fordul oda felé és egy pillanatra meredt tekintettel méri végig a reszkető srácot, aki behunyt szemmel ül mellette. Egy halk hümmögéssel nyugtázza a választ, és egykedvűen visszapillant a jegyzeteibe. Nem igazán tudja, hogy mit mondjon, nem ért az orvosláshoz, de szemmel láthatóan valami gond van az újdonsült ismerősével.* - Azért ha rosszabb lenne, nézesd meg magad! * Böki ki végül fél szemmel a fiúra pillantva. Hangja lágy volt, igazán nem akart dirigálni, de ő maga is tudja milyen az elhanyagolt betegség, nem kívánja senkinek a súlyosbodást. A barna legény minden bizonnyal ismeri a környéken fellelhető gyógyítókat, vagy legalábbis egy részüket. Egészen sokan gyülekeznek ezen a vidéken ahhoz képest, hogy egy falu meg egy iskola van az egész környéken.  Ja, és fák. Igen, azok is élnek az erdőben, szokásuk. De ezek közül egyik sem növénydoktor, amiről már hallott a mugli világban, bár meg nem mondaná, hogy ennek a furanevű szakembernek pontosan mit kell csinálnia. Visszatérve a furcsa szőke gondolatok világából a leányzó csak maga elé pislog, már meg sem kísérli még a kamuolvasást sem. Meglepődik azon, hogy a fiú nevelőszülőknél él, ez lehet az oka annak, hogy nem jár iskolába. Vagy nem is lázas, és talán azért magántanuló, mert valami komolyabb dolog lapul a dolgok hátterében? Nem fogja faggatni, mivel ő is kifejezetten utál erről beszélni. Finoman ringatózni kezd a hintával, ahogy bólintva válaszol a hallottakra.* - Értem, az nagy segítség. Velem is a szüleim tanultak. * Mondja csendesen hozzátéve a végét. Igazából járt volna az, hogy a tanító nénije kijárjon hozzá, de nem volt hajlandó időt szánni rá, szóval maradt a családi tanulás, ami első sorban az anyukájára korlátozódott, elvégre mugliszármazásúként  ő pontosabban tudta, hogy mégis mit várnak el az átlag 7 évestől. Az első osztálya majdnem odalett emiatt a tanulási módszer miatt, vagyis amiatt, hogy volt, hogy hetedik elő sem tudták venni a leckét, mert a kicsi lány kórházban töltötte azokat az időket. Korán meg kellet tapasztalnia a vizsgázás izgalmait, annyi szent. Ahogy a fiú visszakérdez, kicsit gyorsabb ringatózásba kezd, talán így vezetve le a kínos téma miatt gerjedő feszültségét. Nem igazán tudja, mit mondjon, ritkán közli a betegségét.* - Öhm… még kicsi voltam, a szívem miatt. Nehezen tudták beállítani a gyógyszert.  Aztán végül a varázslók segítettek Bécsben. * Motyogja monoton hangon, majd ahogy kimondja bizonytalanul a fiúra pillant, érdekli a reakciója.* - A muglik fel akarták vágni a mellkasom. * Teszi hozzá legalább olyan bizonytalan hangon, mint ahogy az előbb rátekintett a mellette ülőre.*

Eirian


Egy újabb kiruccanás a faluba. Ma olyan kellemesnek találtam az időjárást, hogy úgy döntöttem kivételesen hanyagolom kicsit a könyveimet és a hétvégi örömöknek hódolva lenézek Bogolyfalvára. Még élénken él bennem a temetői kalandom emléke, így ezúttal elkerülöm az ahhoz hasonló helyeket és inkább maradok a fényes nappali időpontnál. Vicces varázslatokkal futhat össze az ember éjszaka... Néha annyira viccesek, hogy nevetni se tudunk rajtuk.
Egy egyszerű piros pólóban és egy barna rövidnadrágban ballagok zsebre tett kézzel a falu felé, hisz ma semmi se kötelez az egyenruha hordására. Nem mintha bajom volna vele, igazából meglehetősen kényelmes, hogy megvan szabva mit hordjak, de azért néha jóérzés normális mugli öltözékbe vedleni, ahogy a régi szép időkben. Nem esett nehezemre megszokni a talárt az orvosi köpenyek után, amiket a laborokban hordtam, de azért olykor még mindig furcsa érzés, mikor ráeszmélek mi van rajtam. Bár... igazából az egész varázsvilág egy hatalmas furcsa érzés, minden velejárójával, szóval nincs min fennakadni.
Az úton csak néha-néha futok össze másokkal, hisz mostanra aki akart az már nagyrészt leért a faluba, aki pedig ott van, hülye volna ilyenkor visszaindulni. Az ebéd már mögöttünk van, de a délután még hosszú, bőven lesz időm csatangolni sötétedés előtt. Miközben ezt megállapítom, egyszer csak mozgásra leszek figyelmes, egy út menti bokorban. Megállok és összehúzott szemmel nézek oda, óvatosan a pálcám után nyúlva, ám azonnal leeresztem kezem, mikor egy halk nyávogást követően egy barna cirmos kiscicát látok előbújni és rám bámulni. Kölyöknek tűnik még, de már elérte azt a kort, hogy az anyja nélkül csatangoljon, vagy legalábbis most én itt nem látok másik példányt. Egy darabig farkasszemet nézünk, majd megvonom a vállam és tovább megyek.
Pár percnyi séta után gyanússá válik a füvek zizegése mellettem, így odapillantok és újra a szőrgombóc tekintetével találom szembe magam. Megállok, ő is megáll, engem néz. Felé legyintek a kezemmel és egy "sicc" kíséretében igyekszem távozásra bírni, de nincs sok eredmény, nem igen akar megmozdulni. Sóhajtok egyet, majd fejemet rázva tovább megyek, úgyis mindjárt itt a falu, a nyüzsgő tömegben már nem fog követni ez a kis dög.
Az utcákat járva el is feledkezem az iménti apró követőmről és teljesen belemerülök a nézelődésbe. Egy idő után megunom a boltok kirakatának bámulását és inkább valami pihenő hely után nézek, ahonnan figyelhetem az embereket és mulathatok rajtuk anélkül, hogy kiszúrnának. Végül a játszótér mellett döntök, mert a gyerekek igazán viccesek tudnak lenni, hogy a szülőkről ne is beszéljünk. A zsivaj letagadhatatlan és egy kicsit megmosolyogtat az az önfeledt jókedv, ami a kis lurkókra jellemző. Vicces belegondolni, hogy egyszer én is közéjük tartoztam, sőt nem is olyan rég. Lábaim az épp üresen árválkodó hintákhoz visznek, leülök az egyikre, de épp csak ringatom magam, közben a többieket lesem.
Egyszer csak ismét neszezés üti meg a fülemet a hátam mögül, egy bokorból. Gyanakodva fordulok oda, majd mikor meglátom újra a rám szegeződő macskaszempárt, tagadhatatlan meglepődéssel bámulok vissza rá. Még a ringatózással is leállok, csak értetlenül pislogok. Ez meg hogyan került már megint ide? Vagy most egy másik?
- Te most szórakozol velem?
Intézem a kérdést az állathoz, bár tudom, hogy nem fog válaszolni.

Jeremy

Alexával jöttek ki a játszótérre, lévén nagybátyját valahogy nagyon nehezen lehetett hasonlóra rávenni, és ha néha-néha mégis sikerült, látszott rajta, hogy nincs kifejezetten elragadtatva az ötlettől, hogy órákon keresztül üljön egy padon és anyukákkal meg apukákkal beszélgessen. Eiri rendszeresen felajánlotta neki, hogy akkor hintázhatnának vagy libikókázhatnának együtt, és mindjárt jól érezné magát, de valamiért a férfi erre az ötletre sem volt vevő, úgyhogy általában Alexával, vagy az osztállyal járnak ki ide, nevelőapjával meg inkább társasoznak. Eirinak így is jó, nem is panaszkodik miatta, de nagyon eltökélt volt abban a tekintetben, hogy megmutassa Serennek is, hogy bizony a játszótér jó hely. Egyszer sikerülni is fog neki, bizony.
Épp az egyik mászókán lóg fejjel lefelé, amikor kiszúrja a hinták környékén csámborgó kiscicát - Seren szerint macskadetektor van a lányba építve, az összes kóbor állatot képes volt felszedni az utcáról és hazahordani -, és ennek örömére le is száll a korlátról, hogy megközelítse a négylábút. Mielőtt azonban simogatóhadjáratba kezdene, meghallja a hintában ülő fiú kelletlen kérdését, és a hangnem nem igazán tetszik neki, úgyhogy oda is fordul hozzá, hogy ezt kifejezze.
 - Ne legyél ilyen zord - jegyzi meg, és mivel nagyon öntudatos nyolcévesről van itt szó, rögtön felkapja a kis cirmost és a srác ölébe rakja.
 - Kérj tőle bocsánatot, ő is érző lény - jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon, arcán meglepő határozottsággal, attól az egyértelmű gondolattól vezérelve, hogy itt bizony most az lesz, amit ő mond, és punktum. Máskülönben..máskülönben? Azt még nem tudja, de biztos kitalál valami "szörnyűséget" - például megmondja a fiú anyukájának -, hiszen nem szabad így viselkedni, főleg nem egy kiscicával.
A jelenetet követően leül a srác melletti hintába, a láncot fogva egy ugrással húzva fel magát, ugyanis nem ér le a lába, de okleveles hintahasználó lévén nem okoz neki problémát a manőver, csak legfeljebb kicsit nagyot szól a csörgés ahhoz képest, milyen pöttöm a lányka.

Eirian


Épp elkezdném fontolgatni a valószínűségét, hogy a macska egy kém, vagy egy ellenem küldött bérgyilkos valójában - bár lövésem sincs miért akarnának kivégezni, előbb legalább egy világpusztító fegyvert feltaláltathatnának velem - amikor egy gyerek bukkan fel mellettem, aki igen rossz néven veszi az iménti kérdésemet a macskához. De most komolyan, mi köze neki ehhez az egészhez? Nem elég, hogy szabályosan leszid engem, utána még azt a szőrzsákot is az ölembe nyomja, keresztül húzva minden tervemet, amik a követőm lerázására irányultak. A kezemmel gesztikulálva hevesen tiltakozom, miközben a nyávogógép kényelembe helyezi magát a lábaimon, mintha ez az egész teljesen rendben volna.
- Hé! Vidd innen ezt a dögöt! Így is idáig követett, most hogyan fogom levakarni magamról?
Nos igen, talán nem én vagyok a megfelelő ember, ha kis kölykökkel akarunk dumálni, de a felháborodásom határozottan jogos. Mi az, hogy kérjek bocsánatot, amikor a macska szabályosan betört a személyes szférámba mindennemű engedély nélkül? Oké a kislány rásegített a dologra, de ez még nem jelenti, hogy én lehetek az új ágyikója!
A szőrgombóc elkezd dorombolni, bár én hozzá sem nyúltam. Döbbenten bámulok az állatra és a további ellenkezéseim bent rekednek, majd sóhajtok egy nagyot, megrázom a fejem és az immár mellettem ülő kölyökre nézek.
- Nekem nem úgy tűnik, mintha bármit is magára vett volna... De ha ennyire odavagy érte, miért nem a saját öledbe vetted fel?
Hangomból eltűnt immár az ingerültség, vagy a bántó él, inkább közönyös, esetleg némileg kíváncsi, bár tagadhatatlanul bosszant a lábaimon teljes gyönyörökben fetrengő élőlény. Ennek meg mi baja van? Még csak hozzá se nyúltam... Végül felül kerekedek a helyzeten, és egy gyors mozdulattal megragadva átpakolom a kislányhoz, már amennyiben ő nem akadályoz meg ebben.
- Legyen a tiéd, vigasztald meg a lelkét, amiért ilyen gonosz voltam hozzá!
Bátorítom, reménykedve, hogy a macska többet nem jut vissza hozzám. A probléma csak ott van, hogy az imént említett élőlény abbahagyta a dorombolást és rezzenéstelenül engem bámul, mintha azt mondaná "Ezt meg hogy képzelted?". Nekem ez nagyon nem tetszik. Semmi kedvem egy kóbor bolhazsákkal szórakozni, amit vonzok mint egy mágnes.

Polgármester bácsi

Igen, elmentem otthonról és nem, nem szóltam Serennek, de ezúttal jó okom volt rá. Konkrétan az, hogy találkoznom kellett Keith-szel. Márpedig nem rángathatom el a kedvenc házvezetőhelyettesemet csak azért, mert látnom kell az én bérgyilkos bátyámat. Valahogy annyira nem illenének össze, hogy az már fáj. Rossz lenne rájuk nézni, komolyan mondom.
Eredetileg szándékomban állt felhívni rá a férfi figyelmét, hogy eltűnök egy időre, de végül úgy döntettem, hogy úgysem fog majd keresni. Miért is tenné? A legutóbbi kis magánszámom után, mikor véresen és cseppet megtépázva végeztem a szobájában, annyira nem örült. A mai napig nem értem, hogy miért, hiszen én tényleg nem így akartam befejezni az estét és még kivételesen szépen is néztem rá, de ha egyszer ő nem értékelte!
Minden esetre, ha tudná az okát, hogy miért is utazom el, egészen biztosan fejbe csapna valamivel. Keith-szel kell találkoznom, ez tény, de hogy milyen ügyben? Konkrétan információi vannak a vámpír klánról, akikkel összetűzésbe keveredtem, én pedig nem hagyok ki egyetlen alkalmat sem. Azok a… vérszívók… khm… megpróbáltak megölni. Nos, én bosszúálló típus vagyok. Ez persze nem fenyegetés, de jobb, ha mindenki felkészül rá, hogy előbb vagy utóbb, de kifizettetem velük a számlát.
Abban a reményben szállok vonatra, hogy ha elég emberien közlekedem és megpróbálok beolvadni a tömegbe, akkor nem fognak észrevenni. Kicsi ugyan az esélye, de mégiscsak esély, nem úgy, mintha egyenesen a karjaikba rohannék. Akkor gyakorlatilag már áshatnám is a síromat. Ebben a helyzetben legalább nem kell gondoskodnom virágcsokorról; még.
Kiválasztottam a többi utastól legtávolabb eső fülkét és halkan csuktam be magam mögött. Nem mintha bármi problémám lenne az emberekkel, de a vonatok fényében mindig valahogy sápadtabbnak tűnök, most pedig ez egyáltalán nem javít a helyzetemen. Mindig vannak besúgok. A vámpíroknak meg aztán különösen sok.
Arról meg ne is beszéljünk, hogy a legutóbb minimum három varázslójuk volt; miért is lennék itt nagyobb biztonságban, mint bárhol máshol?