Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Jelenleg? Emésztem, hogy Főninek hívtok XD

Belián te meg kapd be neked jó pihenést

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

Elismerően hümmögök egyet. Nos, ha egy nő azt mondja, hogy a randi is az ő kezében van, meg én is, akkor rendben, csak ugye a baj itt leginkább az, hogy ő nem nő. Hanem egy kislány. Egy hitetlen kacaj csúszik ki ajkaimon, pedig igyekszem komoly arcot vágni az egészhez, de valljuk be, szerintem nem csak nekem megy nehezen a dolog, amikor két fonatba szedett hajjal ül előttem egy kislány. Egy konkrét kislány. Ja, ezen aligha fogok tudni valaha túllépni, nem úgy, mint a pincér, aki végre valahára összeszedi magát, a szavainkat is felfogja, vagy leírja, teljesen mindegy, majd távozik az asztaltól. Jobb kezemet csúsztatom az asztalra, miközben hátradőlök, lábaimat az asztal alatt nyújtom ki.
- Mondod ezt most - engedek meg egy szemtelen mosolyt felé, fejemet is oldalra biccentem kissé. Eszembe sem jutna használni rajta a mágiámat, mégis minek néztek ti engem? Nem vagyok holmi unatkozó gyermek, aki csak azért használja a fajtáját, hogy legyen elfoglaltsága. Régen ez működőképes lett volna, de itt, ahol nagyjából egy lehetek a többiek között, nemigen engedhetem meg magamnak. - De előbb vagy utóbb te is szerelmes leszel valakibe. Ez sajnos nem döntés kérdése - bölcs Sztravinszkij in dö háusz kérem! Tapsot, konfettit, reflektort az arcomba, meg is hajolok hamarosan, csak előbb várjuk meg, amíg degeszre tömöm magam. Mert megtehetem, hiszen az előttem ülő fizet, szinte már-már kiharcolta, én meg nem fogok könyörögni az ellenkezőjéről. Így legyen.
- A kastélyban Varázspszichológiát, az egyetemen Varázspszichiátriát - biccentem hátra fejemet, behunyt szemekkel nagyjából két másodperc erejéig. - Auror? Az szép. Milyen területen? Vagy azt még nem tudod? - meglepő, hogy ennyi idősen már tudja mit szeretne az élettől, mert nekem ennyi idősen a legnagyobb elfoglaltságom az volt, hogy az RJ-ben túléljek, nem az, hogy tudjam mi leszek nyolc év múlva. Vagy én voltam elbaszva, vagy a világ volt és van is, vagy a kislány tényleg tudja mit akar.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Már kiszökne ajkaim közül, hogy nekem ennyi elég. Hogy elég csak annyira átérezni, amennyire tudja, de az előbb megkértem, hogy ne hazudjon, akkor nekem sincs jogom ezt tenni. Mert nem elég. Soha nem elég az, ha egy ember átérzi a másik helyzetét, mert nem ugyanaz a fájdalom, nem ugyanolyanok az érzelmek, az érzések, amik benned vannak. Hasonló lehet, de soha nem ugyanolyan. Ahogy én mondhatom, hogy átérzem az ő helyzetét, az ugyanolyan hazugság, és így ellentmondva önnön magamnak, mint ahogy ő is ezt mondja. Nem tudom átérezni a fájdalmat, amit átél minden teliholdkor, talán lehetetlen is lenne, ahogy ő sem tudja milyen több éven keresztül kirekesztettként élni. Mert varázstalan, a farkas miatt van a mágusok között, de előtte honnan tudhatnám milyen élete volt? Az eddigiekből kiindulva? Átlagos, megfelelő, szinte már-már tökéletes, amilyenre én is vágytam. Egy egyszerű élet, egyszerű szülőkkel, egyszerű iskolában, egyszerűen.
Megemelkedik szemöldököm, ahogy ez a két szó elhagyja ajkait. Nem kell. Mégis mit nem kell? Nem kell egyedül éreznem magam? Mióta az eszemet tudom egyedül vagyok, ezen pár rendezvény, a DÖK és még az Elite sem hiszem, hogy bármennyit is változtatna. És ezen dolgok jelenleg apróra is törpülnek, nem akarok és nem is fogok vele foglalkozni, amikor ajkaimat tapasztom az övéire, amikor szíve olyan hevesen ver, félek, hogy kiszakad a bordák közül, minden érintésembe úgy simul bele libabőrösen, mintha utoljára élvezhetné a földi létet. Pedig nem. Ezután a fájdalom talán kétszeres erővel tér vissza, amit most elnyomok, amiért most csak engem lát. Szinte már bűntudatom van, mert tudom, hogyha elválunk, ha én most itt hagyom, kilépek ebből a teremből, akkor Belián egyedül marad, és a fájdalom, az üresség, amit mögötte hagyok, majdnem elviselhetetlen lesz. Önző vagyok, mert azt sem tudom már, hogy neki veszem-e el valóban a fájdalmát, vagy saját magamat szeretném kicsit megmenteni azzal, ahogy falom ajkait, miközben a falnak préselem hegekkel borított testét. Egy ideig. Mert ajkaink eltávolodnak egymástól, de egyszerűen képtelen vagyok megállj parancsolni magamnak, csak még tovább akarom húzni, azt akarom, hogy élvezze, hogy akarjon. Ne engem, nem szükséges, az érzést. Akarja az érzést, ami hatalmába keríti, amikor mellette vagyok, amikor hozzáérek, amikor ajkaim beszéd közben súrolják a puha bőrt nyakán. A reakciókat akarja, amiket kiváltok belőle, minthogy a hátamon feszülő anyag is azt súgja; akarja. Minél többet akar, minél gyorsabban, csak ne hagyjam el, mert az érzések, amiket kiváltok belőle, szinte már nem is emberiek. Hány embernek mutattad meg ezt az arcodat eddig? Költői kérdés, válasz aligha érkezik rá, de nem is kell, mert mindketten tudjuk a választ. Ajkaim óvatosan, mintha először érintenék bőrfelületet velük járják körbe vállát, nyakát, nyakszirtjét, kulcscsontját. Apró csókokat hagyok mindenhol, jelként talán, hogy én tudjam, hogy ő az enyém. Most mindenképpen így van, a későbbiekben pedig ugyanúgy nem lesz választása, mint ahogy most sem igazán volt. A válasz mosolyt csal arcomra, szinte már büszkeséggel tölt el az őszintesége, de az csak még inkább, ahogy teste meg-megremeg csókjaim alatt. A póló feszülése enged, majd megérzem a meleg és puha ujjakat arcomra simulni, amiknek engedelmeskedve hagyom, hogy megcsókoljon ismét. Szóval ezt szeretnéd, és így éred el. Ügyes fiú vagy, mondták már? Egy teljesen más Belián csókolja ajkaimat, és ettől az érzéstől, ettől a tudattól bennem is elindul valami, amit eddig nem engedhettem meg magamnak. A vágy úgy söpör végig rajtam, mint egy gátat átszakító folyó, s hagyom, hogy elsodorjon magával. Fejemet előre nyomva csókolom, nyelvem táncot jár az övével, jobb kezemmel feje mellett támaszkodom meg a falon, hogy egyetlen milliméter távolság se lehessen köztünk, lágyékom kényelmetlenül nyomódik neki. Bal kezemmel nyúlok pólója alá, zavartalan simítom végig hasát, majd mellkasát, kicsit többször megcirógatva a hegeket, majd egyszerűen ráfektetem mellkasára tenyeremet. Hogy érezzem szívednek minden egyes dobbanását, amit én váltok ki belőled. Az érzések, amelyekért megőrülnél.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

Halk kacaj hagyja el ajkaimat, amikor elmondja az idézetet. Túl kislány még valószínűleg ahhoz, hogy tudja, a szerelem amilyen borzalmas dolog lehet, pontosan olyan felemelő is. Bár én még nem tapasztaltam, de ahogy rám néznek néhányan, el tudom képzelni mit élhetnek át, mi lehet a fejükben. Mert egy ember tekintete is nagyon sok mindent elárul arról, ahogy egy másik emberre néz, mégis mit gondolhat róla. A tekintetedben és a testbeszédedben is sok minden benne van, amire nem is gondolnál.
- Nem feltétlen szeretem - mosolyodom el halványan. - Érdekes, ahogy egy ugyanolyan, vagy hasonló problémát minden ember másként él meg. Ki belerokkan, ki vállat vonva továbbsétál - dörzsölöm meg arcomat kicsit feszélyezetten. Soha nem beszéltem még arról, hogy miért ezt az irányt választottam, erre éppen egy kislánnyal kerül rá sor. Valahol el kell kezdeni, értem én, és ez rendben is van, de mondjuk nem lehetne, hogy egy nagyjából velem egyidőssel jön szóba? Vagy egy olyannal, aki szintén ezt tanulja? - Az emberek reakciói, és az adott élethelyzethez való hozzáállásuk érdekel engem inkább - nem tudom, hogy ez így vajon érthető-e számára, vagy felfogja a lényeget, mert azért a pszichológiában és a pszichiátriában is több van, minthogy leülök egy ember mellé a noteszkámmal és jegyzetelek róla, majd kielemzem, mondok pár snassz dolgot és tovább lépek, ahogy a páciens is. Nem, én ennél sokkal többet akarok elérni ezekkel a dolgokkal. Segíteni is akarok embereknek, nyilvánvalóan, mert csak a kíváncsiságom miatt, aligha tanulnám ezt, de a reakciók a legfontosabbak.
- Vicces vagy - mosolyodom el szélesen. - Nem elemzem a beszélgetőpartnereimet. Nem meghatározott sémák szerint szeretném őket megismerni, hanem amennyit a szájuk - pillantok jelentőségteljesen a lány ajkaira. - Vagy a testbeszédük elárul róluk - mert a testbeszédet akaratlan veszed észre néha, én pedig erre különösen figyelek, de nem elemzek. Nem keresek okokat és indokokat, hogy mit miért tesz a másik, egyszerűen elraktározom magamban az információt és hagyom, hogy leülepedjen. Elemezni nem vicces, így nem tudnak meglepni.
- Ez nem valami konkrét elképzelés - rázom meg a fejemet somolyogva, de rosszallás nincs bennem. Majd rájön, hogy mit szeretne csinálni pontosan, mert egyelőre ez így elég tág dolog. - A gonosz mágusok elkapása miatt szeretnél auror lenni?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

Vaknak kellene lennem ahhoz, hogy ne vegyem észre, Márk tekintete mögém villan, hogy hátha meglátja Karolát. Olyannyira élvezem a helyzetet, hogy az eredeti tervtől kicsit eltérek akkor, de csak azért, hogy tovább élvezhessék a társaságomat és még több kérdőjel kerüljön Márk feje köré. Vicces srác, pedig olyan aranyos akartam lenni! Gondoltam csak bejövök, elmondom egy kedves mosoly mellett, hogy bár megnyertem a lányt, de csak azért licitáltam rá, hogy mint DÖK elnök ne kerüljek kellemetlen helyzetbe, hiszen na, fontos a látszat, vagy így vagy úgy, de Márk tekintete sokkalta szórakoztatóbbnak bizonyult annál, minthogy ilyen hamar lelépjek innen és hagyjam a testvéreket kibontakozni nagy vidámságban egy meghitt vacsora mellett. És bár a mosoly meg van, de talán nem úgy kedves, ahogy mindenki másé a kastély falai között, és meg kell valljam, cseppet sem bánom. Régen volt már az, hogy visszaéljek a mágiámmal, azonban ilyen vicces helyzetekben csak megengedett egy kis lazítás nekem is, nemde? Na ugye, hogy igen!
- A miértekre nem tudok választ, kérdezd meg majd tőle, ha találkoztok - vonom meg vállaimat, mintha mit sem tudnék, pedig a lelaminált kártya szinte már égeti nadrágom zsebét, rezonál is, mintha röhögne. Pedig ez lehetetlen, mégis olyan ironikus a helyzet. Szar érzés lehet, amikor rébuszokban beszélnek neked, nemde? Nem mintha tudnám, vagy egyáltalán érdekelnének engem ezek a dolgok. Kékjeim a lányra esnek, amikor rávágja, hogy nem zavarok.
- Aranyos vagy - nevetek fel halkan, és a minimális vélamágia szintet megtartva fordítom vissza fejemet Márkra, aki nagyon bájosan válaszol a kérdésre. Ez a gyerek mindig be van feszülve? Mindegy is, mert az első és legfontosabb, hogy fejemet kissé megrázva forduljak vissza Masa felé, és én tényleg egy elbűvölő mosollyal ajkaimon válaszoljak. - Igazán nincs mit. Soha nem árt egy tesós este, még akkor sem - halkítom le hangomat, ahogy közelebb hajolok kicsit a lányhoz, számat kezemmel eltakarva. - Ha ennyire be van merevedve az a testvér - kacsintok rá szemtelenül a lányra, majd mintha csak szívességet tennék fordulok ismét Márk felé, akinek nagyon fúrja az oldalát a kérdés, hogy mit keresek itt. Nos... ez amúgy igen egyszerű.
- Mert ez egy pizzázó - közlöm a tényt, kis értetlenség is tükröződik tekintetemben, ahogy válaszolok. Hát eddig ez nem volt egyértelmű? Mondjuk ezek szerint nem, de jobb később, mint soha. - Valamint megláttam a kedvenc DÖK-ösömet, csak idejövök köszönni, nemde? Még akkor is, ha az illető a háta közepére sem kíván - jaj, hát ellenállhatatlan mosolyt villantok meg felé, ami a mágiával keveredve lehet aljas, de ez most engem egy cseppet sem érdekel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

Szörnyen kislány még. Annyira, hogy talán szavak sincsenek rá, mégsem kelek fel és megyek el, aminek igen egyszerű oka van. Szórakoztat. A naivitása, a hiszékenysége, hogy azt hiszi, amit most eldöntött gyermekded fejjel, az később is teljesen működőképes lehet, mert senki és semmi nem tántorítja el tőle. A probléma az, hogy az élet ennél sokkal bonyolultabb és kegyetlenebb, de amíg a naivitása fent tartja, és elhiteti vele, hogy minden rendben van, addig nem lehet gond. Majd rájön, mert én azt vallom, mindenkinek a saját bőrén kell megtapasztalnia mindent.
- Mondhatjuk így is, igen - bólintok egy aprót, ajkaimon halvány mosollyal. Szerencsésebb helyzetben vagyok, mint a korombeliek legtöbbje, akiknek elképelésük sincs arról, hogy mit akarnak kezdeni magukkal, de így, hogy az előttem ülő - jelenleg randipartnerem -, ennyire határozottan látja a jövőjét aurorként, még akkor is, ha én ebben kételkedem, ad némi reményt, hogy nincs semmi veszve. Nem csak a fiatalabbaknál, de az időseknél sincs.
- Én arra szerettem volna célozni, hogy sokat elárul egy emberről az, ahogy beszél, amiket mondd egy adott témáról - mosolyom szélesebb lesz, ahogy az arcára felkerülő pír szembetűnik. Tény és való, hogy rengeteget beszél, de talán nem is bánom, mert így legalább nem ülünk egymással szemben, mint két kuka, akik egy szót sem szólnak egymáshoz. - Nem zavar, ne kérj bocsánatot - bátorító mosolyt küldök felé, mert valóban így gondolom. Felesleges bocsánatot kérnie, hiszen olyan témákat érintettünk eddig, amik ezek szerint igencsak mélybe menően érdeklik, így ha ő erről szeretne beszélni, akkor tegye. Szólásra nyitnám a számat, hogy feleljek, ám a pincér az asztalhoz lép és leteszi elénk a rendelésünket, amit halkan, direkt nem emelvén pillantásom a pincérre köszönök meg. Ne kísértsük a sorsot, hátha véletlen itt akarna maradni. Szélesen elmosolyodom, még egy kacsintást is megengedek magamnak a lánynak, majd érdemben is reagálok még az előző témára. Illik.
- Szóval órákat szeretnél velem eltölteni egy szűk szobában, és még bilincsbe is vernél - mintha elgondolkodnék, aprókat biccentek mellé. - Nem mondom, elég hízelgő gondolat - csak ne lennél ilyen fiatal. De ezt már nyilvánvalóan nem mondom ki hangosan, mert el kell vonatkoztatni tőle. Muszáj.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

Igazából tényleg csak oda kellene adnom a kártyát és eltakarodni a francba, de milyen haver lennék, ha csak úgy lelépnék egy helyről, amikor megláttam egy ismerőst? Nem úgy diktálja az illem, hogyha meglátsz valakit, akit ismersz, akkor köszönsz neki? Még akkor is, ha lerí róla, hogy egyáltalán nem akar látni, vagy ha te is elférsz, inkább azt szeretné, hogy leüljön az asztalhoz, akinek velem kellene lennie, de nincs. Karolának ehhez nincs köze, nem kell tudnia róla, hogy a tökéletes randi, amit nyújtani tudtam volna neki, miért nem lett megtartva. Mert a jóravalóságom és kedvességem itt ütközik ám ki; hát hogyan lenne szívem elmenni egy olyan lánnyal randevúra, akinek szíve választottja itt ül mellettem, és aki viszonozza is, csak egyelőre még megy a huzavona, mert fiatalok, de hát, nem sietünk sehova, van idejük rájönni, nemde? Olyan aranyosak ezek a kamasz szerelmek. Szinte majdnem tenyerembe támasztom az államat, miközben Márkot figyelem, pilláimat megrebegtetve állnék neki sóhajtozni, mint egy szerelmes tinifiú, de ugye, nem teszem. Nem vagyok fogyatékos, és Márk húga jelenleg jobban leköti a figyelmem, mivel testvérével ellentétben ő sokkalta cukibb. Meg kell zabálni mindjárt, ahogy nevetgél, és pillantgat felénk, leginkább felém, de mint egy jó kislány marad csendben végül. És a beszélgetésbe tökéletesen beleillik a hódítós mosolyom, amely mellett könnyedén közlöm a titkot Márkkal, miszerint ő a kedvenc DÖK-ösöm. Hazudhatna egy vezető a keze alá dolgozóknak? Kötve hiszem, már csak azért sem, mert inkább vagyok jelen egyszerű tagként a DÖK-ben, mintsem elnökként, csak ezt elég elmagyarázni egy olyannak, vagy megértetni egy olyannal, aki zsigerből utál valamiért. Jaj, mindjárt kettétörik a szívem.
- Megfogtad a lényeget - csettintek nyelvemmel, miközben ujjaimat összekulcsolva támasztom azokat a szék támlájára, hogy végül rátámasszam államat, így pillantva Márkra, elkapva és nem is eresztve pillantását. - Számít ez valamit? Mert ha igen, természetesen válaszolok szívesen - mosolyom szélesebb lesz, a vélamágia erősebben jön ki belőlem a mosollyal, amit megengedek magamnak. Óvatosan fordulok a húga felé, aki vagy elbambult, vagy agyilag teljesen máshol jár, vagy ennyire belemerült a beszélgetésbe.
- De engem jobban leköt, hogy Mosolyka - bökök fejemmel a lány felé nem túl diszkréten. - hogyan lehet a testvéred? Olyan zabálnivaló - kicsit talán túlzás, de pár gyorsabbat pislogva pillantok ugyanakkora vélamágiával, mint legutoljára Márk felé, a lány irányába is, és ha eddig megérezte a kislány, akkor mostantól vége lesz. Merlin, gyere le, mekkora bunkó vagyok, tudom, de ígérem, hogy nem húzom már sokáig ezt az egészet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Érintésem alatt libabőrös lesz bőre, valószínűleg akaratlan húzódik össze a bőr, ahol csak megérintem. Az ilyen reakciók miatt éri meg igazán vélának lenni. Tudtad, hogy valamikor az ember magának sem vallja be a legsötétebb titkait, sőt, legszívesebben elfutna előlük, vissza sem akarna nézni, elfelejtené, de mégis, ha leül egy véla elé, aki kicsit megerőlteti magát, úgy dalol, akár egy pacsirta? Valamikor olyan gyenge az ember saját magával szemben, hogy megerőltetés nélkül is kifecsegi neked a legféltettebb titkait, és ami a legfontosabb; a legtitkosabb vágyait. Amit senki nem tud, senki nem sejt, még az ember is menekül előle, de neked elmondja, egy egyszerű ok miatt; véla vagy, és akkor is az vagy, ha a mágiád már rég visszahúzódott és csak önmagad vagy. Az ilyen vágyak legtöbbje senkit nem is érdekelne, mert perverzióknak mondhatnám őket leginkább, mégis rejtegetik őket. Pontosan úgy, ahogy a legtöbben teszik, mert mit fognak szólni mások? Mit fog szólni a többi ember? Az iskolatársam? A haverom? Fertelmes kérdések, mert miért érdekel, hogy mit szólnak? Pontosan úgy feszíti őket a vágy, hogy megkapják, amit akarnak, ahogy az előttem állót, akinek puha bőrét érintem ajkaimmal, aki úgy simul bele az ölelésembe, aki úgy nyomódik hozzám, mintha nem lenne holnap. Talán tényleg nincs is. Egyikünknek sincs, hiszen, ha most igent mondok, ha nem gondolkodom, hanem hagyom, hogy elvigyenek engem is a vágyaim, akkor végül hova lyukadunk ki? Megkapom holnap is, vagy csak egy hibának lesz elkönyvelve és ő megy jobbra, míg én balra, hogy soha többet ne találkozzunk aztán? Kérdések tömkelege, de egyetlen épkézláb válaszom sincs egyikre sem, és ahogy érzékelem, ha feltenném kérdés formájában kételyeimet neki, aki rogyadozó térddel igyekszik talpon maradni, ő sem tudná a választ. Mert nincs holnap, se neki, se nekem, de sajnos mindezen túl a gátak ott vannak. A jelenlegi érzések nem keverhetők össze a valósággal, még akkor sem, ha lehunyt szemekkel és egy elégedett mosollyal viszonzom a csókot, amit ő kezdeményez, mert vágyik rá. Erre vágysz, igaz? Hogy szeressenek a titkoddal együtt, mégis félsz. Mitől félsz? Olyan hevesen és határozottan mélyíti el a csókot, egy pillanatra beleszédülök, még engem is meg tud lepni, ráadásul ő. A mindig kedves és aranyos srác, aki a Levita házat erősíti naivitásával és munkájával a prefektusi gárdában, erre tessék. Úgy falja ajkaimat, úgy követel tőlem többet és jobbat, hogy lassan én is beleremegek az egészbe, pedig nekem vajmi kevés okom lenne erre. Ujjai cirógatnak, elmosolyodom, de csak tizedmásodpercre, nincs elég időm kiélvezni minden pillanatot, mert nadrágom kényelmetlenül kezd el feszíteni lent, amit talán indirektebb módon is közölhettem volna a másikkal, ám legnagyobb megdöbbenésemre, ahelyett, hogy megilletődne, esetleg kíváncsian tekintene le, a világ legtermészetesebb dolgaként nyomódik nekem. Taszítom a falhoz, ahogy a falnak támaszkodó kezem hajába markol nem éppen lágyan és óvatosan, belenyögök a csókba, belenyögök abba, ahogy felsőtestét érintem, ujjaim elidőznek a hatalmas hegeken, amelyek Belián múltját, jelenjét és jövőjét is elmondják nekem. Kíváncsi tekintettel hagyom, hogy eltoljon magától kissé, ajkaink elválnak egymástól ugyan, de kezem nem mozdul mellkasáról, és amikor eldobja a pólót, tekintetem akaratlan vándorol le s fel a felszabadított bőrfelületen. A hegek teljes valójukban visítanak az arcomba, kezem óvatosan simít végig az egyiken teljesen hosszában, egészen addig, amíg Belián el nem veszi onnan, hogy oldalára vezesse, majd pólóm aljával kezd el játszani. Halkan felnevetek, ahogy beleborzongok a csókokba, amiket kapok tőle arcélemre, nyakamra. Jobbom mozdul hirtelen, hogy tincsei közé fúrjam ujjaimat, és felhúzzam magamhoz, nem erőszakosan, de kellően határozottan ahhoz, hogy eszébe se jusson ellenállni nekem, pedig megtehetné, mert már ki tudja mióta csak Mihailként állok előtte. Halvány mosollyal ajkaimon hajolok hozzá közelebb, ajkai előtt pár milliméterrel állok meg, lehunyom szemeimet, miközben a szavak elhagyják számat.
- Ne haragudj - az utolsó szótagnál érintem csak az eddigi csókoktól kivörösödött ajkait, de nem kell sok idő, hogy ismét birtokba vegyem azokat. Szemeimet összeszorítom, a mágia lappang bennem, ki akarna törni, hogy ne hagyhassam abba, mert végre engem is vágynak, engem is akarnak, ahogy eddig talán még senki más, de képtelen vagyok megtenni vele. - Ne haragudj - suttogom ismét, hangom rekedtes, mély, a bariton amit csak ilyenkor tudok megütni arra készteti az embert, hogy lehunyt szemekkel hallgassa a tökéletes hangot, amely zene a füleinek. - Hunyd be a szemed - még nedves ajkai közé búgom szavaimat, jobb kezem kisiklik tincsei közül, le a nyakára, vállára, megállapodva ott, balom pedig a nadrág szegélyénél kezd el babrálni. Elégedett mosoly kerül fel ajkaimra, ahogy a libabőr azonnal jelentkezik, majd visszapillantok arcára, ahogy szemeit lehunyva tartja, mert biztos vagyok abban, hogy engedelmeskedik nekem. Óvatos csókot lehelek ajkaira, miközben folyamatosan cirógatom a lágyékánál lévő részt, kicsit a nadrág pereme alá is benyúlva, majd ellépek tőle, és mintha ott sem lettem volna soha sietek az ajtóhoz, amin úgy száguldok ki, mint még soha. Ne haragudj, képtelen vagyok pont veled megtenni. Ha szerencsém van, már csak a hiányomat veszi észre. Vedd észre csak azt, és ne gyere utánam, kérlek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Belián! Csiripelték a madarak, hogy jössz a Rellonba valamiért

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Először is; én magam vagyok a drog.

Másodszor pedig fel tudok ajánlani egy igencsak elszeparált szobát, nehogy kellemetlen helyzetbe kerülj valakivel véletlenül. Ha esetleg valóban jönnél...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Az ajtóm mindig nyitva áll...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Segítek megtalálni, ne aggódj.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Még szerencse, ne idegeskedj feleslegesen kedvesem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Téged mindentől

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Mi bajotok van? ._.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Furák vagytok... és nem tetszik az online lista sem mindezek után XD

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Jah, totál creepy-k vagytok, és az ügyvédem jelenléte nélkül nem válaszolok semmire!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

És te azt honnan tudod?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

De neked nincs is jogi végzettséged... végem van. Ez már biztos.

Akkor ezért vagy te ennyire jóban Brightmore-ral Mosolyka. Neki is vannak hangjai

Köszönöm Thomas, nagyon kedves vagy, mindig jól jön egy másik ügyvéd is

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Hát én honnan tudjam mit mondanak neki. Kérdezd meg őt XDDD Én csak bedobtam.

Belián cuki. Hm, ez egy új megközelítés számomra

Köszönöm Thomas

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Nos ebbe bele mehetünk mélyebben, de nem lenne illendő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Hogyne, tények, igen. Nem is szólalok meg

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Ne kérj arra, hogy hazudozzak itt a gyerekek előtt

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

Az első dolog, amivel szembesültem, amikor idekerültem, hogy a Rellon nem örvend éppen jó hírnek az iskola berkein belül. Az oka számomra ismeretlen, és amikor megkérdezték, melyik házat szeretném erősíteni, közöltem, hogy nekem teljesen mindegy, pakoljanak be valahova, nem azért jövök ide, hogy bárkit is erősítsek, csak saját magamat. És amikor az arcomba került, hogy csak azért, mert rellonos talár van rajtam, az emberek nagy része furán néz rám, minden világos lett. A Rellon a Bagolykő rossz arcait rántja össze. És így a megvilágosodás fényében már az is sokkal világosabb, hogy végül miért ide kerültem. Bár nem tudom mi ez a sztereotipikus hozzáállás, én bírom a rellonosokat, még akkor is, ha némelyiknek én verném be a képét, pedig az erőszak soha nem volt kenyerem. Mindegy, a Rellonba kerültem, sokakat megleptem, hogy amúgy nem vagyok ám egy tajparaszt azért, mert rellonos vagyok, és mennyire imádom ezeket a meglepett arcokat. Minden pénzt megérnek.
- Igen, neked is figyelned kellene, csak ne hagyd, hogy eltereljék azt - a pincér viszonylag hamar pakolja le elénk a kikért kaját és innivalókat, majd el is lépked, amiért komolyan őszinte hálát érzek. Halkan ugyan, de az én fülemet is megüti, ahogy Médi hasa megkordul. Halkan nevetek fel erre, majd poharamat ajkaimhoz emelve kortyolok egy aprót, ami majdnem megakad a torkomon, és szerintem nem is meglepő, ha figyelünk arra, amit mondd. Párat krehácsolok, mielőtt engedném, hogy a nevetés kitörjön belőlem. Hogyne, mindjárt ostor, kár, hogy a mögöttes tartalom neki annyira nem jön át, de engem nagyon is szórakoztat. Ha ezt így folytatjuk, tuti megfulladok a végére.
- Értem - köszörülöm meg torkomat diszkréten, miközben próbálom összeszedni magam és nem a mögöttes jelentésre koncentrálni. Aprót kortyolok ismét, majd nagyot szusszanva emelem kékjeim vissza a lányra. - Ez nagyon komoly fenyegetésnek hangzik, remélem nem találkozunk, ha auror leszel - és akkor itt könyvelhetjük el véglegesen, hogy valóban kurva fiatal. Aki az ilyen egyértelmű dolgokba nem látja bele azt, ami mögötte rejtőzik, az még olyan ártatlan és naiv, hogy szinte nem is létezhet. De Médi létezik, és itt ül velem szemben, nekem pedig moderálnom kell magam.
- Neked is - mosolyodom el halványan felé, ahogy neki áll enni. Én türelmesen, kissé talán szkeptikusan pillantok le az elém letett pizzára, mert annyira nem rajongok érte, de a legtöbb diák meg él hal a pizzáért, így az, hogy a tulajdonossal lemeccseltük a dolgot, szinte evidensnek tűnt. Mindenki szereti a pizzát. Kivéve, akinek a keze alatt mentek a dolgok. Érdekes. Lustán emelem kékjeim a lányra, majd a felém tartott pizzára, miközben szemöldököm tökéletes ívben emelkedik meg, végül fejemet kissé megrázva csúsztatom kezemet a lányéra, majd harapok bele a pizzába, amit felém tart.
- Igen, valóban nagyon finom - nyelem le a falatot, majd visszahelyezkedem. - Örülök, hogy ízlik, már megérte eljönni - mintha az én érdemem lenne bármi is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

A vizsgaidőszakban mindig az a legjobb, hogy lefoglalja az agyadat, akár akarod, akár nem. Bár nem vittem túlzásban most sem a tanulást, de azért oda kellett tennem magamat, mert itt a cuki mosolyom nem volt elég, hogy átengedjenek, mint majdnem egész életemben. Itt keményen belekérdeztek az anyagba, ha éppen olyanjuk volt a tanároknak, én meg - elég nagy túlzással - de vért izzadtam. Ez akkor még helytálló is lett volna, ha legalább még töröm a magyart, ám egy ideje itt vagyok, hallom, ahogy beszélgetnek körülöttem, a magyarórák is sokat segítettek, szóval már értek is magyarul és beszélem is a nyelvet, így az, hogy nem értem, amit mondanak nekem, aligha lehetett kibúvó pár vizsga alól. A problémát mégis sikeresen abszolváltam, a baglyot elküldtem anyáméknak, hogy minden jó, átmentem azokból is, amiktől mondjuk tartottam, az egyetemen is minden oké, ott is sima-liba volt minden. Az információk tömkelege mégis zsibong az agyamban, néha azt sem tudom hol vagyok, csak feleszmélek, hogy ismét rossz folyosóra fordultam és vergődhetek vissza az eredeti folyosóra, ami nekem kell.
Hálás vagyok, még mindig, amiért az agyam le volt és van is foglalva, mert így nem kell felesleges dolgokon gondolkodnom, amik csak lehúznak. A DÖK halad és hasít, mindenki odateszi magát, a következő ötlet már ki is pattant a tagok fejéből, én meg, mint jó vezető, szabad kezet adtam mindenkinek, hogy cselekedjék meg, amit szeretnének, amit elképzeltek. Engem egyelőre hagyjanak lógva, majd ha kialudtam magam, akkor beszélhetünk mindenről és áldásomat is adom az elképzelésekre, de addig csak ötleteljenek, én meg nyitott szemmel, alvás közben hallgatom őket. Főleg egy embert. Aki valószínűleg kerül, direkt nem néz rám, sokkal halkabb a megbeszéléseken, mint ahogy megszoktam, de talán ez nem is baj. Nem várom el, hogy harsány legyen, hogy csináljunk úgy, mintha mi sem történt volna, mégis ez történik. Mert ő is, és én is figyelmen kívül hagyjuk a másikat, nem találkozunk a kötelezőkön kívül, talán a folyosókon is direkt nem futunk össze? Nem tudom, részemről ez ugyanúgy működik, ahogy eddig tette, de ő másképpen működik, én pedig ezt kihasználtam. Borzalmas, tudom én, de mit tehettem volna? Elsodort magával a tudat, hogy felfedte magát előttem és nem vágyik másra, mint én egész életemben; attól elvonatkoztatva szeressék, ami valójában. Ugyanarra vágyunk, pár pillanat erejéig még a fájdalmát is képes voltam elvenni, amiért hálás volt, hogy aztán - mert biztos vagyok benne - utáljon, megvessen, és haragudjon rám. Mindhármat megérdemlem, talán még többet is, még akkor is, ha képtelen voltam kihasználni a helyzetet a végsőkig. Pedig megtettem volna, szívesen megtettem volna. Ám mégsem sikerült, mert... ő más.
És csak emlegetni kell, mert ahogy befordulok a folyosón pillantom meg, ahogy mint valami báró terpeszkedik a kanapén. Halvány mosollyal ajkaimon intek neki, majd sétálok is tovább, hogy végül a kanyar előtt pár méterrel torpanjak meg. Nem mehetek el csak így. Hiába mondtam el akkor is párszor, nem volt tudatánál, nem is biztos, hogy értette, mit mondok neki. Megtorpanok, kezeimet zsebem mélyére süllyesztem, fejemet előre biccentem, így tincseim előre hullanak arcomba. A mosoly, amivel intettem neki, már sehol nincs, úgy tűnt el, ahogy a jókedvem is, ami nem is volt jelen igazán. Mert eljött az a találkozás, amit egyikünk sem akart, mégis megtörténik, mert nem menekülhetünk magunk elől örökké, bármennyire is az lenne a legegyszerűbb.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Csak elsétálni. Nem foglalkozni azzal, hogy ahogy meglátom, agyamat rögtön megrohamozzák az emlékek. Ajkának érintése, miközben többet és többet követel tőlem. Puha érintései, amik mindegyre határozottabbak, amik mindent el akarnak venni tőlem, még azt is, amit adni sem tudnék. Testének melege, ahogy hozzám simul, pedig már ki tudja mióta csak emberként állok előtte, nem vélaként. Illata, amely körbelengett minket, legalábbis az én lényemet biztosan. Beleitta magát tüdőmbe és utána még biztos voltam benne, hogy napokig éreztem. Mindent. És ahogy most meglátom, a képek automatikusan állnak neki pörögni agyamban, mert minden apró, halk sóhajra ugyanúgy emlékszem, mint arra, ahogy határozottan és mindennemű félelem nélkül tépte le magáról szinte a pólót, hogy láttatni engedje azt, ami ő valójában. Teljes valójában. Mert ez ez egy nagy lépés volt, mikor mindössze arra kértem meg, hogy ne hazudjon nekem. Nem tette, valóban, de egy ilyen titkot felfedni egy másik ember előtt, aligha lehet könnyű. Mágiával talán, ámbár ha a mágia elmúlik és leesik mégis mit tettél, vajon milyen érzés lehet?
Szemeimet összeszorítom, ahogy a kérdés megfogalmazódik bennem. A bűntudat savként marja agyamat és minden tagomat, ahogy beékelődik minden sejtembe, és el sem mozdul onnan. Ne is mozduljon. Igaza van. Feltéptem a sebeket, amikor azt ígértem, hogy eltüntetem a fájdalmat, amit okoznak. Ehelyett mit tettem? Feltéptem őket, elmélyítettem őket, amennyire csak megengedhettem magamnak, majd a felismeréssel vegyes önutálattal hagytam ott a srácot, és menekültem el onnan, hogy ne kelljen szembe néznem azzal, amit tettem. Pedig én csak segíteni akartam. Őszintén segíteni, de a kérdés, amely most megfogalmazódott bennem, marja mindenemet és nem ereszt el, egy pillanatra sem. Fejem egy pillanatra tisztul ki, miközben megtorpanok, ahogy halk és bátortalan köszönése csapja meg fülemet. Belián hangján hallani a nevemet, valami furcsa érzéssel tölti meg testemet és agyamat egyaránt a bűntudat mellett. Nem tudom mi. Nem akarom tudni, hogy mi. Csak állok, fejemet előre biccentem, a kanapé nyikorgásából tudom kikövetkeztetni, hogy valószínűleg megmozdult, talán fel is állt. Az utóbbi bejön, mert amikor ismét megszólal már mögöttem van pár méterrel. Hátam mögött áll, nekem pedig azonnal meg van az ingerenciám arra, hogy megforduljak, ismét a falnak passzírozzam siralmas lelkét, és most ne eresszem, amíg azért nem könyörög, hogy kegyelmezzek neki. De nem teszem. Nem mozdulok, csak hallgatom, amit mondd. Ajkaimon gonoszkás vigyor terül el, fejemet hátravetem, mikor befejezi, halkan kuncogok fel. Az elmém nem borult meg, ép vagyok esküszöm, de nem megkértem, hogy ne hazudjon nekem? Erre tessék, kezdjük az egészet elölről. Fejemet előre biccentem, majd vállam felett, komor arccal pillantok hátra rá.
- Megkértelek, hogy ne hazudj nekem - fordulok felé végül teljes testemmel, de megtartva a távolságot. Pedig nem akarom. Ölelni akarom, csókolni, hogy ne haragudjon rám, amiért ezt tettem vele, nem volt szándékos, csak bocsásson meg. De nem teszem. Mert nem tehetem meg, egyszerűen nincs jogom hozzá, bármennyire vágyom azt az érintést, amit akkor, a Tanulószobában kaptam tőle. Ami elhitette velem, hogy engem is lehet szeretni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Ha barátok és ismerősök nélkül éled le az életedet, megtanulod értékelni azt, amikor valaki úgy néz rád, ahogy Belián tette velem a Tanulószobában. Megtépázott lelkemnek és magányomnak olyan volt ez, mintha átszakadt volna egy gát, amely évek óta ugyanolyan stabilan áll, senki és semmi nem tudja áttörni. Mert hiába tette ki életem nagy részét a mágiával való manipulálás, és így kaphattam ilyen nézéseket, talán még több is volt bennük, de egyik sem volt olyan őszinteséggel teli, mint amit Beliántól kaptam. Mert mindenki vágyott rám és akart, de a mágiámnak köszönhetően, nem annak, amit adni tudok nekik. Nem magam miatt akartak, míg ő ki is mondta, hogy tudja, úgy jön le az egész, de ő nem. Ő ismerni szeretne, és engem szeretne ismerni, nem azt, ami vagyok, mert emberi mivoltom igenis megkérdőjelezhető az ilyen cselekedetek után, még akkor is, ha amúgy sem az emberi fajhoz tartozom. Mert amit tettem vele az nem emberhez méltó, főleg nem olyanhoz, aki segíteni szeretne, aki elvenné a fájdalmat, amivel a másik küzd éjt nappallá téve. Nekem ez volt a célom, mégis olyan drasztikus fordulatot vett az egész, hogy mardos a bűntudat, égeti bőrömet és marja a sejtjeimet, ahogy minden porcikámat átjárja az őszinte bűntudat és megbánás. Ez rendben van, fájjon is, teljesen megérdemlem. Mindent megérdemlek, ami negatív, ami azt sugallja felém, hogy rossz dolgot tettem éppen vele, aki soha nem érdemelte volna meg. Mert hiába a segítséget nyújtó kéz, ha kitépi közben a tiédet.
És ezért nem tudok elmenni csak úgy. Ezért kuncogok fel halkan, mit sem sejtve, vagy talán törődve azzal, hogy lehet ez nagyobb pofon neki, mintha azt mondanám, hogy takarodjon innen és hagyjon békén, mert nekem ez semmit nem jelentett. Hazudnék, ezt mindketten tudjuk, mert igenis jelentett, még ha nem is olyan mélyen és tisztán, mint azt valaki hinné, de jelentett. Sok mindent, mindkettőnknek, amivel nem tudunk mit kezdeni, és én talán nem is akarnék, ám aligha kapok választást, ahogy a kérésem ellenére megint hazudik nekem. Kékjeim arcát fürkészik, miközben felé fordulok, óvatos mosollyal ajkaimon nézem végig, ahogy lehunyja szemeit, és a mosoly, amely megvillan arcán, egyáltalán nem tetszik. Olyan békés és nyugodt lehetne, de az a plusz, az a kis plusz mindent tönkretesz. Nekem köszönhető. Oldalra sandítok, majd azzal a lendülettel indulok el a fal felé, hogy hátamat neki vethessem, le nem véve acélkék tekintetemet róla, mert ha már meg kell beszélni, akkor csináljuk rendesen. Fejem előre bukik akaratlan, ahogy ismét beszélni kezd, és a szavai elérnek agyamba, ami lassan kezdi el feldolgozni az információkat, amiket kap. Szándékosan került engem. Tudjátok, azért, mert odatesszük, hogy félig az, félig meg nem, még nem lesz jobb a léleknek ezt hallani, akkor sem, ha megérdemlem, hogy fájjon. Tincseim ismét arcomba hullanak, és nagyjából egy időben vele engedek meg magamnak egy mély sóhajt, alsó ajkamra harapok rá. Szólásra nyitom számat, alsó ajkam megremeg, így inkább becsukom azt. Lassan pillantok fel rá, és ha elkapom tekintetét, akkor nem eresztem.
- Belián - lehelem nevét, hangom simogathatja a dobhártyákat, amelyek meghallják, még ha csak futólag is. Szándékosan kerültél. - Nem tudsz vagy nem akarsz? Végül is mit vársz tőlem? - szegezem neki a kérdést lágy hangon. Nincs benne számonkérés, nincs benne fenyegetés, egyszerű kérdés, amelynek hangsúlyából tökéletesen kivehető, hogy őszintén érdekel a válasz, és a kérdés is ugyanolyan őszinte. Nem tudom mit tehetnék, vagy mit vár tőlem egyáltalán, de ha elmondja, talán még enyhíthetek a mérhetetlen bűntudatomon. Mert igen. Még most is én vagyok előtérben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Az élet minden pontja elcsúszhat egy olyan irányba, amit már nem tudsz irányítani. Ez lehet jó, vagy rossz, igazából nem fontos, ha már nem a te kezedben van az irányítás. Akkor is ez történt. Ott, a Tanulószobában, amikor engem is elkapott az a hév, amely gyermekkorom nagy részét kitette, hogy szeressenek, visszatért, és újra az a nyolcéves forma kisfiú voltam, aki nem vágyott másra. Barátokra, ismerősökre, hogy vele is játszanak, hívják labdázni és hintázni, kérjék meg, hogy fogócskázzon velük, hadd érezze, hogy szeretik és tartozhat valahova. Nem történt meg egyik sem. Szinte fehér hajam, rikító kék szemeim mindig is kiszedtek a tömegből, de ezt gyerekként aligha éled meg kiváltságosnak, mert mindenki észrevesz. Gyerekként pedig, ha mással nem is, a külsőségekkel mindig tudnak basztatni, hiába nem tehetsz róla. Nem tehettem róla én sem, mégis kaptam naponta a beszólásokat és megaláztatásokat. Pedig bassza meg! Mit tehetek én arról, hogy majdnem fehér a hajam? Hogy szemem színe világít? Hogy bőröm bársonyos, érintésem mindenkit meghajlásra kényszerít? Hogy egy szavamtól eldobnál mindent, ha én azt úgy akarom? Nem tehetek róla! Genetika, amellyel aligha szállhatnék szembe, pedig mennyire akarnék! Egyszerűbb lenne és könnyebb, átlagosként élni a mindennapjaimat, mint Belián. Fájdalom teszi ki a napjai nagy részét, mégsem tudja róla senki, rejtegeti mindenki elől, és havonta egyszer kifordul önmagából. De ezen kívül? Tökéletesen átlagos. Irigy lennék? Féltékeny? Miért akarom elorozni ezt tőle? Miért akarok olyan lenni, mint ő? Miért segítenék neki minden pillanatban? Átlagos, amilyen én soha nem lehetek, mégis ott akarok lenni neki, amikor kell, hogyha csak percekre is, de megkönnyítsem neki a fájdalmat, amit el kell viselnie. Mert segíteni akarok. Segíteni akartam akkor is, de rosszul sült el, mert hagytam, hogy a nyolcéves, szeretetéhes kisfiú kitörjön belőlem és követeljen többet, egy olyan embertől, aki ugyanarra vágyik. Elfogadhatatlan ez az önzés, hiszen Belián... ő tényleg nem tehet semmiről, mégis nyakig belerángattam, hogy most, itt, muszáj legyen beszélnünk arról, ami történt, amit nem ért, amit akarna megint, de mégsem, mert életidegen és fél tőle. Egyet tudok érteni. Vajon, ha elmondanám neki, akkor elhinné? Csalóka elképzelés, de ahogy tekintetünk találkozik, elmélyedek a kékekben, amik engem fürkésznek, még el is hinném. Ajkai szólásra nyílnak, becsukja azokat, végül ismét, mire végre megered a nyelve, hangja mégsem olyan határozott, mint amit a kiejtett szavak megkövetelnének. Mélyet sóhajtva hunyom le szemeimet és hajtom le fejemet, miközben hallgatom.
- Nekem sem megszokott - motyogom magam elé a szavakat, szemeimet lehunyva tartom. Hadd ne kelljen ránéznem, csak ilyet ne kérjen tőlem, mert akkor ismét vége az egésznek, akkor megint elbukom, megint ugyanoda lyukadunk ki. Nem engedhetem meg magamnak. - Nem hazudtam. Egyedül vagyok, egyedül voltam egész életemben, de az, hogy meg kellene nyílnom, még új. Nehéz - mélyet sóhajtok, kinyitom pilláimat, miközben zsebeimből húzom ki kezemet és Belián elé lépkedek. Arcát fürkészve folytatom. - Ugyanúgy akartalak ott, mint te engem, de nem voltam rá képes, hogy folytassam, mert... egyszerűen nem. Nekem sem megszokott, de nem is érzem kellemetlennek - jobb kezem ráng meg, ahogy mozdulna, hogy arcára simítsam kezemet és megcirógassam a bőrfelületet, de ezt sem engedhetem. Nyugton kell maradnom annak érdekében, hogy józanul és valóban Beliánnal beszéljem meg azt, amit szükséges. - Mondd el nekem, hogy min gondolkodsz pontosan, kérlek, hadd próbáljak meg segíteni - egy halvány, mégis annál őszintébb mosoly kerül fel ajkaimra, miközben arcát fürkészem. Nyugodtságot sugallok kifelé, Belián felé, de belül meghalnék, hogy hozzáérhessek, hogy folyamatosan a bocsánatáért esedezzek, amiért ezt és így tettem vele, bele sem gondolva a következményekbe, amit okozok vele. Ölelném magamhoz őt is, megtépázott lelkét is simogatnám megállás nélkül, amíg azt nem mondja, hogy állj, ne tovább, mert ugyanarra vágyunk, ugyanazt szeretnénk az emberektől. Az más kérdés, hogyha valaki nem engedi, hogy szeressék, igaz? Te vajon miért nem engeded?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Pedig neki mondom, és lehet éppenséggel nem kell elmagyaráznom neki a magányosság és egyedüllét fogalmait, de akkor sem mindegy, hogy mióta az eszedet tudod egyedül vagy, vagy egy szerencsétlenség bekövetkeztében kényszerültél arra, hogy magányosként tengesd a mindennapjaidat. Nehéz ez, és nem burkolózom önsajnálatba, az nem az én asztalom, hiszen már elmondtam, hogy hozzászoktam. Nem tudom mit mondhatnék úgy, mit kellene még mondanom ahhoz, hogy elhiggye, amik elhagyják számat. Mert a mágia ellenére is meg akartam szerezni őt a Tanulószobában, nem hazudok, de úgy nehéz, ha a tekintet, amellyel rám pillant, nem azt sugallja felém, hogy márpedig ő maradéktalanul hisz nekem. Lehet valóban jobban jártam volna ismét azzal, hogyha azt mondom, semmit nem jelentett, sőt, tovább megyek, még idegesített is, egyszerűen jól esett a lelkemnek az, hogy kicsit szórakozhatok vele, mert unaloműzőnek a sok szarság mellett éppen megfelelő volt. Sajnos ő volt ott akkor és ott, így rá esett a választás, ő maradt ott minden után, ő esett az önzőségem áldozatául, de... nem. Még hazudni sem vagyok képes neki, ahogy a hatalmas és kiskutya szemeivel rám pillant és elmosolyodik mellé. Az a mosoly.
- Én... - fogalmam sincs mit akarok. Fejezném be a mondatot, de az a halvány mosoly minden hazugságot belém fojt, így nagyot szusszanok, majd én is elmosolyodom. Őszintén. - Én szeretném, ha te lennél - mondom ki végül azt, amit akarok, és amiért örökre hálás leszek, ha egyszer valóban el jutok oda, hogy elmondhatom; valakinek megmutattam magam. Valakinek sikerült megmutatnom magam, aki a vélabőrbe bújt ember. Egy egyszerű srác, aki csak normális életet szeretne élni, barátokat szerezni, tanulni és ennyi. Olyan hatalmas kérések? Mondjuk igen, azok. Mert aligha kaphatom meg ezeket olyan könnyen, és ami a legfontosabb, olyan őszintén, mint egy egyszerű ember, aki szintén csak ezekre vágyik. Nehéz nem belegázolni az önsajnálat gusztustalan és ingoványos mocsarába, de ha eddig sikerült, talán most is elkerülhetem, bármennyire is csábító, hogy fogjam a cuccom, bedobáljam egy táskába és haza utazzak. Nagyjából hónapokra. De nem tehetem, mert ahogy elé sétálok és saját magát öleli át, tudom, hogy nem tehetem, mert neki is kell egy olyan ember, aki megérti, még akkor is, ha ez az egész nem indult valami egyszerűen. De kell neki valaki, és így, hogy akaratlan, de elmondta, én lehetek neki az a valaki, nemde? Vagy ez így túl egyszerű lenne? Rápillantok, tekintetében őszinte kíváncsiság csillan, mosolyom szélesebb lesz, de csak minimálisan.
- Mert nem azt érdemled, hogy az én lelki sérüléseim miatt, elmélyítsem a tieidet - titulálhatjuk kellemetlennek az egészet azért, mert most minden a legőszintébben kerül kimondásra, de nekem így sem az. Ha nem itt találkozunk és most, akkor akár három nap múlva máshol, vagy évek múltán megint, fene sem tudja. De nem is fontos, mert most itt áll velem szemben, és rezzenéstelen arccal, teljesen őszintén mondhatom el neki a tetteim okát, hogy mit miért csináltam és csak remélhetem, hogy nem az lesz a végre, amit érdemelnék. A beszélgetés, amit annyira került, végül is az arcába lett vágva és bármennyire is a legegyszerűbb megoldás lenne mindkettőnknek az, hogy hátat fordítunk a másiknak és elsétálunk, sajnos nem hagyhatom, még a gondolata is hallott. Habozás nélkül rántanám vissza magamhoz, hogy nem mehet el, mert nem hagyhatom, hogy elmenjen most innen, hiszen... de nem fontos, mert nem történik meg. Ugyanúgy előttem áll, én pedig mélyet sóhajtok.
- Rám akaszkodni? - ráncolom a szemöldököm értetlen pillanatok erejéig csupán, majd ismét elmosolyodom. Ingatom fejemet pár másodpercig. - Nem akaszkodtál rám. A mágia miatt tetted azt, amit, legalábbis az elején biztosan. Nem voltál önmagad, így nem hittem ilyesmit, mint amit éppen mondasz nekem - aligha engedhetném meg magamnak az ekkora önzés luxusát. Még hogy rám akaszkodott, de... de amikor folytatja, akkor megértem. Megértem, miért gondolta így, megértek mindent, a képkockák lassan kerülnek ugyan a helyükre, de amint mindegyik a helyén van, kialakul a kép. Az a kép, amivel Belián nem tud mit kezdeni, amivel nem tud azonosulni, ami életidegen számára, mert lehet soha nem találkozott vele, vagy csak nagyon régen. Fájdalommentes pillanatok. Mert én mindent kiszedtem onnan azokban a pillanatokban, és pontosan ezzel kevertem össze mindent benne. Azzal, hogy segíteni akartam neki. Kezem ismét megráng, ahogy mozdulna, nyúlna oda hozzá, de visszafogom magam. Belián gyors légzése visszhangzik a kihalt folyosón, talán mindenki elment már órára? Nem tudom, azt sem tudom mióta állunk itt. Vállai beesnek, mint egy elveszett kisfiú áll előttem, és ahogy tenyerébe temeti az arcát, alsó ajkamba harapok. Gyors és egyenletlen légzését hallgatom, miközben igyekszem helyrerakni a gondolataimat, igyekszem úgy és olyat cselekedni, esetleg mondani, ami talán segíthet valóban, ami legalább megkönnyíti, de csak állok előtte, leeresztett karokkal, feje búbját fürkészve. Talán csak másodpercek telnek el így, talán percek, fogalmam sincs, de az biztos, hogy kezem óvatosan mozdul, mintha egy sérült vadállat felé nyúlnék éppen. Óvatosan fonom mindkét kezem ujjait Belián csuklóira. Lágyan kezdem el elhúzni arca elől azokat, és valamiért van egy olyan érzésem, hogy nem fog nekem ellenállni. Nem tudom, ösztönös megérzés, de ha ellenkezik az sem baj, addig tartom a kezét kissé erőszakosabban noszogatva, amíg el nem veszi azokat arca elől. Muszáj rám néznie, különben az egésznek nincs értelme, és amint egy megtörténik egy megértő, kedves és talán kicsit megkönnyebbült mosolyt engedek meg magamnak. Mert elmondta.
- Az a baj, hogy nem tudsz mit kezdeni az érzésekkel, amik benned vannak? - nem engedem el kezét, ugyanúgy tartom csuklóit, mert sajnos nem engedhetem meg, hogy elbújjon, amikor végre eljutottunk idáig. - Mit szeretnél, mi múljon el? Az érzések, amik benned tombolnak? Az emléke az egésznek, annak, ami történt? Hogy felbukkantam? Hogy megismertél? Esetleg az egész lényem? - kegyetlen és durva kérdések, tudom. De tudni szeretném a választ. Nem. Tudni akarom a választ. - Mondd el Belián, mit szeretnél, mi múljon el pontosan? Kérlek - utolsó szavamat már lehajtott fejjel, kettőnk közé suttogom, hófehér tincseim hullanak arcomba, érzem, ahogy ujjaim kissé megremegnek. A válasz talán fájdalmas lesz, de megérdemlem, még akkor is, ha elhangzott, ő szívesen lenne. Legyél, Belián, csak ne nekem, mert nem érdemellek, mindössze annyira kérlek, hogy válaszolj nekem. Őszintén.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

- Nem fér bele - rázom meg a fejem halálosan komolyan. - Bűnöző tervezek lenni, így sajnos nélkülöznöd kell a szolgáltatásaimat - vonom meg vállaimat még mindig tartva a komoly ábrázatot. Azért az már nem semmi, hogy egy kislány ajánlja fel nekem, hogyha auror lesz, akkor besegíthetek neki. Mik vannak itt, de tényleg! Ha nagyon kétségbeesek a jövőmet illetően, akkor lehet elgondolkodom rajta, de egyelőre szerencsére ez a veszély nem fenyeget, így egyszerűen továbblépek a dolgon, és csak megrázom a fejemet. Végül elmosolyodom, hogy nehogy komolyan vegye az előbbi szavaimat. Eszem ágában sincs olyat megcselekedni, amely magam után vonzaná az aurorokat, nekem sem ment még el az eszem, hiába jut néha eszembe egy-egy alkalommal, hogy mennyire megfojtanám az akkor éppen előttem állót. Hát na! Engem is idegesíthetnek emberek, és én sem vagyok annyira szent, mint amilyennek tűnök. Pedig hiperaranyosnak tűnök amúgy, nem mehetünk el ez mellett sem azért.
Szemöldököm rándul, ahogy felém nyújtja a pizzaszeletet. Tényleg olyan, mint egy randin, bár az egymást etetés nem volt benne a tervben, de ha már ennyire kis édes, akkor elfogadom. A tészta már-már elolvad a számban, rágok rajta párat, majd elégedettet hümmögve fejtem ki a véleményemet. Nem kerüli el a figyelmem Médi felcsillanó tekintete, ahogy elfogadom a felém nyújtott ételt, kezemet el is húzom az övéről, amint észbe kapok, hogy még mindig rá van csúsztatva. Kissé oldalra biccentett fejjel figyelem, ahogy körbepillant az étteremben, mintha keresne valakit, de végül tekintete visszatér hozzám. Egy kedves mosolyt villantok rá.
- Egyáltalán nem - a mosoly lankadatlan, és talán most már el is fogja hinni nekem. - Viszont az érdekelne, hogy miért rám tettél licitet - amilyen szkeptikusan álltam az egészhez, annyira jól alakul. Bár a tényen aligha változtat, hogy még mindig csak tizenöt éves, de legalább nem olyan, mint az ennyi idős lányok legtöbbje. Nem visítozik, vagy nevet hangosan és feltűnően, nem teszi magát. Ez már piros pont.
- Fogalmam sincs - fogom poharamat a kezembe, hogy aprót kortyoljak. - Be lett dobva, mint ötlet, én meg áldásomat adtam rá, de kissé tartottam tőle, szóval kértem a DÖK tagokat is, hogy írják fel magukat a listára, hátha nem lesz jelentkező. Na, ahhoz képest sokan is voltak, és szép összeg is jött össze - ugyanolyan értetlenül állok a helyzet előtt, ahogy Médi. Fene sem gondolta volna, hogy ekkora sikere lesz ennek az egésznek, ráadásul olyan összegekkel dobálóztak néhányan, hogy leesett az állam. Szóval ja, érthetetlen számomra is az egész, de én csak örülhetek neki.