Rachel Octavia Amber és Mesélő

Elmosolyodom, hisz örülök annak, hogy tervezi meglátogatni Németországot. Én véglegesen beleszerettem, sosem tudnám huzamosabb ideig elhagyni. Szerencsére ilyet nem is kell tegyek, mert bizonyos időközönként hazautazom. Olyankor még a muglik által tervezett, létrehozott kütyüket, találmányokat is szoktam élvezni. Már miután kisebb nagyobb erőfeszítések árán rájöttem hogyan is működnek. Általában könnyen megy, de volt már olyan és biztos lesz is ami kifog rajtam.
Nevetni kezdek. Garantáltan nem volt izgalmas anyukámnak a nyaralás alatti szülés, de ha a gyerek ki akar jönni, nincs mit tenni. Legalábbis az orvostudomány és a gyógyászat mai állása szerint. Biztos fejlődni fog mindkettő és akkor már kitalálhatnak különböző módokat arra, hogy a gyerek ne jöjjön ki. Hála az égnek rajtam ilyesmit nem kísérleteztek ki.
- Anyukámnak nem hiszem annyira izgalmas volt. 1 hónappal későbbre vártak. -
Zártam rövidre ezt a születés dolgot, mert igen elsőre izgalmasnak hangzik. Másodszorra is, de harmadik alkalommal már elhanyagolható a lelkesedés. Az pedig már egyáltalán nem nevezhető izgalomnak, hogy elírták a nevem és emiatt majdnem el is cseréltek. Kész szerencse a szüleimre nézve, hogy sikerült megtalálniuk. Igaz fel is rótták a gyógyítóknak figyelmetlenségüket, hiszen nem valami apró dolgokkal játszanak, hanem babákkal akik igazán a szüleik mellett akarnak felnőni.
- Akik lemorzsolódtak azokkal nem kell törődni, mert nem érdemlik meg. A helyt álláshoz sok sikert, szerintem megy neked az. -
Bátorításként majdnem vállon veregettem, de rájöttem ez túl korai lenne, így inkább biztatásképpen elmosolyodtam. A barátok jönnek mennek, egészen addig amíg nem találsz olyan valaki aki kitart melletted évekig. Akkor is ha elköltözöl, iskolát váltasz vagy egyéb ilyen cifraságok. Ha pedig eltávolodnak, azt jelenti sosem voltak igaziak. Őket nem kell sajnálni, siratni, keresni vagy törődni. Lesznek helyettük értékesebb emberek.
A kedves felügyelő itt léte egyáltalán nem kerülte el figyelmemet. Nem kedveltem, szívleltem őket, de elfogadtam a jelenlétüket. Rajtunk nem volt nagyon mit figyelni, rögzíteni. Egyszerű, átlagos beszélgetést folytattunk. Semmi olyasmit amit büntetni kéne vagy akár másmilyen módon "jutalmazni". Kissé feszélyezett a jelenléte, de nem mutattam. Elvégre semmit nem akart tőlünk. Vagy ha mégis, egyelőre jól titkolta. De ezzel erővel a teremben lévő más diákoktól is akarhatott bármit, csupán a megfelelő pillanatra várhatott.
- Ha meg nem jön, itt vagy te nekem. -
Nevetek fel, mert elismételte nagyjából amit én mondtam. Viszont megtaláltam amit nem mondott. És úgy gondolom nem sértődik meg, haragszik meg vagy esetleg bántódik meg a kijelentésem miatt. Elmesélése alapján nincs sok barátja, így még jól jöhetünk egymásnak. Azt pedig még nem tudja, de egy prefektus barát sosem elhanyagolható tényező. Megtanultam ezt az évek alatt. Csak éppen akkor a kastély nem volt tömve felügyelőkkel akik árgus szemekkel figyeltek minket, diákokat. Biztosan nem tölti el a tanárokat sem boldogsággal a tény. Ám a minisztérium rendelkezéseit el kell fogadnia mindenkit kivétel nélkül.
- Tanár szeretnék lenni, mesterképzésre járok. Te, mi szeretnél lenni? -
Valójában ez a kérdés egyáltalán nem az illendőség miatt lett feltéve neki, vagyis visszakérdezve. Érdekel, hogy valaki aki elköltözött, a barátai elhagyták és itt tanul, mi akar lenni. Túlságosan nem kedveli a helyzetet, ahogy kivettem a szavaiból, de attól még történhet vele jó dolgok. Például adhatok neki pár tanácsot tovább tanulás terén, már ha akarja. Én nem erőszakolom magam senkire, mert annak úgy sem lesz jó vége.

Mostanában elég sok stresszel és felesleges járőrözéssel telik a prefektus lét, így nem meglepő módon kimenőt engedélyeztem magamnak. Nem meglepő módon senki se tudott róla. Elvégre mégis kit ráncigálhattam volna magammal a csárdába? Senki olyan nincs mostanában a közelemben akivel lehetne iszogatni, beszélgetni. Emiatt teljesen egyedül céloztam meg a falu vendéglátó negyedét. Bíztam a vak szerencsémben, hogy nem kell majd egyedül eltöltenem az estét. Na meg abban, hogy nem valami rossz arcú mágus néz ki és rabol el. Azt nem éltem volna túl, mert biztosan betuszkolt volna szűk és piszkos helyre. Azok pedig nem éppen a kedvenc helyem.
Határozottan fellélegzem, mert mióta új tulaja van a helynek, kezdték száműzni azt a rengeteg piszkot és koszt. Igazán jót tesz a dolog, mert így jobban vonzza a közönséget. Talán a nem éppen jó megjelenésű mágusokból és boszorkányokból is lejjebb adhatna. Annak is jó páran örülnének, mint a takarítás felfedezésének. Az első szabad helyet elfoglalom, ami kissé félre esik a nagy nyüzsgéstől és zajtól. Jó lesz ez nekem, úgy se  megismerkedni terveztem azzal a varázslóval aki eléggé gyanúsan méregetett. A rendelést egyelőre hanyagoltam. Ám ezt a döntést azonnal megbántam amint körbe srác akik alulról súrolták nagyjából a harmadik évfolyamot. Tudom én, hogy nem vagyok valami égimeszelő, de azért kérem szépen, az alapképzést már letudtam és nem állok le csak úgy pár kölyökkel, még kártyázni se. A lehetséges menekülési lehetőségek után kutattam, illetve reménykedtem egy kisebb csodába, hogy felszívódhatok. A csodám meg is érkezett, jó vágású barna hajú fiú személyében aki simán kimenthetett a helyzetből. Hálaimát remegtem érte némán. Arra a bizonyos leheletfinom puszira felpillantok, a tudta nélkül volt már kettő jó pontja nálam. Első a megmentésem, a második az a puszi amitől hirtelen még a hideg is kirázott. Remélem ő ebből semmit sem érzékelt.
- Tudhatnád szívem, hogy nélküled nem kezdem el. -
Óriási mosoly, fene se tudja éppen kit szólítottam a szívemnek, de ennél nagyobb problémám sose legyen az életben. Drága barátom megjelenésére remélem az udvarlóimnak máshol fog dolga akadni. Tulajdonképpen nincs szükségünk gyertyatartóra, amennyiben mégis, megfelelő lesz amelyik nem bámul kocsonyás szemekkel. Olyat pedig bármelyik sarokban találhatunk, mindenféle felesleges erőfeszítések nélkül.
- Hálás lennék érte ha maradnál addig. Természetesen vörös. -
Egek, elveszett bennem egy Oscar díjas színésznő, annyira komolyan veszem a szerepem. Még a kezemet is a kezére csúsztattam, összekulcsolom ujjainkat. Hátha valakinek gyenge lenne a szerepünk. A mosolyom levakarhatatlan, hisz éppen valami szerelmes csitrit alakítok aki első évfordulóját ünnepli. Ugye milyen meggyőzőek tudunk lenni?

Úgy érzem magam, mint valaki aki élete legnagyobb baklövését akarja elkövetni. Pedig nagyon nincs ez így. Én éppen csak kézbesíteni szeretnék egy levelet, mindenféle tollas segítséget leszámítva. Őszintén remélem senki se fog rajta kapni, mert nem lesz egy kellemes érzés. Főleg nem az, hogy közben még tiszteletemet is teszem a tanári szobában. Úgy se voltam még ott és meg kell nézzem magamnak. Elvégre tudnom kell mi merre hány méter, mert ha minden jól megy gyakorlótanár lesz belőlem. Na akkor fogom lazán érezni magam, mert vége a diákéveknek.
Tényleg, adja az a jó öreg Isten, hogy senki se kapjon rajta. Azért van bennem még egy jó adag félelem. Ennek ellenére mégis elindulok a tanári szoba felé, mert semmi esetre se szeretném valami tollas borzadályra bízni aki még a címzettet is eltéveszti és a végén Felagund professzor kezei között landol gyöngybetűim sokasága. Igaz akkor már nem a betűim izgatnának, hanem a tény, hogy hallgasson örökre a drága professzor. Ám őt ismerve (Atyaúristen, mikor ismerkedtem meg vele közelebbről, hogy ilyet mondok?) ez eléggé kizárt, ezért vettem kézbe az ügyet. Remegő lábaim pedig hab a tortán. Remélem elmúlik, mert vicces lesz elremegni egészen a Déli szárnyig.
Lassan már beállhatnék valami beépített titkos ügynöknek is. Annyira nesztelenül tettem meg eddig az utat. És végig figyelve nehogy valaki illetlen személybe ütközzek, például egy felügyelőbe aki megkérdezné miben is sántikálok éppen. Hála az égieknek senkivel se találkozom aki kérdőre vonhatna. Sőt, még egy árva szellem se lebbent errefelé. Valamivel kissé megnyugodott szívveréssel nyomom le a tanári szoba kilincsét. Besurranok, szét nézek, sehol senki, tényleg velem vannak az égiek. Már csak annyi kell, hogy megtaláljam Jim asztalát. Pár perces keresés után meg is találom valahol a rengeteg íróasztal közepén. Igen, ez rá vall, hogy a közepén van szüksége a helyre. Talán, mert itt nem figyelnek arra mit is művel el. Leülök a székébe, jéé, milyen kényelmes is! Lesz majd nekem is ilyen és naphosszat fogok benne ücsörögni. Előkapom a levelet amin szépen írja a drága medimágia professzor nevét és az első kezem ügyébe kerülő fiókba berakom. Csak fel fog tűnni neki, ha pedig nem, így jártam.
- Invito csokoládé! -
Áh, öl a kíváncsiság, ezért kapom elő a pálcámat és mormogom el a varázslatot. Tudni akarom annyira édesszájú Jim-e, hogy az íróasztalában tartson csokoládét. Amennyiben igen, a varázslat hatására elő fog kerülni. Ha meg nem, mindenféle feltűnés nélkül távozásra adom a fejem. Mindent úgy hagyok ahogy találok, mert semmire nincs szükségem. Éppen csak itt hagytam valamit szuvenírnek.

Ó, nézzenek oda, mindjárt elcsöppen a kis szívem a fiú láttán. Azért valahol hálás vagyok, hogy nem hagyott csak itt ezekre a nem valami biztató ábrázattal rendelkező kölykökre. Ha mégis megtörtént volna, biztosan pálcát rántok, mert éppen a terelőütőm nincs nálam, hogy felmérést tartsak köztük mennyire is masszív az a fa. Pedig kíváncsi lennék a véleményükre igazán, csupán egy másik alkalommal.
Ahogy veszem észre, egyikünk se lenne kiebrudalva a színjátszóból ha lenne időnk ilyen cifraságra. Helyette előadjuk, hogy már legalább egy éve ismerjük egymást, holott most először láttam őt. Őt akinek a nevét se tudom, de mit számít? A szívem tökéletesen megfelelt neki, nem nyújtott be semmilyen reklamációt érte. Sőt, még helyet is foglalt és a kezeink összekulcsolása ellen se tiltakozott. A simogatásra elmosolyodom, ennél többet már nem tudok produkálni. Így is vissza kell fojtanom a nevetésemet, mert nevetségesnek érzem magam. Nem ismerjük egymást, de úgy előadjuk ezt a szerelmes maszlagot, hogy a végén még én is elhiszem. Az pedig igazán nagy szó.
- Általában? Én mindig szép vagyok, nem vetted észre?! Beának hívnak, örvendek szívem. -
Követve a fiú példáját, az eleje, a szemrehányás része nálam is hangos. Csak, hogy érzékeljék még se annyira tökéletes az az első évforduló, de ettől még igazán nem fogom lapátra tenni a szívemet. Sőt, még a bemutatkozásomat is megejtettem, őszintén reménykedve abban, hogy én is megtudom az ő nevét. Nem mintha nem felelne meg nekem az a bizonyos szívem, na csak. Azért mégis kéne tudjam, hogy kinek vagyok az oldalbordája jelen helyzetben.
Már csak egy tószt hiányzik a koccintás után, mert rendesen hiányérzetem akadt. Ennek ellenére semmi ilyesmi nem következik be. Helyette kapok egy rövid csókot évfordulónk alkalmából. Na nem hiszem, hogy ennyi jár, de nem kezdek el hangot adni elégedetlenkedésemnek. Ennél jobb még következhet az este folyamán. Mondjuk megtalál az igazi barátnője és revansot akar venni, amit természetesen nem hagyok csak úgy. És örülhet, mert legalább tudja valójában kivel is alkot egy párt.

Lucus^^

Tényleg, megfordult már párszor bennem a gondolat, hogy nem lenne idővesztegetés összebarátkozni pár aprósággal. Gyümölcsöző kapcsolatot tudnánk kialakítani, mondjuk kinevelném az utánpótlást a csapatba. Na az lenne még igazi muri, ahogy elsősöknek edzést tartanék és majd utána válogatást. Hiszen mindenki nem mutathat ugyanakkora hajlandóságot a kviddics felé. Vannak akik tehetségesebbek, vannak akik kevésbé, de valamire csak jók lesznek ők is. Ha másra nem hát majd hozzák a felszerelést és hasonló finomságok. Na jó, ilyet nem tennék egyetlen diáktársammal sem.
A tények hallgatása közben azon gondolkodom mi is az amit kiszerettem volna próbálni. Például éjszaka a vízesésnél fürdeni, az erdő mélyén kutakodni, felfedezni, végig kóstolni az összes csokoládét ami fellelhető a faluban lévő édességboltban, vagy akár végig kóstolni a pubban lévő koktélokat. Ezeken felül ami volt teljesítettem. Amik pedig nagyobbak, azokhoz idő kell leginkább. Na meg valaki társaságnak, mert egyedül nem jó móka csak úgy kihúzni jó pár dolgot a bakancslistáról. Ahogy elnézem Lucát, ő már jó sok dolgot kihúzott arról a bizonyos listáról. És ahogy hallottam nem is egyedül, hiszen ott van neki Vince.
- Mondjuk végig inni a pub koktélkészletét, mert kíváncsi vagyok mit is tudnak ott keverni. -
Nevetem el magam, mert eddig senki se találtam akivel véghez lehetne vinni. Talán most, Luca kapva kap az alkalmon és meglátogatjuk egy megfelelő időpontban a pubbot. Örülnék neki, mert tényleg fúrja az oldalamat a kíváncsiság és már csak ki kéne húzni a listáról. Elvégre nem leszek én se életem végéig diák. Mert azt nem is engedhetem meg magamnak.
Persze, annyira logikusnak tűnik Luca ötlete, mint káposztát reggelizni zabpehellyel. Na az biztosan nagyon jó, de azért köszönöm szépen, én nem próbálnám ki. Ám úgy vagyok vele egyszer élünk, akármennyire is hiszek a lélekvándorlásban. És semmi jónak nem vagyok az elrontója, főleg ha még mókázni is lehet közben.
- Menjünk, nézzük meg. -
Zárom rövidre a tervezés időszakot, mert a végén még vén szatyrok leszünk itt a padon. Vigyorogva Luca keze után nyúlok, aki remélem nem fog tiltakozni és elindulunk a szökőkút felé. Közben azért méregetni kezd minket pár szülő és magához intik csemetéjüket, mintha mi lennénk a megátalkodott gonosz az iskolából. Persze nem vagyunk, de hadd menjenek ha már akarnak. Azért kíváncsi vagyok mi is lesz ebből.

Egy vagy akár két adag idegesség is végig futhatna rajtam amiatt, hogy ennyire üres a tanári. Mégse lehet mindenkinek órája ebben az időpontban. Vagy valamilyen sürgős, halaszthatatlan elintézni valója. Mégis úgy vagyok vele, hogy nem kísértem a szerencsémet, amint megtalálom a csokoládét, már távozok is. Elvégre nem lenne jó prefektus összeszedni valami büntetőmunkát. Abból is a rosszabbik fajtát. Sosem kedveltem azt a fajtát amihez pergamen és penna kellett, mert az igazságot olyankor nem szoktak figyelembe venni, csupán a szép szavakra kíváncsiak amiket elég nagy erőfeszítéssel tudok leírni. Sokkal inkább kedveltem a takarítást, a könyvek válogatását vagy bármi mást. Amihez nem volt szükség a fent említett eszközökre.
Na, hát oda az a fene nagy szerencse. Megjelent Jim, a csokoládénak pedig se híre, se hamva. A padló sem tervez alattam megnyílni, hogy mindenféle felelősségre vonás nélkül megmenekülhessek ebből a szorult helyzetbe. Óriási mosolyt varázsolok az ajkaimra, miközben felállok, elrakom a pálcámat és színpadias mozdulattal helyre tolom a széket. Mit kellett volna csináljak, port töröljek róla? Nem volt rajta, hanem biztosan nem foglalok helyet abban a kényelmes székbe. És hát, a kilátásaim nem valami fényesek. De attól még lehet esélyem alkudozni vele, hátha meglágyul rajtam a szíve.
- Merlinre esküszöm, semmit sem vettem el, semmit se olvastam el és minden ugyan úgy van ahogy hagytad. -
Közelebb léptem a professzor úrhoz, hogy tudjak felpillantani szemeimbe, hogy tényleg higgye el amit mondok. Tényleg, a lelkiismeretem tiszta ebből a szempontból, mert semmit se vettem el, még az általam beküldött szorgalmikat se kerestem meg, hogy tudjam mennyi pontot kaptam rá. Azt pedig már hülye lennék elárulni, hogy hagytam valami itt szuvenírnek. Majd találja meg és örüljön neki, addig én mosom kezeimet.
- Amnesztia lehetőségét nem fontolod meg? Segítek javítani cserébe, utána elmehetnénk sütit enni. -
Nem is én lennék ha nem próbálnám meg a saját javamra fordítani a helyzetet. Amennyiben nem sikerül, tényleg be fogom szerezni a hőn dédelgetett büntetőmunkát Abban már reménykedni se merek, hogy mellőzni fogjuk a pergament és a pennát, látva azt a tornyosuló halmot az asztalon. Vajon mióta gyűjtögeti ezeket Jim? És port is szokott róluk törölni ha már több ideje vannak itt, mint kéne? Amúgy rá férne a segítség és én, mint a felelősségteljes tanársegédje itt állok, készen. Tettre várok és egy pennára amit piros tintába márthatok. Persze a jegyeket felírhatja ő, én csak javítanék. Vagy segítenék, vagy lassan bármi, csak ússzam meg a nyavalyás büntetőmunkát.

Adrian Ivanorovics Black - 2016.05.14. 23:04


Átérzem a nem szavazást.

Eddig eléggé el is kerülte a figyelmemet, hogy Jimnek mennyire szép is a szeme. A kéknek azt az árnyalatát képviseli ami teljesen elvarázsolt és pillanatok le vett a lábamról. Egyébként őszintén remélem, hogy ebből semmit se vett észre a kedves professzor.  A végén még ezért is a nyakamba akarna sózni valamilyen irtó kreatív büntetőmunkát. Például olyat amiben az ő tehetségét kell fényeznem 150 mondaton keresztül.
- Amennyiben hihető, miért kételkedsz bennem? -
Vigyorodom el, hiszen ha tényleg száz százalékosan megnyugtattam a lelkiismeretét, mégis miért kételkedne bennem? Bennem akit a tanársegédének választott, teljesen megbízik és így tovább. Még a kételkedés lehetőségét is fájónak tartom és teljesen igazságtalannak mikor a szín tiszta igazságot tártam eléje. Na így legyen őszinte az ember lánya, meg is éri határozottan.
Felcsillan a szemem a gondolkodásra, a szó elnyújtására. Itt az esély arra, hogy megússzam a dolgot. De egyúttal az is van, hogy talán nem elég vonzó és jó az a sütizés. Talán egyebet kellett volna ajánljak neki? Hirtelen nem támadt más ötletem, azért lett az. Mert Jim nem a személy akit mondjuk elcipelek egy kviddics meccsre szurkolni, vagy az alagsori medencébe fürdeni. Bár mondjuk nem is annyira rossz ötlet az utóbbi, valószínű benne is lenne. Csupán meg kell osszam vele a megfelelő alkalomkor.
- Mi az, hogy nem?! Tényleg megbüntetsz?! -
Na tessék, oda az egész alagsori medencés ötlet, hiszen megbüntetett. Durcás arccal indulok el az amúgy irtó kényelmes szék felé, amit eléggé nagy hanggal húzok ki és húzom a megfelelő helyre miután helyet foglaltam benne. Legszívesebben egy pálca intéssel arrébb küldeném azt a széket amiért Jim elment. Remélem jól megharagszik rá a kollégája és elterjed róla, hogy székeket vesz kölcsön kérés nélkül. Ennyi igazán megnyugtatná a kis lelkemet, egy ideig.
Kezdhetem? Pedig azt hittem naphosszat kell majd itt üldögéljek annak érdekében, hogy nem érezze magát egyedül. Legszívesebben a köteg szorgalmit csak úgy kiszórnám az ablakot, hogy legyen amit vigyen a szél. Ám azzal csak még jobban rontanék az amúgy sem fényes helyzetemen. Penna után kutatok, ha már nem nyomott a kezembe sima ceruzát, nehogy rosszul javítsam ki azt a köteg házit. Kisebb szívinfarktus ér amint megszámolom őket, közzel hellyel van vagy ötven darab. Igazán szívderítő élmény lesz, hogy itt fogom eltölteni az elkövetkezendő három, négy órát. Biztos kihagyom a vacsorát, majd talán beesek az őrjáratozásra. Áh, életem végéig hálás leszek ezért Jimnek, garantáltan tisztában van ezzel.
- Nem sütizek veled. -
Egye meg a penész a sütiket, én nem megyek vele sehova ezek után. Azért megértem, hogy ő a tanár, a feljebbvalóm, de ezt mégis miért kaptam? Hiszen nem követtem el semmi eget rengetőt. Viszont ezek után számítson csak rám, mint tanársegéd. Durcásan, kifújva a levegőt esek neki a dolognak. Innentől nem tervezek vele kommunikálni, a végén még felszedek valami fincsiséget, hogy ne unatkozzak az elkövetkezendő időben.

Észrevétlenül alakult ki bennem egy biztonság érzet, hála a fiúnak. Különben nem vagyok valami védelemre szoruló, elesett kislány aki remegő térdekkel menekülne el mindentől. Csupán nem szeretek ok nélkül pálcát rántani és főleg nem párbajozni, mert a felügyelők vészes terhe mellett néha még levegő vevésen is elgondolkodom. Ilyen kétes alakokkal meg párbajba keveredni, nem valami jó lenne, akármennyire is tudok gyorsan futni, még ráfázhatok a dologra. Hiszen tisztában vagyok az adottságaimmal és, hogy mennyire könnyen is eltudnának bánni velem. Arra pedig semmi esélyt nem akarok adni, reményeim szerint kedves párom is hasonlóan vélekedik.
Egyébként nem is olyan rossz társaságba keveredtem, legalábbis az előbbihez képest fényévekkel jobb. Ő garantáltan vonzóbb, kellemesebb és bizalom keltőbb. Ezek már elegek ahhoz, hogy inkább vele töltsem az időt, mint azokkal akik úgy néztek rám, mint a hentesnél szokás. Éppen csak meg nem kérdezték hány kilót nyomok vagy mekkora a csípőm.
- Most azon gondolkodol, hogy megtartasz és nem dobsz oda azoknak a bizalomgerjesztő alakoknak? -
Még fel is nevetnék, ha nem lenne komoly a helyzet. Megvédem magam, egy bizonyos pontig, helyzetig. Ám a túlerővel szemben sokat nem tudok kezdeni, maximum behódolok. Azért valahol mélyen mégis abban reménykedem, hogy hamarosan rövidre fogom tudni zárni kapcsolatomat azokkal az alakokkal. Már az is jobb lenne, ha távoznék vagy távoznánk.
Tényleg, mintha kissé húzná az a csók dolgot, aminek őszintén bevallva valahol örülök. Nem a tegnap volt az, hogy egyáltalán került valaki mellém valamilyen úton módon az iskola területéről. Ki tudja, talán ő lesz az aki huzamosabb időt kibír mellettem miközben az érzelmeim viharát vívom. A legtöbb lány elpirulna egy kézcsóktól, én csak szélesen elmosolyodom és egy kacér pillantást küldök feléje. Lássuk, mit is tud kihámozni belőle, kíváncsi vagyok.
- Megvárattál, ezért kárpótolnod kell. -
Ha már színlelünk, legyen igazi, így kissé durcásabbra váltok mialatt azért ott játszik ajkaimon az a sokat sejtető mosoly. Érdekel mivel is tudna kárpótolni, de csakis olyasmi jöhet szóba ami megéri. Holmi apró dolgok nem érdekelnek, olyanok se amiket csak úgy megkaphatok. Kínáljon olyat ami nem mindennapi, leköti a figyelmem és izgalmat hoz az életembe. Fürkésző tekintettel vizslattam, hátha elmondja mi a kárpótlás.
Kissé kényelmetlenül érzem magam, mert a csárdát nem éppen táncolásra tervezték. És még valahol bennem van az az érzés, hogy elszórakozunk, aztán mehetek kis ügyesen egyedül a kastély felé. Ám nem rondítok bele a tökéletes összképbe, elfogadom a felém nyújtott kezet és várom mi lesz. Hiszen táncra fogunk perdülni, amihez sokkal jobban illene egy szoknya, de most éppen nadrágom van. Mosolyt erőltetek ajkaimra, hátha attól valami jobb lesz.

Márky Sebestyén - 2016.05.16. 10:48


Ezeken kívül még rengeteg ötletem van, nem kell leragadni a jól megszokott dolgoknál.

Sziasztok!

Vajon portörlőt mennyire könnyen találhatunk a tanári szobában? Igazán jól jönne egy, mert ez a csodálatos halom javítatlan házi feladat már szerződést kötött a porcicákkal. Jimnie-re pillantva pedig nem úgy néz ki mintha akit zavar ez a por. Talán túl finnyás lennék?
A durcásságom teljesen felesleges, de legalább jól esik nekem. Szemernyire se hatotta meg és úgy csinál, mint aki nem érdekli. Fordított helyzetben engem sem érdekelne, de azért sérti kissé az önérzetemet. Na de majd ápolgatni fogja, nyilvánvalóan a tudta nélkül.
Azért valljuk be, ennél kreatívabb lehetett volna Jim. De mivel ennyire futotta, be kell érjem ezekkel a javítatlan dolgokkal. Igaz nem lett volna például az sem jobb, hogy kitakarítsam a mellékhelyiséget vagy valami unalmas esszét írjak. Pedig mérhetetlenül nagy örömet okozott volna Jimnek ha róla kellett volna írjak legalább két pergamenre, össze vissza pacáztam volna az egészet. Még van esélyem arra, hogy a házikra ejtsek egyet kettőt, garantáltan örülni fog neki. Legalább majd a diákok meglátják mennyire is figyelmes a tanárbácsi javítás közben.
Fel se pillantok a javításból, próbálom a legjobb formámat hozni és nagylelkű lenni azzal akinek a házija kezembe kerül. Egészen addig a percig folytatom ezt a nemes tevékenységet, amíg meg nem hallom, hogy a tintás üvegcse a szemetesben landol. Azt hiszem, de nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy talán oda tettem a levelem ahol a tintákat tartsa. És már nem is kellett sok, ott van a keze között.
Mély levegőt veszek, rezzenéstelen arccal bámulom tovább az előttem lévő halmot, mintha semmit se vettem volna észre az egészből. Pedig a nap legjobb tette az lenne ha megnyílna alattam a padló és elnyelne. Azért soha nem gondoltam volna, hogy ez lesz. Ha nem zavart volna meg, mélyebbre tudtam volna csúsztatni és nem kezdenék égni, mint a rongy, amint el is kezdi olvasni a pergament. Kétségtelenül meg fogja ismerni a kézírásomat.
- Nocsak? -
Ez az, végre vissza találtam a hangomhoz és még az is sikerül, hogy kissé megugorjon a szemöldököm. Érdeklődés nyújtok az iránt amit a kezében tart, azonban legszívesebben köddé válnék.

A mezei diákok azt gondolják büntetést adni valami nagyon nagy boldogság. Az igazság közel sem áll ehhez a gondolathoz. Leginkább azért, mert papír munkával jár a dolog és mégis kinek van kedve az idejét azzal tölteni, hogy különböző nyomtatványokba írja be a megfelelő szavakat? Annyira nem megterhelő a dolog, sokkal inkább időpocsékolás. Szerencsére én letudtam ezt a részt, még aznap mikor sikerült két eridonost jó madarat elfogni az egyik folyóson, éppen művészi hajlamaik kiélése közepette. Természetesen ezek a hajlamok a felügyelőket vették célba, ezért meg se fordulhatott a fejemben a gondolat, hogy elengedjem őket. Amennyiben nem ennyire súlyos dolgot csináltak volna, igazán elengedtem volna őket. De így, a végén még az én hírem megy el és nekik lesz jó.
Akit villák fényesítésére ítéltem, nevezetesen Lilithet várom a konyhán. A manókkal már előre megbeszéltem a büntetést, így a mai estén az asztal egyik sarkára kerülnek a villák. Még rongyot is tettek le a lánynak, éppen, hogy meg nem csinálták helyette. A karórámra pillantok, még van ideje megérkezni. Viszont a késést felejtse el rég, mert azokat akik késnek, extra villákra ítélem. Vagy éppen bármire, attól függ mi is a büntetése. Vacsora idő lejárt, így a nagyterem környékéről kell érkezzen. Azt csak nem meri megcsinálni, hogy nem jön el. Abból simán pontlevonást csinálhatok és a házvezetőjét is felkeresem.
Hiába mondtam el sokszor a manóknak, hogy semmit se kérek, az egyik manó megrángatja a nadrágom. Persze, valamennyire ismernek már, ezért kapok egy szelet csokoládé tortát. Hálásan megköszönöm, sőt még egy széket is kerítenek nekem. Így helyet foglalok és miközben várom a kis kliensemet, elkezdek enni. Az édesség a gyengém és hála az égnek meg Majának, van elég edzésem, hogy ne látszódjon rajtam semmi felesleg. Már csak Lilith hiányzik és teljes lesz az estém.

Sziasztok! ^^

Nézzenek oda, mekkora ego.

Pár perccel ezelőtt bármit megadtam volna ennyire töretlen figyelemért, most meg kissé kényelmetlenül kezdem érezni magam. A szó harmadszori elhangzása is tesz rá egy lapáttal,  Jimnie vállvonogatása is elősegíti az egyre kínosabbá váló helyzetet. Még mindig azt gondolom semmit se lehet leolvasni az arcomról, de már nem vagyok benne száz százalékosan biztos. Garantáltan lett egy hosszabb pillantásom mikor kihúzta a borítékból a pergament. Igen, hiába nézte bármelyik oldalról, semmilyen címzést nem fedezhet fel rajta. Gondoltam nem buktatom le magam már az elején.
- Kaptál volna tőlem sütit a cukrászdában. -
Ejtem el újra a sütizés témát, hátha időközben meggondolta magát. Mondjuk a munka hevében, a levél felbontása között vagy a tintás üveg szemetesbe hajítása idején. Vagy csak simán lehet szerencsém is, talán vágyik egy kevés édességre.
Láttam lelki szemeim előtt ahogy Jimnie azon gondolkodik elolvassa-e vagy ne. Mert ha elolvassa, csak nagyon nagy nehézségek és erőfeszítések árán tudom legyőzni a kíváncsiságom és nem érdeklődni a levél tartalma iránt. Persze, a jóérzést nem felejtettek ki belőlem, így ha megossza velem megtudom miről is leveleznek neki, ha meg nem, titok marad számomra. Le tudom győzni azt a kíváncsiságot, ha akarom.
- Tanársegédi titulusomat lefokoztad felolvasónővé? -
Rápillantok, hátha meggondolja magát, de ahogy meglátom szemében az elszántságot, lemondok arról, hogy megússzam ezt a tanársegédi feladatot. Úgy látszik ma egyáltalán nincs szerencsém. A pergamen után nyúlok, át azon a kupacon amit éppen szívem megdobogtatója javítgat. Sóhajtok egyet és valami szépre gondolnék, ha lenne rá lelkierőm. Köhintek egy aprót, felkészülök arra a megpróbáltatásra amit utol fog érni a szavak kimondása után. Hisz csukott szemmel is tudom mit írtam le, mert amennyi alkalommal kutattam a megfelelő eszközök után, annyiszor lett átfogalmazva az egész.
- Szeretlek. B. -
Túl estem, kész, vége. Innentől már csak azt kívánom legyen megfelelő a fogadtatása, ne fulladjon az egész nevetésbe és vegye komolyan. Ugye ezek nem nagy kérések? Közben rápillantok, valami reakció után kutatva, hátha nem repülök a tanári szobából. Vagy ki tudja, rosszabbnál rosszabb végek játszódnak le a szemeim előtt. Lehet mégsem volt jó ötlet ennyire minimalista módon kifejezésre juttatni az érzéseimet? Most már veszett fejsze nyele, ám annyira rosszul mégsem csinálhattam.

Reviczky Emma - 2016.09.13. 09:34


Nekem még el se kezdődött

Okt. 3-án kezdődik. Kitartást nektek.

Dehogy iskola Egyetem, BBTE.

North West - 2016.09.14. 20:21


Ilyen önként jelentkezőt se láttam még.

Igen, Bea és látom, igazán szabálykövető diák vagy

Lekéstem. Hiába rohantam valami eszeveszett tempóban, fenét se érdekelte, hogy ott vagyok-e vagy nem. Ezzel a felismeréssel a tarsolyomban döntöttem úgy, hogy lemegyek a faluba. Legalább fojtsam valamibe a bánatom ha már senki se vette észre, hogy ott vagyok-e vagy nem. Igazán szívmelengető érzés volt egyesektől ez számomra, de jobb később, mint soha alapon elfogadtam.
Az ismerős "illatok" csapnak meg ahogy belépek az ajtón. Valamiféle cirkuszi mutatványnak is beillek, azt hiszem. Már csak azokból a pillantásokból ítélve amit kapok. Mindegy, nem zavartatom én magam, oda libbenek a pulthoz. Először persze próbálok valami tekintélyt szerezni magamnak, hogy kiszolgáljanak. Szerencsémre a pincér srác megismer, vagyis már elavult információkat tárol rólam, de attól eltekintve kiszolgál. Hálásan megköszönöm neki, miközben ő bátorítóan vállon vereget, hogy hajrá csajszi, kapjál itt helyet. Milyen kis édes, aranyos a drága. Valójában pedig az a helyzet, hogy a csárda dugig van, üres helyet nagyítóval se lehet kapni. Nekem meg semmi kedvem a pultnál könyökölni, mert úgy gondolják társaságra vágyom, így minduntalanul leszólítanak valami béna szöveggel, például, hogy fájt-e mikor leestem a mennyből. Egyáltalán kinek jön be ez a szöveg?!
Ez az! Sikerült kiszúrnom valakit aki egymagában üldögél egy hat személyes asztalnál. Gyorsan feléje veszem az irányt, ignorálva azt a rengeteg "gyere ide szívi, itt van hely" meghívásokat. Kinek van szüksége ilyenre? Részemről nincs, így próbálom lesújtó pillantásokkal jutalmazni, hátha veszik a lapot. Mire oda érek, eléggé lecsitulnak az ilyen kéretlen hely ajánlatok, így fellélegezve jutok el az asztalhoz. Sőt, még az a korty ital is leér, míg én oda pofátlankodom.
- Szabad? -
Teszem fel a kérdést, megvillantva a legszebb mosolyomat, az csak meg kéne tegye a hatását. Reménykedem, hogy nem fog elutasítani. Abban az esetben tényleg a pulthoz kényszerülők vagy elfogadok valami extra jó ajánlatot. Bár erre sok esélyt nem látok, hisz nem annyira bizalomgerjesztő alakokról beszélünk.

Valahol mélyen felébred bennem a bűntudat. Mégis hogy voltam képes elkésni az első tanári gyűlésről ahol mondjuk hivatalosan be akartak mutatni a kollégáknak? Most aztán magyarázkodhatok minden szembejövő tanárnak, hogy nem, nem, én már vagyok diák, az iskola tanári gárdáját erősítem. Sőt, nem is akármilyen tárggyal. Hiszen enélkül nem léteznénk mai varázslatok. Na jó, azt hiszem a bűntudat mellé vegyül egy kevés büszkeség is, hogy ebben a tárgyban mélyültem el, végeztem behatóbb kutatást és sikerült megnyernem az állást.
Amúgy zavaró tényezőként léptem fel. Legalábbis ezt abból veszem le, hogy a kedves kolléga úr már venné magához a következő kortyot, én meg képes voltam idepofátlankodni. Hát, miért nem volt jobb dolgom? Ennek ellenére mosolyom levakarhatatlan, miközben várok. Azért nem fog eltűnni, mert esetleg nem kerül viszonzásra. Majd ha valamiféle inzultus indul felém a tanár úrtól, na akkor eltűnik. Egyelőre ennek még se híre, se hamva, így nyugodtan mosolyoghatok neki. Kissé felszalad a szemöldököm, mert magáz, bár nem tartom magam öregnek, lehet csak a tisztelet jele. Mégse kellett volna kihagyni az a gyűlést, akkor biztosan nem magázna.
- Miért pont házirend? -
Ha már volt olyan kedves és szívélyes a professzor, hogy megengedi helyet foglaljak, azonnal megpróbálok felkászálódni a székre, ami eléggé hamar sikerül. Nem hiába mondják, hogy gyakorlat teszi a mestert. Erőltetett az a válasz mosoly, de nagyon nincs mit kezdjek vele. A poharamat felrakom az asztalra, majd kortyolok belőle. Amúgy almalé, elméletileg frissen kéne legyen facsarva, aztán kitudja valójában mi is a helyzet vele.
- Almalé. Ön? -
Mire számított, lángnyelv whiskeyre? Akármennyire is nem vagyok már diák, valamilyen szinten példát kell mutatnom a néhai ház és iskolatársaimnak. Az iszogatás a csárdában pedig nem tartozik a legjobb közé, ezért esett a választásom az almalére. Visszakérdezek, nem mintha égnék a vágytól, hogy megtudjam mit iszik. Akármi is az, egyelőre még nem mérgezték meg. Pedig amilyen híre volt a diákság körében, nem lepődnék meg rajta.

Fáradt vagyok, meguntam azt a sok szorgalmi javítást. Kár volt pályázatot hirdetnem, mert összecsapnak a fejem fölött a hullámok. Ám mielőtt megtörténne ez, gyorsan kiiszkolok a szobámból. Felkapom a dzsekimet, azt amit a legmelegebbnek ítélek az időjáráshoz viszonyítva és elindulok a faluba. Szükségem van valami alkoholosra, valószínűleg a csárdában megtalálom, mert a legközelebbi hely a kastélyhoz. Most nem mindegy a távolság az hideg idő miatt!
Betoppanok, miközben érzem, hogy megnéznek, vizslatnak, mint a piacon szokás az árut, de tudomást sem veszek róla. Ez a legjobb taktika. A legelső székre ülök amit a bárnál találok üresen. Már csak kell valaki aki lesz olyan édes, hogy kiszolgál.

Ingerem van arra, hogy felkönyököljek, de lemondok róla. Igaz nem valami kultúrhely ahova betértem, de azért mégse kéne azoknak a bizonyos alakoknak a viselkedési szintjére süllyedni. Letekerem a sálamat, a pultra rakom fel, remélem senki sem fogja szalvéta helyett használni.
Meglepődöm. Öregnek nézek ki, hogy magázni kéne? Vagy mégis miért magáz? Áh, piszkálja a csőrömet a dolog, de mégsem kérdezek rá nyíltan. Lehet a tanárság teszi. Jobb lett volna ha elmegyek modellnek, akkor biztos nem magáztak volna.
- Szép estét! Mit ajánl? Gondolom nem csak vajsör szerepel az itallistán. -
Kíváncsi vagyok mit ajánl, ezért bízom rá magam. Közben reménykedem, hogy megmérgezni éppen nem fog. Nem tenne jót a vendégkörnek ha elkezdenének hullni, mint a legyek.

Skót whiskey? Az kell nekem, hátha attól ketté állnának a füleim és nem tudnék vissza menni a kastélyba. Azért eljátszom a gondolattal, hogy milyen is lenne. Na de majd egy másik alkalomkor. Mikor kevesebb lesz a nyamvadt javítani való.
- Gyengébbet, mert egyedül kell vissza mennem a kastélyba. Lehetséges, hogy ne magázz? Öregnek érzem magam tőle. -
Végre, összeszedtem a bátorságom és elhadartam, remélem érhetően, a magázás dolgot. De nem kerüli el a figyelmemet az ahogy nem tudja levenni rólam a szemét és az sem, hogy bókol. Abban nem vagyok biztos, hogy diák-e. Elvégre mindenki nem jár az én órámra. Még csak az kéne...

Figyelem ahogy előszedi a dolgokat, majd hozzá is lát a koktélhoz. Sosem értettem az italkeveréshez és azt hiszem nem ez lesz az a pillanat mikor megértem. Csupán gyermeki csodálattal tölt el ahogy elkészítette az aranyszínű, füstölgő koktélt.
- Ha nem szeretnél néninek szólítani, igen. -
Nevetni kezdek, hisz csak nem fog néninek szólítani. Még az elsősök és másodikosok hívnak így, rettentően nehéz volt az is megszokni. Na de tőle? Maga lenne a pokol. Rápillantok az elém tolt koktélra majd a feles pohárra. Fele se tréfa, tényleg nem leszek néni.
- Ha mégis, a te lelkeden szárad. -
Kacsintok, felemelem a feles poharat, koccintunk majd egy szusszal megiszom az italt.

Biccent, elvégre ha már pertut ittunk, váljon egészségére. A sors meg nem hiszem, hogy a kastély falai között oly gyakran hozhat össze, ha diák is. Így aztán semmi gondom, bajom nem adódhat ebből az ártatlan tegezésből.
- Reggel órám lesz, így nem aludhatok fent. -
Na meg nem éppen szívem vágya a csárdában tölteni az éjszakát, köszönöm szépen. Vannak fenntartásaim a hellyel kapcsolatban, de nem kötöm a srác orrára.
- Bea vagyok, örvendek. -

- Bemész helyettesíteni? -
Felnevetek, elképzelem ahogy helyettem bemegy órára. Megtartja, majd, mint aki jól végezte dolgát elmegy ebédelni a nagyterembe, beül a tanárok közé. Vicces, na meg, bizarr.
- Ha leveszik, megígérem visszabűvölőm neked a helyére. -
Elvigyorodom, miközben nézem ahogy távozik és a többi vendégre szenteli figyelmét. Belekortyolok az italba, meglepően finom és ízlik. Általában mellé fogtam a csárdában ivott italokkal, de végre megérkezett a kellemes csalódás is, hála Nikolainak.
Elfogyasztva az italt, kifizetem majd távozom. Vár még egy két dolog, ha mégsem, ott lesz az ágyam helyettük.

Már megint csak tornyosulnak a javítani valók, szépen lassan össze fognak csapni a fejem fölött a hullámok. Igaz, hogy tudok úszni, de úgy gondolom ebben a helyzetben édes kevés. Árral szemben meg amúgy sem tanácsos úszni. Legalább is így tartják az öregek. Én meg nem vonhatom kétségbe a tényt, hisz még túl fiatal vagyok hozzá.
Hideg, havazás és az a sok, rengeteg hó ami arra vár, hogy csak úgy összejárkálja az ember lánya. Nem tudom tovább már türtőztetni a gyermeki énemet, azt a fekete hajú kislányt aki rajongott a hóért. Felkaptam a dzsekimet, az amelyik még ebben az időben használható és nem kiáltanak a veséim egy másik után. Igaz, kiálthatnak, ha nem veszem tudomásul. És általában nem szoktam, amíg el nem jutok addig a bizonyos ágyig.
Kisuhanok a tanáriból, általában itt szoktam javítani, nem viszem magammal a szobámba azt az adag papírt. Lehet elhagynék egypárat útközben, aztán rajtam kérnénk számon. Én meg nagyon nem volna mit csináljak, hisz mégsem mondhatnám, hogy elhagytam. A még rendesen ki sem alakított tanári imidzsemből egyből óriásit zuhannék.
Hirtelen ötlettől vezérelve indulok el a falu felé. Hirtelen még meg is torpanok az iskola kapujában. Lehet ezt nekem, fut át az agyamon. Aztán rájövök már nem vagyok diák, így nyugodt szívvel bandukolok tovább a hóesésben. Úgy csinálok, mint a gyerekek, belelépek nagy élvezettel majd óvatosan emelem fel a lábam, hogy minél több maradjon meg a lábnyomomból. Tisztára mintha az előkészítőből szöktem volna, semmi felelősségtudat, tanári erények nem fedezhetőek fel bennem. Mégis úgy gondolom azok nincs bennem teljesen elveszve, megérkeznek mikor szükség van rá.
Annyira el vagyok foglalva a hóval, hogy alig veszem észre ahogy a Boglyas téren szórakozom. Nagyjából a kiengedett hajamat teljesen belepte a hó, néhol még rá is olvadt. Fenomenális ezzel mászkálni, de nem érdekel. Addig járkálok, élvezem a hóesést és azt, hogy nem takarították még el a sétányról, hogy a padokig jutok. Meglátok valakit, átfut az agyamon, hogy mit is keres ilyenkor itt. Na meg, hogy diák-e, mert ha igen, kötelességtudó tanárként  visszakísérem a kastélyba és megbüntetem. Na hát, milyen jó is lesz nekem.
- Nevet, évfolyamot, házat és visszakísérlek a körletedbe, a Fantáddal együtt. -
Nem pillantok rá, helyette jobban lefoglal a tény, hogy a hajamat próbáljam megszabadítani a hótól. De azért annyira figyelek rá, hogy ne lógjon meg. Nincsen kedvem szem elől téveszteni és futni utána. Sportolok, de ehhez túlságosan sok a hó.

Mégis mit gondol rólam a padon üldögélő egyén? Valószínűleg diák, még ha nagykorú is. Hirtelen a szabályzat egy része sem ugrik be ahol a nagykorú diákok kivételek lennének. Hiába gondolom át újra és újra, semmi sem jut eszembe. Így akármennyire is esetleg nem akarom megbüntetni, felelősségre vonni, muszáj lesz megtenném. Ha nem tartom érte a hátamat. Természetesen akkora kegyben még egyetlen egy diákom se részesült és nem is fog. Nem vagyok én holmi jött ment Teréz anya XXI. századi kiadásban.
Nézem, rápillantok és arra gondolok, hogy ő vajon mire gondol. Már megint egy nyamvadt büntetés, amit kiszab egy fennhéjazó, éjszaka járkáló prefektus. Bezzeg neki senki nem néz a körmére, merre járkál, hol és mikor mit csinál. Talán ezért szerettem viselni a prefektusi tisztséget, leszámítva azokat a kényelmetlen dolgokat, mint a járőrözés, a felügyelők itt léte alatt a folyamatosan figyelmet. Abban az időben sokszor éreztem, hogy feladom, ez már túl sok nekem, valakinek másnak is kijárhatna igazán. Aztán eltelt, elmentek, én túléltem. Nem tudom, hogy más ember vagyok-e azóta. Azt viszont tudom, hogy nem kellettek ide a felügyelők. Nyűg volt az egész, ezt ők is tudták. Ami a legjobban megváltoztatott az elmúlt időben a tény, hogy sikerültek a vizsgáim, elindult az életem jó irányba és sikerül annak élnem amit mindig is szerettem volna csinálni.
Melyik énemnek engedjek? Annak amelyik ádázul megbüntetné és visszahurcolná a kastélyba vagy annak amelyik beleegyezik abba amit kér? Az ilyen helyzetekre miért nem készítenek fel a képzés során ami miatt tanár lettem? Kéne valami egyértelmű szabály amit alkalmazhatok erre a helyzetre. Sokat segíteni és nem okozna nekem gondot, hogy mit is csináljak.
- A tanárod vagyok, így ha valaki meglát minket az én felelősségemre vagyunk itt. -
Kész, győzött bennem az az énem amelyik belegyezett a kérésébe. Ezek után remélem nem kezd magázni, megijedni, eltávolódni és vissza szaladni a kastélyban. Nem ettem még diákot, hisz ha megtettem volna már rég elfogtak volna az aurorok. Börtön büntetésre ítéltek volna, pár kosza harapásért amit a diákjaimon ejtettem volna. Hűha, ez még viccnek is rossz.
- Miért vagy kint ilyenkor? -
Mivel volt annyira kedves és meglapogatta helyet mellette a padon, így elfoglalom. Közben rápillantok, ismerős valahonnan, de ez igaz a kastély majdnem teljes diákságára. Felpillantok az égre, még mindig havazik. Jóleső érzés ahogy a pelyhek elérik az arcomat majd gyorsan olvadni kezdenek. Ebből lehet megfázás lesz, de úgy sem fejezem be. Úgy látszik nem lettem még felelősség teljes felnőtt.