Tulajdonos: Woodarn Collenwen
Üzletvezető: ifj. Eckert Sándor (NJK)
Bolti kisegítő: Wouter Lodewijk Collenwen

Nyitva tartás:
H - Cs: 10:00 - 18:00
P-Sz: 10:00 - 20:00
V: 10:00 - 16:00

Nate
2012.10.30.

Jöhet az ebédszünet. A bolt ajtaján átfordítom a kis táblát rögtön jövök feliratra, majd bezárom azt magam mögött. A bolt kirakata már halloweeni hangulatba öltözött, pedig az csak holnap veszi kezdetét. De már érezni a levegőben, hogy bizony mindenki erre készült. Nálam is a veranda tele van töklámpásokkal, amit Gergő, Brigitte és Vincent ügyeskedett össze. Persze én is besegítettem, de én kézzel ilyet nem igazán tudok csinálni, csak pálcával. Az meg úgy nem egészen ugyanaz. Így hát inkább én csak a főzéssel és sütéssel foglalkoztam. Mintha már igazi családanya és háziasszony lennék olyan volt az egész összhatás. Pedig még Vincenttel csak járunk, Birgitte a keresztlányom, Gergő meg az örökbefogadott fiam. Tehát még az ilyesfajta idilli képnek várnia kell igazán magára. Bár Vincent szeretne gyereket és lassan nekem is révbe kellene érnem és felhagyni azzal a fajta életmóddal, amit még mindig folytatok. Csak ez nem olyan könnyű azért.
A boltból az étterem felé való igyekeztem elég lassú. A tekintetem elréved az embereken, akik kéz a kézben sétálnak, vagy egy-egy kirakatot nézegetnek. Diákok is fellelhetőek közöttük, nem törődve az iskolával sétálnak be a Leányálomba. Valószínűleg jelmezt keresnek holnapra. Míg mások pedig a hideggel dacolva fagyit esznek sétálva az utca megszokottnál nagyobb forgatagába.

Öltözet

Janey
2012.10.30.

   Hihetetlen. Komolyan mondom, hihetetlen. Az elmúlt napokban annyira el voltunk foglalva a feje tetejére fordult életünkkel, hogy elfelejtettük a halloween közeledtét, és így nem készültünk rá semmivel. Sem dekoráció, sem jelmezek, sem cukor meg csoki, sem faragott tökök, egy szóval semmi. Ami nekem abszolút nem jelentett volna problémát. Úgy értem, szeretem ezt az ünnepet, ez az egyik kedvencem, meg minden, de tudtam volna élni nélküle ebben az évben. Ellenben Nicol nem. Ezért ma reggel, mikor felébredt, és ránézett a naptárra, már rohant is előkeresni a régi jelmezeinket, majd felvert engem, és kizavart a hidegbe, hogy vigyek neki tököt, meg dekorációs anyagot.
   És hát én mit tehettem volna? Felöltöztem, ettem pár falat reggelit, majd felvettem a kabátomat, és elindultam, hogy teljesítsem Nicol minden kívánságát. Elvégre ez a jó férj dolga, nemde? Az egész délelőttöt azzal töltöttem, hogy boltról boltra jártam, mivel mindenki úgy készült az estére, hogy itt-ott meg sem lehetett mozdulni. Aztán nagyjából mostanra összeszedtem mindent, a faragni való tököktől, a különféle díszekig. Mikor kilépek az utolsó boltból, már úgy nézek ki, mint egy málhás szamár a sok szatyorral a kezemben. Fáradtan lépkedek az utcán, nem figyelve nagyon a körülöttem lévő emberekre, egyedül arra koncentrálva, hogy mindjárt otthon leszek. Ahol meleg van. Meg valami ennivaló.

Nate

A forgatagban nem is csoda, hogy annyi megpakolt embert látok. Sokak mellett lány is van, de vannak akik egyedül cipelik nehéz súlyaikat. Egy ilyen Nate, akit elsőre meg sem ismerek, de aztán amikor tudatosul a látott arc, egy mosoly fut az arcomra. Nicol belendült. Léteimet a fiú felé veszem és amikor már egy lépésnyi távolságra vagyok tőle ráköszönök.
 - Szia! Na mi van, Nicol elküldött nagy bevásárolni? -
Vigyorgok szélesen a látványon, ami nem az átlagos Natere vall. De valahogy mégis. Látszik az egészben, hogy a férfi mennyire szereti Nicolt. Részen őszintén szólva irigy voltam, hogy Nicol talált egy ilyen tökéletes pasit. Jól néz ki, a stílusa is jó és még szereti is őt feltétlenül. Nincs tele a kapcsolatuk azzal, amivel az enyém volt tele. De ez is megtanított legalább egy s másra.
 - Miújság? veled? Régen láttalak. Hogy áll a költözködés? -
Kérdezgetek párat közben, ha esetleg sétál valahova és nem állt meg a kék szemű, akkor felveszem a ritmusát. A karjaim a mellkasomon össze vannak fonva. Lévén, hogy azért nincs olyan nagy meleg. A tél közeledni látszik és bizony a házban is be kellett gyújtani. Bár én ennek kifejezetten örülök. Szeretem nézni a tűz ropogását a kandallóban. Persze akkor még jobban, ha egy hegyvidéki házikóban vagyok Vincenntel. Szeretem az olyasfajta tökéletes pillanatokat. Lehet fel is vetem az ötletet a franciámnak, hátha elcsábítható valahova egy hétvégére. Addig a gyerekekkel majd valaki ellesz. Nem kicsik már ők sem. Pihenés meg egyébként is rám fér. Néha jól esik a kiszakadás a hétköznapokból.

Janey

   Igyekszem nem nekimenni senkinek a nagy forgatagban. Hihetetlen, hogy ennyi diák járkál lent a faluban, az meg még hihetetlenebb, hogy amikor még közéjük tartoztam, nem is tűnt fel, hogy ennyien vannak. Ellenben most a máskor nyugodt utcákat szinte elözönlötték a bagolykövesek, és csak itt-ott látok egy-egy falulakót. Határozott kisebbségben vagyunk. De legalább nem csak én vagyok ennyire felpakolva szatyrokkal. Nem egy embert látok hatalmas tököket cipelni, vagy édességes zacskókkal szaladgálni. Hiába, kitölt a Halloween láz. Szinte nincs is olyan ember, aki ne szeretné ezt az ünnepet, vagy inkább így fogalmasok: A varázsvilágban az embereknek esélyük sincs nem szeretni ezt az ünnepet, annyira meg van már szokva. Aztán a néma egyensúlyozásomból egy ismerős hang szakít ki. Először gondoskodok róla, hogy ne lökjek fel senkit a szatyrokkal, és én is megálljak a lábamon, majd felnézek a hang tulajdonosára.
   - Szia Janey. Valami olyasmi. -
   Félreértés ne essék, nincs bajom vele, hogyha be kell vásárolni. Hogyha nem fél napom van rá, és nem kora reggel ráncigálnak ki az ágyból miatta. Ha mondjuk még tegnap, vagy tegnapelőtt mondta volna a drága, hogy ezt meg ezt kell venni, szépen sorban megveszek mindent. De így? Mire beszereztem mindent, el is fáradtam. És akkor még a dekoráció felrakásáról ne is beszéljünk, ami ugyan csak néhány pálcaintés, de akkor még ott van az is, hogy valószínűleg semmi sem lesz jó neki ahogy áll, és a délután hátralevő részében azok igazgatásával fogunk szenvedni.
   - A költözködés egész jól áll. Már csak néhány dolog van, ami nincs a helyén. Meg persze a halloweeni dolgok. Veled mi újság? Történt valami érdekes mostanában? Annyira el vagyunk foglalva a költözéssel, meg a dolgokkal, hogy senkiről sem tudunk semmit. -
   Válaszolok, és lepakolom magam mellé a földre a szatyrokat. Tudom, hogy minél előbb haza kéne mennem, hogy Nicol kénye-kedve szerint irányíthassa a díszítést, de ki kell fújnom magamat. A boltokat járni fárasztó.

Muszáj elmélyülnöm a város atmoszférájában. Olyan ez, mintha elcsevegnék vele, és közelebbről megismerném. Saját története van, melyet szívesen megoszt bárkivel aki erre jár. Elsétáltam jó pár kirakat előtt, és a házakban gyönyörködtem. Mindig is szerettem kicsit eltávolodni a külvilágtól, és magamban gondolkozni az élet kérdésein. De most nem ezért jöttem.
Néhány órája megbeszéltem Carlie-val egy találkozót, miután sikerült kipakolnom a cuccaimat, és berendezkedtem a szobában.
 Sosem voltam az a könnyen barátkozós fajta, de vele nagyon régre nyúlik vissza a kapcsolatunk. Azóta nem beszéltem vele, mióta elköszöntem miután leszálltunk a vonatról. Végig a leendő iskolánkról beszéltünk, és a felvett óráinkról. Emlékszem arra a pillanatra, amikor megkaptuk a levelet. Azonnal felhívott, és éles hangon sikoltozva ujjongott a fülembe. Ez az, ami nélkül képtelen lennék élni. Bármilyen idegesítő is tud lenni néha, már a részemmé vált.
Alig volt néhány napja, hogy elköszöntünk egymástól, de hatalmas hiányérzetem volt nélküle. Mivel nem egy házba kerültünk, szétváltak útjaink, de ez nem állhat természetesen a barátságunk közé.
Megálltam egy kis bolt előtt, ahol a kirakatban megakadt a szemem egy gyönyörű kitűzőn, mely egy unikornist ábrázolt. Már megint kiszakadtam a külvilágból. Hosszasan bámultam a gyönyörű állat vonásait, de ekkor felkaptam a fejem, ugyanis megpillantottam az én kedves barátnőmet a kirakati üveg visszatükröződésén.

Megint késésben vagyok. Soha nem voltam az a késős típus de az utóbbi időben mióta az önállóság művészetét gyakorolom gyakran előfordul hogy kifutok az időből. Gyorsan kikaptam a frissen kipakolt cuccaim közül egy hordhatónak tűnő nadrágot felkaptam és már indultam is. Odafelé vezető utamat nem nevezném zökkenő mentesnek mivel háromszor megbotlottam az idióta csatorna ereszekben. A fő utcza gyönyörű volt a járda csak úgy csillogott. A boltok kirakatai csábítóbbnál csábítóbb dolgokat kínáltak és egy pillanatra majdnem elfelejtettem hogy hová is tartok mikor megláttam egy kitűzőt az egyik kirakatban. Pici volt mégis könnyen észrevettem, egy  ilyen egyszarvú szerű lény volt rajta.De nem nézhettem sokáig hiszen tovább kellett mennem Evelin várt. Megszaporáztam a lépteimet de azért megpróbáltam most nem megbotlani semmibe. Végül oda értem Evelin ott állt egy kirakat előtt és hosszasan nézett valamit, végül megfordult nyilván észrevett.
-Szia Evelin, bocsi hogy késtem. Hogy vagy?-
Nem is próbálok magyarázkodni úgyis ismer. Inkább elterelem a témát. Már egy ideje nem láttam és valljuk be hiányzott. Nem szoktunk egymással túl sokat lelkizni mindig vidám dolgok voltak a témáink középpontjába. Szemügyre vettem a kirakatot amit ő annyira nézett az előbb és érdekes dolgot fedeztem fel ennek a boltnak is ott volt a kirakatába az unikornisos kitűző!
-Furcsa amikor jöttem idefelé én is láttam egy ilyen kitűzőt.Neked tetszik?-
Én soha nem voltam oda az ilyen dolgokért és eddig azt hittem ő sem. Volt valami még is ebben a kitűzőben ami érdekessé tette. Azt hittem valami egyedi de ezek szerint többet gyártottak belőle.

Megfordultam és Carlie zöld szemeibe néztem.
-Hát ezt tőled nem nagyon szoktam meg. Te aki soha nem késik sehonnan. -mondtam egy kis ironikus lejtéssel- Köszönöm a kérdést, jól vagyok főleg hogy ideértél. Nagyon örülök, hogy újra láthatlak! - egy őszinte mosolyt villantottam felé.
Sosem voltunk az az ölelkezős, puszilgatós barátnők. Sosem éreztük szükségét az érzelmek ilyen módon való kimutatását. Egyikünknek sem hiányzott, minek erőltetni. De azért fontosabb pillanatokban mi sem hanyagoljuk az ölelkezést. Mindig módjával cselekszünk, és ez az egyik dolog amiért imádom a barátságunkat.
Visszapislantottam a kitűzőre.
-Valóban? Nem is tudom, valami nagyon megfogott benne. Sosem szerettem az ilyenfajta ékszereket, de ebben akkor is van valami. -
Valóban, csak nagy ritkán hordtam ékszereket. Azok is inkább kis karkötőfélék, mint ezüstnyakláncok.
-Egyébként sikerült kipakolnod? Hogy tetszik a szobád, meg a társaság?-
Furcsa érzés volt a szobájáról faggatni.. Mindig is az volt az álmunk, hogy majd késő este együtt beszéljük meg a napot, elpletykáljuk a megszerzett kis titkokat egymásnak, a közös hálókörletben. De ez nem működhet. Talán annyira nem is meglepő, hogy külön házba kerültünk, hiszen teljesen ellentétesek vagyunk. Talán itt is érvényesül az ellentétek vonzzák egymást elv. Míg én inkább zárkózott típus vagyok, ő az aki ösztönöz engem, és biztat dolgokra. Azonban ha túlságosan beletenyerel valamibe, én vagyok az, aki kihúzza a dologból. Teljesen kiegészítjük egymást.

Tanár úr

A gyarapodó hó és a közelgő ünnep – és annak hangulata - Endre elméjét is mozgásra bírja, hiába akar, igyekszik erőszakkal a könyvtárban tartani magát, egyszerűen nem tud nyugodni, főleg nem törődni a könyveivel, vagy a tanulással. Teste a könyvtárban melegszik, a múltra emlékező székek egyikén pihen, de lelki szemei előtt csak a korcsolyázók és a forralt bor ringatóznak. Mint az elmúlt napokban, ma is hamar nyújtózkodni kezd és a könyveket becsukva kabátjáért indul hálókörletébe, hogy aztán megnézhesse ma mivel lepi meg kicsiny vendégeit Bogolyfalva. Szeret lejárni a faluba, hiszen az jó kikapcsolódási lehetőségként szolgál az ittenieknek.
Endre itt tartózkodása óta már majdnem az egész falut bejárta, így házait, régebbi-újabb épületeit már  látvány nélkül is színtisztán feltudja idézni. Rajzolni ugyan nem tud, ő megmarad a képzelet végtelen, határtalan berkein belül. Kék sálját gyorsan a nyaka köré csavarja, fázós ujjait pedig fekete kesztyűjének védelmébe rejti. Nem időz sokat a kastély falain belül, gyorsan a növekvő hóban lépdel és viháncoló lányok csapatait hagyja el. Érdekes, hogy ebben az iskolában dupla annyi lány van, amennyivel a fiúk amúgy is elbírnának boldogulni. Endre sietősen vág át közöttük, és hálát ad az atyának, amiért Veronika olyan jó, olyan más, mint ezek a tömegemberek. Endre tiltakozva ráncolja homlokát, húzogatja szemöldökeit, és fújja fel arcát. Egészen másfajta társaságra vágyik. Jó volna találkozni valakivel, akivel nem kell olyan dolgokról beszélgetnie, amikről nem szeretne, aki nyugtatólag hat a navinésre, akit tisztelettel vehet körbe.
A fő utcza hóval borított kövét koptatja, és egy ideig arra gondol, hogy benéz a cukrászdába, titkon meglesi Széles "szívdobogtató" Veronikát, és csak nézi és nézi és nézi a lányt, amíg az be nem zárja a helyiséget. Csöndben fogja bámulni, ahogyan kiszolgálja a párokat, süti a rétest, vagy pálcájával int a mosatlanoknak. Elönti képzeletét az elmúlt napok szépsége, a sok apró emlékkép, amelyek mind hozzájárultak ünnepi érzetéhez, jó kedélyű napjaihoz. Így talán érthető is, hogy észre sem veszi, de csak áll ott a fagyos időben, megdermedt, óvatos mosollyal, és hagyja, hogy hóemberré építse a hulló hópehely-had.

Nem különösebben volt oda az ünnepi hangulatért. Jó ideje nem ünnepel semmit, ami nem is csoda, hiszen nem igazán van kivel ünnepelnie. Ettől valószínűleg kérdőn szökne fel sokak szemöldöke, de Eugene helyzetében az ilyesmi természetes. Néha eltűnődik, hogy festene, amint néhány barát vagy családtag társaságában egy jól fűtött nappaliban üldögél egy feldíszített karácsonyfa mellett. A sült pulyka illata és a szeretet elárasztaná az egész házat...nem, soha nem sikerült ilyesmit minden részletében elképzelnie olyan irreális maga a gondolat is.
Mindennek következtében ünnepek idején nem túl gyakran mutatkozik emberek közt. Néha azonban bizonyos dolgok miatt kénytelen ezt mégis megtenni. Ez a mai este is ezen alkalmak közé tartozik. Egészen pontosan egy két éjszakás "kiruccanás" második éjszakája ez, mikor is a vasútállomás felől érkezik. Kezében nem túl nagy, bőr utazótáskát cipel. A sűrűn hulló hó kiül hosszú, fekete kabátjára, melynek szárnyai meg-meglibbennek menet közben. Nyaka köré vörös színű, vastag, kötött sálat tekert, melynek két vége egy-egy méter hosszan lobog mögötte. A sál takarja a száját is. Ez és a fekete szőrmesapka, amit visel, alig láttat valamit arcából.
Léptei nem különösebben sietősek, de még így is céltudatosabbnak tűnik mint bármely más járókelő, mivel nem áll meg bámészkodni egy kirakatnál sem. Nála jobban talán csak az a fiú illik kevésbé az utcaképbe, aki egy helyben áll látszólag minden ok nélkül. Ahogy Eugene közelebb ér hozzá, felismeri, hogy az iskolában tanuló diákok egyike. Valamikor a folyosón látta egyik este futólag. Még távolabbról próbálja követni a fiú tekintetét, de nem jön rá, mi is ragadhatta meg ennyire a diák figyelmét. Egy darabig úgy áll a dologhoz, hogy hagyja, ha révedezzen a fiú, ha ehhez van kedve, így Eugene csendben el akar menni az egy helyben álló mellett, ám mikor odaér hozzá, meggondolja magát. Egy darabig olyasmire összpontosít, amiről a látás nem ad tájékoztatást, majd megszólítja a fiút:
- Jó estét! Nem tudja véletlenül, hol találok egy cukrászdát? Ebben a hidegben jól esne egy forró csokoládé. De nem sűrűn járok errefelé, így nem tudom, hol adják itt a legjobbat.
Ha a fiú fel is ismeri benne a tanárt, Eugene jelenlegi megjelenése elég hűen látszik alátámasztani, hogy nem idevalósi, s bár Bagolykőn tanít, ettől még lehet járatlan Bogolyfalva utcáit illetően.

Tanár úr

Gondolataiba mélyedve hagyja el ezt a világot. A varázslók és pletykáló boszorkányok eltűnnek látóköréből, a havas táj köddé válva foszlik szét, és Endre képtelen megmondani, hogy mégis hova érkezett, hol töltötte el azt a pár percnyi időt, míg egy férfi mély hangja visszarántotta a képzeletéhez képest sivár talajra. Egyetlen ócska pillanatig megzavarodva keresi önnönmagát, majd fejéhez kap, és kesztyűs ujjaival lesimítja hajáról az időközben odatelepedő hópihéket.
- Magának is – mondja a hűvös levegőt kifújva magából, és kezeit összedörzsölve figyeli az idegen szemeit. Mást nem is igazán lát belőle, de abban biztos, hogy találkozott már ezzel a szempárral.
Nem meri megkockáztatni, hogy ebben a világban, hiszen mostanában többet képzelődik, mint amennyi időt a valóságban tölt az élettel foglalatoskodva, de azt nehéz volna elhitetnie magával, hogy képzeletének egyik alakja húzott emberbőrt, és jött el hozzá élő-személyt játszani. Talán a csárdában látta, amikor beugrott pár nappal ezelőtt, és megismerte Ákost, illetve feltűnt Kata is. Vagy talán a másik alkalomkor?... Kizárt dolog, arról az estéről nem tudna feleleveníteni semmit sem Ophelián és az alkoholtartalmú poharakon kívül. Talán egy tanár lehet, ha meg nem, akkor Endrének nincs több tipp a tarsolyában. A temetőben egy lélek sem kóricált, amikor Katával a kísértetházban jártak, és a cukrászdában sem vették észre Veronikával.  Ja, hogy a cukrászda.  Ismét a valótlan világba csöppen, és ez lassan kezd az idegeire menni.  Ritkán volt ennyire kósza lélek, inkább a realitás talaján vetette meg lábait, és a mugli tárgyakat élvezte, de mióta itt van Bagolykőn érdemtelen lenne még csak megpróbálnia is a kutatómunkájához visszaülni. Egyértelmű, hogy nem menne. Elvette az eszét ez a hely – és ez eddig nem mutat túl jó statisztikákat.
- Igen, természetesen – mondja kihűlve, és arra gondol, hogy ha nem zavarná esetleg az idegen férfit, akkor csatlakozna hozzá. Tervei között úgyis Veronika meglesése szerepelt, most pedig az alibi, a legjobb indok is megvilágosodást nyert. – A Czukorvarázs Cukrászda a környék legjobb helye, szerintem.
Heveny bólogatást is mellékül küld szavainak, és önkéntelenül beszél tovább a tanár úrnak, úgyis közbevág majd, ha ez esetleg untatja őt, vagy nincs kedve tinédzserekkel cukrászdába vonulni.
- A hely hangulata a legszomorúbb lelket is felvidítja, és ha dühösen vagy bosszúsan nyitunk be az ajtón, azonnal elszáll a gyorsan támadt harag – részletezi meglátásait, majd jobbját felmutatva, el is indul a cukrászda irányába. – A forró csoki is nagyon finom, na és a muffin, nem is érdemes mesélni róla, azt kötelező megkóstolni.
A sütemény ízét szinte a szájában érzi, és Endre csak későn döbben rá, hogy talán nem kellett volna megnyalnia alsóajkát ebben a hidegben. Gyomra hangos korgásba kezd, így már választása sincs. Készítenie kell zsebében csörgő sarlóit, mert hamarosan falatozni fog.
- A kiszolgálás… nos, precíz, kedves, és szorgalmas – nyel egy nagyot, és mondókáját befejezve a férfi szemeibe néz, remélve, hogy nem unta halálra magát mellette.
Az üzlet elé érve a nagy tömeget is elhagyják, ott már csak a fényes ablakok, szerelmes fiatalok, és jó barátok párosai veszi őket körül.
- Esetleg, ha nem bánja, csatlakoznék – mondja reszketve, a lehelete minden szónál újabb füstjeleket rajzol a hideg levegőbe.

Endre

Hallva a fiú szavait elmosolyodik a sál mögött. Derűjének oka az, hogy reklámszövegnek is beillő monológot kap kérdésére válaszként, ami Byron korai időszakában akár a költő tollából is előkerülhetett volna - legalábbis ami a hangulatát illeti.
- Nos rendben, menjünk.
Hangzik az előbbiekhez képest nagyon is prózai válasz, melynek oka kettős. Egyrészt Eugene-t nehéz igazán megindítani, másrészt ha túl lelkesnek bizonyul, feltűnőbb lesz, hogy igazából nem ehet, és nem ihat semmi embernek szánt ételt. Elsődlegesen - illetve, ami azt illeti, kizárólag - más célja van azzal, hogy másodmagával meglátogatja a cukrászdát. Egyelőre azonban hagyja, hogy a fiú, aki a szavaiból ítélve jól ismeri a járást, elvezesse a cukrászdába.
Valószínűleg nem kell túl nagy tömeggel számolniuk sem az odafelé vezető úton, sem odabent. Ha megérkeznek, Eugene engedi, hogy Endre válasszon ülőhelyet, s csak akkor tekeri le a sálat, amit eddig azért viselt, hogy ne legyen túl feltűnő, hogy a férfinek nem látszik a lehelete a téli hidegben. Eugene nem emlékszik, hogy járt-e valaha is a cukrászdában, így figyelmét leköti a beltér, azonban ennél jobban a felszolgáló személyzet. Egészen pontosan az, hogy egy bizonyos Veronika dolgozik-e éppen?

// folyt. a cukrászdában //

Róbert
December 15 késő délután

Újabb hét végére értünk lassacskán, a mai nap az, amin van egy kis ideje így karácsony előtt nézelődni. Ezen a héten nagyon aktív volt, jegyzetelt az órákon, tanult és szorgalmikat írt. Sőt még egy kviddics csapattal is felvette a kapcsolatot. De erről majd később. Nyugodtan jól felöltözve sétál az egyelőre szállingózó hóban. Nagyon hideg kezd lenni, kezei a zsebében pihennek.
Igazából ez a hét is eltelt Yarival találkoztak is párszor, bár nem hosszú időre neki most ott az animágia, Amanda meg túlvállalja magát kérés nélkül is. Így jutunk el a kviddicshez. Nem gondolta volna, hogy édesapja emlékének okán, egyszer kötődni akar majd a sporthoz. Egy időben eldöntötte, hogy mindentől távol marad, ami a családjából bárkire emlékezteti, de nem így történt. Beadta jelentkezését is a Golyóálló Griffek csapatához. Egyelőre még nem igazán ismeri csapattársait, de idővel minden rendben lesz. Szezon van, így hamarosan várható meccs is, kíváncsi és kicsit tart is tőle mi lesz ott. Ezen dolgok és a karácsony körül cikáznak a gondolatai miközben a lassan jegesedő és csúszós köveken sétál.
Gyaloglás közben körbenéz, de nem igazán figyeli, kik mennek körülötte, pár ember lézeng csak így sötétedés környékén. Korán sötétedik ilyenkor télen. Egy óvatlan mozdulat következtében sikerül megcsúsznia, amit elég érdekes mozdulatokkal korrigálni tud. Összeszedi magát, most pont valami ilyen hiányzik neki, nem elég balszerencsés amúgy is. Reménykedik benne, hogy senki nem látta ezt a fantasztikus esetet. Tovább sétál, majd elidőzik kicsit az ajándékbolt kirakatánál. Még ötleteket kell gyűjtenie, hogy kinek mit adjon ajándékba. Egy vagy két ötlete akad, de még sem kaphat mindenki ugyan azt.
~Valami olyasmit kell kitalálnom Angelinának, aminek most nagyon örülne, arról nem beszélve, hogy Maxienak is kell néznem valamit. Ejj… De persze, mikor az ember érdeklődik, mit szeretnénk, csak azt hallja „semmit, semmit”. A nagy fenét, igen is akarnak valamit, csak nem mondják meg…az megint más. ~
Elmélyülve, ilyen lényegtelen butaságon, ácsorog a kirakatot nézve, észre se véve, hogy esetlegesen zavarhatja a járókelőket. Mondjuk, úgy félig az út közepén felejti magát. Általában nem zavartatja magát, sőt még ő szokott lenni, aki elsőként leüvölti annak az elsősnek a fejét, aki ezt teszi a kastély folyosóján, de a Rellonos temperamentuma nem éppen készteti félreállásra.
Megigazítja a sálját és leomló barna haját a sapka alatt. Egy szürke kabátot és egy hasonló színű farmert visel. A színek ma csak annyiban jelentek meg eddig, felsőjén kívül, hogy az idegességtől vörös lett a feje, mikor egy elsős levitás majdnem fellökte, van egy kis ellenszenve a kékek felé, de ez belefér. Nem üvöltözőt vele, sőt még egész lazán vette, csak egy megvető pillantást küldött felé és egy „nem tudsz vigyázni?” költői kérdéssel hátat fordítva otthagyta.  

Öltözék

Amanda Meggie Philips

Untam magam a kastélyban, így hát a falu felé indultam, reménykedve, hogy találok valami szórakozást. Még mindig egymagamban császkáltam, egyelőre csak tervben volt a bandám megalakítása. Egy-két talpnyalóra lesz szükségem, aztán reszkess Bagolykő!
De addig is tennem kellet róla, hogy mind többen és többen emeljék fel a fülüket a Várffy-Zoller név hallatán. Úgy véltem jó úton haladok, a kviddicsmeccsen kiváló játékkal, a párbaj szakkörön pedig nagyvonalú stílusommal tűntem ki a tömegből. Tökéletesen illeszkedett volna a sorba, ha a valami nagy durranást sikerülne összehoznom a faluban.
Konkrét elképzelésem nem volt, egyelőre céltalanul bolyongtam a Fő utczán. Vártam az isteni sugallatra. Aztán kiszúrtam egy apró nézetletérést, egy fiú majdnem fellökött egy lányt. Igen, most tudnék akciózni. A lány megvető kijelentése után azonnal ott termettem, és pálcát rántottam.
- Exagito! - küldtem rá a gáncsoló átkot a fiúra, aki annak rendje és módja szerint szépen orra bukott, majd ijedten elhúzta a csíkot.  
- Nem kell megköszönnöd. - fordultam immár a lány felé, diadalittas arccal. Egyszerűen imádtam magam ilyenkor.          

Róbert

Éppen morgott magában mikor közeledni hallott valakit magukhoz, elsőre nem tulajdonított túl nagy jelentőséget neki, de mikor meghallotta az átkot visszatekintett a „bűnösre” aki elhasalt majd amilyen gyorsan csak tudott elhagyta a helyszínt. Akaratlanul is mosolyra húzódott a szája és csak egy elégedett hümmögést adott ki, majd a közbelépőre tekintett, miután lépteit megszaporázva eltűnt a zavaró személy.
Nem volt ismerős neki az illető, de megeshet, hogy valamilyen órán már találkoztak, de annyi diák jár ide, nem jegyez meg mindenkit csak úgy.  Mikor végigtekint a fiún és látja az elégedettséget rajta, kicsit összeráncolja a homlokát elsőre, ám a stílusból ítélve nem akárkivel van dolga, így hamar kisimul az arca. Elhangzik, hogy nem vár hálát tőle a fiú. Azért még sem hagyja annyiban, ezt az eléggé vicces és igazán felemelő pillanatot valahogy meg kell köszönnie, viszont egészen eddig csak némán méregette őt, most adja hangját is a pillantások mellé.
- Igazán megérdemelte, ami azt illeti. - mondja elég hűvösen, majd közelebb lép és hozzáteszi.
– Azért én megteszem, köszönöm.
Mondja egy fél mosollyal, majd felméri egy kicsit az időjárást, igazából már körülnézett és nem szívesen mászkálna a hidegben tovább. Függetlenül a megérkezett társaságtól, valami melegebb helyen kezd el gondolkodni, viszont illetlen sem akar lenni, és nem ragaszkodik, már, ha a fiú sem, az egyedüli folytatáshoz, így rákérdez.
- Eléggé hideg van, nem tudom te hogy vagy vele, de én bemennék, mondjuk oda.- Mutat a közeli kocsmára.
– Fogalmam sincs, tervezel e valamit, de ha nincs más dolgod, hálám jeléül meghívlak.
Mondja kedvesebben az előző megnyilvánulásaihoz képest neki. Nem akart ma nagyon bulizni, meg a ház oldalát se akarja kirúgni, de egy fél órát megejthet ott. Majd legfeljebb nem iszik semmi komolyat, csak egy üdítőt. Nem illetlen, megvárja a fiú reakcióját, majd elindul az imént említett irányba. Vagy egyedül, vagy a fiúval együtt amennyiben az úgy dönt.

Oktávia

Gyökeres változásai közé tartozott, hogy a kocsmát többször akarta látogatni a kelleténél. Sikerült is neki. Huzamban az ötödik látogatás után valahol megtalálta végpontját, és még minimális mozgásképességgel elindult egy irányba. Az az irány eredetileg a haza akart lenni, de sok minden nem lett belőle.
Tett pár lépést, csuklott. Ütemesen nem tette most ezt, mivel abban az állapotban nem gazán tudta. Össze-vissza bukdácsolt a hóban. Nem volt igazából eszméleténél. Annyit tudott hogy van valahol. Minden más elhomályosult. De nem is volt fontos. Csak haladt egy irányba nehézkesen. Közben értelmetlen hangokat adott ki magából és dünnyögött.
Össze-esni még nem szándékozott. Bírta, sőt. Az elfogyasztott alkohol mennyiségéhez képest jól is volt. Csupán gondolkodásmódja és járásának minősége csökkent. Az viszont nem érdekelte. Úgy gondolta, csak így lehet újra boldog. Reggel kapott egy levelet testvérétől, hogy visszajön. Valószínűleg 2 napon belül. De ő már azzal sem foglalkozott. Csak az új életéhez igazodva cselekedett. Az egyetlen dolog amit a változtatni valókból még nem teljesített a hajfestés. De érezte, hogy abban a két napban még az is meglesz. Mikor pedig kimegy az állomásra Alex vagy nem fogja megismerni, vagy elájul.

Amanda Meggie Philips

A lánynak tetszett a megmozdulásom, sőt meg is köszönte.
- Örömmel tettem. Levitás volt a kis nyominger, ugye? - nem voltam utóbbiban biztos, de nem is vártam megerősítésre, hanem folytattam.
- Rühellem a levitásokat. - jelentettem ki egy fintor kíséretében. Tényleg elegem volt a kékekből, közülük is főleg Nikivel volt lerendeznivalóm. El kezdte terjeszteni rólam, hogy gyáva vagyok, miután átadtam neki a győzelmet a párbajszakkörön. Egyértelműen jobb voltam, ezért sértőnek éreztem a döntést, nem is kértem a döntetlenből. Nevetséges, hogy nem hirdettek ki győztesnek, pedig nyilvánvaló volt, hogy taktikailag jócskán a hisztérika fölé kerekedtem, sokkal komplexebb, érettebb párbajozást mutattam be. De persze az aktuális iskolaelsőnek kedvezni kell, különben az iskola is beégetné magát, hogy egy ilyen kis senkié a cím. Niki jobban tette volna, ha csendben meghúzza magát, mert ezzel csak azt érte el, hogy ellenségként tekintsek rá.
- A semmire verik magukat. Gyakorlati érzékük persze nulla, nincsen használható tudásuk. - tettem még hozzá az iménti mondatomhoz.  
A lány még a kocsmába is meginvitált. Naná, hogy nem fogok nemet mondani, még úgyse volt szerencsém megismerni a helyet, egymagamban elég szánalmas is lett volna látogatást tenni egy kocsmában. Csak az alkeszek járnak egyedül.  
- Király, menjünk! - csillant fel a szemem, az ötlet meglehetősen felspannolt.  

(Folytatás a kocsmában)

Fáradt voltam. Úgy éreztem magam, hogy ha megállnék valahol, akkor egy helyben állva is el tudnék aludni, de inkább nem csuktam be a szemem, és nem is nagyon álltam meg.
Nem volt jó ez az év. A nyakamba szakadt az SVK, maga az ötödikes lét, és ráadásul a melodimágiát is gyakorolnom kellett. Már csak arra vágytam, hogy végre levizsgázzak, Seren visszajöjjön, ha még egyáltalán visszatér valaha, és jöjjön  szünet, amikor el fogok bujdosni valahova a világ végére, lehetőleg egymagam.
Azonban addig sem állt meg az élet, Hajnal összes kajája is elfogyott, így időt kellett szakítanom arra, hogy lejöjjek a Bestiába bevásárolni.
Komolyan, mióta Kon nem dolgozott itt, hiányzott a helyből az a bizonyos hangulat, amiért szerettem ide jönni vásárolni, de azért a bácsi is kedves volt, aki most kiszolgált. Fizettem hát, és indultam is kifelé, út közben viszont elvonta a figyelmem pár szép kaméleon, bár hogy ki tartana otthon ilyet, arról fogalmam sem volt. Mindenesetre megcsodáltam a színeiket, egy pillanatnyi kikapcsolódásként a rohanás közben, aztán már fordultam is volna kifelé az ajtón... csakhogy épp akkor lépett be valaki, akit lendületből sodortam el. Repült a szatyrom is, remélhetőleg nem a lány fejére, de legalább őt elkaptam és megmaradtunk a lábunkon.
- Hoppá - jegyeztem meg, miközben elengedtem őt, és rendbe szedtem magam, a szatyromért nyúlva.

Sétálgattam a faluban - megint -, és úgy döntöttem, bemegyek a kisállat kereskedésbe, vagyis a Mindenki bestiája nevű varázslény kereskedésbe. Kíváncsi voltam, milyen háziállatokat tartanak a varázslók. És természetesen, hogyha akadna valami olyan, akkor azt meg is venném. Nem mintha nem lenne már így is egy baglyom...
~ Hmm... Hallottam valami pici, szőrös, gömb alakú lényekről... Mi is volt a nevük? ~ Gondolkozom. ~ Valami törpe valamik... Oh, pedig már itt van a nyelvem hegyén... Valami G betűs... Törpe G... Törpe Go... Törpe Gorm... Nem... Megvan! Törpegolymókok! Ha odaérek, megkérdem, árulnak-e olyat, és ha igen, veszek kettőt... Egyet magamnak, egyet a tesómnak. Feltéve, hogy nem kerül sokba az eltartásuk, és láthatja őket a nővérem is, és persze, tényleg olyan édik. ~
Éppen elérem az üzletet, és mentem volna be az ajtón, amikor valakinek nekimentem. Egy pillanatra összerándítottam magam, és úgy nézett ki, hogy hanyatt vágódok, de valaki elkapott.
- Elnézést, bocsánat! - mondom szabadkozva. - Elnézést... Nem esett baja? - kérdeztem aggódva, bár a nő nem nézett ki rosszul, láthatóan nem okoztam neki komoly kárt. De mivel sokszor nekimegyek embereknek, megijedtem, hogy baja esett a másiknak.

- Semmi baj, én kérek elnézé... - itt elakadtam és felkaptam a fejem, hogy döbbent arckifejezéssel a lányra nézzek. - Te lemagáztál - konstatáltam a dolgot, ami kellően furcsa volt nekem ahhoz, hogy teljes értetlenséget szüljön az arcomon.
Az, hogy tanársegéd voltam még nem jelentett semmi különöset, mint ahogy az sem, hogy tanítottam őt is, hiszen így, hogy láttam az arcát, már felismertem. Ettől még nem kértem senkitől, hogy magázzon, mert én is ugyanúgy diák voltam, csak egy kicsit idősebb.
- Tudod nyugodtan tegezhetsz. Ötödikes vagyok - tisztáztam ezt a lány szemébe nézve, hátha ő elsősként ezt nem tudta ennek előtte. Ne legyen itt semmilyen félreértés kérem szépen, nem szeretném, ha legközelebb le lennék tanárnénizve.
Megpróbáltam elállni a lány útjából, de egyszerre léptünk, megint egymás elé kerülve, ekkor viszont már én is elmosolyodtam.
- Úgy tűnik nem tudjuk kikerülni egymást - mondtam, majd lecövekeltem az egyik polc mellett, megkapaszkodva, hogy a lány egészen biztosan biztonságosan elmehessen mellettem. - Na most indu... AU AZ ANYÁD!
Természetesen ez utóbbi már nem a navinésnek szólt, hanem a teknősnek, ami volt olyan szíves az ujjamba harapni. Elkaptam a kezem a rácstól, és átkoztam magam, amiért óvatlan voltam, de csak egy egészen kicsit vérzett a mutató ujjam, ebből nem is csináltam problémát.
- Van egy zsepid? - néztem fel a másikra várakozóan, mert azért jó lett volna valamivel elállítani a vérzést.

Csak a szabadkozásom után tudtam megnézni rendesen az arcát.
Öhh... - nyitottam a szám a meglepődött arckifejezésére, amit mélységesen meg is értek, most hogy rendesen láttam, ki is áll velem szemben. Természetesen a szám kinyitásával párhuzamosan a görcsös, levakarhatatlan vigyor is kiült az arcomra, melyet mélységesen gyűlölök, mivel hogy ez nálam egy igen csak félreérthető arcmimika, illetve gesztus. Nem a mosoly, hanem az a bizonyos vigyor, ami mindig kiül az arcomra, ha zavarban vagyok. Illetve, ha nem csak picit vagyok zavarban... Szegély csajt lemagáztam. Ez láthatóan kicsit meglepte. Én meg ehhez még egy önelégültnek látszó - feltételezem annak látszó - vigyort is társítok hozzá. De nem tehetek róla. A génjeimben van... Ha ideges, és zavarban vagyok, akkor mindig elszorul a torkom, és elkezdek vigyorogni, bárhogy küzdök ellene. Így a másik fél mindig félreért. Ha például felidegesítenek, és mérges vagyok, akkor is ez a vigyorgás lesz úrrá rajtam, a másik fél meg azt hiszi, hogy tetszik nekem a dolog, és élvezem, pedig ellenkezőleg van a helyzet. Olyan mintha nevetnék, pedig közben vagy majd szét/fel robbanok, vagy úgy érzem, elsüllyedek szégyenemben. Főleg a vigyor miatt. Mármint főleg azért szoktam zavarban lenni. Nem mintha a zavaromra, és mérgemre egyaránt nem tenne, több lapáttal is... De a végén nagy nehezen kinyögtem:
- Bocsi! - mondtam a lánynak. - Tudom, hogy lehet tegezni, csak hirtelen nem ismertelek meg. Mármint az arcod sem nagyon láttam, és a hangodból arra következtettem, hogy elmúlhattál már 25 is... Nem mintha a saját testvérem is nem 24 lenne, ennél fogva tegezném le az ilyen korúakat... Öghmm... - Torkom köszörülöm. - Még egyszer bocs. Igen, úgy tűnik nem. - teszem hozzá mosolyogva, mikor megint majdnem egymásba botlunk. - Jajj, nagyon fájt? - kérdem, mikor megharapja a teknős. - Persze van, tessék. - Nyújtok át neki egy finom puha, rongyzsepit.

A lány vigyorogni kezdett, aminek láttán nekem magasra szaladt a szemöldököm, mert nem ezt a reakciót vártam, még ha nem is volt konkrét elképzelésem arról, hogy mit lehet arra reagálni, ha valaki rászól az emberre a magázásért. Így egy kicsit úgy tűnt, mintha direkt csinálta volna, de hát tudtam én, hogy a lány navinés, akkor pedig nem hiszem, hogy kitelik tőle ilyesmi. Az a rellonosok sajátja.
Aztán persze már jött is a magyarázat áradat, én pedig csak bólintottam egyet, jelezve, hogy oké, megértettem, nincs baj. Nem tévedtem végül is, talán csak kicsit túl habajka volt a leányzó, és ezért szaladt azonnal vigyor az arcára. Előfordul az ilyen.
Aztán szerencsésen megharaptattam magam, ami pedig nem kenyerem egyébként, most mégis sikerült bénázni. Hiába, ezt teszi a fáradtság. A lány pedig valóban nyújtott felém egy zsebkendőt, de nem vettem el, csak néztem rá továbbra is szorgalmasan.
- Hát ezt vétek lenne összevérezni - állapítottam meg, és végül inkább bekaptam az ujjam, hátha akkor abbamarad a vérzés.
Ezzel szenvedtem egy darabig, átmenetileg arra kárhoztatva magam, hogy beszélni se tudjak, bár amúgy sem szokott nagy késztetésem lenni mostanában az említett cselekvésre.
Aztán mikor már a vérzés elállt, akkor megszemléltem jobban a sebet, de eddigre már ott volt mellettem az eladó bácsi is egy gyorstapasszal, amivel meg is oldottuk a kérdést.
- Na, mindjárt jobb, köszönöm - mosolyogtam a bácsira, aki visszaindult a pulthoz, aztán felszedtem a szatyrom és a lányra néztem. - Akkor gondolom órán majd találkozunk.

Lyra

Habár úgy tűnt, a lány nem gondolja,hogy rosszindulatból vigyorgok, csak később tudtam leolvasztani az arcomról. Bár még utána is zavarban voltam. Ilyen szempontból utáltam az arcmimikámat... Aztán mikor a lányt megharapta a teknős, odanyújtottam a zsebkendőm, de nem fogatta el, mondván, hogy "vétek lenne összevérezni."
- Ugyan, ne csináld már. Varázslattal simán ki lehet szedni. Na meg nem azért van, hogy tartogassam, hanem hogy használjam, ha szükséges. És most szükséges, így használom is. Mellesleg van még ott bőven, ahonnan ez jött. Különben meg, mi a fontosabb, a zsepi, vagy az egészséged? Mert szerintem az utóbbi! - lengettem meg a monológom után a zsebkendőt, közelebb nyújtva a lányhoz. Mire végeztem azonban megjött az eladó, egy sebtapasszal.
- Na, most már tényleg nem kell a zsepi. - mondtam, és eltettem. Majd hozzá tettem:
- De ha legközelebb ilyesmi előfordul, nyugodtan fogadd el, mert ha nem akarják, hogy összevérezd, és féltik, akkor úgy is azt mondják, hogy nincs. - Mosolyogtam a lányra.
- Igen, persze, majd órán. Vagy nem sétálunk egyet? Sápadtnak tűnsz, nem árt, ha kicsit a levegőn maradsz.
~ Remélem, benne van. Tényleg nem ártana neki egy kis kikapcsolódás. ~ gondoltam, miközben a lányra mosolyogva álltam, szemben vele.

Sharlotte Johanson

Rengeteg minden megváltozott. Nem csupán az Életem bolydult fel több ponton, hanem az iskola külleme is más kelmét öltött. Furcsa. Furcsa ide évek múltán visszatérni, és a falu lakosaként lépdelni a fő utcán. Egyenlőre csak a közeli hotel egy kis takaros szobáját béreltem ki, de ha minden jól alakul, nem sokára beköltözhetek a kibérelt lakásomba. Igen, munkámnak hála, lenne pénzem saját, fényűző ház építésére, de nem látom értelmét. Mindig is társasági ember voltam és valahogy nem tudom elképzelni magamat egyedül egy nagy luxusházban. Annyi minden megváltozott, régi barátaim többsége gondolom már nincsen a környéken. Akaratlanul is eszembe jut egykor legeslegjobb barátnőm Maja, akivel olyan sok mindent átéltünk. De ott van még Elsiabeth, Allegra és a többiek. Először is elszánom magam arra, hogy felkeresem mielőbb Maját. Vajon emlékszik még rám? Váltottunk pár levelet, de aztán olyan sűrű lett az Életem, és a eljegyzési partymra már nem jött el. Sőt választ sem kaptam rá.

Szüleim elváltak. Apámnak új Élettársa van, mint később kiderült, már anyámmal való házassága alatt összeszűrték a levet. Kivételes, de jóban vagyok az új barátnőjével, aki tíz évvel fiatalabb nála és mindenki számára nyilvánvaló, apámat csak és kizárólag a pénze miatt szereti. Még sem szól senki egy szót sem. Én is felnőttem. Régi lázadó énem, letűnt korom foszlánya csupán, hiszen ha apám nője ellen fordulok csak annyit érhetek el, elvesztem a szülőm szeretetét, így inkább minden erőmmel azon vagyok, hogy elfogadjam az új Életet. Daniel már általános iskolába jár, a két iker húgom egyetemre, és legidősebb húgom szintén egyetemista, a bátyám pedig Amerikában házasodott meg.

Fehér farmerben, térd fölé érő fekete, lapos csizmában, fekete szövetkabátban és fehér sálban sétálok a fő utcán. Bár a telet és a hideget utálom, úgy érzem jól esik a hűvös és segít kitisztítani a gondolataimat. Zsebre tett kézzel, lassú léptekkel megyek céltalanul előre. Olyan szépen alakult az életem, és tulajdonképpen mindenki élete körülöttem, s most még is itt sétálok, egyedül, a saját életemben. Egykori menyasszonyból ismét hajadon nő lettem. Elértem mindazt,amire vágytam, aki egy kicsit is ismert, tudta az álmom, hogy ünnepelt modell legyek. De a rivalda fény sötét árnyékká változott, mikor hamar rájöttem: magánéletem nulla, ha karrierem az egekben. Bomló szerelmem maradványainak képei közt egyre rám sötétedik.

Lucy Dijjas

Sharlotte Johanson

A nagy eszmefuttatások közepette észre sem vettem, hogy besötétedett és még a köd is lassan, de biztosan leszállni igyekezett. Régebben taszított a sötétség. Nem, nem féltem, de tartottam tőle. Nyomasztotta a lelkem. Mindig élet vidám lány voltam, akinek tökéletes családi élete volt, amit mások a filmekben láthattak, és ennek köszönhetően úgy véltem, engem a rossz elkerül. Persze hamar kellet szembesülnöm a ténnyel, amit sosem akartam tudomásul venni: a tökéletes élet csak a mesékben létezik, és abban is csak a végén érkezik el, és ki tudja, meddig tart igazából.
A nagy gondolkodásból egy lány zökkent ki. Pontosabban rám köszön, és kérdéssel áll elő. Mit keresek itt? Nos, magam sem tudom, de ez válasznak elég furcsa lenne, így elmosolyodok.
-Szép Estét Neked is!
Mosolyodok rá, majd most már válaszolnom is kellene.
-Tudod egykoron itt tanultam. Eridonosként jártam ide. Most, hosszú év munka után és otthon lét után ismét itt vagyok, csak most már lakosként. Jelenleg a hotelban lakok, de nem sokára kibérelek egy kis lakást. Most pedig lejöttem sétálni és kiszellőztetni a fejem.
Válaszolok diszkréten, aztán krákogok egyet és kinyújtom a kezemet.
-Egyébként Lucy. Lucy Dijjas. És Te sietsz valamerre?
Mosolyodok rá, aztán felvetem az együtt üssük el az időt. Végtére is, mindig is barátkozós és barátságos ember voltam, szívesen elcsevegek mással. Bár jelenleg inkább segít eltusolni a barátaim hiányát, minthogy benne lássam meg újdonsült barátnémat, de hát nem tudni, mit hoz az Élet, ezt már tapasztaltam,ugye.

Lucy Dijjas

Sharlotte Johanson

Mindig is közvetlen ember voltam, a lány, aki mellettem sétált azonban szűkszavúnak bizonyult, de ez egyáltalán nem volt gond. Egy külső szemlélő úgy vélhette, hogy remekül kiegészítjük egymást Sharlotte-tal.
-Nagyon szép neved van, franciásan cseng. Netán odavalósi vagy?
Mosolyodok rá, majd érzem, ahogyan a hideg átjárja már-már a csontjaimat  is, és egy kissé ebbe bele is borzongok.
-Hát az én történetem hosszú és kusza. Nem, nem új vagyok, még régen jártam a suliba Eridonos diákként. Aztán hazaköltöztem, munkám lett és vőlegényem...
Elhallgatok. Menyasszony voltam. Halkan sóhajtok fel. Magam elé meredek a sötétbe, mintha csak arra várnék, hogy Ő felbukkan és közli: vicc volt az egész csupán, s az Ő felesége vagyok, de nem történik semmi. A jegyese voltam, s most? Egyedül sétálok zsebre tett kézzel a sötétben ott, ahonnan egykoron elindultam. Pontosabban nem egyedül, de a lelkem magányos. Nagyon is. Azt hittem túl vagyok az augusztusban történteken, de azt kell mondjam, egyáltalán nem. Valahányszor csak közelítőleg ilyesfajta témát hallok, szabályosan érzem, hogy a szívem összeszorul, és a könnyek jönnének, de nem engedem, gombócként szorítom le a torkomba.
-Ami azt illeti, elég hideg van. Egyre hidegebb az éj leszálltával. Nincs kedved inkább beülni valahova?
Mondom újdonsült ismerősömnek,majd megállok, hisze pont a cukrászda előtt vagyunk éppen.
-Egyébként Te mióta vagy itt? És még iskolában tanulsz, vagy netán itt laksz?
Nézek rá kérdőn, mihelyst kiválasztotta, hogy fagyoskodunk tovább és rójuk a fő utcát, vagy beülünk a cukrászda kissé melegebb légkörébe. Furcsa szituáció ez, hiszen csak úgy a semmiből álltunk neki csevegni, de meg kell mondjam kellemes társaság volt, függetlenül attól a ténytől, hogy nem igazán szeretett beszélni. Vagy inkább bizalmatlan volt felém, ami bennem mindig is lazábban mozgott.

Lucy Dijjas