Bánfai Odett Zoé

Magyar Mágus Vasutak, mi? Kénytelen voltam vegyülni az első osztályon is mindenféle jött-menttel. Elérték, hogy többet eszem ágába se jusson a nyavalyás kis vonatukra ülni. Biztosítsanak szépen külön fülkét az aranyvérűeknek, jobb helyeken így szokás.
Bogolyfalvára érkezés után gyorsan le is szálltam és végigszáguldottam az állomás épületén. Semmi nézelődés, csak előre, minél távolabb ezektől. Szerencsére nem volt semmi csomagom, így könnyen mozogtam. Majd utólag küldnek el hazulról néhány dolgot, a nagyon szükségeseket meg megveszem helyben. Az állomás előtti téren megállva azonban megrökönyödtem, egy ilyen porfészekben ugyan mit lehet megvenni?  Te jó ég, hová kerültem!
Le kellet higgadnom. Kedvem lett volna behúzni egyet valakinek, ez mindig bevált, ha gyorsan akartam levezetni a feszkót. Másik kedvenc módszerem volt összetörni valamit, elő is kaptam a pálcámat, és kinéztem magamnak egy kőből készült bagolyfigurát a szökőkút szélén.
- Bombarda! - kiáltottam, minden idegességemet beleadva. A szobrocska pillanatok alatt apró darabokra tört. Úgyis van belőlük száz másik, ugyan ki a franc hiányolná ezt az egyet? Nekem erre most szükségem volt, és nem érdekel, hogy ez tulajdonképpen vandalizmus. Legalább megtudhatta mindenki, hogy megjöttem. Különben is, nevetve kifizetném a kárt, ha bárki számon kéri, sőt akár egy ennél ezerszer nagyobb szökőkutat is építtethetnék, ha úgy tartaná kedvem.
Leültem egy padra, és elégedetten szemléltem a pusztításom eredményét. Nyugodt voltam, a vonatra szállás óta először. Annyira nem is olyan vészes ez a hely, meg fogom szokni.

Kumagoroo <3 *.*

Miután megérkezek a Boglyas térre, helyet foglalok egy padon, amely pont a szökőkút előtt van. A karácsonyról, meg a szülinapromról kezdek gondolkodni. Ámde ez nem tart olyan sokáig, ugyanis egy nagy placcsanást hallok. Felkapom a fejem, majd felállok, s a szökőkúthoz sietek, ugyanis valakinek a hangját vélem felfedezni a vízben. Mikor odaérek, meg is látom, hogy ki, vagyis inkább mi esett a szökőkútba. Egy rózsaszín nagy fülű kis játéknyuszi. Rögtön kiemelem a vízből, s megkérdezem a nyúltól, hogy mi történt. A kis rózsaszín nyuszi először megköszöni, hogy kimentettem. Először kicsit megrémülök, hogy egy plüssállat beszél, de aztán eszembe jut, hogy ez egy varázsvilág. Itt bármi megtörténhet. Lehet, hogy holnap a pocsolya fog visszabeszélni hozzám. Na jó, az már tényleg fura lenne. Megsimogatom a nyuszi vizes fejét, majd megszólalok.
 - Jaj, még nem vagyok úr- nevetek. - Egyelőre egy kisfiú vagyok. A nevem Lasch Gergely. 12 éves vagyok, bár következő hónapban végre 13 leszek- mondom. - Bocsi, nem kéne ennyit beszélnem. Téged hogy hívnak? És mégis hogy kerültél a vízbe? - teszem fel a kérdéseim. A rózsaszín plüss hozzám bújik, gondolom azért, mert fázik. Nem is engedem el. Magamhoz szorítom, persze úgy, hogy ne fájjon a nyúlnak. A kabátom egy kicsit vizes lesz, de nem zavar. Otthon úgy is megtudjuk szárítani.
Ekkor a nyuszi tüsszent egy nagyot, ezért ránézek.
 - Egészségedre.
Ekkor a nyúl azt mondja, hogy hazaszeretne menni. Ránézek a kis nyúlra, s megint magamhoz ölelem.
 - Hát persze - mosolygok rá. Engedek egy kicsit az ölelésből, majd újra szóra nyitom a szám. - Csak mondd meg, hogy hol laksz és én hazaviszlek.

Laurena
október 26.

Az elmúlt hét a szokásosnál is fárasztóbb volt. A sorozatos próbák miatt egy percre sem állt le a társulat. Csak izzadságcseppek, néha könnyek a fájdalomtól vagy a megaláztatástól... Holnap premier! Olympia mégis Bogolyfalva macskaköves utcáin koptatta méregdrága magassarkú csizmáit. Az eső apró cseppekben szemerkélt és megtelepedett szőke hajában és a kabátján. Táskája- ami szokatlanul kicsi volt,- szorosan hozzásimult az oldalához. Többen megnézték azonban ez nem zavarta, a nap minden szakaszában utánafordultak az utcán a férfiak, sőt még a nők, a gyerekek is. Vajon érdemes-e taglalni miért is? Talán le sem lehet írni szavakkal, milyen a nő kisugárzása. Annak idején ő is szorgos, bájos levitásként erősítette a kékek házát, de mostanra már csak a bája a régi. Volt a tekintetében valami, ami leginkább csak a törtetőékben. Egyszerre vonzotta és tette érdekelté az embereket. Persze a férfiakat sohasem a tekintete, vagy az esze érdekelte igazán, hanem a külleme. Könyörtelen szabályok alá hajtotta testét, ezért volt ő a legjobb a szólisták között és persze a leggyönyörűbb. Mindig tudta, mi a célja és csak az lebegett a szeme előtt. Egyetlen dolog rendítette meg olykor, az édesség... Mióta összeköltöztek Timothyval rendszeresen evett belőle, holott 1 éve még jószerével azt sem tudta, mi az. Természetesen ez túlzás, de belegondolva a legcélszerűbb hasonlat. Hiszen meg tudta tanulni élvezni az életet, ami plusz színt vitt az  a mindennapjaiba, s hiába nem lesz már az a régi kedves levitás, hasonló még lehet.
Ritkán látott mosoly telepszik arcára. Laurenával, az elbűvölő prefektával találkozik, aki egyre gyakrabban hozta elő a nőből ezeket a mosolyokat. Olympiának csak féltestvére, egy bátyja volt, de Laut mindig is az ő húgocskájának tartotta, még ha nem is mondta ki nyíltan. Minden elért eredménye büszkeséggel töltötte el a balerinát. Ünnepekkor a legkülönlegesebb amerikai csokikat küldte neki és egy-két apróságot, ami a hasznára válhat.
Visszakalandozva az utcai jelentre, a sarkak már nem koppantak a járdán. Egy helyben állt a cukrászda kirakata előtt. Nem tudta, pontosan mennyi lehet az idő csak sejtette, hogy 18 óránál később aligha lehet. Kint már besötétedett, amit pompásan ellensúlyoztak a helyiség hangulatos fényei. Nem hallotta, de elképzelte ahogy a vendégek beszélgetése tompa zsivajjá áll össze, vagy épp megkocogtatják kanalaikkal a csészéjüket, vagy villájuk ütközik a süteményes tányérba. Milyen idilli, de főleg az, hogy a szőkeség be mer nyitni a cukrászdába hovatovább leül az egyik asztalhoz, ami kellő távolságban van a bejárati ajtótól, de nincs is olyan eldugott helyen, hogy Lau ne találhassa meg. Furcsa érzés a várakozás, eddig mindig ő késett, persze elnézték, mivel sokszor húzta el a próbaidőt az öreg, pöfékelő balettmester. Korgó hasa egyre türelmetlenebb volt, így kisebb gondolkodási idő után rendelt egy forró csokit és egy szelet dupla csokis sütit, hogy holnap minden rendben menjen...

---

Igaz, hogy nem szabadna lenn lennem, ugyan is nincsen hétvége, de ez engem sosem zavart. Szinte minden szabadidőmet itt lenn töltöm, vagy Madcapet babusgatom. Ez a két dolog ami ténylegesen lefoglal. Mondjuk most újabb elfoglaltságként a piromágusi képességem határait próbálgatom. Tudom nem lenne szabad idekinn, de eddig semmi rosszat nem csináltam. Múltkor csak fáztam és próbáltam felmelegíteni a levegőt magam körül. Jelentem nem olyan nagy sikerrel, de sikerült. Ma semmi ilyen vandálkodás nem jutott eszembe. Szimplán csak találkozót beszéltem meg az egyik falusi barátnőmmel, aki szokásához híven késik. Vagy lehet csak én érkeztem korábban a kelleténél.
Úgy volt megbeszélve, hogy a baglyos szökőkútnál találkozunk és innen sétálunk majd el a cukrászdába enni egy hatalmas nagy süteményt. A szervezetem már teljesen rákészült, hogy egy nagy adag cukor fog bekerülni a szervezetembe. Szinte már, mint az alkoholisták, remegve vártam, hogy ehessek. Van egy kedvenc süteményem itt lenn a cukrászdába. Mindig elfelejtem a nevét mert annyira bonyolult, de nagyon finom.
A barna bőrkabátomba, farmerbe és egy sárga dorkóba ücsörgök a szökőkút előtt. Mellettem ott az apró, de feneketlen táskám, mely a sok használattól már kicsit kopott, de még teljesen jó arra, amire kell. Hajam természetesen összefogva copfba, mint általában.
Nagyon elbambulok, agyam teljesen kikapcsol és megszűnik körülöttem a világ. Aki lát tuti azt hiszi, hogy nem vagyok teljesen ép. Az alapból méretes szemeim most még nagyobbak, amitől szinte már rémisztő vagyok.
De ebből a kellemes helyzetből egy robbanás hoz vissza a valóságba. Egy apró sikoly hagyja el ajkaimat, majd fénysebességgel pattanok fel a padról. Körbenézek és a valószínűsíthető elkövetőt kezdem el keresni. Mivel nagyon más nincs itt, ezért szinte 100%, hogy a közelben ácsorgó fiú a tettes. Nem sokat segít a helyzetén az, hogy a pálcája is ott van a kezében.
- Te teljesen hülye vagy?! -
Kitörik belőlem a kérdés és talán nem túl csendesen.
- Ez most mire volt jó keményfiú?! Hm?! -
Első kérdésnél a bagoly helyére mutatok, majd számon kérően csípőre teszem a kezem. Nem zavart volna a vandalizmusa akkor, ha az úgy műveli, hogy én ne kakiljak be majdnem ijedtemben.

Bánfai Odett Zoé

Máris meghallottam az első elégedetlenkedő hangot. Egy lány kezdett el nyivákolni, mily meglepő. Annyira szánalmas, hogy ilyenkor egyből megszólal bennük az önérzet. Fülüket-farkukat behúzva kussolniuk kéne. Főleg, ha a földből is alig látszik ki az illető. Persze először úgy tettem, mintha észre se venném, egyszer még meg szoktam bocsátani, ha valaki hülyének nevez. Viszont az már túlzás volt, hogy elkezdte mutogatni a széttört bagoly helyét. Ki ő, hogy számon mer kérni?
- Talán szerelmes voltál abba a szoborba, hogy ennyire érdekel? - tettem fel a kérdést, nem kevés gúnnyal. Erre varrjál gombot hisztérika. Bár igazából nem vártam választ, az esetek döntő többségében már ennyi is elég volt, hogy bőgés legyen a dologból.  
Persze most már nem akartam ennyivel leállni, tudja meg a lány, hogy rossz emberrel kezdett ki. Porig fogom alázni, ha így folytatja.  
Az öltözéke is tisztára nevetséges volt, mint valami madárijesztő. Azt hiszi, hogy így bárki is komolyan fogja venni? Várjunk csak! Élénk, vörös haj, figyelemfelhívó viselet. Hm, kezdett összeállni a kép. Állítom, hogy a kabátja alatt tök pucér. Belenyúltam a zsebembe, kivettem három galleont, és a lány felé hajítottam.
- Nesze, a fizetésed! - szóltam, majd újra a pálcámért nyúltam.
- Itt pedig a borravaló. Exagito! - küldtem felé az átkot, hogy a földre kényszerítésével legyen egy nagy finálé. Részemről ezzel lezártnak tekintettem az ügyet, és fel is kerekedtem, hogy megkeresem azt a híres-neves tanodát.    

Hamar rá kellett jönnöm, hogy egy nagyszájú, beképzelt bunkóval sodort össze a sors. Nem értem miért mindig engem találnak meg..ezek. A szerelmes szövegét nem tudom hirtelen hova tenni, szóval csak szúrós tekintettel bámulok rá.
- Talán viccesnek hiszed magad? El kell keserítselek... -
Egy nagy sóhaj keretein belül megrázom a fejem jobbra-balra, majd "szomorúan" kezdem el bámulni a földet. A kis színjátékom után felpillantottam a fiúra. Egyáltalán nem ismerős. Vagy csak átutazóban van, vagy valami hasonló. Bár akár új diák is lehet. Még nagyon tanév eleje van, szóval ilyenkor nem meglepő ha késve érkeznek az újak.
Nézem ahogy a srác a zsebében kutat valamit, majd felém dob három galleont. Szemöldökeim a homlokom tetejéig futnak és konkrétan az állam leesik, és a pofám leszakad. Szemeim akkorára kerekednek ki, hogy ennél nagyobbra nem is tudnának. Köpni nyelni nem tudok, és még levegőt is elfelejtek venni. Természetesen azonnal leesik, hogy mit is akar ez jelenteni. Már éppen nyitnám a számat válaszra amikor...
Pár pillanat múlva seggre ülve landolok a földön. Hátam mögött megtámaszkodok, majd gyorsan fel is állok. Annyira dühös vagyok, hogy arcom szinte izzik. Kezeimet ökölbe szorítom amíg elég közel nem érek hozzá. Szemeim olyan szinten összeszűkültek, hogy úgy festenek, mintha csukva lennének.
- Fizetés? Borravaló? Igen?! Te szemétláda! -
Utána futok és dühösen ugrok fel a vállára, majd ahol érem ütni kezdem.Nem számít, hogy az a feje, vagy az orra, esetleg a szeme. Teljes erőmből püfölöm. Úgy kapaszkodok a nyakába, hogy szinte esélye sincs lerázni. Mondjuk elég hamar le is ugrok, majd valahogy elé keveredek és tiszta erőből kukin rúgom.
- Gratulálok! Szereztél egy ellenséget! Büszke lehetsz magadra! -
Ellenség...furcsa, mert én általában mindenkit szeretek és mindenkivel jóban vagyok, de ez a fiú kihozta belőlem a legrosszabbat.
Még egy hatalmas ütést mellékelek, majd várom a folytatást.
Sose szabad elfelejteni, hogy kicsi a bors de erős.

Nicol néni
Szabad hétvégén

Mióta találkoztam a Boglyas téren azzal a kis nyuszival, egyre többször járkálok az utcákon. Hátha megint összefutok vele, mert szeretnék vele beszélgetni. Bár nem hiszem, hogy ő ide jönne, mert szerintem megfázott. Halottam, hogy milyen nagyokat tüsszentett. Szegény nyúl.
Mivel egyre többet járok ki az utcára, találkozok ismerősökkel, akikkel még beszélgetek is. Azt hiszem kezd visszatérni a régi Gergő. A mindig vidám, mosolygós, aranyos kisfiú, aki bárkivel szóba áll. Legyen fiú, lány, akár egy plüss. Vagy kedves, esetleg kedvetlen. Szőke hajú, barna hajú... teljesen mindegy, csak beszéljek valakivel. Most nem akarom újra átélni azt az időszakot, mikor a szobámba zárkózva sírtam a szüleim után. Évekbe telt, mire újra tudtam mosolyogni. Pedig a nagymama mindig próbált vigasztalni. De én nem hagytam magam. Tovább sírtam, s beszélgettem a kis játékaimmal, amit nyolc évesen már nem kellett volna. Aztán sok idő elteltével végre tudtam az osztálytársaimmal játszani. Aztán a Erzsi is meghalt, utána pedig Loveday. Remélem Janey nem fog itt hagyni. Nem akarom, hogy ő is...
Veszek egy mély levegőt, s felhúzom a lábamra a zoknim. Ugyanis itt az idő, hogy megint kerüljek egyet. Most a játszótérre szeretnék eljutni, mert már rég ültem bele a hintába ami már kissé hiányzik. Leszaladok a lépcsőn, s pár perc alatt már a cipőmet húzom a lábamra. Megkötöm a cipőfűzőt s felállok, majd kinyitom az ajtót. Janey-nek nem szoktam szólni, hogy elmegyek, hiszen tudja, hogy a faluban biztonságban vagyok. Vagy legalábbis még nem szólt érte, hogy jelezzem, ha elakarok menni. Azért jobban tetszik ez a szabadság, nem úgy, mint Loveday-nál volt. Ő sokszor kiakadt rám azért, mert elmentem otthonról.
Beletúrok a hajamba, miközben gyors léptekkel haladok a macskaköves utcán. A játszótérrel az az egy gond van, hogy a falu másik végén található, így sokat kell gyalogolni. Ám most ennek ellenére, elég gyorsan megérkezem a játszótérre. Rögtön beleülök a hintába, s hajtani kezdem magam.

Averay kisasszony

Estefelé kedve támadt levezetni felesleges energiáit. A lányait vissza vitte anyjukhoz. Neki köszöni szépen elég volt ez a hét, ki akarja élvezni a vasárnapot a szíve aktuális elrablójával. Házából kilépve csapta meg az hűs levegő, amire egész nap vágyott. Emiatt lépteit a kis tavacska felé vette, ahol biztosan találni fog valami érdekeset, hogy elszórakozzon egy ideig.
Nem a megszokott ruhája van rajta, sokkal lazábbra vette a stílust a ma estére. Egyszerű és sima farmert vett fel, fehér inggel, sötét zakóval. Cipőjére rá pillantva pedig az ismeretlen egy újabb darabot fedezhet fel a francia gyűjteményéből. Kabát zsebébe gyűrte be az étkező asztalán talált rajzot, bár fogalma nincs miért. Lehet egyszerűen rontotta a ház összképét azzal, hogy valamelyik lánya a kettő közül ott felejtette. Talán egy bagoly lábára kellett volna kötnie és elengednie Isten hírével.
Kétszer járta körbe eddig a tavacskát. Megfigyelt két szerelmespárt akik annyira bele voltak merülve a nyálcserébe, hogy észre se vették. Nem mintha őt érdekelte volna akár egyikük is. Nincsen még takarodó, addig felőle csinálhatják és utána is, mert nem fogja beköpni őket. Semmi köze nincs a tanári karhoz, így nem fogja beárulni ezeket az egymást nagyon szerető egyéneket. Maximum csak párszor rámosolyog a lányokra hadd lássák mitől döglik a légy.
A tóhoz közelebbi padon foglal helyet. Most jönne az a rész, hogy cigarettát vesz elő, rágyújt és ehhez hasonló. De a francia báró nem rendelkezik ezzel a káros szenvedéllyel. Helyette csak leül, kezeit összekulcsolja és figyel. Arra vár, hogy valaki megszólítja, beszélgetésbe elegyednek vagy esetleg valami többe. Bár ki tudja. Ő csak sodródna az árral ha végre megérkezne az ár. Rendezetlen hajába túrva várja a ma esti társaságát és nagyon reméli nem fog csalódást okozni az ismeretlen személy.

Vincent F. Leroy

Döntöttem. Nincs kifogás, nincs hisztéria, nincs visszakozás. Elhatároztam magam, márpedig ha én valamit eldöntök az rendszerint úgy is lesz. Ezúttal valamivel bonyolultabb volt a helyzet, mivel én magam voltam az, akinek meg kellett változnia, nem pedig a környezetem akartam átformálni, ahogyan az az előző életemben történt volna. Az iskola előtti életemben, mielőtt rájöttem volna, mennyi mindent veszíthetek el egyetlen óra leforgása alatt.
Régóta tudtam, milyen az, ha magunkra maradunk, mikor senkit sem érdekel, hogy mi van velünk, amikor nincsen senki a közelben, aki megvédjen egy meredek helyzetben. Borzalmas érzés elfeledettnek lenni. Ez az egyik oka annak, hogy nem járok vissza New Yorkba. Tudom, hogy mi fogadna ott; hamis mosoly, megkopott csillogás. Szeretnék úgy emlékezni minderre, ahogyan elmentem. Minden tökéletes, vannak barátaim és szeretnek.
Megváltoztam. Ők is megváltoztak. Mindenki változik.
Felnőttem. Már nem az a butus kislány voltam, aki pár évvel ezelőtt betette a lábát a kapun és hagyta elúszni a vizsgáit –többször is. Azt hiszem, kimondhatom, hogy pozitív irányba fejlődtem. Valószínűleg a nevelőapám el sem hinné, hogy milyen más lettem –ha még élne. Felsóhajtottam és mit sem foglalkozva az időjárással és az óramutatókkal kivetettem magam a kastély ajtaján. Szükségem volt rá, hogy éljek egy kicsit. Szabad akartam lenni végre. Annyian hagytak már egyedül, hogy teljesen megszoktam, jó barátomként köszöntöttem a magányt.
Lágyan megérintettem oldalra húzott vörös tincseimet, majd összefogtam magamon a pulóvert, mikor egy lágy szellő meglebbentette a szoknyám alját. Nem fáztam, csupán szerettem volna úgy tenni, mint minden normális ember körülöttem, akik nadrágban és meleg pulóverben ténferegnek a sétányon. A lábam eközben automatikusan a tavacska felé vitt. Sok emlék kötött ide, többek között Yar és a kis vöröske, akivel azóta sem találkoztam.
Azonnal kiszúrok valakit az egyik padon, bár túl sötét van ahhoz, hogy pontosan kivehessem az illető arcát, azt minden esetre sikerül megállapítanom, hogy még sohasem találkoztunk. Pár halk lépéssel mellé érek és egészen halkan szólítom meg, nehogy frászt hozzak rá.
-Leülhetek? –futtatom végig kékeszöld tekintetem az arcán.

Öltözék

Gergő

Magam sem tudom miért, úgy éreztem sétálnom kell egy keveset, valahol a kastélyon kívül. Így hozott le a lábam ide. Minduntalan körbe nézek, miközben zsebre vágott kézzel haladok végig az utcákon. Nem titkolt szándékom, hogy egy kicsit körbenézzek, már ami a házak felhozatalát illeti. Bizony, ha minden igaz nemsokára vennünk kell itt egyet. Végignézek a házak katonás során és megborzongok. Most minden furcsán üresnek tűnik, pedig az emberek még csak most igyekeznek haza, vagy  vásárolnak a vacsorához. Valahogy nem tudtam magamat közéjük képzelni még akkor sem, ha erőlködtem. Én nem tudnék ilyen békés, nyugodt és hétköznapi lenni. Ezek a szavak csak egy keserves fintort csalnak az arcomra. Remélem és ezek után is az maradok aki voltam. Igaz, mostanában egy fokkal nyugodtabb vagyok, de azt hiszem ez csak átmeneti állapot. Mire feleszmélek már eléggé besötétedett, csak a lámpák fénye világítja meg az ismerős helyet. Voltam már itt, de fogalmam sincs most vajon miért jöttem ide. Körbenézek és ekkor tűnik fel a szemem előtt egy kis törpe. Érdeklődtem billentem oldalra a fejemet, mintha meglepő lenne, hogy a játszóteret gyerekek használják. Továbbra is nekiszentelem minden figyelmemet, nézem ahogy beleül a hintában és meglöki magát. Annyira természetesnek kellene lennie, valamiért a sötét üres játszótéren mégsem olyan nyugtató látvány inkább morbid. Lassan tovább lépdelek, benyitom a játszótér kapuját. Igyekszem zajt csapni, hogy ne ijesszem meg. Majd egyenesen a mellette lévő hintához megyek, beleülök és óvatosan meglököm magamat.
  -Nincs egy kicsit késő a játékhoz?-
Továbbra sem vesztettem el az érdeklődésemet a gyerek iránt, hiszen ki tudja milyen régóta nem láttam ilyen kisméretűt belőlük. Azt is meg merem kockáztatni, hogy több éve nem voltam kisgyerek közelébe, valamiért soha nem szerettem őket. Na itt a bökkenő, most kénytelen leszek valahogy megszokni sőt mi több, megszeretni, nincs más választásom. Szóval miért ne kezdhetném ezen az estén?

Bánfai Odett Zoé

A szerelmes voltál a bagolyban típusú kijelentésem elég gyengére sikerült. Meglátszott, hogy még nem voltam isten igazából bemelegedve. Viszont a három galleon már elérte a kívánt hatást, a lány vette az adást. Az már csak hab volt a tortán, ahogy lehuppant a földre. Egy kicsit meg is sajnáltam, de szerencsére gyorsan elmúlt.
Tévedtem, amikor azt hittem, hogy a teljes vereség tudatában felhagy a további küzdelemmel. Képes volt utánam jönni és a nyakamba ugorva ütlegelni. Nem sokon múlt, hogy hasra essek, de begörnyedve sikerült megtartanom az egyensúlyomat és feltartott kezeimmel úgy-ahogy védeni az ütéseit. Miután leugrott rólam, szemből is betámadott, egy rúgással kívánta elérni, hogy legfeljebb keresztapa lehessek. A rúgása azonban nem ért célt, még idejében odakaptam a kezem, bár így a csuklóm bánta. Viszont annyira gyorsan történt az egész, hogy ő simán hihette azt, hogy eltalált a legérzékenyebb pontomon, így ezt ki is kívántam használni. Miután kaptam még egy erősnek szánt, de gyengécske ütést, következhetett a nagy halál eljátszása. Beláttam, hogy egy nagyon makacs nőszeméllyel van dolgom, az erőszak csak további erőszakot szülne. Ezért döntöttem úgy, hogy higgye csak azt, hogy legyőzött. Néha meg kellett alázkodni, hogy később még magasabbra lehessen emelkedni. Ez is egy ilyen pillanat volt. De el fogom érni, hogy a végén a lány fogja hibásnak érezni magát, sőt talán még bocsánatot is kér.  
Elterültem a földön, és oldalra dőlve lassan összegubóztam, mint akinek hatalmas fájdalmai vannak. A hitelesség kedvéért még nyögtem is hozzá néhányat.

Niki, rendbontócska:)
Egy szabad hétvégén

Nicol néni *.*


Miután leszaladok a lépcsőről, egyenesen a cipős szekrényhez megyek. Ott megkeresem a kék színű cipőmet, amit rögtön a lábamra húzok. Megkötöm a cipőfűzőt s mielőtt még elmennék, bemegyek a konyhába, ahol egy kis gumicukor után kutatok. Végül megtalálom a zacskót, amit zsebre vágok. Na, most már indulhatok. Kinyitom az ajtót, s kilépek az utcára. Már szürkület van, így csak a lámpák világítják Bogolyfalva utcáit. Gyors léptekkel haladok a macskaköves úton. Farmernadrágom zsebébe mélyesztem a kezeim, mert kissé fáznak. Hajam megint úgy néz ki, mint a szénaboglya. Mivel sosem fésülködök, feláll a hajam, ami engem nem zavar különösebben. Persze ha ünnepek vannak, vagy fontosabb események, akkor megfésülködöm, de amúgy nem.
Az utcán senkit sem látok, pedig nyáron jó sokan bolyongtak itt. A legtöbb mondjuk diák volt, de lakosokat is lehetett látni. Na mindegy... Mivel egész gyorsan haladok, pár percen belül meg is érkezhetek a játszótérre. Sajnos csak egyedül tudok ide lejönni, hiszen velem egykorú nincs a közelben, az idősebbek pedig biztos nem arra vágynak, hogy egy 12 éves fiúval hintázzanak.
Na, meg is érkezek a helyszínre. Nem lett se több, se kevesebb a játék a játszótéren. Szinte minden játékot kipróbáltam már, de a kedvencem mégis a hinta lett. Olyan jó bele ülni és csak hajtani magam. Mintha repülnék. Most is így teszek. Kényelmesen elhelyezkedem a hintában, s hajtani kezdem magam. Miközben hajtom magam, észreveszem, hogy valaki figyel engem. Érdeklődve nézem én is a lány, vagyis a nőt. Annyi idős lehet, mint Janey. Vagy egy kicsit fiatalabb. A leányzó idejön hozzám, s leül a mellettem lévő hintába.
 - Játszani sosincs késő - mondom mosolyogva. Kicsit lassítok a hintán, hogy rendesen tudjunk beszélni. Végigmérem a lányt.
 - Te még diák vagy? - kérdezem. Lehet, hogy ezt nem kellett volna megkérdeznem, hiszen nem is rám tartozik, hogy még diák-e vagy nem.
 - Mellesleg Gergő vagyok. Lasch Gergely. Téged hogy hívnak? -

Alexecske

~Nem, ez nem randi.~ Nyugatom magam. ~Csak megiszunk egy teát, meg beszélgetünk. Ki kell végre mozdulnom, mert előbb-utóbb megőrülök bezárva. Nem mehetsz ide, nem mehetsz oda...most viszont ott kell lenned, de ne késs...!! Hogy utálom ezt. Aztán, ha mégis késel, akkor félhetsz a büntetéstől.~ Csak nem rég múltak el a vizsgák, máris a tanulás veszi el az összes időmet. Az sem ártana, ha egyszer kialudhatnám magam végre. Jenna sincs sehol a Jóslástan beszippantotta, mint valami vákuum, még vele sem tudok szórakozni kicsit. Egyedül meg csak óraszám ülök a szobámban és magolok. Csak a tantárgyak változnak. Hol Bűbájtan, hol Mugliismeret. Kész katasztrófa.
Tanácstalanul állok a szekrény előtt, mit is vegyek fel? ~Alex vajon miben lesz? Ez végül is nem egy estély, még csak nem is egy puccos hely. Ah! Jó lenne egy olyan bűbáj, ami nem engedné, hogy a nem megfelelő ruhadarabot vegyem ki a szekrényből. Vagy egyenesen kiugrana, amit aznap viselnem kell!~ Aztán egy fehér blúz mellett döntök, azt bármikor, bárhová fel lehet venni, na, meg az örök darab, a feszülős farmer, nem túl kihívó, de mutat valamit. Kis kabátka, mert azért nincs már olyan meleg, egy utolsó ellenőrzés a tükörben. ~Hát ez van.~ Indulhatok. ~Miért nem mentünk le egyszerűen a konyhába? Ott is megihattunk volna egy bögre teát.Mitől vagyok ennyire feszült?~ Régen voltam már ebben a helyzetben, de pont most, pont így, azok után, amik történtek. Nem kellett volna. ~Persze ott van Yar. de az, azért más. Yar mindig is Yar marad, se több, se kevesebb. A legjobb...izé. Kész, megőrültem.~ Zaklatottan loholok a folyosón, remélem, hogy nem ütközöm Alex-ba. Azt hiszem, akkor sírva fakadnék és bezárkóznék a szobámba. Egy hétre legalább. Szerencsére nem,hogy Alex-el, de még senki más emberfiával sem találkozom. Elérve az iskola kapujáig, kilököm a vasajtót, de zárva. ~Ez intő jel. Nem szabad elmennem.~ Rángatom még azért a biztonság kedvéért, aztán mégis enged...~Ja fordítva nyílik. Tiszta hülye vagyok.~ Majdnem futva teszem meg a hátralévő utat a teázóig, magam sem tudom az okát és nem értem, hátha elhagyhatom a feszültséget, ami dolgozik bennem. Torkomban dobogó szívvel és lihegve nyitok be az üzletbe, intek, hogy nem válok meg még a kabátkámtól, kicsit alul öltöztem. A függöny előtt megállva, mély lélegzetet veszek és belépek a félhomályos, tömény füstölő illatú helyiségbe. Először nem is látom a fiút,lehet, hogy nem ért még ide, aztán felfedezem a földön, akarom mondani egy párnán ülve. Hálát adok a józan eszemnek, hogy nem miniszoknyában jöttem.
-Szia Alex!- Mondom tettetett lazasággal, aztán lezuppanok mellé a másik párnára.
-Mi újság- teszem fel az általam is hőn utált kérdést, amire nincs helyes válasz.

Hegyi EzNemRandi Nikolett

Gergő

Próbálok olyan kedves lenni, amennyire csak tőlem telik. Nem szoktam hozzá, hogy ilyen kicsi példányokkal társalogjak, jelen pillanatban fogalmam sincs mit mondhatnék neki, így megvárom amíg válaszol a kérdésre és közben érdeklődve mér végig. Nem veszek róla tudomást, inkább csak elvigyorodom és várom mikor kapom meg a választ a kérdésemre. Addig megkapaszkodom és egy kicsivel magasabbra lököm magamat egészen addig amíg a kis hang meg nem szólal a fejemben. Sóhajtva lerakom a lábamat, fékezek, de nem adom fel teljesen, ismét lökni kezdem a lábammal ezúttal sokkal lassabban.
  -Nem félsz egyedül a sötétben?
Tudomásom szerint a kisgyerekek félnek a sötétben, úgy tűnik talán tévedtem. Én ennyi idős koromban még elég félős voltam, csak utána értettem meg, hogy nincs mitől félni, minden ugyan az, csak néhány részlet rejtve marad. Na jó, ez nem épp a megfelelő megfogalmazás, de nem is ez a lényeg.
  -Miért? Túl idős lennék diáknak?
Jót derülök az őszinteségén. A gyerekek mindig annyira őszinték, néha egyenesen az az érzésem, hogy nem tudnak hazudni. Ha pedig már megkérdezte, akkor nem leszek annyira faragatlan, hogy nem válaszolok.
  -Igen, diák vagyok de nem már nem sokáig.-
A lakósor felé nézek és próbálom kitalálni vajon melyikben laknak, melyik áll üresen, vagy épp melyik lesz az amit a közeljövőben az otthonomnak mondhatok. A gondolataimból ismét a hangja ránt ki, ezúttal bemutatkozik. Nem is kérdezett rólam semmit, hogy bízhat meg bennem ennyire egyszerűen? Hiszen nem tudja, ki vagyok. Már épp megemlíteném ezt neki, de végül meggondolom magamat. Nem akarom megijeszteni őt.
  -Nicol vagyok, Scarlett Nicol Emily Loughlin.-
Óvatosan kinyújtom felé a kezemet, én sem vagyok egészen biztos benne, hogy talán így kellene bemutatkoznom. De fogalmam sincs mit kezdjek a helyzettel. Lenézek a kezére és ismét meglepődök. Hogy lehet, hogy valakinek ilyen rövid ujjai legyenek?

Nicol néni *_*

Mikor megérkezek a játszótérre, rögtön odamegyek a hintához s kényelmesen elhelyezkedek a játékon. Hajtani kezdem magam, előre-hátra. Egyre magasabbra és magasabbra repülök. A hajamat még jobban felborzolja a szél. A füleim kicsit fázni kezdenek, de nem zavar. Ekkor meglátom, hogy valaki néz, persze nem annyira feltűnően. Ekkor a nő mellém jön, s leül a mellettem lévő hintába. Lassítani kezdek, mert gondolom, hogy valamit szeretne tőlem, ha már idejött. A lábammal megállítom a hintát és ránézek a nőre. Miután válaszolok a kérdésére, újabb kérdést tesz fel. Rámosolygok, majd megszólalok:
 - Nem. Mostanában már nem. Olyan nyugodt ez a falu, semmi rossz nem történhet, azt hiszem...-
Bizony ám. Valamiért itt, Bogolyfalván nem félek. Pedig talán itt jobban kéne, hiszen itt gonosz mágusok is lehetnek, akikkel szemben én semmit sem érek. Talán meg kéne kérnem Janey-t, hogy vegyen nekem egy pálcát. Bár nem biztos, hogy 12 évesen lehet varázspálcám. De hamarosan eljön az új tanév, amikor már én is mehetek a Bagolykőbe. Legalábbis remélem, hogy kapok levelet, hogy felvételt nyertem. Milyen jó is lesz...
A lány felé fordulok s én is felteszek egy kérdést, amit talán nem kellett volna.
 - Ami azt illeti, igen... - mondom lesütött szemekkel. Talán nem kéne ennyire őszintének lennem, mert lehet, hogy megbántom. Ugyanis az is előfordulhat, hogy a lány megbukott. - A nevelőanyám Janey is kb. annyi idős mint te. -
Bizony, bizony. Janey még nagyon fiatal és az emberek néha meg is néznek minket, hogy egy 22 éves lánynak, hogy lehet egy ekkor fia. Bár már az egész falu tudja a mi életünket, szóval ennyit erről.
Kicsit meglököm a hintát, de ekkor a nő újra megszólal.
 - Aha. A faluba fogsz költözni egyedül? Vagy valakivel fogsz itt lakni? Esetleg nem is ide fogsz költözni? - teszem fel a kérdéseim. Nem kéne ennyit kérdeznem, hiszen alig ismerem a lányt. Csodálkoznék azon, hogyha válaszolna a kérdéseimre. Néha olyan hülye vagyok...
 - Ne haragudj a kérdések miatt... Tudod én nagyon kíváncsi vagyok. Néha túlságosan is az vagyok... -
Ekkor megtörténik a bemutatkozás. Elárulom neki a nevemet, mire ő is az övét.
 - Melyiket használod? Scarlett-et, a Nicolt, vagy az Emily-t?

CsakEgyTeaAlex

Talán a füstölő illata vagy a teák keveredő gőze megnyugtat. Még pár mély levegő és visszanyerem régi önmagam. Hogy ez jó-e valakinek vagy éppen rossz, az már más kérdés. Viszont most annyira el vagyok foglalva magammal,hogy még ha ordítana is a srácról, akkor sem tűnne fel nekem, hogy zavarban van vagy épp el is pirult. Ha észre is venném, betudnám a melegnek vagy hogy most jött be a hidegről és megcsípte az arcát. Elhelyezkedek mellette az alacsony párnán, aztán szórakozottan nézek rá, mikor előkap egy fehér rózsát. Szóhoz sem jutok a döbbenettől és újra erőt vesz rajtam a para.
-Mi ez? Ne már! Ez komoly? De én nem számítottam erre... nem kellet volna, igazán...Alex...Úristen! -Dadogok össze-vissza. - Csak egy teáról volt szó! ...Hát köszönöm! Aranyos vagy. Hol voltál te tavaly?- Kérdezem és a bíbor színből kezd egy kicsit visszatérni az eredeti arcszínem. Két éve ismerem, de még csak most került rá sor, hogy egyáltalán hosszabban elbeszélgessünk, meg hogy sulin kívül is találkozzunk. Jórészt én vagyok a hibás, mert nem vagyok egy társasági ember, bármennyire is annak látszom...vagy még se? Szeretek bolondozni, meg húzni az emberek agyát, de az igazán jó társaság magamnak, én vagyok. A kis egoista.
Elveszem a virágot és remegő kézzel leteszem a másik oldalamra. Az SVK-s mondatára viszont ránézek és elkerekedik a szemem.
-Nem mondod? Tényleg? Te csupa meglepetés vagy nekem. Én nem is tudtam a 30 centis dolgozatról, lehet, hogy épp máshova figyeltem.- Húzom meg a vállam. Nem gyakran, de előfordul, hogy lemaradok a házi feladatról, meg sok esetben az óráról is, de akinek 12 tantárgya van, az örül, ha észben tartja, hogy mikor melyik terembe kell mennie. Hát még, hogy házi feladat...
-Nem tartozik a kedvenc tárgyaim közé, de felvettem, mert fontos. Weaver tanár úr, meg már csak ilyen. Nincs tekintettel a szegény güriző diákokra, hogy vannak más tantárgyak is. És mi volt a téma? Ha már szóba hoztad, meg kéne írnom.- Közben megjelenik a felszolgáló lány az itallappal és Alex várakozóan rám néz.
-Mit is, mit is? Egy pillangóvarázs teát kérek, finom mézes sütivel.-Mondom mosolyogva és miután Alex is rendelt, szigorú arccal nyomatékosítom.
-Én hívtalak meg, ezt ne felejtsd el! Ne merj fizetni a végén! - fenyegetem meg viccesen az ujjammal.
- És melyik a kedvenc tárgyad, amúgy?- Próbálom beindítani a társalgást egy semlegesebb témával.

Gergő

 
  -Ez jó hír, azt hiszem.
Mindenképp jót tesz a falu hírének, ha nem járkál itt mindenféle gyilkos. Nem mintha én annyira félnék, hihetetlen, hogy ilyet mondok de azért jobb a biztonság, főleg, hogy nem egy gyereket láttam már itt szaladgálni. De ő itt mégis egyedül van, amit furcsállok. A következő kijelentésén jót derülök, főleg, hogy zavarban van. Igen, elég idősnek tűnök diáknak ez már igaz. Az is igaz, hogy buktam párszor.
  -Igen, igazad van. Illene már befejezni a sulit, ez hamarosan be is fog következni.-
Ám ami ezután következik, azon meglepődök. Janey említette, hogy van egy fogadott fia, de elég kevés volt az esély arra, hogy ma este vele találkozok. Hátradőlök és meglököm magamat.
  -Janey egy évvel idősebb mint én. Az egyik barátnője vagyok.
Rávigyorgok és ezúttal alaposabban is megnézem. Tényleg olyan cuki mint amilyennek Janey elmesélte. Bár az utóbbi időben nem sokat tudtunk beszélni, azért váltottunk pár baglyot. De nem gondolatok el egy kérdésen sem, mert soroznak, szinte egyfolytában. Nagyon kíváncsi, azt meg kell hagyni, de valamilyen szinten ez a korával jár, azt hiszem.
  -Nem, nem egyedül, hanem a férjemmel.
Összevonom a szemöldökömet, ez a kijelentés kicsit furán jött ki. De hát mire ne? Neki van egy pár hónappal idősebb pótanyja, akkor nekem ennyi erővel lehet férjem. Valamiért úgy érzem ezzel együtt kétszer annyi kérdést fogok a nyakamba kapni, de valamiért nem zavar.
  -Ugyan, kérdezz csak nyugodtan. Amúgy, a Nicol a kedvencem, úgy szokott mindenki szólítani, legalábbis akik nem akarnak az őrületbe kergetni.

Halloween
2012.10.29.-2012.11.12.

Bogolyfalva temetője már a megszokott, egyszerű kinézetével is elég félelmetes, hát még ezen a napon.
A temető kapuja felett egy tábla lebeg, vörös, cifra betűk sorakoznak egymás mellett. Egy figyelmeztetés ez, miszerint „Készülj a rettegésre!”. A bátrak, akik belépnek a kapun, egyből egy rémisztő sikoltást hallhatnak, és ki tudja, honnan jön.
A sírok mellett világító töklámpások, rengeteg pókháló, sétálgató csontvázak is vannak, egy kis sarok sincs kihagyva. Szellemek riogatják a népet hirtelen felbukkanásukkal, és mindenáron elakarják csábítani a diákokat a kaputól nem messze elhelyezett kivégző asztalhoz. Ez az asztal magától odaszíjazza az önként -vagy kevésbé önként- vállalkozót, hogy ne tudjon szabadulni. Egy eszköztartó is található itt, késekkel, bárdokkal, és egyebekkel.
A díszítés mellett a legfőbb dolog, ami odacsalogatja az érkezőket, az a játékokhoz kihelyezett sok-sok kellék. Mert a csokiért folytatott harc elkezdődött!

A leírást írta: Amira Loveguard

Halloween-i játék

Amira DÖK-tagként elvállalta, hogy levezeti a temetőben lezajló játékokat, mert inkább ezt csinálja, mint degeszre tömi magát csokival. A nagyteremben az igazgató úr elmondta a diákseregnek tartogatott nagy meglepetést, ő azonban ezen nem volt jelen, hiszen korábban kellett odaérnie a temetőbe, mint a többieknek.
Véres menyasszonyi ruha volt a jelmeze, haja pedig erre a napra vérvörösre lett változtatva. Leo, a kis oroszlán tökéletesen passzolt gazdája ruhájához, de kapott pár vörös foltot a bundájára. Ketten sétáltak le a faluba a rövidítőn, majd a temetőbe érve elsődlegesen feltérképezték, hogy minden a helyén van-e.
Amira beállt a kapuhoz legközelebb eső asztal mögé, és rendezgetni kezdte a papírokat, amik az est levezetéséhez kellettek neki. Itt az asztal mellett volt egy nagy vödörszerűség, amiben ásók hada sorakozott. Az első feladat kellékei.
Pár perccel később megjött az első csapatnyi diák, akiket a jelenleg vörös lány gonosz mosollyal fogadott.
-Üdvözöllek titeket, bátor csokifalók! Gondolom már sejtitek, hogy a jutalomért tenni is kell valamit, méghozzá pár feladaton kell átesni. Itt a temetőben öt kis feladat lesz. Lehettek párosan is, vagy egyedül, teljesen mindegy. Figyeljetek a saját és mások épségére, de legyetek ügyesek -bevezetőként ennyit mondott csak, aztán jöhetett a java. Az ásókra mutatott. -Mindenki, vagy minden csapat vegyen magához egy ásót -itt szünetet tartott, hogy a diákok kivegyenek maguknak egy kelléket, majd folytatta. -Körbe kell mennetek a temetőben, és meg kell találnotok egy olyan sírkövet, amin csak egy szám áll. Ebben a sötétben nem túl könnyű, de a pálcátokkal megtudjátok világítani a feliratokat. Közepes méretű betű, semmi több. Mindenki csak egyet keressen. Ha megvan, már áshatok is. Lesz egy láda a földben, amit ha kinyittok, egy kis meglepetés vár rátok. Vigyázz, kész, rajt! -a végén összecsapta a tenyerét, és mosolyogva nézte ahogy elindultak a kincskeresésre.

//Mindenki írjon egy számot 1-10-ig nekem bagolyban, és megkapjátok a „jutalmat”. Ha végeztetek az elsővel, menjetek vissza az asztalhoz, Amira már vár a második feladattal.//

Ha néhányan akár csak látásból ismerhetik Monique-ot, nagyon meglepődhetnek azon, ahogy mostanában mutatkozik. Eddig jól megszokott tökéletesség volt jellemző rá, szolid smink, sötétebb színű, elegáns ruhák, csendesség, kecsesség... A lány azonban úgy tűnik kifordult magából. Haját immár nem kontyban hordja, hanem kiengedve hagyja szállingózni, sminkje rendkívül erős, de mégis szép, ruhái pedig a visszafogottság közelében sincsenek. Ahogyan most ment végig az utcán, az pedig - szülei szerint legalábbis - minden határt áthágott. Egy elegáns ingét most egy férfi nyakkendővel párosítva húzta fel, ami lazán lógott a nyakában, nem valami erős megkötéssel, hozzá pedig olyan testhez simuló, hosszant csíkos gatyát vett föl, ami kihangsúlyozta alakját. Nem, ő sosem öltözött így, és igen, a szülei nem tudták, hogy lányuk nagy változáson megy keresztül. Azok, akik sokáig nézték a lányt, arra következtethettek, hogy ,,áh, biztos a halloween miatt, tuti az a kedvenc ünnepe!"... de nem. Monique nagyon is változóban volt.
Ahogy a hamar szürkületbe burkolózó utcán lejtett keresztül célja, a patika felé, egy francia gyermekdalt dúdolgatott mély, modoros hangján, kissé gyorsabb verzióban. Néha-néha beletúrt ébenfekete [tán kissé kócos] hajába, közben pedig arra gondolt, hogy semmi értelme nem volt majdnem tizennyolc életévet elpazarolnia a felesleges kifinomult sznobsággal, amit a nagymamájától tanult el. Teljességgel elege volt belőle, hogy feszes háttal ült mindenhol, hogy hangja teljes mértékben visszafogott volt, mondatai pedig tökéletes hangsúllyal és kiejtéssel hagyták el a száját. Lazítani akart, normális tinédzser akart lenni, vagy inkább olyan, mint ahogy ő a normális tinédzsereket képzelte. Törni akart, zúzni, kiadni az érzéseit és felelőtlen lenni. Szórakozni akart. Azonban először be kellett mennie a patikába, és ezt ő is tudta.
Hirtelen éles durranás ütötte meg a fülét, valamint egy lány sápítozása. A lámpák haldokló fényeiben nem igazán tudta kivenni, hogy merre vannak az alakok, pedig lázasan kereste őket. Pálcáján megfeszültek ujjai. Megtorpant, a hang forrását keresve. Rövidesen meg is találta azt egy lány és egy fiú személyében, akik vadul veszekedtek valamin. A fiú elindult - konstatálta Monique - de a lány utána ment... és elestek. A fiú ott fetrengett a járdán, nyögdécselve, magzati pózba görnyedve. A feketeséget nem túlzottan érdekelte volna a dolog, mert minden nap megesik az ilyen, sőt, még durvább dolgok is, azonban a duó pont a patika előtt kívánt elterülni.
- Hé, mi a franc folyik itt?! - csattant fel a mély hang ingerülten, némi francia akcentussal. - Guruljatok arrébb, dolgom van!

Öltözet

Halloween *____*

Halloween. Erről a szóról szerinted mindenkinek az ijesztő dolgok jutnak az eszébe, ahogy nekem is. Mikor megláttam a faliújságon, hogy a Diákönkormányzat tagjai szerveznek egy ilyen bulit, rögtön tudtam, hogy nekem menni kell. Így hát neki is láttam jelmezem elkészítésének. A ruha anyagát anyám küldte el, amivel én dolgoztam. Egy hét alatt el is készült a remekmű. Próbáltam minél félelmetesebbre varázsolni a jelmezem, bár szerintem nem nagyon lett az. De nekem pont tökéletes. Egy hosszú fekete köpenyt készítettem, ami belülről aranyszínű volt. Ám ez nem minden. Ennek a ruhának még volt egy csuklyája, vagy minek nevezzük. Ehhez pedig egy fehér maszk társult.
Miután ezt mind magamra öltöm, felhúzom a kezeimre a fehér kesztyűket, a lábaimra pedig a fekete színű cipőket. Azt hiszem jobb lesz, mint a karácsony. Elvigyorodom s kilépek a Monsters-ből. Gyorsan vágok át a rellon klubhelyiségén, hogy még véletlenül se késsek el. Először a nagyterembe kell menni, hogy az igazgató úr elmondja, hogy s mint lesz az egész. Aztán azt hiszem el kell menni a faluba. Mikor megérkezek a nagyterembe, helyet foglalok az egyik széken s végig hallgatom a beszédet. Miután az igazgató abbahagyja beszélést, mindenki kimegy a nagyteremből. Szépen lassan megyek a többiek után s mikor kiérek, megérzem, hogy milyen hideg is van így, október vége felé. Tovább haladok Bogolyfalva macskaköves utcáin, egészen addig, míg a temetőig meg nem érkezek. Ott megpillantom a kiírást s vigyorogva lépek be a kapun. Amint ezt megteszem, valaki, vagy valami sikítani kezd. Tetszik. Tényleg egész félelmetesnek tűnik ez a hely. Bár az itteni temető már önmagában is ijesztő. Ekkor megjelenik egy szellem, amitől egy kicsit meg is ijedek. Utána még egy és még egy, míg egy kivégző asztalhoz nem érkezek. Ott mindenféle gyilkos eszközt pillantok meg. Az asztal mögött pedig a Amirát látom, fehér, véres menyasszonyi ruhában. Egy pillanatra leveszem a maszkom s Miára mosolygok. A lány elmagyarázza, hogy pontosan mi is lesz a dolgunk. Tehát: meg kell fognom egy ásót, s egy olyan sírkövet kell keresnem, amin csak egy szám áll. Sima ügy. Miután elveszek egy ásót, elindulok, hogy találjak egy olyan sírkövet, amelyen csak egyetlen egy szám van. Elsuttogok egy Lumost,
 - Név, név, név, furcsa név, név, név, név, név... - mondom félhangosan. Már épp ott tartok, hogy feladom az egészet, mikor meglátok egy számot. A 9-est. Rögtön ásni kezdek, amilyen gyorsan csak tudok. Ekkor az ásóm végével megérintem a ládát. Eldobom a tárgyat a kezemből s a két kezemmel próbálom kiszedni a földből a ládát. Ééééés... megvan! Amit kiemelem a földből a ládikát, kinyitom azt. Mit látnak szemeim? Csokiii, méghozzá 2 darabot! Visszateszem a ládába az édességet, aztán visszamegyek Amirához, hogy elvégezhessem a következő feladatot.

Jelmez

Halloween *-*



Sokan beszéltek már arról az iskolai rendezvényről, amelynek egy része a faluban lesz megtartva. Ez pedig nem más mint a: Halloween. Bizony. Itt Magyarországon nem nagyon terjedt el ez az ünnep, mert itt halottak napjának hívják. Ha jól tudom, Amerikában szokták ezt az ünnepet tartani. Mivel én magyar vagyok, még sosem volt részem ilyenben. Ezért is gondoltam arra, hogy megnézem ezt az egészet. Igaz, Janey nem nagyon örül az ötletemnek, de végül megengedte. Bár nem egyedül, hanem Abonyi Szelina Bogárkával megyek. Egy ideje ismerem a lányt és nagyon megkedveltem. Gondolom Janey-nek úgy nyugodtabb a lelke, ha más is mellettem van. Aztán valamelyik nap  vettünk is - szerintem - egy nagyon vagány Snoopy jelmezt.
Már alig vártam, hogy végre eljöjjön ez a nap. Biztos nagyon jól fogom érezni magam Szelinával. Meg amúgyis nagyon jónak ígérkezik ez az egész. Felveszem a jelmezem s lemegyek az emeltről. Lenn a jelmezem cipő részét is felveszem, majd megvárom, hogy Janey elköszönjön tőlem. Még mond pár jó tanácsot, aztán mikor végez a mondandójával, kimegyek a házból. Még sehol sem látok egy diákot sem. Biztos még az iskolában vannak, mert úgy emlékszem, mintha azt mondták volna, hogy az igazgató még mond egy-két dolgot a Halloween-ről. Én türelmes vagyok, szóval megvárom, míg ideérnek. Nem kell sok időt a ház előtt töltenem, ugyanis pár percen belül megjön pár diák. Én közéjük csapódok, hogy tudjam merre is kell menni. Egész gyorsan haladunk az utcán. Szemeimmel Szelinát keresem, de sehol sem találom. Majd meglesz... Ekkor a temetőhöz érünk. Nyelek egy nagyot, ugyanis ez a hely már önmagában félelmetes. Ám ilyen díszítéssel még félelmetesebb. Amint áthaladok a kapun, sikolyt hallok. Úristen! Mi történt? Körbenézek, hogy ugyan ki sikoltott, de nem látok senkit. Oké, biztos valaki csak szórakozott. Követem a többi gyereket, nehogy rossz irányba menjek. Ekkor megjelenik mellettem egy szellem. Megijedek s véletlenül neki megyek az egyik diáknak.
 - Hupsz, bocsi - mondom furcsa mosollyal. Ekkor megérkezek egy nagy asztalhoz, amely mögött az a lány áll, aki ott volt Loveday halálának napján. Menyasszonyi ruha van rajta, amelyen vérvörös foltok vannak. Körbenézek, hogy kin milyen jelmez van. Sajnos meg kell hogy állapítsam, rajtam van a legbénább jelmez. Ugyanis mindenki valami ijesztő ruhába bújt, én pedig egy aranyos kutya cuccban állok. Ha lesz jelmezverseny, biztosan nem én fogom megnyerni... Ekkor a lány elmagyarázza az első feladatot. Miután mindent elmond, rögtön odamegyek az ásókhoz, hogy elvegyek egyet. Mikor megszerzem a tárgyat, rögtön a sírokhoz megyek. Sajnos nekem nincs varázspálcám, így csak a holdfény és a töklápások világítása segít nekem abban, hogy egy számos sírt találjak. Miközben járkálok, meg kell hogy állapítsam, nagyon sokan haltak meg. Ez olyan szomorú.
Szóval egy ideig csak olyat látok, amin név van, de aztán megpillantok egy sírt, melyen a 2-es szám áll. Ez az! Jó erősen megfogom az ásót, s próbálok ásni, kisebb sikerrel. Ugyanis ez az ásó csak egy kicsivel kisebb mint én, meg aztán nincs is bennem annyi erő, hogy felássam ezt a helyet. De nekem szükségem van arra a meglepetésre! Így hát újra megpróbálkozok a földtúrásával. Minden erőmet beleadom. Lassan ugyan, de sikerül annyit ásnom, hogy meglássam a ládát. Leveszem a fejemről a Snoopy jelmez fejét, s letörlöm a homlokomról a verítékeket. Ez igazán fárasztó munka! Most már a kezeimmel kezdem kaparni a földet. Igaz, hogy a körmöm alá is kerül pár darab föld, de nem érdekel. A lényeg az, hogy megszerezzem a ládát. Végül nagy nehezen sikerül kiszednem a föld alá temetett ládikót. Rögtön ki is nyitom a tárgyat. Meglátom, hogy a ládában 6 szelet csoki lapul. Juhéé! Visszateszem a csokikat, aztán visszafutok a nagy asztalhoz. Várom a következő feladatot.

Jelmez

Halloweenkedés

Érdekes élményben volt része ma reggel. Felkelt, és egy kis kosár volt az ágya mellett. De a nagyobb meglepetést az okozta, amit az ablakon kinézve tapasztalt – teljes sötétség. Sejtette, hogy lesz valami Halloween napján, de azért ilyesmire nem számított. Eddig nem nagyon foglalkozott ezzel az ünneppel, de a biztonság kedvéért küldetett magának egy jelmezt, hogy mégis valahogy kinézzen. Magára húzta a fekete, csuklyás köpenyét, kosarát és koponyát ábrázoló maszkját kezében tartva a nagyterembe ment. Az igazgató beszéde után ha akart, se tudott volna nem a falu felé menni, mert a tömeg magával sodorta. Na meg talán még érdekes is lehet a nap. Amikor már kissé szétszakadt a diáksereg, és ki tudott menekülni a tömegből, felvette az álarcát és magára húzta a csuklyáját. Elindult, hogy körbenézzen a faluban. Meglátott egy csapat diákot, és követni kezdte őket. Bár a többségük a lakósor házaiba csöngetett be, a fiú egyelőre nem akart ezzel foglalkozni, és továbbment az utcán, egészen egy üres telekig, ahova nemrég lépett be egy másik tanuló is, majd hírtelen el is tűnt. A kapu fölött egy tábla lebegett, rajta figyelmeztető felirattal, mely úgy nézett ki, mint ha vérrel írták volna.
~ Halloween van, természetesek az ilyen díszítőelemek ~ gondolta, s bátran átlépett a kapun. Aztán egy kisebb szívbaj jött rá, mind a rémisztőnek tűnő temető, mind pedig a hirtelen jött sikoly miatt. Gyorsan elővette pálcáját, s a Lumos szó kimondásával zseblámpát varázsolt pálcájából. Nem mint ha ez a kis fény sokat segített volna, de jobbnak érezte mindenre felkészülni. Körbenézett, és meglátott egy asztalt, mellette néhány diákkal. Így már sokkal kevésbé volt ijesztő a hely. Odasétált az asztalhoz, ahol egy, a Rellonból ismerős arcot látott, bár szokatlan megjelenéssel. Találó volt a véres menyasszonyi ruha a kínzóasztal mellett. Megkapta a feladatot, és egy ásót. Keresnie kellett a sírok közt egyet, ami név helyett számot viselt, és kiásni egy ládikát.
Pálcája már be volt izzítva, így csak el kellett indulnia felkutatni egy számmal jelölt sírt. Hosszú sorokat ment beljebb keresés nélkül, gondolta, majd valahol a közepén vág neki a keresésnek, hátha arra még nem járt senki, és könnyebb lesz. Persze, nem lett. Mindenhol csak nevek, és nevek, és nevek, és nevek... már majdnem feladta, mire rábukkant az 5-ös számúra. Nekikezdett az ásásnak, és csakhamar elő is bukkant a ládika. ~ Ez legalább nem átverés ~ gondolta, s talán kicsit vissza is tért belé a kincskereső kedv. Kíváncsian nyitotta ki a ládát, de ragyogó aranypénzek, vagy finom édességek helyett egy nagy adag töklé repült az arcába.
- Ó baz... - fojtotta magába a hirtelen ingerült szavakat. - Gondolhattam volna, hogy ez is egy szívatás. Legalább az álarc megvédett...
Dühösen indult vissza az asztalhoz a kis ládikával. Lecsapta az asztalra a „kincset” és ráförmedt a lányra.
- Köszönöm, nagyon jó meglepetés volt! Van még valami hasonló „jóság” is?

Jelmez (a bot nélkül)

Niki

Averay kisasszony

Gondolataiba réved. Eddig eltöltött idő jut eszébe. Az, hogy ha karácsonyig kihúzza itt akkor még csupán egy ünnepet, egy újabb karácsonyt kell itt töltenie. Utána elmondhatja, hogy jöhet akármilyen barát akármivel ő képes végig csinálni. Ez az egész Magyarország dolog is csakis egy valaki miatt jött létre. Volt felesége, Gwendolyn sokkal többre tartotta a nem tudja hány szám alatt lakó szomszéd érzelmeit, mint a saját férjéért. Emiatt is kellett eljönni, de az sokkal jobban hangzik, hogy a barátai döntöttek el merre fújja a szél. Amúgy is az idők során annyi mindent bízott rá már arra a társaságra, hogy lassan az életét nem sorolta még oda.
Lányainak képe ugrik be. A kis szőke göndör fürtök ahogy táncolnak mikor fejüket rázzák. Vagy az a vigyor nyalókával a kezükbe, igazán megnyugtató látvány számára egy hosszú minisztériumi nap után. Jó lenne többször maga mellett tudni őket, de nem lehet csak úgy felborítani a napirendet. Az anyjuk úgy is minden rossz dologgal tömi a fejüket Ameliáról, akit még nem is ismernek. Hamarosan be akarja mutatni a francia nekik, mert eléggé nagy döntésre szánta el magát amit titokban akar tartani addig amíg minden részlet nem körvonalazódik rendesen. Arra pedig idő kell. A francia pedig aztán semmit se akar elsietni ebben a fontos döntésben és úgy sem tervez ahogy első alkalommal.
Lépések. Pontosan hallja ahogy a lány minden egyes lépéssel közelebb kerül hozzá. Fejét még meg se próbálja irányába fordítani, anélkül is tudja, hogy ide készül. Eddig csakis 'mindjárt megeszlek' párokkal találkozott, egyedül a francia nem művel ilyesmit. Kinőtt már ebből, nem mintha megvetette volna ezeket az élvezeteket mikor ott volt az idő. Meg sem lepődik azon, hogy helyet akar foglalni itt a lány, ám csak akkor néz bele szemeibe mikor már oda ért és feltette azt a bizonyos kérdést.
- Szép estét kisasszony, csak nyugodtan. -
Veszi fel a megszokott formális stílust miközben észrevétlenül végig méri a lányt. Több, mint valószínű, hogy elment melegebb éghajlatra az ép esze, hogy ilyen időben elindul egy vékony szoknyában ami elég sokat sejtet. Felébred benne az az ösztön, hogy odanyújtsa zakóját, de egyenlőre még vár ezzel. Előbb látnia kell ahogy a lány fázni kezd és valami melegebbet szeretne. Nevezetesen a francia báró zakóját, amit aztán nem mindenkinek ad csak úgy oda.

Vincent F. Leroy

Ahogy elnézem a mellettem elsuhanó embereket halványan elmosolyodom. Minden túlságosan normális. Az embernek az az érzése támad, hogy történni fog valami, ami miatt megváltozik az egész összkép. Esetleg romba dől, talán még élesebb lesz, de valaminek egyszerűen muszáj megváltoznia. Így egyszerűen hétköznapi. Azt hiszem, én lennék a változás. Magamon érzem a pillantásokat, mikor elhaladok egy-egy csoport mellett. Nos, igen, nem sokan vállalkoznának arra, hogy ebben az időben kimozduljanak a kastélyból, ha pedig mégis megteszik, kinek jutna eszébe mindezt nyári ruhában véghez vinni? Valami azt súgja, senkinek.
Miközben haladok előre az agyam a múltban jár. Mikor legutóbb itt jártam, a faluban, a tónál, akkor még semmi sem volt köztem és a szőke celeb között. Illetve volt, csupán nem vettünk tudomást róla. Áltattuk magunkat és Gwen hamarabb kiszúrta, hogy valami nagyon nincsen rendben közöttünk, mint mi magunk. Azt hiszem, vak akartam maradni. Talán jobb is lett volna, elvégre, mikor engedtünk az érzelmeinknek a dolgok hihetetlenül rossz irányba kanyarodtak el. Egyik napról a másikra megváltoztam és ez volt az oka annak is, hogy eltávolodtunk egymástól. Cseppet sem hasonlítottam a valódi önmagamra. Hazudtam. Becsaptam mindenkit, de legfőképpen saját magamat.
A parton üldögélő szerelmespárok hidegen hagynak. Mégis ki akarna felesleges harmadik lenni? Nem bírom ezt a rengeteg romantikát! Az egyetlen padon, amivel valamit is kezdhetnék már ülnek, ezért óvatosan futok neki a dolognak.
-Köszönöm! –küldtem felé egy amolyan nagymamámtól elcsent édes mosolyt.
Ő volt a bárónő kettőnk közül, én csak azt tanultam meg, amit mondott. Sohasem kérdeztem, mikor lesz szükségem bizonyos leckékre, egyszerűen csak fejet hajtottam az akarata előtt.
Óvatosan lecsüccsentem és átfontam magam a karommal. Nem tagadtam tovább, hogy hamarosan oda fogok fagyni a padhoz, de egyáltalán nem érdekelt. Jó érzés volt kiszabadulni a kastély falai között.  
-Valahogy nem vonzottak a… többiek. –fejeztem be kissé újragondolva a mondatot, miközben gyorsan felmértem az öltözékét.
Elmosolyodtam. Akár a franciaországi kastélyunkba is betáncolhatott volna ebben az öltözékben, ellentétben velem, akinek éppen az fordult meg a fejében, hogy mit sem törődve az illemmel belecsüccsen a mellette helyet foglaló ölébe… Nem, egyáltalán nem fáztam.

[Vincent]

Nos ma délután befutott a vonatom a hőn áhított faluba. Két hatalmas csomaggal felpakolva caflattam végig a falu főutcáján. Szállásomat még nem foglalhatom el, így most nincs hol aludnom. Valami hotelt vagy motelt kell keresnem estére, ha csak nem akarok megfagyni és elázni. Bár egyelőre semmi másra nem vágyom, mint valami jó erős italra, vagy esetleg egy sörre, vagy egyéb ilyen finomságra.
 Már nagyon izgultam az elmúlt két napban. Alig vártam, hogy költözhessek. A szüleim már hozzászoktak, hogy utazgatok, költözök, és hosszabb ideig vagyok külföldön. Tehát semmi veszekedés, sírás vagy ilyesmi nem volt. A nagyobb, nehezebb dolgokat majd ha meglesz a lakásom akkor küldik utánam. Gondolok itt most ilyenre, hogy bútorok, konyhai, fürdőszobai eszközök, valamint drága, egyetlen kiskutyám, aki már annyira nem kicsi, de kutya. Ő úgymond a kabalám, akit a volt barátomtól kaptam. Tudom érdekes összeállítás, hogy ex, és tőle kapott ajándék a kabalám. De egyszerűen úgy  imádom a kis dögöt, hogy nem tudtam volna eldobni magamtól a szakítás után. Igaz elég jó viszonyba maradtunk a szakítás után. Nem az az érzés van bennem, hogy utálom őt, amikor visszagondolok rá.
Magányosan sétálok a csepegő esőben, mögöttem gurul egy bőrönd és vállamról is egy nagyobb táska lóg le. Úgy érzem magam, mint egy málhás szamár. Az eső egyre jobban esik, szóval sürgősen kell találnom egy kocsmát. Útbaigazítást kérek egy idősebb férfitől, aki hamar rá is vágja, hogy hol van a falu legjobb kocsmája. Elmeséli, hogy merre jutok el oda, majd tovább folytatom utam, immár célirányosan.  Nemsokára meg is érkezem a kocsmához, ahonnan erőteljes füst tódul ki. Úgy látszik ennek a világnak nem kell betartani a törvényt, amit nem rég hoztak meg.
Besétálok és nagyjából egy perc alatt sikerül az összes bennlévő férfi figyelmét felkeltenem. Mosollyal az arcomon sétálok oda az egyik szabad asztalhoz, majd az egyik székre ledobom az utazótáskát, a bőröndöt magam mellé állítom, leveszem a kabátom, majd leülök.  Nemsokára egy pincér jelenik meg mellettem, aki mindennek tűnik csak kedvesnek nem. Rendelek 4 cent tequilát, majd várok. Eközben pedig alaposan szemügyre veszem a körülöttem ülőket.

[Adorján]

Két napja tartózkodom a faluba és jelenleg azon tevékenykedek, hogy minden kicsi porcikáját megismerjem. Már eltalálok a főtérre, az élelmiszer boltba valamint a kocsmába. Tervezem, hogy majd ellátogatok fel a közeli iskolához is, bár nem tudom, hogy idegeneket be e engednek. Remélem igen. Elvileg nagyon mutatós az épület, én pedig imádom az ilyen misztikus, ódon kastélyokat. Szóval már csak annyi van hátra, hogy találjak valakit, aki bevisz és esetleg meg is mutatja az épület minden zegzugát.
A mai napom is felfedezéssel, sétálással telt. Szerencsére jobb idő volt, mint az érkezésem napján. Kabát és sál még kellett, de legalább nem esett az a fránya eső. Hamarosan halloween, szóval úgy döntöttem ellátogatok a temetőbe. Ha valahol akkor ott tuti találkozok szellemekkel, ami pedig nagyon vonz. „Munkahelyi ártalom.” Kis segítséggel ugyan, de megtaláltam a temetőt, ahol azonban semmi nem volt, csak pár idős néni tisztítgatta a sírokat. Gondolom készülnek a halottak napjára, ami a héten lesz. Egyik idő hölgyike megállított, hogy nem e tudnék neki segíteni, mert ő nem ér el valamit, meg a lába is fáj, és a háta is, meg ami csak van rajta minden. Mivel anyáék mindig arra tanítottak, hogy segítőkész és tisztelettudó legyek az idősebbekkel, így természetesen segítettem neki. Nagyjából az egész sírt én takarítottam le, ő pedig csak ott ücsörgött mellettem és beszélgetett a férjével, aki a sírban fekszik. Nem értettem először, hogy mi is van a nénivel. Első gondolatom az volt, hogy csak magában beszél, de mikor bemutatott a férfinek – akinek még csak a szelleme sem volt ott – nos akkor csak rámosolyogtam és nem szóltam semmit. Öreg néninél már nem volt minden kerék a helyén, de az öregség ezzel jár. Megköszönte a segítséget mikor végeztem, én pedig távoztam, el a sírtól, el a temetőből. Tovább bandukoltam mígnem elértem egy nagyon mutatós kis helyre. A lakósor végén egy apró tavacska várta a pihenni vágyókat. Nagyon tetszett. Annyira nyugodt volt, és meghitt. A távolban egy párocska sétált kéz a kézben, nem messze tőlem egy idős bácsi horgászott, egy alacsonyabb fán pedig  gyerek mászkált. Olyan filmbe illő jelent volt. Elmosolyodtam, majd kabátom zsebeibe süllyesztettem a kezeimet és a külvilágot kizárva sétálgattam.
Mígnem...
Egyszer csak egy nagy loccsanás, én pedig térdig süllyedek a vízben.
- A fene vinné el! -
Egy nagy sóhaj után megpróbálom kihúzni a lábam de nem akar sikerülni. Ezek szerint mégsem csak sima víz volt, hanem sokkal inkább valami mocsaras, sáros terület. Nem próbálkozok tovább, mert abból biztosan seggre ülés lenne, helyette inkább elkiabálom magam.
- Valaki tudna segíteni?! -