Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Miközben Dana kiad magából mindent, ami benne van, meg kell valljam, hogy bár kívülről úgy nézhetek ki, mint aki egyszerűen csak figyel, de belül pörög ám az agyam ezerrel. Nekem ez így megfelel. Szóltam neki, elmondtam neki, hogy más vagyok, mint a többi srác, nehezebb eset. Úgy tűnt elfogadta. És igen, pontosan itt kezdődik a bibi. Mert elfogadta, de nem értette meg. Amikor hajkurásztam neki a magamét, nem véletlen tettem, igyekeztem úgy előadni, hogy megértse, nem lesz egyszerű. Nem úgy működik minden, ahogy ő azt elképzelte, ahogy elvárja tőlem, hogy működjön. Igen, megpróbáltam. Akkor és ott úgy is tűnt, mint akinek eljutott az agyáig és meg is értette, de most, ahogy előttem áll és csak ontja magából a szót, a sérelmeit, amik miatt neheztel rám, egyértelmű, hogy nem, egyáltalán nem értette meg. Akkor ez elég rövid dolog volt gondolom.
- Nekem ez nem így menni – vonom meg vállamat, miközben visszalépek eredeti helyemre, miután a tincs füle mögé kerül. – Másnak lehet igen, de nekem nem menni így, ilyen gyorsan – mosolyodom el szomorkásan. Lehet tényleg túl sok idő kellene ahhoz, hogy ebből bármi is legyen. Mondhatnám, hogy megértem Dana kiakadását, de akkor hazudnék. Elmondtam neki. Mégis mit akar még tőlem? Elmondtam neki mindent, ami velem jár, hogy feleslegesen kerget vágyálmokat, mert rohadtul az van benne leginkább abban a fránya pakliban, hogy nem lesz belőle semmi. És pontosan ezért nem; mert türelmetlen. Nálam ez egy sokkal bonyolultabb és hosszabb folyamat, még az is meglepő egyáltalán, hogy a csónakházba elmentem vele mindenféle kérdés nélkül. Bár nem gondoltam volna, hogy idáig fajul, és így jövünk el onnan végül, de megtörtént. Ezért tartunk most itt, mert olyat vár tőlem el, amire nem vagyok képes. Nem két találkozás után, és pár elejtett szia után a folyosón. Esetleg másnak tényleg így megy, mondjuk annak a srácnak, akivel korcsolyáztak, de az a srác nem én vagyok. Közöltem vele. Elfogadta. Nem tudok többet tenni.
- Nem tudni min menni keresztül – szűröm fogaim között a szavakat, kékjeimben villan valami. Fájdalom talán. – Falak azért lenni, mert szükség lenni rá, amit sokan nem érteni meg. Ahogy te sem, hiába mondani el neked többször; velem nehezebb lenni dolgok – mélyet sóhajtok, majd ismét a lány elé lépek, szomorú mosollyal ajkaimon nézek le rá. – Nem lenni baj. Nem érteni meg, nem baj – simítom tenyeremet arcára, hogy mindenképpen felnézzem rám. – Én hozzászokni már ezekhez, de remélni, hogy találni magad mellé mást hamarosan, aki… hogy is mondani? – ráncolt szemöldökkel gondolkodom el a helyes szóhasználaton, majd amikor bevillan, vonásaim kisimulnak. – Aki megérdemelni téged – egy fél lépéssel lépek közelebb hozzá, ajkaimat homlokának érintem, puha csókot hagyva a bőrfelületen, majd ellépek tőle, kezemet elveszem arcáról, zsebem mélyére süllyesztem azokat, majd kikerülve a lányt indulok vissza a szobámba. Melyik könyvet is kezdtem el nemrég? Félre is tettem, de nem emlékszem. Hamarosan kiderül.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Lehet rám mondani, hogy egy bunkó vagyok, de túl sok mindenen mentem keresztül ahhoz, hogy nekem ennyi idő elég legyen bármire is. Sok az elvárás Dana részéről, nem mondom, hogy meg is erőltettem magam aziránt, hogy mindkettőnknek megfelelő legyen, de nálam ez akkor sem így megy. Nem tartozom az átlaghoz, ahogy eddig sem tettem, és ez bármennyire is egománul hangzik, akkor sem, már elég az, ha egy pillantást vetünk a családfámra, és nem arra gondolok, hogy finn vagyok vagy éppen walesi. Nem, itt a kurva vélaságról van szó. Szomorú és talán kissé csalódott mosoly játszik ajkaimon, miközben Danából megint ömlik a szó. Ő úgy érzi várt rám eleget, de miért nem lehet megérteni, hogy nekem ez nem elég? Talán, ha megtudná mi történt a múltban, máshogy látná, azonban még ahhoz sem telt elég idő, hogy bármit is mondjak neki. Patthelyzet.
- Nem én dönteni így, Dana – mosolyodom el talán még csalódottabban. Pedig egy pillanatig, ott a csónakban ülve, tényleg elhittem, hogy ő más és valóban meg fogja érteni mi a helyzet. Nos… tévedtem. Előfordul az ilyesmi. – Te dönteni így azzal, hogy ilyeneket mondani. Én csak jönni megkérdezni mi lenni ez az egész – nevetek fel hitetlenül, de reményeim szerint érezhető, hogy nem örömömben nevetgélek, mint egy baromarcú. Egyáltalán nincs jó kedvem, és nem azért, mert megviselne a dolog. Elég sokan elhagytak és bántottak ahhoz, hogy ezt ne essen nehezemre figyelmen kívül hagyni, egyszerűen az, hogy egy pillanatra is elhittem az egészet. Ahogy mondta, ahogy bizonygatta felém az ellenkezőjét, tényleg elhittem. Eddig tartott az a pillanat. Szar lehet, ha ugyanolyan vagy, mint a legtöbben.
Lezártnak tekintettem az egészet azzal, hogy elbúcsúztam tőle, óvatosan kikerültem, majd a szobám felé léptem. Igen, a hangsúly azon van, hogy én tekintettem lezártnak, de a lány nem. Nagyon nem. Hallom és értem is a kérdést, csak pár lépést megyek ugyanabban a tempóban, majd megtorpanok, ahogy meghallom az üvegtörést. Automatikusan kihúzom magam, kikerekedett tekintettel fordulok vissza Dana felé. Mi a fasz? A látványra valahogy nem számítottam. Ül a földön és zokog. Szó szerint zokog, nem csak sír, hanem úgy folynak a könnyei, mint egy kislánynak, aki éppen elesett és felsértette a térdét. Tekintetem visszafordítom a folyosóra, amerre a szobám van, majd vissza Danára, végül vonásaimat rendezve, lassan lépkedek vissza hozzá, hogy leguggoljak elé.
- Felfázni – fogom meg óvatosan kezeit, majd ha nem lök el, komor arccal segítem fel, kezem derekára csúszik, hogyha lehetséges, akkor ne essen össze a nagy érzelmi hullámok közepette, így szorítom magamhoz, hogy meg tudjam tartani. Fogalmam sincs mi történt pár másodperc alatt, de attól még nem hagyom itt. Nem vagyok rá képes.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Szemöldökeimet ráncolva hallgatom, ahogy Dana kérdéseket tesz fel, kérdések után,  de a csalódott mosoly nem lankad. Nem érti. Ő sem érti, pedig ennél világosabb aligha lehetnék, még akkor is, ha a közös nyelv nemigen megy még annyira, amennyire szeretném. De igyekszem. Legalábbis igyekeztem.
- Elmondani neked, hogy adni egy esélyt, de nem vonzódni – vonom meg vállaimat, mielőtt búcsúzkodni kezdenék, majd el is lépnék mellette. Nem jutottam sokáig, tekintettel arra, hogy rögtön dobálózni kezd, mint valami hisztis kamaszlány, aki nem kapta meg a legújabb telefont, ráadásul földhöz is vágja magát, én meg csak pár pillanatig hitetlen tekintettel nézem őt, hogy aztán szusszanjak egyet és elé guggolva segítsem fel. Kérdésére megemelkedik a szemem, miközben igyekszem arrébb vonszolni a szilánkoktól, majd valami gyökér összetakarítja. A szilánkok ropognak cipőm talpa alatt, ahogy egyszerűen hagyom figyelmen kívül az ismételten nekem szegezett kérdést. Hogy mit érdekel engem? Nos, lehet rám sok mindent mondani, de nem vagyok hajlandó és képes sem arra, hogy így hagyjak magam mögött egy embert. Nem vagyok mindenki kedvence, de akik megérdemlik, azokkal nyilvánvalóan nem fogok faszkodni, még akkor sem, ha a karjaim között lévő nőtől ezt pont nem vártam volna. Magamhoz szorítva, erősen tartva vonszolom arrébb, majd a fal mellett állok meg végül, hogy elengedjem és ellépjek tőle. Ismét egy kérdés, amire halványan elmosolyodom felé, miközben mutatóujjammal simítom végig arcát.
- Megértést – megy ám a nyelv, ha megerőltetem magam. Automatikusan húzom vissza kezemet, ahogy felém hajol, majd karjai nyakam köré fonódnak. Kezem derekára csúszik, ahogy közelebb vonom magamhoz amennyire még lehetséges, majd ajkaiba suttogom szavaimat. – Nem csókolni meg azért téged, hogy elhinni nekem bármit is. Nem én lenni, ha megtenni – kissé eltávolodva tőle lehelek lágy csókot szája sarkára, majd ellépek tőle, pontosan egyidőben azzal, amikor ő is ezt teszi. Bólintok egyet, karjaimat összefonom magam előtt, hiszen nem tudok mást mondani. Azt csinál, amit szeretne.
- Már találni – vonom meg vállamat óvatosan, ellenállhatatlan mosoly mellett ajkaimon, ahogy Dana tekintetébe fúrom kékjeimet. – Csak ő türelmetlen lenni – fejezem be mondandómat, majd ellépek a faltól, ismét homlokon csókolom a lányt, hogy aztán homlokának motyogjam szavaimat. – Sok sikert – végül ismét ellépek mellette, de most már nem fordulok vissza, bármi is történjék. Döntött, nekem pedig nem hagyott más választást azzal, hogy alapvetően elutasítja azt, ami én vagyok, amire nekem van szükségem az idővel. Vállam felett pillantok vissza még felé, intek egyet halvány mosollyal ajkaimon, majd lassan lépkedve, zsebeimbe süllyesztett kézzel hagyom el a helyszínt. Boldog új évet!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Eljött a nagy nap. Belián jó fej volt, amit nagy hévvel diktáltam neki, mint a kisangyal körmölte le a két jó madárnak, akik nyilvánvalóan nem ússzák meg azt, hogy elmentek az esemény kellős közepén, mindenféle szó nélkül. Ha váltást kértek volna, ha szóltak volna, hogy sürgős dolguk akadt, felőlem a világ másik végére is elmehettek volna, csak szóljanak. De nem szóltak, pedig akkor még én is a helyszínen voltam, simán megoldhattuk volna a problémát. Ehelyett? Eltűntek, leléptek egy mukk nélkül, nem szóltak senkinek, csak felszívódtak, mint a kámfor, én meg mire visszaértem olyan tobzódás volt a pultnál, majd elsírtam magam. Kár, hogy arra szerintem képtelen vagyok amúgy, de az agyam elég hamar felbaszódott, megláttam Dankát és Beliánt, beállítottam őket a pultba, és teamworkben megoldottuk a pultozást a továbbiakban. Nem volt vészes, de már legalább azt is tudjuk, hogy sem a két lelépős, sem Danka és Belián nem való a pult mögé, így ha csak valami isteni csoda folytán nem jelentkezik DÖK-ösnek egy csapos, akkor kénytelenek leszünk külsősöket felkérni a feladatra, mert hogy én nem fogok koktélokat kevergetni minden bulin, az is biztos.
Lustán pillantok fel az órára, ami azt mutatja, hogy tíz percem maradt. Na igen, akkor ideje lenne legalább felöltözni, szóval amit találok kapom magamra, ami kimerül egy fekete farmerban és egy fehér pólóban, valami cipőt is rántok a lábamra, majd elindulok. Nem sietek, szépen, komótos léptekkel közeledek a helyszín felé, talán még kések is. Nem baj, legalább az egekig hág a hangulat majd, mire megérkezem, mert csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy mire én odaérek, ők már ott legyenek. Egytől egyig, legalább ennyivel legyünk előrébb. Egy mosolyt erőltetve arcomra nyomom le a kilincset, majd lépek be a terembe, és szinte biztos vagyok abban, hogy mindenki felém néz. Megadom a lehetőséget nekik, hogy lássanak rendesen, így mindenkivel szemben, egy asztalon foglalok helyet. Nincs köszönés, nincs mosoly, nincs semmi. Kezdhetjük…
- Kedveskéim – kezdem el olyan nyájas hangon, még én is megijedek tőle. Ja, várjunk, nem. – Mi fasz történni bálon? – egyetlen egy kérdés, semmi több, tekintetem először Karolára vándorol, majd Márkra, és talán elmondható, hogy nem sok jót ígér. Igyekszem moderálni magam, lenyelni a többi szépséget, amit még kimondanék, de hogy meddig sikerül ez, elég kérdéses.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Körbe sem néztem, amikor beléptem a terembe, azt sem tudtam hol vagyok, vagy merre jöttem egyáltalán, de Belián elmagyarázta előtte, azt is megindokolta miért tartja megfelelőnek a helyet ehhez, nekem pedig rohadtul mindegy, hol nyilvánítom ki a nem tetszésemet a bálon történtekkel kapcsolatban, így rábólintottam, majd szépen elküldettem vele a leveleket. Szép kezdése az évnek, mit ne mondjak, ennél szebbet soha nem kívánok senkinek.
A kérdést felteszem, majd türelmesen, tekintetem egyikről a másikra vándoroltatva várom azt a választ, amit elfogadok, ami kielégíthető lehet. Egy pillanatra Beliánra is villan tekintetem, amikor közli, hogy lehetne szebben is. Igen? Két DÖK-ös eltűnt egy iskolai rendezvényről, akikért én felelek, nem hiszem, hogy bárminemű szebb megfogalmazást is érdemelne az egész, esetleg kedvesebb hangsúlyt, cukibb hangnemet. Hogyne, meg még kézen is csókolom mindkettőt, és térden állva könyörgök nekik legközelebb, hogy végezzék a munkát, ami rájuk lett bízva, ha már mindkettő olyan kurva nagy elánnal vágott bele ebbe a szarsága. Szusszanok egyet, majd kékjeim Karola arcát fürkészik, ahogy elmondja; rosszul lett. Bólintok egyet, és már szólásra nyitnám a számat, amikor Márk teszi meg helyettem, szóval acélos tekintetem ráesik, majd egyik szemöldököm megemelkedik a stíluson, még fejemet is oldalra biccentem. Ejnye, barátom, de felvágták a nyelvedet, nehogy tovább szakadjon véletlen. Amikor Belián megszólal sem veszem le a tekintetem Márkról, végig a srác arcát szuggerálva hallgatom végig, amit fordítóm mondd, majd egy halvány, mégis hidegrázós mosoly kerül fel ajkaimra. Leugrok a padról, mindkét mutatóujjamat a fülem mögötti tetoválásra helyezem, majd minimális vélamágiát kiengedve pöccintem maximális szintre az egészet, nehogy a nyelvi nehézségek miatt ne értsük meg egymást, és ha már van, akkor legalább ilyenkor használjam rendesen. Agyamban folyamatosan pörögnek a kerekek, és most jön majd csak az igazi meglepetés, mert bármilyen meglepő a heti öt magyaróra meghozza ám lassan a gyümölcsét, csak eddig… nos, sokkal cukibb vagyok, ha töröm a magyart, kár lenne tagadni. Könnyed léptekkel, bájosan mosolyogva kerülök Márk elé, aki valószínűnek tartom, hogy most már akaratlan néz rám.
- Lassan mondom, hogy te is megértsd, rendben? – megvárom a reakciót, és igazából teljesen mindegy, hogy mi az, végül az asztalra támaszkodva, aminél ül, dőlök felé egy kicsit. – A kis cetlidet elnyelte a föld, vagy az arcomba próbálsz hazudni, még nem jöttem rá melyik, de nagyon hamar kideríthetem – mosolyodom el szélesen felé, oldalra sandítva villan tekintetem Beliánra, hogy nehogy most kezdje el a békebíró szerepét, mert akkor lehetséges, hogy robbanok, majd kiegyenesedem és Karolára pillantok.
- Mitől lettél rosszul? Ahogy láttam a megérkezésedkor nem volt semmi probléma, és rá nem sokkal hagytátok el a helyszínt – nem adok opciót, hátha még a végén furimányos módon belé kapaszkodnak és ki is skippelik az egészet egy gyomorrontás válasszal vagy bármi más átlátszó hazugsággal. – Ennyire hirtelen ütött be a krach? - ha igaz is lenne bármilyen ilyen vagy ehhez hasonló átlátszó semmi, akkor sem hiszem, hogy a WC támasztáshoz Karolának szüksége lett volna Márkra a cselekvés elvégzéséhez, ha valóban annyira rosszul volt a lány. Mutató- és hüvelykujjammal dörzsölöm meg szemeimet, majd mélyet sóhajtok.
- Felelősséget vállaltatok egy iskolai rendezvényért, majd minden szó nélkül elhagytátok a helyszínt a faszba – zsebem mélyére süllyesztem kezeimet, egy szabad ablakhoz lépek és bámulok ki rajta. – Nem lenne ezzel baj, de diákok vagytok, akikért én tartozok felelősséggel, mint elnök – szép lett volna, ha még valami baja is esik ennek a kettőnek és rajtam csattan az egész. A kurva életbe, így is csoda, hogy megúsztam az egészet, amiért a DÖK tagok, diákként ráadásul, csak úgy felszívódhatnak a helyszínekről. Pöpec lett volna, ha elkap az igazgató.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Türelmes típus vagyok. Nagyjából. Néha. De amikor a jövőmmel játszanak, azt nagyon nehezen nyelem le. Bár könnyebben kerültem be ide, mint az RJ-be anno, de itt is meg kellett szenvednem eléggé. A folyamatos találkozások az igazgatóval, valami tanáccsal, anyámék állandó stresszelése, hogy mennyire messze leszek tőlük – mert ugye az RJ olyan kurva közel volt Oroszországhoz -, és a többi szarság. Erre mi van? Két diák nem csak a saját, de az én jövőmet is veszélyeztetik azzal, hogy önállóan indulnak körútra, mert éppen olyanjuk van. Vagyis nem olyanjuk van, mert drága Karolánk úgy döntött, hogy akkor ő felönt a garatra, minden italból, amit felszolgál, míg Márk a hős szerelmes megmenti a mindenki előtt megtörténő hányástól, mert mégis csak egy nőről beszélünk. Remek. Ez remek, még aranyosnak is mondanám, ha nem rajtam csattanna minden. Vagyis… csattant volna, mert a tanároknak nem tűnt fel, az igazgatónak sem, így ha ezt sikerül normális körülmények között elrendeznünk, akkor teljesen jók vagyunk. Elhiszem a cetlit is, mindent elhiszek már, komolyan, de ahogy Márk megszólal, úgy merevedik meg testem teljes egészében az ablak előtt. Érzem, ahogy arcom torzul, kezeimet szemem elé teszem, mintha ezzel bármit is elérnék, és csak hagyom, hogy Belián beszéljen helyettem is, mert ha én most megszólalok, akkor minden robban, főleg én. Nem engedhetem meg magamnak, hogy a diákok, akik a kezem alá dolgoznak egy közösségben úgy lássanak, ahogy csak pár ember. Nem, nem tehetem meg velük, nem tehetem meg egyikükkel sem, még akkor sem, ahogy szinte érzem, hogy bőröm feszül arcomon, mintha rohadásnak indulna, mégis feszül. Takarom amennyire bírom, csak remélem, hogy az ablakból nem tükröződik vissza, de tenyerem ott van. Az elég, ugye? Remélem. Másik kezemmel támaszkodom meg a párkányon, majd mélyeket lélegezve hallgatom csak Beliánt. A hangjára koncentrálok, ami nyugodt, szinte már kedves, nem vádaskodó, nem számon kérő, egyszerűen tényközlő, és mégis megértő. Lehunyom szemeimet feszülő bőröm ellenére, kicsit talán ziháltabban veszem a levegőt, de ahogy a hangra koncentrálok, lassan, de biztosan jön a nyugalom. Arcom elől elvéve kezemet fürkészem a tükörképemet az ablakban. Gyönyörű. Amilyennek lennie kell. Szemöldökömet ráncolva igyekszem visszaemlékezni a sorrendre, majd mélyet sóhajtva szólalok meg.
- Engem nem érdekel, hogy berúgtál – vonom meg vállaimat nemtörődöm stílusban, hangom talán egy kicsit még érdes, mintha futottam volna eddig. Érdekes, majd elmúlik. – És természetesen nem mész el a DÖK-től, ha csak te nem szeretnél, nem szándékozom kirúgni senkit, túl jó ahhoz a mostani csapat – mélyet szusszanok, majd ahogy biztos vagyok magamban fonom keresztbe karjaimat magam előtt és fordulok feléjük, derekamat döntve a párkánynak. Tekintetem Márkra villan, és ha sikerül elkapnom a pillantását, akkor el sem engedem, amíg be nem fejezem. Acélkékjeimről alapvetően is nehéz eltekinteni. Kiderül most, hogy mennyire.
- A hangsúly az önkéntesen van, én nem erőltettem senkire semmit, elvállaltátok, ha kellett volna, és nem mondjátok, hogy rendben, csináljátok ti, akkor én álltam volna ott. Ez az egyik – vonom meg vállamat ismét, de tekintetem nem mozdul el róla. – A másik pedig, hogy nagyon maximum három órát álltatok a pult mögött, de talán sokat is mondtam ezzel, de ha ennyire hősködni akarsz a csaj előtt, akkor áruld el nekem; tényleg nehéz lett volna odajönni szólni és nem üzengetni, mintha elsősök lennénk? Valóban ott álltunk mellettetek – mosolyodom el féloldalasan. – És ha ennyire gyerekesek vagyunk, akkor miért is húzol párhuzamot aközött, hogy mennyire volt aktív és aközött, hogy leléptetek? Ezzel necces takarózni – mutatóujjammal kocogtatom meg ajkaimat párszor, mintha elgondolkodnék. Nincs min elgondolkodnom, szar kifogás, és lehetek gyerekes, de akkor is rajtam verik le, ha valami bajuk esik.
- Belián, te meg higgadj le – rázom meg a fejem halkan nevetve. – Az egyetlen, akin ezt leverhetik, HA valami történt volna a két szerelmessel, az én vagyok, mert enyém az elnöki poszt – mutatok is a két jómadárra. – De nem történt semmi, hála Merlinnek. Értitek a lényeget, ugye? – emelem vissza tekintetem először Karolára, majd Márkra. – Nem érdekel, hogy berúgtál, hogy elmentetek, de több módja is lett volna annak, hogy szóljatok erről, plusz, ha valami bajotok esik, rohadtul rajtam verik le, nem rajtatok, és így is elég vékony jégen táncolok, mint mindig mindenhol. Felelősséget vállaltam értetek, amit nem könnyítetek meg, hogy megtartsam – mutató és hüvelykujjammal dörzsölöm meg szemeimet, mélyet sóhajtok. - És akkor az ember számoljon el a lelkiismeretével, hogy két diák szarba került az ő keze alatt... - ha így sem értik meg a lényeget, akkor kiugrom az ablakon. Nem tudom hány méter magasan vagyunk, nem is fontos, fájjon, mert már lassan tönkremegy az idegrendszerem, ha ez így folytatódik. És akkor hiába figyelek Belián megnyugtató hangjára, mert robbanok. Ki akarhatja ezt?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

A stílus. És itt most nem arra gondolok, hogyan öltözködsz, melyik cipődhöz melyik táska megy. Itt arról van szó, hogy milyen hangnemet engedsz meg a másikkal szemben, ami nekem elég nehezen megy, amikor az érzelmek, és leginkább az idegesség, úgy suhan át rajtam minden percben, mintha csak én lennék az otthon, ahova mindig szeretettel hívják be. Nem lenne ezzel baj, tényleg nem, csak tekintettel arra – és most figyelj -, hogy véla vagyok, annyira nem egyszerű ezeket az érzelmeket palástolni. Lehetek paraszt és bunkó, amiért hátat fordítottam nekik, miközben beszéltek, de vagy rájuk nézek és robbanok, vagy elkönyvelnek egy bunkónak. Melyik a jobb? Megadom a választás lehetőségét, amíg én az ablak felé fordulva igyekszem helyre rakni eltorzult arcomat. Undorító módon feszül rajta a bőr, szinte érzem, ahogy egy gusztustalan szörnnyé kezdek változni, mintha még a körmeim is növekedésnek indultak volna, mint azokban az elcsépelt filmekben, ahol így mutatják be a gonosz boszorkányt. Csak én nem egy filmbéli gonosz boszorkány vagyok, hanem a valóság, ami ha szemben találod vele magad, egy életre megragad, az agyadba ég a kép, a fékezhetetlen visítás. Végül a félelem marad csak a szemükben, és semmi más. Szar érzés, de ha az ember tapasztalatból tudja ezeket, csak igyekszik moderálni magát, aminek csak megadja az alapot Belián higgadtsága, ami eléri azt, hogy feléjük forduljak, és Márk felvágott nyelvét, mielőtt még jobban felvágom neki, egyszerűen figyelmen kívül hagyjam. A hős, aki megmentette a lányt a bajtól, hogy még nagyobbat csináljon. Drámai történet. Nagyon drámai.
- Legyen igazad – bólintok egy aprót, fejemet előre biccentem, szemeimet lehunyom. Csak számolni ne kelljen, ha már a matek nem az erősségem, erre is csak ráng egyet a szemöldököm. – De azért abba gondolj bele, hogy a társaidnak is szart csináltál a cetlikéddel, amit rajtad kívül senki nem látott, mert hogy én rögtön utánatok indultam – hangom nem vádló, nincs benne ellenszenv, talán ez köszönhető annak, hogy Belián hangjára koncentrálok, még most is, pedig meg sem szólalt azóta. Az az este mindenkinek elég pöpec volt, egészen addig, amíg el nem tűntek onnan, én meg ismét mehettem a paraszt stílusommal, hogy akkor gyorsan oldjuk meg a problémát, amit Dankán és Beliánon vezettem le, végül beállította őket a pultba, teljesen szétcseszve az estéjüket. Azt valaki mondja már el amúgy, hogy mi volt az elképzelés, amikor engem tettek be DÖK elnöknek? Azt is mondja el valaki, hogy miért fogadtam el a posztot, amikor két tinédzsert nem tudok kordában tartani? Vagyis tudnék, de az csúnya lenne, nem szabad olyat csinálnom, nem élhetek vissza vele, mert az etikett, az erkölcs, a minden e betűs faszság.
- Rendben, akkor nem vagytok azok, nem érdekel különösebben – vonom meg vállamat Karola kiakadására. Tényleg ezen kell fennakadni? Teljesen irreleváns, hogy szerelmesek-e vagy nem, hogy utálják-e egymást vagy nem. Nem érdekel, nem akarom tudni, bár már csak a kiakadás miatt is megérné jobban beleállni ebbe a helyzetbe. – Nincs megrovás, nem lesztek kitéve a DÖK-ből, nem kell kilépnetek, és jóvá sem kell tennetek – rázom meg a fejemet óvatosan, miközben felemelem és Márkon állapodik meg tekintetem. – Leszarom, hogy lett volna-e belőle bajom vagy sem, az érdekel, hogyha nektek lett volna… - nem fejezem be, csak mélyet szusszanok, majd gonoszan rávigyorgok a srácra. – Ne mondj ki olyat, amit nem gondolsz komolyan. Ha sajnálni szeretnéd, akkor Beliánnak és Dankának sajnáld, ne nekem – kissé oldalra biccentett fejjel utalok itt arra, hogy sajnálja. Azért nem mondunk ki ilyet, mert tudjuk, hogy a másik ezt akarja hallani, még ha úgy sincs. Mert nem akarom hallani, hogy sajnálják, hogy hatvanszor kérnek bocsánatot, nincs rá szükségem, csak értsék meg, amit mondani akarok. Talán megértik, ha nem is most, de egyszer eljut a tudatukig. Mélyet sóhajtva ejtem a pillantásom Beliánra, óvatos mosolyra húzom a számat.
- Menjetek – intek fejemmel az ajtó felé, karjaimat keresztbe fonom magam előtt, szemeimet ismét lehunyom. Ahhoz képest, amire valószínűleg minden teremben lévő számított, egészen nyugodtan kezeltem a helyzetet, nem? Még én is meg vagyok lepődve. Zavartalanul túrom elő a cigarettát zsebemből, majd az ablak felé fordulok, kinyitom azt, és meggyújtom a szálat. Legalább ez is elrendeződött, még akkor is, ha úgy érzem, egyáltalán nem fogták fel a lényegét a dolgoknak. Nem baj, majd egyszer.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Mint jó gyerek intek, meg biccentek egyet a két diák felé, akik nagyon helyesen köszönik meg Beliánnak és kérnek bocsánatot. Nem mondom, hogy elvárom, de erősen ajánlom, hogy ez Dankával is megtörténjen, mert az rendben, hogy engem nem vesz komolyan egyik sem, le is szarom, de legalább, ha már csapatjátékosok, akkor ne basszanak ki a másikkal. Még akkor sem, ha valamiért ez az egész téma úgy megérintette Márk lelkét, mint valami kiskutyáét, és nem feltétlen pozitívnak mondanám, mert a hangnem, amit megengedett magának igencsak megkérdőjelezhető. Számomra, de ahogy elnéztem, Karola nyálcsorgatva nézte végig a jelenetet, ahogy a srác igenis ki állt az igazáért, majd a lányért is. És még hogy nem szerelmesek, majd erről beszélhetünk később, de ha az ember pszichológiát tanul, akkor nehezen nem veszi észre ezeket a gesztusokat, mozdulatokat, mimikákat.
Mélyet szusszanva fordulok az ablak felé, tényleg őszinte mosollyal hallgatom végig, ahogy elnézést kérnek Beliántól, majd távoznak. Cigarettám vége felizzik, én pedig elégedetten fújom ki a füstöt, mert ha nem is úgy, ahogy akartam, de legalább megbeszéltük. Több, mint a semmi. Automatikusan húzódok arrébb, amikor Belián beér mellém, hogy elférjen ő is kényelmesen, csak oldalra sandítva rá mosolyodom el, amikor megkérdezi, hogy szabad-e, halkan fel is nevetek, csak bólintok. Erre mit kellene reagálnom? Még az előzőre sem tudok mit, csak emésztem a hallottakat, arcát fürkészem, mintha apró zavar lenne fellelhető ott, nemde? Egyelek meg Belián, nem tudsz kezelni, igazam van? Nem hibáztathatom ezért, meg is értem, ismét megengedek magamnak egy mély sóhajt, miközben ismét hátat fordítok az ablaknak, és derekamat támasztom a párkánynak.
- Örülök, hogy itt voltál – felelem végül lehunyt szemekkel. – Sokat segített azon, hogy ne törjek ki. Észrevetted, ugye? A bálon is… - tekintetem kinyitom, de csak a padlót fürkészem, mintha a választ onnan leshetném ki. Most érzem magam igazán nyugodtnak, még akkor is, ha hallottam Márkot kifelé menet motyogni valamit a bajsza alatt, de hangosan nem mondta ki. Nem baj, tartsa meg magának, mindenki jobban jár talán így, ebben a helyzetben meg főleg. Nyugodt vagyok, mert végre elhagyták a termet, és csak Belián maradt itt. Jobban járnék egy kis egyedüllétnek, de úgy, hogy mindig egyedül vagyok, talán egy kis társaság a minden szar mellett nem árt meg. Faszom sem tudja már, annyira régen voltam normálisan emberek között, hogy a szociális képességeim teljesen elvesztek, itt pedig, bármennyire is befogadó a közösség, ismét egyedül vagyok. Valamennyire, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy az Elite nem könnyíti meg a mindennapokat.
- Megszoktam, hogy nem kedvelnek, vagy ha igen, nem őszintén – vonom meg vállaimat oldalra sandítva rá. – Nem újdonság a dolog, régen sem volt, most sem az. Ki hogy éli meg – fújom ki a füstöt fejünk fölé, fejemet is arrafelé emelve, végül hátra vetve hagyom és a plafont kezdem szuggerálni. – Kösz, hogy kérdezed, és bocs, hogy belekeveredtél, de kellett egy semleges ember – ráemelem kékjeimet, ahogy megköszönöm és bocsánatot is kérek, elkapom pillantását, egy halvány mosolyt is megeresztek neki, miközben beszélek, majd féloldalasan fordulok felé, csípőmet döntöm a párkánynak, ajkaim közül kiveszem a cigarettát, miután a következő slukk is tüdőmben végezte, a füst pedig száll mindenfele. Ezután megérdemlem a benti dohányzást.
- Neked prefektusként nem kellene lebasznod amúgy, hogy a kastélyban dohányzok? – nevetek fel halkan, tekintetem el nem véve arcáról. Ez a válasz minden pénzt meg fog érni, előre látom, töretlen mosollyal várom a kimenetelt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Hozzá szoksz ahhoz, hogy mindenki szeret, mégsem teszi senki. Ne érted, tudom, mert én sem értettem sokáig. Értetlen gyerekként álltam apám előtt, hogy miről beszél, amikor azt mondja, csak a családra számíthatok, pedig voltak barátaim. Akkor még. Aztán jött az iskola és minden megváltozott. A teljességgel elnyomott vélamágia forrongott bennem mindvégig, de használni nem használhattam, mert meg lettem kérve. Muglik között voltam, nem tehettem, ezért mentem haza mindennap újabbnál újabb foltokkal és karcolásokkal, mert furának tartottak a velem egykorú gyerekek. Soha nem beszéltek velem, senki nem ült mellém, pedig akkor is gyönyörű voltam már. És igen. Egy fiúra, aki véla, csak ezt mondhatod, mert egyik másik szinonima szó sem állja meg a helyét. Borzalmas, ugye? Nos, másnak lehet nem, de én eddigi életem legnagyobb részében ki nem állhattam azt, hogy véla vagyok, és miután megértettem apám szavait, csak még rosszabb lett.
- És azt is tudod, miért van? – sandítok oldalra a padlóról, de tekintetem rögtön vissza is térítem inkább. – Mármint miért nézek ki… másképp akkor, ha ideges vagyok? – diszkrétebben talán már rá sem lehetne kérdezni arra, hogy egyáltalán egyre gondolunk-e. Ő lehet csak betudja valami mágikus baromságnak, míg én meg azért könyörgök magamban, hogy a bennem élő valódi véla ki ne törjön pár diák előtt, akik talán az ELME-be kerülnének a látvány után. Nem róható fel nekik, fordított helyzetben valószínűleg én is odakerülnék, de egyelőre én vagyok a véla, így a fordított helyzet is teljesen abszurd elképzelés. És lehetetlen is. Mint ahogy az, hogy ma eljöttem volna ide Belián nélkül. Húzta a száját, nem tetszett neki, legalábbis kívülről el jött le, de végül csak kiderül, hogy örült annak, hogy végül megkértem, jöjjön velem, mert ha nélküle álltunk volna ennek neki, akkor Márk és Karola sem ilyen higgadtan mennek ki innen.
- A válasz mindig más lapra tartozik – bólintok aprót egyetértően, mielőtt elkapnám a kék tekinteteket. – De a megszokás nagy úr, és én ebből gazdálkodom, jobb híján – aprót vonok vállaimon, ahogy ő tette nemrég, tekintetét el nem engedve. Meg van a késztetés, hogy kiengedjem magamból a valódi mágiát, amit soha nem használtam, és jobb esetben soha nem is kell használnom, mert tudom, hogy Belián törődik velem. Nem azért maradt itt csupán, hogy rágyújtson, hanem hogy megkérdezze minden rendben van-e, és ezt olyan régen tették meg, hogy azt sem tudom igazából, hogy kezeljem a helyzetet. És akkor visszatértünk a nullás szociális skilljeimhez. Remek.
- Neked nem formalitásból köszönték meg, ezért hagytam, hogy végül elmenjenek – mosolyodom el halványan, miközben kékjeimet csak még mélyebben fúrom Belián tekintetébe. Ha csak egyetlen olyan rezdülést vettem volna észre, ami arra utal, hogy nem gondolják komolyan, valószínűleg még mindig Márk durcás képét kellene néznünk, és Karola magasabb oktávú hangját hallgatunk, amiért kiakad, hogy szerelmeseknek hívtam őket. Majd rájönnek, nem? Meglepő az is, hogy eddig nem jöttek rá, de ki vagyok én, hogy ítélkezzem? A hülye nem venné csak észre, hogy Márk meglepően csendes volt, miután elhangzott a mondat, így, ha nem is most, vagy a jövő héten, de el fognak jutni odáig legalább, hogy elgondolkoznak rajta. Tini szerelem, mennyire édes.
- Nem szeretném, de hát, ha muszáj – vigyorodom el szélesen, majd türelmesen hallgatom, hogy ebből mi sül még ki. – Kreatív és szigorú prefektus? Milyen lehetsz szigorúként? – emelkedik meg szemöldököm kérdőn, mit ne mondjak, megmozgatja a fantáziámat a kreatív és szigorú Belián, mint olyan, de ahogy közelebb araszol hozzám, akaratlan mosolyodom el szélesebben, és lépek egy felet én is felé. Cigarettámat ajkaim közé véve szívok belőle egyet, majd kihamuzok az ablakon, le nem véve róla tekintetemet. Nevetésére csak még szélesebb lesz a mosolyom, miközben arcát fürkészem, még egy slukk, végül megszólalok. – Rendben, szégyellem magam nagyon meg ilyesmi. Így megfelel? -  ajkaim közé teszem a cigarettát, kezeimet hátam mögé dugom, lepillantok a földre, majd csak felsandítva kapom el ismét Belián tekintetét, egészen addig, amíg ki nem tör belőlem az őszinte röhögés. Nem tartott sokáig a szégyellős nézésem, maximum hét másodpercig, ha bírtam, de lehetne rekord.
- Varázstalanként miért vagy a mágusok közt? – őszinte érdeklődés csillan a tekintetemben. Vajon hányan kérdezték már meg ezt tőle? És vajon hány embernek mondta el őszintén az igazat?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Az éhség nagy úr, és akármilyen hihetetlen néha nekem is kell olyat, főleg, ha emberi időben jön rám az éhség. Meglepő, de ez ma pontosan így történt, szóval amikor kipattant a szemem, hogy mindjárt éhen veszek, felkaptam magamra egy fekete nadrágot és egy fehér pólót, majd komótosan battyogtam a Nagyterem felé. Battyogtam volna, mert hogy a klubhelyiségben egy dobozban üvegcsék sorakoztak, igencsak bizalom gerjesztő feliratokkal, szóval vállat vonva tettem mindkettőből egyet-egyet a zsebembe, majd ugyanolyan nemtörődöm arccal léptem be a Nagyterembe, ahol rögtön megláttam. Annie Brightmore. A hatalmas szemeivel, a vállára omló, fényes hajával, aki ott hagyott a Csillagvizsgálóban. Irulva-pirulva, de otthagyott, az egóm pedig ezt nagyon nehezen viseli, szóval az egyik üvegcsének már meg is van a gazdája, és miközben helyet foglalok öntöm bele egy pohárba, ami az asztalon van. Kell a megfelelő pillanat. Egy pillanatra kaptam el tekintetét, se több, se kevesebb nem volt, mint pár másodperc, mégis belefért egy szemtelen mosoly és egy kacsintás.
És eddig tartott az idill, merthogy valami csaj ült be elém, én pedig egyáltalán nem törődve a pohár tartalmával, vagy azzal, hogy más nyúl rá esetleg, hajoltam el kissé oldalra, hogy ismét megkereshessem Annie-t a tekintetemmel. Nem, már nem jó. Kissé vörösen, de tekintete már nem rám szegeződik, hanem valakivel beszélget nagy bőszen, mit sem sejtve, hogy hamarosan annyira vágyni és epekedni fog utánam, mint soha senki iránt, ha eddig azt hitte, hogy a Csillagvizsgálóban történtek a maximum, amit kiválthatok belőle. Ne legyél naiv, kicsi Brightmore. Vállamon érzem meg a puha érintést, vállam felett pillantok csak hátra, majd elmosolyodom, végül lábaimat átvetve a padon fordulok a srácok felé. Alsóbb évesek, a nevükre sem emlékszem, de ha beszélgetni szeretnének, akkor üsse kő. Kedves vagyok, ugye. Mégis... mintha valamit elfelejtettem volna. Abból kiindulva, hogy elfelejtettem, nem lehet fontos. Lépjünk tovább.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

Legnagyobb megdöbbenésemre aratott a licit osztatlan sikert. Kicsik, felnőttek, az iskolában oktatót is licitáltak éppen egy-egy diákra, esetleg a felnőttek közül valakire. Miután az első licit elhangzott volt egy húsz perces szünet, senki nem szólt egy szót sem, majd felbátorodtak az emberek, és a 10 sarlós maximumot tökéletesen túlléptük. Galleonok repkedtek ide-oda, de olyan mértékben, hogy először csak az egyik, majd a másik szemöldököm is az egekbe szökött, amikor egy nőt 50 galleonért, majd a következőt 42 galleonért vittek el. Nem akartam elhinni, az állam is majdnem leesett, de ugye hála annak, hogy tökéletesen uralom az érzelmeimet - hah - semmi nem látszott a megdöbbenésemből kifelé. Az egyik DÖK tag szólt, hogy hatalmas összegekkel dobálózik pár felnőtt, amit én is hallottam, és szerinte le kéne állítani az egészet, mert ez így nem lesz jó. Én pedig, mert türelmes vagyok és halálian édes, elmagyaráztam neki, hogy miért nem fog ez megtörténni. Először is, a legtöbb nagyobb összeget felnőttek ordítozták be, egyetlen egy iskola társunk mondott galleonos összegeket, én meg úgy voltam vele, hogy van annyira értelmes, tisztában van a határaival, így nem állítottam le, egyetlen egy diák miatt. Nem hibbantam meg. Az összegek csak úgy csattogtak. Másodszor pedig, teljesen eldöntheti mindenki, hogy az adott illetőért mennyit ad. Az, hogy néhány elszaladt egy bizonyos összegig, nem az én problémám, amíg az illető jön és leteszi az asztalra a pénzt. Onnantól engem nem érdekel.
Ilyen gondolataim kellős közepébe szökött bele az a mondat a csajtól, hogy mennyire meg van lepődve, amiért Karola is jelentkezett. Tökéletesen ívelt szemöldököm az egekbe szökött, majd a listára néztem, és valóban ott virított a neve, én meg, mint akinek elment az esze dobtam be az összeget, amire Márk nagy kegyesen ordította be a sajátját, de a sort sajnos én zártam. Zsebből tettem le az összeget az asztalra azonnal, majd a kártyát is megszereztem. Karola szerencsére vagy nem hallotta, vagy itt sincs, esetleg messzebb van, így nem esett nekem, hogy elválasztom szíve választottjától, szóval győzelemittas mosollyal - se - indultam el a licit lejárta után a pizzázóba, ahova Márkék is betértek, éppen meghallom az ominózus mondatot, nevetgélve lépkedek az asztalukhoz.
- Nem hiszem, hogy érne, de Karola nem randizik mással - állok meg mellettük, egyáltalán nem zavartatva magam húzok oda egy másik asztaltól egy széket, majd megfordítva azt ülök le rá. A szék támlájára csúsztatom kezeimet, összekulcsolt ujjaimra támasztom államat. - Sziasztok - nem mondom, hogy véletlen, mert akkor hazudnék, de egy kevéske vélamágia szállingózik ki belőlem, ahogy elkapom Márk pillantását. Élvezettel nézném végig, ahogy megőrül értem, de ma jófiú vagyok. Komolyan, így csak ízelítőt kap.
- Bocs, hogy zavarok - billentem oldalra fejemet, miközben elpillantok Márkról és testvérének is címzem a bocsánatkérést. - Csak érdekel, hogy lehiggadtál-e a múltkori óta? - és igen. Továbbra is zavartalanul ülök a testvérek asztalánál, egy hamisítatlan mosollyal ajkaimon. Talán nekem ér egy kicsit csalni, ugye? Csak egy picikét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

A válaszon megilletődök. Nem tudja, hogy mit nem tud. Ez talán így is van rendjén. Nem is kell tudnia, nemde? Mert, ha megtudja, akkor mégis mit érek el vele? Pontosan, leginkább semmit, hiszen a tudás nem mindig áldásos állapot, főleg, ha olyan dolgot kell megtudnod, amit nem feltétlen tudnál helyén kezelni. Akkor nem kell megtudnia igazából. Miért is kellene? Ez... ez nem önzőség, ez nem titok, csak egyszerűen nem kötök az orrára egy olyan dolgot, amitől lehet a falnak menne, esetleg nem is értené, akkor pedig kezdhetnénk az elejétől, a legmélyebb bugyrokba beásva. Mert az elejétől kellene elindulni ahhoz, hogy valami értelmeset ki tudjunk ebből hozni, de végül megszólal. Szemöldököm megemelkedik, arcát fürkészem, miközben türelmesen hallgatom minden egyes szavát. Felmerül bennem a kérdés, hogy valaha figyeltem-e ennyire egy emberre, de hamar el is hessegetem, mert most nem releváns. Halványan elmosolyodom, amikor a végére ér. A döntés gyors, eléggé elkapkodott, de talán egyszer az életben megengedhetem magamnak, hogy ne gondolkozzak azon, mi lesz valakinek a véleménye. Csak most az egyszer szeretnék felhőtlenül beszélgetni valakivel. Aki például pont ő.
- Verekedés nem lett volna belőle - mosolyodom el halványan, cigarettámat gondolkodás nélkül nyomom el cipőm talpán, majd pöckölöm ki az ablakon a csikket. - Véla vagyok. Vértisztított véla. Az tudod mi? - mert nem vagyok ember. Ahogy varázsló sem. Véla vagyok, egy teljesen más fajba tartozó mágikus lény, ami csodálatos élete végéig, de ha elborul az agya, a legundorítóbb és visszataszítóbb dolog, amit valaha láttál. El tudod képzelni ezt a kétélűséget? Nem, nem tudod, ne próbáld meg, ne akard meg tudni. Elképzelni sem tudod, hát meg tudni hogy tudnád akkor? És már mindegy is. Mert ahogy a válasz elhagyja ajkaimat, valami átjár, pár pillanatig, csak értetlen gondolkodom rajta, míg a mellkasomra nehezedő nyomás engedni kezd. Megkönnyebbülés. Megkönnyebbültem attól, hogy nem azért kell kimondanom, hogy valakit felkészítsek a jövőre, hanem egyszerűen csak kimondom. Mint azt, hogy milyen szar idő van, mert nyálkás, esik, hideg van, hűvös szél fúj. Mintha nem számítana.
- Talán jobb is, hogy nem jön össze. Tudod, több inger, nagyobb boldogság, blablabla - forgatom meg szemeimet halkan nevetve. Tekintetem el nem veszem kékjeiről, érdeklődve és talán egy kis kíváncsisággal megspékelve próbálkozom mélyebbre látni azokban a szemekben, mint amennyit engedni láttat. Mit titkolsz Belián? - Általában nem az én döntésem, mert mindenki szimpatikusnak tart, amint meglát. Teljesen mindegy, hogy fiú vagy lány. Valakinél ez erősebb, valakinél gyengébb, de mindenképpen érzi a hatásomat. Ez az én keresztem - vonom meg vállaimat, talán kicsit úgy, mintha nem lenne jelentősége, pedig... van. Sok is, néha túl sokat is adok neki, pedig nem kellene. Nem kellene engednem, hogy ez határozzon meg engem, igyekszem is visszafogni magam, általában sikerül is, de ha egyszer lekerül a karkötő? Hatalmas visszafogó erő az, hogy a Minisztérium elvihet, ha olyat teszek. Szinte már istenítem ezt a kurva karkötőt! Van ennél lejjebb?
- Nem valószínű - ismét apró vállvonás. - Ha már engem nem tisztelnek, ami nem probléma, legalább egy társukkal tegyék meg. Bár meglepően jól viselték, Márk is lehiggad majd, és felfogja a szavaim értelmét. Értelmes gyerek, csak most kicsit elködösült az agya - az apró érzelmek nagyon sokat nyomnak a latban. Karola tagadott, akárha fegyvert tartottam volna a fejéhez, hogy megtegye, Márk pedig csendben kuksolt. És hogy ez mit jelent? Elgondolkodott. Talán túl feltűnően, talán csak én vettem észre, de akkor is járt az agya valamin. És nem kell túl okosnak lenni ahhoz, hogy kitaláljuk min. Elég a testbeszéde.
- Tetszik ez a gondolkodás - mosolyodom el szélesen, miközben vonzom magamhoz akaratlan. Emlékszel? Mondtam, hogy valakinél kevésbé, valakinél sokkalta jobban érem el a kellő hatást. Légy óvatos Belián, mert amit te látsz fényt, megégethet. - Akkor én sem szeretnélek, csak simán megúszom akkor, és felejtsük el, hogy láttad pluszba az ablakon kipöckölt csikket is - és akkor jöhet a színjáték, amit magamhoz képest meglepően sokáig húzok, mielőtt elröhögöm. Belián arcán olyan sok grimasz fut át, ahogy próbálja visszatartani a nevetést, és megragadni a valóban szigorú prefektus szigort, hogy egy kicsit még jobban kell nevetnem, de végül összeszedem magam, és diszkréten kérdezek rá arra, amire az eleje óta kíváncsi vagyok. A válasz meglep, de arcomon a türelmes mosoly ül egyszerűen, mert várom a végét, várom azt, hogy befejezze. Mondandója végeztével csóválom meg fejem lassan, majd az utolsó pár centit is átlépem, ami elválasztott minket egymástól. Vigyorgó arcára csúsztatom tenyeremet és kapom el a már biztosan megilletődött kékeket. Nem eresztem őket.
- Miért hazudsz? - a mosoly halvány, de éppen elegendő mágia van benne ahhoz, hogy a várt hatást elérjem vele. Bőröm alatt bizsereg a jól ismert érzés, ahogy a mágia átjár engem is, miközben távozik belőlem, miközben a mosolyomban benne van minden, amit egy embere kívánhat egy vélától. A késztetés hatalmas aziránt, hogy erősebben engedjem ki, hogy rázúdítsam Beliánra a mivoltomat, de képtelen vagyok rá, mert a pillanat nem szakadhat meg. Nem hagyhatom. És ha kiengedem magamból, akkor oda a pillanat varázsa. Ennyinek elégnek kell lennie. - Ha nem szeretnél, ne válaszolj, honey, de ne hazudj nekem. Még félig se - biccentem oldalra fejemet, miközben hüvelykujjammal cirógatom meg arccsontjánál a puha bőrt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

A két srác eleinte alig mert megszólalni, pedig elég nagy hévvel böködte meg egyikük a vállamat. Mosolyogva fordultam feléjük, igyekszem tényleg a kedves mércét kimaxolni mióta itt vagyok, de félő, hogy a lánnyal történt incidens után a szilveszteri bulin, ez nem mindenkinek így jön le. Nem vagyok én olyan rossz gyerek, és bár a hiszti, amit levert ott, automatikusan arra késztetett volna, hogy ott hagyjam, mert nekem ez nem kell, de az elején tanúsított parányi megértése arra vitt végül, hogy visszamenjek és törődjek vele. Még akkor is, ha a megoldáshoz nem vitt közelebb, csak a saját maga bajait szajkózta, és meg kell mondanom, megfordult a fejemben, hogy egy üvegcse tartalma, puszta véletlenségből borul meg az ő pohara felett, és a legnagyobb véletlennek köszönhetően pillant rám pont akkor, mikor az elkezd hatni. Mert ebben az iskolában úgy terjednek a hírek, mint egy fertőzés; hallottam hírét, hogy elég hamar túllépett a dolgon, és ahogy Annie, úgy ez is sérti az egómat, de ugye kedves vagyok.
És sötétség. Nagyon élem a sötétséget, otthonosan mozgok benne, de ez még engem is meglepett. Ajkaimat összeszorítom, mert a szavak nem jönnek ki rajtuk, csak remélhetem, hogy a mozgolódás, ami körülöttünk forog nem a kezdetleges pániknak köszönhető, de hamar oda a bizonyosságom, amikor pár sikoly elhangzik, amit szintén nem értek. Mint ennek a szarnak az eldobását. Édes Merlin, nagyon humoros volt az egyik diák, így Valentin-nap alkalmából. Remélem legalább megérte, és a rellonosok a kipécézett lányoknak az italait teleöntötték mindenfélével, mert ha másra nem, erre legyen hasznos ez az elcsépelt faszság. Pillanatok múlva vagyunk ismét világosban, én rögtön az előttem álló srácokra emelem tekintetem, akik szintén így tesznek, végül csak összeröhögünk. Semmi értelme nem volt.
A beszélgetés tovább folyik a srácokkal, akik szerintem pár perc után rájönnek arra, hogy nem eszek embereket, vagy ilyesmi, és a kezdeti motyogások és nehéz szavak után elérünk oda, hogy kommunikálnak velem rendesen. A bállal kapcsolatban jöttek érdeklődni, bár érthetetlen, hiszen minden információt időben megosztottunk minden felületen, hogy azok eljussanak azokhoz, akiket érdekelhet, de ezek szerint kihagytunk valamit. Végül vállat vonva, halványan mosolyogva és teljesen cuki módon válaszolok a feltett kérdésekre. A beszélgetés hamar átmegy egy egyszerű párbeszédbe három srác között, mert a kezdeti feszültség eltűnt belőlük, és bár gyakrabban fürkészik arcomat elmerengve még így is, de ez simán belefér. Éppen összeröhögünk valamin, amikor megérzem a pad rezgését, majd a puha érintéseket ismét vállaimon. Mi a fasz van már? Ebben az iskolában mindenkinek vállfétise van? Megemelkedett szemöldökkel fordítom el fejemet az előttem állókról, hogy vállam felett pillanthassak hátra. A nemrég még velem szemben ülő lány nyomkodja éppen vállaimat, azért kékjeim a helyére villannak, de ott nincs, szóval valóban éppen ő masszírozgat itt, mintha mi sem lenne természetesebb, és ahogy fordítom vissza a fejemet felé akad meg pillantásom a poháron. Bassza meg! A bájital! Szemeimre teszem kezemet, halkan felnevetek, majd mosollyal arcomon nyúlok a kezekhez, hogy óvatosan toljam el őket annyi időre, amíg felé fordulok. Ha beleivott, akkor... nos, akkor igen. Megitta a szerelmi bájitalt, amit a kicsi Brightmore-nak szántam. Halkan nevetgélve emelem kékjeimet a lányra, a két srác a feledésbe merült már akkor, ahogy megéreztem puha érintését vállaimon. Ez egy fokkal izgalmasabb, és nem ellenük szól. Tényleg nem.
- Fülig szerelmes vagy, mi? - csóválom meg fejemet. Hogy is kell ezt kezelni egészen pontosan? - Ez mondjuk kurvára nem volt benne a tervben, de mindegy... - dörzsölöm meg szemeimet mutató- és hüvelykujjammal. - Mégis mit kezdjek most veled?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Apró bólintás, többet nem érdemel a téma, hiszen már teljesen irreleváns is. Elképzelni sem tudtam volna azt, eszembe sem jutott az opció, hogy Márk véletlen nekem esne. Így visszagondolva sem tudnám elképzelni róla, hiszen bármennyire is ellenségesen viselkedett, nem hülye a srác. A magához való esze meg van, egyszerűen valamiért ezt a helyzetet kezelte indulatosabban. Lényegtelen, elmúlt, már elmentek, a verekedés meg ahogy akkor, úgy sem opció bennem, mert egyszerűen nem. Lehet nem vagyok a kedvesség mintapéldánya, de azért nem az agresszivitásomról és az indulatosságomról kellene elhíresülnöm az iskolában? Maradjunk a DÖK-ös tevékenységeknél, azok segítenek eleget.
- Szóval nem tudod - ismételt apró bólintás. Alsó ajkamba harapva fürkészem az arcát, mert nem hazudik, valóban nem tudja mi az a véla. El kellene magyaráznom neki, nemde? Illene, hogy tudja, mivel áll szemben, hiába nem tud védekezni ellene, hacsak nem készül fel rá tudatosan, de nem visz rá a lélek. Elmondtam neki mi vagyok. Innentől ráhagyhatom, hogy eldöntse, érdekli-e mi ez az egész vagy sem. Megadom a választási lehetőséget ezzel, nem nyomom le a torkán a csúf igazságot, egyszerűen időt hagyok neki arra, hogyha érdekli, ha kíváncsi, ha felkészült, akkor utána nézzen, derítse ki mi vagyok. Ennyiben hagyom a dolgot. Nem tudja, csak sóhajtok egyet, de nem kezdem el magyarázni a vélaság mivoltját, csínját-bínját. Nézzen utána, és ha semmi nem változik, akkor megadok neki mindent, amit csak kér.
- Nem olyan titkos ez - mosolyodom el halványan. - Gyakran nem tudják megmagyarázni az emberek maguknak, hogy miért, de nem kérdeznek rá, én pedig nem mondom el - nem kérdeznek, nem válaszolok, felesleges, ha rákérdeznek akkor meg elmondom az egyértelműt, ami az orruk elé van téve. De soha nem kérdeznek rá, mert annyira nem értik, annyira elvesznek a pillanatban, hogy nem tudnak rákérdezni, vagy egyszerűen már nem is foglalkoznak vele, mert elvesznek a kék tekintetemben, az érintésemben, a mosolyomban. Nagyon helyes.
- Igen, a kisugárzásom. Gyakorlatilag ezt jelenti vélának lenni - mosolyodom el halványan. - A DÖK meg igenis jól áll neked, sokat segítesz benne, de valószínűleg az miatt jelentkeztél, igen - a mosoly megindul, de arcomra fagy, ahogy folytatja a kis mondandóját. Kékjeim kikerekednek, ajkaim kissé elnyílnak egymástól. Hogy ne haragudjak rá, amiért úgy tűnik, mintha, pedig nem azért van itt, mert véla vagyok, mert a kisugárzásom. Olyan őszintén mondja, olyan hihető, hogy szinte már elhiszem, a szavai visszhangzanak fülemben, beékelődnek agyamba, és soha a büdös életbe többet nem mennek ki onnan. Mert elhiszem neki. Miért hiszem el neki? Miért más ő, amiért azt tudom mondani, hogy elhiszem a szavakat, amiket kiejt a száján, főleg ilyeneket. Az első pár másodpercben kérdőjeleztem meg mindösszesen, de annyi bőven elég volt ahhoz, hogy valami hirtelen elkattanjon bennem és elhiggyem neki a kiejtett szavakat. Ne haragudjak rá. Nem tudok rá haragudni, mert őszinte. Hogy csinálja?
Nekem kissé több idő kell a visszatéréshez az előző témából, nem is reagálok rá érdemben, csak rendezem vonásaimat, majd kissé talán zavartan dörzsölöm meg szemeimet mutató- és hüvelykujjammal, mielőtt a kérdés elhangzana, majd érdemtelen válasz érkezne rá. Belián arca belesimul tenyerembe, elégedett mosoly kerül fel ajkaimra, ahogy eddig kissé görcsös teste elernyed, csak átadja magát az érzésnek, annak ami vagyok. Mert én most nem az a Mihail vagyok, aki miatt a DÖK-be jelentkezett, hanem az a Mihail, aki gátlástalanul él vissza a vélamágiájával, hogy neki megkönnyítsék az életet, hogy ne kelljen kideríteni mindent, csak egyszerűen mondják el. De így is hazudik, nekem pedig mosolyom szélesebb lesz, akaratlan kerül több mágia bele, észre sem veszem, ahogy azt sem, hogy a némaság pillanatába talán több ideje burkolózik, mint kellene, esetleg illene. Ujjam folyamatosan cirógatja a bőrfelületet, egy pillanatra sem hagyom abba. Érezd a vélát, Belián, hogy megmutathasd nekem ki is vagy. Követem kezed nyomát, ami lehúzza a póló nyakát, éppen annyit felfedve a hegekből, ami elég ahhoz, hogy a kép, amely eddig darabokban hevert a földön, pillanatok alatt álljon össze újra eggyé, és kerüljön fel a falra. Egy farkast ábrázol. Mosolyom lelankad, eltűnik arcomról, miután a póló visszapattan nyakához, kezei lehullanak maga mellé, én meg még mindig a hegek helyét bámulom, szinte látom őket a pólón keresztül. Kezem, amely arcán pihen, abbahagyja a cirógatást, miközben másik kezem álla alá nyúl, hogy biztosan szemtől-szemben álljak a kérdő tekintettel.
- Mindenkinek van keresztje - hangom mély, rekedtes, akárha csak most ébredtem volna fel. - Neked ez, nekem az, de attól még te, te vagy - arcán pihenő kezem csusszan tarkójára óvatosan, ahogy közelebb vonom magamhoz, hogy még egy hajszál se férkőzhesse be kettőnk közé, ujjaimat nem veszem el álla alól. Azt akarom, hogy lásson. Csak engem lásson. - Elvehetem egy pillanatra a fájdalmad? - tekintetem kérdőn fürkészi arcát. Csak őszintén, kérlek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

- Addig örülj - legyintek egy aprót felé. Sokszor van az a helyzet, amikor azt kívánom bárcsak úgy lennék, mint a mellettem álló. Nem tudni semmiről és senkiről semmit, mert nem mondták el, én meg azt sem tudom hol kezdjem az utána olvasást, ha egyáltalán elkezdem, mert nem is biztos, hogy érdekel. Soha nem akartam vélának születni, és megmondom az őszintét, nem értem azokat, akik kipróbálnák akár csak egy napig is, vagy azt kívánják bárcsak vélák lennének. Tudod miért akarod? Mert nem vagy az, és nem tudod elképzelni milyen kirekesztettként leélned tizenöt évet, majd csak stagnálni a körülötted lévőekkel. Elmondom; szar.
- Ez ilyen - éppen hogy megrezzennek vállaim, ahogy megvonom őket. - Úgysem értenék - főleg, hogy valakinél olyan erős hatást fejt ki már az alapvető mágia is, hogy lehet egy szavamat nem értené, bármennyire erősen akarnám elmagyarázni. Felesleges körök, így inkább fedje homály, azonban álszent lennék, ha azt mondanám nem tudja pár ember, hogy mi is vagyok. Az Elite alap, ők akkor is megtudták volna, ha nem akarom, hiszen majdnem mindent tudunk egymásról. Dana, akinek elmondtam, mert így tartottam fairnek, bár már megbántam, mert ismét ostoba döntést hoztam egy ostoba helyzetben. Nem érdemli meg, hogy tudja mi is vagyok, ámbár már késő bánat. És van Belián. Belián, aki mindezek után talán az egyetlen, aki megértheti milyen is egy másik fajhoz tartozni, aki lehetséges, hogy rábólint arra, hogy milyen érzés magányosnak lenni, és láthatom a szemében, hogy komolyan gondolja, nem csak azért bólint, mert jaj, szegény fehér hajú srác, hanem tényleg átérzi. Nem tudom meddig tart, benne van a pakliban, hogy ezt is megbánom, de ha az ember nem próbálja meg, akkor hova juthat? Próbálkozni kell.
- Mert te megérdemled, hogy tudd - halvány mosoly kerül fel ajkaimra, hogy tökéletesen vonásaim csak még tökéletesebbek legyenek. A higgadtság, amivel Belián fogadja az információáradatot meglep. Egészen eddig tudatlanságban élt, nem tudta, hogy mégis mi vonzza hozzám, mi az a plusz, amiért a közelemben szeretne lenni, amiért egy mosolyom elég, hogy bármit megtegyen, amit kérek tőle. Most tudja, és mégis itt áll, beszélget velem, érdeklődik, kérdezget, mert tudni akarja. Pedig már tudja, és bár nem olyan mélybe menően talán, mint kellene, vagy illene neki elmondanom, de tudja, és mégis itt áll. Mi baja van ennek? Ilyenkor már hozzám vágtak ezer meg egy dolgot, amikor kiderült, hogy mindösszesen a mivoltom miatt akarnak mellettem lenni, mert ők ezt úgy érzékelik, hogy manipuláltam őket. Pedig én nem. Soha nem akartam senkit manipulálni, én csak emberként akartam élni. Átlagos emberként.
- Nem, általában nem azért - rázom meg fejemet, miközben teljes testemmel felé fordulok. - Csak az a lényeg, hogy a közelemben lehessenek, nem az, hogy megismerjenek. Igazából így jobban belegondolva, szerintem a szüleimen kívül senki nem ismer igazán, de ez nem az emberek hibája. Ez van - szomorkás mosoly kerül fel ajkaimra, ahogy befejezem a mondatot. Meghatároz engem a vélaságom, és félek, hogy ebből nem fogok tudni kitörni, és végül az lesz, amit az öregek akarnak. Egy szintén vélát elvenni, hogy a vérvonal meg legyen tisztítva, a gyermekeimre is ráerőltetni, hogy megtartsák a véla vonalat. Borzalmas, szívem sajdul belé, ha csak arra gondolok, hogy erre leszek kényszerítve. És a remény csúnya dolog, gyakran hagyja el az embert éppen akkor, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá. Mostanában engem is. Reméltem, hogy itt más lesz, hogy nem a mivoltom miatt keresik majd a társaságom. És így van-e? Nem mondhatok elhamarkodottan semmit, de kezdek kételkedni benne. Elválik majd, nemde?
Ahogy az is, hogy Belián arca simul tenyerembe, miközben hüvelykujjammal cirógatom arcát arra kérve, ne hazudjon nekem. És nem teszi, mert a póló nyakát lehúzza, ami felfed mindent, amit eddig takart. Felfedi a titkot, amit Belián rejteget mindenki elől olyan gondosan, szinte már fájdalmas. Ráncolt szemöldökkel nézem pár pillanatig, minden mozdulatot befejezve, amíg a képkockák a helyükre pattannak és a kép egész lesz az agyamban. Mert farkas. Vérfarkas. És ahogy tenyerem csúszik tarkójára, úgy közeledik arcom is felé, olyan választ várva, amit mégsem ő dönt el igazán, mert az alapvető vonzalomnál ez már több. Itt akaratról beszélünk, mert ő most akar engem, akarja mindenemet, és pofátlan módon engedek ki még egy kicsit a bensőmből, hogy körbelengjen minket, mintha csak valami védőburok kerülne körénk. De ez semmitől nem véd. Tőlem főleg nem, Belián. Tudatosan léptél bele a csapdába, hiszen tudod mi vagyok? Vagy csak szeretnél valóban megszabadulni attól a fájdalomtól, amit kifelé takargatsz, de mindig benned van. Szomorú. Kezei mozdulnak, egy halvány mosoly ül fel ajkaimra, miközben az egyik keze az ablakpárkányra fog rá, míg másik a levegőben marad. Utóbbira emelem tekintetem.
- Hozzám érhetsz - mert kér arra, hogy elvegyem a fájdalmat, még akkor is, ha csak pillanatokra vagyok képes. De képes vagyok rá, így mindennemű engedélykérés avagy hezitálás nélkül tapasztom ajkaimat az övére. Szabad kezem fog rá csuklójára, ami eddig álla alatt pihent, és húzom közelebb magamhoz, miközben tarkójára csúsztatott kezemmel határozottan nyomom fejét magam felé. A csók óvatos, tapogatózó. Nem sürgető, szinte már lágynak mondanám. Engedd, hogy elvegyem a fájdalmad.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Apró bólintás, mert megértem. Varázstalanként találkozni alapból a mágiával, nem lehet könnyű, főleg nem feldolgozni, hogy ezek a dolgok bizony nem csak a mesekönyvekben van, hanem a való világ, és téged is körbevesz, csak nem tudsz róla. Vagyis nem tudtál, mert mindezek mellé olyan különleges lényekkel, növényekkel találkozol, amik néha még magán a mágián is túlmennek. Sárkányok? Merlinre, maximum Süsü a sárkány oké, belefér, mert aranyos és nem létezik. De amikor esélyed van szemtől szemben állni egy Magyar mennydörgővel mondjuk, akkor azért beleremegsz, nem? És nem feltétlen az örömtől, mert végre látsz. Szóval igen, átérzem, főleg, hogy nagyjából majdnem olyan varázstalan vagyok, mint Belián, mert az én erősségem a vélamágiában rejtőzik, nem a pálcámban, amit teljesen feleslegesen hordok magamnál, mert aligha veszem hasznát bármikor is.
Ismét bólintok, hiszen szavaknak itt már aligha van helye. Mit mondhatnék még? Ennél többet felesleges szájtépés lenne mondani, mert a lényeg benne van. Senki nem értheti, senki nem tudja milyen érzés lehet a másságod miatt mindkét világban máshogy élni. Mert szép lenne, ha csak a mugliknál működne ez így, de nem. Amíg a karkötő teljesen elnyomta a mágiámat, egy senki voltam, akit folyamatosan terrorizáltak, és amikor a mágia segített helyrerakni a gyökereket, én húztam a rövidebbet. Fáj bevallani, de igazuk van. Nem kell a mágia ahhoz, hogy legyek valaki, hogy figyeljenek rám az emberek, de azért valaki csak-csak kell melléd, hogy érezd, nem egyedül vagy mindkét világban. Talán. Vagy megint csak magam elől menekülök, mert ez a legkönnyebb megoldás, mintsem azt mondani, hogy igenis érek valamit mindenhol. Mert végül is nem lenne baromság. A muglik között híres modell vagyok, akiért harcolnak a modellügynökségek, és még csak azt sem tudják megmagyarázni, hogy miért teszik, egyszerűen kellek nekik, míg a mágusok között véla vagyok, akire irigykedve tekintenek, esetleg vágyakoznak utánam, egyszerűen csak akarnak, az iskolában is DÖK elnök lettem egyik pillanatról a másikra, a tanulmányaim sem haladnak rosszul, sem az egyetemen, sem a kastélyban. Szóval... meghatároz-e engem? Megrázom fejemet, tekintetem Beliánra esik.
- Te átérzed - bökök mellkasa azon pontjára, ahol a hegek vannak, majd ujjam álla alá nyúl, miközben közelebb lépek. Nem akarok törődni magammal most, a lényeg előttem áll, aki lehet akaratlan fedte fel nekem valódi mivoltját, de megtette, én pedig ha kicsit is, de segíteni szeretnék neki, ha már magamon aligha segíthet a mágiám. - Igen, egyedül vagyok - suttogom a szavakat, mert itt és most nem ez a lényeg, hanem ahogy ajkaim érintik az övéit, ahogy keze mozdul az engedélyem után, hogy hozzám érjen, mert szabad neki. Tarkójára csúsztatott kezem alatt a pihés szőrök az égnek merednek, libabőr játszik Belián minden porcikáján, még ott is, ahol aligha érhetnék hozzá. Belemosolygok a csókba, amely olyan, mintha előtte soha nem csináltam volna még. Fájdalmasan lassú, ismerkedős, mert végül is az történik most kettőnk között. Ismerkedünk egymással, miközben csak húzom magamhoz közelebb, ujjaim csuklójára kulcsolódnak, mert ha eddig nem ment el, akkor most már nincs visszaút. Elveszem a fájdalmat, még akkor is, ha utána utálni fog, megvetni, amiért visszaéltem a belőlem áradó tökéletességgel. Nem foglalkoztat, mert ha ezzel kicsit megkönnyíthetem neki, akkor mégis ki a faszt érdekel az, hogy mi a helyes megoldás erre? Mert nem minden megoldás jó és rossz. Túl lesarkított, túl drasztikus, hiszen a világ sem csak fekete és fehér, ahogy az sem, hogy egy emberen hogy tudsz segíteni, milyen módszerekkel. Ez az én módszerem. Hogy óvatosan, lágyan érintve ajkait hagyom, hogy elvesszen az érintésemben és bennem, hogy bensője értem remegjen és csak velem foglalkozzon, mert így a benne élő fájdalom háttérbe szorul és nem törődik vele. Mert hozzám simul, belesimul az egészbe, amely csak arra ösztönöz, hogy óvatosan kényszerítsem a fal felé, aminek neki koccan, de egy pillanatra sem eresztem el ajkait. Nem, nem tehetem meg, képtelen vagyok rá, főleg, amikor gyengéden húzza ki kezét ujjaim közül, hogy végig simítson arcomon, nyakamon, vállamon, végül hátamra csússzanak ujjai. És ahogy ő aprót szusszan, az én ajkaimat egy halk nyögés hagyja el. Keze megállapodik hátamon, tarkóját tartó kezem ujjai csúsznak tincsei közé, mert többet akar, vágyik rám, és én megadom neki azt, amire vágyik. Tincsei között szánkázik ujjam, a falnak préselem, mialatt a csókot elmélyítem. Falom ajkait, mert talán már én is akarom, hogy valaki újra szeressen, és ha a mágia miatt, akkor azért, csak... csak akarjon. És ő akar. Engem akar. Eltávolodom tőle, halkan szusszanok egyet, míg kinyitom szemeimet és acélkék pillantásomat fúrom az övéibe. Halványan elmosolyodom, amíg lágy csókot lehelek ajkaira, hogy aztán tincsei közé csúsztatott ujjaimmal kicsit határozottan biccentsem oldalra fejét, hogy nyakához férhessek, szavaimat oda suttoghassam, miközben ajkaim érintik nyakát minden egyes szónál.
- Elmúlt a fájdalom? - lehelem a szavakat, mert minél több az inger, minél nagyobb a vágyakozás, annál türelmetlenebb lesz. Gyerünk, Belián, mutasd meg mit tudsz, amikor a kezedbe adom azt, amit szeretnél. Mutasd meg, mit szeretnél valójában. Mutasd meg, hogy szeretnéd elérni azt. A válaszra türelmesen várok, de addig sem vagyok hajlandó tétovázni; szelíd csókokkal hintem a puha bőrfelületet, pólóját szabad kezemmel húzom arrébb, hogy vállához is hozzáférhessek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

A terv az volt, hogy a DÖK-ösök közül is bedobja magát pár ember, hátha nem lennének jelentkezők a licitre, így lehetett az, hogy engem is felírtak, ámbár elég indokolatlan a dolog, tekintettel arra, hogy elég kevesen ismernek még, ami nekem nem baj, de a licitet aligha mozgatta volna előre. És akkor jött a meglepetés, mert minden DÖK tagra érkezett licit - az nem számít, hogy az egyiket én nyertem meg, hiszen meg van rá az okom -, szóval rám is érkezett. Az összeg kedves, a lány, aki tette pedig fiatal. Borzasztóan fiatal, és csak párszor láttam a körletben. Na igen, mert Rellonos, szóval illene tudnom, hogy ki ő, de ha tehetem nemigen állok le beszélgetni alsóbb évesekkel, mondjuk felsőbb évesekkel sem, nem fontos. Szóval a lány komolyan hiperédes, és a kezdeti megszeppenés után, amit láttam rajta a klubhelyiségben, végig beszélte a pizzázóhoz vezető utat. Komolyan végig dumálta, de mindenről, ami eszébe jutott, nekem meg már a helyszínre érkezéskor lezsibbadt az agyam, és mérhetetlen fáradtságot éreztem, pedig még el sem kezdtük az érdemi részt.
A helyszínre érkezvén egy kis felüdülés ütött mellkason, mert bizony, ha tele a szája, talán nem beszél ennyit. És pizzával. Kizárólag pizzával van tele a szája, nem mással. A széket kihúzom neki, majd amikor helyet foglal könnyedén tolom azt be az asztalhoz a pihe súlya alatt. Mosolyogva foglalok helyet vele szemben, igyekezvén a ránk szegeződő pillantásokat figyelmen kívül hagyni, mert sajnos nem annak szól, hogy egy ilyen fiatal lánnyal jöttem - pedig bárcsak -, hanem nekem. Inkább tituláljanak pedofilnak, mintsem bámuljanak, mert egy idő után frusztráló ám a lelkemnek a dolog, de egyelőre könnyedén viselem.
- Bármelyik pizzát megeszem, csak ne legyen rajta ananász - esik pillantásom Médire. - És kapsz kólát is - bólintok egy aprót, majd a hozzánk lépő pincérnek adom a kártyát, ami az itt fogyasztásunk fedezését igazolja, majd a lányra pillantok. Haja két fonatban omlik vállára, ami az amúgy is kislányos külsőt csak még jobban azzá teszi. Halvány mosollyal ajkaimon dörzsölöm meg arcomat, majd kékjeim megállapodnak a bársonyos arcon.
- Bármit rendelhetsz, amit szeretnél - őszinte mosoly kerül fel ajkaimra. - Ha túlmegyünk a kereten, akkor is - mert ha már eljöttünk, akkor adjuk meg a módját és az első randinak mindig emlékezetesnek kell lennie, nem? Még akkor is, ha én egyáltalán nem készültem rá, csak felhúztam egy fekete nadrágot egy kék pólóval. Kinek mi a rákészülés.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

Halkan felnevetek az ananászos reakción. Legalább már egy közös pontunk van, amiben egyet tudunk érteni, és nem vita tárgya, ami igencsak megkönnyíti, elvonatkoztatva attól, hogy mennyire borzalmasan fiatal. Komolyan, legalább valami hasonló korú lány nyert volna meg és a végén még ki is élvezhettem volna, de nem. Kaptam egy nagyon maximum tizenöt éves kislányt, akinek be nem áll a szája, és pontosan most áll neki nézni is. Remek, kellemes a hasznossal, mert addig sem beszél, így zsibbadozó agyam talán egy kis felüdülést nyer.
- Oh, szóval a te kezedben van minden - motyogom ujja alatt, ahogy neki nyomja azt ajkaimnak. - Értem én - mosolyom szélesebb lesz apró ujja nyomásának ellenére. Ezen ne múljon, felőlem hordhatja ő a nadrágot erre a maximum két órára, amit hajlandó vagyok itt tölteni, hiszen, ha ez a vágya, akkor én megadom neki. Bár a mozdulat, ahogy elkussoltat kissé meglep, de a bátorsága és közvetlensége miatt a képzeletbeli piros pont azért beírásra került. Nem is tudom mikor értek hozzám utoljára úgy, hogy nem kellett rá engedélyt adnom. Meglepő és furcsa fordulatok az életben, amit éppen egy kislánnyal tapasztalok meg, és meg kell mondjam, igencsak különös érzés.
- Engem lepjetek meg - intek a pincér felé, hogy akkor a rendelés leadva, mehet is elfele, mielőtt elcsöppen, vagy kifolyik a nyála az asztalra, amit eléggé nehezményeznék. Gusztustalan. Kékjeim visszaesnek Médire, és még valahogy még mindig nehezen akaródzik elhinnem, hogy vele ülök itt. Mármint itt ugye nem azzal van a baj, hogy vele, hanem a korával leginkább, mert... Merlinre! Hát mennyire fiatal már?
- Igen, az vagyok - bólintok egy aprót feleletem közben. - Nehogy a végén te is odáig legyél értem - forgatom meg szemeimet, miközben megnyomom a két szócskát, amit ő is használt. Ha odáig vannak értem, akkor nincs mese, odáig vannak, nem mintha bármit is tudnék kezdeni ezzel az információval jelenleg. Vagy bármikor máskor. - Üzenem a barátnőidnek, hogy nagyon kedvesek és köszönöm a bókot - halvány mosoly kerül fel ajkaimra, miközben Médi kislányosan csillogó tekintetébe fúrom pillantásom. Nem-nem, nincs mágia, most nincs. Csak egy egyszerű mosoly.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

Elismerően hümmögök egyet. Nos, ha egy nő azt mondja, hogy a randi is az ő kezében van, meg én is, akkor rendben, csak ugye a baj itt leginkább az, hogy ő nem nő. Hanem egy kislány. Egy hitetlen kacaj csúszik ki ajkaimon, pedig igyekszem komoly arcot vágni az egészhez, de valljuk be, szerintem nem csak nekem megy nehezen a dolog, amikor két fonatba szedett hajjal ül előttem egy kislány. Egy konkrét kislány. Ja, ezen aligha fogok tudni valaha túllépni, nem úgy, mint a pincér, aki végre valahára összeszedi magát, a szavainkat is felfogja, vagy leírja, teljesen mindegy, majd távozik az asztaltól. Jobb kezemet csúsztatom az asztalra, miközben hátradőlök, lábaimat az asztal alatt nyújtom ki.
- Mondod ezt most - engedek meg egy szemtelen mosolyt felé, fejemet is oldalra biccentem kissé. Eszembe sem jutna használni rajta a mágiámat, mégis minek néztek ti engem? Nem vagyok holmi unatkozó gyermek, aki csak azért használja a fajtáját, hogy legyen elfoglaltsága. Régen ez működőképes lett volna, de itt, ahol nagyjából egy lehetek a többiek között, nemigen engedhetem meg magamnak. - De előbb vagy utóbb te is szerelmes leszel valakibe. Ez sajnos nem döntés kérdése - bölcs Sztravinszkij in dö háusz kérem! Tapsot, konfettit, reflektort az arcomba, meg is hajolok hamarosan, csak előbb várjuk meg, amíg degeszre tömöm magam. Mert megtehetem, hiszen az előttem ülő fizet, szinte már-már kiharcolta, én meg nem fogok könyörögni az ellenkezőjéről. Így legyen.
- A kastélyban Varázspszichológiát, az egyetemen Varázspszichiátriát - biccentem hátra fejemet, behunyt szemekkel nagyjából két másodperc erejéig. - Auror? Az szép. Milyen területen? Vagy azt még nem tudod? - meglepő, hogy ennyi idősen már tudja mit szeretne az élettől, mert nekem ennyi idősen a legnagyobb elfoglaltságom az volt, hogy az RJ-ben túléljek, nem az, hogy tudjam mi leszek nyolc év múlva. Vagy én voltam elbaszva, vagy a világ volt és van is, vagy a kislány tényleg tudja mit akar.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Már kiszökne ajkaim közül, hogy nekem ennyi elég. Hogy elég csak annyira átérezni, amennyire tudja, de az előbb megkértem, hogy ne hazudjon, akkor nekem sincs jogom ezt tenni. Mert nem elég. Soha nem elég az, ha egy ember átérzi a másik helyzetét, mert nem ugyanaz a fájdalom, nem ugyanolyanok az érzelmek, az érzések, amik benned vannak. Hasonló lehet, de soha nem ugyanolyan. Ahogy én mondhatom, hogy átérzem az ő helyzetét, az ugyanolyan hazugság, és így ellentmondva önnön magamnak, mint ahogy ő is ezt mondja. Nem tudom átérezni a fájdalmat, amit átél minden teliholdkor, talán lehetetlen is lenne, ahogy ő sem tudja milyen több éven keresztül kirekesztettként élni. Mert varázstalan, a farkas miatt van a mágusok között, de előtte honnan tudhatnám milyen élete volt? Az eddigiekből kiindulva? Átlagos, megfelelő, szinte már-már tökéletes, amilyenre én is vágytam. Egy egyszerű élet, egyszerű szülőkkel, egyszerű iskolában, egyszerűen.
Megemelkedik szemöldököm, ahogy ez a két szó elhagyja ajkait. Nem kell. Mégis mit nem kell? Nem kell egyedül éreznem magam? Mióta az eszemet tudom egyedül vagyok, ezen pár rendezvény, a DÖK és még az Elite sem hiszem, hogy bármennyit is változtatna. És ezen dolgok jelenleg apróra is törpülnek, nem akarok és nem is fogok vele foglalkozni, amikor ajkaimat tapasztom az övéire, amikor szíve olyan hevesen ver, félek, hogy kiszakad a bordák közül, minden érintésembe úgy simul bele libabőrösen, mintha utoljára élvezhetné a földi létet. Pedig nem. Ezután a fájdalom talán kétszeres erővel tér vissza, amit most elnyomok, amiért most csak engem lát. Szinte már bűntudatom van, mert tudom, hogyha elválunk, ha én most itt hagyom, kilépek ebből a teremből, akkor Belián egyedül marad, és a fájdalom, az üresség, amit mögötte hagyok, majdnem elviselhetetlen lesz. Önző vagyok, mert azt sem tudom már, hogy neki veszem-e el valóban a fájdalmát, vagy saját magamat szeretném kicsit megmenteni azzal, ahogy falom ajkait, miközben a falnak préselem hegekkel borított testét. Egy ideig. Mert ajkaink eltávolodnak egymástól, de egyszerűen képtelen vagyok megállj parancsolni magamnak, csak még tovább akarom húzni, azt akarom, hogy élvezze, hogy akarjon. Ne engem, nem szükséges, az érzést. Akarja az érzést, ami hatalmába keríti, amikor mellette vagyok, amikor hozzáérek, amikor ajkaim beszéd közben súrolják a puha bőrt nyakán. A reakciókat akarja, amiket kiváltok belőle, minthogy a hátamon feszülő anyag is azt súgja; akarja. Minél többet akar, minél gyorsabban, csak ne hagyjam el, mert az érzések, amiket kiváltok belőle, szinte már nem is emberiek. Hány embernek mutattad meg ezt az arcodat eddig? Költői kérdés, válasz aligha érkezik rá, de nem is kell, mert mindketten tudjuk a választ. Ajkaim óvatosan, mintha először érintenék bőrfelületet velük járják körbe vállát, nyakát, nyakszirtjét, kulcscsontját. Apró csókokat hagyok mindenhol, jelként talán, hogy én tudjam, hogy ő az enyém. Most mindenképpen így van, a későbbiekben pedig ugyanúgy nem lesz választása, mint ahogy most sem igazán volt. A válasz mosolyt csal arcomra, szinte már büszkeséggel tölt el az őszintesége, de az csak még inkább, ahogy teste meg-megremeg csókjaim alatt. A póló feszülése enged, majd megérzem a meleg és puha ujjakat arcomra simulni, amiknek engedelmeskedve hagyom, hogy megcsókoljon ismét. Szóval ezt szeretnéd, és így éred el. Ügyes fiú vagy, mondták már? Egy teljesen más Belián csókolja ajkaimat, és ettől az érzéstől, ettől a tudattól bennem is elindul valami, amit eddig nem engedhettem meg magamnak. A vágy úgy söpör végig rajtam, mint egy gátat átszakító folyó, s hagyom, hogy elsodorjon magával. Fejemet előre nyomva csókolom, nyelvem táncot jár az övével, jobb kezemmel feje mellett támaszkodom meg a falon, hogy egyetlen milliméter távolság se lehessen köztünk, lágyékom kényelmetlenül nyomódik neki. Bal kezemmel nyúlok pólója alá, zavartalan simítom végig hasát, majd mellkasát, kicsit többször megcirógatva a hegeket, majd egyszerűen ráfektetem mellkasára tenyeremet. Hogy érezzem szívednek minden egyes dobbanását, amit én váltok ki belőled. Az érzések, amelyekért megőrülnél.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

Halk kacaj hagyja el ajkaimat, amikor elmondja az idézetet. Túl kislány még valószínűleg ahhoz, hogy tudja, a szerelem amilyen borzalmas dolog lehet, pontosan olyan felemelő is. Bár én még nem tapasztaltam, de ahogy rám néznek néhányan, el tudom képzelni mit élhetnek át, mi lehet a fejükben. Mert egy ember tekintete is nagyon sok mindent elárul arról, ahogy egy másik emberre néz, mégis mit gondolhat róla. A tekintetedben és a testbeszédedben is sok minden benne van, amire nem is gondolnál.
- Nem feltétlen szeretem - mosolyodom el halványan. - Érdekes, ahogy egy ugyanolyan, vagy hasonló problémát minden ember másként él meg. Ki belerokkan, ki vállat vonva továbbsétál - dörzsölöm meg arcomat kicsit feszélyezetten. Soha nem beszéltem még arról, hogy miért ezt az irányt választottam, erre éppen egy kislánnyal kerül rá sor. Valahol el kell kezdeni, értem én, és ez rendben is van, de mondjuk nem lehetne, hogy egy nagyjából velem egyidőssel jön szóba? Vagy egy olyannal, aki szintén ezt tanulja? - Az emberek reakciói, és az adott élethelyzethez való hozzáállásuk érdekel engem inkább - nem tudom, hogy ez így vajon érthető-e számára, vagy felfogja a lényeget, mert azért a pszichológiában és a pszichiátriában is több van, minthogy leülök egy ember mellé a noteszkámmal és jegyzetelek róla, majd kielemzem, mondok pár snassz dolgot és tovább lépek, ahogy a páciens is. Nem, én ennél sokkal többet akarok elérni ezekkel a dolgokkal. Segíteni is akarok embereknek, nyilvánvalóan, mert csak a kíváncsiságom miatt, aligha tanulnám ezt, de a reakciók a legfontosabbak.
- Vicces vagy - mosolyodom el szélesen. - Nem elemzem a beszélgetőpartnereimet. Nem meghatározott sémák szerint szeretném őket megismerni, hanem amennyit a szájuk - pillantok jelentőségteljesen a lány ajkaira. - Vagy a testbeszédük elárul róluk - mert a testbeszédet akaratlan veszed észre néha, én pedig erre különösen figyelek, de nem elemzek. Nem keresek okokat és indokokat, hogy mit miért tesz a másik, egyszerűen elraktározom magamban az információt és hagyom, hogy leülepedjen. Elemezni nem vicces, így nem tudnak meglepni.
- Ez nem valami konkrét elképzelés - rázom meg a fejemet somolyogva, de rosszallás nincs bennem. Majd rájön, hogy mit szeretne csinálni pontosan, mert egyelőre ez így elég tág dolog. - A gonosz mágusok elkapása miatt szeretnél auror lenni?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

Vaknak kellene lennem ahhoz, hogy ne vegyem észre, Márk tekintete mögém villan, hogy hátha meglátja Karolát. Olyannyira élvezem a helyzetet, hogy az eredeti tervtől kicsit eltérek akkor, de csak azért, hogy tovább élvezhessék a társaságomat és még több kérdőjel kerüljön Márk feje köré. Vicces srác, pedig olyan aranyos akartam lenni! Gondoltam csak bejövök, elmondom egy kedves mosoly mellett, hogy bár megnyertem a lányt, de csak azért licitáltam rá, hogy mint DÖK elnök ne kerüljek kellemetlen helyzetbe, hiszen na, fontos a látszat, vagy így vagy úgy, de Márk tekintete sokkalta szórakoztatóbbnak bizonyult annál, minthogy ilyen hamar lelépjek innen és hagyjam a testvéreket kibontakozni nagy vidámságban egy meghitt vacsora mellett. És bár a mosoly meg van, de talán nem úgy kedves, ahogy mindenki másé a kastély falai között, és meg kell valljam, cseppet sem bánom. Régen volt már az, hogy visszaéljek a mágiámmal, azonban ilyen vicces helyzetekben csak megengedett egy kis lazítás nekem is, nemde? Na ugye, hogy igen!
- A miértekre nem tudok választ, kérdezd meg majd tőle, ha találkoztok - vonom meg vállaimat, mintha mit sem tudnék, pedig a lelaminált kártya szinte már égeti nadrágom zsebét, rezonál is, mintha röhögne. Pedig ez lehetetlen, mégis olyan ironikus a helyzet. Szar érzés lehet, amikor rébuszokban beszélnek neked, nemde? Nem mintha tudnám, vagy egyáltalán érdekelnének engem ezek a dolgok. Kékjeim a lányra esnek, amikor rávágja, hogy nem zavarok.
- Aranyos vagy - nevetek fel halkan, és a minimális vélamágia szintet megtartva fordítom vissza fejemet Márkra, aki nagyon bájosan válaszol a kérdésre. Ez a gyerek mindig be van feszülve? Mindegy is, mert az első és legfontosabb, hogy fejemet kissé megrázva forduljak vissza Masa felé, és én tényleg egy elbűvölő mosollyal ajkaimon válaszoljak. - Igazán nincs mit. Soha nem árt egy tesós este, még akkor sem - halkítom le hangomat, ahogy közelebb hajolok kicsit a lányhoz, számat kezemmel eltakarva. - Ha ennyire be van merevedve az a testvér - kacsintok rá szemtelenül a lányra, majd mintha csak szívességet tennék fordulok ismét Márk felé, akinek nagyon fúrja az oldalát a kérdés, hogy mit keresek itt. Nos... ez amúgy igen egyszerű.
- Mert ez egy pizzázó - közlöm a tényt, kis értetlenség is tükröződik tekintetemben, ahogy válaszolok. Hát eddig ez nem volt egyértelmű? Mondjuk ezek szerint nem, de jobb később, mint soha. - Valamint megláttam a kedvenc DÖK-ösömet, csak idejövök köszönni, nemde? Még akkor is, ha az illető a háta közepére sem kíván - jaj, hát ellenállhatatlan mosolyt villantok meg felé, ami a mágiával keveredve lehet aljas, de ez most engem egy cseppet sem érdekel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

Szörnyen kislány még. Annyira, hogy talán szavak sincsenek rá, mégsem kelek fel és megyek el, aminek igen egyszerű oka van. Szórakoztat. A naivitása, a hiszékenysége, hogy azt hiszi, amit most eldöntött gyermekded fejjel, az később is teljesen működőképes lehet, mert senki és semmi nem tántorítja el tőle. A probléma az, hogy az élet ennél sokkal bonyolultabb és kegyetlenebb, de amíg a naivitása fent tartja, és elhiteti vele, hogy minden rendben van, addig nem lehet gond. Majd rájön, mert én azt vallom, mindenkinek a saját bőrén kell megtapasztalnia mindent.
- Mondhatjuk így is, igen - bólintok egy aprót, ajkaimon halvány mosollyal. Szerencsésebb helyzetben vagyok, mint a korombeliek legtöbbje, akiknek elképelésük sincs arról, hogy mit akarnak kezdeni magukkal, de így, hogy az előttem ülő - jelenleg randipartnerem -, ennyire határozottan látja a jövőjét aurorként, még akkor is, ha én ebben kételkedem, ad némi reményt, hogy nincs semmi veszve. Nem csak a fiatalabbaknál, de az időseknél sincs.
- Én arra szerettem volna célozni, hogy sokat elárul egy emberről az, ahogy beszél, amiket mondd egy adott témáról - mosolyom szélesebb lesz, ahogy az arcára felkerülő pír szembetűnik. Tény és való, hogy rengeteget beszél, de talán nem is bánom, mert így legalább nem ülünk egymással szemben, mint két kuka, akik egy szót sem szólnak egymáshoz. - Nem zavar, ne kérj bocsánatot - bátorító mosolyt küldök felé, mert valóban így gondolom. Felesleges bocsánatot kérnie, hiszen olyan témákat érintettünk eddig, amik ezek szerint igencsak mélybe menően érdeklik, így ha ő erről szeretne beszélni, akkor tegye. Szólásra nyitnám a számat, hogy feleljek, ám a pincér az asztalhoz lép és leteszi elénk a rendelésünket, amit halkan, direkt nem emelvén pillantásom a pincérre köszönök meg. Ne kísértsük a sorsot, hátha véletlen itt akarna maradni. Szélesen elmosolyodom, még egy kacsintást is megengedek magamnak a lánynak, majd érdemben is reagálok még az előző témára. Illik.
- Szóval órákat szeretnél velem eltölteni egy szűk szobában, és még bilincsbe is vernél - mintha elgondolkodnék, aprókat biccentek mellé. - Nem mondom, elég hízelgő gondolat - csak ne lennél ilyen fiatal. De ezt már nyilvánvalóan nem mondom ki hangosan, mert el kell vonatkoztatni tőle. Muszáj.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

Igazából tényleg csak oda kellene adnom a kártyát és eltakarodni a francba, de milyen haver lennék, ha csak úgy lelépnék egy helyről, amikor megláttam egy ismerőst? Nem úgy diktálja az illem, hogyha meglátsz valakit, akit ismersz, akkor köszönsz neki? Még akkor is, ha lerí róla, hogy egyáltalán nem akar látni, vagy ha te is elférsz, inkább azt szeretné, hogy leüljön az asztalhoz, akinek velem kellene lennie, de nincs. Karolának ehhez nincs köze, nem kell tudnia róla, hogy a tökéletes randi, amit nyújtani tudtam volna neki, miért nem lett megtartva. Mert a jóravalóságom és kedvességem itt ütközik ám ki; hát hogyan lenne szívem elmenni egy olyan lánnyal randevúra, akinek szíve választottja itt ül mellettem, és aki viszonozza is, csak egyelőre még megy a huzavona, mert fiatalok, de hát, nem sietünk sehova, van idejük rájönni, nemde? Olyan aranyosak ezek a kamasz szerelmek. Szinte majdnem tenyerembe támasztom az államat, miközben Márkot figyelem, pilláimat megrebegtetve állnék neki sóhajtozni, mint egy szerelmes tinifiú, de ugye, nem teszem. Nem vagyok fogyatékos, és Márk húga jelenleg jobban leköti a figyelmem, mivel testvérével ellentétben ő sokkalta cukibb. Meg kell zabálni mindjárt, ahogy nevetgél, és pillantgat felénk, leginkább felém, de mint egy jó kislány marad csendben végül. És a beszélgetésbe tökéletesen beleillik a hódítós mosolyom, amely mellett könnyedén közlöm a titkot Márkkal, miszerint ő a kedvenc DÖK-ösöm. Hazudhatna egy vezető a keze alá dolgozóknak? Kötve hiszem, már csak azért sem, mert inkább vagyok jelen egyszerű tagként a DÖK-ben, mintsem elnökként, csak ezt elég elmagyarázni egy olyannak, vagy megértetni egy olyannal, aki zsigerből utál valamiért. Jaj, mindjárt kettétörik a szívem.
- Megfogtad a lényeget - csettintek nyelvemmel, miközben ujjaimat összekulcsolva támasztom azokat a szék támlájára, hogy végül rátámasszam államat, így pillantva Márkra, elkapva és nem is eresztve pillantását. - Számít ez valamit? Mert ha igen, természetesen válaszolok szívesen - mosolyom szélesebb lesz, a vélamágia erősebben jön ki belőlem a mosollyal, amit megengedek magamnak. Óvatosan fordulok a húga felé, aki vagy elbambult, vagy agyilag teljesen máshol jár, vagy ennyire belemerült a beszélgetésbe.
- De engem jobban leköt, hogy Mosolyka - bökök fejemmel a lány felé nem túl diszkréten. - hogyan lehet a testvéred? Olyan zabálnivaló - kicsit talán túlzás, de pár gyorsabbat pislogva pillantok ugyanakkora vélamágiával, mint legutoljára Márk felé, a lány irányába is, és ha eddig megérezte a kislány, akkor mostantól vége lesz. Merlin, gyere le, mekkora bunkó vagyok, tudom, de ígérem, hogy nem húzom már sokáig ezt az egészet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Érintésem alatt libabőrös lesz bőre, valószínűleg akaratlan húzódik össze a bőr, ahol csak megérintem. Az ilyen reakciók miatt éri meg igazán vélának lenni. Tudtad, hogy valamikor az ember magának sem vallja be a legsötétebb titkait, sőt, legszívesebben elfutna előlük, vissza sem akarna nézni, elfelejtené, de mégis, ha leül egy véla elé, aki kicsit megerőlteti magát, úgy dalol, akár egy pacsirta? Valamikor olyan gyenge az ember saját magával szemben, hogy megerőltetés nélkül is kifecsegi neked a legféltettebb titkait, és ami a legfontosabb; a legtitkosabb vágyait. Amit senki nem tud, senki nem sejt, még az ember is menekül előle, de neked elmondja, egy egyszerű ok miatt; véla vagy, és akkor is az vagy, ha a mágiád már rég visszahúzódott és csak önmagad vagy. Az ilyen vágyak legtöbbje senkit nem is érdekelne, mert perverzióknak mondhatnám őket leginkább, mégis rejtegetik őket. Pontosan úgy, ahogy a legtöbben teszik, mert mit fognak szólni mások? Mit fog szólni a többi ember? Az iskolatársam? A haverom? Fertelmes kérdések, mert miért érdekel, hogy mit szólnak? Pontosan úgy feszíti őket a vágy, hogy megkapják, amit akarnak, ahogy az előttem állót, akinek puha bőrét érintem ajkaimmal, aki úgy simul bele az ölelésembe, aki úgy nyomódik hozzám, mintha nem lenne holnap. Talán tényleg nincs is. Egyikünknek sincs, hiszen, ha most igent mondok, ha nem gondolkodom, hanem hagyom, hogy elvigyenek engem is a vágyaim, akkor végül hova lyukadunk ki? Megkapom holnap is, vagy csak egy hibának lesz elkönyvelve és ő megy jobbra, míg én balra, hogy soha többet ne találkozzunk aztán? Kérdések tömkelege, de egyetlen épkézláb válaszom sincs egyikre sem, és ahogy érzékelem, ha feltenném kérdés formájában kételyeimet neki, aki rogyadozó térddel igyekszik talpon maradni, ő sem tudná a választ. Mert nincs holnap, se neki, se nekem, de sajnos mindezen túl a gátak ott vannak. A jelenlegi érzések nem keverhetők össze a valósággal, még akkor sem, ha lehunyt szemekkel és egy elégedett mosollyal viszonzom a csókot, amit ő kezdeményez, mert vágyik rá. Erre vágysz, igaz? Hogy szeressenek a titkoddal együtt, mégis félsz. Mitől félsz? Olyan hevesen és határozottan mélyíti el a csókot, egy pillanatra beleszédülök, még engem is meg tud lepni, ráadásul ő. A mindig kedves és aranyos srác, aki a Levita házat erősíti naivitásával és munkájával a prefektusi gárdában, erre tessék. Úgy falja ajkaimat, úgy követel tőlem többet és jobbat, hogy lassan én is beleremegek az egészbe, pedig nekem vajmi kevés okom lenne erre. Ujjai cirógatnak, elmosolyodom, de csak tizedmásodpercre, nincs elég időm kiélvezni minden pillanatot, mert nadrágom kényelmetlenül kezd el feszíteni lent, amit talán indirektebb módon is közölhettem volna a másikkal, ám legnagyobb megdöbbenésemre, ahelyett, hogy megilletődne, esetleg kíváncsian tekintene le, a világ legtermészetesebb dolgaként nyomódik nekem. Taszítom a falhoz, ahogy a falnak támaszkodó kezem hajába markol nem éppen lágyan és óvatosan, belenyögök a csókba, belenyögök abba, ahogy felsőtestét érintem, ujjaim elidőznek a hatalmas hegeken, amelyek Belián múltját, jelenjét és jövőjét is elmondják nekem. Kíváncsi tekintettel hagyom, hogy eltoljon magától kissé, ajkaink elválnak egymástól ugyan, de kezem nem mozdul mellkasáról, és amikor eldobja a pólót, tekintetem akaratlan vándorol le s fel a felszabadított bőrfelületen. A hegek teljes valójukban visítanak az arcomba, kezem óvatosan simít végig az egyiken teljesen hosszában, egészen addig, amíg Belián el nem veszi onnan, hogy oldalára vezesse, majd pólóm aljával kezd el játszani. Halkan felnevetek, ahogy beleborzongok a csókokba, amiket kapok tőle arcélemre, nyakamra. Jobbom mozdul hirtelen, hogy tincsei közé fúrjam ujjaimat, és felhúzzam magamhoz, nem erőszakosan, de kellően határozottan ahhoz, hogy eszébe se jusson ellenállni nekem, pedig megtehetné, mert már ki tudja mióta csak Mihailként állok előtte. Halvány mosollyal ajkaimon hajolok hozzá közelebb, ajkai előtt pár milliméterrel állok meg, lehunyom szemeimet, miközben a szavak elhagyják számat.
- Ne haragudj - az utolsó szótagnál érintem csak az eddigi csókoktól kivörösödött ajkait, de nem kell sok idő, hogy ismét birtokba vegyem azokat. Szemeimet összeszorítom, a mágia lappang bennem, ki akarna törni, hogy ne hagyhassam abba, mert végre engem is vágynak, engem is akarnak, ahogy eddig talán még senki más, de képtelen vagyok megtenni vele. - Ne haragudj - suttogom ismét, hangom rekedtes, mély, a bariton amit csak ilyenkor tudok megütni arra készteti az embert, hogy lehunyt szemekkel hallgassa a tökéletes hangot, amely zene a füleinek. - Hunyd be a szemed - még nedves ajkai közé búgom szavaimat, jobb kezem kisiklik tincsei közül, le a nyakára, vállára, megállapodva ott, balom pedig a nadrág szegélyénél kezd el babrálni. Elégedett mosoly kerül fel ajkaimra, ahogy a libabőr azonnal jelentkezik, majd visszapillantok arcára, ahogy szemeit lehunyva tartja, mert biztos vagyok abban, hogy engedelmeskedik nekem. Óvatos csókot lehelek ajkaira, miközben folyamatosan cirógatom a lágyékánál lévő részt, kicsit a nadrág pereme alá is benyúlva, majd ellépek tőle, és mintha ott sem lettem volna soha sietek az ajtóhoz, amin úgy száguldok ki, mint még soha. Ne haragudj, képtelen vagyok pont veled megtenni. Ha szerencsém van, már csak a hiányomat veszi észre. Vedd észre csak azt, és ne gyere utánam, kérlek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

Az első dolog, amivel szembesültem, amikor idekerültem, hogy a Rellon nem örvend éppen jó hírnek az iskola berkein belül. Az oka számomra ismeretlen, és amikor megkérdezték, melyik házat szeretném erősíteni, közöltem, hogy nekem teljesen mindegy, pakoljanak be valahova, nem azért jövök ide, hogy bárkit is erősítsek, csak saját magamat. És amikor az arcomba került, hogy csak azért, mert rellonos talár van rajtam, az emberek nagy része furán néz rám, minden világos lett. A Rellon a Bagolykő rossz arcait rántja össze. És így a megvilágosodás fényében már az is sokkal világosabb, hogy végül miért ide kerültem. Bár nem tudom mi ez a sztereotipikus hozzáállás, én bírom a rellonosokat, még akkor is, ha némelyiknek én verném be a képét, pedig az erőszak soha nem volt kenyerem. Mindegy, a Rellonba kerültem, sokakat megleptem, hogy amúgy nem vagyok ám egy tajparaszt azért, mert rellonos vagyok, és mennyire imádom ezeket a meglepett arcokat. Minden pénzt megérnek.
- Igen, neked is figyelned kellene, csak ne hagyd, hogy eltereljék azt - a pincér viszonylag hamar pakolja le elénk a kikért kaját és innivalókat, majd el is lépked, amiért komolyan őszinte hálát érzek. Halkan ugyan, de az én fülemet is megüti, ahogy Médi hasa megkordul. Halkan nevetek fel erre, majd poharamat ajkaimhoz emelve kortyolok egy aprót, ami majdnem megakad a torkomon, és szerintem nem is meglepő, ha figyelünk arra, amit mondd. Párat krehácsolok, mielőtt engedném, hogy a nevetés kitörjön belőlem. Hogyne, mindjárt ostor, kár, hogy a mögöttes tartalom neki annyira nem jön át, de engem nagyon is szórakoztat. Ha ezt így folytatjuk, tuti megfulladok a végére.
- Értem - köszörülöm meg torkomat diszkréten, miközben próbálom összeszedni magam és nem a mögöttes jelentésre koncentrálni. Aprót kortyolok ismét, majd nagyot szusszanva emelem kékjeim vissza a lányra. - Ez nagyon komoly fenyegetésnek hangzik, remélem nem találkozunk, ha auror leszel - és akkor itt könyvelhetjük el véglegesen, hogy valóban kurva fiatal. Aki az ilyen egyértelmű dolgokba nem látja bele azt, ami mögötte rejtőzik, az még olyan ártatlan és naiv, hogy szinte nem is létezhet. De Médi létezik, és itt ül velem szemben, nekem pedig moderálnom kell magam.
- Neked is - mosolyodom el halványan felé, ahogy neki áll enni. Én türelmesen, kissé talán szkeptikusan pillantok le az elém letett pizzára, mert annyira nem rajongok érte, de a legtöbb diák meg él hal a pizzáért, így az, hogy a tulajdonossal lemeccseltük a dolgot, szinte evidensnek tűnt. Mindenki szereti a pizzát. Kivéve, akinek a keze alatt mentek a dolgok. Érdekes. Lustán emelem kékjeim a lányra, majd a felém tartott pizzára, miközben szemöldököm tökéletes ívben emelkedik meg, végül fejemet kissé megrázva csúsztatom kezemet a lányéra, majd harapok bele a pizzába, amit felém tart.
- Igen, valóban nagyon finom - nyelem le a falatot, majd visszahelyezkedem. - Örülök, hogy ízlik, már megérte eljönni - mintha az én érdemem lenne bármi is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

A vizsgaidőszakban mindig az a legjobb, hogy lefoglalja az agyadat, akár akarod, akár nem. Bár nem vittem túlzásban most sem a tanulást, de azért oda kellett tennem magamat, mert itt a cuki mosolyom nem volt elég, hogy átengedjenek, mint majdnem egész életemben. Itt keményen belekérdeztek az anyagba, ha éppen olyanjuk volt a tanároknak, én meg - elég nagy túlzással - de vért izzadtam. Ez akkor még helytálló is lett volna, ha legalább még töröm a magyart, ám egy ideje itt vagyok, hallom, ahogy beszélgetnek körülöttem, a magyarórák is sokat segítettek, szóval már értek is magyarul és beszélem is a nyelvet, így az, hogy nem értem, amit mondanak nekem, aligha lehetett kibúvó pár vizsga alól. A problémát mégis sikeresen abszolváltam, a baglyot elküldtem anyáméknak, hogy minden jó, átmentem azokból is, amiktől mondjuk tartottam, az egyetemen is minden oké, ott is sima-liba volt minden. Az információk tömkelege mégis zsibong az agyamban, néha azt sem tudom hol vagyok, csak feleszmélek, hogy ismét rossz folyosóra fordultam és vergődhetek vissza az eredeti folyosóra, ami nekem kell.
Hálás vagyok, még mindig, amiért az agyam le volt és van is foglalva, mert így nem kell felesleges dolgokon gondolkodnom, amik csak lehúznak. A DÖK halad és hasít, mindenki odateszi magát, a következő ötlet már ki is pattant a tagok fejéből, én meg, mint jó vezető, szabad kezet adtam mindenkinek, hogy cselekedjék meg, amit szeretnének, amit elképzeltek. Engem egyelőre hagyjanak lógva, majd ha kialudtam magam, akkor beszélhetünk mindenről és áldásomat is adom az elképzelésekre, de addig csak ötleteljenek, én meg nyitott szemmel, alvás közben hallgatom őket. Főleg egy embert. Aki valószínűleg kerül, direkt nem néz rám, sokkal halkabb a megbeszéléseken, mint ahogy megszoktam, de talán ez nem is baj. Nem várom el, hogy harsány legyen, hogy csináljunk úgy, mintha mi sem történt volna, mégis ez történik. Mert ő is, és én is figyelmen kívül hagyjuk a másikat, nem találkozunk a kötelezőkön kívül, talán a folyosókon is direkt nem futunk össze? Nem tudom, részemről ez ugyanúgy működik, ahogy eddig tette, de ő másképpen működik, én pedig ezt kihasználtam. Borzalmas, tudom én, de mit tehettem volna? Elsodort magával a tudat, hogy felfedte magát előttem és nem vágyik másra, mint én egész életemben; attól elvonatkoztatva szeressék, ami valójában. Ugyanarra vágyunk, pár pillanat erejéig még a fájdalmát is képes voltam elvenni, amiért hálás volt, hogy aztán - mert biztos vagyok benne - utáljon, megvessen, és haragudjon rám. Mindhármat megérdemlem, talán még többet is, még akkor is, ha képtelen voltam kihasználni a helyzetet a végsőkig. Pedig megtettem volna, szívesen megtettem volna. Ám mégsem sikerült, mert... ő más.
És csak emlegetni kell, mert ahogy befordulok a folyosón pillantom meg, ahogy mint valami báró terpeszkedik a kanapén. Halvány mosollyal ajkaimon intek neki, majd sétálok is tovább, hogy végül a kanyar előtt pár méterrel torpanjak meg. Nem mehetek el csak így. Hiába mondtam el akkor is párszor, nem volt tudatánál, nem is biztos, hogy értette, mit mondok neki. Megtorpanok, kezeimet zsebem mélyére süllyesztem, fejemet előre biccentem, így tincseim előre hullanak arcomba. A mosoly, amivel intettem neki, már sehol nincs, úgy tűnt el, ahogy a jókedvem is, ami nem is volt jelen igazán. Mert eljött az a találkozás, amit egyikünk sem akart, mégis megtörténik, mert nem menekülhetünk magunk elől örökké, bármennyire is az lenne a legegyszerűbb.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Csak elsétálni. Nem foglalkozni azzal, hogy ahogy meglátom, agyamat rögtön megrohamozzák az emlékek. Ajkának érintése, miközben többet és többet követel tőlem. Puha érintései, amik mindegyre határozottabbak, amik mindent el akarnak venni tőlem, még azt is, amit adni sem tudnék. Testének melege, ahogy hozzám simul, pedig már ki tudja mióta csak emberként állok előtte, nem vélaként. Illata, amely körbelengett minket, legalábbis az én lényemet biztosan. Beleitta magát tüdőmbe és utána még biztos voltam benne, hogy napokig éreztem. Mindent. És ahogy most meglátom, a képek automatikusan állnak neki pörögni agyamban, mert minden apró, halk sóhajra ugyanúgy emlékszem, mint arra, ahogy határozottan és mindennemű félelem nélkül tépte le magáról szinte a pólót, hogy láttatni engedje azt, ami ő valójában. Teljes valójában. Mert ez ez egy nagy lépés volt, mikor mindössze arra kértem meg, hogy ne hazudjon nekem. Nem tette, valóban, de egy ilyen titkot felfedni egy másik ember előtt, aligha lehet könnyű. Mágiával talán, ámbár ha a mágia elmúlik és leesik mégis mit tettél, vajon milyen érzés lehet?
Szemeimet összeszorítom, ahogy a kérdés megfogalmazódik bennem. A bűntudat savként marja agyamat és minden tagomat, ahogy beékelődik minden sejtembe, és el sem mozdul onnan. Ne is mozduljon. Igaza van. Feltéptem a sebeket, amikor azt ígértem, hogy eltüntetem a fájdalmat, amit okoznak. Ehelyett mit tettem? Feltéptem őket, elmélyítettem őket, amennyire csak megengedhettem magamnak, majd a felismeréssel vegyes önutálattal hagytam ott a srácot, és menekültem el onnan, hogy ne kelljen szembe néznem azzal, amit tettem. Pedig én csak segíteni akartam. Őszintén segíteni, de a kérdés, amely most megfogalmazódott bennem, marja mindenemet és nem ereszt el, egy pillanatra sem. Fejem egy pillanatra tisztul ki, miközben megtorpanok, ahogy halk és bátortalan köszönése csapja meg fülemet. Belián hangján hallani a nevemet, valami furcsa érzéssel tölti meg testemet és agyamat egyaránt a bűntudat mellett. Nem tudom mi. Nem akarom tudni, hogy mi. Csak állok, fejemet előre biccentem, a kanapé nyikorgásából tudom kikövetkeztetni, hogy valószínűleg megmozdult, talán fel is állt. Az utóbbi bejön, mert amikor ismét megszólal már mögöttem van pár méterrel. Hátam mögött áll, nekem pedig azonnal meg van az ingerenciám arra, hogy megforduljak, ismét a falnak passzírozzam siralmas lelkét, és most ne eresszem, amíg azért nem könyörög, hogy kegyelmezzek neki. De nem teszem. Nem mozdulok, csak hallgatom, amit mondd. Ajkaimon gonoszkás vigyor terül el, fejemet hátravetem, mikor befejezi, halkan kuncogok fel. Az elmém nem borult meg, ép vagyok esküszöm, de nem megkértem, hogy ne hazudjon nekem? Erre tessék, kezdjük az egészet elölről. Fejemet előre biccentem, majd vállam felett, komor arccal pillantok hátra rá.
- Megkértelek, hogy ne hazudj nekem - fordulok felé végül teljes testemmel, de megtartva a távolságot. Pedig nem akarom. Ölelni akarom, csókolni, hogy ne haragudjon rám, amiért ezt tettem vele, nem volt szándékos, csak bocsásson meg. De nem teszem. Mert nem tehetem meg, egyszerűen nincs jogom hozzá, bármennyire vágyom azt az érintést, amit akkor, a Tanulószobában kaptam tőle. Ami elhitette velem, hogy engem is lehet szeretni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Ha barátok és ismerősök nélkül éled le az életedet, megtanulod értékelni azt, amikor valaki úgy néz rád, ahogy Belián tette velem a Tanulószobában. Megtépázott lelkemnek és magányomnak olyan volt ez, mintha átszakadt volna egy gát, amely évek óta ugyanolyan stabilan áll, senki és semmi nem tudja áttörni. Mert hiába tette ki életem nagy részét a mágiával való manipulálás, és így kaphattam ilyen nézéseket, talán még több is volt bennük, de egyik sem volt olyan őszinteséggel teli, mint amit Beliántól kaptam. Mert mindenki vágyott rám és akart, de a mágiámnak köszönhetően, nem annak, amit adni tudok nekik. Nem magam miatt akartak, míg ő ki is mondta, hogy tudja, úgy jön le az egész, de ő nem. Ő ismerni szeretne, és engem szeretne ismerni, nem azt, ami vagyok, mert emberi mivoltom igenis megkérdőjelezhető az ilyen cselekedetek után, még akkor is, ha amúgy sem az emberi fajhoz tartozom. Mert amit tettem vele az nem emberhez méltó, főleg nem olyanhoz, aki segíteni szeretne, aki elvenné a fájdalmat, amivel a másik küzd éjt nappallá téve. Nekem ez volt a célom, mégis olyan drasztikus fordulatot vett az egész, hogy mardos a bűntudat, égeti bőrömet és marja a sejtjeimet, ahogy minden porcikámat átjárja az őszinte bűntudat és megbánás. Ez rendben van, fájjon is, teljesen megérdemlem. Mindent megérdemlek, ami negatív, ami azt sugallja felém, hogy rossz dolgot tettem éppen vele, aki soha nem érdemelte volna meg. Mert hiába a segítséget nyújtó kéz, ha kitépi közben a tiédet.
És ezért nem tudok elmenni csak úgy. Ezért kuncogok fel halkan, mit sem sejtve, vagy talán törődve azzal, hogy lehet ez nagyobb pofon neki, mintha azt mondanám, hogy takarodjon innen és hagyjon békén, mert nekem ez semmit nem jelentett. Hazudnék, ezt mindketten tudjuk, mert igenis jelentett, még ha nem is olyan mélyen és tisztán, mint azt valaki hinné, de jelentett. Sok mindent, mindkettőnknek, amivel nem tudunk mit kezdeni, és én talán nem is akarnék, ám aligha kapok választást, ahogy a kérésem ellenére megint hazudik nekem. Kékjeim arcát fürkészik, miközben felé fordulok, óvatos mosollyal ajkaimon nézem végig, ahogy lehunyja szemeit, és a mosoly, amely megvillan arcán, egyáltalán nem tetszik. Olyan békés és nyugodt lehetne, de az a plusz, az a kis plusz mindent tönkretesz. Nekem köszönhető. Oldalra sandítok, majd azzal a lendülettel indulok el a fal felé, hogy hátamat neki vethessem, le nem véve acélkék tekintetemet róla, mert ha már meg kell beszélni, akkor csináljuk rendesen. Fejem előre bukik akaratlan, ahogy ismét beszélni kezd, és a szavai elérnek agyamba, ami lassan kezdi el feldolgozni az információkat, amiket kap. Szándékosan került engem. Tudjátok, azért, mert odatesszük, hogy félig az, félig meg nem, még nem lesz jobb a léleknek ezt hallani, akkor sem, ha megérdemlem, hogy fájjon. Tincseim ismét arcomba hullanak, és nagyjából egy időben vele engedek meg magamnak egy mély sóhajt, alsó ajkamra harapok rá. Szólásra nyitom számat, alsó ajkam megremeg, így inkább becsukom azt. Lassan pillantok fel rá, és ha elkapom tekintetét, akkor nem eresztem.
- Belián - lehelem nevét, hangom simogathatja a dobhártyákat, amelyek meghallják, még ha csak futólag is. Szándékosan kerültél. - Nem tudsz vagy nem akarsz? Végül is mit vársz tőlem? - szegezem neki a kérdést lágy hangon. Nincs benne számonkérés, nincs benne fenyegetés, egyszerű kérdés, amelynek hangsúlyából tökéletesen kivehető, hogy őszintén érdekel a válasz, és a kérdés is ugyanolyan őszinte. Nem tudom mit tehetnék, vagy mit vár tőlem egyáltalán, de ha elmondja, talán még enyhíthetek a mérhetetlen bűntudatomon. Mert igen. Még most is én vagyok előtérben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Az élet minden pontja elcsúszhat egy olyan irányba, amit már nem tudsz irányítani. Ez lehet jó, vagy rossz, igazából nem fontos, ha már nem a te kezedben van az irányítás. Akkor is ez történt. Ott, a Tanulószobában, amikor engem is elkapott az a hév, amely gyermekkorom nagy részét kitette, hogy szeressenek, visszatért, és újra az a nyolcéves forma kisfiú voltam, aki nem vágyott másra. Barátokra, ismerősökre, hogy vele is játszanak, hívják labdázni és hintázni, kérjék meg, hogy fogócskázzon velük, hadd érezze, hogy szeretik és tartozhat valahova. Nem történt meg egyik sem. Szinte fehér hajam, rikító kék szemeim mindig is kiszedtek a tömegből, de ezt gyerekként aligha éled meg kiváltságosnak, mert mindenki észrevesz. Gyerekként pedig, ha mással nem is, a külsőségekkel mindig tudnak basztatni, hiába nem tehetsz róla. Nem tehettem róla én sem, mégis kaptam naponta a beszólásokat és megaláztatásokat. Pedig bassza meg! Mit tehetek én arról, hogy majdnem fehér a hajam? Hogy szemem színe világít? Hogy bőröm bársonyos, érintésem mindenkit meghajlásra kényszerít? Hogy egy szavamtól eldobnál mindent, ha én azt úgy akarom? Nem tehetek róla! Genetika, amellyel aligha szállhatnék szembe, pedig mennyire akarnék! Egyszerűbb lenne és könnyebb, átlagosként élni a mindennapjaimat, mint Belián. Fájdalom teszi ki a napjai nagy részét, mégsem tudja róla senki, rejtegeti mindenki elől, és havonta egyszer kifordul önmagából. De ezen kívül? Tökéletesen átlagos. Irigy lennék? Féltékeny? Miért akarom elorozni ezt tőle? Miért akarok olyan lenni, mint ő? Miért segítenék neki minden pillanatban? Átlagos, amilyen én soha nem lehetek, mégis ott akarok lenni neki, amikor kell, hogyha csak percekre is, de megkönnyítsem neki a fájdalmat, amit el kell viselnie. Mert segíteni akarok. Segíteni akartam akkor is, de rosszul sült el, mert hagytam, hogy a nyolcéves, szeretetéhes kisfiú kitörjön belőlem és követeljen többet, egy olyan embertől, aki ugyanarra vágyik. Elfogadhatatlan ez az önzés, hiszen Belián... ő tényleg nem tehet semmiről, mégis nyakig belerángattam, hogy most, itt, muszáj legyen beszélnünk arról, ami történt, amit nem ért, amit akarna megint, de mégsem, mert életidegen és fél tőle. Egyet tudok érteni. Vajon, ha elmondanám neki, akkor elhinné? Csalóka elképzelés, de ahogy tekintetünk találkozik, elmélyedek a kékekben, amik engem fürkésznek, még el is hinném. Ajkai szólásra nyílnak, becsukja azokat, végül ismét, mire végre megered a nyelve, hangja mégsem olyan határozott, mint amit a kiejtett szavak megkövetelnének. Mélyet sóhajtva hunyom le szemeimet és hajtom le fejemet, miközben hallgatom.
- Nekem sem megszokott - motyogom magam elé a szavakat, szemeimet lehunyva tartom. Hadd ne kelljen ránéznem, csak ilyet ne kérjen tőlem, mert akkor ismét vége az egésznek, akkor megint elbukom, megint ugyanoda lyukadunk ki. Nem engedhetem meg magamnak. - Nem hazudtam. Egyedül vagyok, egyedül voltam egész életemben, de az, hogy meg kellene nyílnom, még új. Nehéz - mélyet sóhajtok, kinyitom pilláimat, miközben zsebeimből húzom ki kezemet és Belián elé lépkedek. Arcát fürkészve folytatom. - Ugyanúgy akartalak ott, mint te engem, de nem voltam rá képes, hogy folytassam, mert... egyszerűen nem. Nekem sem megszokott, de nem is érzem kellemetlennek - jobb kezem ráng meg, ahogy mozdulna, hogy arcára simítsam kezemet és megcirógassam a bőrfelületet, de ezt sem engedhetem. Nyugton kell maradnom annak érdekében, hogy józanul és valóban Beliánnal beszéljem meg azt, amit szükséges. - Mondd el nekem, hogy min gondolkodsz pontosan, kérlek, hadd próbáljak meg segíteni - egy halvány, mégis annál őszintébb mosoly kerül fel ajkaimra, miközben arcát fürkészem. Nyugodtságot sugallok kifelé, Belián felé, de belül meghalnék, hogy hozzáérhessek, hogy folyamatosan a bocsánatáért esedezzek, amiért ezt és így tettem vele, bele sem gondolva a következményekbe, amit okozok vele. Ölelném magamhoz őt is, megtépázott lelkét is simogatnám megállás nélkül, amíg azt nem mondja, hogy állj, ne tovább, mert ugyanarra vágyunk, ugyanazt szeretnénk az emberektől. Az más kérdés, hogyha valaki nem engedi, hogy szeressék, igaz? Te vajon miért nem engeded?