Tipikus reakció egy átlagos kiskölyöktől. Ennél egyértelműben még a húgom sem válaszolhatott volna erre a kérdésre. Még szép, hogy az! Mégis ki feküdne össze egy ilyen fickóval? Nem mondom, hogy undi a gyerek, de nem kifejezetten az esetem. Én az izmos, amolyan maszkulinabb férfiakat, vagy éppenséggel pont a kis tehetetleneket szeretem. Bár, ha másra nem is, egy kis szórakozásra mindenképp jó lehetne ez a Petya, vagy ki a fene.
Még utoljára körbenézek, hátha valamerre erre ólálkodik Vanessa bátyja, majd miután megbizonyosodtam, hogy sehol senki, tiszta a terep, kimászok búvóhelyemről. Úgy közelítem meg Petit, akár egy ragadozó áldozatát. Bal kezemmel végigsimítok arcán, miközben halk kuncogás hagyja el ajkaimat. Rettentően szerencsétlen a kicsike, de éppen ezért aranyos. Olyan, akár egy plüss maci, bumfordi, ám mégis ölelgetni való. Megkerülöm, kezeimet a vállára teszem, majd szorosan hozzá simulok hátulról.
- Szeretnéd, hogy segítsek? – Teszem fejem a vállára, majd mancsaimmal lejjebb szambázok testén. Nem teszek semmi korhatár besorolásos dolgot, egyszerűen csak érdeklődöm iránta. Bár lehet, hogy sértésnek veszi, hogy megszegtem a személyes tér fogalmát. Igaz, nekem ilyen sosem okozott gondot. Köszönjük szépen csak meg a Delacroix genetikának! Apám nemhiába szerzett meg magának minden nőt, akit csak kinézett magának. A pénz és a jó kozmetika mindenkinek bejön. Lehet nekem is így kéne viszonyulnom az emberekhez.

Céltalanul bolyongok Bogolyfalva macskaköves utcáin. A hideg éjszakai levegő csípi a tüdőmet, ahogy sarokról sarokra fordulgatok. Mit ne mondja, igazán szerencsés egyedül, pálcika karokkal és lábakkal éjszaka a falut róni. Ráadásul még a pálcám sincs nálam, hogyha esetleg önvédelemre lenne szükségem. Bár előbb dugnám fel a seggembe azt az izét, minthogy bájoljak vele. Nem vagyok a varázslatok nagymestere, épp ezért is döntöttem ma úgy, hogy kiveszek egy szabadnapot és kivételesen nem megyek be a Bűbájtan vizsgára. Kell a fenének, hogy égessem magamat, megkapom majd azt otthon, ha Theory-tól infót kap a család, hogy a mélyen tisztelt kisfiuk megbukik egy tantárgyból, amiért kihagyta az azzal járó megmérettetést.
Szinte vacogom csipkés ingemben, ahogy elsétálok egy szimpatikus kis házikó bejárata előtt. Gondolok egyet, s máris a verandán állok, kezemet az ajtóhoz emelem. Majd kopogok egyet, aztán kettőt.

Kezeimet alig érzem, az ujjhegyeimig lefagyott a csípős levegőnek köszönhetően. Lehet, hogy nyár van még, de az ősz már nagyon a környéken ólálkodik és ez meglátszik az időjáráson is. Kopogok még egyet-kettőt, majd az ajtó szinte majdnem rám robban, köszönhetően a házban tartott vérebeknek. Aztán kinyílik a bejárat. Oho, neeem! Ilyet nem játszunk! Hol van a kandi-kamera? Tudom, hogy valahol lennie kell egynek mert ekkora mákom nem lehet, hogy pont őrá kelljen szorulnom ilyen kései órákban.
- A pizza házhoz jött - Azzal jazz-kezet szimulálok saját mancsaimmal. Nem foglalkozom a lánnyal, félrelököm, hogy aztán szembetaláljam magam két morcos ebbel.
- Én ma itt alszom - nem, ez nem egy kérés akar lenni. Én ma itt fogok aludni. Persze amint megszabadulok az idegesítő kutyáktól, akik a ruhát akarják éppen leszaggatni rólam.

- Na-na, hátrább az agarakkal. Jó nagy tüdőd lehet, hogy ez mind egyszerre kifért! Min gyakoroltál ennyit, Édesem? - Fűzöm szavaim a jóasszony kiakadására, miszerint én ide ne. Pedig én ide igenis de. Gazdag vagyok, ott alszom és akkor ahol én akarok. Ki is veszek a zsebemből jó néhány bankót, majd legyezőt formálok belőlük, hogy azzal hűtsem magam.
- Ennyi elég lesz? - Számolom át újra a kezemben tartott papírtömeget, közbevágva a kis reptetős monológnak. Tudom, hogy nem a legjobb első benyomást keltettem a rellon körletben, de na, a pénz azért eddig is és ezentúl is meg fog oldani mindent.

- Oh, szóval rajta! Nem leptél meg, elég nagy ribanc a kedves - kúszik gondolataimba anyám arca, amint éppen a napi "rutint" végzi. Igen, kifejezetten éjjeli pillangónak lehet nevezni Lint. Igazából csak annyira lehet anyámnak nevezni, mint bárki mást. Az egyetlen értelmes dolog amit eddig az érdekemben tett az az, hogy megszült, semmi több.
- Ugyan, kiengednél egy szegény kis elsőst a vad nagyvilágba? Egyedül a sötétbe? Ki tudja mik ólálkodnak odakinn - játszom meg magam a lány előtt. Még néhány műkönnyet is elsiratok, valamint bevetem a titkos fegyveremet is; bociszemek. Mindig hatásos.  

Nem panaszkodni akarok, az nem az én terepem. Egyszerűen csak elmondom nézetemet a helyzetről, miszerint anyám igenis az éjszakai emberek életét éli. Engem sem hat meg különösebben a helyzet, ha neki jó, hát nekem is. Azt csinál, amit akar.
Ahogy ez a lány is. Úgy látszik nagyon benne lehetek a bögyében, vagy mi. Talán csak morcos, amiért végül is nem állt be a mókába.
- Felőlem! Én elalszom a küszöbödön is, de aztán téged fognak elővenni, amiért kínzol egy ártatlan kisgyereket - rántom meg nem törődötten vállamat. - Akár még kiabálhatok is, hogy bántalmazol és akkor bizony a szomszédok felébrednek. És beszélni fognak - fordulok el és tátom ki számat, hogy az elmondottak alapján cselekedjek.

Tudtam, hogy megengedi. Felagund lány, ott meg ugye jelent valamit a hírnév, aminek nem tenne jót, ha engem faképnél hagyna. Büszke, amolyan tenyérbemászó mosoly kúszik ajkaimra, ahogy elsétálok a lány mellett.
- Pusszantás! - Küldök neki egy cuppantóst, mikor végleg elhaladok mellette. - Csak hogy tudd, meztelenül alszom. Úgyhogy ha az éjszaka felébredsz, és szembetalálod magad a félszeművel... ne engem okolj - Fűzöm még hozzá mellékesen, majd olyan szaltót nyomok le a kanapén, amit még egy akrobata is megirigyelhetne. Puha, komfortos érzés. Igen, erre volt szükségem!

- Oh, szóval szereted a szerepjátékokat! Te kis huncut! Pedig azt hittem egy begyepesedett banya vagy - piszkálgatom unottan körmeimet, mikor a szemem elé tárul az új pizsamám látványa. Egyáltalán nem riaszt vissza. Komolyan. A húgom ruháit és magassarkú csizmáját szoktam hordani, ez azokhoz képest semmi.
Nem vagyok egy szégyenlős gyerek, erre már Charlotte is rájöhetett, így még ott helyben, előtte kezdek megszabadulni ruhadarabjaimtól. Bár felsőm eddig sem takart sokat testemből, most már nadrágommal együtt egy kupacot alkotva hever a szépen rendbe tett padlón.

Csatt... Hatalmas pofon zendül arcomon, melyre igazán nem számítottam. Megszokott dolog szokott ez lenni a mindennapjaimban egy-egy hisztis libától, azonban most tényleg nem terveztem ezt bele a repertoárba. Megmozgatom elfordult állkapcsom, közben pedig elhallatok egy halk "Áu"-t is. Igazán? Lenyűgözött a lány. Igazán szép játszma volt ez kettőnk között.
Hümmögök egy sort, ahogy eltűnik a lépcső végén. Ez a nő nem semmi.

Nem véletlenül vagyok én a Rellon hivatalos éjjeli pillangója, értek a szakmához. Tudom mi kell az embereknek, legalább is az engem átlagosságban körülvevő bumfordi idiótáknak. Én pedig megadom nekik, hisz nincs rá okom, amiért ne tenném meg. Az élet unalmas e cselekedet nélkül, meg amúgy is, csak egyszer vagyunk ezen a földön, hát használjuk ki minden percét. Igen, elég szabad szellemű egyed vagyok, de szerintem erre Petya is rájött röpke találkozásunk során. Ő viszont a legbegyepesedettebb tizenéves, akivel valaha is összehozott az élet. Minden szavamra megrezzen, amikor pedig ujjaim érintik ruhával fedett bőrét, úgy ugrik el tőlem, minthogyha legalább ezer wattos áram zubogna ereimben. Élvezem  ahogy tart tőlem, tetszik, hogy ez alkalommal én vagyok a helyzet magaslatán. Ugyan keménykedni próbál azzal, hogy ellök magától, ám a próbálkozás olyan gyenge, hogy egy nevetésen kívül mást nem sikerül kicsikarnia belőlem. Kacajom harsány, ahogyan ujjaimmal eljátszadozom a fiú kitüremkedő csigolyáin. Egy… kettő… három, számolgatom a csontokat elmémben, minden egyes darabnál körkörös mozdulatot végzek. Végül elengedem Pétert. Meguntam őt. Én szeretem, ha szenvednek kezeim között, ő viszont nagylelkűségemet csúnyán visszautasította és további felhozatala sem áll másból, minthogy értelmetlenül vinnyog.  Szavaiban érezni lehet az elfojtott agresszió első jeleit, s bár tudom, hogy megverni nyilvánvalóan nem tudna, mégis visszább veszem kezeim közt azt a képzeletbeli gyeplőszárat.
- Amúgy sem vagy az esetem – arcom fintorba torzul, miközben vállamon rántok egyet. Hihetetlen milyen gyorsan tudja elrontani a kedvemet egy-egy papucsalak. A másodpercek töredéke alatt távozik testemből a játékosság minden cseppje, közömbösséget hagyva maga után. Ebből társam persze mit sem láthat, egyedül talán annyiban változhat meg kinézetem, hogy szememből kialszik a csintalanság lángja.  
- Hát itt vagy, Kis girnyó! – Mordul fel hátam mögött egy robusztus férfihang. Testemen azonnal felágaskodik az összes létező szőr, ám egyáltalán nem azért, mert megmozgatott bennem e pár szó valamit. Vagyis de,  viszont  egyáltalán nem jó értelemben. Robotikus mozgással fordulok meg, lábam a földbegyökerezett. Federico. A férfi nagy, izmoktól düledező teste vészesen magasodik fölém. A feszültség és a meleg hatására patakokból csorog a víz róla, persze az egész az én hófehér tincseimre.
- Federico, Drágám! De rég nem láttuk egymást! Talán tíz perce? – Bokszolok bele játékosan a pasas hatalmas vállaiba, azonban azonnal meg is bánom tettem, mert gyenge kis mancsaim fájdalmasan sajdulnak fel az ütés hatására. Kínosan elnevetem magam, mire ő vészjóslóan felmordul.
- Megbocsájtanál egy kicsit? – Tolom arrébb Petit a szabadulásomra alkalmas egyetlen út elől, majd mondhatni rakéta sebességbe kapcsolok, ugyanis az egyetlen dolog, amelyet a két alak észlelhet, az egy hatalmas porfelhő, amit pár perccel ezelőtti tartózkodási helyemen hagyok.

Fintorgok egy sort, ahogy a körém gyűlt csapat lassan szétszóródik, és valósággal menekülni kezd előlem. Körülbelül, mintha leprás lennék. Vagy nemi beteg. Mit is mondott Charlotte Françoisról? Hogy az Ispotályban van és épp… Áh, balsors!
- Szerintem nálad már a születésedkor elbaszódtak a dolgok – jegyzem meg, hatalmas, tenyérbe mászó vigyorral az arcomon. Pukkadjon meg, hülye liba! Nem mondhatja, hogy nem ajánlottam fel semmit a szolgáltatásaiért. Én bőkezű voltam, adtam volna neki egy csomó pénzt. Az már az ő gondja, hogy nem élt a helyzettel.
- Nekem lehet nem, de szerintem már elég sokan jártak benned – tolom még egy fokozattal feljebb a pimaszságmérőt. Mondjuk abban igaza van, hogy egyáltalán nem értek a házimunkához. Soha életemben nem fogtam egy felmosót sem, hisz gazdag aranyvérűként sosem kellett ilyenekkel foglalkoznom. Megvoltak erre a cselédek, akiket ráadásul még apám is pumpált elég rendesen, szóval jól meg voltak fizetve.
Arcomról hamarosan leolvad a mosoly, ahogy a hajam bekerül a veszekedésbe. Ilyenkor örülök neki, hogy nem legilimentor a kicsike, mert akkor megtudná, hogy a hajkoronám a mindenem. De tényleg, milliókat vagyok képes arra költeni, hogy mindig csinos és ápolt legyen. Durcásan összefogom a vita tárgyát, majd előre húzom magamhoz. A hajamat ne! Valószínűleg nagyon benne lehetek Charlotte bögyében, mivel nem csak a loboncomat, de a méreteimet is kritizálja. Ez alkalommal én lépek egy lépéssel közelebb hozzá, majd barna íriszeimet az ő kékjébe fúrom.
- Miért nem nézed meg te magad, hogy igazad van e? – Azzal megfogom csuklóját és az említett testrészemre helyezem azt. Koromhoz képest szerintem elég érett vagyok, ne tévesszen meg senkit a feminin külső.

A csirke omlós, az elvarázsolt mennyezet pedig felhőtlen és tiszta, akárcsak a kastély falain kívül uralkodó időjárás. Mégis, unottan turkálom a tányéromon a kiszedett étket. Nincs ma étvágyam ez pedig nagy szó, mivel mindennél jobban imádom a hasamat, ráadásul a grillcsirke az egyik kedvenc eledelem. Engedem hát, hogy a mellettem ülő rellonos nebuló elvigye a meghagyott étket, majd undorodva nézem végig, ahogy az szinte egy harapásra bekapja az egészet. Mivel elég nagy falatot akart egyben lenyelni, ezért nem telik bele sok, hogy rövidesen fuldokolni kezdjen a felgyülemlett ételpempőtől. Baráti társasága azon nyomban ütögetni kezdi a hátát, vizet ad neki, egy szóval elkövetnek mindent, hogy kedves alanyunk ne az asztalnál lelje halálát. Az köhög egy párat, majd könnybe lábadt szemekkel suttog el valami köszönöm félét. Nagyot sóhajtok, hisz a shownak vége. Visszafordulok immár üresen tátongó tányérom felé, hogy legalább az ott maradt krumpliból egyek néhány falatot. Nem kívánom, minden egyes falat nehezen csúszik le száraz torkomon. Elnyúlok a serlegemig, majd nagyot kortyolok a benne nyugvó italból, mikor szárnycsapkodásra leszek figyelmes. Felpillantok ivóalkalmatosságomtól; megjött a napi posta. Nem várok semmilyen levelet, hisz a szüleim úgysem írnak sosem, plusz én is tökre leszarom őket, az egyetlen, aki esetleg bagollyal dobna meg, az a nagyapám, de róla még hallani sem akarok. Nincs semmi bajom az öreggel, de szeretnék inkább független lenni, mintsem hogy a ráncos orrát mindenbe beledugja.
Nézem, ahogy társaim mind megkapják a nekik járó csomagot, valamelyik örömmel néhányan pedig fintorogva nyúlnak érte és tépik fel a csomagolást. Visszanézek az én asztalrészemhez, mire meglepve konstatálom, hogy nekem is jött valami. Szokásomhoz híven fújok egyet, majd kezembe veszem a kis borítékot. Egy csomó krikszkraksz van a papíron, melyből egy szót sem értek. Úgy vélem, valaki már megint szívatni akar a Charlotte kis AIDS-es pletykája miatt, így feldühödve dobom el az asztal másik végébe.
- Hisz ez koreai! – Hallom a lánytól, akinél a levél kikötött. – Theon, miért kapsz te Koreából baglyot? – Kérdezi, szemei elkerekednek a meglepetéstől, még a keze is megáll a küldeménnyel. Én megrázom a fejem, felhúzom vállaimat, hogy jelezzem: fogalmam sincs.
- Moon Jun Seo… Ő nem a kis kék prefektus srác? – Nyújtja nekem vissza az üzenetet, majd tanácsot is ad, miszerint jobb lenne, ha visszaadnám neki. Valószínűleg eltévedt a szárnyas, aki szállította. Nagyot mordulok köszönés képen, majd felkapom a papírtömeget és elindulok a kékek irányába. Hallom, ahogy a diákok a pletykáról sutyorognak és nevetgélnek, de inkább figyelmen kívül hagyom őket. Visszaszólni értelmetlen lenne, verekedni pedig fizikumommal nem igazán tudnék.  
- Azt hiszem, ez a tiéd – kocogtatom meg a fiú vállát, ezzel kizökkentve a háztársával folytatott beszélgetésből. Ahogy a mellette ülő lány rám néz, látom íriszeiben a megvetés és undor kombinációját, így gyorsan el is köszön Juntól, majd felkapja az asztalra kiterített tankönyveit, dob egy puszit barátnőinek, majd elviharzik a helyszínről. Ahogy elsétál mellettem, hallom,  ahogy válogatott szitokszavak hagyják el ajkait. Köszönöm Charlotte, jól megcsináltad! Tönkretetted legalább az elkövetkező három évemet. Bár ahogy szokás mondani, minden csoda csak három napig él. Talán ez a pletyka is rövid élettartalmú lesz.

Látom rajta, hogy legszívesebben elküldene melegebb éghajlatra, mégsem teszi. Jó is, mert ennél forróbb helyen nem is lehetnék. Tudom, hogy saját kapura is játszik. Nem csak az iskolában keringő pletykák és az miatt, hogy lesmároltam a minap, hanem egyszerűen csak érzem rajta. Ha mondhatom így, megérzem a fajtámat. Ő is biszex, akárcsak én. Titkolhatja addig, ameddig csak szeretné, egyszer így is, úgy is ki fog derülni.
Nem szólok semmit, csak engedem, hogy a levél kicsusszanjon kezeim közül. Végtére is az övé, neki címezték, nem pedig nekem. Akár fel is bonthattam volna, vagy elrakhattam volna, hogy aztán ezzel zsaroljam bele olyan helyzetekbe, amikbe magától úgy sem ment volna bele. Mégsem tettem. Miért? Fogalmam sincs. Itt volt a hatalmas lehetőség, hogy egy életre magam mellé láncoljam a fiút, én pedig elengedtem. Talán kezdek megbolondulni, ki tudja. Vagy a Charlotte-al való találkozásom elindított bennem valamit, ami felkavarta a múltamat és ezért viselkedem így. Tény, ami tény, eddig csak a húgom tudott róla, mit is tett velem az apám, hisz ő is majdnem ugyanezen ment keresztül. Mégis, mikor tegnap elmondtam a lánynak történetem egy kicsiny szeletét, mintha egy hatalmas kő szakadt volna le hátamról. Megkönnyebbültem. Örültem neki, hogy a titok már nem csak az én belsőmet égeti, hogy van valaki, akire számíthatok, még ha ő az ellenkezőjét is állítja. Egyetlen ember volt eddig az életem része, aki mindezeket tudta és mégsem lökött el magától. Louis a barátom, és a társam volt, mégis pofátlanul kihasznált. Annak ellenére, amit tudott, ugyanazt tette velem, amit szülőm is. Bár mondjuk én is engedtem magam, de csakis azért, mert azt ígérte, szeretni fog. Hogy nem kell többet egyedül lennem, hogy a titok már az övé is és majd együtt megbirkózunk vele. Hazudott, mint mindig.
- Igen, elég nagy baromság – mosolyodom el én is, ahogy hagyom, hogy a saját küldeményem a mancsaim közé kerüljön. Ránézek a borítékra és abban a minutumban lesápadok. Jól ismert, macskakaparásra emlékeztető betűkkel áll a csomagoláson: Louis Dubois. Leizzadok, kezeimben remegni kezd az iromány. Le kell ülnöm. Odahuppanok Jun mellé, majd nagyot fújva túrok bele hosszú barna hajamba. Meredten bámulok az üzenetet, fogalmam sincs, mit csináljak most.

Élvezem, ahogy a meleg nyári szellő végigsimít fedetlen testemen. Megborzongok a jóleső érzéstől, mire az összes rajtam található szőr azon nyomban égnek ereszkedik. Nem vagyok egy bozontos fajta, ráadásul ami van, az is szőke, szóval tényleg úgy nézhetek ki, mint legalább Hófehérke nudis változata. Lehajolok, majd meglebegtetem immáron hosszú barna tincseimet. Még mindig bánt a tudat, hogy egy hárpia nőci miatt meg kellett szabadulnom gyönyörű tejfel szőke hajkoronámtól, még ha ez egy átmeneti állapot is. Fogalmam sincs, meddig tartanak a hajfestékek, pláne a mágiával felvitt darabok, így szó szerint minden nap álomba sírom magam. Na, jó nem. Tudom, hogy szexi vagyok, még így barnán is. Akár egy görög isten, akit márványból faragtak. Még a bőröm is olyan sima és fehér, akárcsak az említett kőzet.
Észre sem veszem, de reflexből bepucsítok, mikor fülemet hangos nótaszó csapja meg. Nem ismerem a számot, de önkénytelenül is táncolni kezdek a ritmusra. Lassan, szinte már erotikusan állok fel, majd dülöngélni kezdek a zenére. Kezemet végigfuttatom testemen, majd hajamat oldalra döntve azt is megrázom. Nem tudom, milyen nyelven lehet ez a muzsika, de egész jó cucc. Aztán mire jobban beleélhetném magam, már véget is ér, mikor a lány kapkodva kinyomja a telefont. Elmosolyodom szavaira, bár ezt ő nem láthatja, mivel még mindig háttal állok neki.
- Te pedig azt, hogy bámulni nem valami szép dolog – megfordulok, arcomon még mindig az önelégült mosolyom csücsül. – Nos, tetszik amit látsz? – Vágom fedetlen csípőmre kezeimet, majd megfordulok előtte, végül pedig egy meghajlásba zárom le a mozdulatsort. Lehet, hogy első látásra kislánynak nézek ki, de abban most már biztos lehet, hogy egyáltalán nem vagyok az.

Louis Dubois… Ez… ez tényleg az a Louis lenne? Nehem, biztos csak egy ugyanolyan névvel rendelkező francia eltévedt levele lehet ez. Vagy ami még előfordulhat az az, hogy a diáktársaim próbálnak megszívatni. Biztos összeültek, megírták ezt a levelet, most pedig a nagyterem valamelyik szegletéből bámulják a reakciómat. Körülnézek, de sehol egy feltűnő arc. Kivéve az előttem ácsorgó kis levitásét.
- Nagyon jó vicc, de szívass valaki mást. De be kell valljam, szép próbálkozás volt – azzal hanyagul eldobom hátam mögé a levelet. El sem hiszem, hogy ilyenre képes volt. Oké, lesmároltam meg minden, egyesek szerint még egy pofont is megérdemeltem volna, de akkor is. Senki szerelmi életével ne szórakozzon ez a taknyos.
- Hátrébb az agarakkal Hercegnő! Elért a férfi menstruáció vagy mi a f.sz bajod van? Gondoltam kedves leszek, aztán elhozom a retkes kínai leveledet, amit a kelekótya bagoly rossz helyre küldött. De ezek után legközelebb megrágom és feldugom a seggembe – nem kiabálok, csak egy kicsit hangosabban beszélek, miközben kezeimmel vadul gesztikulálok.
El sem hiszem, hogy mindezek után még neki áll feljebb. Ő volt az a szemét, aki Luois-nak adta ki magát az irományban, szóval sokkal jobban járna, ha meghúzná magát, mielőtt még be találok verni neki egyet. Nem vagyok egy testépítő, de tudom, hogy mi a férfiaknak az a pontja, ahol fájdalmat és örömet is lehet okozni. A levelet el sem olvasom, még rá is taposok, miközben tekintetemet Junon tartom és kinyújtom rá szép hosszú nyelvemet.