36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Jason Henry Payne összes hozzászólása (65 darab)

Oldalak: « 1 [2] 3 » Le
Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2019. február 21. 20:01 Ugrás a poszthoz

csiperke


Egy hirtelen mozdulattal kapom el a szökni próbáló csokibékát, amit még akkor nyúltam le Norinától, mikor hajnalban két rosszullét között épp valami borzadályt tunkolt szerencsétlen unokaöcsémbe, és bár a kissrác igazi tökös partizán - némi köze csak van hozzám, vagy mi -, az egész házat felordító ellenállását az anyja egyetlen jól irányzott kanáldöféssel törte le. Áucs. Én meg kihasználva az állapotos nő figyelmetlenségét, vágtam egy félreérthetetlen fintort az etetőszékben harcoló mohikánra, és élve a kínálkozó alkalommal, csúnyán elloptam Mrs. Payne békáját, aztán nem feltűnően rizsázva egy kicsit a várható lehűlésről, kikamikazéztam a káposztaszagú konyhából.
Az igaz, hogy ha már vagy olyan galád, és lopsz, akkor legalább a terhes nőket kíméld, különben a csokijától fosztott drága mama hisztérikus drámaisággal fogja kisírni a lelkét a környezetében élő összes embernek? Hm, nemt'om, lehet csak városi legenda.
Eltűnődve harapom le a béka fejét, aztán átsandítok csiperke felé.
- Hát, ha Norina nem teszi ki a szűröm szülés előtt, akkor persze - csámcsogom, és közben széles vigyorral átintek az utca másik oldalán sétáló párnak. Kedélyesen, az orrom alatt dörmögve folytatom. - Ma történt egy kis baleset. Találtam egy kis csokit a konyhapulton, és hát... hogy is fogalmazzak... lehet, hogy a kezemben maradt...
Pillantásom bűnbánóan az ujjaim között tartott édességre esik, majd ki tudja miért, talán, mert rádöbbenek arra, milyen udvariatlan is voltam, amiért nem kínáltam meg csiperkét, vagy mert nem szeretnék egymagam bajba kerülni, és ő a létező legmegfelelőbb bűntárs-jelölt, de a fejnélküli dagadt békát egyszerre felé nyújtom, és színtelen hangon, nagyot nyelve kérdezem meg tőle:
- Kérsz? -
Utoljára módosította:Jason Henry Payne, 2019. február 21. 20:06
Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2019. március 3. 08:47 Ugrás a poszthoz

carolina


Válaszul csak morgok, halkan, csukódó szemekkel. Érintésére végigfut a hideg a gerincemen, érzem, hogy az egész testem reagál, a karomon, akár egy hadsereg hűséges katonái, égbe emelkedik minden egyes szőrszálam, mert megérkezett a királynőjük, akinek a közelsége tiszteletmegadásra kényszeríti őket.
Szavaira szélesen elmosolyodom és szemeim végleg lehunyva dőlök előrébb, hogy ajkaink összeérjenek, mielőtt még bármit mondhatna. Jobbom a hátára csúszik, egyetlen határozott mozdulattal vonom magamhoz, hogy a melle az enyémet taszítsa, és érezze, csak egy futó pillanatra, egy múló percre, hogy a rabom, az enyém, mert mindketten tudjuk, hogy ez nincs így, de most azt akarom, hogy az a két év értelmet nyerjen. Így.
Ajkaim finoman érnek az övéhez, a nyelvem utat tör magának, és csak egészen lassan válok követelőzővé. A szabad kezem arcához ér, hüvelykujjam az arcélén szánt végig, ujjaim a fülén keresztül szőke tincsei közé keverednek, s belekapaszkodva néhányukba, éppen akkor rántom hátra a fejét, mikor a leghevesebben csókolom.
Kinyitom a szemem, és kissé elnyílt szájjal, fölülről nézek le rá. Egy véget nem érő pillanatig csak nézem őt, tekintete a tekintetem rabja, fogva tartom őt, hogy csak nézzen, engem, rám nézzen, és jól nézze meg ezt a szempárt, az érte rajongástól csillogó, tűztől káprázó szemeket, melyek ide-oda rebbennek az övéi között, és amelyek még most is a világot látják azokban a világos íriszekben. Azt akarom, hogy nézzen rám, hogy engem nézzen, hogy vesszen el a szemeimben, abban a világban, amit én adhatnék neki, és addig vesztegeljen ott, amíg azt én akarom. Mert fölötte vagyok, uralom őt, és azt tehetek vele, amit csak akarok.
A gondolatra hosszan, kéjesen morranva mosolyodom el, és közel hajolva Carolinához, ajkaimat elhagyja egy kósza sóhaj. Az ereimben megérzem a tűz hívását. A szívem erősen pumpálja az adrenalinnal vegyülő vérem. Az eddig nyugvó sárkány most felébredt, és vennem kell egy mély levegőt, mielőtt bármit is teszek. Aztán legyőzöm azt az egyetlen centit, ami még közöttünk árválkodik, és fogaim közé véve Carolina alsó ajkát, újabb morgás kíséretében ismét megcsókolom. Közben tartom őt, a karjaim melegében, szinte elveszik bennük.
Végül elengedem; először a száját, azután engedek a világos fürtök szorításán is, és már csak a hátát tartom. A törékeny testét, amit oly könnyen roppanthatnék össze. Túl könnyen.
A pillantásom utolsót zizzen kékjei között, és arcomra visszatér a kisfiús játékosság, az élet színei, és eltűnik a ragadozó, a férfi, a kannibál, aki akar, egyszerre mindent, aki mindent most azonnal akar, hogy érezze, ő áll a hierarchia csúcsán. Tudod, én csak téged akartalak. Soha nem voltam még szerelmes, de azt hittem, Carolinába az tudtam volna lenni. Azt hiszem, Carolinába az tudnék lenni. Szerelmes és botor.
- Miért nem hiszek neked, Brown? - kérdezem, míg egyik kezem az asztalra teszem, és hosszú ujjaimmal egy ismerős dal lassú ütemét kezdem verni a falapon. A pillantásomban huncutság csillan, a szemeim már-már ragyognak, a hangom, az egész lényem derűs, mint akinek az élet tényleg nem jelent mást, csak a bizonyosságot, hogy minden rendben van. Bárhogy is alakuljon, bármit is hozzon az élet, döntsenek a körülöttem levők ahogy akarnak, én rendben leszek.
Utoljára módosította:Jason Henry Payne, 2019. március 3. 08:51
Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2019. április 18. 19:28 Ugrás a poszthoz

tücsök


Tenyeremmel finoman végigsimítok a bal alkaromon fekvő aprócska törpegolymók formás kis kobakján, majd belemosolyogva az engem figyelő ártatlan szemekbe emelem legkisebb unokahúgom közelebb az arcomhoz, és suttogok neki valamit, ami csak kettőnkre tartozik. Pár év múlva, amikor felnő, egy merengővel visszahozom őt ebbe az emlékfoszlányba, ide, pontosan ebbe a percbe, és meghallgattatom vele ezeket a szavakat - talán tanulságos lesz a számára.
Néha, főleg a kicsikkel teszek ilyesmit; elrejtek az életükben, a közös életünkben egy-egy morzsácskát, amit úgy gondolom, egy nap érdemes lesz majd viszontlátniuk. Kiszélesedő mosollyal meredek Joy csillogó szemeibe, és közben arra gondolok, bárcsak nekem is lennének ilyen kapaszkodóim...
- Hogy mivan? - emelem fel a fejem, és haragosan összehúzott szemöldökökkel a fürdőszoba ajtajában álló Catherine-re pillantok. A szavai annyira megrettentenek, hogy szabad kezemmel önkéntelenül is befogom Joy gyűrött kis füleit - hát nem hiszem el, hogy ez a hülye húgom elrontja Joy első emlékmorzsáját! - Te figyelj, tücsök... attól, hogy férjhez mentél és a személyidben megváltozott néhány adat, még nem törvényszerű, hogy a születési neveddel együtt az eszed is elmenjen. Csak mondom, hátha nem tudtad.
Megenyhült, érzékeny tekintettel engedem el a kezemben kalimpáló, rötyögő kislány füleit, és megcsóválva a fejem felállok a kanapéról. Joy a szakállam felé kap, és kövér kis babaujjaival néhány szálat megragad, mire én túljátszott jajveszékeléssel csikizem meg a rózsaszín ruhába csomagolt hasikáját.
- Egy picit leteszlek az ágyikódba, jó, picilány? Hát látod, hogy Tücsök néni nem bír magával, muszáj helyretenni kicsit az agyát - mondom elvékonyodott hangon a manócskának, természetesen egészen behajolva hozzá - csak bírja a kiságy rácsa -, majd rákacsintva kiegyenesedek, és kisétálva a szobából, még egy nonverbális igével elérem azt, hogy abból, amit mi most beszélni fogunk tücsökkel, Joy egy szót se értsen. Hallja a hangunkat, hogyne, hiszen nem akarom, hogy egyedül érezze magát, csak éppen nem lesz értelme a szavainknak. Semmilyen.
- Még befejezzük az emeletre vezető lépcsőt, azután szedem a sátorfámat - vágok a dolgok közepébe, ahogy felemelt jobbommal megtámaszkodok az ajtófélfán, közvetlenül tücsök mellett. Lesandítok Cody-ra, magamban elmormogom ugyanazt az igét, mint néhány másodperccel ezelőtt Joy esetében is tettem, majd visszapillantok Catherine-re, és fojtott hangon továbbfűzöm a szavaimat. - Nem fognak elválni, miért tennék? Akik úgy szeretik egymást, mint ők, nem ismerik a válás fogalmát. Nem veszed észre, hogy mi a valós gond? - nevetve hunyom le egy pillanatra a szemem, és csak miután nyelvemmel megnedvesítettem a szám, folytatom. - Hogy ki a valós gond?
Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2019. április 18. 21:10 Ugrás a poszthoz

tücsök


Valami elkerülte a figyelmem. Tücsök tekintete az enyémbe kapaszkodik, az én barnás fényű szemeim pedig ide-oda zizegnek az övéi között. Fogalmam sincs hogyan siklothattam el afelett, hogy nincs jól. Hogy valami még mindig nem stimmel vele.
Az újra és újra elismételt szavai, az érthetetlenül lassú ráébredése arra, amit mondtam neki, a rémisztően magas hangja, a holtra váló arca mind-mind azt üzenik: ments meg, Jason, kérlek, nyújtsd felém a kezed.
- Gyere ide - suttogom félredobbanó szívvel, és bár a szavaim célt érnek, azokat valahogy csak sikerül kimondanom, a torkomat óriási, fájó gombóc szorongatja, és érzem, hogy a máskor kifejezetten mély, már-már szőrös baritonom most erőtlenül, elhalón lát napvilágot.
Először balommal ölelem át tücsköt, majd eltávolodom a félfától, és teljesen szembefordulva vele jobb kezemet is köré fonom. Szorosan vonom magamhoz, tartom a hátát, és finoman ringatva őt arcomat a feje tetejére hajtom. Pillantásom a távolba réved, a méreg, a harag és a szomorúság eggyé válik a szívemben. Nem vagyok jó testvér. Igaza van Will-nek; én csak felbukkanok, vagyok egy ideig, és amikor úgy tartja kedvem, lelépek. Nem vállalom a felelősséget, nem veszem a vállamra a család terhét. A családban nem én hozom meg az igazán nehéz döntéseket. Ki vagyok én? Hogy merem viselni a Payne nevet?
- Annyira sajnálom! - suttogom bele tücsök hajába, és puszit nyomva a fejbúbjára végigsimítok néhány tincsén. - Tudom, sokáig nem voltam a közvetlen közeledben, hogy minden fizikai kapcsolatunkat levélpapírok meg hülye fényképek jelentették...
Elhallgatok. Az ajkaimat szorosan egymásnak nyomom, a szívemben megmagyarázhatatlan harag gerjed az öcsém iránt. Nem érzem úgy, hogy egy testvér csak akkor és úgy lehet jó testvér, ha minden nap kötelezően ott van a másik mellett. Nem. Én nem Catherine apja vagyok. A bátyja vagyok, akit a munkája messzire sodort tőle. Nem. Egy testvér akkor is jó testvér, ha amikor New Yorkban jár, a Szabadság-szobor mellől a húga kedvenc kínai kajáját zabálva kretén fotót készített magáról egy random német turistával, és valami barom szöveget ír a fénykép hátoldalára, aztán muglipostára adja azt.
- Tudod, mi a legjobb abban, hogy megszámlálhatatlan testvéred van? - kérdezem halkan, csak ringatva őt balra és jobbra, mintha azzal, hogy észrevétlen táncolunk, egyszerre felszabadíthatnám őt az összes gondja alól. - ...hogy míg mi élünk, míg rajtad kívül egyetlenegy Payne is él ezen a földön, te sohasem maradsz egyedül.
Felemelem a fejem, és megvárom, míg ő is így tesz. Látni szeretném a szemét, és szeretném, ha ő is látná az enyémet. Hiszen azt ugyanaz a könnyfátyol borítja, mint az övét, a csillogó réteg alatt mégis feldereng valami, ami csak az enyém: a Jason-féle, megkophatatlan derű.
- Kismanóm - hüvelykujjammal letörlöm a szeme sarkából épp csak legördülő sós cseppet. - Tökmindegy hol élek, hogy egy szobára vagy egy kontinensre tőled, én képtelen lennék elhagyni téged. Nem tudsz olyat tenni, ami megrendítene az irántad érzett szeretetemben. Nem számít semmi, se egy rossz gondolat, se egy meggondolatlan tett. Tudod, mindannyian követünk el olyasmit, amit később megbánunk. Ez alól nincs kivétel. Nincs kivétel. Szeretnéd elmondani, mitől félsz?
Utoljára módosította:Jason Henry Payne, 2019. április 18. 21:13
Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2019. április 19. 21:43 Ugrás a poszthoz

alezredes


Nem tudom meglepek-e bárkit is azzal, ha azt mondom, nem vagyok az az izgulós fajta? Én úgy tippelem, hogy nem, de ha most meglepődtél, akkor hangeffekt meg tádádá' vagy bármi, amit csak szeretnél, nehogy politikailag inkorrekt legyek rögtön a történet elején. Tudnod kell rólam, kishaver, hogy én aztán nem számolom a perceket, és nem bámulom veszetten a találkahely bejáratát, hogy mikor lép már be rajta Hamupipőke. Esetemben még az is előfordulhat, hogy bár várom a cipőjét kereső kisasszonyt, az a találkozónk helyszíne előtt két utcával megtalálja a tízcentis harmincnyolcasát, aztán meg elfelejt megérkezni... én meg várok, ja.
Mielőtt azt gondolnád, szeretnélek megnyugtatni: a külvilág elkeseredett, szomorú kiskutyaszemekkel való bámulása helyett épp a keskeny faberakású pultot támasztom, és míg bal lábam a helyet átjáró zene ütemére jár, a kiszolgáló sráccal röhögünk valami észveszejtő baromságon. Muglik a Holdon? Uggggyanmá', mikor meg hogy? Mondjuk, ha engem kérdezel, szerintem az még nem is akkora hülyeség, minthogy Obama elnök valójában - tudod, mikor esténként lemossa a sminkjét - gyíkember.
- Ja, ja, ja - hangos röhögéssel értek egyet a fiatal srác körültekintő részletességgel előadott okfejtésével, majd közelebb hajolok hozzá, és a hangomat némileg visszafogva adom le neki a rendelésemet, mielőtt újabb gondolata támadna az USA-val vagy Németországgal kapcsolatban. A végén tényleg ott lyukadnánk ki, hogy Hitler amúgy él. Szóval... egy mentolos és egy görögdinnyés szipákszipák lesz, itt fogyasztásra. És sör. Jó sok sör.
Hát mikor máskor alapozná meg az ember azt a fajta, csak és kizárólag érett férfiakra jellemző és kőkemény, szorgalmas munkával elért sörhasát, amiről a leendő gyerekei felismerik majd, ha nem most?
Utoljára módosította:Jason Henry Payne, 2019. április 19. 21:46
Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2019. április 20. 22:28 Ugrás a poszthoz

alezredes
chill


- Buddy, nem akarlak elkeseríteni, de ha lehetek veled őszinte, akkor... - jegyzem meg félelemmel a hangomban, és mielőtt folytatnám, még aggodalmasan beszívom az alsóajkam is. Engem színpadra teremtett a Jóisten, nem is kérdés. Kossuth-díjas Shrek lennék. - Azt sem tudom, ki az a Beyonce, nemhogy azt, hogy tényleg meghalt-e valami bitang hatalmas autóbalesetben, szóval mosom kezeim az ügyben, hogy tényleg évek óta a klónja helyettesíti-e vagy sem - kissé bizonytalanul vonom fel a szemöldököm, míg a pipa kellékeit tálcára pakoló pultossrác arcát figyelem. Meg kell mondjam, a vonásai egészen életre keltek, mióta itt vagyok. Szinte érzem a még bőre alól is párolgó örömöt, hogy ki tudja hány sikertelen év után bennem végre megtalálta a lelkitársát - már ami az összeesküvés-elméleteket illeti. - Ja, a Bermuda-háromszög rejtélye az én fantáziámat is birizgálja. Egy nap lehet felpattanok egy magyar mennydörgőre, aztán hasta la vista, baby, irány az Atlanti-óce... hali!
Épp csak, hogy befejezem a gondolatot - majdnem -, azzal a lendülettel már fordulok is a megérkező alezredes kisasszony felé. Az egyébként is derűs mosolyom kiszélesedik ahogy rá nézek; bírom az arcát tarkító szeplőket. Kis pulykatojás. Mikor elnéz mellettem, vele együtt én is a mostanra teljes pompájában ragyogó pipákra pillantok.
- Neked dinnyéset választottam - közlöm már úton a Pillangóvarázs terasza felé, séta közben próbálok úgy lavírozni a kisebb-nagyobb társaságok között, hogy lehetőleg semelyikük fejére ne borítsam rá az egyre csak forrósodó széndarabokat. Mögöttünk a kissrác jön, a keze valószínűleg majd' leszakad attól a sörmennyiségtől, amennyit kikértem. Nem baj, öcskös, teher alatt nő a pálma, a te karodon meg úgy nézem, elfér még némi izom.
- Kiadó lakást keresek - felelem hunyorogva, miután kényelmesen elhelyezkedek - természetesen a lemenő Nappal szemben. - Az öcséméknek nemrég született meg a második gyerekük, meg aztán lassan rám rúgja az ajtót a harmadik x, szóval... - csettintek egyet a nyelvemmel, majd megvonva a vállam a szemközt ülő lányra emelem a pillantásom, hogy aztán derűsen somolyogva kezdjem őt figyelni. - Mi újság az aktákkal? Ma is szépen névsorba rendezgetted őket?
Á, nem élvezem a kérdést, nehogy azt higgyétek. ... IMÁDOM cukkolni a nőket, még akkor is, ha mindeközben az életemmel játszok. Borzasztó emberek vannak, hát ilyet!
Szemtelenül megcsillanó szemekkel fürkészem Valentinát, a számszegletében huncut kis mosoly bujkál. Ki tudja, talán még ma éjjel meghalok. Meglátjuk, humoránál van-e a kis vörös, vagy az aktákkal együtt azt is le kell porolni.
Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2019. május 22. 18:06 Ugrás a poszthoz

carolina


Mosolygó szemekkel hallgatok. A tekintetemet egy pillanatra sem választom el a karjaim között tartott nőtől, nem nézek oldalra, nem nézek félre, nem érdekel sem pincér, sem érkező vendég. Nem érdekel a két asztallal beljebb nevetgélő fiatal pár, sem a kirakatüvegen át beáradó, már-már bántó tavaszi napsugár. Engem csak a szőke nő foglalkoztat, a figyelmemet az ő arca, az ő hangja, az érintése és a csókja köti le. Soha nem találkoztam még hozzá foghatóval, és tudom, tudom, jobb volna arra gondolnom, ami közöttünk történt - vagy hát, ami azt illeti, nem történt, jobb volna tanulnom a vele kapcsolatos korábbi hibámból, én csak arra gondolok, hova viszem el, mikor legközelebb látom. Mert én nem találok egyetlen hibát sem. Rossz volt az időzítés? És? Megesik. Talán még a most sem jó. Az is lehet, hogy ez az élet még nem az, ahol mi ketten végül egymás mellé érkezünk meg. Lehet, hogy erre az életre nem ezt írták meg nekünk az égiek. Talán most minden, ami bekövetkezhet, nem más, mint véletlen találkozások, egymás útjának megannyi keresztezése, villanó tekintetek és derűs, minden rendben lesz mosolyok váltakozása.
Nem bánok semmit. Tudom, hogy jó úton járunk, és tudom, hogy ha úgy kell lennie, akkor egy nap visszalép az ajtóm küszöbén, leül velem szemben a megterített asztalhoz, és az evőeszközökért nyúlva szavak nélkül rám mosolyog, mert úgy döntött: mellettem marad.
- - vigyorodom el végül, s megnedvesítve a számat felé billentem a fejem. - Tudom, hogy úgy nézek ki, akár egy földre száműzött félisten, de azért ne essünk túlzásokba. Se buddhista szerzetes, se szent nem vagyok. A többit megbeszéljük egy hamburger mellett. Deal?
Habár suttogva folytatom, az övébe mélyesztett, magabiztosságtól csillogó tekintetem, és a széles, huncut vigyor bárkinek, aki minket néz, elárulhatja, hogy nem életre szóló döntésekről vagy egyéb komoly dolgokról beszélek.
- Attól, hogy nem találod a helyed, még nem vagy rossz ember - szólalok meg később, miután Carolina elfordul tőlem, és a cukrászdán túli életet kezdi figyelni. Nem siettetem, hagyom, hogy a gondolataiba merüljön, és csak akkor kezdem keresni a tekintetét, mikor félig-meddig visszapillant rám. Jobbomat arcához emelem, két ujjammal szelíden megsimítom a bőrét, majd, mikor végre rám néz, szélesen belemosolygok a szemébe. - Az útkeresés jó dolog. És szükségszerű is.
Ujjaimat a halántékán át gyengéden világos tincsei közé vezetem, tekintetem az összes apró, alig-alig érzékelhető, puha mozdulatot követi. Látom, hogy néz, rezzenéstelen arccal, már-már értetlenül és dermedten figyel, de nem pillantok vissza. Elmélyülő mosollyal, egy ismert dalt dúdolgatva folytatom; az ujjaim elvesznek a fürtök között, egyre beljebb járnak, egyre csak haladnak, hogy végül, mikor már a tarkója alá tartok, és minden ujjam behálózza egy-egy szőke tincs, megállapodjanak. Az erő ekkor ébred fel bennem újra, és érzi meg a nő is.
Szöszmötölök még valamit, helyezkednek az ujjaim, aztán a kezem a szőke fürtökkel együtt ökölbe szorul, és a következő pillanatban már húzom is a bestia fejét, egyre hátrébb, egyre lejjebb, hogy feszüljön, hogy fájjon, hogy újra felfedje előttem hófehér nyakát, hogy újra láthassam a fakó bőrén átütő ereket, hogy a szememben újra tűz gyulladjon. Halk, elnyújtott hörgéssel közeledem a nyakához, de ahelyett, hogy harapnám és marnám, csak az orrom hegyével és mostanra már száraz ajkaimmal érintem azt. Óvatosan, ámbár a belőlem általa fakadó tüzet egy pillanatra sem bújtatva haladok, és csak a füléhez érvén lassítok le. Ajkaim közé veszem hűvös cimpáját, talán még a nyelvemet is megérezheti egy röpke másodpercre, aztán...
- ...jól van, Brown, vége a gyereknapnak, menjünk, mielőtt befognak mosogatni - erőnek erejével visszafojtott nevetéssel beszélek. Igyekszem nagyon komolynak hatni, mikor a csípőjére kétoldalt ráfogva könnyedén felállítom, majd a mondatot lezáró pont gyanánt akkorát csapok a hátsójára, hogy a tenyerem nyoma az esti fürdésnél még minimum előre köszönjön. Aztán fáradtnak tettetett sóhajjal összedörzsölöm a kezeim, és ügyesen kerülve Carolina pillantását én is felkelek a székről. Már csak mikor kitárom előtte a cukrászda ajtaját, sandítok le rá, akkor is beszívott ajkakkal, alig vigyorogva. Imádom. Imád.

// Köszönöm a játékot!  Pirul Love //
Utoljára módosította:Jason Henry Payne, 2019. május 22. 18:22
Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2019. november 2. 11:35 Ugrás a poszthoz

Neked is, ott a fotócsináló mögött Cheesy
Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2019. november 2. 11:43 Ugrás a poszthoz

De cuki vagy. Akkor előbb olvasni is megtanítasz?
Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2019. november 2. 12:21 Ugrás a poszthoz

Minden vágyam. Grin Amúgy is megígértem a húgomnak, hogy elolvasom a Szerelmünk lapjait. *vállvon*
Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2019. november 2. 13:08 Ugrás a poszthoz

Emma Renae Weißling - 2019.11.02. 12:36
Jason Henry Payne - 2019.11.02. 12:21
Minden vágyam. Grin Amúgy is megígértem a húgomnak, hogy elolvasom a Szerelmünk lapjait. *vállvon*


Ne higgy neki! Már a háromszázhuszonhatodik oldalon jár!


Te meg mit leskelődsz? Shocked

Olvasónaplót? Jóóó Angel
Utoljára módosította:Jason Henry Payne, 2019. november 2. 13:10
Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2019. november 5. 16:45 Ugrás a poszthoz

Helvey Belián Balázs - 2019.11.05. 16:13
Ha a kedvemen múlik, én sose megyek be 😂


Meg is van az én emberem. Grin
Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2019. november 11. 20:35 Ugrás a poszthoz

juniper
a semmi közepén | grizzlyme | ez csak az intro


A hátsó ülésről még kiveszem a hátizsákomat, az összecsavart bolyhos plédet meg a nagy ezüsttermoszomat, és az ajtót becsapva elindulok hátra, a fényesre suvickolt pickup nyitott platójához. Balommal megtámaszkodok a végében, majd halkan nyögve egyet felugrok rá, és míg a puha takarót kiterítem, lemosolygok a szőkére, akinek bár fogalma sem volt arról, hova jövünk, útközben egyszer sem kapott hisztériás rohamot, hogy ott helyben álljak meg, forduljak vissza, vagy nem is, inkább forduljak fel, vigyem haza, vagy egyszerűen csak tegyem ki, amúgy pedig, ha nem volna világos: soha többé nem akar látni.
- Jól esik, hogy megbíztál bennem - jegyzem meg, és a táskámat meg a termoszt letéve visszalépek Juniperhez, hogy lehajolva a kezemet nyújtsam felé. Ha elfogadja a segítséget, akkor egy mozdulattal felhúzom őt a kocsira, majd tenyereimet összesimítva végigpillantok a kis éjszakai majdnempiknikünk helyszínén. Hát... nem egy ötcsillagos hoteltető, de arra jó, hogy viszonylag kényelmesen bámulhassuk a már rég fekete, tiszta eget. Veszek egy mély levegőt, és lesandítva a kislányra féloldalas mosolyra húzom a számat. - Érezd magad otthon. Van forró tea is, szigorúan cukor nélkül.
Huncut tekintettel nézek a szemébe, majd felpillantok az égre; megszámlálhatatlan sárga pont tündököl odafent. Szemeimben ragyogva tükröződik vissza a végtelen égbolt, ami egyszerre tölt el csodálattal és érzem magam alatta hihetetlenül aprónak, sebezhetőnek és végesnek. Aztán leveszem a dzsekimet, és Juniper kezébe nyomom.
- Párnának - mosolygok rá, majd lefekszem a plató jobb oldalára, és a kettéhajtott hátizsákomat a fejem alá gyűröm. Csak akkor szólalok meg újra, mikor már ő is mellettem fekszik, de akkor sem nézek rá, hiszen pillantásom a mennybolton ragadt; egyenesen magam fölé, a semmibe bámulok, és kezd elfogni az az ismerős érzés, ami ilyenkor mindig: hát ezért érdemes élni. - Imádok sátrazni. A kedvencem az, mikor otthon, nem Angliában, hanem anyukám szülőhazájában, Amerikában, Utah-ban vagy Idaho-ban vagy Arizonában, vagy lényegében bárhol... nemzeti parkokban vagy erdőben verünk sátrat, ahol biztosan tudni és érezni lehet, hogy körülvesz a vadon, medvék, rókák, mókusok. Ahol az lehetsz, aki tényleg vagy. Ember a természetben.
Oldalra fordítom a fejem, Juniper pillantását keresem. Tudom, hogy egy művész egészen másként látja a világot, mint valaki olyan, mint én is vagyok, de ez nem tántorít el attól, hogy őszintén megmutassam neki a saját világom szépségeit - a világot az én szememmel.
- Mikor egy szál sátorral kint vagy a természetben - fűzöm tovább a szót - és rádsötétedik, te meg a tűznél ülsz és az eget nézed, akkor megszáll egy ehhez nagyon hasonló érzés. Nem tudok rá jó szót, ez csak... csak úgy van. Hozzád tesz, megbűvöl, letaglóz. Észreveszed, milyen parányi is vagy.
Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2019. november 12. 10:28 Ugrás a poszthoz

juniper
a semmi közepén | grizzlyme | ez csak az intro


Jóízűen elnevetem magam, aztán a fejemet kissé megingatva, kérdőn sandítok le a szőkére. Bár igyekszem komoly maradni, a szemeim mint mindig, most is lebuktatnak; azokban kacérság csillog már azelőtt, hogy egyáltalán megszólalnék. Vonásaimban játékosság ül, még akkor is, amikor odabent majd megpusztulok azért, hogy ha csak egy pillanatig is, de tanító jellegű komorsággal tudjak ránézni a kislányra. Sóhajtanék, hogy asszem ez veszett fejsze, de inkább...
- Azért remélem, nem ülsz be minden jöttment kocsijába - felelem bujkáló mosollyal, egyértelműen magamra célozva, aztán elhelyezkedem a platón, és míg Juniper csatlakozik, én az eget kezdem kémlelni. Az nem is lehetne tökéletesebb.
- Édes, hogy így aggódsz - fordítom arcomat felé, és rámosolyogva behajlítom a könyököm. Pillantásom kitárt tenyeremre esik, amit éppen úgy tartok, hogy a sajátját ő is könnyedén beleilleszthesse, majd visszanézve rá kérdőn-kihívón felvonom a szemöldököm. Igaz, hogy engem jobban fenyeget a kihűlés veszélye, mint általában bárkit, mégis múlhatatlan vágyat érzek minden olyan helyzet megélésére, mint amilyen ez is. Én épp ugyanúgy szeretem a hűvös éjszakákat, mint a fülledt meleg nyári estéket, talán még választani se tudnék közülük. Tekintetem a kezem irányából arcára vándorol, mély, dörmögős hangom nyugtatóan cseng. - Ha minden kötél szakad, van még egy pokróc a kocsiban.
Mikor beszélni kezd, én elcsendesedek, és az arcát fürkészve figyelem, mit mond. Nem szólok közbe, egyenletesen szuszogva hallgatom végig, majd, mintha az egész nem lett volna érdekes, egészen más irányba terelem a beszélgetést - talán pont azért, mert nagyon is az volt.
- Soha nem szerettél középpontban lenni? - kérdezek rá, és a tekintetét keresve várok. Nem biztos, hogy ez mindenki számára egyszerű kérdés, tudom, hiszen annyi testvérem van, mint égen a csillag - ha ha -, és ha egy kicsit is, de valamiben mindannyian különbözünk a másiktól. Van, aki olyan témáról, ami őt magát érinti, még csak beszélni sem hajlandó, és inkább visszahúzódik a komfortzónájába, mintsem mélyebben érintsük a miérteket. Juniperrel együtt én is elmosolyodom. - Hát... elég hülye, aki nem figyel rád.
Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2019. november 12. 23:21 Ugrás a poszthoz

juniper
a semmi közepén | grizzlyme | ez csak az intro


- Az jó lesz - felelem szigorúnak induló hangon, de mire a gondolat végére érek, már kinyújtott nyelvvel vigyorgok rá. Ha csak egy pillanatra is, de a tekintetét keresem, amit az ide vezető úton alig láttam; a kocsit a szívemnek legkedvesebb zenék járták be, és míg én halkan dúdoltam, ő kifelé bámult, az egyre sötétedő tájat figyelte, amit kár lett volna túl sok beszéddel megzavarnom. Azt szerettem volna, ha élvezi az utazást, ahogy most arra vágyom, hogy élvezze a csillagok látványát.
- Mindig aggódsz valamiért? - kérdezek vissza, míg az enyémhez közeledő kezét figyelem. Az érintése hűvösebb a sajátomnál, és érdekes, mert az érzés egyáltalán nem lep meg. Valamiért erre számítottam, és most elmosolyodva pillantok vissza rá. Váratlan megjegyzése viszont hipp-hopp megtöri idilli nyugalmamat, azonnal hangos röhögésben török ki, és lehunyt szemekkel fordítom fejem a sötét ég felé. - Hát kislány, azt megnézem, ahogy innen lelöksz...
Szabad kezemmel megpaskolom az autó merev oldalát, miközben vetek egy sokat sejtető pillantást Juniperre, mintha csak azt üzenném neki, hogy nem az erejét vitatom - én tudom, hogy könnyűszerrel elbánna velem -, csak hát az van, hogy amit mond, fizikai képtelenség - a plató fala miatt, nyilvánvalóan. Nevetésem hangja elcsendesedik, és bár őt nézem, figyelmemet elválasztom tőle. Azt a szívemben egyre intenzívebben lüktető tűzre irányítom, és ahogy lélegzetvételről-lélegzetvételre jobban belefeledkezem a testemen végigfutó lángoló árba, zöldes árnyalatú tekintetemet úgy vonja bűvkörébe az a jól ismert homály, amit semmi más nem válhat ki belőlem, egyedül a tűz. Egymásba simított tenyereink között fellobban valami langyos, valami egészen ártalmatlan, mégis gyönyörű, a kék minden árnyalatában játszó selymes lángcsokor, ami halvány színeivel lágyan öleli körbe a szőke törékeny kezét.
Pillantásom a langyos tűzben fürdőző kezeinkre esik, majd kíváncsian felsandítok a kislányra, és derűs mosolyra húzom a számat. Ritkán mutatom meg a képességemet minden ok nélkül, most viszont még csak el sem gondolkodtam rajta. Akartam és kész.
- Tudom, hogy nem okolsz senkit - mondom halkan, bólintva egy aprót. A csillagokat nézem, kirajzolódó képek után kutatok, és közben csak úgy mellékesen folytatom. - De ostoba az, akiben nem kelted fel a kíváncsiságot. Éretlen. Fiatal. Nem látja az értékeket, még nem kezeli helyén őket. Folytathatnám, de gondolom, érted.
Én is voltam húszéves meg huszonkettő is, huszonötnél sem éreztem nagy különbséget, mégis, az utóbbi időben változtak dolgok. Rengeteg minden megváltozott, és kár lenne azt állítanom, hogy a világban, hiszen a világban alig változik valami. Ez az egész idebent, bennem történik, az életet én látom másként.
Kérdésére megáll bennem az ütő; nem mozdulok, nem nézek rá, továbbra is az eget figyelem, csupán a szemöldökeim húzódnak összébb és a homlokom szalad ráncokba. Miért is vagyunk most itt, Jason?
- Ideje volt, hogy valaki elhozzon - felelem rekedten, míg arcomat lassan felé fordítom. Nem siettetem, szótlan, néma türelemmel várom, hogy viszonozza a pillantásomat, azután... - Hm?
Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
De, de, de...
Írta: 2019. november 18. 09:23
Ugrás a poszthoz

juniper
a semmi közepén | grizzlyme | ez csak az intro


Szeretem az érzést, hogy az emberek - legyen az bármelyik testvérem, barátom, tanítványom vagy akár Anna néni a sarki közértből - jól érzik magukat a közelemben, hogy keresik a társaságomat, mert én vagyok az, aki mellett nem éreznek semmiféle nyomást, vagy olyasajta mesterséges kényszert, ami miatt ki kell mondaniuk vagy meg kell tenniük valamit, amit egyébként nem szeretnének. Aki ismer, az tudja, hogy nem jelent gondot elviselnem azokat, akik ebben utaznak, és ha olyan kedvem van, még igyekszem is pozitív hatást gyakorolni rájuk, a lelkem mélyén azonban érzem: ha tehetném, a környékükre se mennék. Éppen ezért, bár szívesen megkérdezném a szőkétől, hogy miért aggódik mostanában, nem teszem. Szavak helyett inkább csak csendben élvezem a pillanatot, azt, hogy itt vagyunk, hogy megosztunk magunkról dolgokat a másikkal, hogy hangulata van az estének, és á-á, eszemben sincs esetleges túl személyes kérdésekkel eltolni az egészet.
- Hé már, hát csak simogatom - vigyorodom el szemtelen, és ahol eddig egy kicsit talán erősebben paskolgattam a pickup oldalát, ott most olyan gyengéden érek hozzá, mint újszülötthöz vagy egyes nőkhöz szokás - nem mintha én bármelyikhez is így nyúlnék. Általában. Derűs büszkeséggel pillantok a járgányra, és úgy, ragyogó szemekkel szólalok meg újra. - Bemutatom Nancy-t, a legmegbízhatóbb csajt a Földön. Naaa!
Nevetve rándulok össze, mikor megcsap, és csak mikor pillantásom elkapja az övét komorodik el az arcom. Türelmesen tartom a kezem, csendben várom, hogy tenyerembe csúsztassa sajátját, majd, mikor megérzem érintését, felnézek a villanó égre, és a végtelen csillag sárga fénye alatt elmosolyodom. Végül arcomat visszafordítom felé. Egyre homályosodó tekintettel is végig csak őt nézem, figyelmemet azonban befelé, a lelkemhez kezdem irányítani. Nézek, de alig látok; csupán puha foltok, éltelen körvonalak és good vibes, ami előttem van. Nézem őt némán; halkan nyelek, lustán pislogok, ajkaim észrevétlen válnak el egymástól. Aztán fellobban az az aprócska kéklő lángcsokor, ami egyszerre simogatja mindkettőnk bőrét. A tekintetem tisztulni látszik, a finom vonalak pedig Juniper arcán lassan visszanyerik élüket.
- Ez elemi mágia - felelem, és ujjaimat ráhajtva az övére narancsra színezem a lángocskákat. - Így születtem, de nem tudott róla senki. A kishaver nagyon sokáig bujkált, jelét sem adta, hogy bennem volna, aztán egy szép napon, mikor frankón azt hittem, meghalok, úgy döntött, most vagy soha.
Eszembe jut az a rezervátumi látogatás, amikor saját lángjaimra azt hittem, hogy a szörnyetegtől származnak; attól a perui viperafogú sárkánytól, ami még száguldás közben sem vette le rólam a szemét, és amiről én sem tudtam levenni a sajátom. Arra gondoltam, mert ezt nem lehet elfelejteni, ez mindig veled marad, ha átélsz valami hasonlót, hogy olyan rövid volt, hogy még nem voltam elégszer boldog, pedig..., a következő pillanatban meg már a földön voltam, a testemet forró, vörös lángok borították, én ziháltam, körülöttem meg mindenki ordított, aztán elsötétült előttem a világ. Se zaj, se félelem. Soha többé nem féltem, és azóta sem engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy ajtót nyissak a melankóliának. Van, amit egész egyszerűen nem engedek be az életembe.
Juniper zavart szavaira végül felé pillantok, majd szótlan felkönyökölök, és az oldalamra fordulva fejemet bal kezemen támasztom meg. A tekintetem mosolyog, úgy járja be a szőke arcát.
- Ki gondolta volna, hogy akarsz még találkozni azzal a furcsa behemóttal, aki másról sem tud beszélni, csak hülye mugli elméletekről? - kérdezek vissza egy sumák vigyorral. Persze, van itt más is, tudjuk mindketten, de... de, de, de...  
Utoljára módosította:Jason Henry Payne, 2019. november 18. 09:31
Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2019. december 20. 21:32 Ugrás a poszthoz

meglepetésgurlforme
#jasontmindenkinek | vásár | winterme


Annál a lakókocsinál állok, ahol évek óta a környék legjobb áfonyás forralt borát árulják, és amivel szemközt ugyanaz a család, ugyanolyan lakókocsimegoldásban kínál puncsot. A kocsi körül felállított aprócska, de legalább kényelmesen magas körasztalok egyikénél időzök; alkaromat a ragacsos fán támasztom meg, és a vásár fényeit élvező embersereget figyelem. Ha valami vicceset hallok, belenevetek a gőzölgő italba, máskor csak a saját csendemnek adózok.
Hol felfelé pillantgatok, hogy jobbra döntött fejjel egy mintha hullócsillag után hunyorogjak, és ráérősen azon merengjek, vajon lejárt-e már az idő, míg kívánhatok, vagy még pon' jó vagyok?, és közben eszemben sincs semmi, amiért különösebben fohászkodhatnék, hiszen mindenem megvan, és a nagy szaros helyzet az, hogy ennél üvdözítőbb nincs is kerek e világon.
Széles, boldog mosollyal kortyolok bele újra a borba, és élvezem a fogaim közé kerülő kiázott, a lében mostanra már rég megduzzadt áfonyadarabkákat.
Utoljára módosította:Jason Henry Payne, 2019. december 20. 21:39
Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2019. december 21. 12:00 Ugrás a poszthoz

csiperke
#jasontmindenkinek | vásár | winterme


Lustán kortyolok egyet az italból; a forró bor megmarja a nyelvem hegyét, mire hirtelen könny szökik a szemembe, és a hideg levegőt mélyen magamba szívva lehajtom a fejem - csak ne lássa senki, hogy én itt sírok a vásárban!
Az orromat hunyorogva felhúzom egy hosszú pillanatra, és míg a karácsonyi mintás, itt-ott sérült bögrét leteszem az asztalra, a belőle áradó fátyolszerű köd fölött egy fájdalmas morranással visszafordulok az emberekhez. Közben az arcomon lefelé igyekvő könnycseppet egy gyors - amúgy nem is létező - félmozdulattal letörlöm, és mert, mintha valami azt súgná: néznek, szipogva párat balra fordulok.
Derűsen elmosolyodom, mikor meglátom a közelgő csiperkét. Pillantásom végigsiklik rajta, és mire tekintetünk újra találkozik, bal szemöldököm már régen felvonva várja a választ ki nem mondott kérdésemre.
- Ha kapok a karamellás izédből - felelem olyan rekedten, mintha ezeréve szólaltam volna meg utoljára. Beszéd közben a szájaszélére pillantok, hátha észreveszi, hogy a rúzs mellett van ott egy kis maradék is, végül elé tolom a saját bögrémet. - Áfonyás. Jól jegyezd meg: a legeslegjobb.
Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2019. december 21. 14:46 Ugrás a poszthoz

csiperke
#jasontmindenkinek | vásár | winterme


A röhögés igen mélyről, valahonnan gyomortájékból tör fel belőlem, mikor oldalról felésandítva a szuperszexi hacukához dukálló csábos pillantások helyett csak nagy barna kancsalságát látom. Jóízű nevetésem hangja bizonyosan betölti a teret, és míg vállaim rázkódni, a szemeim könnyezni kezdenek - megint.
- Remélem, a korodbeli srácok még csípik a vicces lányokat - sóhajtom el a gondolatot, amíg egy-egy ujjammal kitörlöm a szemgödreimben tanyát vert könnycseppeket. Aztán Annie karamellás almájáért nyúlok, és azt az orromhoz emelve beleszagolok abba az édeskés, mégis fűszeres, tipikusan karácsonyi illatba, amit annyira, de annyira szeretek. Míg a fahéj, kardamom és karamella a bőröm alá eszi magát, én lehunyt szemmel, lágyan dorombolni kezdek nekik - násztánc, hallo -, végül, már csiperkére pillantva beleharapok az almába. - Nekem is. Már forralt borban.
Beszéd közben az elmúlt napokban megfeszült, merev nyakamat egy-egy jól irányzott balra-jobbra dőlő mozdulattal kiropogtatom, majd csillogó szemekkel, számszegletében egy csibészes kis mosollyal Annie-hez fordulok.
- Egy kicsit - duruzsolom halkan, akár bármelyik zs kategóriás film gaz csábítója. Tekintetemet közben az övébe fúrom, homlokomon pedig végigfut néhány, érdeklődést idéző ránc. - De ahhoz nem elég egy bögrével meginnod. Amúgy meg, miért is akarsz berúgni, huh? Ráadásul így - mutatok végig rajta - ebben a ruhában?
Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2020. március 14. 10:46 Ugrás a poszthoz

nőstényördög
pletyka, pletyka | hawaiime | ha jó a kedved...


Kezemben a régi, már ütött-kopott, sokat látott fekete paksamétával húzom be magam után az igazgatói iroda ajtaját, és arcomon derűs mosollyal, jókedvűen indulok el a zegzugos folyosókon, hogy minden különösebb visszhang nélkül, csendben hagyhassam el a Bagolykő Mágustanodát.
Már, ha tudnám, persze... és most nem azokra a diákokra gondolok, akik lépten-nyomon megállítanak, és a szerintük problémás, túl nehéz, túl könnyű, túl, túl, túl... vizsgafeladatról kérdezősködnek - nem, velük az ég egy adta világon semmi gond nincs (de tényleg!) -, hanem az Ombozi lányra, aki olyan érzékkel választja ki az iskola talán legveszélyesebb folyosóját, mint senki más.
Elég csak a hangját hallanom, hogy tudjam, ő az, és bár gyomrom azonnal ugrik egyet, nem mutatom, hogy bosszant. Végtére is, annak amit érzek, nincs sok köze bosszankodáshoz. Még rámosolygok egy Jó napot, tanár úr!-féle, abszolút illem- és szabályismerő lányra, majd lassítva lépteimen veszek egy mély levegőt, és látványos kelletlenséggel, számszegletében mégis egy csúnya, bujkáló mosollyal megfordulok.
- Micsoda váratlan meglepetés! Én is hasonlóképp örülök, hogy látom, Ombozi kisasszony - szólalok meg formálisan, bár a tekintetem csibészesen csillog, miközben bejárja a nőzet arcocskáját. - Sajnos nem áll módomban megadni önnek azt az utolsó pontot, ami a kiválóhoz szükséges. Talán majd jövőre... akárki is vegye át a tárgyat.
Persze, érzem, hogy nem a vizsgafeladatról beszél, hát nem vagyok teljesen hülye, de eszemben sincs megkönnyíteni a dolgát. Főleg nem itt, az alvást tettető, hangosan szuszogó-horkoló, de a fülüket rohadtul hegyező portrék között. Pillantásom a nőstényördög felsőjére esik, mire sebes szemöldököm megemelkedik kissé.
Are you still you?
Ó, kislány, ha te azt tudnád...
Utoljára módosította:Jason Henry Payne, 2020. március 14. 10:50
Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2020. március 14. 11:54 Ugrás a poszthoz

nőstényördög
pletyka, pletyka | hawaiime | ha jó a kedved...

egyedül neked
Utoljára módosította:Jason Henry Payne, 2020. március 14. 12:04
Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2020. március 14. 13:35 Ugrás a poszthoz

nőstényördög
pletyka, pletyka | hawaiime | ha jó a kedved...

egyedül neked
Utoljára módosította:Jason Henry Payne, 2020. március 14. 13:39
Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2020. március 28. 08:14 Ugrás a poszthoz

nőstényördög
pletyka, pletyka | hawaiime | ha jó a kedved...

egyedül neked
Utoljára módosította:Jason Henry Payne, 2020. március 28. 08:50
Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2020. április 15. 16:19 Ugrás a poszthoz

a vadász
     ...vagy préda?
láncstájm | grizzlyme


Jókedvű, bár kissé talán türelmetlennek ható fütyörészés közben hajolok le a portáshoz, és a személyimet a minket elválasztó ujjlenyomatfoltos, itt-ott karcos üvegnek nyomva várom, hogy az ispotály mélyébe vezető ajtó végre kinyíljon előttem. Nincs sok időm, ugyanis csak a két előadás közötti félórás szünetben ugrottam ki az egyetemről, és bár hajnalban még úgy volt, hogy majd a délutáni órákban elintézem a bürokráciát tápláló, oly fontos papírmunkát, akkor már, mint kiderült, a rezervátumban leszek, az aláírt szarokat meg még ma vissza kell juttatnom a dékánnak. Ja, tudom, ideje lenne leszoknom arról, hogy mindent az utolsó pillanatra hagyok, hallom eleget a családtól, mindenesetre már az is nagy szám, hogy most itt vagyok. Mer' hát a helyzet az, hogy mióta Jasmine úgy döntött, szexi doktornéni helyett inkább otthonülő anya lesz, én nem voltam hajlandó betenni ide a lábam. Érzed te is, hogy mélyen érintett a dolog.
- Ööö... - szakítom félbe a dance monkeyra emlékeztető fülbemászó füttynótámat, és szemöldökeimet összehúzva nézek körbe a folyosón. Most akkor Jasmine irodájába kell mennem, vagy...? Kihez tartozom? Merlineeeeem, ne tedd ezt velem, erre most tényleg nincs időm! Saját magamat hergelve állok meg a kávéautomata mellett, majd plafont fixírozó szemekkel meg ötéveseket idéző, kidugott nyelvvel kezdek kutatni a farzsebemben. A pergamenköteg, amit néhány hosszú pillanattal később végül sikerül előkotornom, egészen olyan, mintha valamelyik sárkányom húsmaradványoktól bűzlő, nyálas pofájából téptem volna ki, mielőtt még velem együtt le nem nyeli, de... a célnak megfelel. Ahogy így elnézem. Hunyorogva keresgélek a Jasmine után kijelölt doki neve után, aztán egyszercsak cuppantok egy diadalittasat. - ...szóval Vadász.  

5 perccel később


- Én nem tudom, mér' utálják magát ennyire, hogy rezidens-e vagy gyakornok - ööö, az egy és ugyanaz, mi? na mindegy -, de hogy így el legyen dugva egy istenverte orvosi rendelő, hát mit gondolnak, mennyi ideje van az embernek fel-alá mászkálni a sehova sem vezető ispotálybeli folyosókon? - mutatkozom be azonnal és kérés nélkül, mi sem természetesebb, a kisasszony ajtaján úgy nyitva be, mintha csak egy percre ugrottam volna ki, és egyébként is ezeréve ismernénk egymást. A minden ízében gyűrött papírgombócot ősemberi eleganciával dobom a nő asztalára, és ahelyett, hogy elhelyezkednék a vele szemközti széken, inkább járkálni kezdek. Fel és alá. Még véletlenül se idegesítsem a hölgyet, ugyebár.
Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2020. április 16. 11:12 Ugrás a poszthoz

a vadász
     ...vagy préda?
láncstájm | grizzlyme


Hogy ez nem a bestiárium? Tényleg? Miket nem mond! A hallottakon önkéntelenül is megrökönyödve állok meg a rendelő közepén, és zsebre dugott kézzel, értetlenségemben egy ideig csak némán pislogva nézek át az asztal mögött üldögélő nőre. Most vagy én vagyok nagyon hülye vagy ő, és bár legszívesebben az arcába is mondanám, hogy lehet kár volt az a diploma..., csupán a fél szemöldökömet engedem a kelleténél is jobban felszaladni.
- Hú, látom maga ilyen nagyon kis cuki - szólalok meg végül, a lehető legkedvesebb köntösbe csomagolva azt, amit valójában gondolok: szép, szép, ám úgy tűnik, kicsikét butácska a hölgyike, hát na, nem nagy ügy, sokszor megesik. Csak akkor ne menjen már orvosnak, hé! A biztonság kedvéért valamelyest lágyabb hangon folytatom. - Ha mindenáron tudni szeretné, az a kövér pacák engedett be, aki odalent hesszel a portán.
Előzékenyen beszélek, és noha korábban még soha nem foglalkoztam sajátos nevelési igényű gyermekkel, ezt a nőt itt és most egyfajta tanári challenge-ként könyvelem el. Nem mintha valaha is gondoltam volna magamra, mint tanáremberre, dehát aszondják, mindennek eljön az ideje. Mondjuk, azér' ezután a mesés kezdet után nagyon remélem, hogy ennek a nőnek soha nem kell megmentenie az életem, mer' félő, hogy ő lenne az utolsó gondolatom.
- Ha lenne oly segítőkész, és megtenné, hogy még - vetek egy türelmetlen pillantást az órámra - a következő tizennyolc percben széthajtogatja azt a hát..., minimálisan tényleg megviselt - ciccegő fejingatás - de a célnak tökéletesen megfelelő pergamenköteget - hát vigyáztam rá, az istenért! -, akkor gyorsan rájönne, hogy Miss Jhaveri sajnálatos távozása után - egyperces néma csönd - kezelőorvos nélkül maradtam, ami az én szakmámban egyenlő a halállal. Tudja. Szóval nagyon kéne a csinos kis aláírása a dékánnak. Hogy állományba vesz vagy tököm tudja, hogy hívják ezt maguknál. Tizenhét perc, Vadász kisasszony, egy-kettő, szóljon, ha diktálhatom az adataim.
Szó sincs tiszteletlenségről, egész egyszerűen ilyen megnyerő stílussal áldott meg a jósors, amellett a rendkívüli sárm és ellenállhatatlan fizimiska mellett, ami már az első pillanatban leveszi a lábáról a bárkit, ugyebár. Meg se kell szólaljak hozzá. Jó, tökmindegy, csak haladjunk, mosolygok rá kiskutyaszemekkel a nőre, hátha veszi az adást, és leteszi végre a még tizenöt perc múlva is pont így gőzölgő kávéját. Közben közelebb sétálok az asztalához, és kérdés nélkül előrehajolva mindkét tenyeremmel rátámaszkodom annak szélére, hogy aztán csendes megfigyelőként várni kezdjem, hátha még ma széthajtogatja a gyűrött gombócot, aztán elkezdhetjük végre az adatolást. Szóval mi lesz?
Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2020. április 18. 19:07 Ugrás a poszthoz

a vadász
     ...vagy préda?
láncstájm | grizzlyme


Szóval így játszunk.
Nem elég, hogy a viselkedése dölyfös és rátarti, hogy minden felém irányuló szava csöpög a fölényességtől, hogy a pillantás, amivel rám néz határtalanul gőgös, de... valahol még kacérnak és kihívónak is érzem. Hogy mennyire idegesítő a mosoly, amivel a kávésbögréje mögé bújik? Egyáltalán, mennyire idegesítő maga a nő? Úgy... épp csak annyira, hogy hőzöngve akarjam ráborítani a köztünk lévő olcsó asztalt, aztán csapot-papot hátrahagyva kezdjek el másik hivatás után nézni - szintekkel könnyebb lehet, mint új orvost találni.
Mostanában amúgy sem vagyok épp Buddha-állapotomban, az életem több területe is nyűgös, én is nyűgös vagyok, van, hogy feszült is, így az, hogy most nem ordítok rá Miss Túlképzettre, sőt, a bicskanyitogató stílusban előadott szavaira is csupán a fél szemöldököm indul el felfelé, azt hiszem, minimum várakozáson felülit érdemel. Érzem ugyan, hogy az asztal szélén támaszkodó karjaim egy futó pillanatra megfeszülnek, és a vonásaimból is mintha hiányozna az a megszokott kedélyesség, a tekintetem azonban, amit az első szó óta le sem veszek a nőről, se nem ingerült, se nem értetlen, de még csak türelmetlenség sem csillan benne. Az nyugodt maradt és derűs. Érdekes.
- Nagyszerű - morgom aztán halkan, míg megreccsenő tagokkal visszaegyenesedem, és a hátamat kiropogtatva az említett székhez lépek. Bár érzek némi késztetést, hogy ránézzek az órámra, inkább nem teszem, helyette leülök, és miután megszámolom a rendelő összes sarkát, végignézem minden komódját-szekrényét- meg polcát, átvizsgálom az elhanyagolt, az idők során már rendesen megkopott padlót és a plafon meszelés közben vétett hibáit is sorra veszem, jobbommal dobolni kezdek a karfán, és pillantásom is visszatalál az asztal túloldalához. Habár elfelejtettem megemlíteni, de remélem, k*rvajó az a kávé.
Utoljára módosította:Jason Henry Payne, 2020. április 18. 19:11
Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2020. április 21. 11:27 Ugrás a poszthoz

a vadász
     ...vagy préda?
láncstájm | grizzlyme


Bla-bla-bla.
A szemöldököm a vérnyomásommal együtt száll újra az egekbe, miközben az életemről is lemondva előredőlök, és könyökeimet térdeimen megtámasztva borulok arccal sebhelyes tenyereim közé. Nem tudom, miféle modern felfogású egyetemen okult a gyűrött papírjaim fölé hajoló Vadász kisasszony, hogy van-e a világon Waldorf stílusban működő orvosi egyetem (csak remélni merem, hogy nincs), de hogy nekem kampó, az a napnál is világosabb.
- Még magának kell felkészülnie lelkileg? - kérdezek vissza elhaló hangon, épp csak annyira nyitva szét ujjaimat, hogy kilássak közöttük, és a szemben ülő gyógyító is láthassa a tekintetembe költöző páni félelmet. - Ugye, most csak viccel?
Dermedt csendben ülök, csupán ujjaim rejtekéből figyelem a másikat, és közben olyan gondolatok kapnak lábra a fejemben, mint "Irgalmazz, Merlin", "...utoljára steaket szeretnék enni" és "...de hisz még olyan fiatal vagyok!".
Aztán elnyomok egy sóhajt, leengedem arcom elől a kezem, és visszaegyenesedve a széken, megrendítően komoly tekintettel nézek rá a nőre. Úgy, hogy érezze, ez, amit most mondani fogok, nagyon fontos lesz, életbevágóan fontos, és bár ezzel ellent kell mondanom minden férfiúi ábrándnak, úgy mint hiúság, becsület meg ösztön, ami mind-mind fejvesztve ordít és vörösen villódzó neontáblát lobogtat lelkiszemeim elé, hogy NE TEDD!, én sajnos tudom, hogy nincs visszaút, se mese, se más kibúvó, semmi, de semmi, mostantól ez a nőzet lesz az, aki megpróbál életben tartani, és bizony jobb, ha tud róla:
- Híztam - bököm ki rezignáltan, de azért a hasamat a tőlem telhető legnagyobb erővel húzom be és tartom úgy, hát... úgy-ahogy. A Karácsony... az a kibaszott Karácsony az oka mindennek! Az a rengeteg anyaféle mirinda szelet meg halászlé meg sült oldalas meg ótejóég!, hát mennyit ettem én?!, és még csodálkozom, hogy ez mind még így április végén is érezteti hatását? Dehát így járnak az agglegények, akiknek nem mondja otthon senki, hogy hé már, azért ezt így inkább ne. A tíz kiló az tíz kiló, testvérek között is.
Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2020. május 19. 17:01 Ugrás a poszthoz

dzsem kisasszony
én itt sem vagyok | grizzlyme


Jó volna bedurrantani suttyomban egy kis akusztikus jazzt, abból a mennyei fajtából, tudod, ami úgy szól, hogy még az ember hátán is meredezni kezdenek a szőrszálak, ó, apám, igen, intézhetnék egy kis Fever covert, hiszen a sarokban nagyjából azóta porosodik ott a gramofon, hogy én itt aláírtam, és az akkori igazgató legnagyobb örömére, ha ha, rögtön meg is piszkáltam a kicsikét. Ahelyett azonban, hogy a pálcámat ráemelném, csak fájdalmasan felsóhajtok, és bocsánatkérően küldök felé egy csókot. Kár, kár, jahm, de most télleg nincs szükségem plusz feltűnésre, így sem volt egyszerű úgy belopakodni Carolina irodájába, hogy az az égvilágon senkinek ne tűnjön fel. Nem mintha amúgy nem akkor jöhetnék be ide, amikor kedvem szottyan hozzá, meg mondjuk épp van is valami enyhén retardált indokom, hogy átlépjem a küszöböt, de...
- Bzzzűűűm... - közvetlenül a hűtőben állva indul meg belőlem az orkánerejű szóáradat (amiről aztán elég hamar kiderül, hogy nemcsak vége, de igazából eleje sem nagyon van), azzal egy időben, mikor meghallom a nem várt női hangot. Daaaaaamn', hogy itt még kaját lopni se lehet rendesen!, forgatom meg lemondóan a szemem, míg a polcokon sorakozó ételeken kívül senki más nem láthat. Aztán pókerarccal a hang irányába fordulok, és bár a számból valamelyest még kilóg két tökéletes, aranybarnára sült cukkini, balommal egy laza mozdulattal rátámaszkodok a hűtő ajtajára, és a zöldségeket beszippantva, kérdőn nézek az érkezőre. - Szájkányoszat. Te vaty asz új titkáj? Me' esz na'on nem asz asz ijoda.
Szüttyögős csámcsogósan szólalok meg újra, és közben a szomszédos iroda felé mutatok. Arról mondjuk fogalmam sincs, hogy a bögyös vörös felmondott-e már, de remélem, elég magabiztosnak tűnök, és megúszom ennyivel. Jaj, és míg el nem felejtem, vetek egy alig észrevehető rimánkodó pillantást a plafon felé, Merlinkém, lécci, lécci, add, hogy Carolinának ne most jusson eszébe visszalibegni valami irtófontos pergamenkötegért! Ismétlem: lécci, lécci.
Utoljára módosította:Jason Henry Payne, 2020. május 19. 20:02
Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2020. május 25. 15:26 Ugrás a poszthoz

a vadász
     ...vagy préda?
láncstájm | grizzlyme


Vadász kisasszony kérdésére fél szemöldököm önkéntelenül is ívbe fordul, majd lassan, kíváncsian útnak indul felfelé.
- Már egy mágiatörténet professzorhoz vagy egy kviddics világkupa-győzteshez képest? - érdeklődök ártatlanul, a fejemet is oldalra billentve, és bár remélem, hogy az arcomon minden vonásom lágy marad, azért érzem, hogy kezdek kissé szemtelenné válni. Nem szokásom udvariatlanul viselkedni, főleg nem nőkkel szemben, kapásból megmondja ezt rólam bárki, csak hát van az úgy, hogy összejön minden, mer' még az ág is húzza az embert, ráadásul elég sietős is lenne a dolog, és akkor tessék, a hivatalos szervek egyik szemrevaló teremtése is inkább neki áll a véremet szívni, mintsem könnyítene kicsit az életemen... yepp, az okosok ezt nevezik bürokráciának. Az orrom hegyét fel-le mozgatva nézem a nőt, miközben gombolni kezdem az ingem. - Miért épp a gyógyítói pályát választotta?
A kérdés közben mindvégig a tekintetét keresem, majd a torkomat megköszörülve felállok, és a vászoninget a széktámlára dobva átsétálok a mérleghez. Egyelőre eszemben sincs ráállni, inkább lassított felvételként, kelletlenül bíbelődök a cipőim levételével.
- Mint látja - szólalok meg újra, és meztelen hátamat felé fordítva, a jobb vállam fölött pillantok hátra rá. - Van, hogy meggyűlik a bajom egy-két példánnyal. Szóval ha emiatt kérdezte, megnyugtatom: biztos, hogy fogjuk még látni egymást.
Szívesen hozzátenném, hogy abban is biztos vagyok, hogy lesznek helyzetek, mikor a frissen lefőtt kávéját bizony ott kell hagynia miattam, ha fincsi, ha nem, mert épp megtalálok halni, de nem akarom máris ilyen mélységekbe taszítani. Szoktassa csak a lelkét ahhoz az egyszerű gondolathoz, hogy megnyert magának mint praxisa legbiztosabb tagját, a többit meg majd úgyis hozza az élet. Mert hozza, ahogy mindig.
- Készen áll? Nem, én sem...- mormogom az orrom alatt, aztán kifújom a levegőt, és az államat tüntetőleg a plafon felé emelem, hogy egy pillanattal később már mindkét tenyeremet a szemeimre szorítva álljak rá a fém ítéletosztóra. - Ki ne mondja hangosan! Nem érdekel az ilyen lelketlen szörnyetegek véleménye.
Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2021. február 25. 09:49 Ugrás a poszthoz



Tücsök csak holnaputánra vár, mondjuk én is csak holnaputánra vártam magam, de úgy alakult, hogy a gyakorlatvezető idejekorán lefújta az erdélyi akciót, és felesleges magyarázkodás nélkül szélnek eresztette az egész népet.
- Ühm-nyühm-nyühm - halk piszmogással harapdálom a számat, míg közelebb hajolok az órám karcos lapjához, és sártól fekete körömmel megkocogtatva azt próbálok rájönni, vajon időben érkeztem-e, vagy Tücsök már rég otthon itatja az egereket, mert úúúgy hiányzik neki kedvenc bátyuskája.
Aztán, mintegy merlini sugallatra felemelem a fejem, és az előkészítő bejáratánál megpillantok egy arcot. Tekintetem rajta ragad, fel sem tűnik, hogy egyszerre megfeledkezem magamról, és kezemet leengedve, a távolból kezdem figyelni őt. Ismerem.
Láttam már őt korábban, zsigeri szinten tudom, de hiába hunyorgok erősen, hiába keresem nevét emlékeimben, az nem ugrik be. Lelkiszemeim előtt azonban feldereng a kép, ahogy rám mosolyog, érezni vélem, ahogy végigsimít a karomon, majd arcát egy másik srác felé fordítja. Még visszapillant ugyan, de...
Utoljára módosította:Jason Henry Payne, 2021. február 25. 09:55
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Jason Henry Payne összes hozzászólása (65 darab)

Oldalak: « 1 [2] 3 » Fel