Nem tudom, hogy mindenkivel ennyire őszinte szokott-e lenni, de nekem kicsit olyan volt, mintha csak úgy kicsúszott volna az az indok, mi nyomja annyira. Szívesen lettem volna terápiás kutya asszem, szerettem, mikor jobban érezték maguk mellettem.
- Van olyan része, ami még mindig... mintha elzárkózna előlem. Csak nem megy. Néha sikerül, aztán megint fuccs neki, hogy "hahaha, bevetted". Nagyon le is merülök tőle, nem erőltetem. - Nem akartam kimondani kerek-perec, hogy az animágiáról van szó, ez a saját kis titkom volt, amit csak pár ember tudott. Nem mintha annyira nagy súly lett volna, de közben mégis az énem olyan kis része volt, ami szinte csak az enyém. A pillantásom mégsem szakítottam el az övétől, csak egy egész halvány mosolyt engedtem meg magamnak.
- Ugye tudod, hogy a közös titkok összekötik az embereket? A helyedben inkább csak azt mondanám, hogy ne reklámozzam senkinek. - Én így hittem. Hogy ha egy titkot megosztasz valakivel, az közös kapocs marad, a tudatod egy része, amit csak vele oszthatsz meg, akárhogy is nézem, egy titok az intim kapcsolat ahhoz, hogy egy idegennel oszd meg. Valahogy olyasmi, ami viszonzást is vár, mert később akár tetszik, akár nem, azzal a személlyel te is megosztasz dolgokat.
- Tetszik a mosolyod, jól áll. Többet villogtathatnád. - Vehetjük baráti jó tanácsnak, ami elhagyta a szám, túl őszinte voltam hozzá, hogy ne csússzon csak úgy ki. Az viszont abszurdum, hogy összeveszett egy bokorral. Én fákkal szoktam, főleg lovon, volt, hogy a fél arcom karcolások lepték be, nem volt szép látvány, de soha, egyetlen pillanatot sem bántam.
Éreztem magamon a pillantását, ahogy hátravetettem a fejem pár pillanatra és élveztem a nap jelentette meleget, rövidesen vissza is emeltem a zöldjeim a mellettem sétáló férfire.
- Minden rendben, kedves? - kérdeztem, az egyik szemöldököm ívesen felvonva, majd az ajkamba haraptam kicsit, mielőtt megérintettem volna az orromban fityegő karikát, hogy a helyére igazítsam.
- Ebben biztos vagyok, hazugság. De asszem, ennyi elfér a rovásodon. Kiknek segítesz? - kérdeztem, a kezem a zsebembe csúsztatva, kicsit összébb is húzva a mellkasomon a fekete anyagot. - Van a közelben egy park. Van kedved még beszélgetni, vagy sietsz kiváltani a bogyijaid?

- Nem nyugtat meg, miért kéne megnyugtasson az, hogy neked is rossz? - vontam össze a szemöldököm, még a homlokom is ráncokba húzva a kijelentésére. Nem hiszem, hogy ez pozitív irányba fogja előrelendíteni a dilemmámat az, ha még megmosolygom az ő szenvedéseit. De persze, nem zárkózom el tőle teljesen, de meghagyom arra az eshetőségre, ha semmi nem jönne be.
- Csak azt mondtam, ha titkot bízol rám, akkor valamilyen szinten hozzád fogok tartozni. Hogy mit kezdesz az infóval, már a te saját döntésed - vontam egyet a vállamon. Én nagyon ritkán osztottam meg tényleg fontos, belsős részleteket az életről, s nem is mindenkinek hagytam, hogy megtegye ezt velem. Vannak határok, amik mások szerint nem léteznek, de én betartom őket, meg olyanok, amik mások szerint vannak, de én nem tudok róluk.
Nem tudom, hogy jött fel a fejemben az a kijelentés a mosolyról, pláne nem, hogy miért mondtam ki, egyszer csak kint volt, de nem tudtam sajnálni. Ha egy icipicit feldobtam a napját, már teljesen megérte nekem, minden egyes pillanata a mondanivalómnak.
- Bocs, én nagyban játszom. Fákkal veszek össze. Élőkkel és már megmunkáltakkal egyaránt. Nem igazán jó velük a kapcsolatom - grimaszoltam kicsit, mert felvillant, ahogy Aether kifarol az akadály elől, aztán először emelkednek a hátsó lábai az ég felé. Aztán a többi már történelem, olyan, amin nem lehet változtatni. De az a mosoly tényleg megnyerő volt, egy pillanatra mintha éreztem volna a gombócot a gyomromban, mint valami elsős.
- Hogy nem érdekes az életed. Mindenkinek van egy sztorija, aki ide jár - pillantottam vissza a vállam felett a nagy hodály épületre. Vannak egyszerűbbek és filmszerűbbek, de mindenki háttérrel kerül ebbe az intézetbe és nem is hagyja el soha a kis pluszt, amit magával vonszol. - Lehet, hogy ráérsz, de kedved is van?

- Úgy valahogy - mosolyodtam el ravaszul, lassan fültől fülig ért az a mosoly az arcomon, ahogy rá pillantottam a szemem sarkából. - Partners in crime, tudod, az ilyen kapcsolatok mindig jók.
Édes mosolya volt, el tudtam volna nézni egy darabig, ha őszinte akarok lenni, nagy volt bennem a késztetés arra is, hogy lefotózzam, bár már kevés filmem volt a gépemhez, de egyet vagy kettőt megért volna az a kis vigyor.
- Főleg, ha jó gyorsan megy neki az ember és nem hajol el időben - grimaszoltam kicsit, ahogy eszembe jutott, mennyire meg is tud tépni egy ilyen nyomorult környezeti tényező. A fél sörényemet otthagyom minden ágon, amibe beleakad. A csoki lassan, de biztosan kezdett is elfogyni, de nem igazán bántam, hogy nem kínált meg belőle, boldognak látszott azzal a nyomorult kakaós masszával.
- Aztán nem figyelsz és csak azt veszed észre, hogy Gizike mindent elmondott, amire kíváncsi voltam, mert minden reggel beülök - nevettem el magamat, de minden vicc fele igaz, lehet, hogy ezek után képes leszek megkeresni a nőcit, hogy meséljen. Sok vagyok én néha az embereknek.
- Jó, a férfiakon sosem igazodtam ki - billegtettem jobbra-balra a fejemet kicsit, mielőtt még elkaptam volna a kezét, hogy magammal húzzam a kedvenc ösvényem felé, ami a parkba vezetett és nem is jártak rajta olyan sokan. Kicsit ugyan kanyargós volt, ha pszichobbnak látszom, akár azt is hihette volna, hogy meg akarom ölni. Aztán hirtelen megtorpantam előtte,
felé fordulva, szinte neki ütközve. - Csinálhatok rólad egy képet?
Megint nagyon közel volt hozzám, de azért én nagyon szépen meredtem fel rá.