Unottan sóhajtok egyet, majd odabökök egy semmit Edith hümmögésére. Nem érné meg, most ha már rögtön felfedném legtitkosabb belső gondolataimat. Jó, nem olyan titkosak ezek, kábé mindenki tudja, min jár az eszem a nap huszonnégy órájában. Elvégre is én vagyok Theon Delacroix. Igen, az a fura rellonos srác, akiről még az újságok is szólnak manapság. Azokat a cikkeket el szoktam olvasni, amelyek rólam szólnak, a többit meg hát… általában leküldöm a süllyesztőbe. Tudom, az olvasás jó meg minden és valószínűleg a húgom is órákat tudna nekem papolni ennek helyességéről, de ha valaminek nem én vagyok a közepe, akkor az nem nagyon tudja lekötni a  figyelmemet. Na jó, egyetlen irodalmi alkotás van, ami még az én kitüntetésemet is elnyerte; a Szellemszerelem. Esküszöm, annál jobb könyvet a világ nem hordott még a hátán. Kiváló történetmesélés, szerethető karakterek és amit nem szabad elfelejtenünk, az hogy van benne egy iszonyatosan dögös halott pasi. Mit meg adnék én is egyért. Jó, nem muszáj halottnak lennie, csak legyen annyira dögös, mint Márkus, és máris teljesítve van minden kívánságom.
Nem is teketóriázok tovább, anélkül hogy várnék tovább a lányra, inkább csendben lelépek, hogy megkeressem azt a bizonyos könyvet, hogy betekintést nyerhessek legalább csak egy pár percre hőn imádott ponyvaregényem csodálatos világába. Hangtalanul suhanok végig a terem polcai között, s bár ugyan nekem nem kellene óvatosnak lennem prefektus lévén, mégis macskamód kerülgetem a nyikorgó faburkolatot, nehogy Edith véletlenül megneszelje hová is tartok. Mekkora égés lenne már, ha rájönne, hogy odavagyok a romantikus olvasmányokért. Nem mintha félteném a már amúgy sem létező férfiasságomat, egyszerűen csak nem szeretném, hogy bárki is megtudja. Éppen ezért ver le a víz, mikor meghallom a lány hozzám intézett szavait. Jó szerével is vagy három sor van köztünk és bár szuperhősöket is megszégyenítő sebességgel sprintelek vissza az eredeti pozícióm felé, Edith szépséges barna tincsekkel tarkított buksija így sem ott talál, ahol kellene. Szerencsére a romantika osztályról már eltűntem, bár a helyzet semmivel sem lett fényesebb. Idegességemben és a hirtelen kapkodásnak köszönhetően megfogom az első olvasmányt, ami az utamba akad; egy szakácskönyvet, amit ráadásul még fordítva is tartok.
- Hmm? Jah, fogalmam sincs – nevetem el a végét, amolyan jó kínosan, majd teszem vissza a kötetet a polcra, egyáltalán nem oda, ahol az előbb is volt. Végezetül szívok egyet az orromon, majd rossz fiúsan nekidőlök a téka oldalának. Igazából nem tudom, mit mondott, nem figyeltem meg eléggé. Meg úgy őszintén? Nem is érdekel. Én abban reménykedtem, hogy szórakozhatok egyet, erre meg az éjszaka közepén olvasni jövünk a könyvtárba. Érted, olvasni. Kész röhej.

Figyelmetlen vagyok, tudom jól. De most mit csináljak, ha még látni sem látok normálisan? Jaj, Theon, akkor miért nem veszed le a napszemüveged? Mert kicseszettül vak vagyok, na azért. Ilyenkor megbánom, hogy megműtöttek. Nem lenne itt semmi baj, ha nem émelyegnék és repkednének kicsinyke golyók a szemem előtt. Plusz mínusz persze a fejfájás. Azt se felejtsük el, hisz attól lesz igazi az összkép.
- Én bocs - kapok fejemhez, hogy kicsit ügyetlenül beletúrjak remegő kezeimmel a hajamba. - Figyelmetlen voltam - és ez részben igaz is. Arról már nem kell tudnia, mekkora fájdalmakat is élek át. Az nem tartozik senkire, hisz nem sajnáltatni akarom magam. Sokat változtam a beavatkozás óta. Mintha... nem is tudom, kicsit felnőttesebb lennék. Sok mindent átértékeltem az életemben és rá kellett jönnöm, hogy nem mindig minden úgy helyes, mint ahogy én azt elképzelem. Ez igaz a családi helyzetemre, a sulis dolgokra, a magánéletemre, egyszóval mindenre. Emellett higgadtabb is lettem. Nem ugrok már rá az első elém kerülő emberre azzal a címszóval, hogy jaj, akkor én most itt és most megfektetlek. Nem, mert ezzel eddig se mentem semmire, max csak pofon vágtak azért, amekkora tapló voltam. Igazuk is volt. Most viszont már nem paraszt vagyok, hanem egy nagyon mogorva tini, akire nagyon rossz hangulatban talál rá Pai.
- Hé, várj! Te nem a levitás Paithoon lennél? Az aki Junt váltotta - Jaj, drága, édes kis Jun. Na, azt a szálat is jól elkúrtam. Szó szerint. Mint a nővérével is. Most nem az a bige a levita HV? Mintha valami ilyesmiről hallottam volna suttogni a szobatársaimat.  

Bemutatkozására csak remegő kezeimmel intek neki egyet. Bocs, jelenleg ennyire telt, ne várj sokat. Talán, ha jobb állapotban lennék, még kedveskednék is neki egyet, bár ahogy eddig a szénám áll a levitásokkal, nem hiszem, hogy ő is rögtön az ágyamba feküdne. Oh, hogy nemrég azt mondtam, hogy érettebb lettem? Ez igaz. Egyed dolgokban. Mondjuk most már felhajtott vécéülőkével pisilek, mert én vagyok a Jani. Arról viszont szó sem esett, hogy udvarolni nem szabad. Csak... most már egy kicsit jobban kezelem a helyzetet. Mit szépítek a dolgon, most tudom kezelni a helyzetet. Nem úgy, mint eddig.
- Theon - biccentek egyet, de meg is bánom, amint megteszem. Az émelygés még mindig nem csappant és a korongok is még mindig a szemem előtt szálldogálnak. Talán a vérnyomásommal lehetnek gondok. legutóbb, mikor a műtét után hazaengedtek tapasztaltam ilyet először. Akkor a gyógyító azt mondta, hogy az előbb felvetett ok lehet a probléma. Igaza lehet, ugyanis tapasztaltam a véremmel problémákat, bár nem olyan mennyiségben, mint azelőtt.
Megpróbálok beszélgetésbe elegyedni, s egyben terelni is a témát arról, hogy rútul belé ütköztem. Rátérek Junra és arra, hogy most ez a fura nevű gyerek a helyettese. Komolyan, ez a levita teli van ilyen kicsi kínaikkal? Először Jun, utána a nővére, most meg ez.
- Lekaptam az elődöd - jegyzem meg flegmán, csak úgy félvállról, miközben napszemüveggel takart, alig kilátszódó szemöldököm húzogatom. Ha eddig nem félt tőle, hát most fog.
- És akár ezt most veled is megtehetném - lehet ez fenyegetés, vagy akár mi én nem bánom. Bár szavaimnak nincs semmilyen mélysége, még erre utaló cselekvés sincs, csak állok ott, mint egy rakás szerencsétlenség. Én és az a nagy szám.

Magam sem tudom, meddig álmélkodok a könyv adta rengeteg csodás kép láttán. A percek másodpercként suhannak el mellettem, ahogy kedvenc kötetem a kezeim között pihen. Jól tudom, hol kell kinyitnom. A legizgalmasabb résznél felcsapom a könyvet, pont ott, ahol a srác és a lány szerelme végre beteljesül. Elalélok a szavak olvasása közben, lábam remegőssé válik, arcom pedig kipirosodik a le nem vezetett feszültségtől. És akkor bamm, mint kegyetlen nyílvessző csap át a könyvtár csendes légkörén Edith kérdése, mire én természetesen megrémülök. Nem a szavainak van ilyen hatása rám, hanem a tudatnak, mi szerint engem itt és most rajta fognak kapni azon, hogy romantikus ponyvairodalmat bújok.  Nem tudom, van ebben valami irtó ciki. Sosem voltam az az igazi pasis pasi, akit Raphael szeretett volna fiának tudni. Mindig is inkább jobban húztam a feminin oldal felé, mégis a kedvenc könyvem és a lebukás kombója egyszerűen megrémít. Óriási léptekkel szelem hát át a köztünk kialakult terepet, de még így sem sikerül pont helyben kapnom a lányt. Hirtelen zavaromban felkapom az első kezembe akadó szakácskönyvet, amit ráadásul fejjel lefelé sikerül mancsaim közé fognom.
- Oh, tényleg – elnevetem a mondta végét, olyan jó kínosan, majd amilyen gyorsan felvettem, már rakom is vissza a helyére az olvasmányt. Nem nekem való ez. Sosem tudtam főzni, és ha akarnék is, biztos nem egy könyvtől kérnék tanácsot. Egyáltalán ki az a hülye, aki ilyet ír?
Szerencsére Edith épp megtalálja, amit keresett, így az én vallatásommal felmond, majd a saját érdeklődési körét kielégítő tárgyhoz rohan. Én nem kíváncsiskodom, igazából teljesen hidegen hagy, mi is van nála. Én egy kiadós könyvtár bulira jöttem ide, amelyben két tényező létezik. Edith és én, nem holmi jött ment hülye könyvek.  Csak unottan megrántom a vállam. Ám a tortúrának még koránt sincs vége, mert a csaj tévesen azt hiszi, hogy azért nézem, mert érdeklődéssel fordulok a szakterülete felé. Meg a nagy francokat. Olvasni kezd, belőlem meg akkor pattan ki egy olyan jó tini picsás nyüsszögés, amihez még topogok is egy kicsit, csakhogy teljes legyen a kép. Ám mikor végre figyelni kezdek arra, mit is mond a másik, felvetődik annak a lehetősége, hogy ez mégsem annyira dögunalom, mint ahogy sejtettem. Valami krimi szerű sztorit tár elém, vízbe fulladt nőkkel és lányokkal, és hogy azoknak meggyilkolását alultámasztó bizonyítékok hogyan tűntek el. Szememben izgatott fény csillan, ahogy én is lekucorodom Edith mellé a földre, majd nemes egyszerűséggel kikapom a kötetet a kezei közül.
- Hmmm… - vizsgálgatom a lapon helyet kapott mondatokat. Újra elolvasom, amit a lány az imént hangosan, de nem sok mit sikerül kiszűrnöm belőle. Szeretem a krimit, de sosem voltam egy igazi Sherlock Holmes, hogy bármilyen ügyet csak úgy felgöngyölítsek.
- Szerinted ez igaz? Mármint, valós történések vannak benne leírva? – Felmutatom az immár becsukott könyvet, majd társam felé fordulok. Mert ha valóban így van, akkor a csaj megnyert magának, maradhatunk itt, ameddig csak akarja, ám ha ennek az ellenkezője bizonyul be, akkor viszont úgy megrakom a csajt itt helyben, hogy csak na. Oh, hogy mivel? Hát könyvekkel, mi mással. Hisz mégis csak egy könyvtárban vagyunk.