Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

A szobabeosztásra őszintén, nemigen figyel, hogy ki mit és merre oszt el, mert elméje még mindig eléggé azon jár, milyen talajon is ácsorog jelenleg. El is zúgna mellette a dolog igazándiból, mert lehet nem alszik egy szemet sem ebben a pár napban, csak pörgeti a fejében azt, hogy legfőképp a seggén maradjon és ne üljön fel a vonatra, hogy kicsit tovább menve legalább igazán a környéken lehetne. Szóval elosztják ki és merre, ő meg ezzel némán egyet is ért, bár azért megjegyzi azt a fél mondatot, neki ennyi elég volt a megbeszélés ezen része, fejét elfordítva néz vissza az állomás felé, mintha vágyódna, pedig nem, inkább írjuk ezt terepszemlének, míg a többiek is elintézik a dolgokat,  ezt a részt most ingatag hangulata miatt el is lapozná, de csak felszalad a szemöldöke arra, amit Márk mond. Benne továbbra sincs harag felé, sőt, nem is akar újabbat se semmit sem. Hosszan szusszant egyet, mielőtt kiszaladna bármi, Karola meg menti a helyzetet. Komolyan. Rá is mosolyog a lányra.
- Persze, hogy nem úgy. A favágás mugli dolog, akkor azt vihetem? - elvégre nem akar senki kiskorúak kezébe kisbaltát adni. Nem is biztos, hogy kell, a legtöbb helyen be van készítve egy csinos rakás, de majd körbenéz. Ha meg nem, vannak itt annyian, majd megoldanak valami tüzet, nem? Közben Mihail is mozdul és pár szóval kapja el Márkot, meg a modorát, bár fogalma sincs, mire céloz a pizzériával, de ő meg szusszan egyet, mert ha megint elkezdik, akkor mérges lesz.
- Hagyd el, felőlem moroghat rám – von vállat, mert a feltételezés egy dolog, a tettek meg mások. Ez ilyen. - Mondjuk, ha már bolt és grillezni akarunk, akkor faszén. Azon is lehet zöldség, mert az fontos, csak én rossz gyerek vagyok és a köretet később eszem meg – az már más dolog, hogy neki a hús a fontosabb, még ha mindig is az volt, vagy mert most a kórság azt kívánja. Mindegy az. Az meg hogy mit hisz, inkább nem szól rá semmit. Morogja ki magát, ő se úgy értette, de nincs itt teljesen fejben. Lehet a bolt dolog jó lenne, egy jó nagy séta, lehet mégsem.
- Gitár is? Király – akkor az már a hangulatos lesz, főleg pillecukorral. Mondjuk azt sosem tolta, szalonnázni annál inkább, de oda sem neki. A populáris ízlés is egyéni dolog, nem kell szabadkoznia, amit tud, az elég. Megint elcsendesedik végül, mintha amúgy ez muszáj lenne és inkább megszokásból kezdi el a körmét rágni, amelyet hosszúnak ítél meg és most ezen változtatni kell. Majd ha neki kell dolog, elugrik érte, egyelőre fel van tankolva azzal, amivel bűnözik. Akaratlan neveti el magát mégis arra, hogy miket feltételez, egy bevásárlásnyi idő alatt.
- Minek vér, ott a tó – von vállat, mint valami nagy humor herold, és már veszi is el a táskát, hogy akkor eligazítás vége, most jön a csendes pihenő, vagyis csak egy szusszanás. Még ki kell majd pakolni. Tény, legalább le van foglalva az agya, ahogy ténykedik majd, akár a húst békén hagyva, mert akkor megint azt hiszik, hogy értetlen. Nem is erre szusszan végül, ahogy elérik a faházat és benyit, majd beballag ő is és körbenéz. Még mindig tele a feje. Arcot is dörzsöl, miközben a másik ledől, ő meg átlesi a helyet gyorsan, a táskát a szék mellé ejtve. Putribbra emlékezett, de lehet csak gyerekkorában volt divat putris helyen elszállásolni őket, nem mintha a retró emeletes vaságyas megoldás akkor rossz lett volna.
- Ejha. Azért jobb, mint amit elképzeltem. Ez faházhoz képest luxus – jár egyet körbe, majd végül állapodik meg a tekintete az ágynál és annak szélére huppan, míg Mihail eldőlve szusszan egyet. Kell is, most aztán lesz zsibvásár. - Hát mivel alapvetően középen és mindenhol szoktam aludni, át kéne gondolnom, hogy a tök mindegy, vagy amelyik épp sikerül válasz közül melyik illik rám – még állát is megdörzsöli, mint a nagy gondolatok közepette, aztán egy apró vigyorral vállat von. - Jó ez a mi... bal. Mondjuk eleve emeletes ágyra számítottam, vagy ha nem, akkor nem arra, hogy veled. Megleptél – nem játszik harag benne, csak tényleg az, hogy nem számolt vele és nem úgy, hogy nyíltan mindenki előtt jelenti ki. - De annyira őket nem sokkolta a tény, hogy csak Karola alszik egyedül – tény ami tény, kicsit talán játszik szavaiban egyfajta zavar is, de valljuk be, együtt aludni valakivel, nem az ő műfaja. Mindegy, tenyerét simítja az ágyra és süppeszti be, ezzel a részével nem lesznek gondjai.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Kevesebb füst kellene, most érzi. Torka kapar, oldalra fordulva valószínűleg most köpi ki a benyelt apró bogarat, de hamar vissza is fordul, nem kellene azzal nyitnia a napot, hogy akkora hasast vág, mint a nagykabát. Előre bámulva hunyorog a hátára, persze, neki nincs menőn odaillesztett szemüvege, csak egy ujjaitól megfosztott, megszürkült felső, ahhoz passzoló melegítőalsó, ami sok és mindjárt kigyullad, lehet tanulnia kellene az előtte robogótól, hogy kereshet rövidet is, de most már mindegy. Ahogy hátra szól, úgy nyög fel, hát majd mindjárt ad neki ücsörgést. Ahogy anno egyedül, most úgy csatlakozik be hozzá alkalomadtán erre az őrült dologra – mert azt mondják, aki magától fut, az nem normális – vagy épp a földet túrni, Kim mellett a másik inspiráló arra, hogy most már saját kis kertje is van. Még az elején sikerült majdnem rossz szomszédnak lennie, amikor a jobb napjain elengedte magát hangügyileg, aztán szép lassan értette meg, mire kell a csend es a nyugalom, aztán meg milyen jó kávét adni annak, aki nem kéri, csak a táskák a szeme alatt. Kellemes figura, még ha sokfelé is sodorta az élet, másik utcába, mondhatni életbe, nem volt sok alkalma, de be-betoppant, hogy adjanak neki is ásót, ha már pöccintésre neki semmi se megy. A gyerekek ténye se annyira riasztó, de látni rajta, hogy nincs tapasztalata, sőt, ami volt, az is megkopott, de igyekszik. Többek között azért is ritkább, mert kicsik közelében nem tanácsos a farkaskór fura agymenete.
- Bal oldal – vigyorogva idézi fel az egyik filmes elemet, miközben kilövi magát és elhalad mellette, nesze neked ücsörgés, bár ez nem annyira tartható, mint az eddigi, a szúró oldala is jelzi, attól még kellett. Kanyart vesz be, ehhez kénytelen le is lassítani valamelyest, ha nem akar crossmotor módjára az oldalán csúszni. Az rohadt kellemetlen lenne, annyi szent. Belegondolva kicsit fura ez, mert a másik nagyon az elején lépett be a dologba, amikor nem is akart nyitni sem és most szívesen csoszog át, volt, hogy ereje nem volt enni, csak alkotni, így vitt egy nagy adag kaját, ha már a süteményeitől a kuka is ódzkodik. Bezzeg a palacsinta...
- Meghalok! – zihálja, ahogy végleg visszább vesz a tempóból, és tekintetét függeszti egy pillanatra rá. – Lehet... kevesebb nasi... kellene – nyögi, de nem mintha az fenyegetné, hogy pocakot ereszt. Nem. Talán többet kellene időt hagyni a mozgásra, de nem egyszerű, ha havonta kicsit lerobban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Egy pillanatra billen ki, ahogy talpa alá kerül, leginkább mégis csak kellemetlen érzés fog maradni, mert a talpát nyomja meg, a futós cipője talpa, amely nem épp olyan, mint azoknak, akik reggelente direkt erre vett cuccokban kocognak, ehhez épp elég vékony volt. Mordul egyet, bár inkább tűnik halálhörgésnek, mint akármi másnak, jogos lesz a megjegyzés, hogy hát nem így kellene talán vagánykodni. Nem egyszerű, belőni mit és mikor szabad, mert érzi ő, hogy mindenre van ereje, aztán elkezdi, és úgy van vele, hogy bár sosem kezdte volna el. Egyelőre össze kell hangolni ezt jobban, vagy elismerni, hogy a másik igenis jobb passzban van, akkor is, amikor ő ereje teljében vágódik ki mellé. Amúgy pedig nem olyan komoly „versengés” és bizonyítási vágy ez. Csak történik, mókás, aztán megy tovább az élet és a téma, mintha eleve csak beszélgetni jöttek volna ki, nem kiköpni a tüdejüket. Kellemesen egyszerű dolog ez, amely lelazítja, nem mintha panaszkodni akarna, sőt, nincs is oka, egy szemernyit sem, azonban nem akarja azt sem, hogy bárki azt gondolja, azért, mert valaki fontosabb került az életébe és nagyon közel, mindenki más megszűnik. Lehet, hogy ezzel sok és nagy gondja volt, hogy nagyon sokat dolgozott, hogy senki se legyen, vagy épp kevesek, mostanra azonban, lehet azt mondani, egészen összeszedte magát. Talán a másik is látja.
Ahogy azt is, hogy kifullad, elfogy az üzemanyag. Az apró lökésre pillant rá, majd felhorkant. Most nem lő ki előre, tartja a tempót, szinte egyszerre szedi a lábait vele, hátha rétes lesz a jutalma.
- Fogom is... - már mindjárt duzzog az arca, és mégsem. Valami vigyorszerű az, meg fintor, de aztán  végül sétára fogják a dolgot és felszusszan. Kell pár kapkodó levegővétel, hogy szóhoz jusson, pólója szélét fogja meg, hogy felhajtva a bőrét villogtassa kicsit, az izzadtságot letörölje arcáról, mielőtt szemét csípi. Csak egy pillanatra, mert már engedi is el, majd simítja hátra kusza tincseit, így fordul végül felé.
- Tényleg nehezek a csontjaim. A hátadra vehetsz és megérzed – próbál komoly lenni, majd elröhögi magát. Még azért kicsit kapkodja a levegőt. - Ez most akkor... döntetlen? - hunyorog egy sort.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Ahogy elengedi a póló anyagát, úgy mered rá, mintha olyat mondana, ami akkor is lehetetlen, ha a Nap most azonnal leesik a helyéről. Prüszköl is, mint a sértett gyerek, persze, érti ő, mire is célozhat amúgy, de nem, nem kell, mert most nem az van. Furcsamód, valahogy, amikor vele kapcsolatban merült fel a baja, nem rejtette a felmosóvödre alá, csak megtörtént, talán ki se lett mondva, azóta pedig tudott tény. Ő nem veszélyes senkire amúgy se, úgy se, még ha néhány szakirodalom annak is nevezi és ez eleinte, amikor elkezdett a felépülés alatt olvasgatni, igencsak lehúzta.
- Persze, hogy tudok járni, szaladni fogok! - jelenti ki nagy hanggal, pedig az nem olyan biztos, ha az előbbi sprint nem húzza tagjaiba az izomlázat, akkor semmi sem. Mindegy is, megszokta már, hogy néha cukkolja, mint valami fura motiváció, vagy ő viszonozza azt, mintha amúgy évtizedek óta működne ez és a sértettség, mint tény és felbukkanó probléma, sosem létezhetne. Kedveli a másikat, olyasmi figura, akiket mindig is keresett az életben és elült a köreikben, mulatott. Csakhogy, az a figura is már rég a múlté, ő lassabb, komótosabb, többet gondolkodik, mint cselekszik, kivéve ha kijárnak futni vagy másképp levegőzni, de alapvetően akárhogy nézi, egy új személyiség. Nem érdekes, hogy más korosztály, az ő komolysága és a férfi bohémsága egy együttes, egyenlő számra húzzák az egészet.
- Ha nem húzod meg a hátat gazolás közben, holnap is simán lefutlak – még mindig meg akar gyulladni. Egy pillanatra áll meg és hajol le, hogy a nadrág szárait feltűrje lábain. No igen, így, hogy nem fut, már könnyebben marad ott, még ha kreténül is mutatnak, de oda se neki. Sosem érdekelte, hogy néz ki, ezek után sem fogja. Ez már csak ilyen biznisz. Visszaegyenesedve, a szabaddá tett vádlijaival lépked mellette és a pillantására elvigyorodik. Igen. Nem viccel, de nem is ugrik a nyakába. Na, nem olyan ő.
- Hát mert ha azt mondom, én nyertem, mégsem olyan igaz – hümmög párat, automatikusan a zsebébe nyúlva, mert keresi a rohadt bagót, még ha épp még mindig ki akar szakadni a tüdeje és gyújtana rá, de otthon hagyta mert futáshoz nem kell, megdorgálás se kell. Oké. Lehet amúgy is lejjebb kellene róla szoknia...
- Mmmm? - pangásból hozza vissza a hangja, ahogy közben nyelvét rágja. Nem szenved, csak most ezzel üti el az időt, aztán hogy nézi a felvillanyozott tekintetet. Az övé meg egyből kíváncsi, hogy aztán az ő szemöldöke szökkenjen a magasba.
- Aaaaaaaa – emeli meg állát, hogy leesik neki, mit akar. - A valentin nap is jótékony volt és marha sokan licitáltak. Azt mondjuk a suli szervezte, de így is hát... kikerekedett a szemem a végösszegen – szisszen egyet, mert látta az elszámolást és ja. Örült volna annak mindenki. - Amúgy attól függ, mennyi olyan elvetemült van, akik futnak is, de amúgy nem rossz. És mi lenne a jótékonyság alapja? Menhely, árvák, öregek? Mert oké ez Pesten bármire mehet, de itt asszem kicsit már a világ.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Lehet számokat vetni, osztani és szorozni, de vajmi keveset tud arról, mögötte mi áll, ahogy ő sem kezdte el regélni, pedig amúgy nála, úgymond, semmi sem bonyolult. Sőt mi több. Ha csak fele annyira sejtené az igazságot, ahogy néha meg-megismer történeteket, akkor rájön, hogy semmi sincs és semmi olyan főleg, amelytől az ő szavai fontosabbak lennének. Így sem gondolkodik úgy, de önös nézete, a sok év alatt beleivódott az elméjébe és nehezen enged fel. Igen, jöhetnek a fura, pocsék és elcsépelt életigazságok; másnak sokkal rosszabb volt, van és lesz, mindig szenved valaki, mindig jobban és a többi. Mint mikor gyereknek a „lehetnél kitűnő, mert a másik is az”, de már igazából ott megtanulta, tanulja bárki, hogy igen. Az a különbség, hogy ő nem az a valaki, ő saját maga, a saját kis gondjaival, a saját szemétkupacokkal, amiken ücsörög. És mégis, látni mást könnyebb, ahogy hallgatni is. Magának már unalmasak az önfekélyező dolgok, a tények, amelyeket ismer. Talán ezért olyan kíváncsi mindenre, legyen az dolog, személy vagy csak hely, mert egyszerűen ingerszegény helyről érkezve, akaratlanul kapkod mindenfelé a maga kis tempójában. Hogy végig csak várt talán valakire, valamire, amire figyelhet, amely elviszi olyan helyre, amely szebb és jobb. Hát, várhatta volna. Ő nem a hercegnő a toronyban, aki hajzuhatagát leengedve hagyja felmászni a megmentőt, ő csontváz lett volna a toronyban, aki kihagyta a lehetőséget, hogy az ajtó zárva sem volt sosem. Ezeknek mind mindegy már, hiszen itt van és el sem rohant.
Érzi, ahogy összerezzen, kicsit mintha a másik is elveszett volna fejben, valahol, bárhol, mint az előbb kicsit saját maga is. Úgy néz ki, ez akaratlanul történik meg vele, újra és újra. Beszél és elmereng, pedig aztán, sosem volt szokása, mint valami rossz öregember. Le kell gyűrnie, a melankólia egy része sikerült, állítólag már nincs a tekintetében sem sokszor olyan, amelytől az embernek kedve lenne leültetni és megnyugtatni, pedig épp nincs semmi. Esetlen mozdulatok, ahogy átöleli és nem is gondolja, hogy ez most a jó „válasz” akármire. Csak megtörténik, mint amúgy mostanság minden más is, vagy épp ez is, mármint, ami nem olyan rég ment le kettejük között. Nem mondaná, hogy most sokkal okosabb, csak inkább... nyugodtabb? Valahogy úgy. Nem tudja megfogalmazni. Könnyebb a léleknek, hogy kiöntötte és mégsem, mert esetlen és suta. Annak érzi minden tagját, ahogy rezdül az érintésekre, még ha azok lazulnak, távolodnak.
- Azt hiszem, erről nem lett volna szabad kérdeznem. Ne haragudj – mert kellemetlen, miért ne lenne. Lesüti a tekintetét is, hogy valóban nem azt akarta, hogy erre gondolni kelljen, vagy az ő hét évére. Bármire. Aprót szusszanva pillant vissza rá, ahogy közeledik felé és ismét megérzi ajkait, mintha megint csak az első lenne. Ez mindig ilyen? Vagy egyáltalán, lesz? Mi lesz most? Kérdezné, de egyszerűen nem jön ajkaira egyik szó sem. Viszonozza, nézi, ahogy ellép, most nem hunyja le a szemeit és vár másra, nézi és nem tud kérdezni, mára minden okos(abb) szavát ellőtte. Mindegy. Felesleges is lenne, vagy megint csak tapintatlan, zavaró. Oké. Semmit sem ért.
- Persze, persze, menj csak. Majd összefutunk még valamikor – mosolyodik el. Nem tudja mikor, hogy, csak a DÖK vagy amúgy is, nem nagyon tervezget, csak azt, hogy nem bújik el megint, annyira. Egy sóhajtással engedi el, csusszannak le tagjairól a kezei és a falnak dőlve néz utána. Arcát dörzsöli át, most tiszta volt a feje végig, mégis, úgy érzi, mégsem, mert volt minden. Felőle. Még mindig csodálkozik azon ahogy fogadta, nem pedig újabb nevetés és akármi. Mindenen csodálkozik. Lassan tolja el magát a faltól, igazgatja meg a felcsúszott felsőt, mintha muszáj lenne mindent kisimítani, aztán fordul egyet és eredeti útját folytatja. Hátrapillant, akaratlan, nem mintha várna bárkit is, aztán saját ajkát rágcsálva halad tovább előre. Az, hogy mit hoz a holnap, egyelőre a legkisebb problémája. Úgy minden más is. Fogalma sincs mi ez és mégis, vannak válaszai, de most nem bonyolít semmit sem túl. Csak hagyja megtörténni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Nagyon büdös, nagyon büdös, nagyon büdös.
Finnyáskodik magában, mert kentek rá valami kenőcsöt, így is ég a bőre, de most még szagos is. Orra ráncolódik, ahogy eltartja magától, de, azt mondták, holnapra már csak a bőrpír marad és némi viszketés. Hála a magasságosnak, de attól még aggodalma nem múlt el.
Van az úgy, hogy nem tervez az ember semmit, csak cselekszik. Ő is így akart tenni és a laborba igyekezett, szokása oda keveredni, ha már bejár az órákra, néha gyakorlatba is ülteti, senki ne gondolkodjon nagyságokban, mersze nincs. Egyelőre. Leginkább zsibogó tagjainak enyhítésére szolgálna bármi is, ami kijött volna az üstjéből, de mire a kilincsért nyúlt volna, a baj szó szerint robbant az életébe. Ebbe rontott bele, holott először csak el akart, mégis, ajtót nyitott és...
Valahogy összefolyik minden, még kicsit neki is. Lehet a kipárolgás szédítette meg, vagy a látvány, vagy úgy bármi más. Egy valaki volt bent, aki telibe kapta az egészet, rá pedig akkor ragadt, amikor berontott, csak ellenőrizni a protokollt tartva, hogy pulzus, mi az anyám történt itt, légzés, mik a sérülések, és a többi. Jutott belőle a ruhájára, amelyet lecseréltek, most az a tipikus fehér ing és nadrág van rajta, mert az volt a biztos, ha megy a kukába, ha jól nézte, amúgy is itt-ott átmarta a dolog. Idegennek érzi magán, a kenőcsöt is, a szervezetébe töklével juttatott kellemes nyugtatót, mert bizony sokkot kapott, amikor elrohant valami segítségért obégatni. Utólag látva, kellett is. Nagyobb volt a baj, mint aminek kinézett, a fejében pedig hatalmas. Fogalma sincs, mi történt, annyit mondtak neki, hogy valami balul sült el, a bájitalok néha robbannak, neki meg görcsben a gyomra, mert milyen az már, hogy ezek robbannak? Nem gáz, nem tűz, hanem ott rotyog és a forró valami képen talál. Egy időre kicsit lehet lelőtte a kísérletezős kedvét, ebben már biztos...
A kávé, amelyet magába adagolt, már bőven felébresztette a félkómából. Szerencsére semmi gond, neki leginkább az ijedtség volt a baja, azért ránéztek az ő dolgaira is. A hegeit láttán rögtön tudták, mivel is van még mellette dolguk, ő meg akkor csendesen érdeklődött még pár dologról. Jó javast fogott ki, kedvesen nyugtatta meg, hogy nem kell még gödröt sem ásnia, kevesebb bagó és több zöldség, csak a szokásos. Azt mondjuk egyelőre elképzelni sem tudja, hogy mit mondjon, hova is tűnt, mert dolga lett volna még, csak hát... Ja. Nem akar feleslegesen pánikot, mindenképp elmondja majd neki is persze, aztán lesz ami lesz. Valószínűleg később indul majd vissza, nem tudja, itt akarják-e fogni a semmiért. Meglepné. Ahogy az is, amit végül cselekszik. Megtudta, hol pihen jelenleg az, akire rátalált és bár pihen és ne zavarja, ő meg nem nyugszik, mert nem hallott jókat, vagy csak ő reagálja túl. Menet közben, hirtelen felindulásból áll meg egy kisebb, éppen virágzó cserép mellett és nemes egyszerűséggel emeli fel. A növény átlagos, nem tiltakozik, cserébe szép és mi nem jobb annál, mintsem arra kelni, hogy valaki ilyet rakott az ágya mellé? Vagyis a filmekben ez tökre így van, ezért kreténkedik, ahogy elér az ajtóig és óvatosan nyit be.
Nem kellemes látvány, bár itt nincsenek pittyegő gépek, ő meg fehérben van, ami irritálja, de más ruhát nem találtak neki. Lehetne játszani orvososat, de ahhoz nem gyógyszerezték be kellően. Az ágy mellé lépked, leteszi a cserepet és sóhajt.
- Jaj te – jegyzi meg csendben, nem tudja ébren van-e vagy sem, felkelteni nem akarja. Leül végül kicsit, tisztább kezével dörzsöli át az arcát. Hát erre sem számított.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Teljes mértékben veszi körbe és öleli át a mágia minden nap, a kastély, otthon, a falu, látott már nem egy varázslatot, furcsa helyet, amire rácsapta az ajtót és még fog is. Ott vannak a növények is. Ezzel párhuzamosan a fejében a hajszárító él, a pirító, mosógép és minden nyavalya, amelyekről olyan könnyedén beszél, mintha amúgy sosem tudta volna meg, hogy a pálca, amit előszed és rá szegez, képes bármire. De tudja és ezért is feszeng a látványra, mert na, lehet nem látott átkokat és amúgy tökre nem feltételezi a férfiről, hogy most ő ilyet akar tenni, viszont van az az egészséges paranoia, amit illik tartani. Bólint egy aprót, hogy nyugodt marad és azért kapaszkodik mégis a szék karfájába, hogy aztán ne történjen semmi... rossz. Mert nem történt, ő csontszáraz, talán még az utolsó hajszála is, amely a tarkóján mindig nedves marad, mert oda nem lát. És hálás ő, majdnem jönne azzal, hogy milyen menő ez amúgy, de valahogy a férfi arcára néz és nos, inkább lenyeli a gondolatot. Olyan kimért, mint valami szobor és robot keveréke, tipikus hivatali ember, akinek biztos van egy kedves mosolya, amitől olvadnak a nők, de közben meg úgy néz, hogy menten vigyázzba is vágja magát ültében.
- Basszus – bukik ki belőle, amikor morog, mert nos, nem ezt a választ akarta kihozni ebből. Sőt, úgy néz ki, hogy igencsak nem tetszett neki. Oké, ez nem az ő hibája, ezek szerint még mindig el van rontva az aktája, meg úgy minden vele kapcsolatban. Tény, hogy ezek szerint már valóban le se szarják, hogy mit művel. Ez valahol szomorú, de könnyebb is, akaratlanul néz a karkötőjére. - Elnézést, hogy téves információt kapott – mintha tényleg rajta múlna, de igazából csak udvarias. Nem tud hivatalos lenni, a lába kicsit folyamatosan jár, mert ideges, beszélni akar ezerrel, mert ő olyan, hogy kitör belőle, de félne, akkor aztán fel is bőszítené. Kezeit ejti ölébe, saját körmeit piszkálja, vagy épp a körömágy bőrét. Mintha az igazgató elé cipelt diák lenne, akit épp leszúrnak, mert bedobta az egyik ablakot. Nagyot sóhajt, elengedi a nyomorát és kissé feszült mozdulattal simítja hátra tincseit, hogy kezét visszaejtve, tekintetét saját ujjain tartva válaszoljon.
- Többnyire fájdalomcsillapító, nem tudom a pontos nevét. Egy időben kaptam kedélyjavító főzetet is, vagy néha ami a nyugtatónak felel meg – kezd bele, gondolkodik, mi lehet még AZ előtt. De most nem fog az agya. A penna táncol a papíron, ő nem bírja most nem azt bámulni. Oké, mágus diktafon, fogja már fel így. Egy diktafon. Azok ott az ő szavai. - ...és farkasölőfű-főzet – ekkor keresi meg egy pillanatra a férfi tekintetét, szégyellősen, mégis mindent megvallva. Inkább az ujjai, amelyekkel már a bőrt kaparássza. A kérdés szinte ostorként csattan rajta. Aprót rezdül is, de igazából mosolyog. Bátornak kell lenni, na.
- Én... felvételiztem – igen, ennyi lehetne a dolog, de mégsem az. Nagyot nyel, felemeli az állát és hátradől a székben. Kölyök. Na az biztos nem. - Átmeneti helyen voltam, sokáig, ahonnan el kellett jönnöm. Vérfarkas vagyok, nem igen gondolták, hogy a muglik között a helyem – hallani, hogy nem szívesen beszél róla, tekintete kissé üveges. - Az utolsó miniszteri alkalmazott, aki segített, intézett néhány levelet az akkori igazgatónak én pedig felvételiztem. Kiskapunak használtuk a kvibli elírást – ebbe kicsit belepirul a füle is, de na, tényleg nem mondta, hogy semmit se tud, csak azt, ami tudott. - Ő és a jelenlegi igazgató, meg akinek kell, tudja, mi vagyok. Szedem a főzetet, iszom, mindegy. Nem vagyok...  veszélyes senkire. Engedéllyel vagyok ott, ha tudom, elhoztam volna...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Nem tudja hova tenni a férfi hirtelen indulatját, amely kicsit kikukucskált a réseken, miután a részletek helyrebillentek. Noha ez most aztán végképp nem volt szándékos, érdekes, hogy az itteni bürokrácia sem hibamentes, tessék, hiába mágia vagy okos, mindenes számítógépek, az igazság akkor derül ki, ha valaki maga mondja el. Nagy dolog, lenne, meg az is, valahol érti, hogy aki ezzel akar dolgozni, annak fontos lett volna legalább neki is azt mutatni, hogy minden tökéletes. Mert a nyitás is az, ezek után nem tudja miben reménykedjen, de majd elválik. A többi részlet, apróság, amely akaratlanul zavarja meg a másikat, legalább nem észlelhető, ha így is feszeng, úgy csak olaj lenne a tűzre. Tenyere nyirkos, pulzusa kicsit magasabb, el is felejtette szinte az ilyen irodák és párbeszédek varázslatos mivoltát. De nem is hiányzott neki, ha lehetne őszinte. Szerinte, most jön rá a másik, hogy neki se. Csak ne bukjon ki a sodrából, mint egy múltbeli alak, akinek ugyan még gyűrtebb volt a fizimiskája, de még ennyi türelmet sem gyakorolt vele szemben. Unszimpátiája kölcsönös volt, bár most megmondva se lenne jobb, hiszen akkor is az volt a bűne csupán, hogy varázstalan kívülálló.
- Mit hogyan? Legutóbb a rendelőben kaptam, egy reggelen. Nem igen emlékszem mindenre – nem kezd bele, hogy akkor marta meg a kicsi, hogy ki volt bukva és a többi, rá még a kórság, nagyon úgy néz ki, hogy semmit nem közöltek vele. Hát, lehet nem lenne jó folytatás, ha azt tárná fel, hogy nincs semmi gond, de azért egyszer „összekaptak” a farkasok. Egyelőre erről hallgat. Ahogy minden más is, a kényelmetlen csendben csak saját levegővételét figyeli és ficereg a székben. Amilyen kényelmes volt elsőre, most úgy nyomja mindenét, szinte érzi, hogy szálkák mennek a bőrébe, mélyre. Egyre feszültebb.
Végül csak moccan, azt hitte végképp kiakasztotta a ténnyel és hangja csendül fel. Bólint egyet, hiszen valóban, lehet annak hívni azt, hogy egy alapkövetelményt kértek tőle, amire képességei szerint hirtelen és kapkodva készült fel. Ugyan még a másik helyen bele-belekóstolt, amolyan, mi vár rá ebben a világban szinten, de végül itt lett teljes a kép.
- Írnom kellett egy alapvizsga feladatsort, csak a gyakorlat nélkül, amely engem érinthet – mert nyilván nem kérdezték milyen átokra mi kell, sem olyan mélyre menni a történelmi dolgokban, hogy belefullad, de nehéz volt és nem is lett a legjobb, de elég volt mégis. Most már ügyesebb lenne, de nem mazoista, hogy ismét kikérje. Követi tekintetét a pergamen felé, majd enyhén elnyílt ajkaival figyeli, ahogy szavait tünteti el onnan. Mi a...
- Hű. Ez legális? – rendőrségi ügye sem volt, ahol vallania kellett, pedig anyja akkoriban mindig mondta, ha nem komolyodik, az lesz, de hát, az ég se akarta, más baja azonban annál inkább. Nem tudja, hogy megköszönje vagy épp tartson ettől a dologtól így csendben marad és ismét az ujjait bámulja. Ezt ő tudja, miért tette, bár maga a minisztérium tud a mivoltáról és tartózkodási helyéről is, lajstromba van véve minden IS.
- Egyáltalán nem. Az... incidensig nem tudtam a mágiáról többet, mint azok, akiknek Rodolfo meg Houdini neve ismerős – hogy is derül ki? Ja igen. Lettek volna jelek, de neki nem. Rendes, mágiamentes iskolák és élet. Még a családfában se találtak senkit, opció volt ugyanis, hogy ha lettek volna, oda kerülhetett volna a felépülés után.
- Ajánlottak szakokat, amikhez nem kell semmi. Botanikusnak tanulok, amihez pálca kell, annak közelébe se megyek, illetve be-bejárok bájitaltant tanulni. Azt mondták, volt már kvibli, akinek sikerült szakot végeznie, ő volt a példa. Vagy hogy érti a kérdést? – mert azt lehet sokféle képpen. Iskolakörök, van tisztsége is, ajaj, nagyon bele van ásva az ottani életbe. Lehet most bukik mindent...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Fogalma sincs, mit kellene ezzel a helyzettel kezdenie, azon kívül, hogy szépen feldolgozva lép tovább. Azért mégsem olyan egyszerű az, valahol benne van az emberben a sokk, még kicsit később is, miután minden más távozik. Lehet, hogy neki is egy nagy alvás hiányzik már csak, mély, talán álomtalan, aztán utána minden mehet tovább, ahogy eddig. Nem fog, még ha ez nem lesz akkora trauma, mint a januári, vagy az évekkel ezelőtti események. Mindegy. Kezét leereszti, miután borostás arcát kellően átdörzsölte, ölébe ejti azt, a másik had lógjon, elvégre, még mindig érezni rajta a szagos kenőcsöt, vagy már az orrába itta bele magát és sosem szabadul. A tipikus orvosi szobák illata vegyül mellé, mintha most más nem is létezne. Furcsa egyveleg, az egész, amit érez és amely miatt lehunyja picit ő is a szemeit, hátha itt ülve is el tud aludni, legalább egy órácskára, mielőtt valaki megtalálva felrázza, hogy akkor mehet isten hírével. Vagy fogalma sincs már, mit akarnak, lehet, hogy el is felejtették, hogy itt van és majd kering, mint valami kísértet, bár ezt elveti, akkor majd megoldja magának, addig kutat valakit, ameddig okossá nem teszi és segíti vissza az iskolába, vagy haza. Oda vágyik most, be a takaró alá, de előbb egy nagy zuhany, olyan, ami végül már eláztatja odabent is és lemos mindent, ami ma kicsit csorbult, legfőképp az idegeit. Talán tényleg elaludt, vagy csak elindult afelé és az a furcsa, köztes állapot kerítette hatalmába, hogy még a feje is kissé előrebukott vagy ő maga kezdett el zuhanni, sosem lehet ilyenkor tudni. Lába rándul egy aprót, mintha görcs vagy más kínozná, a zuhanó álom vége, amikor kirángatja magát belőle. Fejét felkapva ébred meg, vagy csak tér vissza a valóságba, mert hangokat hall. Lehet, hogy bejött valaki, szemét megdörgölve viszont hamar leesik neki, hogy csak ők vannak itt és ő is ébren. Pislogva mered rá kicsit, hogy aztán második kérdésére ő is a cserép felé nézzen és halkan elnevesse magát. Oké, tényleg felébredt.
- Szép öhm... mondjuk azt, hogy reggelt – kezdi, mert az „üdv az élők sorában ismét” túl morbid és nem is releváns, szóval elhessegeti, mielőtt ki is mászik ajkain és szavak lesznek belőle. Kicsit ficereg a széken, feljebb tornázza magát, hiszen észre sem vette, hogy mennyire szétcsúszott, elfolyt, kicsit tényleg kidőlhetett. Nem csoda, bár nem érzi, hogy fáradt, az események sorozata és ténye szellemileg merítette ki jobban, mint várta.
- Igen, az én művem. Azt hittem, kicsit komfortosabb így, de ja... a tényen nem változtat, hogy milyen ez a szoba – húzza el kicsit a száját. Virág ide vagy oda, mikor annak idején áthozták ide, egy dzsungelnyi cserép sem javított volna a helyzeten. De mindenki más, visszapillant rá, még kicsit kába, kicsit lassú, de türelem kell és ő az. Aprót sóhajt, amint felismeri, hol nincsenek. Igen. Az ott kevés volt, röpke pillanat csupán, hogy ott voltak és már mentek is tovább, muszáj volt.
- Nem, nem az iskolában vagyunk – nem akarja sokkolni, óvatosan intézi hozzá a szavakat, mert nem tudja, mennyire emlékszik. Idő kell. - A Fővárosi Ispotályban, pontosabban. Biztosan jönni fog majd valaki, aki okosabb mint én, csak beültem ide, hogy lássam, hogy vagy. Hagylak pihenni, arra most szükség lesz – mosolyodik el, nem fogja faggatni, sem vallatni, azt majd... biztosan mások, akiknek kell. - Szükséged van valamire? Inni, vagy szólni valakinek? - teszi fel az egyszerű kérdéseket, amiben tényleg tud segíteni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

És nevet, nevet, kinevet. Hallatlan. Próbál ő morcosan, sértetten nézni, de ez tart pár másodpercig, nem sokáig, mert aztán csak nyúlik a szája és vigyorogni kezd. Persze, így legyen az ember komoly, főleg, ha eleve nem is gondolta magát annak.
- Nyolc? Hát olyan korán? - mintha olyan nagy gond lenne, néha mégis, soha nem fog kiigazodni, azon, hogy épp neki mi a korán. Egyszer fent van már hajnalban, máskor délben alig akar felkelni – és akkor tekintsünk el attól, hogy a kínjai alatt mennyit és hogyan alszik -, nincs ennek menetrendje, bár most érzi, hogy tudna holnapig aludni, ha menten elfekszik, de ezt így, nyílt téren nem sokan díjaznák, szóval elveti, helyette csak nyújtózik egy nagyot, meg ásít is, teli szájjal, mert épp az égnek merednek a kezei az illem helyett. Oké, ez kellett, leejtve őket legalább nincs kényszere a továbbiakban párnának gondolni a bal oldalukon pihenő fűcsomót. Aludt már rosszabb helyen is.
- Hah. Ám legyen – bólint rá, nagy komolyan, majd figyeli, ahogy felnyögve kezdi a vállát átmozgatni. Ó igen, bár nem kellemes, most mégis vigyorog egy sort. - De majd karkörzéssel kezdjük, jó? - ártatlan pislogással halad tovább, rágva a nyelvét ismét, nem röhögést fojt el, hanem a kényszert megint, ami tör rá, majd inkább fordítja figyelmét a témára, amelyet feldob, agykerekei rögtön moccannak, bár fáradt, figyel mégis, hogy mégis mire gondolt pontosan. Lassan világosodik meg, mint valami napfelkelte, kibontakozik az, mit is szeretne igazán, ő pedig bólogatva fogadja be a tudást, vagyis még csak valami vázlatát. Úgy érzi, nem csak valami poén volt.
- Ó, hogy úgy! A pólók menő dolgok, hogy évekig hordhasd, végül már csak alvósnak, de értem. Ismersz tehetősebbeket, akik erre vevők vagy ki kell kutatni? - ebben a részében először nem volt biztos, aztán végül is, mindennek van támogatója, ha tényleg komolyan meg akarja csinálni, akkor meg főleg. A Valentin napot is úgymond a pizzázó szponzorálta, ott lehetett kajálni, szóval ez sem idegen erre. Még a végén azt mondja, hogy nem is annyira különböznek a dolgok. Arra már nem is kapja fel a fejét, hogy mi mugli, mi nem, totálisan megszokta, hogy nem úgy kezdik, hanem néha ismételni kell.
- Nálunk, huh. Nagyon rég voltam bármi ilyenen, de egen. Van valami téma, sokszor, és futás. Mikor mennyire flancos, tudod. Póló igen, szoktak valahol emlékérmet is adni, meg ööö... hát marha sok megoldás van. Van ahol komplett kis rendezvény van a célvonalban váróknak. Kaja meg ilyenek. Gimiben futottunk mi is családi napon, utána meg tömtük a pörit kenyérrel befele – még a szája szélét is megnyalja, mert egy jó bogrács, az mindig is jó. De ez kicsi volt, a nagyobbak másak. - Tehát ez szó szerint színes menet lenne. Ilyet még nem láttam, de ami késik, ugye... Tehát színes futás, fehér póló és akkor színesre festődik. Lehetnének kisebb távok is, nem tudom, a fele? Azért is járhatna buksisimi – nevet, mert nem mindenki tud sokat vagy nem is akar, arra emlékszik, hogy szokásuk egy rövidebbet is, hogy az élmény meglegyen. Még ha tényleg nem is komoly, jót tesz az agytorna.
- Van itt minden, csak ehhez mi illene, hmm. Minden is, kicsit – most tanácstalan, csapzott tincsei közé fúrja az ujjait és úgy lépked tovább. A DÖK is adakozott mindenfele, de az öregekre nem emlékszik, lehetne most nekik? Vagy ők jól megvannak? Felé fordulva pislog párat.
- A falutanács? Hú. Húúú. Na ez jó kérdés. Szerintem... igen? Lehet ők tudnák, hogy kinek kellene jótékonykodni is? - na, ő meg a tanács, hát sosem volt velük dolga és nem is gondolja/gondolta, hogy lenne. Mert hát, minek. - Szerintem, össze kellene rakni egy vázlatot és megkérdezni. Nem tudom ennek mi a menete, gondolom nem az, hogy bekopogok, hogy szevasz, lesz egy futóverseny, elvitelre – engedi le a kezeit. Lehet tök hosszas folyamat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Talán nem erre számított, talán tényleg csak száraz tények közlésére és arra, hogy eldarálja a „kötelezőket” és mehet mindenki amerre lát. Ehhez van szokva, vagyis nem, mert rég volt és lehet akkor is ilyen alaposan jártak el, csak memóriája jóindulatúan ki is törölte azt, hogy ne emlékezzen, mennyire kellemetlen is ez. Gyomra most egy apró kis labda, lába néha idegesen jár, de ahogy rátámasztja kezeit, úgy nyomja el, hogy láthatatlan legyen. Tény és való, mégis megérti a férfit, nem őszes, hajlott hátú hivatalnok, aki már mindent látott, újat nemigen lehet neki, mindenre csak hümmögne, hogy lapozzunk, ezzel ellentétben neki viszont lehet tényleg ez az első érdekesebb, kissé bonyolultabb esete. Nem sajnálja, mert igazából rosszabbnak hangzik, mint valójában, de tény, hogy kényelmetlen is kicsit. Szusszanva hagyja, hogy feldolgozza az információt, hiszen muszáj időt is hagyni, nem csak locsogni, megállíthatatlanul és aztán totál káosz hagyni benne. Neki is kell egy kis idő, míg rendezi a gondolatait, nem akar hirtelen felindulással válaszolni mindenre, amúgy sem akart, véletlen sikerült.
- Öhm, a vizsgát? Vagy mindent? Huh – gondolkodik el, miként is volt a pillanat. - Először csak felmértük, lehet-e majd jelentkeztem. Mint mikor valaki máshol tanult eddig és úgy jönne ide? Igen. Aztán elbírálta az igazgató és jött a vizsga. Szóval, igazából hivatalos volt, csak ki kellett egészítenem a dolgaimmal – reméli, hogy semmi lényegit nem hagyott ki, de nem, hiszen más nemigen akadt. Egy elbeszélgetés, de az hamar volt és kellemes. Vagyis, akkor is izgult, de mikor nem, ha egy irodába ül be? Azzal sincs tisztában, mire a jegyzetelés, fogalma sincs és mégis meglepi, amikor törli a sorokat és úgymond megmásítja azt kicsit. Valóban nem törődik vele, bólint egyet ismét a dologra, hiszen nem is tud vele mit tenni, mintsem csak csendben végignézni. Hála? Fel sem fogja igazán mit is tesz, mit tesz meg úgymond érte, de aki épp máson kattog, az hajlamos a részletekre nem figyelni ugyebár. Vagy épp csak végiggondolni, úgymond, ezen a téren leblokkol.
- Igen, a... támadásig – bólint ismét, az nagyon megy neki, nehogy leessen a feje mellé. Megállva realizálja a kérdést és nyel egy aprót. Nos, ez a kérdés nagyon régen hangzott már el és akkor sem volt kellemesebb, mert ilyenkor automatikusan lökődik vissza agya azokhoz az emlékekhez. Tarkóján égnek merednek a piheszőrök, szinte tudatán kívül kerül egyfajta kisebb stresszhelyzetbe. Tekintetét lesüti, egy ideig csendben marad, mert összerak egy gyors és kellemes hangzású verziót.
- Rosszkor, rossz helyen. Bulgáriában nyaraltunk, erdei kemping, nagyon menőnek hittük. Csak, rossz vége lett... - nagyon rossz. Nyilván nem arra gondol, hogy mennyire fáj és mennyire kellemetlen ha valaki préda, vagyis nagyon reméli. Igen, felelőtlenek voltak, de nem tudhattak semmiről, hiszen, a mágia világának része nem volt ismert előttük. Mindegy is, tovább nem folytatja, így is érzi, hogy sok. Mert előtte megint ott vannak a képek.
- Igen, lényegében. Amikor kezdtem, elmagyarázták mi hogyan megy az emberben meg a pálcában, de már fogalmam sincs róla. Annál maradtam, ami nekem is érthető. Amíg nem érzek valamit hátrányosnak, csinálhatom – örül, hogy másról kell beszélni, kicsit talán hallani is, de ezt senki nem róhatja fel neki. Eddig semmit nem érzett hátrányt semmiben, sőt, lelkes, még akkor is, amikor már tényleg nem tudja megcsinálni.
- Nem lakom a kastélyban, még az elején sem. Úgy volt, hogy csak bejárok, de aztán a Levita ház akkori vezetése bizalmat szavazva nekem prefektussá tett. Azóta pedig a Diákönkormányzatban is ténykedem. Ezeken kívül ritkán maradok bent, vagyis... néha sikerül, de az már magánjellegű – fejezi be ennyivel, hiszen az, hogy a körlet kicsit bajos és most máshol kényszerül lenni, nem fontos. Tény, hogy részt vesz, magát is meglepve, de csinálja. Vagy nem kellene? Nem érti most.
- Nem kürtöltem világgá mi vagyok, de persze vannak, akik tudják.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Már egy fokkal kevésbé érzi kínzásnak ezt az egészet, de még mindig feszélyezi. Hisz elég körbenéznie, vagy csak gondolnia arra, hogy miért is van itt pontosan. Lehet, hogy maga a férfi érdekes és mégsem az, aki mindenképp a fejét akarja szegni, mégsem tud kötetlen lenni annyira, hogy fecsegjen. Mondana ő sok mindent, mert van mit, lenne mit, sosem beszélte ki azt, hogy mik érték az első napokban mind a falu, mind az iskola témájában. Valamennyit mondott, darabokat, ha felmerült vagy a szebb részét, de az egészet? Ilyenkor hiányzik neki a család, az anyja, akinek kiönthetett mindent, amikor baja volt, valami kétely nyomta a lelkét vagy csak egyszerűen beszélni akart, mert az akkor is ment, jobban, mint most. És anyja, még ha nem is értette pontosan miről is van szó, mindig meghallgatta és ez sokszor többet ért, mint akármennyi válasz. Sóhajt egyet, ahogy elképzeli, hogy kimenve innen ragad telefont, feltárcsázza és kiadja, mondja, de ez nem fog megtörténni. Haza fog menni, benyom valami ökörséget és tanul, olvas, vagy egyszerűen ledől és létezik. Fogalma sincs, jelenleg még az irodában kéne maradnia és nem csak testileg.
- Leginkább azt, mivel és mennyire vagyok tisztában. Ameddig... egyedül éltem, addig ímmel-ámmal, de valamiket tanulgattam, volt fogalmam pár dologról, nekik meg épp elég volt ahhoz, hogy akkor adjanak időt, témaköröket és akkor vizsga, mert azért nem lehet minden szabályt áthágni – von végül vállat. Jó kérdés, talán vakarták a fejüket, mert míg egy kvibli mindent ismer születése óta, ha úgy van a világban persze, amely csak ehhez a világhoz köthető, neki egy kicsit hullámvasút volt ez és a rémkastély, egyben. Feldolgozni a tényt, hogy aztán miután lenyugodott, építhessen rá. Olvasni mindent más, elképzelni totál más, aztán tapasztalni, látni, szintúgy. Érti ő, hogy mennyire elképzelhetetlen, hogy itt van és neki is az, még kicsit mindig, de tanul, csinálhat valamit, ami megnyugtatja. Látja a homlokán futó ráncokból, az arcából, hogy talán még mindig nem tiszta a kép és lenne ezer kérdése, csak nem teszi fel. Látja azt is, hogy érdekli a másik része, az a rész, amely miatt itt van, ami végül végleg pontot tett az életére. Látja, de inkább válaszolna az előbbi, ezer kérdésre az iskoláról, mint egyre arról. Nehéz. Kimondani nehéz először és úgy igazán, az utolsó kötelező kör óta nem tette meg. Gondol rá, álmodik vele, hangosan kimondani már nem egyszerű. Még ez a pár szó is marja a torkát, keserű íz és emlék, érzi, ahogy elöntik az emlékek. Csak ne most, szinte feszülnek az idegszálak, mintha megint veszélyben érezné magát, közben pedig azokra gondol, akik a férfi számára a többiek. Néma csendbe burkolózik, mintha titkolna valamit, holott nem, egy betűt sem. Hirtelen nem az, aki, hanem az a húszéves srác, aki úgy gondolta, mekkora buli lesz és aki utána darabokra törve ébredt fel a lidérces álmából. Halovány mosolyszerű ül ajkain mégis, talán rosszabb, mintha nem lenne, fejét lágyan csóválja nemlegesen.
- Senkivel. Se velük, se a családommal. Egyedül jöttem ide – hangja talán egy fokkal erőtlenebb, igyekszik nem facsarni magát, nem, ez csak egy beszélgetés, ő pedig már egészen jól van, jól van és ezt kell elhinnie. Nincs semmi, nincs senki, jól van. Örül, hogy nem kell ezt a papíron viszontlátnia, de való igaz, neki mindig az volt a kényelmesebb, ha nem is beszél róla. De itt most más, nem ő irányít. Aprót köhint, helyezkedik a székben, mintha ezzel a keserűt és a „többiek” helyén ülő ürességet ez betemetné, eltüntetné.
- Igen, a kastélyban ritkán alszom, csak ha éjjel korzózom „szolgálatban”. Eleinte egyedül, azóta van lakótársam – hogy mégis merre él, nyilván le van jegyezve, bár ha az eddigieket nézi, nem csodálkozna, ha az lenne lakhelynek beírva, hogy a Jupiteren tölti szabadnapjait. - Melyik házban? - annyit kérdeztek tőle, akaratlan csusszan ki belőle az érdeklődés. De ha már ő is az volt, nem? Vagy ez helytelen? Tekintete is azt mondja, ha tilos erről beszélni, hagyja is. Ismét a pennára tekint, szinte már-már tényleg veszélyesen hivatalosak a szavak és annak is kell lennie. Hol is van ilyen? A templomban, az orvosoknál, agyturkászolnál? Van rá valami eskü? Biztos. Mindegy. Sóhajt egy nagyot.
- Köszönöm – tényleg, pillant is felé, most néz talán először tisztán a szemébe, most mer talán először rápillantani. - Nem tudom, mit tudnék még – vakarja meg tarkóját zavartan, tényleg nem jut eszébe semmi. - Szeretek itt lenni, csak néha kicsit sok – ereszti le a kezét. - Alá kell írnom valamit, meg ilyesmi? Maradhatok?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Jobb, hogy most egyedül vállalta be az éjszakai korzózást, kell, szüksége van a kastély néma csendjére és nyugalmára. Noha már nagyon sokat ülepedett benne a dolog, mégsem kellemes, benne van az gonosz, undok gombóc, aki újra és újra felkaparja benne a kérdéseket, azt, hogy ki volt az, miért és miért kellett látnia? Vagy megtörténnie? Érti és nem cáfolja azt, amit mondott, amiket mondott, de attól még az agya hátsó szegletében ott motoszkál. De még így is jobb már, mint utána közvetlen. Nem hazudott, nem szeret csatázni és vitázni, valamit mindig kivesz belőle, valami mindig elfogy és igaza volt abban, hogy megint nem bízik magában, mert így van. Nem érzi magát jónak, elégnek, nagyon semminek sem, de nem ült vissza abba a gödrébe, ahonnan kimászott. A „nem tudom” foszlánya az, amelyet igazán emészt és mégsem, mert tartja magát ahhoz, hogy mindent el kell fogadni, benne minden maradt, csak a mámoros köd helyett most önmaga van, a feje fölött a kicsi, képzelt felhőjével, ami követi. De jól van, jobban, találkoztak azóta, türelmes és enged teret, még ha tényleg saját magára kellene fókuszálnia, hogy visszaálljon minden. Sóhajt egyet. Ez így nem lesz jó, így kezdődött akkor is, leeresztett, leengedett, jöttek a fura majd sötét gondolatok és elveszett. Mindenképp beszélnie kell vele, mert nem engedheti, hogy még egyszer megtörténjen, több esélyt nem érez arra, hogy olyan élete lehessen, mint most, ha elengedi és azt engedi, hogy tényleg meneküljön.
A kastély valóban csendes, a diákok mintha érezték volna és csínytevéseiket átnapolták vagy olyan helyre tették, amit ő nem lát, mert arra már vagy még nem járt. Mindegy. Nem mintha a szigorúak közé tartozna, így aztán tagadhatatlan, hogy feleslegesen rettegnének, de jól esik neki a helyzet. Hozhatott volna könyvet, ezt bánja igazán, leült volna valahol, ahol picivel több a fény, mert a sötét folyosókat a navinés szekciótól kapott zseblámpával járja, de azt is a földre szegezi, nehogy egy portrélakó ráförmedjen, mint múltkor, amikor rájuk világított. Megállva néz körbe, úgy dönt, szünetet fog tartani. Ahhoz már messze jár, hogy a bejárati ajtót könnyen elérje, de tudja, van erre egy erkély, volt már ott, többnyire ilyenkor éjjel, amikor korzózott, vagy csak épp kellett a friss levegő. Nem szeret sokáig a falak között lenni, bezárva, senki se róhatja fel neki, hogy aki évekig élt egy erdőben, az majd tűrni fogja a kőfalakat végtelen mennyiségben. Fordul hát, hogy az erkélyhez vezessék lábai, előtte nem sokkal nyomja ki a lámpácskát, dugja azt övébe, mint valami teremőr és kilökve az ajtót, már szívja is be a friss levegőt. Aztán megtorpan, szájában ott ficeg a cigaretta, ő meg mered a lányra a korlátnál, aki késő este ácsorog itt és...
- Opsz... - kapja ki a szálat és tűzi a füle mögé, az ajtót visszazárva nem menekül be, elvégre nem egy szerelmespárra nyitott rá, és közelebb lép. - Osztozhatok veled kicsit az erkélyen? - így közelebbről már ráismer háztársa vonásaira, a memóriája ennyire még jó, azt azonban egyelőre nem látja, mi hozta ide. Ő is a korláthoz lépve dől neki és kiszedi a bagót a füle mögül. - És ez zavarna? - nagyon szabályos, igen. Mindegy.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Tegnap már egész jó volt, ma pedig bőven akadt ereje arra, hogy kimozduljon így bement az órákra is, bár talán még kicsit sápadt, de épp azon van, hogy a hétvégi elégedett kalóriákkal életet leheljen magába és magára is. Ez egy örök körforgás, fogni a nem alvásra, minden vacakra, aztán most már nem is érdekli, biztos tudja az, aki figyel és szemfüles és ő inkább nem figyel, nem görcsöl rá, mert valahogy mindig előjön benne az, hogy izzadni kezd a tenyere, ha feljön a téma. Van, amit nem lehet levetkőzni még ennyi idő után sem, de ugye a nép véleménye annak is fontos – lenne – aki annyira nincs ebben bent. Benézett mindenhova is, ahova csak kellett, onnan igyekszik hazafelé, hogy aztán valami kiadós vacsorát főzzön és bámulja a tévét, mert nincs még hangulata tanulni, a házat meg már rendbe vágta a napokban unalmában. Mikre nincs ideje...
Jobb karján ficeg a szatyor, amelybe a nemrég vásárolt cuccok pihennek, hogy egy jó rakott krumplit egyen végre, vágja is a karját rendesen a belerámolt krumplik hada is, bánja a fene. Azt mondjuk jobban, hogy bal nagylábujján a köröm haragos színű, fogalma sincs, hogy mibe és mikor rúgott ennyire bele, de legalább a szeme alatti vékony sebecske, amit a zsenge ág arcba csapódása okozott, már kevésbé kellemetlen. Az erdő már csak ilyen, a holdkóros reggelek pedig érdekesek. Azért mégis papucsot húzott, rövidujjas nadrágot és fehér pólót, melege van kicsit mégis, hiába, amit gyereknek órákig bírt a tűző napon, most kevésbé, a kertben kipróbálta milyen, bőre ezért is vörös itt-ott, rosszabb már nem is lehetne, komolyan. Megkerüli épp a teret, épp valaki szemetet szed, mert egy csaj épp onnan lépked vissza, legalább valaki megteszi, így is egy csomó csikket lát, mint minden játszótér mellett, ahol életében megfordult, szóval lélekben meg is tapsolja. Épp leguggol és pálcát húz elő, műsor kezdődik, a mugli pedig kíváncsi így befékez, távolabb persze és ahogy megállva csapódik oldalának a szatyor, mert ugye kezek a zsebben, úgy jajdul fel, kétszer, mert a szatyor anyaga gyenge és az árú nehéz, kiszakadva pedig, káromkodásától fűszerezve gurulnak a burgonyák össze vissza.
- Nem hiszem el, nem hiszem el, nem hiszem el – még jó, hogy túl van rajta, mármint az agresszión, mert még ordítana is, ellenben időben kapja el a maradékot, hogy legalább a kolbász meg a tejföl ne csattanjon a földön, hogy aztán mély szusszanással guggoljon le ő is, és azzal a lendülettel gyújtson rá. Káosz. És akkor itt a csaj, aki majd jót néz, hogy mit művészkedik. Csak egy szégyellős vigyort ejt előtte, majd homlokát fogja. Ilyen nincs.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Közelebb érve szemeinek ismerős arc bontakozik ki, hiszen járkál ő eleget a zöldek háza táján – mert rettentő jó memóriája ezt is megjegyezte, hol látta -, hogy egyszer-kétszer úgymond közös térben mozogtak. Valahogy szégyentelen módon nem érzi azt, hogy rossz helyen jár, ha pedig igen, akkor üsse kő, nem számít. Nem is ez a lényeg, semmi sem lenne, igazából csak sunyi módon kilesi, miközben megpihen kicsit, hogy mit akar a kerítéssel, sose árt, meg minden, de a kíváncsiságnak és részben kotnyelességnek meg is lesz az ára. A krumplik állnak bosszút, hogy ideje lenne már tovább indulni és nem bámészkodni, de nem hallgat rájuk, sőt mi több, semmire sem, végül pedig megsemmisült érzettel nézi, ahogy szanaszét gurulnak a földön. Remek. Immáron guggol, tökre elhiszi, hogy a bagófüst és a keze, amivel a homlokát fogja, majd elrejti bármi elől, egy tekintet elől. Az a szerencse, hogy a népek sem erre járnak, legalább nem lesz látványosság belőle. Annyira.
Kezét leengedve szív egy mélyet, fújja ki az ég felé a füstöt, majd a nő felé pislant, aki közben már felállt és határozottan felé néz. Nem mintha jobb bemutatkozóra számított volna, sőt, semmire sem, egyelőre azon agyal, hogy össze kellene szedni amíg látja is azt, amit kell, de mégsem moccan, nem fagyott ugyan le, de mintha. Inkább nevetne, hangosan, de lenyeli, csendben maradva követi azt a darabot, amelybe akaratlan rúgott bele a másik. Szépen állunk. Az előtte heverő pár darabot a szatyor maradékára pakolja, a többi cucc mellé, pöccint egyet, a hamu a földre kerül, lépések zaja, persze, hisz ki kell kerülnie, ha inkább odébb állna. Nem is ítélné el, pakolászik, megáll a keze a mozdulatban mégis, ahogy felpillant rá, hiszen oda lépkedett hozzá, egy kissé hunyorogva szemléli, mintha nem látna jól, de épp megint hosszabbra nőtt tincse csusszan előre.
- Ööö... hello – csak bátran, ugyebár. Még mindig nem szociális lény, hiába történnek a dolgok, oldódik más mellett, új közegben, ráadásul ilyen nyitánnyal, nagyon nem az ő terepe. - Hú, és tényleg. Köszönöm – pillant le a krumplikra, igaz, kell egy kis idő, mire az egyik szóból azt hallja ki, amit kell, az akcentus ilyen, hallott már, de most nem nosztalgiázik azon, hogy segített megérteni a tekervényes szavakat. Nem olyan ember ő, aki ezt megszólja, elvégre, fordítva, ha angolul kellene beszélnie, eret vágna az oxfordi brigád, az is biztos. Így, mintha nem is lenne, int ő is, majd elpakolja az eddig gyűjtött kis a szép kis halomra, ami gyűlik, de ha nem figyel, akkor megint szét fognak gurulni, így egyik kezével tartja az oldalát a krumpli-dombocskának. - Rakott-burgonyát csinálok, ha valaha odaérek velük – pillant le, majd vissza, hagyja, hogy elkapják a tekintetét egy kis időre, majd elszakítva azt, saját kezére és annak környékén árválkodó szemre figyelnek, amit gyorsan a többihez tesz, a másik pedig kiegészíti. Oké, így tényleg gyorsabb. Épp megköszönné, ezt is, amikor már szatyorral ér vissza, amire bambán pislog csak pár másodpercig.
- Hát én... – igen, jönne a szokásos, nem fogadhatom el, túl nagylelkű és minden tiltakozás, de azóta fejlődött, nyel egyet, mielőtt kiakad és elveszik, meg be kell vallania, vagy ez, vagy a pólóját felhajtva kosarazik. - Oké, tényleg szükségem van rá – mondja ki hangosan a gondolatot, köhint egyet, hogy ez így nem a legjobb és óvatosan kinyúlva veszi el azt. Látta, hogy pakolászott, amit most meg is kezd, bele a szatyorba, de előbb elnyomja a csikket, egyelőre a földön hagyja, mindjárt megy a szemétbe a nejlonnal együtt.
- Életmentő vagy, köszönöm. Természetesen visszaadom, ha... eljött pár utcányit, azonnal. Adhatok cserébe kávét, ha holnap látlak, akkor meg a kajából is, na? - hirtelen jött bátorsággal mondja ki a szavakat, ahogy a halom tűnik el a szatyorban, de illik a segítséget viszonozni, ez egyszerű.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Nemigen veszi már észre magát, miközben nem olyan határozottan figyel felé, tényleg leginkább olyan, mint valami ösztönös védekező mechanizmus, mert ugye a szem a lélek tükre és az övé nem mindig van rendben. Most persze egész jó, mégis, annyira megszokta, hogy észre se veszi. Azt se talán, hogy zavarja-e a füst a másikat, de úgy tűnik, nemigen, legalábbis fintort és azt a kamuköhögést se hallja, amit ilyen esetekben nyomnak be, hogy vegyék már észre magukat. Meg valóban nemigen figyel. Nos. Sose volt tökéletes.
Fejét felemelve végül pillant vissza rá, bólogatva húzódik arca barátságosabb vonulatra.
-Igen, igen és annyira nem – áll meg a mozdulatban, mielőtt belekezd. Nem itt nőtt fel, neki lehet sok kaja neve semmit se mond, ő meg olyan alak, aki imád főzni, enni, erről beszélni ritkán szokott, de akkor azt is szeret. – Nem feltétlen kell bele kolbász. Van aki hús nélkül, van aki virslivel, szalámival, ki tudja mivel csinálja. Nekem is inkább az íze miatt kell, ad neki pluszt és huh. Annyira nem olajos, amúgy. Olyan... Közepes? Talán – próbálja felvázolni, hogy miről is van szó, gyomra pedig egyelőre csendesen kordul egyet, jelezve, hogy jó lenne tettekbe önteni a gondolatokat de nem figyel az éhező belére. És ahelyett, hogy a földön tologatná a cuccokat, tényleg pakolhatna, ha már itt fel is ajánlja a segítséget. Aprót nevet a „na, ugye” kifejezésre és mert valóban, azért kicsit leakadt, hogy már hangosan gondolkodik, mivel azonban nem valami nagyon titkos dolgot kotyogott ki, pánik sincsen. Nagyban teszi is a dolgot, amikor leguggol mellé. Oldalról sandít a szeplős arc felé, apró mosolyt enged es hagyja, nem tiltakozik vadul, ahogy nem olyan rég tette volna, de most csak emlékszik rá. Fura. Mintha valaki más lett volna és mégsem, mert a nagy lényeg mit se változott. Sőt.
- Köszönöm, megint. Sokkal fogok így tartozni – csóválja meg a fejét, mintha ez gond lenne, pedig nem, nem érzi annak. Hamar eltűnik a halom így, kész öröm, a tetejére teszi a kolbászt, tejfölt, szusszanva nyújtózik egyet, miközben térde kicsit recseg, vádlija húzódik.
- Tudod? Hu, te is látod a gondolataim? – picit riadt tekintettel figyeli, nem mintha lenne mit nagyon elrejteni, mégis, igy jobb az összkép. Közben a lány elindul, talán ennyi volt tőle, így lepillantva szedi össze a zacskót, a csikket, a szatyrot a karjára akasztva áll fel – nyekereg egy kicsit, pár napja tört szét, belefér -, és a közeli kukába dobja azokat.
- Így ni. Több ilyen szart se veszek – fintorog a nejlongalacsinra, fordulnak ismét egymás felé és vár a válaszra, ha már nem ment el. Mondjuk kicsit berezel, mert na, hirtelen jött, ő meg ritkán vendégel meg bárkit, ki tudja, hogy lakótársa otthon van-e, vagy Mihail lepi meg, ő meg beállít vele. Mindegy. Nincs semmi ebben.
- Csak? – lehet neki se megy könnyen az ilyen dolog, de végül a kerítés elé guggol vissza. Apró „Ó” -t hallat végül csak, miközben a javítást figyeli. Na igen. Ezt irigyli néha, bele is bambul, ahogy végül fejét rázza meg, mert na, beszélnek hozzá.
- Szia Nelli. Az lehet, ott tanulok, meg minden – bólogat is mellé. – Igen, a Levita prefektusa. Te pedig... Rellon, ott láttalak múltkor azt hiszem. Angol vagy, ugye? Ha jól hallom.
 

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

A mosolyra a sajátos, szerény sajátjával válaszol ahogy ismét felé pillant, pedig még mindig úgy érzi, hogy ha nem is égett be, de annak a tipikus ritka szerencsétlen srácnak tűnik, akinek érzi magát a legtöbb esetben, máskor pedig olyannak látják, akinek nincs sok gondja, még ha csendes is. Valóban, a nagy mellett igazából már aligha van valami, ami aggasztja, persze, akad, mindig van valami és nem is kesereg, mert morbid módon már megszokta azt, mégsem kellemes, hogy újabban mi forog a fejében, amely már szelídült, mégis, ha épp nagyon elmélyed, akkor felbukkan. De úgy van vele, hogy nem rágja magát, lesz akkor a szerencsétlen, aki ellen a nejlonszatyrok lázadtak fel és aki készségesen elmagyaráz bármi ehetőt, mert abban szavai sosem látott biztossággal hangzanak. Hát nem csodálja, ahogy a magyarázat közben nyel egy nagyot, aprót nevet a magyarázat közben, de úgy, amely nem sértő, hanem inkább az egyetértő, hogy már ő is érzi, hogy mindjárt neki áll nyersen krumplit rágni, kolbászt és kanalazza mellé a tejfölt.
- Ühüm – bólogat, elengedve, hogy gyomra nemrég kiabált kicsit, hogy fejezze be és használja a száját kellemesebb dolgokra; az evésre, jelen esetben. - Nem tudom, mennyire ismered a magyar ételeket. Mi mindent zsírral, olajjal és szalonnával képzelünk el, tény, no meg kenyérrel. De ezek a rakott dolgok annyira nem vészesek. Mióta vagy itt? Mármint... hogy miket kóstoltál, arra értem – javítja ki magát, mert nem akar ő indiszkrét lenni, hogy napra pontosan számoljon be neki, csak ha már kajáról van szó, mennyi ideje volt kipróbálni az ízeket. Mert oké az olaj, a zsír, de még az erősről, a pirospaprikáról meg ezekről nem is volt szó. Egyelőre azonban maradnak a krumplik, amelyek lassan a szatyorba kerülnek. Nem figyel arra, hogy mit és mennyire mérnek fel rajta, nem húzza össze magát, azt is elhagyta, hogy nyakig öltözik, mindenét fedve, de mégsem tolja a dolgokat a másik arcába. Teljesen véletlen vagy épp átlagos mozdulatok és pillanatok ezek, amikor a görcsös magatartás elmaradt már kicsit, de attól még benne van valahol mélyen. Egy-egy pillanatra mégis elkapja a pillantását, majd lesütve kezeire mereszti, hogy épp hova nyúl és hogyan, ne ütközzenek, megjegyzi a közelebbről látható szeplők sokaságát, amelyek borítják a világos bőrt. Egy nőn ez nagyon jól mutat, mindig is úgy vélte, pasikon kevésbé, ha neki lenne, főleg, de neki csak anyajegyei vannak, abból több is, így nem annyira vészes, napozni kevésbé szokott, így kibírható a történet.
- Ó jaj, eladtam a lelkem? - ingatja meg a fejét, mintha máris tollat kellene ragadnia és aláírni a pergament. Leginkább saját magát lepte meg a kérdéssel, mégis a másik is meglepődik, hogy ki is ejtette, a gondolatok fura dolgok, a lakótársa tudja, ezt megszokta és mégis, mostanság kényelmetlennek érzi, hiszen vannak ott néha olyan dolgok, amik, nos... intimek. De mindegy is, inkább szégyelli el magát, hogy felhozta, szusszan egyet, aztán szinte bocsánatkérően tekint rá.
- Áh, bocsi, nem úgy értettem, vagyis... Mindegy. Értem én, értem. Tudom, hogy nem mindenki tud olyat – vagy ha nem is kevesen, de mással eddig nem találkozott. Mihail nem tud, a lányok se a falkából, mondjuk előttük nagyon titkok sincsenek, mégis, néha aggasztó, hogy megy az utcán, valaki sétál mellette és simán hallhatja, épp mi pörög a fejében. - Ez... megnyugtató. Fura hely az – bök a homloka irányába és követi, ahogy kerítést javít. Mert ez fontos, ahogy lassan kerülnek helyére a lécek, szegek, mintha semmi se történt volna.
- Ó. Bizarr módon szeretem nézni a mágiát működés közben – meg kicsit rettegni tőle. De ennyi volt, immáron felé fordulva ismer meg belőle egy kis szeletet, majd nevet fel a megállapításra. Korrepetálás, ha már tanárnak tanul az egyetemen, egész jó gyakorlás, csak ő nem a megfelelőbb ember.
- Elméletből bármikor. Még a matekot is értem. Mágiából... nos, ott mást ajánlok – von vállat, hogy ezzel talán mindent is elmondott. Aztán csap a homlokához, hogy a lényeget kihagyta, mert se nem Levita, se nem Prefektus nem szerepel a személyiében név címén. Elröhögi a sort, hogy megint és bizonyosan szerencsétlen. Mondjuk, inkább szokott ahhoz, hogy így vagy úgy, de ismerik a nevét már.
- Ahh, bénázok itt. Belián vagyok – nyújt felé végül kezet, bár egy kis hezitálás után, de a lényeg az eredmény.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Jól bemutatkozik, nincs neve, csak az, hogy mit képvisel az iskola keretei között és nem tananyag, nem valami érdekesebb vagy épp komolyabb téma, hanem az evészet. Odett bizonyára nagyokat bólogatva helyeselne, hogy soha jobban ne kezdjen egy ismerkedést, mert az evés fontos, a legfontosabb és ha valaki, mint most a másik, ennyire kellemes hallgatóság benne, akkor azt csak ne szégyellje, ültesse csak le az asztalhoz és minden szebb lesz. Lehet szakácsnak kellett volna állnia, nem pincérnek és botanikusnak, meg amit még kitalált vagy elkezdett az életben. Nem bírna vele, erre jutott mindig és valaha, vagy mégis, de annyira van lusta ő is, hogy egész nap biztos képtelen lenne csinálni, minden kórság nélkül. Ez ilyen, azonban ha elkapja a hév, pár órát simán kibír. De ez most csak elmélet, igaz, kicsit ízletessé válik a szájában, ahogy már elképzeli az ízeket, szinte rá is harap és tuti, hogy Nelli is hasonlóképp érez, vagy épp csak mással, nincs ebben szégyen, úgy néz ki, akaratlanul nyúlt egy olyan pontra, amelyben könnyen találnak közös nevezőt, még ha az most a túlzott nyálelválasztás. Fogalma sincs, milyen amúgy ő, mik érdeklik emellett, vagy épp mik taszítják, hiszen nem ismeri, míg saját maga csendes, ő azt sejti, a lány közvetlenebb jóval. Ezzel sincs gond, Odett, Baj, velük is bír és szereti őket, az élete része most már, ahogy sok mindenki más, de most csak a lányokat nézi a felsorolásban. Van valami abban, hogy az ellentétek passzolna, így vagy úgy, nem érez menekülési kényszert, még érdeklődik is arról, hogy mit ismerhet és mit nem, mit tudott megtapasztalni. Kicsit a lány is félreérti, nincs ezzel gond, tényleg sok irányú a kérdés, hamar pontosít mégis, és a kínos keresgélések így meg sem születhetnek.
- Nahát! Hogy ő magyar – bólogat serényen, nos, így sok kérdés vagy épp inkább dolog meg van magyarázva. Lehet, hogy akcentusa van, erős, de érteni mit mond és tud is szavakat formálni, magyar apától pedig nyelvet tanulni is egyszerűbb, mintsem könyveket bámulni és megérteni, mi az a „gy” meg a hosszú ékezetes magánhangzók és társaik. - Régóta él kint? Nekünk elvileg Törökországban vannak rokonaink – vagyis anyja mesélte, hogy nővére és a férje oda költözött, azóta lehet haza vagy máshova mentek, a távolabbi rokonok között is már anno, akkor több kiköltözött máshova, a jobb élet reményében címmel. Hamar rájött akkor, hogy ilyet sose tenne, ahhoz nagyon szereti a kis hazáját, a mindent, földhözragadt ebből a szempontból, azonban sosem tudni, mit hoz a jövő, főleg, ha más is van az egyenletben. De semmiben sem biztos, így nem agyal ilyesmiken.
- Eeee. Eléggé. Töltött káposzta és társaik. Ez az ország ilyen, elhiszem, hogy elsőnek némely ijesztő és hát na, valljuk be, a gyomrot is bántja. Én az indiaival vagyok így, ízlik, finom, csak sok. Na de nem untatlak én ezzel – legyint egy aprót, hogy nem kezdi el sorolni, hogy gyomra mitől tud úgy fájni, mintha Gillette-pengéket reggelizett volna. - Viszont a levesek könnyedebbek és finomak. Gulyást ettél? Kötelező! A lángos mellett – mintha meg akarná feddni, hogy vallja csak be, mit nem kóstolt még, de csak mókázik. Mondaná tovább, hogy palacsinta, pörkölt, akármi, de beleakad a szó, kissé száját tátva pislog rá és nos, zavartan szakítja el róla a tekintetét. Főzni. Neki.
- Hát... - kezd bele, lenéz a szatyorra, ami karján lóg. Fogalma sincs, mi lenne illedelmes, ami elutasítás, elvégre tényleg kisegítette, ismerkedni sosem árt, vagyis azt mondták neki éljen és élni kell, ő pedig egész jól megtanulta. - Végül is, ha nagyon ráérsz és meg tudod várni, akkor megcsinálom ezt – emeli meg a szatyrot, utalva, hogy mit akar alkotni. Kicsit persze szégyellősebb, mint amikor beszélt a kajákról, no de ilyet, na az biztos, hogy ebben az „új” formájában most csinál először. Meg, ha el is adta a lelkét, akkor bőven kell áldoznia valami ehetővel, nem? Érdekes. Oké. Le kell nyelni a görcsöt, amely feltörni készül. Már nem az a nyomorult, aki leszállt a vonatról. Kimoriah-t is random és véletlen szedte össze és lám, mi lett belőle. Nelli sem tűnik sorozatgyilkosnak, szóval... Oké, elég. Nem kell pánikolni, mert valaki kér valamire.
- Ez annyira így nem igaz – ingatja meg a fejét. Ők vannak ezért itt, míg a mugli növényeket bizergálni. De mivel tényleg nem gondolatolvasó, ki kell fejtenie. Főleg, hogy őt választaná, amire aprót köhint. Nincs, nincs zavar, csak hát, nem érti. Elmosolyodik végül, akkor jobb, ha tisztázza.
- Én botanikus leszek, meg lehet tanár, ha bele nem csömörödök. Azonban, bennem nincs mágia. Mugli vagyok – tárja szét a karját, hogy ennyire egyszerű a dolog és ha varázsigéket akar mormolni, a „csiribu”-nál meg fog állni. Inkább nyújt kezet, rázza meg finoman, bár tuti kicsit nyirkos, mert amikor ilyen van, vagy izgul, beég, zavart, az történik.
- Ahm, igen. Vagyis szlávoktól van, egyszer megnéztem. De magyar, csak furán hangzik. Anyukámnak tetszett – magyarázza, majd végül egyben maradt ujjaikra pillant. Elengedi ő, lassan, nem rántja el, a pillanat fura, ölelkezni sem szokott, ettől meg nem akad ki, szóval jó jel.
- Nos, akkor... mi legyen? Kávé és kaja vaaagy... majd máskor? - ez furán hangzik, de felőle kész ártatlan momentum.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Kósza mozdulat, ahogy karját vakarja meg és kapja le akaratlan a sebtetőt, az apró karcok csak ilyenkor kellemetlenek és mióta nem rágja a körmeit, annyira, nehezebb vakarózni, de kellemesebb is. Jóleső libabőr fut végig a karján, ahogy elhúzza ujjait onnan és figyeli a másikat, akit kávéval fog kínálni, mert az olyan egyszerű dolog és amúgy az, a filmekben is mindig így történik, egy apró, véletlen találkozás, majd beszélgetés, noha ez is rövid volt ahhoz, hogy megtörténhessen, de a cselekmény, amely kiváltotta, indokolja. Agya persze szajkózza, hogy túl gyors, túl gyors, valóban, de igazából mihez képest? Minden kapcsolata hirtelen és váratlan érte, egyik pillanatban még élte a kis magányos életét, pár perc alatt lett lakótárs, lett és lettek barátai, ismerősei, hirtelen volt maga az első csók is, majd az, amelynek hitelt tudott adni. És lám, még mindig bírja, él, szóval nem panaszkodik, görcsöl, vagyis, igyekszik. Miért ne. De a változást ő érzi, tudja honnan és hogyan jött és a tükörben is látja néha, nem azt mondva ezzel, hogy hiányolja. Csak amikor rossz, akkor vágyik vissza az erdőbe, ahonnét jött.
- Ó, értem, értem. Ő angol – bólogat, hogy akkor érti a felállást, vegyes házasság, nincs ezzel semmi gond, a két kultúra ugyan eltér, de meg is fér egymás mellett, szerinte. Szeretett volna kijutni oda, csak az élet közbeszólt alapon maradt az, hogy csak annyit lát, amennyit a média mutogat belőle. Már kérdezne ismét, amikor felszisszen. Na tessék, most már biztos, hogy érzéke van arra, hogy a kényelmetlen témákba belekérdezzen. Nem ez az első, túl sokszor tapasztalta, hogy telibe, nem kellene néha meg se szólalnia, bár nem látja rajta, hogy kesereg, dühös, vagy bármi, de nem mindig mutatkozni, elég érezni azt. Szusszan egyet végül.
- Ne haragudj a kellemetlen téma miatt, nem volt szándékos – mert na, lehet elfogadni, egy gyereknek akkor is apa és anya egy egység, még ha ők nem is működnek már nagyon régóta egységként. - A legújabb. Hát akkor gondolom... na mindegy, semmi közöm hozzá. És te akkor úgymond, két helyen élsz? - mert ha kint az anya, itt az apa, nyilván mindkettőt látogatja, ahhoz idős, hogy láthatási jog meg ilyenek kellenek, de mégis, a szülei. Neki is lett volna rá lehetőség, ha bevállalja és nem hallgat arra a bizonyos „ajánlatra”, amely a kényelmet nyújtotta a minisztériumnak, az mindegy, hogy ő azóta meggondolta magát, de mersze nincs cselekedni, talán esélye se akad. Csak reménykedni tud, hogy minden rendben van otthon, mindenkivel. Ennyije maradt, meg pár apró holmi.
- Sajnos nem. Nemigen voltam külföldön, egyszer ühm... még régen, a régi ismerősökkel, meg mikor az iskola szervezett sítúrát. Jó, meg az iskolával a tipikus „bécsi karácsonyi vásár” úton – családja belföldi utazós volt mindig, idehaza nagyon sok helyen jártak, az Alföldtől a Mecseken át, fürdők, parkok, üdülők, amikor épp mire futotta. Ezért is kapott rá arra, amikor saját maguk mentek, messzire, csak hát, rá is járt a rúd, elég rendesen.
- Mindenki eszik nehezet, csak másképp. Ott ha jól tudom, a vacsora a fő étkezés és a reggeli is kiadósabb – vakarja meg állát gondolkodva, valami rémlik neki. Sonka, tojás, paradicsomos bab talán, hol mi a szokás. - Bár valljuk be, a legdurvábbak az amerikaiak – elég csak a hamburgerre, a cukros lőrékre gondolni, amiket a filmjeikben látni és azt valójában tolják befele. Meg is látszik, bár itthon is, nem kell messzire menni. Nem is fognak, csak a házig, ha már sikerült kinyögnie.
- Ugyan, hát semmiség - megint a túl gyors érzet, érzi, hogy pulzusa kicsit emelkedik is, a lemenőbe forduló nap sugarai melegítik bőrét és pár izzadságcseppet is érez bőrén, saját magát múlja felül ezzel az egésszel. Most megint kicsit kerüli a tekintetét, akaratlan, de ha ismerné, tudná, miért. Vagy hát lehet, hogy üvölt róla, hogy ő távolságtartóbb és lassabb, mint az átlag. Néha irigyli a bátor, a szabad szellemű és semmi és senki nem akadály felfogást, azt, amivel ő is élt, a határozott és erélyes jellemmel, amely nem aggódik semmi miatt, csak teszi, amit csak akar. Irigyli, majd aztán el is engedi. Neki ez kényelmes, lehet nem a leghatározottabb, nem a „macsó”, ez van, háttérember és annak pont ilyennek kell lennie. Így is több figyelmet kap néha, sokszor, mint amennyit szeretne, de ezzel jár, ha az ember népszerűbb ember mellett cövekel le, vagy épp csak mugliként varázslóiskolába iratkozik. A másik meg fogja várni, amíg ő főz. Annyira nem hosszú idő, de nem is öt perc, ő mágia nélkül dolgozik ugye, szóval, talán nem is tudja, hogy mire vállalkozik. Persze, nem fogja lelakatolni az ajtókat, ha út közben meggondolná magát. Inkább mégis ellövi a poént alapon teszi le azt a kártyát, amin mindene van. Meglepi, látszik az arcán, ő meg a tarkóját vakarja, hogy na igen, erre sose számít senki, biztosan mindenki azt hiszi, hogy ő is pálcával hadonászik, de csak a fakanállal szokott, amikor épp a macskának magyarázza, hogy jó lenne, ha nem nyervogna úgy, mint akit nyúznak, mert épp ő abból a csirkéből akar enni.
- Annyira nem, sőt. Egyszerű, meg ilyenek – von vállat, mert valljuk be, a mágia mellett a semmi, nos, lehet épp unalmas. De ezt gondolja ő, a mágusoknak a villanykörte is izgalmas, meg egy görkorcsolya, hát ezek után lehet egy személy is.
- Köszi – nevet aprót arra, hogy szép. - A másik meg a Balázs, de sokan az előbbit jegyzik meg – nem zavarja, sőt, neki még mindig mindegy, a „hé, te” is megszólítás. Egy lépést tesz épp, mire Nelli fordul vissza, hogy tiltakozzon, elsőre azt hiszi az egész ellen, de csak a későbbi időpont az, amit nem akar. Meglepve pislog rá, hogy ez a ragaszkodás a most-hoz kicsit új neki, de végtére is, saját maga hozta fel, szóval...
- Oké, oké. Most. Akkor ühm, erre lakom – mutat az utca felé, és elindul. Kicsi idegességében gyújt rá automatikusan, pedig a terv az volt, hogy kevesebbet teszi. Mindegy annak már. - A lakótársam nincs otthon, vagyis nem volt, mikor eljöttem. Remélem nem vagy allergiás a kis kupira és a macskaszőrre – mert nem rámolt el mindent teljesen, de így is, pasikhoz képest patika rend fogja fogadni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Neki rettentően kedvez ez az idő, hűvös, kellemes, mint mindig, az erdő közepe felé menetel mikor kánikula van és a lakásban már csak úgy tudna lehűlni, ha ki se mászik a zuhany alól. Körbenézett már, de sehol nem talált egy kiselejtezett kádat, amit nem lenne rest a ház mögött elhelyezni az árnyékban, feltölteni vízzel és abban ülve olvasni addig, ameddig ki nem folyik a szeme. Azonban ez várat magára, lehet amúgy is hülyeség, mint az, hogy sétálni viszi a macskát, akit végül megsajnált, annyira nem volt hozzá kedve és nem akarta végighúzni az utcákon, így otthon hagyta a vádló tekintetével együtt és egymaga indult el. Semmi terve, az iskolába most nem kell mennie, kötelezettsége nincs, egyelőre Mihail-ról sem hallott semmit, ami aggodalommal tölti el, de közben saját magát nyugtatja, hogy bizonyára szüksége van rá, vagy akadt valami más. Talán már a féltékeny gondolatai is eltűntek és mégsem, mert valahol benne vannak, csak nem rágja magát rajta újra meg újra. Nem akar az lenni, aki mindenre haragosan néz és hisztérika válik belőle, ennek a gondolatától eleve rosszul van és nem is képes rá, de tudott az is, hogy a rossz gondolatoktól befordul és visszaesik oda, amit már sikerült elhagynia. Szóval, ő megpróbál nyugodt lenni és feltalálni magát, egyedül, bár ötlete semmi sincs. Nem is kell.
Tornacipőt húzott, ami már eléggé ütött-kopott ahhoz, hogy lecserélje, de még mindig nem indult el semerre, valahol bosszantó, hogy nem talált olyan üzletet, amely az egyszerű és kényelmes dolgokat árulja elsődlegesen. Rövidnadrág és egy póló, épp elég, a póló ujjait feltűrve próbálja mutatni, mennyire laza és inkább vett volna trikót, nem számít, ahogy az üzletek előtt halad el, úgy csapja meg orrát a kellemes illatok egyvelege. Akkor teszi azt, amihez ért a legjobban; eszik valamit, bár mielőtt eljött, belapátolt egy nagy adagot. Így döntött a desszert mellett, a teaház pedig közel volt, itt sosem evett, talán be sem tért, nem emlékszik, annyi tea van otthon, hogy mindig feleslegesnek érezte erre sétálni. Miért ne alapon, persze nem teát kér, hanem limonádét fog, miután lebeszélte magát a borról, mellé némi süteményt, szerencse, hogy gyűrt a nadrág zsebébe pénzt indulás előtt, ezzel semmi gond nincs. Bólogat magának és fordul, talán figyelmetlensége és kavargó gondolatai miatt koccan a válla a fiatal hölgynek, aki úgy tűnik, épp azon van, hogy valamit válasszon maga is, vagy csupán ugyan úgy el van mélyedve. Kezét feltartva pillant rá.
- Bocsánat – lép el, majd rövid hatásszünet után nyúl az ajtóhoz és nyitja ki azt neki. - Csak ön után – ha már bamba, akkor legyen illedelmes, vagy mi, sosem néz ki úgy, hiszen ő inkább a toprongyos, de üsse kő, ide jó ez is. Reméli, hogy van valami teraszos kiülő is, mert pont olyan az idő, de na, majd elválik. Egyelőre még kérnie kellene.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Csak utólag esik tekintete arra, hogy valamit tart a kezében, pontosabban egy füzetfélét. Na szép, ha most aztán keresztbe lett húzva az a valami, vagy pacázva, mert tudja, hogy az mennyire bosszantó, főleg saját magának, aki nem tudja pálcaintésre eltüntetni azt, ami odakerült, ezért is van az, hogy jegyzetein néhol kávéfoltok vannak, ha épp elvágja az ujját a papír, talán még egy pici vér is, de nem, nem kell igénytelen dologra gondolni, egyszerűen ami a sajátja, azzal figyelmetlen. Ezzel szemben a könyvtári könyvekben lévő szamárfüleket is kisimítja és visszarendezi, kaját és kávét se visz a közelébe, azoknak sem, amiket lakótársától kölcsönöz. Fura kettősség, és csak röpke pillantást vet arra, amit a lapokra vésett és neki egyelőre kusza, második nézésre azonban mintha valami térkép lenne vagy vázlat, lehet valami művész dolgaiba lökött bele akaratlanul. Az ajkát szívja be, hogy még jobban kifejezze szavakkal, mennyire sajnálja, de ahogy letekint, nem tűnik haragosnak az arcocska, sem a tartása, még jobban lát rá a vonalakra. Igen, ez valami térkép, de nem akar szemtelen lenni, tekintetét visszavezeti rá, majd a teázóra, még a végén azt hinné, direkt ment neki, hogy aztán az orrát lógassa bele a dolgaiba. Közel sem, még ha érdekesnek is tartja a dolgot, holott, amikor idejött, minden vagyonát adta volna néha egy olyan papírért, ami megmondja mi és merre. Arcára barátságos mosoly ül ki, amikor megszólalva nyugtatja meg, hogy semmi baj azzal, ami történt, ezek szerint a műbe sem rondított bele. Biccent felé, ahogy előre engedi, úgy indulna ő is befele, de még lépni sem lép, amikor felé fordul ismét nő, ő pedig pislog párat.
- Ó, hogy új. Nos, ellenemre nincs a dolog, hátha tudok valamiben segíteni – valamiért ez most a második ebben az időszakban, hogy valaki azt akarja, csatlakozzon hozzá. Most is érzi, hogy kicsit kizökkenti a komfortzónából, ez tény, talán látni is, hogy ő most ebben a szituációban a hátrébb levő és szerényebb, de tény és való, hogy ő is volt elveszett, tudja milyen az és így tud azonosulni vele. Így engedi, hogy belépkedjen, miután rábólintott és ő pedig utána.
- Ühm, kint, bent? Ezt a helyet annyira nem ismerem, bevallom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Lenyomja megint magában ezt az egész rohamot, amely az emberektől nagyon messze és nagyon távol tartaná. Nagyon kevés eset van arra, hogy megbánt volna egy-egy megejtett mondatot egy másik illetővel, valahogy, hogy keveseket enged a hat lépésnél közelebbi távra, eddig szerencsét is hordozott magában, akik pedig még közelebb kerültek, nos, azokra pedig panasza nincs. Nem hisz semmiféle vallásban, a karma dologban is csak félig, meg a sorsban, hogy valami talán tuti akad, hogy egyelőre zökkenőmentes, sőt, leginkább kedves élete van ezen a helyen. Egy-két dolgot eltekintve már-már idilli, sose gondolta, hogy képes valaha ilyesmiben létezni, hiszen előtte ő itt már kockásra unta volna magát, sőt, nem is maradt volna itt, ment volna az élet felé, a pörgésbe és minden más impulzus felé, amelyet magába szívhat. Most viszont ez a hely neki kedvez, nagyon kedvez, sőt, ha nem kell, ha nem lesz kényszer, szívesen marad itt az után is, ha kijárta az iskolákat. Majd megoldja a munka dolgát, megold mindent. De maradna, azt érzi.
- Ugyan, miután majdnem elgázolom, ez a semmiség – persze, mind a ketten tudják, hogy ez csak a mókás válasz erre, senki és semmi nem kötelezi arra, hogy ilyet tegyen egy apró érintkezés után, mintha amúgy ezek nagy része így végződne. Nem, de a nő nem is tűnik olyannak, aki erre „miazanyád” és a vakság különböző becézéseiből válogat, ám, mint tudjuk, sosem lehet a látszatra adni, sosem szabad. Aztán...
- Rendben – majdnem mondja hozzá, hogy a legjobb válasz, de van annyira illedelmes, hogy lenyeli a szavakat és csak követi, mint valami árnyék és örül annak, hogy nem kell idebent ücsörögni. Persze, nincs azzal se baj, télen, hidegben, esőben, de most valahogy kellemetlenül fullasztónak érzi a teaaromák, a sütemények és minden ízorgia által terhelt levegőt amellett, hogy odakint meg friss az egész, szellő van és néha még egy-egy halovány napsütés.
- Valóban az. Olyan, tipikus beülős, beszélgetős hely – ha Pestre gondol, ott is voltak hasonló helyek, van, amelyikben macskák is voltak, ültek be oda kávézni egyszer, dögönyözött egy tarka cirmost, és ennyi. Ide fura lenne, de biztosan nyerő. Ha egyszer sok pénze lesz, majd megint elutazik, mert az, hogy ő nyitna valamit... Na nem. Közben odalépked a helyhez, amit a másik választ, és csak akkor gondol a kérdésre.
- Hmmm. Kedvelem az antikvár kirakatát nézegetni, meg a könyvesboltot. Ha pedig ilyen hely, akkor a pizzázó. Ott is dolgozom – telepedik le közben. - Kicsit csendes a hely, mármint az egész falu, vagyis most már város, de amúgy szerintem kedvelni fogja. Amúgy, Belián vagyok – feledkezett meg a lényegről, ha már csatlakozik, így ismét felállva nyújtja felé a kezét. Oké. Egyre bátrabb.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Semmit nem tud a másikról, hogy miért és mikor jött, jön ide, hogy csak átmeneti, hogy családja van-e vagy egymaga és nem is kell, mert az túl tolakodó lenne, ő pedig nem az, most is érezni, látni, hogy megtartja a kényelmes távolságot és óvatosan tapogatózik minden után. Elég is, hiszen útjaik véletlen keresztezték egymást, véletlen az, hogy most itt ül és próbálja kitalálni, ő mennyire jó segítség bármi megismerésében vagy úgy általában, miközben nehezen nyílik meg és távolságtartó, még ha nem is tűnik annak. Mert a látszat ilyen, ő pedig rendszerint meglepi az embereket, vagy kellemes csalódás, vagy csak felejthető kategória, fogalma sincs mit és hogyan látnak belőle. Tény és való, hogy már nincs egyedül és nem is játszhatja azt, nem is kell és közösségben van már bő egy éve, sok minden oldódott. Köszöngethetne sokaknak mindent és teszi is, maximum némán, de ha nem így lettek volna a dolgok, szegény nő elől, aki csak kedvesen meginvitálta, most fejvesztve menekülne. Gyomra picit görcsös, de ennyi igazán megengedett.
- Elmondjam merre vannak? Az antikvár kicsit giccses néhol, de a könyvekben nem csalódni. Mugli kötetek is vannak – mert az neki fontos, lehet a nő is érdeklődik a világ iránt, más nem az irodalom terén mozogva. Keveseket látott, akik itt teljesen megtagadnak mindent, pedig hallott és olvasott arról az „aranyvér” jelenségről, amely régebben volt nagyobb divat és ahol őt előbb égetnék meg nyárson, mintsem szóba elegyedjenek vele. Fura gondolkodás, de sok hasonlata van az ő történelmében erre, egyszer talán ezeket a hasonlóságokat feljegyzi, leginkább magának, mert tuti hatezer szakirodalmi lap rágta meg a témát. Közben tekintete ismét a lapokra pillant, sok nevet és feljegyzést lát, ő annak a nőnek tűnik pontosan, akinek ilyen füzetkéje van, ilyen listával, aki precíz, de nem az a görcsös fajta, aki szoros kontyban hordja a haját, nincsenek ajkai mert olyannyira összepréseli és ronda szabású, de drága kosztümöket hord. Aztán fogalma sincs, lehet ő is a szigor híve, de a renddé is, kézírása és a sorok az utóbbira adnak tippet, nem mintha ettől benne kellemetlen érzet keletkezne. Ő csinálja jól, annyi dolgot elfelejtett már, hogy bőven megérne az is egy füzetet.
- Második? - pislog, ahogy visszarántja magát a jelenbe és eltekint a sorok bámulásától, még ha az illetlen is, és megcsóválja a fejét. - Hát az lehet én vagyok, mert tanodába is járok, meg vagyok jóban pár emberrel. Kikről van szó? - van egy tippje, sőt, nagyon erős és ha az, a világ tényleg rohadt kicsi és a szálak összeérnek. Ha pedig tényleg van még egy Belián, akkor nagyon meg fog lepődni, de azonnal megkeresi. Miért ne? De nem, tuti nincs, róla van szó, hallott róla és ettől valahol zavarba jön és ideges. Mit hallhatott? Rá fog kérdezni, ha kiderül.
- Juj, az idősek – szisszen fel, mert nos, kapott ő is tekinteteket. - Vigyázza a falut, igen, nagyon is. Biztonságban érzem magam – vajon a falu is tőle? Jó kérdés, de nem említi meg, a farkas dolgot nagyon nem. - De a nénik nagyon, nos... indiszkrétek. A lakótársam férfi, látványosan nem vagyok tini és hát szerintük nekem már gyereket kéne vezetgetnem, vagyis nagyon úgy méregetnek. Néha ha elkapnak, kérdezősködnek, viszont mióta közöltem, hogy se menyasszonyom, se barátnőm nincs, néha mondanak neveket. Legközelebb közlöm, hogy van nevem, csak nekik nem fog tetszeni, de akkor talán békén hagynak – von vállat, miközben csevegésre vált és az már igencsak könnyedén megy neki. Oké, nem rontja el annyira, ugye? Reméli, ha sok, le lesz állítva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Nincs órája, de később még lesz, így kicsit kóvályog az iskolában, mielőtt letelepszik olvasni egy sort, vagy befejezi a jegyzete utolsó részét, vagy csak nagypapásan előre billenti a fejét és alszik egyet. Arra jó hely a levitás kuckó, vagy Mihail szobája, amelyik épp közelebb esik, de félő, akkor a jó ég se kelti fel, elég ha akkor nincs bent órán, ha épp a kórság gyötri, az is elég pótlás, nem kell tovább menni abban, hogy halmozza egy olyan mértékig, amit képtelen behozni. Nem azért jár ide, hogy lógjon, abból eleget csinált középiskolában, majd persze a főiskolán, ahol meg szinte kötelező elem valamelyest, mint valami szint, amit meg kell ütni. Itt mondhatni eminens, amennyit tud, megy és okosodik, ő sem lesz már fiatalabb, ha már elkezdte, akkor fejezze is be. Persze, akkor sem direkt nem fejezte be, szóval mondhatni nem hibás, nem önhiba, folytatni sem tudta, valahogy az volt az utolsó gondolata akkor, hogy valaha tovább jut annál, hogy van egy érettségije meg megannyi elszalasztott alkalma, ideje.
Mióta itt van, nem enged szalasztani, habár eléggé tartott, hogy a vizsgák mégis hogy a francba lesznek meg, meglepő eredményekkel az évfolyamán belül is igen jól teljesített és ilyenkor hiányzik neki az otthon, mert minden jó vizsgája után hazatelefonált, a rosszak után is, csak más hangnemmel. Lehet, hogy gyerekes dolog volt, de sose hagyta veszni a kapcsolatot, egy pontig, amely még mindig egy szivárgó seb, amely néha feltör benne, főleg, ha egyedül van. Most szerencsés nap és holdállás miatt nem süllyed bele, sőt mi több, egészen jó a hangulata ahhoz, hogy a bájitallaborban történt incidens óta valamit alkosson. Elfogyott a főzete a jobb alvásra, illetve a kenőcs is kezd kiapadni, amivel sebeit szokta kezelni, most van idő, bőven arra, hogy feltöltse a készletet és mire eljön az idő, csak használni keljen, nem keresni. Ezért teszi el a jegyzeteit és fordul a szertár felé, amelyet már jól ismer. Talán nem is sejtik, de néha elemel innen ezt-azt, egész jó dolgokat szoktak oda betenni és nem a leglegálisabb ez, de ő meg szemérmetlen cselekszi ezt az apróságot, eddig senki nem találta be vele, meg nem is ipari mennyiség az, amit ő elvesz. Volt, hogy mikor úgy adódott, visszapakolta a saját készletéből, szóval a karma is jól áll, meg a lelkiismerete. Ennyi „rossz” belé is kell, hát nagyobb sose legyen.
Semmit sem sejt, főleg nem azt, hogy mi vár rá ott, így teljes nyugalommal dúdol valami régi rock slágert halkan, miközben az ajtóhoz közeledik. Valami motoszkálást hall ugyan, de sokszor egerek, meg elkóborolt kedvencek teszik, így nincs oka bármi mástól tartani, vagy mást remélni. Ezért is nyugodt lélekkel nyit be, hogy aztán a kicsapó felleg szinte arcul vágja, elsőre nem érzékelve, hogy van bent valaki mást, mert köhögve hátrál el kicsit és legyezi el a dolgot. Oké, ez már nem jó jel és nem jó ómen. Ment volna aludni.
- Mi a fasz... - morogja maga elé, hunyorogva lép közelebb, karjával eltakarva a száját, de ez kb annyit ér, mint halottnak a csók, de ekkor látja meg a pöttyöm kislányt. Hogy mi?
- Ijj bocs. De te... teee... mi a francot csinálsz itt? - lehet ő az, aki boszorkánykonyhát csinált a helyből és most valami furát érez? Hunyorog, a fejét rázza meg, agya valahol zsibbad egy picit. Karja akaratlan esik le, nem is figyeli, hogy a még maradék dologból most már minden gond nélkül szippant befele. Hát, már mindegy.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

- Szerintem annak van egy bája, ami nem enged – vagyis, most vallja ezt. El se tudta képzelni, igazából ha nem is vetette meg, de nem akart magának ilyesmit. Semmi csendes falut, annak egy utcavégi házát, semmit, és tessék, egy ideig az erdő közepén élt, ahova még a turisták se tudtak véletlen besétálni, most pedig pontosan egy csendes helyen él, ahol aligha zaklatja fel a világot bárki és bármi a farkasüvöltéseken kívül, és szereti. Elképzeli magát Pesten, Debrecenben, Kanizsán és valahogy nem megy, nem tudja elképzelni, hogy ismét tömegközlekedést használ, zsúfolt helyen dolgozik, sok ember van az utcákon. El tudja képzelni és viszolyog tőle odabent, kapásból fintorog rá és elveti. Lenne autója, de akkor meg tuti dugóban ülne mindig, a benzin sem két forint, elpöfögtetni drága mulatság, szóval menne vissza buszozni, metrózni, ami akad. De nem megy, mert nem akar és ha valaha innen mennie kell – így vagy úgy – szeretne hasonló kicsi, békés helyre telepedni, ahol élete végéig békén hagyhatja a nyüzgés. Ezért is bólogat, ért egyet a gondolattal. Egyszerűen, neki mégsem az az élete. Nem teljesen.
- Ez teljesen jó, kell a változás. Én is botanikusnak készülök, pedig előtte előbb lettem volna villanyszerelő – von vállat és beszél úgy, hogy teljesen természetes az, miszerint nem a mágia világában a helye. - Aztán magam is próbálkozok bájitalokkal, de a művészi vénám csak a konyhában mutatkozik. A családomban mindenki vasutas, én meg... - nos, normál esetben sem vágyott oda, eleget látta, hallgatta, érezte, megunta, kinőtt belőle, hogy mozdonyokat bámuljon, mást akart. Amit kapott? Azt most meg már szeretnie kell. Ez van. Nem kesereg, nem hallani hangjában, csak később az érdeklődést, hogy mégis kire gondol. Arca felvidul, ajkaira mosoly kerül és ismét csak bólogat. Hát nincs másik Belián, ebben biztos volt. Nem mintha olyan nagy dolog lenne, sőt, nem hiú, csak tudja, a neve ezen tagja szokatlan.
- Akkor tényleg rólam volt szó. Brigivel sem vagyok rosszban, de Odettel találtam teljesen közös hangot – de még milyet. Sose gondolta volna, hogy kap olyan személyeket, akik, még ha nem is helyes, behelyettesítik testvére hiányát, de nem pótolják, sosem lenne ilyen, hisz mindig hiányolni fogja, de ha meg kellene neveznie, mit érez Odett és Zina iránt, valami ilyesmi lenne. Lehet viccelődni, hogy papa, mama, gyerek, de benne a meg nem érett mivolta miatt sosem bukkant fel apai érzés, védelmező igen, de még egy babát sem tudna a kezeiben elképzelni és bár semmi baja velük, valahol mélyen viszolyog is tőle. Mert sose nőtt fel és tanulta meg a helyzeteket kezelni igazán.
- Ennyire nem ismerem, bevallom, csak amennyit lehet – fogalma sincs nagyon a férfiről, nem is tervezte megismerni, hiszen felesleges, ha eljön az idő és elégedett a dolgokkal, majd voksol rá és kész. Azonban meglepő arccal fogadja, ahogy felfedi, miért is jött ide, sőt, ki miatt jött ide. Hát ez új és... valahogy mégsem olyan lehetetlen.
- Hogy úgy. A város első... nos, hát így utólag is, de gratulálok az... egészhez – mosolyog rá, mert ha már megtörténik és nem látja, hogy szenved, akkor ez jó dolog. Így érti a térképet, a feljegyzéseket, mindent. Van alapja.
- Ó jaj, nos, azt hiszem eddig bírtam. Ha nem gond, a tegeződés... - pillant rá félszegen, mert valahogy olyan idegen, még ha szépen is hangzik. Meg ő apró hal ehhez. - Limonádét, savanyút kívánok. De süteményt is, szóval káosz – pedig a ciklus se jár arra, vagy lehet épp a közelgő Újhold lesz a ludas. Mindegy. Körbenéz inkább, kitől lehet rendelni és jelez is felé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Fene eszi ezt a helyet, komolyan. Mindig van valami, nem tud csak úgy létezni, múltkor is benyitott az egyik emeleten egy szobába, mert valami éktelen visítást hallott és azt hitte, amögött az ajtó mögött nyúztak valakit, de nem, ehelyett az egész szoba vízzel volt teli. És az hagyján, hogy attól félt, ki is ömlik onnan, de nem, beledugta a kezét, érezte, hogy az tényleg víz, aztán ennyi, semmi nyoma nem maradt. Bezárta inkább és elment gondolkodni azon, hogy ha olyat talál, ahol súlytalan lebegni lehet, nem néz többet ajtók mögé.
Erre itt van most, csak ártatlan akarja intézni a dolgait, erre majdnem lebeg, mert ahogy benyeli azt a valamit, aminek íze kellemetlen és fintorogva nyammog, úgy közben hallja is, meg látja is a törpét, aki nem is törpe, hanem egy kislány, aki előtt sikeresen beszél úgy, mint valami kocsis. Basszameg. Morogja, de van annyira artikulálatlan, hogy ebből semmit sem lehet kivenni, sőt, ő sem hallja már saját hangját sem emberinek, minden tompább lesz kissé, a színek élénkek, a kislány pedig hirtelen kettő, majd visszaugrik egybe, mire a fejét rázza meg. Mi? Kezd nem érteni semmit, de arca az eddigi értetlen merevségből enged, már nem takarja, az a valami száll el, majd el is tűnik, ők meg benyelték és majd... Talán nem lesz semmi sem, talán leolvad az arcuk. Jaj nem, ez nem a Frigyláda, akkor meg fogalma sincs, saját arcát tapogatja meg, puhának érzi, pedig tudja, hogy borostás és ja. Oké. A kislány hangocskája húzza vissza a jelenbe, guggol le lassan, térdei is biztos ropognak egy sort, de úgy rugózik, mintha valami matracra huppant volna le, végül megállva hunyorog abba a sarokba, ahova mutogat.
- Sírni? Miért sírni? - annyira lehetetlennek tartja a sírást most, hogy teljesen hitetlen arccal bámul rá, sőt, persze, már ő is lassan Trabant-lámpa pupillákkal fog rálesni, bár ő nagyobb barom, lassabb, kellemesebb, repked...
- Le. Le? - emeli meg állát és néz a polcok felé. Miért hagy valaki itt ilyet? - Nem faszba. Ne mondj ilyet – mormog rá, mert csúnya hallani egy ilyen édes hangocskától ezt, de hát... ő most ugyan úgy kimondta, tessék, száradjon a lelkén a jövő generációjának nyelvezete, amit bemocskolt. Lehuppan a földre, miután bent van már és mered előre kicsit. Még mindig túl harsány minden, nagy levegőt vesz.
- Hogy milyen kecske? Nem lehet ide kecskét hozni. Miért hoztál ide kecskét? - nem, se a szellem, se a dzsinn szó nem jut el hozzá. Egy bogarat pöcköl odébb szórakozottan, majd fejét oldalra döntve mered az apróságra. - Te igazi vagy?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Persze, érthető és minden, hogy ide jött, ide akart jönni, kell valamikor olyan, hogy senki se találja meg. Pont ő kárálna ellene, aki ha úgy érzi, fogja magát, elsétál és az ösvényről letérve a hűs, csendes erdőben keres nyugalmat, meg hagyja magát feltölteni. Bár nem sír, néha azért kiadja valahogy a feszültséget, kitép pár csihatagot, leveleket gyilkol, vagy csak szimplán dohog, a legtöbbször mégis a rönknek, törzsnek vetett háttal, lehunyt szemmel létezik és lélegzik, hogy minden csak jobb legyen. Ilyen apró és szűk helyek ők pont nem vonzzák, de tudja, sokaknak a sötét, a szeparáció és minden más is fontos. És tök okos tudna lenni, mindenképp azt mondaná, ami úgy hangzik, csak éppen nem úgy jön ki, ha valami ismeretlen bukét nyel be és árad szét benne, hogy azt se tudja, merre van észak, nemhogy valami nyugtatót vagy valami mást nyögjön ki. Nem, erre valami ordenáré sikerül, amit még meg is ismétel a pöttöm, ő meg a fejét fogja mindjárt, miközben ingere van röhögni is közben, de érzi, hogy most köpködi le a jelvényét, mert a nagy példamutatás sehol nincs azzal, hogy a szótár nem épp valami szép, irodalmi kifejezéssel bővült. Hát, már mindegy, mondhatni, azért körbenéz, nincs-e a közelben valaki, aki jól hall mindent és majd jól rondán bámul rá, hogy mit művel. Alapvetően nem menekül az alsósok elől, de ők sem nagyon töltik vele az időt, ahhoz még mindig ijesztő talán, főleg ha még a sötét karikák árnyéka is vetül arcára, akkor meg is érti. Most semmi sincs, sőt, arca kényelmesen nyúlik és rándul, ahogy előrébb dől és fejét rázza meg.
- Deee amúgy nem, nem mondunk. Én se mondtam – a francokat nem, már nem mossa le magáról, de menti ami menthető. Nevet a pöttyöm, ő is vigyorog, olyan kellemes és selymes minden hang, a fa, ahogy neki-nekidől az ajtófélfának épp, mert úgy dől éppen és fejét a mellette lehuppanó felé fordítja. Nagyon kicsi, hunyorog is mellé, mintha már látása se lenne a régi és olyan öreg lenne, mint aminek néha érzi magát.
- Hát az végképp nem vagyok. Mi is vagyok? Sok minden – mintha neki beszélne, azt hinné, mert ő kecskét nem lát, annyira nem kapott nagy adagot, de nem hazudna, ha kicsit mégis. Lehunyja a szemeit, átdörzsöli az arcát megint, képek ugranak elé, meg az érzet, hogy súlytalan. Oké, tudja már ezt mihez hasonlítani, rég volt, igen, megtette már életében és szélesen vigyorog, mert ezt most jónak érzi.
- Nem, sose mondasz rosszat – fogalma sincs, mire érti, megint lepillant rá, magyarázza ő, hogy mi és hogyan, a szilánkokra néz, meg a löttyre, amit a padlón áll és furcsán vibráló színekkel sokkolja. Mi ez? Bele akar nyúlni, de tudja, nem dughatja mindenbe bele az ujjait ebben a világban, mert nem illik és lehet nem lesz több ujja. Grimaszol a kupira, mindenre, hogy aztán kezét elhúzza onnan, mielőtt tényleg kretén lenne.
- Nem jön, mert itt a gonosz farkas – dünnyögi, bele sem gondolva, hogy mit mond, mennyire mondja, mintha tök természetes lenne, úgy nyögi ki, mintha most olyan lenne, mint Odett, aki ugyan ilyen könnyedséggel tette vele is és nem kapott gyomorgörcsöt. Lehet nem is esik le neki, sőt, biztos nem, de akkor jobb, ha amíg ez tart, nemigen beszél senkivel sem. Nevetgél hát, a szavaira, az egészre, térdein támasztja meg kezeit és állát ejti tenyerébe, ahogy figyeli.
- De olyan pici vagy. Nem tudom... valós vagy, csak kicsi. Én meg vén szamár. Miért nem lehetek én is kicsi? Akkor jó volt minden, vicces. Nagyon aranyos vagy, ha lenne valaha gyerekem, remélem ilyen aranyos lenne – de nem lesz, mormog, azt se tudja mit beszél. Szusszan egy nagyot, sűrűeket pislog. - Nagyon furán érzem magam – amire megint csak nevet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Hű. Lehet most kellene felállnia és elvonulni, igen, be a szobába, mindegy melyikbe és kiterülni a földön, érezni és kihajtani magából mégis ezt az egész nem oda illő dolgot. De nem lehet, tagjai nem engedik, itt kell ülnie, érezni, hogy feje egyszerre nehéz és könnyű, ajkai folyamatosan felfele görbülnek, mélyet lélegez, most már csak a dohos, bezárt levegő ürül, az, amelyet a polcok őriznek, a por, a pergamen bomlása meg ki tudja, mit szórtak be még ide. Van itt minden, ha nagyon előre néz, akkor még egy bakancsot is lát, aminek orrát kimarta valami. No igen, a bájitalok harapnak, minden harap és támad, ez egy rohadt világ, otthon csak a háztartási sósav, meg a zsíroldó, amihez kesztyűt kellett húzni, amikor zsebpénzt akart és sikált mindent is, itt bezzeg, már az sem elég. Lát papírokat, ha rágyújtana, márpedig nagyon kell neki, akkor felrobbannának, megégnének, kiégne az egész és ugyan ha egyedül lenne, kockáztatna, de itt a pöttyöm, ránéz és nem mer ilyet, nem akar, nem akarja az ő lehetőségét elvenni, hogy nagy legyen és okos. Mert benne, ebben a kicsi lányban is több a mágia, mint benne valaha lesz, és ilyenkor mindig irigy kicsit, hogy kezét emeli fel, int egyet, olyan jedi-módra és semmi nem rendeződik, a törött vacak se megy odébb, így nemes egyszerűen lábával löki arrébb, majd azt, mivel hosszú ahhoz, hogy a polcig érjen, a fába törli, vagyis inkább húzza le, mintha saras lenne. Nem, épphogy színes, nézi is a cipőt, pislog és semmit se ért. Ez mégsem olyan, mint mikor tilosban és zöldre gyújt rá az ember, ez inkább a másik, a kettő egyvelege, ez... A mágia.
- Mert... nekem nem szabad. Én itt prefektus vagyok, nekem kell példát mutatni, nem bazdmegolni meg ilyenek. Fúj – ne is hallgasson rá, azt se tudja mit beszél. Tényleg figyel amúgy erre, pedig ordenáré, sose fogja vissza magát, hát a neten is mit néz, az atya sem fogja vissza magát, sosem tette, hiába mondták, de ő nem lány, a lányoktól ez pedig iszonyat ronda. Csúnya dolog, bár sose szólal fel ellene, inkább meglepődik. Nem tudja. Káromkodik most valaki körülötte? Agya furcsa módon össze-vissza cikázik és gondol, nagyon kuszán és valahogy most érzi át, érti meg, hogy mikor Baj magyaráz neki erről, akkor milyen lehet. Beleszédül, furcsa, de most kellemes, fel akarja keresni a nőt, bárkit, Mihail-t, a nyakába omlani és beszélni, sokat, szeretni. Majd enni. Enni is muszáj. De most nem ehet, beszél hozzá, megint hunyorog egyet, mert mekmek, de merre? Ez fura, furán beszél most a kicsi.
- De hol? Nincs – mert tényleg nincs ott semmi, csak valami kupac, ha jól látja, akkor kihasznált, rozsdás üstök, könyvek halmán, amiket már megrágott az egér, megevett a doh és tuti, ha kinyitja, szétmállik, vagy legalább minimum penészes. Fintorog, mintha már meg is fogta volna, meg kellene mozdítania a halmot és megrázza magát. Az nem kecske, nem birka, csak szemét.
- Nem tudom miről beszélsz. Meg milyen szellem. Tudom, hogy vannak szellemek – mert amikor először látta, felkiáltott, ez senkit nem lepne meg, mert hát, nos, ő még mindig mugli. De itt se szellem, se kívánság, de felőle kívánhat, bár nem tudja teljesíteni. - Oké, nem értem. De nem baj, mert... nem zavar. Semmi sem – hagyja, hogy megbökjék, fel is nevet rá, puha az egész mindene, mintha alig érezne bármit. - Polli? Sose találkoztam Pollival – na ha eddig neki volt különleges neve, akkor már nem. Polli, biztos nem magyar. Érdekes. - Én meg Belián – bök magára, mintha nyomatékosítani kellene, hogy róla van szó, nem másról, nem a képzelt akármiről. - Éééés nem, nem vagyok kecske, a farkas vagyok, csak most... jól nézek ki – néz le magára, se karmok, se bunda, se semmi, csak ő, poros, pókhálókat szedett össze, ragadt a ruhára, de semmi más. Nem ijesztő, nem ugat, csak fecseg minden nélkül. Ez nem ő, ő nem ilyen és ennyire nem bolond. Tudja, hogy más, mint a többi pasi, más a gondolkodása, de ez már akkor is abszurd. Mormog egyet.
- Rettentően komolyan – emellett mégsem, mert mégis gyerek és most ő is furán viselkedik. De ő mindig komolyan vesz mindent, aztán vicceli el, de tény, van benne valami. A kicsiket nem szokták komolyan venni, alapvetően ez valami kódolás a nagyokban, pedig általában ők még igazat is mondanak, ha nagy a baj, gond, a többit nem kell számolni. - Leszel nagy, csak még kell idő. Egy kicsi – hogy méretre mennyire, azt nem jósolhatja meg, de a kor már indokoltabbá teszi majd idővel, bár, ő mikor még az egész előtt volt, épp nem volt komoly nagykorúként sem, de nem számít.
- Mi? Nem bírnak? - billen oldalra a feje, kicsit meginog, még mindig jót írnak. - Miért nem bírnak? - a gyerekek sokszor gonoszok, gondolná ezt, de most nincs értelmes gondolata. Lábfeje mozog egy fejében élő ritmusra, dölöngél is hozzá. - Édes és savanyú, nekem ízlik. Lehet vattacukor vagy az a búcsús savanyú. Nem tudom... nem kellene gyengélkedőre menni? És ha veszélyes? - de semmi ilyet nem érez, csak megint nevet. Fejét a falnak dönti, lustán nyújtózik. Nem is a földön ül. Lebeg.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Úgy néz ki, ma másnak is szüksége van arra, hogy csend legyen körülötte és nyugalom. Mert az első pillanatban látszik Babett arcán, hogy neki valami nem jó, főleg nem az, hogy még meg is jelent egy prefektus, akiben úgy gondolja, egy kiadós büntetőmunka ígérete is érkezett. Pedig nagyobbat ma nem tévedhet már, egy fikarcnyi pillanatra sem bukkan fel benne a gondolat, még akkor se tette volna, ha mondjuk egy diák a falat festi falloszokkal tele épp a szomszéd folyosón, ma nem akar kötelezettségeket, ma nem akar semmit sem, csak a srác lenni, akiben kétely van, aki kicsit nincs jó kedvében és aki csak pihenni szeretne, sétálni egy nagyot ha már „legálisan” teheti, eltolni pár cigit és majd aludni menni. Nem sokat van a kastélyban éjjelente, múltkor nem egyedül sétált és veszett el, mert akkor sem voltak szabályosak, inkább figyeltek egymásra, mint a kastély rendjére. Nem kesereg, elvégre semminek nem lett vége, csak egyszerűen most ilyen. Kicsit ez, kicsit az. Nem tökéletes, sosem volt az, de most lóg kicsit az orra. Majd megjavul, ellenben itt van most és a lány arcát nézve, szegény már a végrendeletét fogalmazza tán. Nem kell, komolyan, teljesen ártalmatlan, kócos és kissé talán ő is hasonló vonásokat cipel a mai estén.
- Jaj, igen, szia – elmaradt, mert meglepődött, hogy nem lesz egyedül, de nem bánkódik, lehet a társaság legalább arra sarkallja, hogy ne gondoljon semmi hülyeségre és rosszra. Úgy lesz a nyerő, nincs annak a veszélye, hogy tényleg megzuhan. Apró mosolyt húz ajkaira végül.
- Ne, nem kell magyarázkodnod, most nem vagyok prefektus – tényleg nincs nála jelvény, vagyis van, de a zsebe mélyén, az öngyújtó mellett, mert ma nincs jelentősége annak, hogy mit képviselne. Nem akar semmit, közelebb lépked és fellélegzik, az éjjeli levegő mindig csodás. Lehet még jár egyet és ebben sétál haza, igaz a kapu zárva, de az ösvényen bármikor eltalál a faluba és félni sem fél. Többször már nem falhatják fel, nem?
- Köszi – már tűzi is az ajkai közé, majd rásandít, amint elhangzik a kérdés. Nem szokott ennek örülni, de aztán rájön, ő is így kezdte. Lopott szálak, slukkok, titokban, híd alatt, fák takarásában, sutyiban, majd minden más. Nem szent ő sem, de nem is akarja elrontani. Mérlegel kicsit, majd előszedi a dobozát. Hogy miért? Mert míg mérlegelt, nézte őt, nézte, hogy hogyan válaszol, sóhajt, arca nyúzottsága. Ilyenkor sokan részegre isszák magukat, hát egy szál még talán jobb. Bocs, bárki. – Egye fene – csak ne ő szoktassa rá. A dobozt csak leteszi elérhető helyre, majd rá is gyújt, az öngyújtót is felé tartja, hiszen miért is lenne nála. Egy nagyobb adag füstöt fúj ki, miközben letelepszik és kényelmesen fordul fel.
- Hé, hé, mondom, nem vagyok ma prefektus – tartja fel a kezét, mintha esküdne. – Nekem is, már pár napja, szóval abszolút megértem, hogy nem akkor szeretnél itt ücsörögni, amikor az egész kastély hangos és zsibog. Csak nyugodtan, erre mostanság nem jön más – reméli, hogy tényleg nem retteg tovább, mosolyog is, majd szív és fúj. Hogyne kellene. Talán nem is gondolta a lány, hogy kicsit hasonló cipőben vannak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Ha kitisztul, azt legalább tudni fogja, ha ide legközelebb benyit, nem vesz levegőt és majd ha látja, hogy nincs lila köd, meg akármi, aztán levegőt venni, mert még egy kör telitüdős szipuzás lehet rontana a renoméján és azt hinnék, direkt műveli. Persze, most jót érez, mint egy adag jó zöld kábé, olyan a hatása, talán a kislányon jobban kiüt, a nagyvad, nagy marha szervezetét kevésbé sokkolja le és ülteti egy hasonló érzetbe, mint mikor a koli tetején ücsörögve elpöfögtettek egy közöscigit, akitől mindenki boldog volt és körbe-körbe táncolt valami idétlen mosogépzenére. Furcsa, de most nem is húsz éves, nem is készül ilyesmire, a pöttyöm mellett valamennyire tartja magát, még ha trabantlámpa pupillái mögött színes a világ, kellemes és olyan puha, mint az egyik exe plüsspárnája, amit szeretett simogatni és beledörgölni az arcát. Hogy akármennyi göröngy van és volt a lelkén, most azok apró kavicsokként legurultak egy nagy dombon, amin ő is legurult és csak röhög rajta. Igen, hangosan, miközben túrja a retket a cipőjével.
- Nekem olyan nincs! – tiltakozik rögtön. Nincs pálca, csak ha tör egy ágat, és azzal hadonászik, de csak szemeket tudna kibökni. Azt meg inkább nem. Szóval, hogy is van? Vár ő, érdeklődve figyeli amit művel, állát támasztja, mintha valami tudományos dolog lenne, aztán csettint nyelvével, mintha rájött volna a válaszra. – Á, mágia! Bravó, briliáns – tapsikol is mellé, tényleg szereti nézni a mágiát, most intenzív, szinte látja a mana-csápokat dolgozni, mint valami hálás kispolip, amely csápjaival rendezkedik láthatatlan és végül ő is úgy mosolyog büszkén, mint a kicsilány. Megrázza a fejét a képzeletre, hunyorog kicsit, majd végül rá. Ügyes volt, megint tapsol, majd felpillant a polcra. Rendes esetben üvöltve mászna ki innen, hogy ne, még egyszer ne, de most elnyúlik az üveg alakja, hullámzik, ahogy megremeg és szinte látja leesni. De nem, nem rúg a polcba, hogy megtörténjen. Egyelőre minden oké.
- Náhh, a kecske helyett lehetne simán más. Bármi. Nem tudom – mi kéne neki? Egy rakás kiscica? Őz? Valami aranyos vagy ijesztő? Az élesebb színek és élek épp elegek. Gumi-érzetű karja, amit lazán lógat le maga mellett, a falnak dőlve sóhajt nagyokat és kedve lenne most mulatni. Ha tart még ez később is, lehet megoldja.
- Ahha. Tökre nekem adtak egy jelvényt. Érted, én nem is vagyok rendes diák – kezd el magyarázni, még mutogat is mellé. – Mindig otrombán beszélek, mert tróger vagyok. De kaptam egy kicseszett jelvényt, mert úgy vélik, hogy a vérfarkastól mindenki majd összeszarja magát. De nem érdekel, vágod? Csináljanak amit akarnak, hát nem vagyok én nevelő baszki – ereszti el magát, észre se veszi, mit és hogyan magyaráz. Nem kéne betépni, Belián és akkor nem kotyognál olyat, amelyet más esetben a föld alá ásnál. Olyan szinten röhögi ki a belső hangot és gondolatot, hogy az már szinte kényelmetlen. Hol érdekli, mit magyaráz, sehol sem. Olyan jó volt kimondani! Olyan könnyű és… és más! Kell még ilyen, kell a könnyedség, a túl könnyű lélek. Csessze meg, ez valami csodálatos. Átöleli az érzés és ringatni kezdi, most kell a hippizene végül.
- Nem látok én semmit, csak a színeket és a hangokat – még dúdol is valamit, fogalma sincs mit, de kecskét akkor sem lát, ha most valaki elverné miatta. Nem érdeklik a kecskék, amikor minden olyan szépen és könnyen gördül ki ajkai közül. Dúdolgat, a pöttömre néz, aki lehet a gyereke is lehetne, ha korán kezdi? Vagy nem, nem, de a húga, meg ilyenek. Pici. Nem szoktak vele nagyon kicsik lógni, tuti a legtöbb tényleg fél tőle, mert magas, borostás, prefektus, meg úristenittjön és csúnyán néz. Pedig csak hunyorog, gondolkodik, nincs jó napja. Fene tudja.
- Nem becéznek amúgy. Nem szoktak – valahogy ennek tényleg nincs olyan formája, vagy nem emlékszik. – Beli, asszem’. A Lián olyan izé, lányos – mert attól messze áll, sőt, hiába akartak talán szülei azt, de nem, ők azt akarták, legyen egészséges. Mindegy is. – Aha, át. Csak rohadtul fáj – mintha panaszkodni akarna, de nem, mert megszokta, annyira néha nem is fáj már, mint amilyennek fintorba forduló arca mutatja. A kérdésre néz rá megint, hümmög és nézegeti. Hát jó kérdés.
- Ööö… animágus alak. Egy pici madár aki vidáman repked? Egy kiscica? Valamelyik? – ne hát jótól kérdezi! A mugli ilyenekbe nem gondol bele, mert nos, minek. Ad ő tanácsot szívesen, de mágiából fel van mentve, papíron is, szóval, érdemtelen. Tudja mi az az animágus, egy életre megtanulta, szóval ebből nem kell korrepetálás. Azt is tudja, hogy saját maga még jóindulattal sincs a közelében – míg a mágus tehetséges, ügyes és képesség, addig az ő állapota inkább betegség és kór. Szóval, ja. De most a fene sem fogja lelombozni ezt a jókedvet!
- Ha itt – mutogat saját homlokára, nagy gonddal kocogtatva a bőrét – felnő hozzá. Mindegy a 14, ha a 24 éves közben olyan, mint a hatéves. Itt kell felnőni, aztán minden csak szám. Gyereknek fognak, mert ilyenek. A világ ilyen, mert picinek lát. De egy-két év, beéred és már senki nem fog. Azt hiszem. Anyám húsz évesen is annak kezelt, az is voltam. Egy idióta, de a fenét se érdekli – legyint. Link volt, felelőtlen és nem volt kész az önálló életre. A mosógép gombjait se tudta kezelni, a rántottáját simán leégette, aztán tessék, megette a farkas és megtanult mindent, mosni, főzni, felmosni, minden vacakot.
- Miért vagy te más? Vagy épp ők? – hunyorog felé, ahogy kiszaggatja magát a képzeletből, ahol épp tényleg rántottát csinál. Gyomra kordul, már ennek az éhenkórász, de lehet nem kéne, mert lehet hányni fog a végén. Az első vicces alkalma után is pocsékul volt, lehet most is az lesz. Lehet az lenne a legjobb, ha alszik egyet, itt a földön, maximum valaki belerúg, de nem, van most társasága. Nem szabad.
- Citrooom. Az. Vagy ananász. Vagy nem tudom. Olyan fura. Mióta van íze a levegőnek? – mert szaga szokott lenni, főleg egy koleszos kanszobának, de abba bele se akar menni. Amúgy meg természetes. Mindegy. Most nincs szag, illat van csak. Meg ízek. – A kecske szerintem nem jön sehova. Lehet csak izé, itt őrzi a nyugalmat – van valami kos a rellonban, aki valami ilyet csinál. Lehet rá céloz? Megint körbenéz, de nem lát semmit. Elneveti magát, ahogy észleli, hogy láthatatlan kecskét keres. Komolyan. Mi lesz ma még? Énekel? Nem kéne.
- Ööö… detoxikálnak – nem részeg, szóval ki tudja mondani. – Vagyis ezt aaaa vacak gőzt kezelnék ki. Ami amúgy tökre el fog múlni, de nem tudom mikor. Megy hogyan. Nekem mondjuk tök jó, bizseregnek a lábujjaim – széles vigyorral dönti a fejét a falnak megint, bár enni enne, de nem akar gyengélkedőre menni már. Most van talán a tetején?