Amira

 Néha igencsak fura dolgok történnek, nem a világban, hanem velem. Fura, és megmagyarázhatatlan. Ködös, kérdésekkel teli emlékek, amik.. nekem igencsak ismeretlenek, és idegenek. Egy ideje kattog rajta az agyam, ha épp ott kötök ki, hogy ezeket elemezgessem, de szerencsére, eddig nagyon jól sikerült lefoglalni a gondolataimat mással, nem sokszor törtek rám a képek, így, nem is idegeskedtem halálra magam. Lehet, hogy kicsivel komolyabban kellene vennem a dolgot, de nem ment, és nem is akarom. Egy ideje odabent nem működnek jól a dolgok, katyvasz és káosz uralkodik, amin változtatni nem akarok. Marad ez a felállás, az óvatosság, és a gondolatmenetek kuszasága, egyszer biztos elmúlik mind, és arra ébredek, hogy minden olyan, mint régen.
Ennek örömére egy nagy bögre kávé, és egy hasonlóan nagy adag reggeli mellett kiagyaltam, hogy ma séta nap van, hogy amíg még nem havazik, és nem táncolnak odakint a pingvinek a jegesmedvékkel, ki kell merészkedni. A rövidnadrág persze már tabu, ahogy a trikó is, előkerült a szekrényből a kopott, térdénél szakadt farmer, egy egyszerű zöld póló, és egy szürke pulóver. Ezeket húztam magamra evés után, pakoltam a zsebembe a pálcám, és némi cukrot, ha nagyon unnám a babérokat, és megindultam kifelé. A tömeg még nem jelentkezett, nyilván még csak most törlik ki a csipát a szemükből, amivel semmi gond, hisz én sem szeretek korán felkelve kukorékolni. Egy kisebb ásítással léptem ki a bejárati ajtón, tekintettem körbe az őszies tájon, és megindultam egyenest a birtok vége felé, a faluba vezető út felé. Nem volt konkrét tervem, csak pár, kósza ötletféleségem, amik, úgy-ahogy, de megfelelő volt ahhoz, hogy elmenjenek valaminek. Lassan elértem a Tisztásig, ami pont nem volt tervben, de pont megfelelt az amúgy nem válogatós fejemnek. Újabb ásítással léptem a tisztás gyepére,elmélázva tekintettem körbe, amikor ismerős hajkorona villant meg az egyik, tőlem nem messzire eső padon. Szusszanva egy aprót, mindenféle elfutással, bujdosással mentes gondolattal indultam meg felé, miután kellően hezitáltam, és csendben, minden szó nélkül leültem mellé, mintha csak engem várt volna.
- Most egész kellemes az idő - nyögtem be pár pillanat múlva az amúgy teljesen ide nem illő kezdésemet, megtörve a csendet, jelezve, hogy nem vitte el a cica a nyelvem, és hajlandó vagyok vele szóba elegyedni. Mert hát, mi okom is lehetne a nemre? Arra sosincs.

Emma

---

random tali, random este;


 Közeleg a tavasz. Ezt nem csak annyiból derítettem ki Sherlock-i eszemmel, hogy csiripelnek a szárnyasok olykor-olykor, hanem, hogy nagy örömömre már nem kopogtat a mínusz negyven fokos csoda hideg, és hogy többet fordul az eső, mint a hó. Na meg, szuper naptárat sikerült beszereznem. Mindenesetre, az épp divatját élő térdig-sárban nemigen van kedve mászkálni, az utána való cipőtakarítás pedig igaz könnyű, de kikerülhető munka. Az én hobbi-mazochista lelkemnek ugyan ez nem jelentett gondot, megtettem a napi kilométert, hogy hiányát meg ne érezzem. Nem volt sok dolog felfirkálva a listámra, már lassan unalmasnak véltem magam, de siránkozás, búslakodás helyett inkább megkoronáztam a napot egy kiadós pub-ban való ücsörgéssel, amíg bele nem untam.
 Sikeresen kipipálva semmittevéssel a délutánt, a visszaindulás gondolatát mélyen elásva észleltem, hogy sötétbe burkolta magát a táj. Persze, ez még nem jelentett estét, ilyenkor még mindig hamar lebukik a Nap a horizont alá, így órám segítségével tudakoltam meg a tényleges időt. Se nem késő, se nem korán. A legjobb időpont, amit kedveltem. Így, fizetve, cuccaimmal felpakolva indultam kifelé, sálamat kissé arcomba húzva védtem magam a hideg levegőtől, és irányt nem nézve vetettem bele magam a sétába. Mentem előre, balra, jobbra, nem figyeltem, csak a házakat, kirakatokat magam mellett, az embereket, akik elsiettem mellettem. Valahogy mostanság jobban ment a megfigyelés, mint a szociális élet, kicsit kikapcsoltam, kicsit elvonultam, és tökéletesnek éreztem az egészet, persze, nem váltam mogorva, harapós vénemberré sem, mindezek mellett. Idő kell mindig a gondolkodáshoz, és csend, amiből zsáknyival jutott nekem, idő is, így, a tiszta lapom gyűrött sarkát kiegyengetve ugrottam fejest az életbe. Körbetekintve viszont, már ritkásabb, csendesebb, és békésebb tájra bukkantam, egy helyre, ami lehangoló sokaknak, vagy épp egy kisebb kaland másoknak. Vegyes érzelmeket hordoz magában egy temető gondolata, talán félelmet is, hiszen a horror egyik motívuma, de engem most semmivel nem töltött fel. Csak álltam, majd besétáltam és csendben nézelődtem. Semmi több nem zajlott bennem, akkor sem, amikor megálltam megy kisebb fánál, amikor a törzsnek dőltem, és feltekintettem. Az ég hol felhős, hol tiszta volt, nem mutatta semminek előjelét, csak felhők úsztak rajta végig, előre, mintha sietnének valahová. Elbambulva figyeltem őket, követtem némelyiket tekintetemmel, már amennyit ki tudtam venni belőle a csendben. Csend. Engem is az ölelt körbe, sehol nem hallatszott semmi, csak saját szuszogásom ütötte meg füleimet. A felhőkkel ketten maradva telepedtem le kissé, vertem egy kisebb megállót ezen a helyen, és kúsztam gondolatban előre, hogy merre, és mit kéne lépni. Igen, fura gondolatok egy temetőben, merőben azok. De most ez jutott.