Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Noha szánt szándéka volt elkerülni az iskolát, mégsem lehet. Először is, örökké bujdosni nem lehet; vizsgái vannak – ameddig engedik, hogy ezt tegye -; emberek vannak az életében, akiket most sem Ördög, sem Isten nem szaggat ki a helyéről. Noha nem akart jönni, mert inkább azt kérte, hozzá jöjjenek, megtette. Van az a szó, van az a név, van az az üzenet és kérés. Nem bújhat el többé és talán, sok-sok év után, nem is érez rá zsigeri késztetést. Vagy fogalma sincs. Még mindig minden kicsit zavaros, szép lassan halad csak előre, úgy lehet.
Kellemeset a hasznossal, egy röpke vizsga, elszállt hamar, jobban is, mint hitte, pedig, az iskola dolgait jobbára elásta a ház melletti fa tövébe gondolatban, fel volt és fel is van készülve az évismétlésre. Most valahogy a legutolsó helyre furakodott be a tanulmánya.
Mióta azt a cikket olvasta, nemigen tud nyugodni, de mégis igyekszik vele, igyekezett azokra is úgy mosolyogni, akikkel összefutott, akik ráköszöntek, vagy akik épp elfordították tekintetüket. Feszélyezi, vagy sem, már semmit sem tud tenni ellene, csak az mozgatja jelenleg, akiért maradt jelenleg a falak között. Ha rá koncentrál, akkor a kellemetlen gondolatok is haloványabbak.
Valahogy érzi, hogy őt sem hagyja nyugodni a dolog, már amit a sorok írtak, mert azt egy pillanatig sem akarta, hogy valaki érte aggódjon – annál jobban tették és most makacs „büszkesége” sem tudta legyűrni. Ő is aggódott, aggódik, sietős léptei hatására szúr az oldala, fáj is, de minden lépcsővel közelebb kerülve ver hevesebben a szíve – nem, nem a koleszterin miatt. Várta már, várta ezt, de nem akart tolakodó lenni, megint a háttérbe húzódás, kellemetlen dolog, ha még él. De várja.
Az élet váratlan pillanatokban adott mellé embereket, és egyikükhöz tart most, amely talán azon az éjjelen teljesedett ki a legjobban. A be-bevillanó képek összességében, amelyek először érték őt el és amelyek miatt még mai napig sokkban van kissé, csak senkinek sem beszélt róla, ezek között érezte azt, hogy őket is védeni akarta, inkább dobta magát elé, mert míg tudja, Odett heves, Zina pedig kíváncsi, ha valamelyikükbe mart volna bele, egyik formájában sem bírta volna el a tudatot. Aztán ott volt az a nő is, akiért minden este fohászkodik, pedig vallása sincs, de aki életében először mutatott arra, hogy mégsem az a szörnyeteg, amit hitt magáról. És erről, ezekről csak vele tud beszélni, vele szeretne, bár, nem is lesz az, hogy ráerőlteti. Igazából, valahogy ettől most kicsit tart. Talán fél. De legyűrhető, már ez is.
A kilincset lenyomva tartja egyelőre csak ott a kezét, ahogy nagy levegőt vesz, majd benyit. Körbeérve meglepi, hogy ez egy egészen korrekt edzőterem és erre miért nem járt még, most mégsem számít az, melyik fekvenyomót akarja használni, vagy a futópadot. Tekintete mást keres, majd talál és már indul is, mégis, léptei bizonytalanok, talán csak elfáradt. Nagyot sóhajt mégis az ismerős tincseket látva.
- Odett – szólítja meg halkan. Őszintén, meg akarja ölelni, vagy fordítva történjen, de megállva, amint találkozik a tekintetük, a mosolya az, amely elsőnek előkerül. És az öröm.
- Korán jöttem, mi? – mintha ez számítana, időpont sem volt a dologban. Csak, hogy jöjjön. És jött.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Türelmes. Őszintén, valahol magát látja benne, sok évvel ez előttről, amikor hasonlóképp csodálkozott rá a világra és arra, mi veszi körül, miután talán napokig aludt. Küzdött közben lázzal, minden bajjal, valós, szilárd emlékei jóval későbbről vannak, de az érzés ismerős. Ő is morgott, motyogott, nem akart senkit, egyszer elcsapta annak a kezét is, aki csak át akarta kötözni, mert olyanokat akart látni, akiket ismer. De hát, ők nem jöhettek sem akkor, sem később, sem soha. Jó, a lány se ismeri talán meg, vagy egyáltalán, nem olyan nagy figura, de mégsem fehér ruhás akárki, aki épp csóválja a fejét. Az első, értelmes mondatra mégis mosolyognia kell, felőle lehet pokróc is, bánja ő, most indokolt. Kicsit utálni a világot, miközben minden fájt, minden kellemetlen, olyankor kell is. Divat? Életérzés? Valami olyasmi.
- Csak a macskákra, emberre ártalmatlan dísznövény – mondana latin nevet is, vélhetőleg attól olyan messzire zavarná most, ahova a madár se jár, nem mazoista, hogy azért jöjjön ide, hogy jól le is csesszék, nem kezd el most okoska lenni. Nem. Szépen hagyja, had nézzen körbe, elmondta hol van, merre van. Ezt fel kell dolgozni, fogni, és csak azután jöhet bármi.
- Igen, valami olyasmi – bólogat a káromkodásra, melyet majdnem megejtett, mikor lekezelték, de saját állapota jóval fényesebb és semmi ahhoz képest, amely a másiknak lehet. Elképzelni sem tudja, ahogy azt sem, hogy mi a francot tett az üstbe, amely így elbánt vele, meg ki tudja mi lett volna, ha ott áll más is. Ő meg csak arra járt és most nyakig benne van. – Sosem volt gyomormosás-szerű hányás? Mázlista vagy – próbál viccelődni, mert tudja milyen a durva másnap, alapvetően alacsonyabb az alkohol-tűrőképessége, így aztán megért ezt-azt. Ahogy mozdul, úgy dől előrébb, mint aki el akarja kapni, hogy ki ne essen, de inkább készenlét. Alapvető reakció ez, felülni, lábat mozgatni, felállni, bármit, ami nem a fekvés.
- Máris, máris – áll fel és lép oda. Óvatosan húzza fel, fél kézzel tartva gyors nyúl be mögé és tócolja fel úgy a párnát, hogy ha kicsit hátradől, az lesz a támasztéka. – Így oké? – engedi el, vissza, neki a párnának, hogy aztán vissza is huppanjon a székére. Lassan csinált mindent, viszont képzeli, így is mekkorát fordul a világ. Túl ismerős, még ha neki más marta a bőrét és ettől nem fog valami mássá alakulni havonta.
- Mi? – pislog párat, majd arcizmai elernyednek és nevetni kezd. Hogyne! – Dehogy, dehogy. Hát csak, a lelkiismeretem akart látni téged – vakarja meg a tarkóját, majd vállat is von. Nem olyan nagy dolog ez. – Közben nem, csak pont akkor akartam bemenni, amikor… megtörtént. Úgymond megtaláltalak, berohantam, majd ki obégatni segítségért – nem „lövi le a poént” egyelőre, mert talán sokkot okozna, ennyit minden orvosos szutyokból megtanult már, ahogy azt is, hogy bízza a profikra. Azt tette és lám, nem lett rosszabb.
- Mire emlékszel, amúgy? – puhatolózik, bár tuti egyhamar ki fogják zavarni, ha észreveszik, hogy erre jár. – Tudok hozni kávét, én is ittam. Nem hiszem, hogy az ártana, a kávé… az kávé. Kell. Hogyan iszod? – nem pattan fel, türelmesen kivár, hátha még valami kell hozzá, majd aztán cselekszik bármit is. Egyelőre figyeli, hogy tényleg jól van-e bármihez.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Lágyan ringatózó csónak, a világ csendes és mégis, ezer tűt szúrnak a bőrébe. Kiabál, hogy mentsék a másikat, kiabálna, az alakoknak, majd elalszik. Ring tovább, kellemetlen ránduló gyomra tengeribeteg, a mély lélegzet pedig szinte éget. Körülötte száz csónak, melyből fák nőnek ki, sehol egy utas, a talaj pedig a vérvörös fűtenger, amely hullámzik. Beteg lesz tőle, mégis puhán lépked, hogy aztán üvegszilánkok álljanak talpába, őt pedig elsodorja a sötét felleg, melybe belegabalyodik és csak pörögnek és pörögnek. Hosszú, éles ujjak formálódnak a masszából, amely belé-beléáll, ő pedig darabokat szaggat ki a sötétből, mintha csak egy párna tollbele lenne, elreppennek, mint a pihék. Aztán az iskola falai közé gördülnek, mocskosan, kellemetlen, a sötét folyosón csak egy szempár villan, állkapocs csattan. És csak üvölt és üvölt.
Összerezzen, ahogy az, aki álmában zuhan és akaratlan rúg egyet. Szaporán kapkodó levegővétele, izzad homlokára tincsei tapadnak, mintha eső esett volna, csak rá és úgy kellene itt feküdnie. Nem tudja milyen napszak van, mert foltokban rémlik fel benne, hogy ahogy eljött a hajnal – mert az biztos – még zöldet látott, aztán foltokban fehéret. Hangok foszlánya, mint valami keresőcsapat, ujjak érintése, amelyektől bőre szinte felvisított. Többször ájult el, mintsem ahogy az illene, de nem hiszi, hogy ezt bárki felróná neki. Amúgy se tudja, csak sejti és kilogikázza, mi történt.
Feje sajog, mert amint lehunyta a szemét, megint változott az idő. Mozogni akart és mozgott is, ekkor az árnyék hajol fölé, tűzte bele ujjait mellkasa sebhelyébe és tette ismét vissza a kavargó fellegbe. Most, homályosan kissé, de a valóság lassan egy képpé áll. Ajkai cserepesek kissé, szomjas. Rettentő szomjas és émelyeg. Kiütötték, ahogy ismeri magát és talán nem álmodta, hogy menni akart, hogy hova, jó kérdés. Csak réveteg álomképek és zajok vannak meg, egy valami azonban biztos; ébren volt és látta. Látta a szörnyeteget és nekirontott. Látja a szőke tincseket maga előtt és ismét a késztetés, menni kell. Ahogy azonban mozdulna, minden porcikája üveg és fájó. Nyög egyet, még felülni sincs ereje, nemhogy a vízért. Kiabálni? Nem tud, abban sem biztos, hogy ébren van és mozog. Talán van itt bent valaki, vagy csak az árnyék? Pár percre lehunyja a szemeit ismét, és az idő telik. Ahogy hall, ahogy érzi azt az illatot, amit akkor, először, ismét nyög, fájdalmasat. Megint. A színek, még ha nincs is sok, élesek, füle cseng. Kezét emeli, mintha ólomsúlyu lenne és kinyúl az álom felé. Talán túltolták azt az üvegcsét, viszont egyre jobban éber és tisztul a feje. Mégis ködös.
Lassan nyúl saját arca felé, és tapogat bőrére. Valóságosnak tűnik.
- Baj van. Támad… - kótyagos hangja mintha még az erdőben lenne és utolsó tiszta szavait böfögné fel. Szemei ekkor nyílnak tágra és már mozdul is, kétségbeesetten ülne fel, mintha mellkasát nyomná lefelé a semmi, az üresség. Mintha küzdene, de ebben egy szellő ereje fér el csak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Mintha eddig egy teljesen süket és fénytelen kamrában ücsörgött volna, aminek hirtelen dől le a fala és beront rajta minden. A hangok, fények és minden, mi csak elérhet egy érzéket az emberben. Éles, mintha sikítanának ezren, de csak füle cseng, észre sem veszi, hogy a tényleges valóság tompa és még messze van. A fény, amelyet a vallásosak már Mennyországként emlegetnének, csupán a világítás és a fehér falakról, takaróról és mindenről visszaverődő sugara, amelyek eddig sötétben pihenő íriszeibe tódulva majdhogynem el is vakítják. Lassú és mégis gyors folyamat, mert lehet egy óra telik el aközött, hogy felfogja, most nem álmodik és közben azt is, hogy mi történik körülötte. A feje zúg, és nehéz, mintha kupájában gyűlt volna össze minden és húzná lefelé, bele a semmibe, ami jelenleg a puhára tömött párna. Föld helyett ágyon pihen, puha, de erős szagú ágyneműben, amely most talán azért az, mert eddig meg volt róla győződve, hogy a föld, a pázsit és az ezek között haloványan megbúvó fémes illat lengi körbe. Minden érzéke becsapta.
Aztán lassú felismerés, hogy mit itattak vele, hogyan csavarták bele a gézbe, mit locsoltak a sebekre. Mert van. Nem karcolás, nem egy lila folt, amely minden alkalmat jellemzett, elenyészők helyett most minden mélyebb és haragosabb. Hátát érezni feszülni, nem is esik neki jól, hogy rajta fekszik, vélhetően a fűtenger közben fordul át és vált mozdulatlanná, mintha ez az apró mozdulat kivette volna minden erejét.
De most újra akad – csak nem tudja mire, és mennyi. Még félig benne van a réveteg képeiben, egy pillanatra látja a zöld villanást, majd hallja a hangokat, mordulást, ágreccsenést. Fejét csóválja meg, rázza, hogy kiűzze, de csak jobban sajog, csak jobban úgy érzi, hogy mint Dali órája, úgy fog lefolyni mindjárt az ágyról a padlóra, amely sötét és amelynek bizonyára valahol az alvilágban lesz vége. Amelyik keze nem nyúl semerre, azzal kapaszkodik a takaróba, fehéredő ujjbegyekkel szorongatja, amikor elkapják…
Nem észlelte, hogy valaki közeledett, füle zubogása egy patak mellé vitte, ahol végre ihatnak, inni tudna, de most ujjakat érez, valódiakat, mert ahogy rándul keze, ahogy először elrántaná onnan, nem engedik. Az árnyékok eddig mind elengedték.
- Te… – szusszan egyet, ahogy hall, bár még kissé tompán. Csak nem sérült a füle is. A valóság éri el, egész teste libabőrös és fázik, ahogy fölébe hajol, úgy húzza be kissé a nyakát, ösztönösen, míg végül lassan látása is elengedi az alternatív akármit és meglátja, hogy nem az orvosok valamelyike jött, hogy újabb adagot tuszkoljon belé. Még mindene le van zsibbadva, néhol érzéketlen, de ébren van.
- Te vagy… az, igen… – kissé nehézkesen formálja a szavakat, ahogy végül arcára vezeti a tekintetét. Ahogy eddig mindent látott már, most úgy érzékeli valóban földöntúlinak a másik összes porcikáját, látványát. Riadt tekintete inkább zavarttá válik, ahogy ráfogva Mihail karjára, húzni akarja fel magát. Mit keres itt? Vagyis…
– Szeretnék inni – erőlködik, de karja remeg meg, így csak kapaszkodik, bele a valóságba. Sose látta így, sose láttatta magát így, és most ereje nincsen ezen pörögni. Minden mindegy. Azt sem tudja, van-e rajta ruha, meztelen-e vagy nyakig bekötötték. Nem jutott el odáig, igyekszik felébredni, a felszínen maradni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Hogy most aztán valóban nem érdekli ki milyen, mennyire akarja látni, ő jött, ha kell, ha nem és ezzel nem tudott nagyon kezdeni senki semmit, főleg nem a lány, mert magánál sem volt, amikor beült ide. De ha ébren lett volna se nagyon hagyott volna tiltakozási lehetőséget. Tud ő makacs is lenni ám.
- Pedig akkor nem lenne ennyire rideg ez a hely. Hátha ez a virág ellensúlyozza kissé – vagy nem, mert olyan ez, mint pohár vízzel lakástüzet oltani, igazából nagyon random ötlet volt és feleannyira sem komoly, de legalább elérte azt, amit. Nem kapott sokkot, hogy hol van, mi van vele, elterelte a figyelmét és így annyira talán nem volt rossz ébredés. A sajátja, amikor megtörtént, horrorisztikusnak tűnt, össze-vissza volt kötözve, fájt ha levegőt vett és pánikrohamot kapott, annyira, hogy le is szedálták hamar. A lány jobban bírja. Gondolataiból kimászva hallgatja és húzza el a száját, már rég nem a hányásra, hanem arra, amit körbeír. Nem, nem nézett ki kellemesnek sem, hát még érezni… Havi szinten megvan a hasonló, amikor belül tekeredik és rendeződik minden, azonban aki nem szenved ilyennel, azoknak ez tragikus élmény. Sőt. Megérti a szavakat és szusszan egyet.
- Eghen. De itt pikk-pakk valamennyire ledarálnak ebből az érzésből, utána megint marad a hányás – mintha ez vidám téma lenne, de mégsem, csak feszültségoldás. Fájhat, nem látta ő sem annyira, csak amennyit a pánik alatt össze tudott szedni és elég is volt. Még mindig rázza a hideg a látványra és tudja, nem is fogja elfelejteni sokáig. Talán sosem.
- Ugyan, semmiség – ejti vissza karjait, ahogy leül, miután segített neki. Ismeri a mozdulatokat, már abból, hogy őt hányszor ültették így fel, nem nehéz megjegyezni, hogy hova nem kell nyúlni és hol a legbiztosabb a fogás vagy épp kényelmes a párna. Milyen jó, ha az embert egy gyakorlott látogatja meg random, nemde? Mondjuk, erről fogalma sincs, de nem is fontos.
- Egy kicsit, de inkább ijesztő. Mármint hallani, beérni és… megállt a ketyegő, kicsit – bólint, hogy csúnya, majd miután volt ereje, akkor rohant el segítségért, mert neki nincs mágia, amivel bármit tudott volna tenni. – Áhh, kutya bajom. De sajnos nem fogok tudni zongorázni – mutatja a kezeit, hogy neki jobban arra ment, itt-ott került rá még a kenőcsből, de részben a feltartott karokon látni, ahogy odaért, odakapott, vagy bármi. – Ami nem is baj, sosem tudtam – engedi le azokat és visszadől. – Engem inkább a sokk miatt is hoztak ide, abból kaptam többet – még ha érzi is a nyugalmat, amit legurítottak a torkán. Nincs semmi gond ezzel, örül, hogy tudott segíteni, még ha ezzel is, ha nem ér oda, ki tudja, mi történik, meddig megy el a dolog. Inkább… nem gondol ebbe bele.
- Rossz főzet, a fene se ismerte fel – se szagra, se látványra nem volt már semmi használható, csak olyan, amivel a tömeget lehetne kínozni és irtani. – Valahol elcsúszott kicsit és ja… hát harapott. Sajnálom. Inkább ne így lenne – mármint az, hogy beszélnek. Közben feláll és bólogatva veszi azt, hogy mi kell a kávéba. Feltartja az ujját, hogy pillanat, majd már el is tűnik. Hamar intézkedik, magának is szerez még egy adagot, mert a kávéból sosem elég, majd kis idő multán tér vissza hozzá, kezeiben a fekete nedűkkel.
- Gyors voltam? – szinte az oldala is szúr, annyira, ahogy visszasétál és felé nyújtja azt, amit neki ízesített be. – Remélem így értetted a kicsi tejet. De legalább ez hasznosabb, mint a cserepem – bök a fejével a virág felé. Jó na, gesztus volt csupán.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Itt van és eljött. Ahogy felfogja azt, mi az igazi és mi nem, rájön, hogy Ő igenis az, nem csak képzeli, nem vált át valami torz képpé vagy villanó szempárrá, esetleg nőnek ki belőle faágak és válik az erdő részévé. Fura és képlékeny még minden, ahogy lassan a riadalom eltűnése után, csendben pislog fel rá. Szeretne felugrani, a nyakába kapaszkodni vagy csak bújni, hogy igen, ez történt, most szüksége van kicsit az ölelő karokra. Mosolyogni, megcsókolni, bármit tenni, de a pislogáson és enyhén elnyílt ajkain kívül semmire sem képes egyelőre. Be-bevillannak még a foltok, a folyosóról beszűrődő fények furán táncolnak és rájön, hogy szédeleg. Reméli, nem most fog a takaróra hányni, még csak az kéne, hogy aztán végképp nyomorultnak állítsa be magát. Ajkai érintésének emléke él még homlokán, egy nagyobb szusszal érezte meg a parfümillatot, azt, ami jellegzetesen öleli körbe folyamatosan és ezek összessége rántja végül fel a felszínre. Itt van, eljött és akkor, tudja is, mi történt.
Fel szeretne ülni, de ahogy visszanyomja, úgy nyög fel, fájdalmasan. Fáj a háta, ott zsibog nagyon, vélhetően karmolás vagy más lehet ott, nincs tisztában minden részlettel, csak, hogy nem akar feküdni, vagy így nem. Nem engedi el egyelőre a karját, mintha attól tartana, ha megteszi, visszaalszik és nem kel mostanság fel. És akkor már nem lesz itt.
- Jó… persze – miért is lenne itt víz? Se egy váza virággal, hát lássa lelkét bárki, most azt is bevedelné. Ajkait nedvesíti be, ahogy távozik, úgy fog az ágy oldalára és húzza magát legalább oldalfekvésbe. Felszusszan, ahogy a nyomás lemegy hátáról, ahogy lüktet egyelőre, de jobb. – Bassza meg… - ehhez is mennyi erő kellet. Rég érezte magát ennyire gyengének és kiütve. Ennyire semmisnek. Minden hónap necces, mindegyik más, de még a Zinával történtek se gyűrték meg ennyire. Ez megint a startmező, csak már nem fertőződik semerre, nem kínozza láz, csak a fájdalom és a tompaság. Sok idő telt el, vagy csak pár óra? Ahogy kicsit, épphogy feljebb tornázza magát, mert nem bír mozdulatlan maradni hirtelen, úgy próbál számolni. Képtelen rá.
Ujjai között érzi kezét ismét, és ráfog, rászorongat. Ajkain halovány, álmos mosoly, mintha csak felkelt volna éjjel. Jönnek, annyit bőven kibír.
- Mondtad nekik… hogy vödörrel hozzanak? – mert talán még az is kevés lesz, mint aki a sivatagban járt volna egész nap. Neki fogalma sincs, hogy honnan tudta meg, hogy mikor és mi van az iskolában. Semmiről, csak mióta felkelt itt és beájult ismét. Tudni akarja? Túl tompa hozzá, még kell egy kis idő.
- Nincs olyan szerencséd – próbál kissé nevetni is, de belejajdul, így inkább felhagy vele, erősebben szorongat az ujjaira és kissé még fátyolos tekintetével keresi meg az őt figyelő kékeket. – Holnapra kutya bajom. Nem akartam… rád ijeszteni. De örülök, hogy itt vagy – a tenyeréhez dörgöli kissé arcát, hogy tökéletesen simuljon bele. Sokkal nyugodtabb így.
- Mennyit tudsz..? – egy hosszas szünet után kérdezi meg, miért hitt ilyesmit. Elveszíteni. Igen, benne volt, de győzött.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Javasolt látogatás, amit, annak idején, noha nem vele és nem itt, de megtagadott. Van az emberben egy ösztönös félelem és tartózkodás a pszichológusoktól, mert mintha az ember lelkébe, fejébe látnának, minden mágia nélkül. Elég csak az, hogy megnézi, hogyan ülsz, hogyan és mit válaszolsz, csendben beszélni kezd és rájössz, basszus, igaza van. És megint. Ettől pedig pánikszerűen menekülne az ember, mert na, ezek el voltak rejtve, vagy fel se ismerte és megijedt tőle. Amikor először szóba jött, beszélgetett is vele több ízben egy, hogy fel tudja dolgozni, miután az összeomlásból úgy-ahogy kimászott. Nem volt kellemes, magába zárkózott és nem fogadta el, hogy valaki segíteni akar, még ha kötelességből is. Idegen volt, nem az ő világából, ne akarja elérni, se megérteni. Talán hiba volt, nagy hiba, mert akkor nem menekült volna el a világ elől, nem sínylődött volna évekig a semmiben és tért vissza egy csonka, sérült lélekként. Hogy most micsoda? Minden kicsit. Minden új volt, rémisztő, de egyben fel-fel is dobta, felvillanyozta. Sok kapcsolatot alakított ki, mindenfélét és kapott segítséget is, abból is sok fajtát. Ki hogyan. Megtanult együtt élni valakivel és nem magát helyezni előre, megtanult gondoskodni vagy csak közel engedni és amolyan átvitt értelemben családként kezelni, megtanult mélyen és intenzíven szeretni, szerelmes lenni, veszíteni, győzni. Valami azonban mégis kusza, a félelmei, a pánik, a rémálmok, a rossz része, amelyet a támadás és ez az egész a felszínre lökött. Igen, eltemette kicsit a jóval mindazt, ami ide hozta és amiért elfogadta az ispotályban kapott javallatot. Noha, nagyon nehezen és nagyon nem remél tőle semmit, de mindent megtesz, hogy a minisztérium is lássa, nem veszélyes. Még csak az kéne, hogy emiatt is valamit alkossanak, és bár fognak, de rosszabb legyen, mint lehetne. Már talán akkor kellett volna, mikor azon a téli teliholdon Zinával kapott össze. Vagy mikor ideérkezett. Mégis, mindenre most, a második felvonás után kezd időt adni és kezdi felismerni. Valami változik, ő is, mindene is.
Miután rendbejött fizikailag, felkereste őt egy időpont reményében és meg is kapta. Nem mondott sokat, az annak a része, ami majd most jön, ahogy közeledik az ajtó felé. Oldalán lazán lóg a táska, beletett pár papírt, a régiekből is, amikor bekerült a világba és mi történt a fejében, hátha kíváncsi rá, fogalma sincs, hogy működik ez, kellenek-e „leletek” arról, mi volt eddig vele. Káosz. Bensője kavarog, hogy mégis jó-e ez, ne forduljon-e vissza? Fogalma sincs. Végül, majdnem csak lenyomja a kilincset, azt szorongatva jön rá, hogy ide nem illik csak úgy benyitni. El is engedi, majd kopog hármat, hogy jelezze, itt van.
- Öhm, Belián vagyok – maga se tudja miért beszéli bele ezt az ajtóba, de már mindegy. Izgul. Nem is kicsit és talán fél is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Most nem olyan élesek az érzékei, de így is valahogy érzékeli azt, amely beárnyékolja Mihail tekintetét. A helyzetéhez adódó naivságból gondolja, hogy csak az aggodalom, semmi több, vagy hallucinál, nem jegyzi meg, csak csendesen figyeli, majd azután is, ahogy visszaér és leülve csend telepszik kicsit közéjük. Mióta lehetett itt vajon? Mert amint felébredt, már itt volt, lehet, hogy órák óta ül a széken és vár, csak várt arra, hogy megmoccanjon. Picit ráncolja a homlokát, mert lehet, hogy amikor valami alakot látott a fergetegbe, akkor őt látta, ahogy ott ül és létezik, nem valami rémképet? Ez a rossz ebben, ezért gyűlöli, mert ritka nehéz utána gondolkodni. Jobb, ha nem is teszi. Egy hangos sóhajjal engedi ki az egészet és akkor él a pillanatnak.
Az apró mosolyt és a fejrázást követi, de mintha megint kicsit lelassulna a világ. Nem érzi nehéznek szemhéjait, mégsem egyszerű teljesen tisztának tűnni. Ujjaival piszkálja meg a másikét, simítgatja, lassú, kényelmes mozdulatok, hogy csak érezze tapintása alatt a másik bőrét, annak melegét, simaságát. Hogy csak érezzen. Az most jobban megy, mint a fejében történő dolgok. Rá akar szólni, hogy ne nézzen így rá, nem kell, minden jól lesz, de nem tudja kimondani. Nem tudja, mikor tud kiszállni innen, vagy, hogy milyen lesz mentálisan ezt túlélni. Most jó, mert az ég tudja mit adtak be neki, de később csak önmaga lesz, ezer gondolattal. Mégis, széles és boldog mosoly húzódik ajkaira, csillogó tekintetét emeli vissza rá, megint próbálkozna felülni, de sokkal jobb az, ahogy arcát cirógatja, miközben tenyerébe fekteti azt.
- Az nagyon jó lenne… lesz. Nagyon jó – most végre van valami ereje a hangnak, talán az öröm festi meg őket. – Nem szeretnék egyedül lenni – megint nem. Még ha sokkal jobb is a helyzet, túl hasonló és egyelőre nem tudja kezelni, vagy csak hagyni, hogy elmúljon. De ezekről nem is tudna jelenleg okosakat beszélni. Hagyja inkább őt, hangját hallani, most már nem is olyan távolról. A nyelvét rágcsálja közben, érezheti, ha még fogja a kezét, hogy ujjai kicsit megremegnek ugyan, de aztán abba is marad. Lehunyt szemekkel szusszan egy nagyot. Megmentette és túlélte. Kicsit sokk, kicsit… minden.
- Te jó ég… - valami megmagyarázhatatlan fut át rajta. Mindene libabőrös lesz, minden tagja bele is sajdul, miközben arcán az eddigi feszült vonások ellágyulnak. Sűrűn pislog, mint aki menten könnyeket eresztene, de csak szeme sarkában ülnek. Valakit megmentett. Ő. A szörnyeteg. Ismét közeledik felé, még mindig kicsit ámulatban van, de nem húzódik most vissza, aprót és halkan nevet arra, hogy hősnek nevezi. Talán zavarba jött és tagadja is.
- Ugyan már – motyogja, ahogy elengedi kezét és vállára vezetve ujjait, kicsit félig-meddig ölelésbe vonva viszonozza a csókot, hogy egy szusszanással később ő maga adja a következőt, elidőzve a másik ajkain, igazán közel érezve. Ki akar mászni innen, hazamenni, ott bedőlni az ágyba, behúzni maga mellé és csak létezni. Aprót szorít vállára miközben elhúzódik kissé.
- Pedig azt hittem elcsesztem. Mindent – lehet sok dolgot így is, de mit számít. Most jelenleg semmit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Különös időszak lesz ez, talán vészterhes is, saccolni nem lenne képes egy fikarcnyit sem arra, hogy mi történik majd ezek után. Eddig minden békés és csendes, eddig nem történt úgymond semmi, de ki tudja, holnap mit hoznak fel, holnap mit mondanak ki. És tényleg az volt eddig a legnagyobb gondja, félelme, hogy mit gondolnak róla egy iskolában, egy közösségben, ki hogy néz rá, most pedig ott lebeg felettük az, hogy olyan ítéletet hoznak, amelytől minden megváltozik. Nem akar gondolni rá, makacsuk próbál naiv lenni és azt hinni, hogy csak segíteni szeretnének, mert bár ő megmentett valakit, attól még ugyan az, ami előtte is volt, amely mindig is lesz, az ő szemükben nem nőtt semerre. Valahol érzi, hogy nem csak szimpatizánsokkal van tele az a hely, ahol döntenek. Valahol érzi, hogy a jó véget másra tartogatja az élet.
Változott eddig is, csak lassan, most azonban gyorsabbá vált a folyamat. Sok dolgot enged és sokat ölel magához, sokat gondolkodik, de most a jobb irányba. Tudja, már tudja, hogy mit és hol rontott el, valamelyest, csakhogy azoknak már késő bánat, elébe lehet most menni talán, vagy sem, most mindenbe kapaszkodik, hogy ne váljon fuldoklóvá. Nem akart galibát, nem is ő irányított teljesen, vagyis nem az a fele, aki most a terem felé haladva és abba belépve hallja meg a jellegzetes püfölő hangot. Kiadja a gőzt, talán neki is ezt kellene tenni. Évek óta nem járt ilyen helyen, csak futkározik, azt sem túl sűrűn. Az elhízással szerencséje van, a sajgó tagokkal néha nem, a fölös energiákra pedig jó a futás, meg más is, de egyiket sem lehet állandóan művelni, mikor milyen okból. Mindegy is, hiszen nem edzeni jött, hanem látni Odettet, az már más, ha beáll hozzá, hogy együtt adják ki, de az még messze. Most csak… látni szeretne és örülni, vagy beszélni, mert beszélni vele mindig valami olyasmi, amely átmozgatja odabent. Mélyre mászik, tudja a gondolatait szinte a nő, amelytől mégsem ijed meg annyira, mint szokott. Először igen, először nagyon fura és kellemetlen volt, azonban, mióta többször ejtettek sétát az erdőben, beszéltek és csak lépkedtek egymás mellett, mára valami mentsvár és béke helye az, ahol megtörténik. Fogalma sincs, hogy ma mit fog mondani, valahogy annyira nincs felkészülve rá, mint hitte, azonban ahogy beljebb lépdel, ahogy ténylegesen látja a zsákkal hadakozni, elszállnak az aggályai. Legalább ebben a tekintetben, a többit csak hanyagul félretolja. Talán nem tudja jól átgondolni a helyzetet, látni mindenkiét, pedig nem verdesi a mellkasát, hogy ő a hős. Valahogy nem tudja elhinni.
Egy pillanat alatt terem ott, ahogy elbambult miután beszélt, úgy érzi, ahogy máris öleli. Arca csillan, elsőre fel sem fogja a könnyeket, csak hagyja, hogy átölelje, saját karjai fonódnak Odett köré, fúrja fejét, mindenét hozzá, mintha nem lenne távolság és tarja, mintha attól félne, a földre zuhanna. Hátát kezdi lágy simításokkal érinteni, ahogy talán hosszú percek, akár órák telnek így, de nem engedi el, akkor sem, amikor megszólal, bőrébe dörmögi a szavakat.
- Bocsáss meg, hogy nem jöttem előbb – mert kellett volna, illett volna. Lehet késő, de nem tudni mire. Érzi, szinte kitapintja a belőle áradó feszültséget, még a könnyek sem kellenének hozzá. Van valami, tompa érzék, ami mostanság néha fel-feltör benne. De nagyon halovány és minden bizonnyal valamelyik lötty hatása.
- És sajnálom – most már nem mosolyog, de belül igen, hogy itt lehet. Sajnálja, hogy emiatt történnek majd a dolgok, hogy veszély állt fenn, hogy… Minden, miközben fogalma sincs. – Hiányoztál – halk és szerény, mintha évek teltek volna el, nem napok, órák. Sóhajt egyet, kicsit talán reszketeg, de biztos. Biztosan áll itt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Elmosolyodik a kifejezésére. Különc. Eszébe sem jutott ez a szó mostanáig, főleg nem magára. Sok névvel illette azt, ami sikerült, bolond, megnyomorodott, szenvedő, majd épp boldog, de szorongó, de különcnek mégsem. Lehet valóban az lett belőle? Előtte volt egy srác, aki nem akarta felfalni a világot és igazából semmit sem akart. A pillanatnak élt, heves volt és meggondolatlan, mindenbe csak fejest ugrott és ami csak elé került, azt habzsolta. Egy olyan ember volt, aki nem tervezett előre, nem élt kötelezettségekkel sem, mert fiatal volt és elhitte, a világ minden ideje elég arra, hogy kipróbáljon bármit, ami csak tetszik neki. Sokszor volt részeg, vagy épp más miatt bódult, szeretett és mulatott, félvállról vette a tanulást, mindent kicsit. Nem hallgatott azokra a szavakra, amikért most minden pénzét, értékét odaadná. Elmúlt, tanult és változott, most pedig akkor lesz a különc, aki mágiamentesen, de boldogul, aki rejtegeti valódi mivoltát, aki el akarja hitetni a világgal, hogy csak egy srác a sok közül, de mégsem az. Sosem lesz.
- Lehetséges, hogy meg. Tetszik a gondolat – jó, nem olyan könnyen emészt meg ilyesmiket, de igyekszik. Nem szeretné elijeszteni, örül, hogy nem a mogorva pillanatában találta meg és akkor biztos, hogy nem lenne kedve vele egy helyen létezni. Semmit sem tud a másikról, ahogy fordítva is igaz ez, de minden ismerkedés ilyen, megint bedől a nagy számok törvényének, hogy eddig csak jót hozott. Hátha a különc is.
Meg tudja érteni azt is, ahogy a családi vonal máshogy és máshol ütött ki, hiszen ő is eltért tőle. Egész életében azt látta, a vonatokat, vonaton utazott, aludt, azzal kelt és feküdt, és míg kisfiú volt, lelkesedett, anyja karján ülve integetett még a tehervagonnal is, utána pedig elmúlt a láz, mert jött más. Autók, motor, amiből még mindig szeretne majd egyet, egyszer, ahogy autót is, de ez csak kósza álom már csupán; a bulik, a lányok, a fővárosi élet. Elkopott időközben az, hogy ő mozdonyfülkében akar ücsörögni, vagy jelezgetni, vagy bármit, mégis, közel lett volna, ha nem cseszi el a mérnöki gondolatait. Akkor nem volt nagy tragédia, most, utólag jön rá, mennyi év ment feleslegbe, és mennyire tett rá akkor. Sose kérdezte, hogy a mágiával lehet-e időt utazni, viszont azt tudja, hogy annak akkor is törvényei vannak, ha valami változna, nem lenne itt, így, úgy, amivel kezd megbékélni – az emberi részével, a másik még várat magára.
- Amúgy is, a művészet relatív. Kinek a zene, kinek valami ehető, kinek egy jó palackozott bájital – von vállat, hogy lehet mégsem esett messzire, csak épp az eszköz más, amivel kifejezi. Annyi elvont dolog van már a világban, hogy talán fel se tűnne, ha ennek is lenne piaca, úgymond. De ahogy folytatja és akikről beszél, mosoly húzódik az arcára. El tudja képzelni az egész jelenetet, azt, amit mond, előtte van és bár nem ismeri olyan régóta, évekre visszamenőleg őket, hamar megérezte ő is azt, mennyire eltérnek.
- El tudom képzelni, mennyit. Nekem egyikükkel sincs gondom, sőt – emlékszik vissza, hogy Brigi hogyan ismerte fel a tüneteit, Odett pedig milyen furcsa módon robbant be az életébe. Azok a szóviccek, még most is fájnak neki, sosem fog elmúlni. – Bár velem nem volt galibája, jól kijövünk. Örülök, hogy már az én életem része is – kicsit örömködik, ha már enged magának ennyit, de hamar észrevéve magát, lesüti a szemeit, mint aki illetlenséget mondott. Nem tette hozzá, hogy miért is van ez a nagy megértés, közelség, a saját maga kínját még mindig ügyesen kerüli ki, főleg, ha nem róla van szó. Van egy kapocs, amit el sem lehetne engedni és nem is akar, és bár Brigivel sincs rosszban, inkább ne szálljon be ebbe, mert a kórságot még mindig nem kívánja senkinek sem.
- Számíthat a bizalomra, persze, persze – bólogat azonnal, hogy nem fog fecsegni, nem az a fajta, így is véletlen jött elő tán, az ilyen bejelentéseknek azonban mindig van egy menete, aminek nem egy apró kis lakos a felelőse. – A nénikkel vigyázni kell, bizton állítom, hogy mind gondolatolvasó és ha valami történik, megjelennek. Lehet, mire kimegyünk… - int a fejével az ajtó felé, hogy talán már ott fognak ülni a padon és arról beszélnek, hogy a fura srác az utca végéről az idegen nővel sétálgat. Mókás lenne. Beáll ő is rendelni, bök rá a rétesre maga is, de a meggyesre is, lesz rögtön kettő, nem baj, ennyi van nála, nem élősködik, csak nagyétkű.
- Patikát? Szerintem baromira – bólogat. Neki tuti, főleg, ha bogyós mugli gyógyszereket is árulna, de amúgy bármit. Egy patika mindig kell. – Van rendelő, de nem minden kínnal kell odáig menni. Én szerintem jól jöhet, ahogy egyre többen jönnek ide, talán ha nem is lesz úgy idő, de lesz segéd is, meg diákok, akik ezt tanulják. Szóóóval, szerintem azt a beszélgetést bőven megéri – közben egy ablaktól kicsit távol, de nem a sarokban pihenő asztal felé lépked. – Itt jó? – áll meg és pillant felé, majd ha minden rendben, le is telepszik, megvárva, míg csatlakozik hozzá. – Ahm, akkor gondolom, ez ilyen… előre eldöntött házasság dolog? Nem akarok vájkálni csak… hát én sose találkoztam ilyennel – nem olyan közegből jött, a családban mindenki szerelemből tette, mert hát, ők az átlagemberek voltak, mindig is. Fura, mint a filmekben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Nem volt ideje még belegondolni semmibe, sem a következményekbe, sem abba hogy mit okozott, akárkiben. Nem volt magánál, de most már nem engedi, hogy ennyire kiüssék, fájjon, amennyire csak lehet, de ez a tehetetlenség fejben és mindenhogy, megőrjíti. Mindig is hisztis, ha sokáig kell feküdnie, pedig nincs semmihez ereje, de elméje tiltakozik. Felkel, sétál, majd szidja magát, hogy miért tette, de mintha nem akarna nyugodni. Most akar, fog is, csak fejben nem, szüksége lesz a gondolatokra, hogy összerakja a képet, amely a fejében kavarog több darabban, melynek egy része csak hallucináció, a másik része pedig talán maga a valóság. Ridegen és véresen.
- Azt se tudom milyen nap van… - jegyzi meg hangosan, leginkább magának, mintha kicsit megint elveszne fejben, pedig figyel. Figyeli őt, figyel minden rezdülést, még ha most ő kicsit labilis és érthetetlen vonalon mozog. Örül és kicsit talán mégis fél, hiszen először mutatkozik így, ennyire leverve és az ember ezt a felét nem szívesen mutatja, hát, még ő. Sápadt arca, a sebek, a kötések hada, a megszokottól jóval eltérő, kifacsart mivolta életében talán először merül fel benne úgy, hogy valakinek nem tetszik. Mintha amúgy most ez számítana és badarság az egész, de mi van azzal, ha kiábrándító látvány? Vagy csak túl sok aggodalmat szül. vagy elég lenne mindent elengedni, abban a pillanatban, amint kiejti a szavait. Még mindig örömittas tekintettel figyeli, issza be azt, hogy nem, nem lesz. Nincs egyedül.
- Köszönöm – rebegi, mert nem is ő lenne, ha nem köszön meg mindent, amit csak lehet. Indokolt is, hiszen amint keresztülment, mindig kicsit átrendezi az értékeket. De ismét ott az érzés, az a sóhaj, az egész. Nyel egy nagyot végül, mielőtt megszólal. – Nincs más? Nincs… baj? – mert  neki pihenni kellene, mégsem tud most teljesen. És ez így van rendjén, mielőtt megint elveszik a szavak miatt, emészti és rágja át azokat, mert most róla van szó, de nem akarja teljesen magára terelni. Nem tud önző lenni, ebben sem. Állát emeli meg kicsit végül, ahogy ujjaival simítja arcát, szemeit lehunyva burkolja magát az érintés okozta kellemes borzongásba, ajkai ízlelésébe. Még, hogy hős. Nem, ezt valahogy nem tudja magában olyan helyre tenni, mint akármi mást. Inkább tagad, neveti ki saját magát, mert bár zavaros és hézagos minden arról, ami akkor történt, az biztos; nem hősként tette. Nem is teljesen ő. Erre, nos, erre nehezen van magyarázat, ki és mit döntött, mert hivatalosan, egyek. Ujjaival kapaszkodik a felső anyagába, ahogy ismét rá pillantva keresi a szavakat.
- Nem? Az nem én lennék. Valami mindig van – nem a keserűség, inkább az szól belőle, ami ő, ahogy bénázik, ahogy az élet néha kiszúr vele. Bólint párat csak, ahogy meghallja mit kér tőle. Elengedi, csak addig, míg mind a két kezére támaszkodva felnyomja magát és hátrébb csusszan. Ajkait szorítja össze, meg se nyikkan, mert minek is jajgasson, végül pedig lassan, óvatosnak próbálkozva teszi le magát az ágyra.
- Látod? Holnap már szaladok – fáradt mosollyal nyúl ki felé, ha nem is olyan kényelmes, mint otthon, de így közel lesz. Miért nem jutott eszébe? Pedig szinte már zavarta, hogy a szék milyen távol van és oda ült le. – Most, hogy láttad a farkaslét minden árnyoldalát… - húzza el végül a száját, miközben várja, hogy elhelyezkedve közelebb lehessen. Nem kívánja ezt még egyszer átélni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Nem válaszol, vagy nincs mit, de ahogy tekintetét süti le, felbukkan benne mélyen, hogy nincs minden rendben, de vagy nem akar róla beszélni, vagy, csak a kába feje túlságosan is paranoiás, vagy épp semmit sem lát. Nem tetszik neki a mosolya, van benne valami, amit saját maga rejtett el a mosolyban, egy olyan időszakban, ami évekkel ezelőttinek tűnik. Mint mikor képtelen volt beszélni arról, hogy mi folyik le benne az első alkalom után, hogy ajkait találkoztak, hogy amikor azt hitte, csak játék az egész. Olyan hirtelen bukkan fel benne az emlék, hogy megijeszti, de csak a mosoly, az, ahogy azt mondja, van mögötte valami. Hosszabbat pislog, mintha aludni akarna, holott csak elűzi a kételyeket. Ha lenne, akkor mondaná. Vagy utalna rá. Ujjai mégis megtalálják az arcát, annak élén siklanak végig, cirógatja, feljebb haladva ajkai vonalát követik le, miközben lehunyt szemmel szuszog. Nem erőszak, nem is tud követelni, mire pedig mégis kimondaná aggályait, csókra váltja a szavakat, váltja fel a gondolatokat a kellemes érzés, az, ahogy belekapaszkodhat, ahogy itt van vele. Nem volt még ideje a „mi lett volna ha…?” körökre, nem volt alkalma sem, csak örülni annak, hogy amikor kinyitotta a szemét, nem egy idegen arc nézett vissza rá, hanem az övé. Ebben a felemás időszakban pedig, könnyen el lehet érni ennyivel is a nyugalmat. Most még túl szanaszét van fejben, hogy logikus legyen. Most elfogadja magában is, hogy gyenge, és szüksége van erre, rá, a közelségére.
Ahogy az ágyra fekszik, úgy csusszan oda hozzá, fejét emeli, hogy karja férjen át alatta és visszahajtva helyezkedik kicsit maga is. Átölelve mosolyodik el, apró, lágy cirógatással mozgatja át elgémberedett ujjait. Mindene fásult, miközben már szeretne felkelni, legalább pár lépés erejéig.
- És most… mi az a valami? – hallgatja a nevetését, miközben felpislog rá. Ujjaival keresi meg a másikét, hogy összefűzze vele, szabad keze folytatja az eddigi mozdulatokat, lassú körök, vagy csak felsőjének anyagával játszik, mintha nem tudna vele most betelni, pont úgy, mint mikor először szeretkeztek, minden olyan más volt, mégis ismerős, és képtelen volt egy pillanatra is elengedni őt. Fura hely most az agya, mintha ébren álmodna, feldobál mindent, vagy épp gondolkodnia kell, hogy is, mint is. De legalább kiürül belőle az a vacak.
- Hamburgert is hozhatsz hozzá, itt fogom várni, miután körbeszaladom az ágyat – pedig most egy falat se menne még le torkán, ajkain mégis mosoly húzódik, fejét feljebb emelve lehel apró csókot állára, érinti orrával puhán és kedveskedve arcának bőrét. De csak nem tudja befogni, megtartani a szép, kellemes pillanatot. Nem is ő lenne. Sóhajt csak, ahogy arra kéri, ne folytassa, nem is tudta volna. Hallgatja inkább, aprót bólintva és hagyja kicsit ülni a csendet. Árnyoldal, hős és most… roncs.
- Úgy mondod mintha… - és talán most jön rá először a kockázatra, arra, hogy ha épp nem süt rá a hold kegyesen, akkor talán a nő mellé került volna. Ahogy tekintete egyre tisztább, úgy nyílnak szemeibe nagyobbra és sóhajt egy nagyot. – Hülyeség volt az egész… mert elkéstem. Nem hős vagyok, hanem… - hogy érezheti. Ostoba. Az ő, ahogy a vállába fúrja szinte arcát és eltűnik kicsit. Csak most jött rá, nem tegnap, nem abban a pillanatban. Oda, felsője anyagába, bőrébe mormogja csupán azt, hogy sajnálja ezt az egészet. Mert eddig mindig ügyelt, mindig óvatos volt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

A zavarosság eltűnik, máshogy jelentkezik. Amíg egyedül volt, semmi nem érdekelte, minden „majd lesz valahogy” alapon működött, mert nem volt senki, akihez kötődött volna, mert nem akart. Nem akart senkit, pontosan ezért, hogy ne azt kelljen látnia, hogy ráncolódik a homloka, aggódás csillan a tekintetében, hogy esetleg, a további holdak alatt félti. Mert még mindig benne van a nyomorult érzet, hogy ez teher, hogy ez gond. Pedig… ha ezerszer nem magyarázták el már neki, akkor egyszer sem. Mert nem akar gondot, bajt, csak a jót, mert azt ígérte, azt mondta, jót fog hozni, békét és nyugalmat. Hogy mellette lesz és nem kell többé egyedül lennie. De úgy nehéz, ha… Felszusszan, horkantani kívánt, de hangja, lénye most gyenge egyelőre. Egy időben szégyellte ezt az állapotot, most inkább ösztönös, mintha valóban vadállat lenne, hogy amikor nem teljes és erős, akkor elbújik, rejtekhelyet keres és ne lássa senki. Nem érzi magát szépnek, mint ahogy sosem, de ilyenkor mindig eszébe jut azoknak a tekintete, akiket először látott meg farkasként: a sajnálat. Hogy élve temették el, mintha meghalt volna. Pedig, részben meg is történt.
- Ismét, fejjel? – keresi azt, amikor megtette, de nem jut eszébe. Zinával más történt, ott csak karját kötötték fel és ott más fogadta, mikor hazaért. De akkor is aggodalmat látott. Lehet, hogy nem tudja jól kezelni, mert sose tanulta meg? – Nem rohantam eddig sehova. De, igen… tudom. Értelek. Nem így akartam – mindegy, mit akart. Ő is, a fenevad is döntött, meglett a böjtje, kötések alatt húzódó fájdalom. Kezét rendezi feljebb, ahogy egy érzékeny pontot talál meg, de nem szisszen, meg sem nyikkan. A fájdalmat jól bírja. Az igazságot annál kevésbé.
Hol van már a hamburger, hol van bármi, amikor végre rájön, talán mit látott arcára írva. Hogy bele is halhatott volna, de lelkiismerete még a dögben sem engedte, hogy elfusson. Kettős mérce, mert örülnie kell és mégsem, mert igaza van a pillantásnak; vége lehetett volna. Mindenkit elhagyott volna, de legfőképp őt. Nem sír, nem remeg, csupán szüksége van, hogy összeszedje magát, úgy, hogy vállába furakszik, ismét illatával telik el orra, miközben szavaira be-beugranak képek, érzések. Kissé feszül meg az emlékfoszlányok, vagy akár csak álmok képkockáira. Érzi, ahogy ujjai simulnak arcára, ahogy megemeli a fejét, ahogy Mihail rásegít erre. Elsőre nem bír rápillantani, végül erőt vesz magán és elmerül a kékségben.
- Megígérem. Nem fogom – sokáig, csak ameddig megemészti. Egy kis idő, talán csak annyi, ameddig itt lesz, ameddig nem tud elsétálni a lányig. – És én is… túléltem. Nem emlékszem sokra… - még nem, már nem, de a hajnalon, amikor pár pillanatig önmaga volt, akkor igen. – Azt éreztem, mi van ha… ha valaki engem is így mentett meg. Hogy… megtette. Hogy nem félt, csak csinálta… - nyel egyet, ahogy ujjai ismét megindulva cirógatják. – De hülyeség volt, mert ha veszítek… mindenki veszített volna – süti le tekintetét. A felismerés. Mondhatni, megküzdött, hogy legyenek barátai, úgymond családja, szerelem, aki épp arcán pihenteti tekintetét, és mégsem gondolt rájuk. Csak előre tört. Hosszú, szaggatott sóhajt hallat. – Hülye Helvey.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Tagjai egyre nehezebbek, pedig aligha mozdult bármit is, mintha az, hogy helyet adott neki, elég is lett volna mára. Nem akar aludni, makacsul dacol a fáradtság ellen, mint mindig és veszít, mint minden esetben. Otthon sem könnyebb, ha fel is kel, de nem moccan, csak szükségleteket lát el, amik a testnek muszáj, vagy épp megpróbál habzsolni és vagy kihányja vagy sem. Ennyi év után is akadnak kérdőjelek, hogy mennyit bír az adott periódusban, pillanatban, mert sosem egyforma. Van, hogy elég egy nap, van, hogy hosszú ideig képtelen bármire, most úgy érzi, míg idebent lesz, a nehezebbik verzió lép életbe. Fogalma sincs. Sem arról, hogy ha totálisan letisztul benne minden, miképp lesz. Most könnyen beszél, mondja, hogy rendben lesz, a gyakorlat mindig mást mutat. A második felvonásban azonban nincs sok ijesztő ismeretlen, nincsen sötét massza, amely lefele rángatja – teszi, tenné, de már nem könnyű rángatni őt – és nincs a fülsüketítő egyedüllét. Fülel ő, a szavaira, fejét enyhén felkapva ráncolódik kissé homloka a hallottakba. Többes szám? Most vagy lemaradt valamiről vagy túl nehezen fog fel bármit is. Megeshet. Most nagyjából majdnem minden.
- Állandóan… - engedi vissza fejét, mintha meg kellene rágnia a szót. – Nem is állandóan. Nem értem most ezt – de az igaz, hogy a legtöbb helyzet nem kellene. Az se kellett volna, amely miatt most és eddig is itt van, amelyben létezik, az elől pont, hogy fejvesztve menekült, csak épp az gyorsabb volt nála. Nem védeni akarja magát vagy épp vitázni, egyszerűen nem ugrik be, hiszen a legutóbbi akármi Zinával esett meg, azóta, úgymond mindenhol minden békés volt. Mondhatná, hogy túlzónak érzi az állandóan szót, de csak sóhajt helyette egy nagyot. Inkább kapaszkodik, ujjaival érinti, simítja tovább, mert ez tartja a felszínen és újra fel-feltörő szavai, ha már képes valamelyest beszélni a dologról. Legalább az érzésről, amely annyira megrekedt benne és most sem tudja elengedni. Haladás, most valóban, ha már képes szavakká formálni, akkor már történt valami, valami új. Ajkaira mosoly húzódik végül, nem azért, mert kimondta, hanem amit Mihail mond. Büszke. Nem örül, de büszke. Teljesen jogos.
- Köszönöm – tényleg megtette, nem tudni, valaha lesz-e ehhez hasonló alkalom. Nem szeretné, nem azért jött ide, hogy jóformán területharcokat vívjon farkasként, igaz, nem is magától került a faluba, de ha már választani lehet, jobb a béke, mindenkinek.
- Ez igaz. Bár mindig azt teszem, emésztem, de… akkor elengedem. Megpróbálom – hátha. Mintha valami módszer lenne arra, hogyan legyen könnyebb a lelke. Talán az is, de mivel eddig nemigen kapott tanácsokat ebben, minden csak teszt. Gyanítja, ha ezt el is engedi, majd lesz más. Az élete már csak ilyen. Fogalma sincs, őszintén, mit kezdjen ezzel az egésszel. Nyilván lesznek kötelező körök, sőt, azokból meg már rutinja van, abba jelenleg nem gondol bele, hogy következmények néven mi várhat rá.
- Máris jobb kedvvel fogok ébredni. De… nagyon unalmas lesz. Legalább könyvet szerezz – mintha tényleg az lenne a legnagyobb gondja, hogy a másik unatkozni fog, miközben kapaszkodik belé, ahogy jelenleg is. Tekintetük találkozik, ahogy ismét rápillant, közelebb csusszanva, álom helyett egyelőre ajkait választja. A lágy simogatástól lúdbőrzik, miközben lassú, óvatos, mégis, minden mélységét érintő csókba húzza bele őt. Nem siet, nem akar sietni, mintha most ízlelné először és sose akarná elengedni. Jelenleg többre nem képes, nem csusszan rá, hogy folytassák, hogy legyen több, nagy sóhajjal válik el tőle és hajtja fejét a mellkasára. Beszélteti, kéri, hogy meséljen, bármiről, felőle akár arról is, hogy hány pókot lát a sarokban. Válaszai végül lassúak, a gyengeség győz, hiába a tiszta elme, a tenni akarás, nem képes legyőzni azt. Simogató ujjai állnak meg, ahogy egyenletes légzése tudatja a másikkal végül, hogy valóban pihen, egyelőre semmi sem kínozza. Talán már később sem. Az álomtalan álom sokszor a legjobb válasz a problémákra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Egy pillanatot sem aludt az éjjel, mégis annyi energiát érez magában, hogy le tudná futni a maratont, miközben gyomra apró kis gombóc. Csak pár harapás pirítós, annál több kávé csúszott le az indulás előtt, mert nem hazudott, valóban izgul és talán kicsit fél is, de nem a hely miatt, hanem inkább attól, ami vár rá. Aztán ahogy elhagyják a falut, egyre messzebb kerülnek mindentől, amit jelenleg ismer, a görcs kissé enged. Ujjaiba kapaszkodik, ott vannak egymásnak, bár nem tud teljesen felengedni, korántsem úgy fest, mint ahogy azt azon a bizonyos estén szóvá tette: nincs rajta pánik. Nincs, mert mióta a baj megtörtént augusztusban és karjai között lábadozott, a jelenléte sokkal jobb nyugtató, mint üvegcséi bármelyik tartalma. Most is tiszta, semmit nem erőltetett le magán, amely haladás, lehet talán azt kissé túl is tolta, de most, ezen a napon teljesen önmaga akar lenni. Ha fél, ha izgul, ha bármi van. Talán kissé gyereknek érezte magát, amint a repülőtérre érkeztek és megpillanthatta közelről a le- és felszálló gépeket, hogy egyikre nem olyan sokára fel fog szállni. Útlevelén már nem a korábbi iratain szereplő, nyúzott arcú valaki figyel, a friss fotó a másik mellett tökéletesen mutatja a változást. Mindeközben ő is, ahogy kezét fogja, ahogy mosolya tűnik fel sokszor, vagy csak ajkai a másik arcának valamely pontjára tapadva, hogy lophasson magának egy-egy csókot, érintést. A gépen ő sem alszik, egy ideig beszél, majd egyszerűen mered ki az ablakon. Szédítő magasság, beleremeg bensője, ahogy belegondol, hogy milyen magasan vannak, hogy alattuk a világ, ők pedig a felhők felett, ahol mindig süt a nap. Amiben sosem hitt, mert mindig a saját esőfelhőit éltette. De talán, ennek már vége. Ahogy halad előre a beszélgetésekben a terapeutával, ahogy beszél akár neki is, úgy könnyebb minden, a legutóbbi hold is sokkal könnyebb volt, veszélymentes és megnyugtató akár. Nem tudja nem észlelni magában, hogy valami változott a farkassal és most nyugodt álmokat kapott tőle, amelyek mellé ma éjjel, minden történés ellenére a napsugarakban fürdő felhők is szerepet fognak kapni.
A kocsiban szundított el kissé, ahogy az egymást követő fák és a már rég látott, de ismerős utastér közege elringatta. Nem volt sok, mire felkapja fejét, még mindig a táj és a fák sokasága váltják egymást. Ugyan, finoman megjegyezte, hogy visszafelé simán vezetne ő is, nem gondolta komolyan, de amúgy mugli jogosítványát elrejtette a tárcájába. Éppen gondolataiba mered, ahogy érzi ismét a lassan ráköltöző izgalmat és a tájba mered, amikor megérzi ujjain a finom szorítást. Elszakítja mindentől a tekintetét és Mihail felé pillant. Mosolyt húz ajkaira, ahogy hüvelykujjával simítja meg kézfejét, egy pillanatra sem eresztve. Ahogy eddig ő volt a nyugodt, úgy látja azt, hogy ennek lassan nyoma sincs. De nem ijed meg, nem kezd el pánikolni – vagyis ezen van. Elrejti, bár biztos érzi, mégis, amennyire még lehetséges, közelebb csusszan, ahogy ő kézfejét, úgy nyom lágy csókot arcára.
- Tuti minden rendben lesz – az, hogy ezzel magát, őt, vagy kettejüket nyugtatja, jó kérdés. – De megállhatunk egy sétára, imádom ezt a vidéket. Csodálatos – hátha ha másról beszél, jobb? Tényleg tartana szünetet, fogalma sincs azonban, mennyire időre várják most őket. Sóhaja arra utal, hogy ugyan úgy érzi magát, mint a másik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Kapaszkodik. Talán mind a ketten a jelenben, még ha amúgy, ez a helyzet általában klisé, hiszen minden kapcsolatban eljön a pont, amikor megtörténik az, hogy be vannak mutatva a szülőknek. Arra gondol, hogy minden rendben lesz, igyekszik természetesen viselkedni és nem úgy tűnni majd, mint aki halálra van rémülve, mert ez a helyzet minden, csak nem az átlag. Nem tudja mennyi sikerül majd belőle, de itt a kocsiban még mindig egészen jól megy. Mosolyog a szorongatásra, apró sóhajt enged. Valami kell, legalább egy ötlet, egy séta, amely mindig jól jön, neki főleg, ebből a tapasztalatból táplálkozik. Nem erőlteti, tovább simítja kézfejét, ahogy mégis megszólal, ahogy elbambult, úgy rezzen össze kissé. Ebből már érezni, hogy ő sem érzi nyugodtabban magát. Elengedi, ahogy száll kifelé és az ajtót nyitva azon van maga is. Lábai sokkal jobban el vannak gémberedve, elvégre nem sokat gyalogolt a gépleszállás után sem. Lustán nyújtózkodva szívja be a friss levegőt, karja lúdbőrzik a hűvös levegőtől, miközben tekintetét járatja végig a vidéken. Könnyű őt lenyűgözni, de mióta a bestiával éli közös életét, minden ilyen rabul ejti és legszívesebben órákig csak lépkedne benne. Mihail beszél a sofőrhöz, nem zavarja meg benne, bámészkodik, igazi turista. És végül a kocsi elhajt, ahogy lábát mozgatja át, még örül is neki.
- Biztos nem vezethetek visszafelé? – dünnyögi a távozó féklámpákat bámulva, majd a kinyújtott pulóverért nyúlva bújik bele. Megigazgatja csuklóján pihenő karkötőit, az egyiken a megszokott, már évek óta vele lévő ezüst pihen, kíváncsi, figyeli-e valaki merre jár és szigorítottak-e a törvényen annyira, hogy már illegális vidéken áll meg. A másikon a friss, kifejezetten a véla mágia ellen kapott, csupán óvintézkedés, de ezzel kevésbé lesz talán bamba, mint annak idején vele sikerült, akaratlan. Rá a mágia túlságosan hat, legyen az bármit.
- Még mindig jól bírom a hideget. Mondjuk télen kellemetlenek a hajnalok – kézen fogva sétálnak, ráérősen és neki ez most kifejezetten jót tesz. Közelebb húzza magához, eddig kezében pihenő ujjait csúsztatja végül oldalára, míg a másikkal zsebébe túrva keresgél, majd húzza el dobozát, hogy rágyújtson. A feszültségre is jó, azt mondják, aztán a fene sem érti. Megszokás. A füstöt félrefújva pillant rá, aprót hümmögve.
- Amennyire szükséges. De nem vészes, nekem így is tökéletes – apró csókot nyom arccsontjára, miközben lépkedve haladnak előre. Így, lassabban is érzi, ahogy egyre jobban izgul. – Nem mondom, hogy ne aggódj, mert én is azt teszem éppen. Jók vagyunk – nevet egy apró, tekintetét ismét a tájon vezeti végig. Legalább ha friss levegőre lesz szüksége, akkor jó helyen lesz hozzá. – Egy hatalmas várat kell kábé elképzelnem?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Benne volt mindig is a pakliban, hogy hasonló helyzet kínozza őket, és meg is történt, amikor aznap, az udvaron ücsörögve minden kétely emésztette és nem tudott semmit sem tenni, mert a test korlátai nem engedték, hogy rekedtre kiáltozza magát az erdőben, őt keresve. Vele most más volt, megtalálták, elvitték gyógyulni és mikor visszajött, szembesült a valósággal. De mindvégig aggódott, nem emlékezett már arra, hogy ők a közelben volt a végén vagy sem. Sok jelenet forog még mai napig is a fejében, emlékek, amelyeket sosem élt meg, ennyire nem, amelyeknek ott sem kellene lennie, mert mindig úgy volt vele, hogy ne legyen ebből semmi, legyen két tudat, amely más utakon jár. De most, most már ez talán sosem lesz így. Ő a farkas is és az az ember is, aki végtelen szeretettel öleli magához a másikat, aki alig várta, hogy ez megtörténjen, aki mindent nem is talán, de legmélyebb érzéseit is kitárta előtte, meglelte azt, amely a hatalmas, üresen tátongó lyukait a lelkében valamelyest befoltozva megtöltötte élettel, szeretettel. És kölcsönösen álltak, állnak egymáshoz, hagyja, hogy érezzen, mutassa ki és teszi ezt akkor, amikor szükséges. Neki ez után még lesz egy útja, tudja, hogy minden nagy dolog változást hoz, most jó változást akar. Jót akar. Bármi áron.
- Nem fogsz – ezt olyan határozottan jelenti ki, hogy szinte megijed magától, viszont valós. Nem fogja hagyni, hogy megtörténjen, mert küzdeni fog, ameddig tud. Nagyon fél attól, hogy mit fognak dönteni, egy miatt, mikor ők eddig békésen éltek. Talán mások fele ennyire sem teszik, de ők igen. Figyelembe kell venniük. – Addig fogok menni, ameddig lehet. Bármit is döntenek – fűzi hozzá, halkabban ugyan, de elszántan. A szabadságukról van szó, a jogaikról, bár bassza meg, ha ezek után nem szavazhatnak, de semmit sem érdemelnek meg elnyomás alatt. Igen, olvasott róla, milyen rossz volt a vérfarkasok megítélése, hogy ellehetetlenítették nekik a munkát, az életet, most lehet mindent és mégsem. Sok helyen nem nézik jó szemmel, ezek után vajon? Nem. Történnie kell valaminek, ami csoda lesz akár. Szavait hallva azonban elfelejti most ezt a gondot, nagyra nyílt szemekkel nézi és érzi, ahogy eltávolodik tőle és tovább folytatja. Hűvösséget érez, mégsem a hideg miatt, szemeit lehunyva sóhajt egy nagyot, bele akarna szólni, de úgy érzi, most még nem kell. Most még nem szabad, mert olyan ez, mint valami vallomás. Tudja, mit akar mondani, tekintete keresi meg a másikét, hallgatja tovább és szíve szorul össze a folytatásra. Arcára ül ki az egész, ahogy letaglózza és ahogy most ő akarná kiabálni, nem veszítheti el. Ujjai szorulnak ökölbe, egyelőre nem közeledik, de nem azért, mert bármi gondja lenne vele. Egyszerűen megbénul kissé, megbénítja a valóság, amely eddig eltűnt, minden tökéletes és szép volt, de nem csak őt akarta széttépni a farkas, a gyönyörűséget szaggatta apró dologra. Aztán hirtelen mozdul, szinte odareppen, olyan nagy lépéssel küzdi le a távot és fog kezére. Nem fájdalmasan, nem erőszakosan, húzza magához, vissza az ölelésbe, amelyben ő reszket. Kapott valakit, aki iránt érezhet olyat, mint a család iránt szokás és nem, nem veheti el megint tőle az élet. Nem. Lehetetlen… Nem akarja könnyeit, de érzi, hogy marja szemeit, a gombócot, a félelmet.
- Tudom mit jelent… - de nem akarja felfogni és elfogadni. Kísérleti bájitalok. Egy kéne, egy olyan, ami örökké egyenesbe hozza őket. Ő is megtenné, belemenne, ha látná a reményt. Ha… - Miféle bájitalok? Mennyire veszélyes? – aggódó hanggal engedi el kissé, hogy rápillanthasson. Fél. Látni rajta, mégis, apró mosolyt ereszt. Nem akar itt meghalni. Nem fog. Apró, kedves csókot hint homlokára, miközben az egyik fekvenyomó padra ül le és maga mellé invitálja, nem engedi el.
- Előbb-utóbb ide fog érni, de… korai. Nem, nem lehet az – győzködi magát, majd végül felsóhajt. – Vannak emlékeim. Először olyan tiszták, hogy nem csak foltokat láttam. Hogy nem csak a sötétséget. Egy pillanatra, többre, ébren voltam teljesen, tudtam mit teszek és mi történik… - vezeti fel, amivel talán egy dologban meg tudja nyugtatni. Ujjaira szorít rá kissé. – Nem te voltál, nem téged éreztelek. Valaki idegen. De nem te. Sosem tudnék neked ártani, neki megtettem, akartam. Ha te lettél volna, a földre feküdtem volna, hogy tedd, de támadni… sosem. Mindent meg fogunk oldani.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Előbb-utóbb várható volt, hogy a sajtó nem csak egy cikkben fogja emlegetni, egy olyanban, ami nem azt taglalja, épp kivel mit csinál, a valóságban pedig ugye semmit, de a pletyka az kell. Ez nem az volt, hanem kő kemény tények, nem csak róla, hanem a jövőbeli dolgokkal is. De nem szalad ennyire előre, úgy emlékszik, nem is ez a téma, viszont mindenképp kell hozzá a farkassága, bár őszintén, nem akarja, hogy mindenki emiatt keresse meg és akarja beszéltetni, attól még, hogy elfogadja magában szép lassan, meg a tényt is, hogy mindenki tud már róla szinte, attól még továbbra sem lesz a kedvenc témája. Mugli is, az is érdekes téma, vagyis elvileg az egyik félreírt iratán kvibli, de lényeges az, hogy mágiamentes. Úgy meg aztán nem egyszerű az élet, mégis, kiválóan alkalmazkodott már mindenhez. Jó, nem is volt opció, hogy másképp legyen, könnyítésnek a házban van elég dolog, ami neki való, az iskolában pedig ha nagyon szükséges, segítenek neki vagy azt kér. A mágia hiánya sosem emésztette.
Elrendezkedik a pokrócon, mert nem benti teret választott. Manapság megint szeret kint lenni inkább, nyomasztóak a falak, bizonyára a sok bent töltött idő a lábadozásban nem tett jót, így, míg nem az esős, szeles ősz köszönt be, addig kihasznál minden alkalmat. A nap már nem tűz olyan erősen, de kellemesen cirógatja bőrét, érzi hátán, ahogy beszívja a felső anyaga. Egyszerű pólót és térdnadrágot húzott, zoknis lábban ül törökülésben, tornacipői a pokróc mellett. Egy kis ellátmányt is hozott, a tipikus háromszög szendvicseket, sonkával, salátával, uborkával, innivalónak limonádét, ha már itt kell ülni és interjú lesz, idegessé fog válni és olyankor mindig enni akar. Soknak tűnik, de el fog tűnni, üres dobozokat fog hazavinni. Míg nem érkezik meg a nő, kényelmesen hátradőlve napozik, fél kézzel pedig még bagózik. Direkt jött idő előtt, hogy ezeket lepakolja és a napfürdőben mentálisan is rákészüljön mindenre. Muszáj volt, fogalma sincs, mit kell majd mondania, vagy mit kérdez. De, pozitívan áll hozzá – a terület nagy, másnem elmenekül előle. Érett megoldás lenne. Egyelőre azonban csak a füstöt fújja az ég felé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Ha nem, hát nem. Igazából nem erőlteti, csak ez olyan dolog, amit rég csinált és amihez ért, bár biztosan lefulladna az első két körben, a kihagyott évek miatt, de szeret mindent, ami ahhoz a világhoz köti, amelyből érkezett. Neki a seprűn repülés, a világ pontjain ugrálás épp elég elrettentőek, legtöbbet a gyomra se bírja, bár repülni úgy sosem repült. Géppel is csak ma, ami még mindig hihetetlen, de annyira nem volt vészes, mint mondjuk egy repülős filmben szokott lenni. Szóval, minden tök jól ment, bár mindig eszébe jut a hülye egykori haverja mondása; egy sem maradt eddig a levegőben. Mégis, nem ez, hanem a hideg rázza ki, hűvös van erre, de utána nézett mikor pakolt, rakott elég meleg holmit, bár még mindig nincs neki annyi, hogy nagyon gondolkodnia kellett volna, hogy a négyfajta kékből melyiket tegye be. Meg minek, nem cipel feleslegesen semmit. Gyalogolni most mégis jobb, mint vezetni, vagy benne ülni, hirtelen ötlet volt, de jó is, mind a kettejüknek szüksége van most kicsit arra, hogy szellőzzenek, gondolkodjanak. Vagy legalább a sok, aggodalmas dolgot helyre tegyék. Valamelyest. Nem lehet, mert tudja, amint átlépi a küszöböt, el fog veszni. Akkor majd ő szorongatja a másik ujjait.
- Most hogy emlegeted, nem is tudom mikor voltam utolsónak megfázva – mert amúgy nincs havonta elég gondja, amely rosszabb, mint a megfázás, vagy nem olyan rég, amikor láza is volt, de csak a gyógyulásba álló sebektől. Amúgy nemigen, sőt, talán még „emberként” szenvedett tőle úgy igazán utolsónak. Aztán lehet majd jön egy pont, amikor visszatér. De nem ellenkezik a pulóver ellen, nem húzza fel, csendben hallgatja amint megszólal és bátorításként simogat rá oldalára.
- Azt mondják az okosok, hogy mindenre kell. Ami jó is, meg rossz is. De én ettől mindig csak a legrosszabbat gondolom, szóval ne hallgass rám – nevet egyet, mert tény ami tény, túlaggódó. Mostanság már kevésbé, igyekszik, de ebben a helyzetben nem tud nem rátörni az érzés. – Tehát én leszek az első. Akkor számítsunk a legjobbra – bólint egyet végül és mélyet szív a bagóból, mintha idegesebb lenne, csak gyomra görcsössége jelzi, hogy valóban az. Kívülről egyelőre fesztelennek tűnik, a friss levegőtől még arca is kivirul. Lágyan csóválja meg a fejét a szavakra.
- Aztán egy ilyen hat szintes villa, amiben a nappali akkora, mint a mi házunk – mintha zavarná a dolog, de nem. Nem azért jött, hogy a házat véleményezze. – Viccelek csak. Bár az, hogy saját szinted van, sokat elmond – nevet fel, dönti fejét neki kissé, majd amint az utcába érnek, a házakra pillant. Tipikus „hű” tekintete van, mint a filmekben a gazdag kertváros. Vajon melyik lehet az? Tippelni sem tud, neki mindegyik olyan, amit el nem tudna képzelni. De közelednek, a felsőbe kapaszkodik.
- Nagyon kicsinek érzem magam ekkora házak között – pöcköli el a csikket végül, mert egy huligán, és lépked mellette tovább.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

A tavacska kellemes közege előbb utóbb elaltatná, de mivel nem tele hassal sütkérezik, nem kell majd a nőnek felráznia, hogy ez se képes másra, csak az alvásra. Mégis ásít egyet, lábait nyújtja ki kényelmesen, ügyelve arra, hogy a holmikat ne rúgja fel, ha már elcipelte idáig és szükség lesz rá. Egyelőre nem is érzi, hogy az izgatottság és a lámpaláz akármelyik formája felbukkan benne, de nem nézett az órára, valahogy úgy van vele, hogy nem olyan vérmes időpont ez, jót napozik, simán belefér, hogy késsen. Ez olyan női szokás, de tényleg belefeledkezik a chill-be, épp arcát napfürdőzteti enyhén hátradöntött fejjel, amikor a lépéseket, végül magát a hangját hallja meg. Fejét felemelve pillant rá, és már löki is magát rendes ülésbe, de mire felállna üdvözölni, a nő már le is huppan.
- Huh, hello! – kapja össze magát, de ülve marad, úgy nyújtja kezét végül felé. – Hát akkor én volnék, csak élőben – utalva az írásos kommunikációra, majd a hozott holmik felé pillant és aprót nevet. Nem azért, finoman bök azokra, amiket ő készített be.
- Akkor egyre gondoltunk, én is hoztam, biztos ami biztos alapon. Velem mindig hosszú, sose adtam interjút... Vagy mit – mert mást igen, vallomás, tények, bármik, csak azok aktákban pihennek, nem a nyilvánosság előtt. Nézi mit hozott, bólogat, oké, rendben lesz ez. Vagyis az evés része, a többiről fogalma sincs. De nincs ideje átgondolni, milyen ízű az a keksz, mert bele is vág. Oké, nem is kell húzni, ebben igaza van.
- Igen, emlékszem a témára – nagyon sokat gondolkodott, mikor először olvasta, majd mikor hatvanadszorra. Nem arról az éjjelről akart, akar beszélni, és ez már jó, nem mintha titok lenne, de inkább kerülné, ez a másik érdekes. Sokat gondolkodott rajta, elvégre, nincs más rajta kívül ebben a helyzetben.
- Nem is nehéz, papíron lehetetlen is – akkor kezdi ő is, amit átgondolt már. – Sok macera volt vele, hova, merre, hogyan. De ezek mellett semmi, ahogy át is kell élni. Ha... nem segítenek, nem is lennék most itt – nem köntörfalaz, egyedül ez lehetetlen. Szokni azt, ami nem ismert, ami eddig fikció volt, lehetetlen. Majd a kórság. Mások beházasodnak, úgy kerülnek bele, őt erőszakosan rántották bele, sok a trauma, amellett, mik a jók. Már. De az eleje nem itt kezdődik, nem a faluban. Sóhajt csak a kérdés hallatán.
- Nem tapasztaltam még direktbe, de azt érzem, hogy többen, akik nem is ismernek annyira, kicsit tartják a távot. Van aki köszön, integet, azt mondja menő voltam, de ez a ritkább. Most eléggé év vége volt, nem fókuszált annyira rám mindenki. De kiközösítést nem kaptam. Egyelőre. Aztán majd kiderül. Akiknek tudnia kellett, mint a vezetők, azok az eleje óta tudták, elmondtam nekik egyenesen, hogy jövök és mi vagyok. Szerencsére az akkori igazgató és a házvezetőim is elfogadóak – meg a munkaadója, azokat említeni sem kell, akik kapcsolatban állnak vele. – De fel vagyok rá készülve, hogy megtörténhet. Olvastam róla, hogy nem mindenhol toleránsak a világban – más kérdés, hogyan fogadja majd, de a kezdetek óta vele van ez az érzés.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Ha nevet, azzal már kicsit minden könnyebb. Nevet vele ő is, majd végül csak mosolyog, ahogy közelebb húzódva csókol a hajába, jólesően szusszan a közelségre és az egészre, hogy bár izgul, mégis, egy kis nevetéssel próbálkozik oldani ezt. Ő is hallja a hangot, elengedve figyeli, ahogy a másik az idős nő felé sétál, de nem moccan el, türelmesen ácsorogva nézi a kettőst. A mosolya pedig töretlen, még ha a smink kicsit fura neki, sőt, még oda is integet az öreglánynak, úgyse tudja, ki fia köszön épp neki.
- Huh, beszélj még ezen a nyelven, a hideg ráz ki tőle – persze a jó értelemben. Az idegen, számára totál érthetetlen szavak varázsa, meg, hát úgyse érti. Talán köszöntek egymásnak. – Amúgy, ki ez a néni? Valami rokon? – nem tolakodó kérdése, lépked tovább, tekintete siklik az épületeken végig, majd végül ismét rá, ahogy megszólal. Figyeli, ahogy az ég felé tekint, ő pedig arcélét cirógatja meg lágyan, ahogy kicsit elmereng, ujjbegye siklik végig bőrén kedveskedve.
- Idézek egy klasszikust: nem a meghalós szettedben vagy – csókol végül oda, ahol előbb ujja simította. Legalább ő otthon lehet. Bukkan fel benne a gondolat, ami öröm, nem irigység, de ki sem mondja, mert egy pillanat alatt érzi undorítóan önzőnek és nem illőnek. Marad csendben, kapaszkodva sétál mellette, kissé erősebben fog rá végül az anyagra, hisz nyugodt arca ellenére most már egyre jobban ideges. Eddig ment totál elrejteni, nem is akarta talán. A legjobbra számítani, ezt pörgeti ő magában. Aggályai a ház kapcsán félkomolyak és nem is, mert valóban hatalmas villanegyed ez, annál nagyobb házakkal. Nem érti, hogy ekkora térben hogy gazdaságos elférni, mindig kompakt méretű lakásokban lakott, épp elég mindenre, de ezekről süt, hogy szobák vannak, a semmire. Ezekre gondolva próbálja nyugtatni magát, miközben megállnak, úgy néz ki, jobban kijött rajta minden. Karja csusszan le róla, elengedve a pulóvert, ahogy elé lép és már szabadkozna is, hogy sajnálja, ha pánik látszik rajta, de ideje nincs erre. Mert ahogy állát emeli, már ott is van, ajkait érzi sajátján és valami földöntúli nyugalmat, ahogy egy apró fáziskéséssel érti meg, érzi meg, mi is ez. Mennyi minden. Ujjait simítja arcára, a másikkal vállába kapaszkodva viszonozza a csókot, ad választ a ki nem mondott szavakra, a sajátjaival. Mintha órák telnének el, szinte elfelejti, hol is áll, miért is áll itt, belefeledkezik a csókba, szinte fel kell ráznia magát, amint megérzi, hogy távolodik. Először nem is akarja, lágyan kap utána ajkaival egy utolsó érintésre. Sóhaja mély, tekintete az apró félelem helyett már inkább az átadott érzésektől telve csillog. Fordítja fejét utána, ahogy mögé lép, de finom mozdulattal irányítják a megfelelő látvány felé.
- Ó – észleli a valóságot, pislogva, ahogy a háromszintes palotát csodálja. Bámészkodás közben fog rá automatikusan az ölelő karra, megsimítva dől kissé neki, fejét nekidöntve mosolyodik el. - Annyira tényleg nem. De mert még távolabb vagyunk. Majd az ajtóban – dehogynem nagy, és dehogynem kicsi ő. Nem is a ház, hanem úgy minden. Nem akar csalódást vagy gondot okozni, de ő a világ másik szegletéből érkezett. Tipikusan, ő nem azzal tűnik ki, hogy ragyog.
- Nagyon szép. Nem csak a ház, a környék is. Nagyon örülök, hogy eljöhettem – még ha kicsit tud félni a helyzettől. Még mindig nekidőlve, ujjait megkeresve fűzi össze azokat, ahogy a házat méricskéli.
- Kitalálom. Van egy haaatalmas kádad, amiben kiáztathatom magam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

- Milyen kedves. A miénk anno fel akarta jelenteni apámat, mert átlógott a diófa ága – más ország, más emberek, lehet erre több a jóindulat, mint az, ami a kis országukban jellemző. Végtére is, nem ördögtől való dolog a kedvesség, ő sem küldi melegebb éghajlatra a szomszédot, bár miért is tenné, eleget nem beszél vele. A falusi nyugdíjasok is inkább sminkelnének, kirázza a hideg, ha látja őket valahol ücsörögni. Azok a vén szipirtyók mindent tudnak, mindent látnak, mindenhol ott vannak. Inkább csóválja meg a fejét, somolyogva, ahogy nevet azon, mennyire nem ma lesz a halála napja. Drasztikusan ő is gondolt már arra, hogy szívrohamot kap és akkor majd mindegy lesz, hogy mi és merre, de a ketyegő még mindig jól üzemel, vagyis, nem érzi, hogy szorítana a mellkasa, zsibbadna a bal karja és hasonlók. Az idege mások, de azok olyan könnyedén feszülnek és eresztenek ki, mint a postásgumi.
- Tudom. Mint mindig – általában, vagy néha, mikor hogy esik ki, de szokása igazat mondani, már csak azért is, mert borzasztóan hazudik, illetve, nem most volt az, hogy azt mondta, neki ne hazudjon. Másnak sem nagyon teszi, inkább kimaradnak a dolgok, elhallgat és akkor máris szebben hangzik a dolog. De a nevetés elhal, a bolond gondolatok is, ahogy közelebb és közelebb araszolnak, ahogy Mihail magabiztos, ő úgy veszíti el kissé. Benne van és volt is az az egészséges kíváncsiság, hogy mit mondtak róla, mi a vélemény, de más az, ha valaki elmondja és más, ha élőben tapasztalja. Főképp, ha az adott dologra teszi, ahogy épp viselkedik és pontosan attól tart, hogy valami heves vagy szerencsétlen és ezzel ássa el magát. Általában nem érdekli, hogy hogyan ég be mások előtt, de most fontos. Legalább most. Ezek aggasztják őt, nem csoda, ha kapaszkodót keres, de jobbat talál. Nem visszakozik egy pillanatra sem, de még talán egy tömött utcán se tenné, semmi olyan látvány nincs ebben, akinek meg nem tetszik, annak tömör véleménye lenne. Neki szüksége van rá, feltölti, talán ki is rázza kissé az előbbi állapotból. Mindképpen nyugodtabb szusszanással figyeli a házat, és bár töretlen kicsinek érzi magát, mert nem mentek össze, elengedi a dolgot. Azt is, hogy koldusnak számolja magát az egyenletben, ha a kliséket nézné.
- Szerinted főzhetek nekik? Nem vennék rosszul? – az totál kikapcsolná, valami egyszerűt, csak random gondolatmenet, ahogy felsóhajtva hunyja le szemeit az apró csókokra nyakán, amit azonnal elönt a libabőr. Nem viszi tovább, ami jó is, mert akkor másfelé kalandozna. Így is mondjuk, mert mellette sétálva sandít rá, felvont szemöldökkel. De ajkain ott bujkál a jellegzetes mosolya.
- Felavatni a jakuzzit – hümmög elismerően. Még, hogy nem nagy. – Benne vagyok, de nincs nálam semmi fürdős cucc – mert elvileg azt abban illik, nem otthon van, hogy hiába a saját szint, meztelen mászkál mindenhova, még ha előtte már semmit sem takargat.
- Minden előtt legalább azt tanítsd meg, hogy tudok köszönni – néz vissza előre, majd az ujjaiba kapaszkodik. A kerítés már egészen közel és felbámul rá. Hát itt vannak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Ahogy az ételeket szemléli és hümmög, Elektra számára is biztosan hamar a tény, hogy hiába a kora, hiába az állapota, ő akkor is egy bohókás jelenség, amikor csak lehetősége van rá.
- Akkor máris sokkal könnyebb, igen – bólogat, hogy csak felfogás kérdése és akkor máris minden egyszerűbb, elvonatkoztatva attól, hogy mit is akar majd azzal tenni, amit épp lejegyzetel, vagy csak a fejében tárol el. Ez egy lehetőség, mert eddig mindig valaki „okos” beszélt bármiről is, ez viszont az ő alkalma arra, hogy talán kellemesebb legyen? Akár. Nem lehet pontos, nem olyan részletes emlékei és élményei vannak, mint mondjuk a lányoknak, de azt senki se tiltja, hogy néhány dolgot kiszínezzen.
- A legelső leginkább a bestia kifejezés – von aprón vállat, a holddal való éneklés még a jobbik eset, az csak egy vészjósló hang a távolban, nekik pedig hívó szó, kivéve, ha épp valaki utána a másik farkasnak esik. De azt a mesét már ismerik.
-  Mesélek, milyen. Se nem kellemes, se nem szörnyű – kezd bele, miután kényelmesen elhelyezkedik. – Fájdalmas az átalakulás, iszonyatos mértékben, ahogy halad az idő előre, már akkor érezni, ahogy lefelé indul a nap, ott motoszkál belül, majd egyre jobban és jobban. Ebben talán nincs is tévhitük, hogy nem egyszerű az, ahogy egyik bőrből a másikba – gondolkodik el kissé, hiszen a „milyen” érzés sok mindent takar. Keresgél hát azon emlékfoszlányok között, amiket a hosszú évek alatt megélt és valamelyest meg is maradt. Igaza van, mert vérengző vadak, ha nincs a bájital. – De nincs fenevad, ha valaki rendszeresen fogyasztja a bájitalt. Onnantól minden más, csak telnek az órák, nincs fájdalom csak a hely ingerei, amelyek körbeölelnek. Az erdő, az illatok, hasonló mint egy animágia, egy másik testben – von aprón vállat, nem tudja, jó-e a hasonlata, elvégre, ő mugli, nem tanulmányozott semmit ezelőtt, csak az van, amit ő tapasztalt. – Nincs vérengzés, ideális esetben semmi más, csak létezünk, kivárjuk az időt és megint fáj, de visszatérünk. Egyszerű, szabad érzés, főleg, ha nem egyedül van. Nem kellenek harcok, csak közös egyetértés az egészben, hogy vagyunk egymásnak. Ijesztőbb, mint aminek látszana – persze ettől függetlenül senkinek sem ajánlott ezek után simogatásra indulni, szerencsére nem is szokás. – Az, ami nemrég történt… az a véglet, ami elől mi menekülünk. Emberek vagyunk, ugyan úgy, csak van egy másodállapot, amikor másba kényszerülünk. Ember van odabent, de ha valaki ezt elveszíti, onnantól vad és fékezhetetlen, kegyetlen. Igen, lehet egykor a vadászat valós volt, de nem, már rég nem – rázza meg a fejét, miközben szusszan. Nehéz róla beszélni? Egy kissé, de valahol valami felszabadul, valami más. Nem remeg, nem görcsöl, csak érzi a kellemetlen utóízt. Most először, könnyebb.
- Semmiben. Nem vagyok erősebb, gyorsabb, sem más – pillant vissza a nőre. – Ellőtte a hangulat ingadozik, változik, utána pedig a gyengeség, de a hónap nagy része ugyan olyan, mint másnak. Evés, alvás, munka, unalmas körforgás. Csak a felfogás más, de ki hogy áll hozzá. Van, akit zavar, van aki elfogadja, vagy épp mások hogyan fogadják. Nekem semmiben nem más, általában, ugyan úgy létezem csupán annyi, hogy én… nos, egy muglinak ez teljesen külön nézőpont. Viszont már rég megtanultam élni vele, szóval, tökre unalmas hétköznapjaim vannak – nevet fel, ami persze nem igaz, de a kérdés szempontjából így jön ki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Művelődési Ház és Könyvtár

Sosem volt könyvtárba járós, mert diákként folyton bajszot és szemüveget rajzolt a tankönyvei illusztrációira, utána pedig arra se emlékezett néha, mi volt előtte nap, nemhogy mikorra van a határidő, így igazából itt ismerkedett meg a könyvtárral, amikor felfedezte. Mivel állapota sokszor köti ágyhoz, viszont annyi pénz nincs, amennyit könyvekre lehetne költeni, így tökéletes dolog a kölcsönzés. Beiratkozott, majd vissza-visszatért. A dátumokkal még mindig kicsit hadilábon képes állni, így inkább ügyes lett – vett egy naptárt és felfüggesztette az asztala fölé, gurba betűivel pedig bele-belejegyez mindent, ami fontos, illetve ugyanezt néha telefonjában is megteszi, így mindig szem előtt van minden. Most, hogy hazaért és még tanítás sincsen, összeszedte a köteteket és válla alá csapva készül visszavinni, út közben megejti a boltot és majd délután, amikor ejtőzik, megint valami sorokat búj. Néha kell ilyen is. Támadt pár ötlete még, félve gondol rá, hogy mégis hogy fog kinézni, amikor majd felveszik a kölcsönzős listájára, de aztán úgy van vele, nem érdekli. A „legrosszabbat” mindenki tudja, innentől pedig már csak felfelé visz minden, mégsem árt, ha mint akkor, most is kicsit rásegít. A cigarettáját a kukán elnyomva dobja bele, majd átvágva az úton, kényelmes léptekkel ér a könyvtárhoz, és nyit be. A hangra kapja oldalra a fejét, majd már indul is oda, csakhamar megleli a létre tetején ülő Lilit, aki épp rendezkedik. Nyugdíjas állásnak ő is simán szeretne ilyesmit művelni, könyveket pakolni, meg közöttük ücsörögni, még pár év és talán jöhet is.
- Szia! – áll meg, távolabb a létrától, mert így kényelmesebb felfele és neki is lefelé nézni. – Élvezed a magaslati levegőt? – ugyan már érzi, hogy vége a nyugalmas korszakának, még nem feszült pár apróbb vicchez, a nő pedig mindig kedves mosollyal fogadta, ez a tipikus ismeretség, amikor valahova valaki rendszeresen jár, csak Lili inkább abból ismeri, miket olvas.
- Igazából csak visszahoztam a múltkoriakat és jókat pakolsz, viszek is belőle. De igen, lehet hogy tudsz nekem segíteni… - kicsit lehalkítja magát, mintha szégyellős lenne, inkább csak az, hogy nem biztos megint. Aztán végül is, baj nem lehet belőle. A könyvek csak akkor ölnek ha polccal együtt dől a fejére.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Teljesen elbizonytalanodott. Amennyire eldöntötte, hogy megy és időt kért, úgy vált benne megint minden egy hatalmas kérdéssé, kell-e, szükséges-e, vagy…? Mindig elűzte, mindig arra jutott, hogy csak azt kell megnézni, mi történt akkor, amikor nem élt vele. Mi lett abból, aki elment egy nyaralásra és megtámadták. Mi lett abból, akinek annak idején semmi gondja nem volt, mert minden könnyedén ment, hogy aztán, amikor a jelenben valami történik, alig tudja kezelni vagy nehézkesen. Akinek, eleinte az ismerkedés is nehéz volt, pedig tudja, hogy könnyen vette, könnyen ment és most… most már könnyebb, de ehhez nem egy hónap kellett. Évek. És ezen van a hangsúly. Semmi sem a legjobb, van egy alap, aki vidám és szerethető, de mögötte ott a szorongás, a félelem, minden, amit ez a támadás a felszínre lökött, álmaiba invesztált. Amelytől most megint bizonytalan egy ajtóval szemben, hát még aki mögötte van. Pedig, felfigyelt arra, hogy megadta telefonszámát annak esetére talán, ha valami azonnali kellene, de itt még nem tartanak. Nem tudja, valaha fognak-e, ennek kell időt adni. Nagy levegő.
Bebújt, ahogy kéri, remegő ujjaival nyomja le a kilincset, majd már bent is van, halk kattanással csukódik be mögötte az ajtó. Kissé riadt kékjeivel keresi meg Riley sziluettjét, majd végül arcát és egyelőre az ajtótól nem messze áll meg.
- Jó napot – biccent felé, táskájának szíját babrálva lépked előre, majd kérdésére pillant el a kis készlet felé. Legszívesebben alkoholt mondana, mert úgy néz ki, eddig az az egyetlen, amely teljesen fel bírja oldani a nyelvét és lényét, de részegnek sem szeret lenni, nem is lenne idevaló, így végül bólint.
- Kávét szeretnék. Tej nélkül, két cukorral – azzal legalább már kényelmesebben érzi magát, csendben szemléli a rendelőt is, amelytől feszeng és amely sok dolgot húz fel benne. Talán túl mélyről is. Hol kellene majd kezdeni? Hol ér majd véget? Meddig tart? Mit kellene mondania? Mert lehet annyi minden van, hogy talán megijesztené a másikat.
- Hova ülhetek? – teljes tanácstalanság, felőle ácsoroghat is, ismeri ő a filmes, fekvős klisét, de arra most képtelen lenne.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Művelődési Ház és Könyvtár

- Jaj, dehogy van te öreg – legyint a lány felé, hiszen ha ő öreg, akkor saját maga egy múmia, csak a fásli maradt le róla. De persze, ő azt nem tudhatja, milyen kiöregedni a kviddicsből, mert sosem játszott és sosem fog, fél szemmel látott egy fél meccset, így nem is kérdezi meg inkább, mit lehet abban élvezni, mert neki borzalmas volt. Szegény környéke, aki elviselte, amikor jajongott és kiabált, mielőtt távozott. Azóta felajánlották, hogy kipróbálhatja, milyen seprűn repülni, persze csak benzintyúkként hátul, de még mindig nem jutott el oda, hogy ő erre igent mondjon. Ódzkodik tőle, meg… A fene sem tudja, valahogy nem. De olyan ez, mint valami extrém sport, egyszer ki kell próbálni.
- Hmmm. Legyen Az intézet és a A kívülálló. Ezek egész újak, ha jól néztem, jó lesz – bólogat magának inkább, remélve, hogy vannak is, ha nem, akkor majd máskor. Mindenesetre, most se megy el King nélkül, szent cél, hogy a lábadozások okán kiolvas mindent, amit elér, hátha a végén tényleg el kell mennie egy szemészhez is, mert nincs elég gondja. Hátrébb lép, hogy Lili kényelmesen tudjon szállni a létráról és ne tapossák egymás lábát. Lépked vele, majd átnyújtja a többit és amíg vár, a pultnak dől kényelmesen és körbenéz a könyvek halmán.
- Ha majd öregebb leszek, ide kell valami külön papír? Ha itt szeretném életem utolsó szakaszát pakolászással és könyvillattal tölteni – nem, nem ez az, amiért kérte, segítsen, ez csak kérdés, ami megfogalmazódott benne. Hagyja, hogy rendezkedjen majd csak akkor fordul felé.
- Ühm hát… - ez olyan, mint tiniként, egy faluban, ahol mindenki ismer mindenkit, óvszert kérni az első randihoz. Nem, dehogy megtörtént esemény alapján. Nem falu volt, Kanizsa város. – Járok pszichológushoz, de úgy érzem… nem tudok teljesen megnyílni. Vannak… vannak könyvek, amik erre jók? Létezik olyan, ami ilyen nyomiknak való, hogy ne akarjak kifutni az ajtón most se? Jaj… self help, az – oké, nagyon kínosan érzi magát. Kért volna inkább fura pózokkal telerakott könyvet, az legalább jobban illik a képbe.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Józan ésszel felfogni ezt a csöpp lánykát más lenne. Nincsenek benne veszett apai ösztönök, annál inkább a testvéri, hiszen hiába NEM akarja kimondani és elfogadni, neki ki lett szaggatva a húga a lelkéből, vagyis mellőle, és mintha folyton folyvást be akarná tölteni az ő hiányát, pedig az nem a legszebb dolog, de úgy néz ki, ezt hívják tudat alatti működésnek. Polli pedig tipikusan az a karakter a létezés könyvében, akinek senki nem tud ellenállni – és akkor semmi rosszra sem kell gondolni -, az ember mosolyog, kedves vele és ő is az lenne, de jelenleg nem éppen beszámítható, így, vigyorog, mint a vadalma.
- A-aa. Nekem nincs. Nem is volt – csak gyereknek, az a tipikus ág, amiből pisztoly lehetett, csúzli, de itt nem adnak fadarabot a kezébe. Mágiátlan, ámbár, ez senkinek nem egyértelmű, hiszen itt tanul, minimum egy alsószintes mágiára nevezik be, vagy kviblinek, de semmiképp annak, aki abból a világból jött, amely elől ennek titoknak kéne lenni. Ezért is olyan, mint a gyerek, aki valamit először lát, pedig látott már varázslatot, de mindig új tud lenni, mindig úgy érzi, látnia kell. Abbahagyja a kis performanszot, hogy előre dőlve hajoljon meg ő is, majd bólogat.
- Az vagyok, az vagyok. Mugli. Meg vicces. Vicces mugli – és valóban, mert a humora ébredt fel elsőnek, emlékszik vissza, hogy mostani lakótársát is hányszor nevetette meg, pedig meg sem erőltette magát. Ismerős szöveg, amit letol, elvégre, sok bűvész-show létezik, látott eleget tv-ben, vagy akárhol, hogy tudja, a nagy beszédek az igazi lényegek, a műsor néha annyira nem.
- Aha, tudom. Simán voltam. Ezer éve deee… voltam – bólogat megint, próbál visszaemlékezni mikor volt az és hol, de nem jut eszébe. Állatos műsor igen, meg az artisták, de bűvész, az annyira nem. A lufihajtó bohóc, az igen, mert már libabőrös is, ahogy elképzeli, pontosabban lelki füleivel hallja a lufi tipikus nyikordulását. Azt a hangot, amitől égnek mered minden szőrszála és belsőleg borzong. Borzalmas, szörnyű. Megrázza a fejét, mintha a mozdulat kiűzni ezt azonnal. Ekkor pislog arra a pontra, ahova a lányka mutat, de ha ütnék sem tudna ott semmi mást látni, mint koszt meg a berendezést. Nincs kecske, vagy csak ő nem azt kapta. Érdekes. Hátradőlve engedi el a fantom-kecskét, magyaráz, igazán szégyelli magát valahol mélyen attól, amilyen hangok jönnek ki belőle. Ronda szavak, amiket nem kéne az apróságnak hallani, megérdemelné a szappant.
- Nem hát. Nem. Én nekem nincs kötelező úgymond, mint ööööö… na nekem nincs mágiám, semmi. Így azokra figyelnem se kell. Van pár órám, nem kell idebent laknom, speckó vizsga. Írok én mindent, amit tudok – máshogy most nem tudná körbeírni, de a lényeg így is átment, ebben biztos. Tovább tetézi csak, hogy úgymond annak az okát is leleplezi, amely miatt egyáltalán erre létezik, mint jelenség. Jó nagy bukta, de már kár visszavonni és nem is lehet, főleg, hogy most nem is tud logikusan gondolkodni.
- Ahaa. Tutira igazából – máshogy nem is lehetne. Persze, ő is nevetett, amikor felkelt és közölték vele, sokáig nevetett, aztán a kezdeti örömködés minden másba csapott át. Nagyon másba. – Ööö… lehet tudom. Nem tudom most, hogy tudom-e – hunyorog, nem érti, hogy jön ide, a logika halála. Talán tovább mondja, talán addig rájön, hogy az-e, amire gondol, vagy nagyon nem. – Polka. Ez nagyon aranyos. Polka vagy – nevet egy sort, tudná még csavarni, de amúgy se az a fajta, aki beceneveket gyárt, azokat csavarja meg. Olyannyira, hogy az már-már idegesítő. Elneveti magát inkább a becenév magyarázatára és igen, a lián köthető oda is, de eddig senkin nem vette a szájára így. Mindig van valami új és legalább nem lányos. Sehogy sem az, borostás, kócos, lerágott körmű, minden. És ez így jó.
- Mennyi a sokáig? Mert közben nagyon, utána is, dee nagyon utána csak fáradt vagyok. Naaagyon. Nincs erőm mozogni se – mintha most sem lenne, úgy van elnyúlva szinte ültében, de a kicsihez képest hosszú lábainak így is van bőven hely. Mintha végtelen lenne a szoba, meg a lábai is. El is nézegeti kicsit, bambulva nyújtja előrébb azokat, de nem, nem érnek tovább.
- Nem. Nagyon kevésre. Mások többet, én buta vagyok a farkashoz – von vállat, mert sose vizsgálta, hogy miért történik ez, hogyan, miképp. Talán mágiahiány, talán pszichés, talán más. – Ú repülni… Ti azt tudtok, seprűvel! Seprű. Istenem. Hogy lehet ilyen baromság – röhögi el magát, mert most, kába agya képzeli el saját magát, az otthoni partvison ülve, ahogy repked az iskola körül. Végül, annyira röhög a saját képein, hogy eldől oldalra, és onnan néz fel a lánykára. – Vagy pióca. Mert az tudod… szíííváááás – és megint röhög. Ha látná magát, a normál fele, már rég sikítana talán. Ki kell másznia ebből, de olyan jól mulat. Felkönyököl végül, szemei a nevetés könnyeitől csillognak.
- Engem is löktek. Nőjek fel, éljek meg, legyenek valakijeim, blablabla. Tudod mit csináltam első este? Sírtam, mint a gyerekek. Sose sírok – lazán beszél róla, pedig eddig sosem. Sírt, félt, egyedül érezte magát, mint sosem, nem akart itt lenni. Kuporgott a szobában, amit bérelt és nem akart itt lenni. De úgy beszél róla, mintha természetes lenne. Nagyon nem kell neki semmi tudatmódosító.
- Nem muszáj felnőni. Nem jó buli – mondja az, aki alapesetben többször gyerekes. – Ó, szegény. Hány éves? És ööö… ha nagyon álmos vagy, jaj, hát visszakísérlek, csak tudja felkelni – mert mintha tagjai túl nehezek vagy túl könnyűek lennének. Fogalma sincs, fekszik még kicsit, bár oldalának hideg a padló.
- Tudsz? De menőőő! Én semmi hangszert nem tudok, csak hallgatni, de azt nagyon. Énekelni szoktam, ha zuhanyzok. De rossz, akkor neked nem fogok – nevetgél, hogy nem kínozza, elég, ha most társaságával. Kezd lassulni, éhes lenni, tipikus high-érzés, amikor minden békés, minden szép és jó. – Értelek, értelek – lassú pislogással bólint felé. Nem érti most, de később fogja. – Buták, korlátoltak. Ami nem olyan mint ők, nem értik. Nem tudják érteni – ez saját magára kevésbé igaz, ő csak befele fordul, nincs olyan korlát, ami nem enged dolgokat. Persze, a lányka mondatai bőven mutatják, hogy mivel nem átlagos, máshogy bárnak vele.
- A kecske? Elmeeent – legyintve ül fel lassan, elcsigázottan. Feje kicsit koccan a falnak, de észre sem veszi, neki amúgy is ritkán fáj valami. – Öööö passz. Szerintem, aludni kell meg valami gyógyszer. Menjünk ki? Ki kéne menni… mert, mert túl puha ez a padló. Menni kéne – meg a lányka is álmos. Lassan tápászkodik fel, mint az óriás, úgy néz ki mellette. A falba kapaszkodik, lábai elzsibbadtak, térde kicsit megremeg. – Sikeeeer! Akarsz repülni? Vihetlek a hátamon!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Művelődési Ház és Könyvtár

- Óóó, hogy úgy! Akkor úgymond, szerencséd is volt, még Ricsivel is. Ez külön öröm, mert a kapkodás sosem jó. És akkor már abszolút nem mész vissza tanulni? – nem mintha tervezne magának második szakot, elég lesz még a plusz év egyetem, ami majd még hátralesz, ha itt leteszi a tollat, aztán meg már kezdjen magával valamit igazán. Nem lehet örökké diák, bármennyire is kecsegtető, meg jó, neki van egy kazal éve, amit nem tud visszaforgatni és neki gyorsabban telik, mint másoknak. Élvezi a mostani életet is, nem tudja, sőt, nem hiszi, hogy az élet neki gyereket sodor a nevére és az életébe, így nem nagyon lesz mire és mit hagyni, de legalább elmondhatja majd, hogy szép volt. Vagy csak gondol rá. Abban azonban, nem mindig fér majd bele az, hogy ő iskolapadban ül.
- Köszönöm, köszönöm – érkezik meg a rendelése, de nem siet, nem is sietteti, ő tipikusan az az alak, aki kivárja a sorát, mosolyog is közben és addig elfoglalja magát. Most beszélget, ami a legjobb, művelődik is, ahogy hümmögve hallgatja azt, hogy mi kellene ahhoz, hogy ő itt simogathassa a könyvek gerinceit. Megint végzettség. Most már tényleg keresnie kellene valamit az idő kerekére.
- Ó, kár. Nem hiszem, hogy nekem még egy egyetem beleférne. Vagy hát, így is levelezőn vagyok, még átgondolom. Jó ha van papír, de itt tényleg ellennék. Elteszem ötletnek. Én pont a nyugit szeretem, bár a DÖK-ben szervezkedek is, de nem vagyok benne a legjobb – és nem azért, mert nincs ötlete vagy kedve, hanem mivel lassabb, olykor pedig kiesik, nem épp a legjobb, leggyakorlottabb, eleve sose csinált ilyet, mivel pedig itt a legtöbb dolog mágiával megy, a legtöbb esetben leült és nézte, ahogy el-elbűvölnek dolgokat, míg ő kipakolta a székeket, mert azt kérte, hogy legalább hasznosnak érezze magát. Aztán jött valaki, intett a pálcával és totál átrendezte, mert úgy jobb volt. Elengedi a dolgot, hogy kitérhessen a lényegre, amit menet közben gondolt ki. Körömágyán piszkálja az apró bőrt, ahogy beszélni kezd Lili és nagyot sóhajt.
- Nem tudom milyen Ricsi, de akkor… hű – pislog kicsit, mert hallani hallott róla már valamelyest, sőt, nem merült annyira bele, mint mondjuk be-betérve Lili dolgaiban, ha alkalomadtán beszélgettek. – Nem megfelelő? Akkor mi lehetne? – igazából nem őt szidta, sőt, hanem csak az alkalmak közötti időszakokat szeretné kitölteni öngyakorlással. Lépked persze utána, nyelve egyet, mintha vesztőhelyre kísérné.
- Hááát… közepes. Legyen a közepes. Azt fel fogom fogni – vagy nem, de akkor tudja majd, hogy előrébb kell menni. – Én csak… csak a kommunikáción fejlesztenék. Nehezen nyitok még a pszichológusnak is néha.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

- Ó, vagy úgy. Küldi akkor a sütiket is, remélem – a rajongók már csak ilyenek, szinte mindegy és kortalan. Nincsen azzal semmi probléma, ha nem ölik egymást a szomszédok, arról pedig aztán semmit sem tud, milyenek erre a népek és persze arról sem, akikhez közelednek. Beszéltek róla, ha nem is minden nap, minden órában, de szóba jött, aggodalma, várakozása és persze öröme is, mert örül, még ha izgul is és legszívesebben még mindig időt kérne, pár percet, hogy valami olyan monológot találjon ki, amitől megnyerőbb és határozottabb, mint ami, hogy aztán utálja magát érte, hogy ennyire mű akarjon lenni. Igen, volt róla szó, adja magát, adja azt, akit Mihail is ismer és akkor semmi zsákbamacskát nem árul. Így lesz korrekt. Csak akkor is. Ahogy közeledett a dátum, úgy nem tudott nem gondolni rá, még ha szavakba nem is öntötte. Ahogy ledőltek aludni előző este, úgy hallgatta szuszogását és képzelte el a helyzetet, a helyet, amely felülmúlta az képeket, amiket festett a fejében. Ez egy más ország, más táj, más közeg, mint a falu, ahol vannak nagy házak, de nem ekkorák. Nem járt sosem ilyen közegben, hiába volt tehetősebb barátnője, ők is egyszerűbb családi házban éltek. De nem irigyli, nem ítéli el, mert… mert nem lényeges. Ha egy kis házba vinné, az sem számít. Együtt mennek és ez egy nagy lépés, amelytől kiugrik a szíve, nem csak a csóktól, nem csak az abba sűrített érzelmektől. Nagy lépés. Érzi. Reménykedik abban, hogy méltó is rá.
- Szuper, szuper. Vannak is ötleteim – tereli el kavargó gondolatait egy vacsora ötletére, ahol persze valami egyszerűt de nagyszerűt csinál, ahol kötetlenebb lesz, könnyebben mozog. De nem fogja erőltetni, azt sem tudja, miket tervezett ő, vagy esetleg a szülei, hiszen, bármi lehet. Felszusszanva engedi el ajkainak érintését, a bőrén hagyott apró foltok emlékét, amelyek bizseregnek, majd libabőre is elsimul. Kicsit fázik, talán az izgalom, idegesség, még csak az kéne, hogy annyira bepörgesse magát, hogy a láza is felszökken. Képes rá, vagyis, egykoron képes volt, nemigen volt azóta olyan beteg. Feje billen kissé oldalra, miközben hallgatja, hogy a vacsoráról egész messze terelődnek a gondolatok. Mintha ártatlan akarna tekinteni rá, miközben ajkai szegletében somolyog, úgy, amikor igenis veszi az utalást és folyik bele abba.
- Akkor ezért mondtad, hogy felesleges annyi holmi. Én meg nem értettem – csóválja meg a fejét, mintha szörnyű dologra célozna. Nem hiszi, hogy bár saját külön szint, azonnal majd meztelenkedni fog, szóval lényegében ami kell, az van nála. – Tudom mit jelent, tudom én. De nem hiszem, hogy ez gond lenne – hajol oda, hogy egy gyors csókot hintsen arcára, majd enged a húzásnak és követi felfelé. Lefele néz, nehogy elvétse a lépést, ha a cél előtt töri ki a bokáját, akkor inkább süllyedjen is el.
- Jaj, rendben. Akkor nem lesz gond – most, hogy valami kütyü, vagy egy tag, aki majd minden szavukat figyeli, nem fontos. Nagy szemekkel néz fel rá, kapaszkodik az ujjaiba és nyel egy nagyot.
- Nem tudom – de mire ezt kimondja, igazából bent vannak. Becsukódik mögötte az ajtó, az idő lelassul, kellemes meleg és közeg veszi körbe. Talán még valahol riadt a tekintete, kicsit, de hamar szedi ki azt onnan és néz végre feléjük, azokra, kikre már mióta készül. Lehunyja pár pillanatra a szemeit, ahogy hátára simítva tenyerét, ismét kissé a felsőbe kapaszkodik, de ahogy pillái felnyílnak, elhangzanak a szavak, valóban rendben. Izgul, pulzusa az egekben, de arca érdeklődő, mosolyog és mintha lámpaláza elmúlna. Már kellemesen simulnak ujjait a hátára.
- Hello… jó napot. Örülök a találkozásnak – szavai kissé erőtlenebbek, de ezt csak az veszi észre, aki eddig is hallgatta. De még mindig a legjobb, mintsem kimenekülni és levegőt kapkodni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

A süteményért nyúl és harap belőle egyet, nyammogva ízleli, hogy mifélét alkotott Elektra, elvégre, az ő sütitudománya igencsak gyatra, vagyis ehető, de ronda alapon tud bármit is és nem erőlteti. Pedig nagyon szereti a Fanta szeletet, de vagy túl folyós a túró, vagy nem akar szépen megkötni az a fránya zselé, de eldöntötte, ha ezt túléli, csinálni fog. Elmosolyodik, ahogy a falatot lenyeli.
- Igen, az teljesen más – persze, nem kell itt arra gondolni, hogy autókat tud felkapni, akár gondolattal. Csak más. Ahogy előtte fáradt, úgy tűnik el az egész. – Persze. Az érzékek teljesen mások, máshogy van a szaglás, a hallás, minden. Tény és való, hogy mindenki a gyilkolással azonosítja és talán, talán amikor ez az átok megszületett, azért is lett ilyen, hogy… az áldozat biztos ne menekülhessen – csüggedt sóhaj, hogy mire lehetne használni azt, amit a kórság ad. Ne értse félre senki, neki még mindig rossz az emlékező képessége, de improvizálni és a teljesen logikus lényeget mondani ő is tudja. Sőt. Sokat gondolkodott rajta, miket emeljen ki.
- Részben van jelen. A bájital segít ebben, ám a helyén való tudat erős kifejezés. Vagy hát, én csak a magam nevében tudok beszélni, ugyebár – nevet kicsit, hogy ki tudja, hogy a mágia világában mi minden lehetséges és mi nem. Újabbat harap a kekszből, ismét rágódva gondolja át, mit tudna még ehhez mondani, mi az, ami még helytállna és nem tévedve nagyot, mondana őrültséget vele. Nem vette át a dolgokat, ez tény, nem olvasott könyveket, mert úgy vélte, minek. Nem előadást tart. – Az animágia bármikor, bárhol. Nekünk csak egy alkalom van a hónapban. De elég is – utal itt finoman arra, hogy míg az animágus semmit, ők annál többet éreznek és nem épp a kellemes részből. Elfogyasztja hát a beálló csendben a kekszet és kezét hanyagul a farmerbe törölve ujjait pillant vissza rá. Száját húzza el a felbukkanó témára, amivel nem tud mit kezdeni, mert tudta, hogy fel fog bukkanni, hiszen, miért is ne történt volna meg? Aprót sóhajt, hogy aztán kortyoljon egyet a limonádéból, majd bólintson.
- Mint amúgy mindig, mindenhol. A színes bőrűeket, a romákat, mert van egy-egy csoport, akik tényleg bűnöznek, de a többit ezért elítélik. Miért lenne itt ez másképp – nem akar ő most itt világot megváltani, nem tudja azt sem, hogy más fajokkal, mert hallott párról, mi a helyzet. – Azt a véleményt te nem írhatod le – neveti el magát, mert tudna mit mondani, de nem teheti, mert nem illik. – Teljes mértékben elítélem. Hogy a tárgyra térjek. Persze, biztos van, ahol valamiért nem tudják megengedni maguknak, de aki tudná és ilyet tesz… Inkább nem folytatom. Az ilyenek, akik azt a lányt támadták meg, meg… meg engem… azok már sehol sem emberek. Vadak és eszüket vette a gyilkolási vágy. Nincs helyük a világban – kicsit elkomorodik a végére a felbukó dolgoktól, de végül, csak sóhajt egyet. Nincs helyük, sehol sem.