36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Mesélő összes RPG hozzászólása (291 darab)

Oldalak: « 1 2 3 4 5 6 [7] 8 9 10 » Le
Mesélő
Mesélő



RPG hsz: 811
Összes hsz: 1286
Írta: 2015. október 26. 00:28 Ugrás a poszthoz

A Nightingale fivérek

Mire Gareth elindul Sacheverell felé, addigra a kötelek rejtekéből már kisunnyogott Angus és javában útban van Jared irányába. Az utasítás elég egyértelmű és világos volt: el kell juttatnia a pálcát a fiúhoz. Hála animágusi alakja apró termetének, feltűnés nélkül tud mozogni a szobában. Sacheverell továbbra is ébredezik, de láthatóan kezd most már tényleg múlni a gyógyszerek hatása, még ha ennek egyelőre igazán feltűnő jelei nincsenek is. Az előbbi kínzás utáni kábulatból nehéz kitörni, de legalább már lassan-lassan kezdenek formát ölteni a világ történései körülötte, mert egyre értetlenebbül szemlél mindent maga körül.
Gareth mindössze néhány méterre van csak az apjuktól, amikor Angus a komód takarásába ér. Látja, hogy nem tud tökéletesen elbújni mögé, de azt kihasználja, hogy a szög pont úgy esik Gareth-hez képest, hogy megakadályoz egy esetleges teli találatot.
Visszaváltozik és mivel a fiatalabb testvér így nincs tőle túl messze, át tudja adni a pálcát Jarednek. Alapvetően saját magától nem tenne semmit most, ám Jared utasítja, így kelletlenül támadásra adja a fejét. Csonttörő átkot szór ki a fiúra, akinek most az első lehetősége, hogy vagy hárít, vagy kitér (távolabb Sacheverelltől). Ha hárít az egy rövid lehetőséget ad Jarednek is a cselekvésre. Angus részéről még egy varázslat érkezik, megkísérelve beszorítani Gareth-t abba a helyzetbe, hogy csak védekezni tudjon.
Utoljára módosította:Mesélő, 2015. október 26. 23:01
Mesélő
Mesélő



RPG hsz: 811
Összes hsz: 1286
Írta: 2015. október 26. 15:37 Ugrás a poszthoz

A Nightingale fivérek

Valóban Angus első reflexe az lenne, hogy az idősebb fiú felé indít egy újabb varázslatot, ám ebbéli terveiben megakasztja Jared figyelmeztetése. Hamar lebukott volna Gareth az illúziójával, az ilyen módon kimerevített kép nagyon törékeny, ám láthatóan nem is a teljes megtévesztés volt a cél, mindinkább az, hogy ezzel időt nyerjen. Ami sikerül. Angus elővigyázatosságból, nem ismervén az idősebb testvér pontos tartózkodási helyét, felvon maga köré egy mágikus védelmet. Így talán elébe mehet annak az eshetőségnek, hogy a semmiből hátba támadják. Ejnye, milyen amatőr dolog is lenne tőle? Csak nem fogja egy iskolás lefegyverezni, ennél már többet élt meg. Ha a komód mozdul, mozdul ő is vele – megtartva a menedékét.
Jared varázslata sikerrel létrejön, és a fiú szándékainak rendje és módja szerint eltalálja a megkötözött férfit a székben. Sacheverell felordít a fájdalomtól. Felzihál, s ha nem lenne a szék rögzítve alatta, akkor a lendülettől, amivel hátrapréseli magát a támlának, biztosan felborulna. Így azonban csupán tehetetlenül vergődik, végül összefüggéstelenül átkozódni kezd.
Gareth kábító átka szintén szépen kivitelezett, Jared nem is fog tudni hárítani protegoval, sem más varázslattal, de fizikailag van lehetősége kitérni. Annyi hátránnyal, hogy ennyire hirtelen, nem előre tervezett, inkább ösztönös kitéréssel nem fogja azonnal visszanyerni az egyensúlyát.
A komód pedig, amelyet Gareth fellökött, engedelmeskedik a fizika törvényeinek, és ráborul a mögötte kuporgó Angusre. Milyen ironikus, hogy az fordul ellene, ami addig a menedéke volt! Angus és a megtépázott berendezési tárgy környéke csendessé, mozdulatlanná válik. Abból az irányból egyelőre több hang és mozgás nem nagyon érkezik, csak a felborult komód nyikkan még egy utolsó fájdalmasat.
Azonban az a döntés, hogy Gareth inkább az egykori halálfalóra borítja a komódot, Jarednek lehetőséget ad arra, hogy visszanyerje az egyensúlyát és cselekedjen.

Mesélő
Mesélő



RPG hsz: 811
Összes hsz: 1286
Írta: 2015. október 26. 19:57 Ugrás a poszthoz

A Nightingale fivérek

Garethnek sikerül leszorítania az ütés miatt egy pillanatra megszédülő Jaredet, és a pálcáját rászegezve kábító átkot küld a fiúra. Azonban ahelyett, hogy az rögtön elveszítené az eszméletét, felordít a fájdalomtól.
Jared úgy éli meg az érzést, amit a kábító varázslat okoz neki, mintha az a vékony damil (végén az agyába kapaszkodó kampóval) egyre csak feszülne-feszülne, húzó, szúró érzés a koponyáján belül, aztán hirtelen elpattan. Egyszerre ömlik rá minden érzés, amelyek addig mintha ott sem lettek volna. Így, hogy ismét visszakapta őket, érthetetlen és sokkoló visszagondolni az elmúlt másfél-két nap eseményeire. Az ellentétes érzések, a maga fölött érzett megrökönyödés, a bűntudat, az értetlenség és valami állati pánik, mind-mind összecsapnak a feje fölött. Túl sok. Úgy érzi, mint aki mentem felrobban, túlcsordulnak benne az érzések, túl éles minden, túl harsány, túl erőteljes. A szelleme majd' beleroppan a rá zuhanó súlyba. Viszont sajnos, habár most azt kívánná, bárcsak az eszméletlenséggel együtt elmúlna a benne keringő káosz, a testvére által létrehozott varázslat ezúttal nem üti ki.

Mesélő
Mesélő



RPG hsz: 811
Összes hsz: 1286
Írta: 2015. október 26. 22:56 Ugrás a poszthoz

A Nightingale fivérek

Az, hogy a fiúk legalább annyira megnyugodjanak, hogy tisztán tudjanak gondolkodni, beletelik egy kis időbe. Gareth figyelmét az köti le, hogy megállapítsa, mi történik egyáltalán Jareddel. Jared figyelmét pedig.. tulajdonképpen minden, ami a fejében és érzéseiben zajlik pillanatnyilag.
Ez alatt az idő alatt Angus lehetőséget kap arra, hogy kikászálódjon csótány alakjában a komód alól, s éppen kifelé iszkolna a helyiségből, amikor is Jared felordít - ezzel egy időben az állatka szintén megáll. Valószínűleg jobban hozzá van szokva a fájdalomhoz, mint a kölyök, másrészt, a cselekedeteinek végig tudatában volt, még ha nem is tetszik neki. Könnyebb összeegyeztetnie magában a történteket, mint Jarednek. Néhány másodperc kell, míg összeszedi magát, átgondolja, hogy mi a teendő. Mit kezdjen most?
Apró lábait szedve eljut Sacheverell székéig, aztán átváltozik emberi alakjába és a saját korábban feltett bűbájait semlegesíti - többek között a kötözést is. A férfi arca elkínzott, nincs jó bőrben, nincs hirtelen erőre kapó epikus ellenségkép, csak feszülten összepréselődő ajkak és metsző tekintet. Amely aztán fiaira vetül. Ha erejénél lenne... Ha nem lenne ilyen gyenge, ha nem szédülne még mindig azoktól az átkozott.. (felfordul a gyomra, ha erre gondol) mugli gyógyszerektől.
- Mire vársz?
Feszülten szűri fogai között a hangokat, hangja reszelős és érdes, és ha lenne ereje, tombolna a benne halmozódó indulattól. Rá sem néz Angusre, de az anélkül is összerezzenve, kapkodva fogja a pálcáját és először Gareth-t támadja (gerinces módon) hátba a kábító átokkal. Jared érezheti bátyja testét elernyedni maga fölött, aztán nem telik bele egy-két másodpercbe, hogy őt is elnyelje az öntudatlanság feneketlen gödre.


***


A fiúk nem tudják meghatározni pontosan, hogy mikor, mennyi idő elteltével tértek magukhoz. Furcsa érzés felébredni. Nem teljesen olyan minden, mint általában, kicsit inkább álomszerű, mégis furcsán valóságosnak hat a helyiségben állni. A fürdőben. Gareth pontosan ismeri ennek a helyiségnek minden zugát, és a színültig töltött kád képe is az agyába égett már. Mellette Jared áll. Egyikükön sem ugyanaz a ruha van, illetve talán maga a ruha ugyanaz, de átváltoztatták rajtuk: tökéletesen rendezett pedáns - ahogyan Sacheverell szereti rajtuk látni. Nem mozdulnak a tagjaik, mégis tisztában vannak azzal, hogy nincsenek egyedül.
- Öröm látni, hogy felébredtetek. Sajnos előbb elaludtatok, minthogy végigmentetek volna a lefekvés előtti kötelezettségeken.. mint a fürdés, de lássátok, megbocsátó apa vagyok.
Kis szünetet hagy, míg melléjük sétál, egy varázspálcát a kezében forgatva. Seth és Sebastian tökéletesen egyvonalban állnak egymás mellett, arccal a kádnak fordulva.
- Seth, mintha rossz bőrben lennél. Majd Sebastian segít neked.
Összehúzza a szemeit, vonásai sakálszerű, mohó kifejezéssé torzulnak. Rosszindulat és káröröm parázslik a szavak mélyén, amikor azok elhagyják a száját.
- Sebastian, nyomd a víz alá a fejét. Csak akkor engedd el, ha szólok.
Sacheverell hagyja egy ideig, hogy a fiatalabb testvér a víz alatt tartja a másik fejét. Magában derűsen, árörvendően számolja a másodikperceket. Kár lenne most megölni, még csak az elején vannak. Amikor már régi emlékei alapján úgy ítéli, hogy Sethen eluralkodik az igazi, valódi halálközeli pánik, amikor érzi, hogy egyre kevesebb ideig tudja visszatartani a levegőt, felcsattan.
- Elég! Húzd fel.
Az idősebb zihálva kap az éltető levegő után, és épp csak néhány másodpercet hagy, amíg tüdejét ismét megtölti az oxigén.
- Vissza. - Mint egy karmester, úgy vezényeli ezt a szürreális kis szimfóniát, dallamos elégtétellel.


Az idő csupán egy elmosódott massza a két fiú számára a későbbiekben. Az ablakokat elsötétítették, csak a ház lámpáinak, mágikus fényeinek hideg érintése teszi láthatóvá a szobák vonalait. Sacheverell egy pillanatra sem engedi el őket mágiájának szorító hurkából. Élvezetét leli abban az erődemonstrációban, amelynek kényszerű szereplője lett a két fiú. A kegyetlen fürdetést hamar megunta, s amíg elhatározta, mi legyen a következő, feltakaríttatta a fiúkkal a helyiségeket, egyiket a másik után. Elvégre olyan elhagyatott és poros lett ez a ház nélküle! Élni sem lehet benne.
Egyetlen rövid intermezzo rontotta el csak a szórakozását. Angusszel készíttetett egy dobozt. Külön Sebastiannek, még a nevét is belevésette mágiával, hogy kétség se férjen ahhoz, kinek szánja. Az volt a szándéka, hogy  Seth-tel besegíti a testvérét a szűk helyre, tudván, hogy Sebastian enyhén szólva sem kedveli a zárt tereket, ám talán túl figyelmetlen volt, és lazábbra vette a befolyásolómágián a gyeplőt, mert Seth kitört belőle. Egyenesen rá támadt, eszét vesztve, védve az öccsét. Egy pillanatra még valami kifacsart büszkeséget is érzett az agresszív mozdulatokat és tekintetet látva, ám ez nem akadályozta meg abban, hogy intsen Angusnek. A férfi habozás nélkül kábította el a fiatalokat.
Az öntudatlanság újabb órái következnek, aztán a tompa ébrenlét újabb periódusa. A sarokban térdepeltetik őket, mint a neveletlen kutyákat. Sacheverell épp a másik férfival vitat meg valamit, amikor nagy robaj hallatszik kintről. Aztán a szobát egy éles, haragos vörös fénycsóva szeli át.

Utoljára módosította:Mesélő, 2015. október 26. 23:01
Mesélő
Mesélő



RPG hsz: 811
Összes hsz: 1286
Írta: 2015. október 30. 12:13 Ugrás a poszthoz

Choi Min Jong
Madame Brisbois

Budanekeresd egyik zsúfolt, forgalmas utcáján már messziről hirdeti a hatalmas felirat a mágikus balett oktatást, nehéz lenne eltéveszteni. Mostanában amúgy is mintha minden ezzel lenne tele, meg persze Madame Brisbois képével, az eddig elért eredményekkel, az előadásokat hirdető plakátokkal. És akármennyire idegesítőnek is tűnik ez a módszer és túl rámenősnek, igenis beválik. Az emberek, főleg a jómódúbb aranyvérűek egyre inkább kezdenek rákapni a dolog ízére. Már csak a fiatal, új generációt kell csábítani, hogy táncosok is legyenek a társulatban.
A jelentkezőket ötös csoportokban hívták, amolyan meghallgatásra, hogy belekóstolhassanak abba, miből áll egy ehhez hasonlót balett edzés. A jelentkezőket kicsit előbb beengedik a terembe, ahol a szokásos balett-terem tárul eléjük: a falakon tükrök, kapaszkodók a falakon, egy zongora az egyik sarokban, mögötte egy csinosan felöltözött, frakkos úriember. A könnyed, lágy zene csupán aláfestésként funkcionál. A táncosok a korlátok mentén gyakorolják a mozdulatokat, finomak, kecsesek, vékonyak. Mind pontosan egyszerre mozognak.
De még ennél is jobban vonzza a tekintetet Madame Brisbois alakja, aki sétálgat a táncosok mellett, éles, szigorú tekintettel vizsgálja minden mozdulatukat. Kezében egy elefántcsontból faragott, hófehér sétapálca található, de nem túl sokat használja a járásának segítésére, inkább csak szorongatja. Számol a zene ritmusára, megadva a tempót, hogyan táncoljanak, hangja betölti a termet. Amikor meglátja a fiatalokat, egyből felderül az arca és elmosolyodik.
 - Ó, máris ennyi lenne az idő? - Kérdezi, szórakozottan nevetve párat, majd összecsapkodva a tenyereit. - Akkor, édeseim, mára ennyi lenne, köszönöm a szép munkát. Találkozunk holnap.
A tapsokra egyből elhallgat a zene is, a táncosok is megállnak, amint pedig elhangzik a végszó, kedves beszélgetésben törnek ki, újra a hétköznapi énjüket veszik fel és úgy sétálnak ki az ajtón.
 - Üdvözöllek titeket, elsőre lenne pár kérdésem hozzátok. Van bármi tapasztalatotok már a balettal, esetleg a mágikus balettal? Mennyire vagytok otthon a tánc világában? - Érdeklődik a nő, akiről nem mondaná meg az ember, hogy lassan hatvanadik életévét tölti be. Tekintetével méregeti a megjelenteket, nem túl tolakodóan, mégis érdeklődően. Megakad a szeme Choi Min-en. Még mindig női sportnak van titulálva az ilyesmi, így mindig nagyon örül egy-egy férfi jelentkezőnek.
Mesélő
Mesélő



RPG hsz: 811
Összes hsz: 1286
Írta: 2015. október 31. 16:17 Ugrás a poszthoz

Gyarmathi Mihály Ádám

Nem támadja le a fiút rögtön azután, hogy felkelt, hagy neki időt összeszedni a gondolatait, meg úgy egyébként is magához térni. Felmérni, hogyan érzi magát. Ádám ügyesen elébe is megy a szokásos gyógyítói "hogy érzed magad" kérdésnek, mire a nő elégedetten elmosolyodik.
- A szervezetednek fárasztó is volt. Ez a varázslat igencsak igénybe veszi a tested, ezért érezheted magad fáradtnak, de ez hamar el fog múlni. Aludj sokat a következő két-három napban.
A nő némileg jobban kihúzza magát a következő szavakra, nem csoda, a legtöbb orvos ezt a reményteljes, derűs, bizakodó hangot szeretné hallani a betegeitől. Főleg, ha közben tudja, hogy a maga dolgát is jól végezte.
- Nem történt semmi szokatlan vagy váratlan, amíg aludtál, így a beavatkozás sikeres volt. Még egy óráig benn kell tartanunk, ez az előírás, utána viszont hazamehetsz.
És akkor mint mondta, reményeik szerint Ádám rosszabb füle fokozatos javulást fog produkálni.
- Két nap múlva gyere vissza kontrollra, akkor majd átbeszéljük, hogy észleltél-e valóban javulást, illetve, hogy hogyan viseled, nem zavar-e túlságosan.
Sokaknak ez a két napos átfutási idő is elég kevés szokott lenni, még így is túl hirtelen kell túl sok és túl élénk hangokat befogadniuk, ezért gyakran szokták kérni a bűbájt meghosszabbítását.
Mesélő
Mesélő



RPG hsz: 811
Összes hsz: 1286
Írta: 2015. október 31. 21:17 Ugrás a poszthoz

Choi Min Jong
Madame Brisbois

Madame Brisbois vonásai melegek, kedvesek, ahogy a fiatalokat nézi. Csendben hallgatja mindegyikük történetét a zenével, tánccal kapcsolatban, csendesen bólogat és megjegyzi. Néhol elégedetten hümmög, de semmi különösen mély érzelem nem tükröződik az arcáról. A tekintete még mindig éles, mintha tényleg éle volna. Egy pillantással felboncol, kiveséz, ízeire szed és mégis megbéklyóz, nem enged.
 - Rendben, édeseim. A tánc olyasmi, amin tudunk segíteni gyakorlással, viszont van még egy dolog, ami fontos része ennek a sportnak. - Előrevetíti a dolgokat, miközben sétál, mustrál. Azt nézi, mit tud kihozni belőlük, mi lesz a jövőjük. Bízik a saját képességében, hogy első alkalom után meg tudja állapítani, kiben van potenciál, kiből tud majd később sztárt faragni. Erre van szüksége, fiatalokra, akik majd az ő kis reménységei lesznek.
 - Mennyire vagytok otthon a mágiában? A lenyűgözésben? A gyönyörködtetésben? Ideje elővennetek a szépérzéketek. - Ahogy folytatja mondanivalóját, egy sejtelmes kis mosoly ül ajkaira. Éppen csak szája sarkába, mégis ott bújik meg, tovább lágyítva idősödő vonásait. Mégsem tűnik gondoskodó nagymamának, nem melegség sugárzik belőle. Sokkal inkább elegancia, felsőbbrendűség, tapasztalat és vonzerő.
 - Vegyétek elő a pálcáitokat. Bármilyen varázslatot használhattok, amit nem szégyelltek. Az elemi mágusokat, illúziómágusokat, animágusokat különösen kedveljük a sportágunkban. - Sorolja az előnyöket és már nem a kis jelentkezők előtt sétálgat, hanem megindul egy szék felé. Egy darab található a teremben. Finom megmunkálású, velúr huzatú, vörös szék. Egy pillanatra sem kérdés, kinek a méltó trónja ez a szék. Madame Brisbois innen szokta figyelni kemény munkája gyümölcsét, a jövő csillagait.
 - A feladat: nyűgözzetek le. - Kihívás csillan a nő szemében, ahogy finom mozdulattal leül, keresztbe rakja a lábait. Egyik kezét a karfára simítja, másikban tartja sétabotját. Ajkán könnyed mosoly ül, és érdeklődve, feszülten figyel. Ha valamelyikük mutat bármit, amit még nem látott, gond nélkül ugrik és megtartja magának.
Mesélő
Mesélő



RPG hsz: 811
Összes hsz: 1286
Írta: 2015. november 18. 18:30 Ugrás a poszthoz

Ian, Eszter, Eliza... és persze Ethan Love Love


Ma is itt van. Nem kérte fel senki, nincs párja, és ha el is hívta volna valaki, akkor is nemet mondott volna. Mert ő egyetlen egy férfival akart volna ide jönni, ő pedig már mást hívott el. Szomorú, mélységesen szomorú, mégis be kell érnie most ezzel. Egyedül jött el, elűzte a démonokat, nincs szüksége ilyesmire.
Féltékenyen vezette végig tekintetét a szőke lányon, Eszteren. Utána fog kérdezősködni, ki az. Miért legyeskedik folyton Ethan körül. Az ő, személyre szabott Ethan-e körül! És ahogy ez eszébe jut, vágyakozón sóhajt egyet, tekintetét a rellonos fiúra, vágyainak megtestesülésére ereszti és csak ácsingózik. Azt szeretné, ha az övé lenne, ha csak őt tüntetné ki a figyelmével.
De ez igen nehezen fog megvalósulni, csontvázas szobrok mögött bujkálva és távolról figyelve őt, epekedve utána. A pulykaméreg, a keserű féltékenység elönti, hogy együtt látja a két rellonost, de meglepetten konstatálja, hogy valaki belép még a színre. Ian felbukkanására nem számított - pontosabban arra nem, hogy ilyen örömöt vált majd ki Ethanből. Máris imádja a férfit, hogy élete szerelmét ilyen jó kedvre tudja deríteni a puszta jelenlétével... és már el is kalandozik, Ethan vigyorát figyelve, ábrándosat sóhajt, összekapja magát. Az egyik béna elsős éppen beszélgetni próbálna vele, ő pedig egy fintorral és egy legyintéssel elintézi, neki fontosabb dolga van.
Aztán megjelenik a színen Ő. Eliza. A becstelen némber, akinek az ajkai érintették Ethanét. Azok az ajkak az övéi. Csupán Ethan nem tud még erről, de majd egyszer belátja. Már érik is benne a tettvágy, hogy odamenjen és Elizát a hajánál fogva ráncigálja el a színről. Hiszen ezt tenné legszívesebben, ó igen, de még mennyire. _Soha_többé_ nem kerülhet Ethan közelébe. Ahogyan Eszter sem. Az egyetlen, akinek közel szabad, sőt, kell kerülnie hozzá, az ő maga.
Az elhatározás, a láng csak úgy tombol benne, mint a legvadabb vihar. Végül pedig úgy dönt, búvóhelyet váltva egy másik szögből fogja csodálni jövőbeli kedvesét, egészen addig, amíg el nem hagyja a nagytermet.
Mesélő
Mesélő



RPG hsz: 811
Összes hsz: 1286
Írta: 2015. december 13. 20:56 Ugrás a poszthoz

Mezőssy Eliza
Lányom


Napok óta alig alszik. Nem megy a munka és Eliza sincs sehol. A kiérkezett iskolai értesítő óta pánikszerűen felkereste lánya összes régi ismerősét, rokonokat, a testvérét, még az apjával is felvette a kapcsolatot - évek óta először. Szégyen, félelem, düh - hogy történhetett mindez? Nem hitte volna, hogy egyszer bánni fogja, hogy nem az apjánál van a lánya.
Eliza nem kiskorú, ezért nem egyértelmű, hogy a hivatalos szervek elkezdjék keresni - Annamária, bár édesanyja boszorkány volt, sokkal kevésbé igazodik ki a mágusvilág rendszerében, mint most kellene, bár őszintén kétli, hogy a lánya abban a világban bujkálna. Jól ismeri az álláspontját ezzel kapcsolatban és számára világos, hogy nem fogják ott megtalálni, ahonnan/amiből elszökött. Feltéve persze, ha nem történt valami sokkal rosszabb - rossz társaságba keveredett? Hol alszik? Mit eszik? És mégis mit mondjon a mugli rendőrségen, hol látta utoljára...?
A levél szerint Eliza már két hete nem bukkant fel egyetlen óráján se - nem alszik a körletében, nem eszik a nagyteremben, nincs a gyengélkedőn és látszólag egyetlen tanár vagy diák se tud róla semmit. Kezd eluralkodni a káosz. Felhívták rá a figyelmét, miféle következményekkel jár a további mulasztás, egyúttal pedig őhozzá fordultak, tud-e bármit a lányról. Természetesen nem - a legutóbbi beszélgetésük alkalmával is csak veszekedtek. Bár nem mondhatni, hogy ettől elöntötték a szokásos lelkiismeret furdaláshoz hasonló érzések (hiszen neki volt igaza akkor is), most mégis fájdalmas aggodalom érződik rajta.  
Ráadásul az értesítés óta is hosszú napok teltek el, közel két hét. Időbe telt, mire személyes kutakodás árán konstatálta, hogy valóban senki nem tud semmit, így hamarosan személyes találkozóra készül az igazgatóval.  
Fáradt mozgás, szürkés karikák, kócos haj és a szokásos hivatalos ruha. Valójában nem is nézi, hová fordul be, mikor némi kávé reményében benyit a bárba - az, hogy előtte, neki némileg háttal az idióta cowboy-kalapban magát a lányát pillantja meg, olyan váratlan és sokkoló, hogy megtorpan a bejártól alig két lépésnyire. Először valóban azt hiszi, pusztán a képzelet játszik vele - de nem tudná nem megismerni a saját lányát, a mozdulatait, hiába nem látja szemből az arcát. Nehezen tudná azonosítani mindazt az érzést, amit ez a látvány hirtelen szabadjára enged benne, úgyhogy jobb híján eltorzul az arca a dühtől.  A legrosszabbat sejtető feszült, halk hangján hívja fel magára a figyelmet.
- Mit művelsz itt? Eliza!
  
Mesélő
Mesélő



RPG hsz: 811
Összes hsz: 1286
Írta: 2015. december 17. 03:06 Ugrás a poszthoz

Mezőssy Eliza
Lányom


- Kávét főzöl. - Ismétli lánya szavait halkan, miközben rezignált arccal néhány lépéssel közelebb megy hozzá. Tagadhatatlanul meglepett, de egyre keményedő tekintete úgy jár megkövült gyermeke testén, mint valami röntgent; a kalap, a ruha, a tetoválások...Tetoválások?!
- Mégis hogy nézel ki?! - Sívítja enyhén hisztérikusan, miközben tehetetlenül végigmutat Eliza egész testén. Az arca megvonaglik a dühtől.  
- Mik ezek rajtad? Mit műveltél már megint magaddal? - Úgy tűnik, most az összes keserűséget le fogja rajta verni, amit az utóbbi napokban okozott neki - hogy mindez a féktelen anyai gondoskodás és szeretet félresiklott megnyilvánulása, vagy egyszerűen egy stresszlevezető eszköz, nehéz behatárolni.
- Úgy nézel ki, mint valami aljadék kocsma igénytelen hosteslánya. Mégis mit képzelsz, hol vagy, mit csinálsz?! - Nehéz leállítani, de ahogy egyre jobban bemelegszik, annál nehezebb. Láthatóan nem érdeklik a bent lévő szerelmesek, akik Elizához hasonlóan megkövülten bámulnak rá - és a hangereje egyre nő. Egyszerűen kihasználta azt a pillanatnyi előnyt, amit azzal szerzett, hogy előbb látta meg a gyerekét - a belőle előtörő haragot ő maga se tudja igazán kontrollálni.
- Ez kell neked? Ebből élsz, mióta elszöktél az iskolából? Ez a nagy terved? - Választ se várva előkotorja táskájából az iskolából érkezett levelet, hogy a pultra vesse Eliza elé. Maga se érti, miért van nála; mikor megérkezett, annyiszor átolvasta otthon és a munkahelyén, hogy egyszerűen a táskájában maradt.
- Csak mondd és nem fizetjük tovább a tandíjat! Elszökni, tönkretenni magad, ahhoz aztán értesz! Levelet kaptam az iskolából, hogy kimaradsz - rajtam kerestek téged! Rajtam, mert ennyire felelőtlen és éretlen vagy! Azt akarod, hogy kirúgjanak? Ennyi tekintettel se bírsz ránk? Azt hiszed, attól felnőtt leszel, hogy úgy öltözködsz, mint egy...és telefirkálod magad ilyenekkel? Hogy eltűnsz, mikor mindenki keres?! Remélem büszke vagy magadra. - Prüszköli még utoljára és végül elhallgat. Egy szigorú, ellentmondást nem tűnő anya tekintetével méregeti a gyerekét - olyan tekintettel, amit a jelek szerint a legkevésbé se kíváncsi a másik véleményére és nem lesz hajlandó semmiféle kompromisszumra. Neki ebbe nincs beleszólása.
- Visszamész az iskolába. - Hallatszott a végítélet.
Mesélő
Mesélő



RPG hsz: 811
Összes hsz: 1286
Írta: 2015. december 19. 10:48 Ugrás a poszthoz

Az ezüst kulcsos kaland - Krisztián
Laura, Gábor

Elégedetlenség és feszültség kavarog a levegőben. A nő még egyszer belenéz a tükörbe, hogy biztos lehessen benne, külseje tökéletes, ahogy mindig. Ajka felfelé görbül, mintha csak gyakorolná, hogyan kell a megszokott szívélyes mosolyt magára erőltetnie. Mintha nem tenné meg minden nap, amikor a felső kaszt egyik tagjával találkozik, amikor ráköszönnek, amikor meghallgatja unalmas és szánalmas történeteiket. Ma azonban egész más indokok vezérlik. Ma igazán anyai mosolynak kell arcán ülnie.
Férje korántsem ennyire előrelátó, mi több, bár megjelenése makulátlan, ahogy megszokhattuk, arca komor és morc. Szemeiben meg-megcsillan az érdektelenség apró fénye, ahogyan egy-egy gondolatára a düh is elfogja. Szégyen és gyalázat, hogy vendégül kell látnia saját fiát, aki egy vérfarkas. Aki javítóintézetben töltött éveket, aki egy egyszerű pultosként dolgozik Merlin tudja hol. Bezzeg Eszter! A legjobb körökben mozog, elit klubot nyit a tanodában csak aranyvérűeknek, hű a család nevéhez! Ma mégsem ő jön haza. Persze Gábornak végső soron teljesen mindegy, ki fordul meg ezek között a falak között, senkit sem szeret jobban saját magánál, s saját zsenialitása bűvöli el leginkább. Az oldalán díszként funkcionáló Laura megjelenése sem dob sokat hangulatán. De papíron az a jó ember, akinek családja van, aki kétkezi munkával építi fel házát, hosszú évek munkájának gyümölcseként szerettei körében lel nyugalomra.
Ez az idilli kép mindaddig tart, míg be nem jelentik, Krisztián megérkezett. Ekkor felpattan, tán túl gyorsan is, s csak felesége tudja fékezni. Megtudták, hogy egy egyszerű mugli képzésre iratkozott be a fiú, ezt pedig nem hagyhatják annyiban. Állítólag még valamilyen sárvérű nőszeméllyel is szóba elegyedett. Na de mi gond sincs, ők a megoldások emberei. Lépteik egyre hangosabbak, ahogy közelednek a fiú felé, s míg Laura a korábban oly sokszor megvillantott mosollyal ajándékozza meg fiát - melyhez lenéző tekintet társul -, addig apja egyszerűen csak int, hogy menjen a nappaliba. Köszönésre sem méltatja. A kényelmetlen hangulat adott, s ennél már csak rosszabb lesz.
Mesélő
Mesélő



RPG hsz: 811
Összes hsz: 1286
Írta: 2015. december 19. 11:24 Ugrás a poszthoz

Az ezüst kulcsos kaland - Krisztián
Laura, Gábor

Apja állkapcsa megfeszül, ahogy Krisztián egyszerűen zsebre vágja kezét, azokban az ütött-kopott, szakadt ruhákban. Mint egy útszéli hajléktalan. Erőt kell vennie magán, hogy ne tegyen olyasmit, amit később még igen komolyan megbánhat. Csak azért, mert fia ennyire semmirekellő, ő maga még nem válik azzá, kényelmesen elhelyezkedik saját fotelében, kezeit összekulcsolja, de esze ágában sincs hellyel kínálni őt. Nem érdemli meg és csak összepiszkolná a gyönyörű bútorzatot. Hiába van pénz a cserére, nem volna túl örvendetes.
Laura érzi meg először a tökéletes és színtiszta ellenállást, ami akár arcul csapásként is érhetné, ha érdekelné fia. Mivel látja, hogy Gábor részéről nem számíthat segítségre, így int a manónak, hogy hozzon három italt - természetesen azokat, amelyeket már jóval korábban előkészített. Három pohár, amelyből az egyikben bájital van, méghozzá a furfangosabbik fajta. Sem színe, sem íze, de még csak szaga sincs, az egyik legtökéletesebb, amit szerezni lehet manapság. Épp erre van szükségük. Ő maga, mintha csak gyermekét képviselné, fia oldalán áll, nem ül le, noha sugárzik belőle a kelletlenség.
- Szégyent hozol az egész családra. Mugli iskola? A Bagolykövet sem fejezted be. Gyalázat, amit művelsz, nézz csak magadra, milyen jövő vár így rád? - a férfi hangja nem dühös, nem agresszív, végtelenül nyugodt, tekintete azonban árulkodóbb, mint ezer szava. Gyilkos indulat forrong benne, melyet igyekszik a mélyben tartani. - Arról már rég letettem, hogy gondolj ránk is, vajon milyen véleménnyel lesznek rólunk, de legalább a testvéreidre! Nem ennek neveltelek - a nevelés persze erős túlzás, no meg a fejedelmi egyes szám első személy is. Neki aztán végképp semmi köze Krisztián viselkedéséhez, hacsak az nem, hogy gyűlölete manifesztálódott azzá, amivé Krisz lett.
A manó eközben megérkezik, Laura pedig könnyeden veszi el az egyik poharat, melyet az asztalra tesz férjének, a másik kettőt felemelve pedig a baljában lévőt nyújtja Krisztiánnak. Semmi gyanús, minden mozzanata arról árulkodik, puszta illemből adja és elvárja, hogy maradjon érintetlenül. Ismeri annyira Krisztiánt, ha ezt megneszeli, az utolsó cseppig kiissza majd. Ez a dac lesz a fegyverük.
Mesélő
Mesélő



RPG hsz: 811
Összes hsz: 1286
Írta: 2015. december 19. 12:49 Ugrás a poszthoz

Az ezüst kulcsos kaland - Krisztián
Laura, Gábor

Mintha Gábor halántékán kidagadna egy ér. Szinte érzi, ahogy lüktet, de türtőzteti magát, nem csinálhat balhét itt és most. Elszámol magában kettőig-háromig, aztán hangja még mogorvábban dörög a lakás amúgy is feszült csendjébe.
- És mihez? Valami utolsó kis pultos leszel? Mindenki kapcája? Ez aztán a jövő - még tapsol is kettőt kezeivel, aztán feláll a fotelből, hogy közelebb lépjen feleségéhez és Krisztiánhoz. - Talán kitagadtalak, de sajnálatos módon ettől még Neviczky maradsz. Próbáld meg megemberelni magad és legalább egy neves egyetemet végezz el, ha már mindenképp korcsok között akarsz élni - a férfi szavai metszően jegesek, atyai szeretetnek nyomát sem lelhetik benne a szobában tartózkodók.
Laura ekkor érzi meg az ügy valódi komolyságát. Látja férjén, hogy az szó nélkül bántaná is puszta kézzel a fiút, noha erősen uralkodik indulatain. Mit tehetne, ha nem azt, amihez a legjobban ért? Csendben marad és próbál döbbenetet és értetlenséget, de egyben csalódottságot is mímelni. A színészetben mindig is jeleskedett, most sem lehet oka panaszra.
Gábor szóra nyitná a száját, de ekkor Krisztián végre megteszi, amire vártak. Kikapja Laura kezéből a poharat, aki szája elé kapja kezét, s már csak annyit vesz észre, hogy a pohár a földön hullik szilánkjaira. Szó szerint felsikkant, mintha borzalmas veszteség érte volna, s még csak meg sem erőlteti magát, ahogy undorodva bámul az ajtón kisétáló fia után. Gábor ekkor meglepő módon leenged, a vállaiba beállt görcs eltűnik, arcára kedélyes mosoly ül ki, ahogy a bejárati ajtó becsapódik.
- Remélem ez elég lesz arra, hogy megundorodjon attól a nőtől. Mindenhol őt fogja látni, de egyik sem ő lesz. Nem érdemel boldogságot ez a veszélyes vadállat. Most pedig, ha megbocsájtasz, üzleti megbeszélésem lesz - mindenféle formaságot mellőz, nem ad csókot, ahogyan nem is int, egyszerűen hátat fordít Laurának, aki ott marad terve sikerével, s a törött pohár darabkáival. Valahogy mégsem teszi boldoggá ez a mai nap.
Mesélő
Mesélő



RPG hsz: 811
Összes hsz: 1286
Írta: 2015. december 22. 22:12 Ugrás a poszthoz

Lanetta és Benedek

Lanetta és Benedek beszélgetését egy rövid pillanatra a társalgó nyíló ajtaja zavarhatta meg, amelyen éppen egy rosszkedvűnek, vagy legalábbis pillanatnyilag kissé mogorvának tűnő lány lépett be. Egy futó pillantást megejtett kettejük felé, habár nem mosolyodott el, nem is köszönt, sőt, inkább úgy tűnt, valószínűleg teher számára, hogy a helységben már tartózkodott valaki más is. Úgy látszott, nem igazán örül, hogy társasága akadt. Éppen csak egy rövid pillantásra méltatta diáktrásait, aztán gyorsan sarkon is fordult, és a másik irányba folytatta tovább az útját, a társalgó egy távolabbi pontja felé, Lanetta és Benedek egy darabig oldalról még láthatták, ahogyan elhalad mellettük. A lány ugyan nem volt talárban, de kinézetre valószínűleg Rellonos lehetett, hosszú fekete hajjal, amelyet egy szigorúan fésült lófarokban vitt tökéletességre.
Egykedvűen ledobta magát az egyik fotelbe az egyik félreeső sarokban, minél távolabb Lanettától és Benedektől. Úgy tűnt, mintha várna valakire, legalábbis gyakran a bejárat felé pillantgatott, ám senki nem érkezett, ezt néha egy-egy egykedvű sóhajjal nyugtázta.
Nem volt benne semmi feltűnő vagy különös, tulajdonképpen nem számított túl nagy jelenségnek, mondhatni felejthető volt, ám egy kis szemfülességgel Lanetta észrevehette, hogy egy nagy különlegessége azért mégiscsak akadt diáktársának – a csuklóján egy olyan karkötő pihent, amely megszólalásig ugyanúgy nézett ki, mint ahogyan a lány az imént a saját, elveszített karkötőjét leírta.
Mesélő
Mesélő



RPG hsz: 811
Összes hsz: 1286
Írta: 2015. december 23. 18:54 Ugrás a poszthoz

Lanetta és Benedek

Lassú mozdulattal fordította a fejét a lány a két másik diáktársa irányába, mikor észrevette, hogy felé közelednek. Összeráncolta kissé homlokát, értetlenül nézve feléjük. Miért akarnak odamenni hozzá? Mégis minek? Nem teljesen volt számára világos, de nem is akarta, hogy kiderüljön. Ő csak az egyik háztársát várja, hát miért nem lehet az embernek már ilyenkor sem békét hagyni...?
Mindenesetre az elkerülhetetlen bekövetkezett, ő pedig egy kelletlen, már-már szinte undorodó pillantással mérte végig a párost, ahogy megálltak előtte, és köszöntek neki.
Üdv. – felelt, korántsem túl lelkesen, majd amikor Lanetta megjegyzést tett a karkötőre, csendesen hozzátette:
- Mit akartok? – gyanakvóan nézett a párosra, főleg a lányra, aki csak így nemes egyszerűséggel ezzel a bárgyú vigyorral nekirontott. Ugyan minek vigyorogni? Jóban vannak? Dehogy vannak. Akkor meg mégis miért erőlködik? A Rellonos nem volt a felesleges jópofizásnak híve, általában el is kerülte messziről az Eridonosokat, akiktől ezt a megnyilvánulást a legtöbbször látta. Lehet, hogy egy Rellonos nem mindig kedves, de lássuk be, olyankor legalább biztosan őszinte.
A karkötőre nézett, szintén kissé gyanakvó tekintettel. Miért beszél róla ez leányzó? Éppen csak most jutott hozzá, nem is olyan régen, és kifejezetten tetszett neki. Nade valakihez csak úgy odamenni, hogy egy-két szép szóval illesse a karkötőjét, ráadásul olyan illetőhöz, akit még sosem látott, és aki láthatóan nem igényli a társaságát – a lány legalábbis roppantul igyekezett, hogy ezt éreztesse – na azért az már tényleg mindennek a teteje. Privát szféra már nincs is a világon? Néha az ajtóra pillantott, reménykedve, hogy megérkezik a felmentősereg és nem kell tovább társalognia a körülötte gyülekezőkkel. Addig is azonban, amíg senki nem érkezett, összefonta maga előtt a karjait, és egy dölyfös, mogorva pillantás erejével igyekezett fenntartani a benyomást, hogy nincsenek szívesen látva.
Mesélő
Mesélő



RPG hsz: 811
Összes hsz: 1286
Írta: 2015. december 27. 18:51 Ugrás a poszthoz

Lanetta és Benedek

A kérdés teljesen egyértelmű volt, a páros szándékaira vonatkozott. Egyébiránt, a lány nagyon szerette volna tudni, hogy mégis miért társalog két vadidegennel, amikor a fene sem kérte őket, hogy idejöjjenek és láthatóan ő sem keltett túlságosan jó benyomást bennük – ami természetesen a cél volt. A válasz amelyet kapott, azonban már egyáltalán nem volt ennyire tiszta, Gerda pedig (ugyanis így hívták a Rellonost) csak sóhajtott egy mélyet, amikor rájött, sajnos velük nem lesz egyszerű megértetni, hogy mi a helyzet. Halvány mosoly jelent meg ajkain, kezdett mulatni a szituáción. A leányzó folytatta a mű-bájcsevejt, amiről még egy félbolond is megmondta volna, hogy valamilyen hátsó szándékkal teszi, hiszen egyébként lerítt róla, hogy máskülönben nem állna le a feketével. A fiú pedig meg sem próbálta leplezni, hogy problémája van Gerda viselkedésével. Ám az egyszerű kérdésre, hogy mit akarnak tőle, mégsem tudtak válaszolni. Pedig mindenkinek annyival, de annyival egyszerűbb lett volna. Nem mellesleg pedig, sokkal gyorsabb is. Benedek felvetésére elvigyorodott, ám cseppet sem kedvesen vagy őszintén, inkább szkeptikusan és ijesztően.
- Azért vagyok ilyen „mufurc”, ahogy te mondanád – a mufurc szócskát erős gúnnyal és jól megnyomva ejtette ki – mert nem adtatok okot másra. Tisztázzuk. Én az egyenességet szeretem, felesleges kerülőúton jártok. Vagy megmondjátok, hogy miért jötettetek ide hozzám, vagy jobb, ha eltűntök. – válaszolt Benedeknek, magában pedig még szórakozott kissé a borzalmasan naiv feltevésén a fiúnak. Miért kellene neki bármit is szépen kérnie tőlük? Egyrészt van két lába, el tud menni, ha már nagyon elege van ebből  a kettőből itt, nem szorul ő rá a jóindulatukra. Másrészt pedig pálcája is van, amit nem mellesleg használni is tud... Ezt pedig a másik kettőből nem igazán nézte ki, tekintve, hogy jó 3-4 évvel fiatalabbak lehettek nála. Ki tudnak nyitni ajtót varázslattal? Vagy esetleg rendkívül halálos módon virágesőt fognak idézni? Ne adj’ Isten összenövesztik a szemöldökét? Jajj ne.... Még a végén vér fog folyni a társalgó padlóján, mire vége ennek a beszélgetésnek.
- Hogy honnan van a karkötő, ahhoz a világon semmi közötök. Neked van kedved mesélni a hódolódról, kedves... ? Oh várj, amilyen jó barátnők lettünk, elfelejtettem, hogy a nevedet sem tudom. – nézett fancsali arccal Lanettára, majd a karkötőre is vetett egy gyors pillantást. Most már biztos volt benne, valószínűleg a lány az a szerencsétlen, aki elhagyta. A kviddicspályán találta egyébként, nem olyan régen. Nos, így jár az, aki ilyen szép karkötőben jár edzésre. Gerdának esze ágában nem lett volna visszaadni, főleg nem ezek után, hogy még külön túráztatják, ahelyett, hogy kinyögné, hogy mit szeretne tőle. Utálta az őszintétlen, cseleskedő embereket, így aztán most már nem csak azért nem akarta visszaadni, mert tetszett neki a kis ékszer, hanem azért sem, mert ennyi kamu duma után úgy gondolta, a lány meg is érdemli a sorsát.
Mesélő
Mesélő



RPG hsz: 811
Összes hsz: 1286
Írta: 2015. december 28. 16:50 Ugrás a poszthoz

Az ezüst kulcsos kaland - Krisztián
Krisztina

A reggel egészen monoton módon indul Krisztián számára, a napja pedig ennél már csak hátborzongatóbb lesz. Az iskola falai között minden a régi, ő valahogy ma mégsem annak fogja látni a dolgokat. Még csak két nap telt el azóta, hogy tiszteletét tette szüleinél, s a kezdeti émelygésen kívül semmiféle más mellékhatást nem váltott ki belőle a szülei és közte lezajlott incidens. Ahogyan a poharába rejtett bájital sem.
Ma új nap virradt, s a kötelező óráira Krisztián pontosan érkezik, ahogyan  mindig teszi - vagy majdnem mindig -, a kapun belépve azonban döbbenetes dolgot tapasztal. Emlékszik még Krisztinára? Hogy is felejthetné el?! A barna fürtök, a kecses, vékony alkat, a finom kezek, a barátságos és meleg szemek, az a szeretetteljes hang, amivel beszélt hozzá... Mind megelevenedik, most azonban sokkal élesebben. A múlt más kontextusba kerül. Minden nőnemű egyed ugyanis Krisztina képében tűnik fel körülötte. A mérgező bájital és egy kis bűbáj segítségével az iskola egész területén csak és kizárólag ezt a nőt látja. Egyedül persze annyi változik, hogy más-más ruhadarabban tűnik fel, de egyebekben ugyanolyanok. Illetve van még egy eltérés, egy aprócska dolog, amire talán már nem is emlékszik...
Amíg viszont eszébe jut bármilyen aprócska részlet, minden folyosón és sarkon ebbe a szimpatikus, kedves hölgybe botlik bele, aki mind újabb és újabb hangon és személyiséggel fordul felé. Olyan ez, mint tűt keresni a szénakazalban. Egy biztos: Krisztián tudja, hogy valami nincs rendben, ám a puzzle darabkái még közel sem állnak össze.
Mesélő
Mesélő



RPG hsz: 811
Összes hsz: 1286
Írta: 2015. december 28. 18:14 Ugrás a poszthoz

Az ezüst kulcsos kaland - Krisztián
Krisztina

Nem csoda, hogy Krisztiánnak az az érzése, a maradék józan eszét is elvesztette valahol a kapun kívül. Rosszulléte érthető, ámde ettől még a bűbáj él. Krisztinák sora sétál el előtte és mind elég furcsán méregeti a fiút, hiszen egy sápadt ember a falnak támaszkodva az álmos könyv szerint semmi jót nem jelent, de még az álmatlan szerint sem.
Az egyik Krisztina, aki vélhetően nem az igazi végre megszánja és megáll mellette. Nagy barna szemeit ráemeli, de egészen más tükröződik tekintetében, mint az eredetinek. Nem kedves, inkább sajnálkozó, segítőkészsége is abból eredhet, hogy már neki kínos ez a rosszullét.
- Minden oké? - elhúzza száját és picit megveregeti a srác vállát, aztán inkább tovább áll, neki túl fura a helyzet. Aztán egészet üt az óra és hirtelen a folyosón lézengők száma jócskán lecsökken, alig marad a nőből három-négynél több. De vajon köztük van az igazi? Krisztiánnak minden bizonnyal sejtelme sincs, de mi a legegyszerűbb verzió? A titkárság. Valaki csak meg tudja mondani, merre találja őt...
Mesélő
Mesélő



RPG hsz: 811
Összes hsz: 1286
Írta: 2015. december 28. 19:02 Ugrás a poszthoz

Az ezüst kulcsos kaland - Krisztián
Krisztina

A titkárságon unottan klimpírozó Márta cseppet sem örül a kéretlen látogatónak. Hallja a kopogást, de mielőtt bármit tenne, megigazítja keretes szemüvegét, hátrasimít egy ősz tincseit és kipiszkálja fogai közül a megmaradt brokkolit. Gusztustalan nőszemély, annyi már biztos. Kivételesen ő helyettesíti az általában itt lévő Pirit, aki egy fiatalos és jó humorú nő lenne, csak adatna már meg neki az annyira áhított gyermek!
Végül egy percnyi várakoztatás után mogorván kivakkant, hogy befáradhat az illető, akárki fia-borja is legyen. A belépő Krisztiánt ellenszenvesen méri végig, egy cseppnyi segítőkészség sincs benne. Ami azt illeti, ebből a fiú mit sem vehet észre, hiszen ezt a fonnyadt kórót jelenleg egy hamvas Krisztaként látja, ami valljuk be, durvább torzítása a tényeknek, mint azt bárki el tudná képzelni.
- Miben segíthetek? - hangja végtelenül ellenszenves, legszívesebben kipenderítené a szobából ezt a hitvány diákot. Már megkezdődtek az órák, semmi keresnivalója itt. Tűzvörösre festett körmei dobolnak az asztalon, ezzel is sürgetve a szükséges rosszat, amit Krisztián érkezése okoz. Hogy mit keres itt egy olyan alkalmazott, aki tojik a diákokra? Igazán jó kérdés.
Mesélő
Mesélő



RPG hsz: 811
Összes hsz: 1286
Írta: 2015. december 28. 19:47 Ugrás a poszthoz

Az ezüst kulcsos kaland - Krisztián
Krisztina

Márta, ha lehetséges még barátságtalanabbul méregeti a fiút. Mintha az megrökönyödne tökéletes valóján, amit még ráncba is szedett. Semmi brokkoli, vagy kiálló hajtincsek. Ez a mai fiatalság, mind ugyanolyan otromba és neveletlen. Most pedig, hogy mindezt megállapítja, kihúzza magát ültében még jobban - már ha ez egyáltalán lehetséges - és megvető pillantással "ajándékozza" meg Kriszt.
- Talán ha nem hagyná el az órarendjét maga is, mint az összes többi és pontosan érkezne, akkor most nem kéne itt elnézést kérnie - tipikus zsémbelés. Feddőn beszél és esze ágában sincs egyáltalán a látszatát kelteni annak, hogy a titkárság elvileg egy tanulóknak járó szolgáltatás. Mert hát az, ha jól meggondoljuk. A nő neve hallatán megforgatja szemeit, már biztos abban, hogy ez is (mármint a fiú, csak mondom) csak azért iratkozott be ide, hogy csinos fiatal nőket stíröljön. És igen, a fejében is pontosan ugyanígy hangzik el ez a gondolatmenet.
- Ott a falon az órarend, keresse ki - félvállról veti oda, de aztán vissza is fordul számítógépéhez, amiben beírja a google keresőbe, hogy google képek. Igen emberek, ez létezik. Aztán rájön, hogy nem is ezt akarja, és inkább rászörcsöl a kötőtűkre, ezzel lezártnak tekintve dolgát a fiúval.
Eközben Krisztián könnyen megláthatja, hogy Krisztinának már tíz perce zajlik egy órája a harmadik emeleti 302-es teremben. A szükség nagy úr, így talán megzavarhatja...
Mesélő
Mesélő



RPG hsz: 811
Összes hsz: 1286
Írta: 2015. december 28. 21:34 Ugrás a poszthoz

Az ezüst kulcsos kaland - Krisztián
Krisztina

Talán ez Krisztián szerencsenapja, ugyanis Krisztina ma két fiatal fiút oktat. Az óra már javában folyik, mikor az ajtó kivágódik. A tanítványok meglepetten rontanak játékukban és fordulnak egy emberként a bejárat felé, míg a nő csak ijedtében felpattan. A fény éppen megcsillan a nyakában lógó ezüst kulcson. Rémülten néz Krisztiánra és legalább annyira átveszi az idegességét ő is, így hirtelen megszűnik tanárnak lenni, kellenek a másodpercek, hogy szóhoz jusson.
- Folytassátok kérlek, pár perc és jövök - mosolyt gyűr az arcára és gyorsan kitaszigálja a fiút a teremből. Szinte azonnal csípőre vágja a kezeit, de még így is túlzottan aranyos ahhoz, hogy akárcsak a félelem egyetlen szikráját is csiholja Krisz bensőjében. Hiába, édesnek születni kell. - Azt hittem, hogy ég az iskola, mi történt? És miért nem kopogtál? - el is felejti így hirtelen, hogy ők most tanár-diák viszonyban állnak, így a köztük lévő távolság sem megfelelően tisztes. Nem is igazán jutnak érvényre most gondolatai, csak abban biztos, hogy baj történt és Krisznek segítség kell.
Mesélő
Mesélő



RPG hsz: 811
Összes hsz: 1286
Írta: 2015. december 28. 23:04 Ugrás a poszthoz

Az ezüst kulcsos kaland - Krisztián
Krisztina

Várakozva pislog Krisztiánra, aki úgy tűnik nem tud értelmes és elfogadható válasszal szolgálni a történtekre. Talán épp emiatt sugárzik szemeiből kicsivel több kétségbeesés. Mi lelte a fiút? Pont azért kedvelte meg, mert annyira... Más volt. De jó értelemben, vagyis nem egy őrült, aki csak úgy ráront! Akkor is kell lennie magyarázatnak.
- Semmi baj, de mi történt? - kit érdekel a kopogás? Ezen már réges-rég túl vannak. Íriszeit a fiúéba fúrja egészen addig, míg az el nem fordul. Karjait teste mellé engedi és úgy figyeli Krisztián szenvedését. Gyengéden maga felé fordítja aztán és egyik kézfejét a homlokához érinti, ezzel igazolva, hogy tán lázas. De semmi. Csak ezután követi a fiú tekintetét, mely a nyakláncon nyugszik. Egy pillanatra összepréseli ajkait, majd elmosolyodik.
- Nem vagy lázas, menj le az orvosiba, talán ott többet mondanak - hiába minden nyugtató szó, érzi a másikon, hogy riadt vadként menekül. Fogalma sincs hogyan oldhatná a hangulatot, ezért inkább rátér az ezüst kulcsra, ami láthatóan érdekli a fiút. - Még a dédimtől kaptam nagyon régen - lemutat rá, sőt, le is veszi nyakából, hogy átnyújtsa a fiúnak. Különös, de mintha ez nem az eredeti lenne. Még Kriszta sem igazán vette észre, hogy ez a kulcs, nem az a kulcs. Az igazi ott lapul az éjjeli szekrénye fiókjában, ez pedig talán nem is az, aminek látszik. Talán van is benne valami. De ki tudja, észreveszi-e már most Krisz, amikor ilyen zaklatott állapotban van? Biztosan nem. De a furcsaság belevésődik emlékeibe, ahogy kezei közé kapja a láncot. A megoldást.
Mesélő
Mesélő



RPG hsz: 811
Összes hsz: 1286
Írta: 2016. január 1. 23:35 Ugrás a poszthoz

Lanetta és Benedek

Az Eridonos durcázásán kicsit megcsóválta a fejét, de közben elfojtott egy nagyobb, kárörvendő vigyort. Annyira gyerekes, és annyira tipikus.
Viszont végre elkezdtek őszintén viselkedni. Gerda elégedetten sóhajtott egyet, szinte majdnem el is mosolyodott, de aztán úgy döntött, ezt azért még későbbre hagyná. Ne igyunk előre a medve bőrére, még elronthatják.
Odanyújtotta a kezét Lanettának, nem volt ő neveletlen, ráadásul pont az előbb küldte el melegebb éghajlatra, amiért bemutatkozás nélkül nekirontott... Szóval elég nagy öngól lett volna, ha most meg bevágja a durcát, ennél azért okosabb.
- Gerda. -
Hagyta, hadd vázolja fel a lány a helyzetet, végighallgatta a szívhezszóló kis történetet a barátnőjéről, közben pedig kicsit ráncolta a szemöldökét, mert rendkívül bosszantónak találta, hogy a lány bármit mondott, a Navinés fiú szinte rögtön hozzáfűzött még valamilyen kis monológot, ami Gerda szerint a beszélgetés szempontjából teljesen lényegtelen volt. Nem adott neki hangot, de örült volna, ha egy kicsit végre csöndben marad a fiú. Nem bírta a felesleges locsogást.
- Nagyon megható. – állapította végül meg a történetről, tömény gúnnyal a hangjában. Mindenesetre egy biztos... Ő nem tolvaj. Nincsen rászorulva, hogy Eridonosoktól lopjon karkötőt, bármennyire is tetszik neki. Maga a feltételezés is annyira sértette volna a büszkeségét, hogy a gondolatára is dühös lett. De abban is biztos volt, hogy  nem fogja csak úgy bűnbánó pofival a lány kezébe nyomni az ékszert. Azt a lehetőséget már régen eljátszotta ez a kettő itt. Kell tehát valamilyen kompromisszumos megállapodás.
Közben belépett a társalgó ajtaján egy szőke, magas, barna szemű fiú. Gerda odakapta a tekintetét a bejárathoz, kiült az arcára egy elégedett mosoly, majd az értetlenül néző fiúra kacsintott egyet, közben pedig felállt, mint aki máris indul.
- Igen, találtam. És nem, nem tervezem ellopni. – jelentette ki, majd levette a karkötőt a csuklójáról, de nem adta oda az Eridonosnak. Helyette elővette a pálcáját, és az ékszerre szegezte.
- Geminio! – mondta ki határozottan a varázsigét, egy másodperc és egy villanás múlva pedig már egy teljesen értéktelen, de ugyanolyan szép másolat volt a kezében a karkötőről. Ezt felhúzta a csuklójára, majd Lanetta felé fordult, de még mindig nem nyújtotta át a ékszert.
- Mivel megtaláltam helyetted, neked már nem kell erőfeszítéseket tenned. Ez nem fair. Ha már szétszórt vagy, keresd meg magadnak. – mondta a lánynak egy mű-sajnálkozó pillantás kíséretében, majd újra a kis tárgyra mutatott fekete pálcájával.
- Salvio hexia! – egy picike burkot húzott egy elegáns mozdulattal a karkötő köré, amitől az láthatatlan lett. Amikor ezt megtette, egy laza mozdulattal elhajította a társalgóban a karkötőt, maximum az irányát láthatták a többiek. Nem lesz lehetetlen megtalálni, de azért eltart majd egy darabig.
- Remek volt veletek csevegni. – mondta elégedetten, majd faképnél hagyva őket, a szőke fiú kíséretében kilépett a társalgóból, magára hagyva Benedeket és Lanettát.
Mesélő
Mesélő



RPG hsz: 811
Összes hsz: 1286
Írta: 2016. január 2. 01:52 Ugrás a poszthoz

Az ezüst kulcsos kaland - Krisztián (zárás)
Krisztina

Krisztát a legkevésbé sem győzi meg a fiú reakciója, de mit tehetne? Ha nem mondja meg az igazat, úgysem tudja kiszedni belőle erőszakkal. Még szerencse, hogy észreveszi, a nyakában függő kulcsot figyeli folyamatosan a másik. Leveszi hát, hogy átnyújtsa.
- Köszönöm - valóban szép tárgy, Krisz számára pedig sokkal, de sokkal fontosabb, mint azt el tudná képzelni. Majd egyszer - a nem túl távoli jövőben - rájön ő is, lehetőleg azelőtt, hogy megőrülnie.
- Szerintem nem nyit semmit. Ha mégis, nem tudok róla - megvonja a vállát és egy pillanatra eltöpreng a kérdésen. Nincs olyan zár, amibe illene náluk, de  mégis kell lennie magyarázatnak erre. - Lehet, hogy a szívemet - drámaian emeli égnek tekintetét, kezeit szívére szorítja, mintha valóban így lenne. Kár, hogy aztán elneveti magát. - Nekem most mennem kell vissza, jobbulást - kinyújtja kezét a láncért és miután visszakapja, kissé zavartan tűri füle mögé egyik hajtincsét, hogy aztán félszegen intve visszamenjen a terembe. Krisztián pedig egyedül marad a gondolataival, amik bizony vannak. Itt volna az ideje, hogy felkeresse Kriszta lakását és körülnézzen. Nem szép dolog, de a szükség...
Mesélő
Mesélő



RPG hsz: 811
Összes hsz: 1286
Írta: 2016. január 2. 13:39 Ugrás a poszthoz

Az ezüst kulcsos kaland - Krisztián

A kívülről lepusztult ház nem sok jót sejtet azt illetően, ami bent fogadhatja az embert, de merőben kellemes csalódásban van része mindenkinek. A folyosók tiszták, látszik, hogy pár hónapja festették a falakat, minden katonás rendben áll, ahogy lennie kell. Ugyan nem ez a muglik álomháza, de bőven beleesik a jó kategóriába.
Krisztián, elérve a nő lakásához nem ütközik méregdrága biztonsági zárba, csupán egy akár kis erőbefektetéssel is betörhető ajtóba. Belépve sem fog különös luxust találni, pici kis kuckóról beszélünk. A nappali, az étkező és a konyha egybenyílik, a hálószoba pedig elég pici. Nem különbözik ettől a mosdó és a mellékhelyiség sem, az egész akkora, hogy egy ember még épp kényelmesen elfér. Nincs rendetlenség, de kifejezett rend sem, a reggeli kávésbögre még a mosogatóban pihen, noha az ágy már be van vetve. Törölköző szárad, jelezve, hogy a ház úrnője reggel zuhanyzott. Ruhái rendben sorakoznak a hálószobai polcokon, a tegnapi edények a mosogató szélén lévőn szárítón vannak, immáron teljesen szárazon. Ami már elsőre szemet szúrhat, az a két kutyás fekvőhely és a rengeteg étel, amit szintén nekik készítettek elő.
A lakásban honoló csendet egyszer csak két felé rohanó apró kutya ugatása töri meg. Az egyik Kormos, a kissé korosodó, de még ereje teljében lévő mopsz, a másik pedig Vacak, a kölyök németjuhász. Csóváló farokkal rontanak ki a nappaliból, ahol szokásos helyükön addig pihentek és ugrálnak fel Krisztián lábára, folyamatosan ugatva. Ez egy ilyen kutyadolog. Először Kormos nyugszik meg, ő már sokat tapasztalt és nem is fél kifejezetten az idegentől, főleg ha kap egy kis buksisimit. Vacakot ellenben nem ilyen könnyű lekenyerezni, ő továbbra is Krisztát várja, hogy megérkezzen és megvédje a nagy és csúnya idegentől. Ez kicsit megnehezíti a srác dolgát...
Mesélő
Mesélő



RPG hsz: 811
Összes hsz: 1286
Írta: 2016. január 2. 22:13 Ugrás a poszthoz

Somoskői Lilla
és Weiss Etelka

 - Ó, minő borzalom, az ég szerelmére...!
Messze hallatszik a kastély folyosóin Etelka panaszos hangja, ahogy az órák miatt üres kastélyban bolyong. Egy elfoglalt manóval találkozott össze, próbált belőle kicsalni bármiféle használható információt, de amint belátta, hogy erre vajmi kevés esélye van, feladta és keresett tovább.
Egy elegánsnak kinéző helyiség biztatja, betér a társalgóba. Magas, abroncsos szoknyáját megemeli, hogy beférjen. Dereka bámulatosan vékony, a kegyetlen fűző áldásos hatásának köszönhetően. Bőre hófehér és hideg, és fogalma sincs, mi történt vele.
Kétségbeesetten ül le az egyik fotelbe, fáradtan sóhajt, bár fáradtságot nem érez. Átveszi magában a dolgokat újra, a gondolkodáshoz pedig fel kell ismét pattannia, kalapját megigazgatja és járkál, fel-alá. Egy csinos, vámpír grófnő volt, jómódú, német családból származik. Az Osztrák-Magyar Monarchia bizonytalan lábakon áll, a magyarok lázonganak, ő pedig jót mulat a népeken. Friss vámpír, a halhatatlanság vár rá, nem állíthatja meg semmi. Nagy kanállal habzsolja és élvezi az életet. Nevet minden háborún, felesleges vérontáson, a legjóképűbb kérői vannak, de ő mindenki szívét összetöri.
Megremegnek szempillái, észre sem vette, hogy lehunyta a szemét. Egy másik, régi életben kalandozott, de most vissza kell zöttyennie a borzasztó jelenbe. Sokáig fáradozott, mire ebbe a palotába talált, most már tényleg meg kell találnia a főméltóságot és beszélnie kell vele!
 - Entschuldigung! - Német szó jön a szájára, de természetes neki, hogy ebben az országban is mindenki ismeri a nyelvet. Legalábbis mindenki, aki számít.
 - Kisasszony, üdvözlöm. - Köszönti egy bólintással, majd elegáns mozdulattal nyújtja a furán öltözködő hölgynek a kezét. Természetesen azért, hogy üdvözlésképp megcsókolja.
Mesélő
Mesélő



RPG hsz: 811
Összes hsz: 1286
Írta: 2016. január 2. 22:57 Ugrás a poszthoz

Somoskői Lilla
és Weiss Etelka

 - Elnézést, azt hiszem, nem hallottam valamit jól.
Ha volna vér az ereiben, valószínűleg a pulykaméreg most vörösre festené kerekded orcáit. Állát felszegi, úgy pillant Lillára, fodros, habos ruhája, hatalmas kalapja, díszes nyakéke pompájában tündökölve. De mielőtt még elvehetné illedelmesen kesztyűbe bújtatott kezét, a másik megrázza. Etelka pedig köpni-nyelni nem tud, egy pár pillanatig hebeg, majd elszabadul a rá oly jellemző, jól ismert panaszáradat.
 - Nem hiszem el, hogy ön is egy olyan orcátlan siheder, mint amilyenekkel ezen környéken folyton-folyvást találkozok! - Sopánkodása erélyes, ismét megemeli kissé földig érő szoknyarengetegét, fel-alá járkál egy kis ideig, idegesen, izgatottan. Annyira vérig van sértve, hogy azt fontolgatja, nem szól többet Lillához. Hova tovább, még azt is megérdemelné, hogy elvegye az életét.
 - Tudja maga, ki vagyok én? Tudja egyáltalán? Weiss Etelka grófnő vagyok, járatos a bécsi udvarban is! - Szerinte pedig ez a tény azt eredményezi, hogy őt az egész világon ismerik most már. Viszont arról fogalma sincs, hogy egy jó pár év eltelt már azóta. Olyan idegen helyeken járt, annyi időbe telt, mire megtalálta ezt a helyet, hátha itt békére lel lelke, vagy legalább talál egy jó modorú főurat, aki segíti őt az eligazodásban.
 - Hozzon egy teát, az ég szerelmére! - Csak az asztalra, talán kissé túl erősen is, amikor az ajtóban álló manó őt bámulja. Ő is rég látott már ilyesmit, de nem mer ellenkezni, már szalad is teáért. Etelka pedig magassarkúja kopogásával kísérve, harangként lengő szoknyával lép oda a fotelhoz, hogy beleülhessen és ismét kifújja magát.
 - Mondja, maga ismeri ezen palota urát vagy úrnőjét? Sürgős találkozóm volna őkegyelmességével. - Pillant kérdőn vissza, Lilla felé.
Mesélő
Mesélő



RPG hsz: 811
Összes hsz: 1286
Írta: 2016. január 2. 23:28 Ugrás a poszthoz

Somoskői Lilla
és Weiss Etelka

 - Eszemben sincs magának elnézni semmit, amíg nem tanúsít megfelelő megbánást! - Köti az ebet a karóhoz, igazi régi tartással és makacssággal. Nem hülye ő teljesen, tisztában van azzal, hogy Lilla mennyire nem bánja az egészet. És ez csak még jobban idegesíti. Azonban jól nevelt úrhölgy módjára visszafogja magát, és inkább egy manót küldd el teáért.
Amikor pedig hallja, hogy miről beszél a lány, hirtelen összeáll neki az egész kép, megfagy egy pillanatra. Akkor ezért ilyen furcsa mindenki. Kettőezer-tizenhat, el sem tudja képzelni, mégis megborzong. Lassú, darabos mozdulatokkal áll fel, miközben próbálja feldolgozni, mennyi időt vesztegetett el az örökkévalóságból, amit kiérdemelt. Közben pedig az is eszébe jut, mi történt vele.
 - Tudtam én, hogy az a kis boszorkány még bajt fog hozni ránk... - Motyogja orra alatt, miközben lassú, könnyed mozdulatokkal indul meg újra. Kezét végighúzza a karfán, a háttámlán is a következő pillanatban azonban olyan gyorsan mozdul, hogy szinte észre sem lehet venni. Lilla mögött áll, hosszú kesztyűbe bújtatott kezét elé rakva, ujjai közé véve a lány finom kis arcát.
 - És mondja csak, kisasszony, aki még be sem mutatkozott nekem. Az emberek még ma is oly' halandók, mint az én időmben voltak? - Hangja halk, és lágy, ahogy kedvesen érdeklődik. Ahogy közelebb hajol Lilla vállához, nem tud szabadulni a bőrének édes illatától, mélyet szippant bele. Lassan lehunyja a szemeit, aprót sóhajt. Éhes.
 - Ó, igen, a tea, el is felejtettem. - Engedi el a lányt egy váratlan pillanatban, amikor megérkezik a házimanó a teájával.
Mesélő
Mesélő



RPG hsz: 811
Összes hsz: 1286
Írta: 2016. január 3. 10:05 Ugrás a poszthoz

Rachel és Lilla

Sokan talán egyedi ötletnek gondolhatnák az éjszakai kviddicset, csakhogy a többi csapat is ugyanúgy igyekszik minden lehetőséget kihasználni a felkészülésre, mint a rellonos lányok. Petra és Árpád is úgy döntöttek ezen az estén, hogy szeretnék megmérettetni magukat: egyikük a sárgákhoz, másikuk a pirosakhoz állna, de még nem elég felkészültek. Kiosontak hát ők is az éj leple alatt körletükből, hogy a szertárak, majd a kviddicspálya felé vegyék az irányt.
Legnagyobb megdöbbenésükre nemhogy hiányzott két seprű és egy kvaff, de még kipillantva tökéletesen jól láthatták a lányokat passzolgatni. Először Árpád szemében gyúlt tűz: elvették a lehetőségüket és ezt meg kell torolniuk. Petra, jólelkű lány lévén ugyan próbálja csitítgatni a fiút, de még csak hangyányi esélye sincs, hajthatatlannak bizonyul társa. Megragadja a dobozt, amiben a gurkókat tartják és úgy dönt, megleckézteti a tilosban kviddicsezőket. Petra már rég kereket old, mire a pirosakhoz tartozó, igen komoly harci szellemmel megáldott fiatalember már azzal bajlódik, hogyan küldje rájuk a vasat. Elcsen hát egy terelőütőt is, biztos, ami biztos.
A doboz nyílik a vas pedig lanyhán kezdené keresni első áldozatát, csakhogy nincs sok ideje rá: Árpád célzóképessége sosem volt az igazi, ahogyan látása is hagy nem kevés kívánnivalót maga után, így bár a neki háttal lévő Lillára céloz, a gurkó Rachelt veszi célba. A süvítő hang belehasít a sötétségbe, a fiú pedig megdörzsölve tenyerét, mint ki jól végezte dolgát távozik a tett színhelyéről, természetesen az ütővel együtt, minden nyomot eltüntetve. A lányok szerencséjére vagy bánatára, de lehetőségük adódik kipróbálni, milyen élesben menekülni egy közepesen gyors vasszörny elől.
Mesélő
Mesélő



RPG hsz: 811
Összes hsz: 1286
Írta: 2016. január 7. 20:56 Ugrás a poszthoz

Somoskői Lilla
és Weiss Etelka

A manóhoz lép, szinte libben, hálás pillantással veszi el a teát, de nem mond semmit. Visszalép a fotelhez, hiszen igen kényelmesnek találta, leül bele. Finoman kitölt egy kevés teát egy csészébe. Kisujját eltartva emeli a poharat az ajkához, iszik egy keveset belőle. Ismét Lillára pillant, tekintete mély és sötét. A tea egyáltalán nem csillapítja szomjúságát.
 - Kisasszony, a pálcájával nem megy semmire - szól könnyedén, és most igazán jó embernek érzi magát. Ő egy vámpír, teljes mértékben hisz benne, hogy halhatatlan és megállíthatatlan. Még ha Lilla nem is hihetetlen fenyegetés a számára, bármely más emberrel ilyen arrogáns és beképzelt lenne. És éppen az éves jótettét tette meg azzal, hogy figyelmeztette a rellonos lánykát, ne merjen rá pálcát fogni, különben tényleg mérges lesz.
 - Igazgató? Jól hangzik, pompásan! - Szinte repes az örömtől, egyértelművé válik, hogy várnia kell egy kicsit az ivással. Először mutasson be neki valami előkelőséget, bárkit, akivel tárgyalhat, utána már nem lesz rá szüksége. Pontosabban szükségre lesz rá, csak egészen másfajta, kicsit sem karitatív tevékenységhez.
 - Parancsol egy csésze teát? - Kérdezi, kezével egy előzékeny mozdulatot téve, végigmutatva a kis tálcán. Jelzi, hogy nyugodtan szolgálja ki magát. Megosztja vele a teáját. Ennél kevesebb és illedelmesebb már nem is lehetne.
Belül pedig tombol, de visszafogja magát. Igen, átaludt egy csomó időt. És igen, tudja ki miatt. Abban is biztos, hogy az egész családját felkutatja és ki fogja irtani, de nem itt és most. Arra ráér még. Forrongó dühét pedig tartogatja későbbre.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Mesélő összes RPG hozzászólása (291 darab)

Oldalak: « 1 2 3 4 5 6 [7] 8 9 10 » Fel