Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Lágyan csóválja meg elsőre a kérdésre fejét.
- Sehogy sem lehet. Nézd, az emberek, mármint, akiknek semmi kórság nem nyomja a lelküket, azok is megvadulnak, kegyetlenkednek. Ha őket sem tudják megfékezni… - hiszen csak elég abba belegondolni, mennyien ülnek börtönökben vagy ahol még van kivégzés, annak halálsorán. Lehetetlen, hogy most ez evolúciós berögződés vagy épp mi és hogyan romlik el, olyan kérdés, amiről napestig lehet vitatkozni. Nem ezért jöttek, nem filozófusok ők, hogy ezen kelljen vitatkozni, csupán csak a kérdésre fókuszál.
- Segítséggel? Hogy aki nem teheti meg, az is hozzájusson a bájitalhoz, vagy csak, hogy ne kezeljék szörnyként. Nem tudom, hogyan lehetne, arról tudniuk kellene mindenkiről, akit megfertőztek valaha és fognak – nem tudja, hogy hogyan lehetne és, hogy van-e rendszer arra, hogy mindenkiről tudhassanak. Fogalma sincs és ezt nem is ő fogja ma megmondani. Talán nincs is tökéletes segítség. Nála sem volt, sőt, tökéletes példája volt annak, hogy mennyire felkészületlen érte őket egy másik világ áldozata. De nem egyedüli, nem ő az egyetlen, aki a mai napig él a világban. Csak van, ahol biztos okosabbak voltak. Felnevet végül, a hasonlat találó és nagyon is kedvelt. Nem titok, hogy az egyik kedvenc űreposza, ami, mugliknál nem is olyan ritka.
- Pontosan, pontosan. Nem is tudtam, hogy ismered – meglepte persze, mikor ilyennel találkozik, aztán jön rá, hogy erre is sokan használnak már mobilt, mindent. Érdekes, hogy nem a mugli világba olvadt bele a mágia, hanem fordítva.
- Igen, volt egy „idézésem” és megvolt a beszélgetés – jó régen volt, igencsak rég, mégis élénken él benne az a nap. Esett, mégsem attól reszketett. – Nem keresett, egyelőre, csak a szokásos jelenésre mentem. Csak annyit tudok, hogy… az incidens óta, valamin dolgoznak – húzza el a száját, mert azt az újságban olvasta és jó kérdés, hogy mire jutottak, vagy mire fognak. – Az meg, hogy milyen érzéseim voltak… Bah. Rettegtem, azt hittem a halálsorra megyek. Hogy vége mindennek, de kellemes csalódás volt az egész. Még ha… - harapja el a mondatot, majd legyint. Nem akarja, hogy leírja, tud már arról, hogy Sándort ezért mi érte, nem akar megint bűntudatot, pedig van. Nehéz. Inkább nyúl újabb süteményért, falatozza inkább, várva az újabb kérdést, amely végül úgy csapódik közéjük, mint valami meteor. Váratlan és gyorsan. Leengedve a kezét, kis szünetet hagyva mered maga elé, ahogy keresi a választ, ahogy csak gyorsan, de átpörgeti magában a szavakat. Végül, elmosolyodva pillant fel a nőre.
- Nem kemény. Sokáig azt választottam, akit és amit elvesztettem. Szeretnék visszakapni pár dolgot, egyszer talán, de… - kicsit elmereng a távolba, pár pillanatra. A szüleit, a testvérét, csak őket. Hogy minden mást? Nem mondana nemet, de csak rájuk vágyik. Ölelésre, kimondott szavakra. – Nem lennék már az, aki előtte voltam. Talán sosem voltam az. Nehéz, furcsa, de ha még nem egészen, de azt érzem; ez vagyok én.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

- Talán. Ezt én nem tudom és nem is fogom tudni, mert őszintén, amikor én a semmiből benne voltam, mindenhova mentem volna, csak csoportfoglalkozásra nem. Szóval, fogalmam sincs, másoknak mennyire lenne kedve – az tény, hogy egyszerűbb meglelni azokat, akik ebben szenvednek, mert aki túléli, az átalakul, nyomot hagy és meglelik előbb vagy utóbb, kezelik, no de, ez mind csak papíron működik, vagyis, az ő véleménye szerint. – Fogalmam sincs, hogy kutatják fel a friss farkasokat, nekem is a véletlen műve – az egész, hogy nem halt bele, hogy volt olyan erős a szervezete, hogy tudott küzdeni ellene és fel tudott épülni annyira, hogy a következő hold ne vigye el. Aztán pedig, hogy ahova szállították, volt olyan, aki tudta kinek és mit kell szólnia, mert ugyan sok sebes, vérző embert látnak el a sürgősségin, de egy vérfarkasnak vannak jegyei, amelyből könnyen felismerhető. Véletlenek, amiknek köszönhetően itt ül és beszél erről az egészről. Egyrészt bizarr, másrészt… szintén. Mindenhogy furcsa érzés és történés. Sosem képzelte volna és talán egy-két dolgot máshogy mondana, ahogy agya játssza vissza a történést, de ettől függetlenül, nyugodt jelenség.
- Óóó! Hogy akkor ennyire művelt! Öröm hallani, azt is láttam, vagyis részeket belőle, de kinek mi jön be. Nem vagyok az a fajta, aki fröcsög, mindenki azt néz, amit akar. Én a klasszikus részeket szeretem jobban, de erről vitatkoznak elegen – legyint is, mert tényleg nem kenyere az ilyesmi, meghallgatja, ha valaki neki áradozik valamiről, elmondja a sajátját és ennyi, nem fog veszekedni azon, melyik a jobb. Nincs egységes vélemény úgy sem, így ejti is, hiszen amúgy is másfelé terelődik a téma, ez csak egy rövid kitérő volt, ami persze meglepte, miért ne, ritkán hall ilyesmit, olyankor pedig mindig örül. Ugyan, maga az élmény, ami felbukkan benne, nem a legkellemesebb, oda sem neki, túlélte akkor, most pedig csak beszélnie kell. Valahogy nem lepi meg, hogy az elharapott mondat kerül kiemelésre, kissé még talán szégyellősen is süti le a szemeit, hogy akaratlanul kotyogott majdnem, vagyis, fogalma sincs, mennyire ismert infó ez, hiszen arról sem tud, hogy a nőnek és a férfinak akad e bármiféle kapcsolata, nem követi ezeket.
- Még ha csak nagyobb volt a füstje, mint a láng. Segítőkész volt és könnyen lement a beszélgetés – javítja a helyzetet, ahogy tudja. Mégsem mondhatja, hogy igen, szuper volt, de emiatt kirúgták a szerencsétlent. Vagy emiatt is, fogalma sincs. Könnyebb végül magáról beszélnie ismét, ott nem kell füllenteni vagy eltitkolni a dolgok egy részét, vagyis de, de most… most zavarodik bele. Inkább beszél, olyasmit, amit eddig nem kérdezett senki és amit mégis ki kellett mondania hangosan, hogy igazzá váljon. Talán ennek a nyomával a tekintetében néz fel rá, pislogva párat, mintha most realizálná, hol is van éppen. Nagyot sóhajt végül, mintha egy tehertől szabadult volna meg.
- Huh – fogós kérdés, kortyol párat, mielőtt válaszolna, bár, tudja jól, mit akar mondani. Végül, a nőre tekintve húzza apró mosolyra ajkait. – Ne meneküljenek, kapaszkodjanak abba és akibe, ahogy csak tudnak és lehet. Ne adják fel és a legfontosabb, fogadják el azt, ami bennük van. Nehéz, ijesztő, de úgy lesz könnyebb. Legyen támaszuk, erejük, és bármit is írnak manapság, nem lesz elnyomás sem. Nem lehet. Ne adják fel, tényleg – ismétli meg, bár van, ami még neki is jelenleg futó projekt, ami még nem teljes. De tudna mesélni, ő mit és mikor rontott, hogyan. Hosszú lenne. Sóhajt csak, megint. – Ja meg, egyenek sokat, az csak jót tesz – bólogat, majd felkap egy süteményt és már tömi is magába. – Kell az energia. Meg mert enni jó – magyarázza a nőnek, miközben letörli arcáról a sütimorzsát. Az éhes farkas sosem jó, egy mesében sem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Szaktársa épp egy poros cserepet ölel magához, aminek tartalmáról diskurálnak épp, frissen szabadulva az óráról. Kicsit betegnek néz ki, erről kezd tanácsokat adni, mintha kérdezte volna bárki is, de végtére, a tag jól fogadja, serényen bólogat, végül is, az eredmény lesz a fontos később, ahhoz pedig kellene a növény is. Már csak egy gyakorlati óra maradt mára, ami később lesz bőven, így mindenképp marad a kastély falai között, ahol, mióta megkapta a gyakorlati állását, kevesebbet tud mozogni. Nem szerette volna, hiszen már ide is idetartozik, mint magába a világba, ahogy megvallotta Elektrának, egyelőre azonban nem tudja másképp megoldani, mint ingázni és ingázni. Fárasztóbb, tekintve a távolságot, illetve az időt, de mindig van miért visszatérni, főleg, hogy van kiért és minden alkalmat megragadva tölti vele az időt, amennyit csak lehet. Épp rá gondol, arra, hogy megkeresi, vagy csak, ahogy mostanában az időpontok egyezése híján, beül a szobába és megvárja, hogy aztán belekapaszkodva meséljen, vagy beszéljen ő, vagy bármi más, amelyben el sem kell engednie. És ahogy épp ezekre gondol, pillantja meg először csak a távolban, majd egyelőre gyors visszapillantva szaktársára, befejezi a gondolatmenetét, hogy aztán megfogalmazza, hogy ő itt lecsatlakozik és majd később beszélnek, de szinte erre sincs ideje. Ajkai nyílnak, hogy köszönjön, vagy csak el, a másiktól, akinek szintén nagyra nyílnak a szemei arra, hogy mennyire hamar tűnik el mellőle. Saját magának már csak egy meglepett, apró kiáltásra van ideje, máris a poros, dohos levegőjű helyiségben van, csak ők ketten, hirtelen kiszakadva a folyosó világából szinte mintha valami másik világ lenne és más idősík. A csend, amely idebent szinte már-már furcsa, megtörik, ahogy cuccai csattannak a földön, saját táskája még a vállán lóg, ez is koccan az ajtónak, ahogy háta és mégis, már helye sincs a riadalomnak, csupán meglepett pillantásába vegyül egy apró, kedves nevetés, de elhal, sóhajba fordul át, ahogy megérzi ajkait bőrén, úgy önti el a libabőr. Karjára, amibe akaratlan kapaszkodott meg, jobban szorít rá.
- Te is hiányoztál nekem – rezzen össze, ahogy fülcimpájára harap, fojtott nyögése árulja el, hogy pillanatok sem kellettek ahhoz, hogy vágyja az újabb és újabb érintést. Szinte belesimul, karjáról csusszan feljebb keze, ahogy a tincsek közé túr, lejjebb eresztve tarkóján állapodnak meg ujjai, míg másik mellkasára simulva szorongat a felső anyagára. Az a baj, hogy emlékszik a komoly arcra, amivel ide húzta, de ha így folytatja, képtelen lesz bármire is, főleg nem gondolkodni. Újra és újra csak szusszan, bőre bizsereg, ahogy erőt vesz magán, arcára simítva tenyerét, finoman emeli meg fejét, és fordítja maga felé, hogy az elmaradt üdvözlést pótolva egy hosszas, mély csókra invitálja, ujjbegyével meg-megcirógatva közben arcélét. Lassan válik el, menne tovább, ahogy háta simul a lapnak, mégis, már jóval közelebb van hozzá. Egy apró, bocsánatkérő csókkal dönti fejét az ajtónak és onnan figyeli arcának vonásait.
- Az előbb olyan komoly voltál. Történt valami? – felkarján siklanak fel és le ujjai, miközben rövidke kérdése hangzik el. Nem épp a legideálisabb helyszín, de egy szava sincs rá, talán most egy rossz üvegcse sem törik el, de azt se bánja. Táskája lassan csusszan le végül, hogy a jegyzetek mellett puffanjon a földön.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Mintha valahol teljesen normális dolog lenne az, hogy ő, ilyen későn, még idekint ücsörög. Itt a hét vége, ő pedig, ahogy azt ígérte, ahol tud, segít alapon vállalta el, hogy a zártkörű rendezvényen szolgál fel a pizzázóban, alkalmisként, mert miért ne kínozná magát, hogy aztán valami vacakra költse. Eddig úgy néz ki, új lábakra gyűjt, mert azt most lejárta, elszokott attól, hogy totál talpon van folyamatosan, amint az ember tanárnak áll, megtanul asztal mögött ülni és élvezni. Most is élvezi, noha nincs asztalra, csak a pad, ahova leült, lábát kinyújtva pihenteti azt és ugyan, ezt otthon is tenné, de leült, hogy váltson pár üzenetet a mobilján, aztán az történt, hogy már valami idétlen videót néz, természetesen macskákról és egymagában, némán rázza a nevetés, közben pedig cigarettázik. Kicsit hűvös van, de ő ezt jól bírja, és a helyiség fülledt levegője után, egyelőre erre is van szüksége, tudja, ha hazaér, talán zuhanyzás nélkül dől be az ágyba és reggelig meg sem moccan, ha az álom is sikerül. Ha nem, akkor végignéz valami filmet és aztán nekiáll még csesztetni a beadandóit. Jól áll időben, mindig egy keveset abból, ami távolabbi időpont, sokat, ami sürgős és nem pánikol, mert akkor dől az egész. Sok mindent tanult, főleg időt beosztani és ennek, úgy néz ki, senki sem issza meg a levét, nem is szeretné, így aztán, egy-két ilyen plusz alkalom belefér. Ez az utolsó tanéve a Bagolykőben, aztán az egyetem lazább, levelezőn maradva felszabadul kicsit, még csak fantáziál róla, mire fordítja majd azt az időt, de kétség sem fér hozzá, hogy meg lesz majd a módja.
A tér maga, minden tudása szerint kihalt már, a normális emberek alszanak, akik pörgősek, meg még valami szórakozásra alkalmas helyen vannak. Kifele menet ledöntött egy pohárka meggysört, mert annyira jó illata volt, hogy egész este azért sóvárgott, így külön öröm, hogy a dohány bukéja mellett, a kellemes íz emléke terjeng még ízlelőbimbóin. Nem emeli fel a fejét, elmerül még kicsit, mielőtt felállna innen, de félő, elkövette a legnagyobb hibát, leült és innen majd csak daruval szedik fel. Annyi baj legyen, gondolta, és a következő videóra nyomott.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Elisabeth Shanes Előkészítő Mágusiskola és Óvoda → Jár a száj - Csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Elisabeth Shanes Előkészítő Mágusiskola és Óvoda → Jár a száj - Csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Elisabeth Shanes Előkészítő Mágusiskola és Óvoda → Jár a száj - Csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Elisabeth Shanes Előkészítő Mágusiskola és Óvoda → Jár a száj - Csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Elisabeth Shanes Előkészítő Mágusiskola és Óvoda → Jár a száj - Csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Átmozgatva a lábát, térde egy igazi, hangos roppanással, kattanással hálálja meg, hogy mindeddig mozdulatlan volt. Felszusszan, ugyan fájdalommal nem jár, de a hang maga kellemetlen, mint amikor leguggol és akkor ropognak, vagy úgy bármely tagja. Kellemetlen, mert eleve többször találkozik vele, mint illene, nem mintha tehetne az ellen, hogy teste miképp reagál le egy teljes átalakulást. Akárhogy számolja, neki mindig meglepő, hogy képes erre, hogy bár belőle a mágia úgy hiányzik, mint politikusokból a gerinc, minden hónapban egyben jön ki az erdőből. Fura. Fura az egész, még ennyi év távlatából és főleg úgy, hogy ezen elmélkedik, egy rottyanó térd miatt. Meg is vakarja, hogy aztán újabb slukkot szívjon a bagóból, és úgy tegyen, mintha neki tényleg itt lenne muszáj ülnie. Amúgy nem, kezdi érezni, hogy hátsója bár már felmelegítette a pad azon részét, de a fa már rég hidegre hűlt és ezen semmi se segít, hátán is kicsit, néha meg-megborzong, az viszont egészen kellemes. Nem húzza sokáig, csak fásultnak érzi lábait, olyankor pedig tök mindegy hol, de sokkal kényelmesebb és jobb dolog az ülés, mint bármi más. Szóval…
Egy nagy ásítást enged magának, nem is igyekszik kezével takarni ólajtó méretűre nyúlt száját, mivel, tudomása szerint, még mindig egyedül van. A nyugger maffia már rég alszik, bár ki tudja, mikor ki az ügyeletes, aki mint valami védelmező, az éjszakai életet figyeli, vagy hát, az öregeknek fura szokásuk van, hiszen a panelben, ahol élt, akadt olyan néni, aki lefeküdt vagy kilenc fele, ha nem előbb és hajnal kettő, három fele már főzött, takarított. Sosem tudni. Épp leereszti a kezét, miközben a füstfelhőt maga mellé fújja, amikor, nem a videó tompított, halk hangja duruzsol a fülébe, hanem egy hang a valóságból. Olyan váratlan, nem is közel, de tisztán érthető és csak jött, hogy megugrik ültében, egy elfojtott kiáltással kapja fel a fejét, hogy beleroppan a nyaka és nagyra nyílt szemeivel keresi a hang forrását. Nem kell sokáig keresnie, a telefont lezárva pakolja ölébe és hunyorogva mered a… az ott egy hajléktalan? Hogy mi?
- Basszus… - dörzsöli meg a szemeit, mert Pesten ez totálisan megszokott volt, hogy oké, szegények ott éltek, ittak, és a többi, léteztek, de itt, ebben a békés kis faluvárosban sosem hitte volna, hogy ilyet lát. Sőt. – Ember, hogy micsoda? – tornázza fel magát ültében és kezét leengedve dobja le és tapossa le a csikket. Aztán kapcsol, amint a földet fixírozza. – Ó ja, ja, persze, simán – hát ebbe nem hal bele, ahogy anno az apróba se, szóval jó fej lesz, előszedi a dobozát és kettőt kihúzva belőle, az eléggé ápolatlan tag felé nyújtja a szálakat. Még mindig nehezen hiszi el, de hát…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Sok mindenre gondolt, mikor átlépte a határt annak idején – mert már erősen múlt, és ebbe nagyon ijesztő kicsit belegondolni, mennyire telik az idő -, hogy mi a francot fog itt kezdeni magával. Beköltözött egy pici lakásba, elkezdett felszolgálni, majd tanulni kezdett egy olyan helyen, amit a világ nagy részén ki se lehet mondani és neki is hihetetlen, majd minden csak jött és jött. És most, friss gyakorlótanárként áll a karriere küszöbén, ha már lehet ilyenről beszélni és még mindig meg kell néha csípnie magát, hogy honnan és hová. Amennyire izgult az első órákon, úgy engedett fel és vette fel a vonalat. Nem akart vaskalapos lenni, de azért nem is az, aki bemegy, felpakolja a lábait és tojik mindenre. Valami arany középút, ami ő, ami lendületes és illik hozzá. Kezdi elkapni ezt a vonalat, érdekesen előadni, amit lehet, hogy aztán ne egy ásításfesztivál legyen az egész év, bár van, ami száraz és száraz is marad. Azonban, annak gondolata, hogy ő innentől a kicsik szemében más, mint egy utcán elhaladó akárki, már sokkal furább. Nem esik nehezére beszélni velük, itt is olyan, mint az étteremben, a küszöbön kívül hagyja szorongását és minden mást, hogy ne lássák és ne legyen kellemetlen senkinek sem. nem hazudtolja meg magát, nem fog megváltozni, csak a koncentráció másra terelődik, mint saját maga. Így esett meg, hogy az egyik kisdiákja egy fogalmazás keretében ejtette meg, hogy kisállatot szeretne, és hovatovább, valóban szüksége is volt rá. Nehéz lehet távol a szülőktől, tudja, hogy sokaknak itt él a családja is, de ha jól tudja, ő abból a közegből jött, amelyben élt saját maga is, így talán, érthetően könnyebb szót ejteni azzal, aki épp most kezdi megismerni a világot és kicsit tart még tőle. Nem lesz a legjobb példa, a mágiára tuti nem, de ha csak egy kicsit jobb, már megérte. Többszöri beszélgetés után jött fel, hogy végül szülei engedték is neki, ő pedig, automatikusan, gondolkodás nélkül vágta rá, hogy elkíséri. Nem mintha annyi félnivaló lenne a faluban, mégis, így biztos nem kötnek bele, hogy odamegy, plusz, maga sem tudja, talán még túl lelkes oktató, vagy valami ilyesmi. Eljött az idő, amit kitűztek és ő odaérve szegődött mellé, hogy a kereskedés felé induljanak.
- Na és, sikerült kitalálni, hogy mi legyen? – mert az fontos. Mutatott neki képet a macskájáról, amit nem ő választott, hanem leginkább lakótársa elemi állata, kapta és jobb nem is lehetne, ő amúgy se tudott volna dönteni egy menhelyen állva, és all in-t mondva, elhozott volna mindent. Megállva végül a kereskedés előtt, a kukába dobja a rágóját, mert nem bagózik ő gyerek mellett, de valami mégis kellett.
- Felkészültél? – néz az ajtóra, hogy ha igen, akkor már nyitja is neki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Művelődési Ház és Könyvtár

- Értelek így már. Az is elég, bár én csak innen a távolból csinálom, nem ingázok ide-oda. Mennyi van még vissza belőle? – lehet említette már, de nem, az egyetemre eddig nem nagyon tértek ki, vagy tényleg kezd a memóriája olyan lenni, mint a szivacs és akkor aztán már külön öröm lesz az, hogy azon stresszeljen majd, mit felejtett el. Nem, azon jelenlegi állapotában nemigen parázik, mi történik benne, mi megy tönkre vagy lesz rosszabb a hónapok előre haladtával és ez bár talán felelőtlen és eléggé hanyag felfogás, nem akarja elrontani azt a jó kedves és alapot, amellyel jelenleg éli az életét. Kesergett eleget, belefér a szünet és ameddig nem érez rosszat, nem érzi rosszul magát, úgy nem is aggódik, mert valahol mélyen odafigyel ő mindenre. Semmiben sem ő dönt, ami a hónapokat jelenti, szóval, ez már egy olyan háttérelem, amellyel mindig számolnia kell.
- Ó – fele annyira se hitte, hogy esélye lenne akár csak halovány, de most, ezt tudva, érdekes kiskapu. Azzal tisztában van, ha leteszi a vizsgáit itt a Bagolykőben, majd az egyetemen is, inkább a munkára fog koncentrálni, mert baromi sok időt vesztett így is, sosem kezdi el, ha örökké csak tanul. Viszont az egyetem kortalan, bár itt is korhatáron felül van bőven, de most nem is ez a lényeg. Átgondolandó, ha nem is ide, majd egyszer másra.
- És akkor elkezdek dolgozni, mellette tanulok, majd jön egy szemüveges kiscsaj, még nyomda-meleg diplomával és pápá könyvek? Összetörné a szívemet, de azt mondják, nagyon nagy szemekkel és kérlelően tudok nézni, no meg hogy az aranyos, lehet megtartanának. Valóban nincs veszíteni való, elteszem olyan… C tervnek, ha se a tanári pálya, se a botanika nem jön be, vagy kiderül, hogy mégse értek hozzá – vagy akár az is, hogy rossz helyen akarja majd tenni, mert nem kérnek belőle állapota miatt, vagy mert ki-kimarad, szóval, nem baj az, ha van miben gondolkodni. Lehet az lesz élete végéig a „munkája”, hogy tanul, bár akkor hamar meg kell halnia, mert nem biztos, hogy idegekkel és lelkesedéssel bírná.
- Jaj, nem azért mondtam ám – reflektál a kuncogásra, ami a kis jelzője után tör ki belőle. Nem lehet minden fekete és fehér, sem az, hogy valaki egyszerű. Az a lényeg, hogy ők bírják ezt, bármi van és boldogok, innentől kezdve, másnak nincs beleszólása. Körülötte sokan szerelmesek, vannak együtt, boldogok és mikor még nem tudta, milyen érzés ez, így, a farkassal odabent, nem volt irigy mégsem. Elfogadta akkor, hogy mi van, most is, aztán pedig, ha kellett, mondott okosakat vagy csak megpróbálta átérezni. Abban valahogy sokkal jobb.
- Próbálok én úgy tenni, csak az agyam szemét és mindig emlékeztet, kivel ülök szemben - mordul egy aprót, a saját fejének címezve, hogy mire törekszik ilyenkor. – Naplót? Hát de az olyan fura, nem…? Vagy nem is tudom, az agyam valamiért arra a lányos vonalra gondol… - viszont, nem lő messze, mert van, amit ki-kiírt magából, csak épp levél formájában. Nem sokszor tette, nem rendszeresen és nem is legtöbbször arról, amiről kellett volna. Az alsó ajkába harapva követi, ahogy könyveket szed össze.
- Néha írtam levelet… az... a… annak, csak sose küldtem el. Az is olyan írós dolog, tudom. Fura. Szeretnék olyan laza és egyszerű lenni, mint a pasik legtöbbje itt, akinek nincs szüksége naplóírásra, mert minek – néz a könyvekre, majd megcsóválja a fejét. – Ennyi elég lesz, meg kell birkóznom velük – és nem a horrorra céloz, miközben visszaindul, hogy akkor felírhassa oda, ahova kell.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Elisabeth Shanes Előkészítő Mágusiskola és Óvoda → Jobb oldali szárny

Aprót nevet, ahogy fejét lágyan megcsóválja arra, hogy egy ilyen hosszú idő után, valóban a tananyagra kérte koncentrálni.
- Ez nagyszerűen hangzik, bár én, ilyen helyzetben kiugrottam volna a padból és oda lett volna a figyelmem – de ki hogy fogadja, fogadta, ez már az ő körük. Hiszen az efféle pillanatok mindig is fontosak, mindig is meghatározóak. Noha, vele sosem történt olyan, hogy egy rég látott szerelem bukkanjon fel az életében, nincs is olyan, akire illene ez a dolog, de annyi mindent nem tapasztalt, hogy nem bánkódik, megért minden.
- A meglepetés és az öröm mindig jó dolog. És bár sokan a „szünet” dolgot rossznak tartják, ezek szerint az sem a rossz irányba sült el – emlékszik, amikor elment, de sosem akart vájkálni abban, ami közöttük van, ami történt. Csendben figyelte az eseményeket, amikor pedig hazalátogatott, félrevonult, hogy időt és helyet adjon nekik. – Változó. Hol jobb, hol rosszabb. Talán nem voltam eleget a közelében, hogy mindent lássak és ettől távolabb lettem tőle. Nem is tudtam mindent figyelni, mert elvitt más, amelyre figyeltem, amelybe beleestem és… de igyekeztem ott lenni, ha kellett – bólint, hogy bár az élet a sajátjába is hozott bőven újdonságot, és a nagyon rossz pillanatokban nem ült a nyakára, azonban igyekezett és mégis, valahogy úgy érzi, hogy már semmi sem olyan, mint annak idején és valahol ő hibázott, amit majd sosem fog magának megbocsátani. De valójában, nincs mit. Nem volt szükség lelkizésre, mert nem olyanok, talán csak arra, hogy minden mellett, maradt, és időre, hogy rájöjjön a saját válaszaira. Nem tudja körbeírni, mert a hosszú idő alatt minden volt és neki sem akadtak mindig kellemes napjai, a kórság ugyan úgy vele volt, ahogy addig is.
- Szerintem simán jó leszel, ezen ne is kattogj. Látod, ez a kis mütyi is jól érzi magát, bár tény, a gyerekhez több dolog kell, de részletkérdés. Amit ismerek belőled, az is eléggé adja a választ – mert nyilván, mindent nem és évtizedes ismeretség sincs mögöttük, de néha nem is kell. Nem érezte sosem kellemetlennek a társaságát, inkább saját magát érezte annak, hogy beköltözött abba a házba és egyszer még rájuk is nyitott, amikor épp elmerültek volna egymásban. Akaratlan bukkan fel benne a dolog kellemetlen része, nem a látvány, csak az, hogy hogyan akart apró pont lenni és eltűnni, fogalma sincs, hogy Cath valaha érezte-e azt, hogy zavaró-e a jelenléte egy idegen srácnak, aki ráadásul még a Holddal is tánccol. Sose merte és most sem fogja megkérdezni, hogy valaha kívánta-e a Föld másik felére, nem érezte. Nem akart útban lenni, semmit.
- Látni is furcsa volt. Fel is csesztem kicsit azzal, hogy belezavartam – vakar saját tarkójára, mert hát ő sem volt akkor épp a csúcsformájában, aztán tessék, mi lett belőle. Azóta többször is próbálta, nem olyan rossz, nem az ördögtől való dolog, csak bevallani nem fogja, hogy mennyire jött be ez neki. Leengedi kezét, hogy aztán bólintson egy aprót. Fogalma sincs, jól csinálja-e, mert nemigen tapasztalta ilyen formában, sőt, nagyon nem, de már nem görcsöl annyit rajta, mint az elején. Elmosolyodik, hogy abban egyet kell értenie, hogy jó. Megváltozott minden, megváltozott saját maga is, ez tagadhatatlan. Mert hiába menekült, hogy neki erre nincs szüksége, annál jobban ütközött ki, hogy de, van. Adni és kapni szeretne. Minden más a jövőre van bízva, de ahogy eddig, úgy most sem tekintget előre.
- Ó, au. Valahogy örülök, hogy ebből kimaradok. Nekem ez annyira… sok – borzong meg attól, hogy olyan életet kellene élnie, ahol egyszer csak odaállítanak mellé valakit, hogy akkor mostantól ő lesz a kedvese, meg minden. Neki ez annyira groteszk, min mágusoknak az, ahogy a muglik élnek. – Ismerem azt, aki mellette van. Kedves nő, szép és okos, szóval, rendben lesznek – bólint egyet, hiszen találkozott már Lizivel, neki szimpatikus, a hely is jól fogadja, mindenki. Mint ahogy annak lennie kell. Talán ez jól sül el, nem kellemetlen, mint aminek gondolja a „kényszer” szó hallatán.
- Ohh, sajnálom… Hát nem láttam, hogy valakit összeszedett volna, szóval, fogalmam sincs, mennyire ment neki a szabadság. De na, talán lesz második lagzi, arra már meghívhattok. Ennék már egy jó lagzis menüt – neveti el magát, ám nem komolyan, hiszen nekik kell dönteniük. Meglesznek ők is, úgy véli, és bár talán papíron külön, Cath ittléte a tanú arra, hogy mégis együtt, és együtt is maradnak. Ő itt lesz végig, ki tudja, mire lesz még hasznos és jó a jelenléte, annyi szent, hogy nekik drukkol, nem ellenük. A kuncogásra kicsit meglepődik, hogy ez jó-e vagy rossz, nem érti, de végül is, majd megtudja, ha abban a puccos üzlet kirakatban látja meg majd azt, amiket tervezett.
- Esz is a lelkiismeretem, hogyan hagyhatom ki. Ha még akarnék is gyereket, talán elgondolkodnék, de… - mert nem, tervei között nem csak azért nem szerepel, mert nem nővel van együtt, hanem mert ha magát nehezen kezelte az elején és vannak időszakok, amikor nehéz, nem kéne ezzel egy gyerekkort bemocskolni. Aztán ki tudja, pár év múlva mégis mit akar, de ebben egészen határozottnak tűnik jelenleg.
- Ó, pedig kiválóan pakolok dobozokat – megemeli a karját is, mintha mutatná, hogy mennyi erő van abban. – Benne vagyok, persze. Akkor viszem a bort éééés szólok neki is. Egy jót enni és beszélgetni, engem megvettél – fogalma sincs, hogy Mihail-nak ehhez mennyire lesz kedve, nem fogja ráerőltetni, ha épp fáradt vagy csak egyszerűen nem, vagy lehet, hogy akkor nem is lesz a közelben, hanem épp hívja a munka, szóval elválik. Másnem, egyedül áll majd oda.
- Nem tartalak fel akkor. Péntek este, tökéletes – bólogat, ahogy ő is készülődik, legalább is, befejezni azt a pár sort, ami maradt. – És örülök, hogy újra itt vagy – mosolyog rá, majd egy öleléssel engedi útnak, hogy folytathatja a napját. A kaktuszra pillant, miközben leül és kedveskedve böki meg ujjbegyével, mielőtt elmerül a befejezendő feladatában.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Apró sóhaja, szisszenése töri csak meg a csendet, amelyet a kastély tompa, be-beszökő moraja könnyít meg, hogy ne ólomsúllyal nehezedjen rájuk. Sóhajt, ahogy a tökéletes fogsor az ő tökéletlen bőrébe vájódik és ujjai erősebben szorongatnak rá az anyagra, bőrére, mindenére. Érzi ujjai mozdulását, ahogy a libabőr úgy táncol rajta, ahogy a másik diktálja, a bizsegés, amely lassan már lábujjaiba is beleköltözik. Szükségét érzi ajkainak érintésére, kóstolására, szükségét érzi mindenre, amelytől egyre távolabb kerül, amint az apró, nevetséges táv eltűnik és csókolja. A puha érintés hevességbe csap át, ahogy háta még jobban az ajtónak préselődik, szinte érzi, ahogy belenyikordul a sokéves falap, de hallani már nem hallja, mert saját szívének újabb és újabb dörrenését hallgatja. Ennél több nem is kell, nem is kellene, hisz érzi a vágyat, a forróságot, amely belőle árad, amely aztán saját bensőjéből is, szinte kapkod a másiké után, hogy ismét, újra egymásba fonódhassanak, szinte egy örökké játszódó pillanatra. Újra és újra viszonozza a csókját, ajkába kóstol, mielőtt azonban agya utolsó, racionálisnak vélt sugallatát engedi előre és hallgat rá. Csak egy ártatlan kérdés, halk, puhatolózó, ahogy ujjai és épp, miközben cirógatja. Egy pillanattal előtte csak a kérdő, értetlen tekintet meredt rá, de aztán, mintha hirtelen fagyott volna meg a világ, a pillanat eltörik. Lehunyt szemei, majdnem hirtelen mozdulata már korántsem az előbbi hevesség számlájára írható és ahogy felnevet… Valahol odabent rezdül össze rá, csak épp nem úgy, ahogy azt kedveli, ahogy annak lennie kell. És itt jön rá, pillanatok alatt, hogy hibázott.
Ujjai állnak meg a mozdulatban, ahogy végül lecsusszan róla, ahogy ellép. Egy pillanatra sem veszi le róla a tekintetét és ahogy a hideg kékekkel találkozik, a kellemes libabőr egyből vált arra a fajtára, amely a jeges hidegtől szokott bőrére mászni. Sóhajt, ahogy hallgatja, ahogy saját feje koppan az ajtón, ahogy hátradöntve azt, megenged magának ennyi józanító fájdalmat. Nyelvét harapja, ahogy marja magát, hogy minek kellett ez. De közben nem érti, nem tudja, miért nem vág oda annyit, hogy fogja be és folytatja, amit. Nem. Ez valami más, koránt sem az, hogy az ő szavai elhangzottak. Immáron szinte bocsánatkérő tekintetét emeli rá, de még mindig nem érti az egészet. De ha kérdez, ha…
- Nem gondoltam, nem akartam… - szusszan fel, ahogy eltolja magát az ajtótól és nem tudja, mit tegyen. Valahol aggódik, mert miért ne tenné, hiszen nem hiába akart olyasmibe temetkezni, amibe bárki szívesen tenné, ha épp valami nincs rendben. Valahol pedig tudja, hogy ez nem az ő mezőnye. Nem az ő akarta.
- Ne haragudj – lép oda hozzá, elébe, hogy felpillantson rá. Kíváncsi tekintettel fürkészi, szinte hozzáérni sem mer, mégis megteszi, ahogy ujjait simítja vállára. Nem, ez sem a legjobb, a legtökéletesebb. Talán jó válasz sincs erre az egészre. Tanácstalan, beszélne, de ha ő is csak kínzó, akkor semmi értelme, hogy azt mondja, jót akar, a legjobbat. Közelebb hajolva, lágy csókot lehel ajkaira, képes ő a csendre, ő csak… Máskor is kérdezett, máskor is érdeklődött, de most tele van kérdéssel, kétellyel. Fejében zakatolnak a gondolatok, ahogy ismét odahajolva csókolja, ha engedi, ha engedi azt, hogy legalább ennyivel könnyebb legyen. De a pillanat eltört, kínzó a csend. Ujjait megkeresve kívánja összekulcsolni sajátjaival, nem akarja menteni magát, nem akar semmit se megtörténtté nyilvánítani, kapaszkodót keres csupán, vagy épp ad. Ha még…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Éles a váltás, hideg minden pillanat és mégsem szól semmit sem, sem a nevetésre, sem a tekintetre, amit elkapva, sajátjában továbbra is ott ül az a valami, amely miatt nemrég megszólalt. Mert érzi, érezte, hogy feszíti odabent valami, valami, amelyet máshogy kívánt kiadni, mint ahogy azt kérdésével remélte. És ez botor dolog volt, noha eddig sem volt mindig minden szava tökéletes, sosem mondta, hogy az lenne. Ilyenkor bukkan fel benne az aggodalom, az a szikra, amely miatt úgy érzi, ő nem elég, sosem elég és nem csak neki, de főleg neki. Mert ki más számítana, ha nem az, akinek minden pillanatát szenteli. És még sincs benne harag, nem bukkan fel benne, ha a farkas ideje lenne, lenyelné, mert tudja, ha most bármit mond, azzal csak mélyebbre süllyedne, oda, ahonnét nem mászna talán ki egykönnyen. Hogy mit adna meg a jobbért? Annál is többet, mint azt most Mihail talán gondolja, vagy bárki gondolná. Hibákat ő is vét, rosszkor, rossz helyen, időben, de mégis óvatos, mint mindig. Mint ahogy most is. Lassan értette meg a helyzetet, mert hirtelen ugrott bele, mégis, szívesen forgatná vissza az egészet.
Apró sóhaja most már nincs telitöltve vággyal, vagy épp csak annyival, amely azt kívánja, bár ne dúlna a másikban az, amely miatt borzong és közelségre vágyik, még ekkor is. Mert ő bolond, és bolond is lesz, ameddig utolsó levegőjét nem veszi. Közeledik, lassan, mintha valami vad felé tenné, nem retteg, nincs benne az a kényszer, hogy az ajtón kívül kell lennie. Az az ajtó zárva marad, addig, ameddig csak lehet, csak kell. Puha érintése, csókjai viszonzatlanok, tekintete kutatja a másikat, mintha a fejébe szeretne látni. Tudja, mit vállalt, mivel jár, mi járhat azzal, ahogy ott és akkor engedett érzéseinek, hogy végre feladta a tagadást, hogy senkit nem érdemel meg és senkinek ne lehessen terhe. De mi vajon a teher? A súrlódás, a vita, az, ami az előbbi pillanatból lett? Az, vagy inkább saját maga apró kételyei, hogy mégsem tudja megoldani? De megteszi, megpróbálja, itt marad és el sem löki. Közelebb ér hozzá, simul, teste szegletei érnek a másikéhoz, ahogy újfent csókot lehet ajkára. Ujjai, amelyek a vállába kapaszkodnak, lejjebb csusszannak. Ahogy Mihail lehunyja a szemeit és szusszan, úgy vezeti kézfejét mellkasára, úgy kezdi el apró cirógatásokkal megpróbálni talán a lehetetlent. Ajkai érintik arcélét, állát, újra és újra, mintha bátortalan lenne, és mégsem. Szólni kívánna, bármit, de képtelen, saját nyelvére harapva fogja vissza mindent, amely csak felbukkan benne. Mit mondhatna?
Csendben nézi arcát, tekintete jár az ismerős vonásokon sokadszorra. Nyugalmat húz magára, árad belőle, de szíve kissé zavartabban ver, olyan melódiát, amely ebbe a jeges közegbe tökéletesen simul belé. Könnyebb lenne leülni, de a mocsok a lába alatt mozdulatlanságra készteti, hogy ismét apró csókot hintsen nyakára, majd fejét vállára hajtva adjon neki időt, bármire. Bármeddig. Lassan mozdul, ahogy összekulcsolt ujjaikat tartja magához, hogy újabb csókot leheljen ajkaira. Szeretné, ha beszélne, vagy csak tenne valamit, ami válasznak érthető, de ehelyett visszahajtva a fejét, ő is szusszan egyet.
- Itt vagyok - suttogta bele a csendbe, és belesüllyedt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Művelődési Ház és Könyvtár

- Nos, igen. Elgondolni egy dolog, mi lesz belőle, egy másik. Szurkolok, hogy sikerrel járj – még kezét is emeli, ujjait keresztben tartva, hogy ennyire. Aztán leengedi, nem bohóckodik, messze még az év vége meg a leadások ideje, ezt észben tartja, mert neki is van mit és nem akarja elszúrni. Nincs olyan sok ideje erre, azonban abban egyetért, bármi jöhet, a saját életében főleg, mert ha megint nekiesik egy farkasnak vagy az neki, akkor isten tudja, meddig lábadozik megint, vagy mit csinálnak vele a hivatalos szervek. Ebbe bele se akar gondolni, mert akkor holt biztos, hogy valami bevonzz és erre nagyon nincs ingere se neki, se a világnak. Akkor inkább maradjanak társai a könyvek és a beadandók, azokkal könnyen ki tud békülni. De, hogy a jövőben szerez-e még valami végzettséget, jó kérdés. Lili szavaira azonban akaratlan nevetnie kell, mert el is képzelte, amit felfestett elé szinte.
- Nagyon, nagyon aranyosan kellene néznem és szépen könyörögni, és akkor talán… meghallgatná, hogy mit akarok mondani – mert nem hiszem, hogy arra a férfire ennyivel hatni lehetne. Csak távolról láttam, beszélni sosem, sőt, nem is néztünk egymásra, de annak az embernek van egy olyan kisugárzása, hogy az ember libabőrös lesz tőle és nem tudja eldönteni, hogy jó vagy rossz értelemben. Nem félelmetes, hanem inkább karizmatikus. Annak való, ahol jelenleg is áll, neki meg talán mersze se lenne könyörögni végül neki, és nem csak a saját elvei miatt. De poénnak mondjuk jó volt.
- Linknek link tudok lenni, de a másik nem. Amit csinálok azt becsülettel, nem is akartak nagyon elengedni a pizzériából, amikor felmondtam, mert jött az előkészítős karrier – és nem is volt teljes idős, hiszen a kórság mellett tanult is, így csak akkor volt többet, amikor szünet volt, viszont az valid dolog, ha valaki becsüli azt, aki úgy áll a munkához. – Na ezt elraktározom. És nem is gondoltam, hogy nem korrekt férfi, csak nem olyan, akinek mernék könyörögni – ingatja meg kissé a fejét, majd el is engedi a dolgot, hiszen olyan távoli jövő az, amit már tényleg nem lát. Nem nagyon néz a jövő hétre sem, pedig illene, amit kell, azt megteszi, meglépi, aztán jöhet minden más. Most a tanulásra és tanításra koncentrál, tudja azt, hogy Lilinek jóval több dolga is van ebben, saját maga nem olyan központi ember, akin több dolog és program múlik. Ahhoz lehet kevés is lenne, még mindig inkább zárkózottnak és háttérembernek tartja magát, mintsem központinak. Változott, sokat, maradt mégis abból is elég, amivel idejött.
- Mondjuk ebben van igazság. A fiók nem kritizál – rágja nyelvét, miközben „miért ne?” tekintet néz kicsit maga elé. Nem szokott ennyire aggódni azon, milyen beállítottságú, azt amúgy se nagyon érti magában már jó régen, elengedte a dolgot. De mond valamit, ami arra készteti, hogy hazafelé ejtse meg az írószerboltot. – Kipróbálom. Szánalmas, hogy mindig más mondja meg az okosat nekem – sóhajt, mert a logikus gondolkodás nem mindig az erőssége, amikor kételyei vannak. Ezért vannak a barátok segítségnek, tudja ő, csak nehéz arra is szavakat találni. Sőt, a legnehezebb a saját gátjainak, falainak lebontása. Erre kéne törekednie, hogy semmi sem szégyen, se a könnyek, se a kérés.
- Köszönöm szépen – áll meg, amint kész is van azzal, hogy felvésse neve alá azt, mit visz ma haza. A kupacért nyúlva veszi le azt, és rámosolyog. Azzal a tipikus, könnyebb a lelkem mosollyal. – Rendben, meggondolom. Vagyis inkább megpróbálom. Aztán másnem, a fiókban rohad meg. Köszi, hogy segítettél. Egyszer meghálálom – hogy hogyan, azt nem tudja, majd ki fogja találni. Ha más nem, akkor székeket pakolgatni valami rendezvényen neki. – Jönni fogok, ez biztos. Jó dolgokat mondasz, én meg érzelmi analfabéta vagyok még mindig. Szia, és minden jót addig is! – örül ő is, ahogy integet és végül a könyvekkel felpakolva indul kifelé. Valóban megejti azt az utat, a könyvek mellé egy fekete, egyszerű, sima lapokkal teli napló kerül birtokába, hogy ha ma nem is, de az elkövetkező napokban, átgondolva, elkezdje írni a sorokat, amelyek nyomják odabent. Talán mindent, talán csak pár sort, ezt előre nem tudhatja. És ezért, ha valamennyit is segít, csak hálás lehet Lilinek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Ásít egy nagyot, holott több kávé is üzemeli a belső motort jelenleg, illetve, aludt is, de valahogy mégis olyan nyomasztó a légkör idebent, vagy csak az utolsó óra termének levegőtlensége volt az, amely elnyomta kicsit. Mára ha minden igaz, bőven szabad, megejt egy kört odakint, főképp nikotinhiányát űzi el, aztán jöhet minden, ami szórakozás. A csütörtök a laza napja, nem kell aggódnia, hogy valami beadandó miatt nem fog aludni, így aztán, az ásítás után víg kedéllyel halad előre. Azért figyelő szemei maradnak, a folyosón lézengő nép azonban teljesen átlagos és olyan, mint minden nap. Csacsognak, kicsit futkosnak, de azért ő nem szól, mert hadd tegyék, akkor kevesebb erejük marad szétszedni mást, élnek.
Azonban, ahogy az szokott lenni, a tervei nagy része mindig ott sül ki, hogy valami közbejön. Épp fordul, hogy a legrövidebb úton lejusson az emeletekről és elinduljon a bejárat felé, amikor zajosabb közegbe érkezik. Nem diákok, azok odébb vannak, inkább a fal felöl érkező alakok azok, akik éppen hevesen diskurálnak valamiről. Mire észbe kap, van, hogy más üres keretet lát, mert egyszeriben átmentek másokhoz, vagy arra, amerre az esemény van. Megáll, a fejét vakarja csupán, hogy valamiről, ezek szerint, le is maradt.
- Mi a tosz – költői kérdését hagyja a levegőben magának, ahogy megindul arra maga is. Pár diák egy ajtó előtt totyorog, fülelnek, és az ajtóhoz legközelebbi festményben sorakoznak azok, akiknek szavait az imént hallotta. Foszlányok csak, többnyire felháborodott portrészavak, a sutyorgás meg halk ahhoz és abba is marad, amint közelebb ér.
- Mi folyik itt? – most komoly hangnemben teszi fel, ettől tartják sokan kicsit ijesztőnek, mert a legtöbb mestertanoncnál de még tanárnál is idősebb, illetve, a pletykák élnek, sokan bőszen tudják, hogy micsoda ő. Végül, a legbátrabb magyaráz neki arról valamit, hogy tépik egymást odabent, párbajoznak, hogy aztán, ahogy az ajtóhoz ér, hallja is a bentről kiszűrődő zajokat. Szemöldöke szökken fel, nem mondják meg, kik azok, mert nem tudják, innen pedig aztán bárkik lehetnek, a hangok tompák, nem teljesen tiszták.
- Mi az, hogy nem nyílik? – néz a hozzá közelebb állóra, amikor már lenyomta a kilincset, többször. El van bűvölve? Vagy rossz? Egyik se érti, sem ő, csak azt, hogy a terem bezárta őket oda, akik lehet, mindjárt egymás torkának esnek. Türelmetlen fújtat egyet, nem akar ő ilyen dologba belefolyni, de a rangja, tisztsége azt kívánja, tegyen rendet.
- Oké, ti oszoljatok – mutat feléjük, akik épp mögötte állnak, kitartóan, kíváncsian. – Nem mondom még egyszer, vagy feladok valami büntetőmunkát – ezt már akkor teszi hozzá, amikor nem akar mozdulni. Tudja, hogy nem mennek messzire, kiskanál víz az erdőtűzre, de ha a seggében toporognak, csak ideges lesz.
- Ti meg odabent! Eresszetek be és hagyjátok abba! – emeli fel a hangját, de választ nem kap, az ajtó sem nyílik. Elengedi a kilincset, sokadjára és már azon van, hogy visszahívja az egyik diákot, hogy nyissa ki neki pálcával, amikor, mert nem normális, de eszébe ötlik valami. – Végül is, mindig is ki akartam próbálni – motyogja magának, majd vacillál. Percekig csak kopog, szólongatja őket, majd végül dönt és hátrál el. A bűbáj addigra megoldódik magától, de ő ezt nem veszi észre, mert lábát emeli és végül, egy tipikusan filmes mozdulattal, meg meggondolatlansággal, nemes egyszerűséggel a lányokra rúgja az ajtót. A fa reccsenve enged, a mágia nélkül csak egy bezárt fadarab, de fel is szisszen, mert bokája azért kicsit belerottyan ebbe. A filmekben ilyen sose volt…
- Na jól van, akkor most abba lehet hagyni mindent és… - ha fáj, ha nem, a terembe cammog, majd megrökönyödve figyeli, hogy KIK is azok, akik miatt ezt kellett cselekednie. Látszik arcán, hogy a szigor mellett, meg is van döbbenve. – Babett… Karola…? Ti meg mi a fészkes… Tedd el azt a vacakot, most! - ekkor szúrja ki, mi is van a lány kezében. Ó, hát, talán most nem olyan békés és mosolygós, de pillanatok alatt terem a két lány között.