Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Igazgatói iroda

hétköznap délelőtt|o

Túlságosan zavart vagyok ahhoz, hogy észrevegyem a költői kérdést. És tartok attól is, hogy rosszul elemzem ki az italt. Amire nagyon kevés az esély úgy egyébként. De előfordulhatna. És sajnos eléggé bennem van az is, hogy  diákok nagyon nem szeretik ha a tanárok kérdeznek tőlük valamit és nem tudják a választ rá. Vagyis azt nem szeretik ha ez kiderül. Abból nem szokott kisülni semmi jó sem. Hát még ha az igazgatónak vallják be, hogy gőzük sincs.
- Igen, persze. Hydromágiával lehetséges ízeket létrehozni a folyadékokban, a színét befolyásolni, a hőmérsé … szóval igen – elpirulva parancsolok megálljt a monoton hangú hadarásomnak. Mintha leckét mondanék fel, amit nem kért tőlem senki. Nem hiszem, hogy érdekelné a férfit, hogy mi mindenre képes egy hydromágus. Vagy ha igen, akkor sem kérdezte. És, lehet hogy ez sem volt igazi kérdés? Remek lenne ha nem akarnék minden egyes szavára reagálni valamit. Csendben kéne maradnom.
- Nnnne ? – makogom meghökkenve. Ennyit a nem reagálásról. Nem kéri? Mi az, hogy nem kéri? Mihez kezdjek én most akkor ezzel a levéllel? Vissza nem vihetem, mert hát ide küldték és mi az, hogy nem kéri?? Úgy meghökkenek, hogy még a szép fokozatos hátrálást is abbahagyom és csak pislogok hatalmas szemekkel. Ó, hogy úgy nem kéri, hogy ne neki adjam, ne a kezébe nyomjam. Majd foglalkozik vele máskor. Ja, hát így mindjárt másabb … de miért nem rögtön ezt mondta? Megkönnyebbülten bólintok egyet, még egy mosoly is megjelenik a szám sarkában és már teszem is le oda ahova mutatott. Végre megszabadultam a levéltől, akkor most már mehetek is! Pillantásom az ajtó felé téved és már a nyelvem hegyén az elköszönés, ami végül nem hagyja el a számat.
- Öhm, rendben uram – erre mégis mit szokás mondani? Állok szolgálatára? Persze, nagyon szívesen? Ahogy óhajtja? Nem kért meg rá, csak kijelentette, hogy ez lesz. Nem mintha nagyon ellenkeznem kéne, hiszen egy pillanat műve az egész igazából. Nem is vesződség meg semmi. Csak hát … ehh …
Ismét visszatér a dermedtség, ahogy közelít a keze felém. Elfelejtem hogyan kell lélegezni, kiszalad az összes szín az arcomból, gyomrom görcsbe rándul. Ez túl gyors volt, túl hirtelen, esélyem se volt ezeket az automatikus reakciókat kivédeni. A semmiből jöttek. A terápián tanultaknak köszönhetem csak azt, hogy valamelyest még tiszta a tudatom és nem ájultam el, és azt is, hogy felfelé rántom a kezeimet. Hogy eltoljam a kezét, hogy akadályt képezzek neki, nem tudom. Ujjaim nem meleg bőrt érnek, sem pedig szövetet, hanem papírt. Görcsösen rászorítok és erőteljesen fújom ki a tüdőmbe rekedt levegőt. Csak a teás doboz az. Csak azt adta ide. Ideadta és már megy is tovább. Mindez csupán pár pillanat alatt történt, de nekem sokkalta hosszabbnak érződött, mintha végtelen hosszú percek teltek volna el. Remegés fut rajtam végig a megkönnyebbüléstől, majd attól, hogy így reagáltam. Legszívesebben lerogynék valami székbe, hiszen most eliszkolni úgysem tudnék, ám kényszerítem magam, hogy úgy álldogáljak, mintha semmiség lett volna az egész. Mintha nem is történt volna meg. Az arcom is teljesen kifejezéstelen. Figyelem a férfit, ahogy teljesen nyugodtan megy a tűzhöz és ekkor átsuhan az arcomon egy érzelem. Ingerültség vagy talán rosszallás. Minek rakja fel a tűzre?
- Azt nyugodtan leveheti uram. Nincsen rá szükség. Gyorsabban fel tudom melegíteni a megfelelő hőfokra – nem ismerek rá a hangomra, magabiztosnak és tárgyilagosnak hangzik. Meg is mozdulok és belépek az irodájába. Lassan haladok, ennek azonban csak az az oka, hogy erősen koncentrálok arra, hogy ne remegjek, hogy ne essek össze. Nem megyek közel a férfihez, a tűzhöz meg aztán végképp nem. Nem kedvelem a tüzet. Hydro-dolog. És le nem venném a tekintetem az igazgató úrról, feltett szándékom időben meghiúsítani, hogy olyan történhessen, mint az imént.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Igazgatói iroda

hétköznap délelőtt|o

Ha nem lennék ennyire elfoglalva azzal, hogy minél előbb el akarok innen szabadulni, ha nem lennék teljesen összezavarodva attól, hogy egyáltalán nem tudom hova tenni a férfit, akkor talán - hangsúlyozom talán! – észrevenném, hogy mennyire tetszik neki ez a kis meghunyászkodó, behódoló stílus, ami csak úgy jön magától nekem. Alapból udvariasan beszélek a felnőttekkel, tanárokkal, de az igazgató úrnál öntudatlanul is valamilyen furcsán magasabb szinten művelem ezt. Talán úgy érzem, hogy így járok a legjobban, így talán nem talál rajtam fogást és elmehetek. Hogy én milyen kis naiv tudok lenni, igaz?
Örülök annak, hogy magamra hagy, hogy össze tudjam magam szedni, annak meg még jobban, hogy nem bombáz kérdésekkel, és nem úgy tűnik, hogy magára venné a dolgot. Valahogy nem sok kedvem van most magyarázkodni. Arról sem, hogy mi ez az egész, és arról sem, hogy de tényleg nem ővele van bajom. Nem is tudnám most értelmesen elmondani ezt az egészet. Még jó, hogy elterelődnek a gondolataim a tűz miatt.
Ingerült vagyok kissé, mert marha sokáig tart mire felforr magától a víz. Túl sokáig tart. Még ha varázslatot vetne be akkor az még rendben lenne, de nem úgy tűnik, hogy azt akar. Minek rakná fel a tűzre ha mágiával megoldja? Egyáltalán nem azt várom, hogy majd most kapva kap az alkalmon és különféle bűvésztrükköket kér tőlem, csak mert hydromágus vagyok és mert meg tudom tenni. Csupán mielőbb szabadulni akarok. És amíg a tűzön melegedő vízre várunk addig nyilván nem kukán fogunk állni vagy ülni. Nem, valamiféle beszélgetésbe kezdenénk, és én ezt inkább kihagynám. Emiatt a javaslatom.
- Én … én … - kezdek el dadogni a megdorgálást hallva. Ugyanis én annak veszem, nem tudom nem annak venni. Felvágok a képességemmel és ezt nem illik. Ezt hangoztatja, nem? Arcom falfehérből mindenféle átmenet nélkül vált át vörösbe, ahogy elszégyellem magam. – Bocsánat, uram.
Lehajtom kicsit a fejemet ettől aztán tényleg úgy tűnök, mint valamiféle cseléd, aki valami olyat tett (vagy éppen nem tett) ami nem felelt meg a gazdájának. Hm, így hívják? Vagy ez a szó csak a rabszolgákra alkalmazható? Mindegy. A lényeg, hogy valahogy így érzem magam. Egy másik kultúrában a térdeimre borulva, a homlokomat a földhöz szorítva esedeznék a bocsánatáért. Ami viszont elkerüli a figyelmemet, hogy legalább az a fura torokba gombócot szorító érzésem eltűnt, amit az iménti hirtelen közelsége váltott ki. Egy ideig még bennem szokott lenni az a feszültség, görcsbe ugrott gyomor, még figyelni szoktam egy darabig a környezetem. De ez a fázis hirtelen megszűnt annyira kizökkentett a kérdésével. Óvatosan pillantok fel, miközben a hátam mögé teszem mindkét kezem. Összekulcsolás helyett a dobozt szorongatom. Egyértelmű a mozzanat jelentése: nem csinálok semmit sem. Megvárom amíg engedélyt kapok, vagy utasítást, hogy bűvészkedjek a teával. Csupán a tekintetem vándorol el a gyönyörű könyvespolcok felé, valamiféle elismerést-álmélkodást-rajongást sugározva. Aztán alaposabban megnézek magamnak minden, most hogy már kicsit nyugodtabb vagyok fel is fogom, hogy miket látok. Hű, nagyon klassz a stílusa ennek az irodának!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Igazgatói iroda

hétköznap délelőtt|o

Lesz min elmélkednem ha egyszer kiszabadulok innen az biztos. Már most érzem, ahogy ott tekeregnek a gondolatok arra várva, hogy előtérbe kerülhessenek és a helyükre rakhassam őket. De ennek nem most van itt az ideje. Úgyhogy nagyjából minden figyelmemet a jelennek szentelem. Vagyis hát próbálom ám szemmel tartani az igazgatót, de elkalandozik a tekintetem is, a gondolataim is és már megint úgy elrévedek, hogy szinte el is feledkezem arról, hogy hol vagyok és kivel. Nehezen küzdöm csak le a hirtelen támadt vágyat, hogy odamenjek a könyvespolchoz és végighúzzam az ujjaim a könyvek gerincén. Vagy, hogy levegyek egyet onnan óvatosan.
- Gyönyörű – felelem álmatag hangon, le sem véve a szememet a kötetekről. A hangulata és kisugárzása is klassz a helynek, de nem egészítem ki az elhangzott véleményemet ezzel. Jobb visszafognom a túlzott csacsogásomat, ezt már megtanultam. Kicsit nehezen szakad el a pillantásom hogy megkeresse az említett polcot. Szemöldököm felszalad és ezúttal nem sikerül megálljt szabnom a számon kicsúszni kívánkozó szavaknak.
- Miért? Lehetne másra is használni, nem csak pergamen tárolására – kérdő tekintetem a férfire siklik, enyhén félrebillentett fejjel. Tudom jól, hogy nyilván ő is tudja, hogy nem csak arra jó a polc. Nem is azért mondom, kérdezem. Hanem mert beleillik az is az iroda összképébe, és én biztos, hogy inkább kitalálnám miket pakoljak oda, ahelyett hogy megszüntetném. De ez nem az én szobám, irodám, könyveim … meg közöm sincs igazából a dologhoz, úgy változtatja ahogy csak akarja. Apropó: - Ilyen volt az iroda, amikor idekerült, vagy Ön alakította ki ilyenre? – árulom el ezzel, hogy nem jártam még itt eddig. Nem tűnik túl lényeges kérdésnek, pedig az. Rengeteg dolgot el tud árulni az emberről az, hogy mit hogyan rendez be. Hm, kezdem magam biztonságban érezni ha már ilyen merészen belekérdezgetek dolgokba.
Mosoly suhan át az arcomon, ahogy a lebegő kannát figyelem, mint ahogy mindig, amikor valaki ilyesmit csinál. Nekem nem igazán megy jól a lebegtetés, nem is szoktam kísérletezgetni vele. De szeretem nézni, ahogy más csinálja.
- Akkor trópusi legyen ugye? A zöld tea jellege azért maradhat? Elég édes volt az előző teája? – árasztom el kérdésekkel az igazgató urat miközben közelebb lépdelek hozzá. Hol az arcát nézem, hol a teafiltert. Óvatosan nyújtom ki a kezemet érte, és nem tudom megállni, hogy ne jusson eszembe az, hogy pont úgy ingázik a filter, mint az az izé, amivel hipnotizálni szokták az embereket. Pontosan úgy. Megfogom végül a filtert és várom, hogy elengedje. Arcomon átsuhan a meglepődés, hiszen közel jöttem hozzá. Közelebb, mint gondoltam volna, hogy fogok azok után, ami az imént történt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Igazgatói iroda

hétköznap délelőtt|o

Tátva marad a szám a döbbenettől. Tüzelőnek? Ez még viccnek is rossz! Mármint ez egy teljesen jó bútordarab, igencsak ízléses kivitelben méghozzá. Na nehogy már el akarja itt égetni. Vagy lehet, hogy tényleg viccnek szánta? Esetleg jelzésnek, hogy vegyem már észre magam és tudjam hol a helyem, ne szóljak bele az ő dolgaiba? Komolyan nem tudom eldönteni.
- Értem – ennyit mondok csupán, eszemben sincs megjegyezni azt, hogy ha nagyjából ilyen volt eddig is, akkor ugyan ne dobálja már ki a polcot vagy égesse el. De semmi közöm nincs hozzá ugyebár. Mondjuk úgy érthető ha kevésbé van oda a berendezésekért, ha a legtöbb az már itt volt és itt is kell maradniuk. Nekem a fülemig érne a szám, ha egy ilyen klassz szoba rám szállna, és eszem ágába se lenne mozdítani dolgokat. Még az se biztos, hogy hoznék be saját könyveket. Teljesen másmilyen a borításuk meg minden, nem illenének azok ide. Mindazonáltal kíváncsian pislogok körbe a helyiségben, hiszen azt mondta az igazgató úr, hogy a legtöbb itteni. Tehát nem mind, vagyis hozott ő is. Megkérdezni nem merem, hogy például miket, pedig érdekelne. Egyszer a kíváncsiságom miatt fogom megütni a bokámat az tuti.
- Rendben, akkor egy sima, édes, trópusi tea rendel – mosolyodom el határozottan bólintva. Egyrészt amiatt, hogy mindig magabiztosság áraszt el, amikor elemi mágiázom, másrészt meg a kapott választól. Igazából tudok ám utólag is módosítani, az első kóstolás után, de gondoltam meggyorsítom a dolgot. A zöld tea meg nem nyerő, ez világos. És teljesen meg is tudom érteni.
Ahogy nyúlok a filterért reménykedem benne, hogy gyorsan letudjuk ezt az egészet. Én megragadom, ő elengedi és már mehetek is vissza a biztonságos távolságba és állhatok neki a teakészítésnek. Így kéne történnie és nem úgy, hogy azt a hülye kis címkét a kezemre igazgatja. Pár pillanat csupán, amíg ujjai a bőrömhöz érnek, de ez is bőven sok. Sokk. Ebben a távolságban pláne sokk. Pupilláim kitágulnak, ahogy megtelnek félelemmel és a semmibe merednek. Vadul zakatol a szívem, agyam próbálja működésre bírni a tüdőmet, de a mellkasom helyett az ujjaim mozdulnak meg. Elengedik a filtert, kinyújtott kezem vadul reszket. Kétségbeesetten forognak a kerekek a buksimban, előrángatva egy hangfoszlányt. Egy halk nyikkanás, majd még halkabb hümmögés váltja fel a csendet, ami kezdett rám telepedni. A dallamra koncentrálva kapok levegő után és pislogok egyet. Egy lépés hátra, kéz letesz és légzés, légzés, légzés. Ezek most a feladatok, amikre elvégzésére koncentrálok. A hümmögés erősödik, már kezd kivehető lenni, hogy igazából dúdolok. Tekintetem kitisztul, bár marad benne valamennyi a félelemből. Inkább aggodalom. Nem akarom elmagyarázni, hogy mi is volt ez az egész. Csak le szeretnék ülni, rendesen összeszedni magam, mindezt valahol messze innen.
- Sajnálom – nem tudom, hogy hallható-e egyáltalán ez az egy szó, vagy csak leolvasni lehet a számról. Mondhattam volna azt is, hogy bocsánat vagy elnézést, amennyiben csupán a teafilterre gondolnék. De nem, én sajnálom, hogy nem tudtam megakadályozni egy enyhe pánikrohamot. De leginkább azt, hogy mindez pont itt, az igazgatóval történt meg és én most nyakig ülök a pácban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

péntek reggel, Bűbájtan terem előtt ácsorogva| o
 

Nem gondoltam volna, hogy el fog következni ez a pillanat. Van ez a szokásuk a pillanatoknak, hogy egyszer csak ott vannak előtted és bármennyire nem tetszik is, akkor is meg kell élned őket. Persze vannak olyan alkalmak, amikor nagyon klassz, hogy váratlanul betoppannak az életedbe. De ez most nem olyan. Sose gondoltam volna, hogy valaha is el fog következni az a nap, amikor utálni fogom a pénteket. Már így jó előre. És most pedig ez van. Okolhatnám a teljesen kisimult, szinte beteges pontossággal apró kis négyzetté hajtogatott pergament, ami a talárom zsebében lapul. De nem lenne jogos. Nem szerepelt abban semmiféle parancs, vagy javaslat vagy akármi, hogy ugyan menjek már el futni az éjszaka közepén. Megátkozva sem lettem meg semmi. Egyszerűen csak képtelen voltam otthon maradni a négy fal között abban reménykedve, hogy sikerül elaludnom. Éjfél előtt nem sokkal viszont feladtam az értelmetlen próbálkozást és kocogni indultam, hogy a kis testmozgás segítségével megfékezzem vadul száguldó gondolataimat. Valamelyest sikerült, annyira arra koncentráltam, hogy a Vendéglátó-negyedet elkerüljem, ahol ugyan már zárva olyan későn minden, de akkor sem akaródzott arra futni.
Hátamat nekivetem a folyosó falának, karjaimat keresztbe teszem mellkasom előtt és úgy hallgatom a csendet. Néha ki-kiszűrődik pár szó a teremből, hiszen még tart az első óra, ha jól tudom, talán az elsősök vannak benn. Elemi mágián kellene lennem, vagyis ott is voltam. Gyorsan elvégeztem a kijelölt feladatot, aztán elengedtek. Még soha ilyen összeszedetten nem bántam a jéggel, mint most. Biztos örült a tanár úr és valamiféle jutalomnak szánta, hogy korábban eljöhettek. Nem avattam be, hogy egyáltalán nem is figyeltem arra, hogy mit csinálok. Csak azok a szavak jártak a fejemben, mint a futáskor is. A szavak, amik a pergamenen szerepelnek, a szavak, amiket az egyik levitás lány írt nekem tegnap délután aggódva. „Szétmentetek Thomasszal” meg „randizik az egyik harmadévessel csütörtökön suli után a Czukorvarázsban”.
Óvatosan körbenézek a folyosón, attól félve, hogy már pusztán a gondolataimat is kilesheti valaki, amikkel olajat öntök a tűzre. Elég furán nézhetek ki, az egyik pillanatban rosszallóan csóválom a fejemet, hogy ekkora nagy marhaságot már rég hallottam. Na meg, hogy már megint alkottak a festmények és egy újabb pletyka kering a suliban rólam, rólunk. A másik pillanatban meg teljesen lesápadok attól, hogy mi van, ha még sem pletyka. Legalábbis egy része. Mert én nem tudok róla, hogy szétmentünk volna. Márpedig biztos, hogy mondta volna, ha ilyesmi fordulna meg a fejében. Lehet, hogy tényleg találkozott a barátom egy harmadéves lánnyal, de hát miért ne találkozhatna? Vannak lány ismerősei, akikkel nagyon jóban van, miért ne ülhetne be valamelyikükkel a cukrászdába? Oké, lehet, hogy az a lány teljesen odáig van érte, és mondhatja meg gondolhatja úgy, hogy az egy randi és terjesztheti is ezt, de …. ajj. Le kéne állnom, igen, nem agyalok ezen tovább. Megbeszélem Thomasszal, hogy ő mit tud erről, hallott-e valami ilyesmit. Szóval egyelőre nincs más dolgom, mint állni és megvárni, amíg megérkezik…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

péntek délelőtt, Bűbájtan terem előtt ácsorogva| o
 

Egész szoborszerűnek hatok, ahogy mozdulatlanul támasztom a falat a terem ajtajától nem messze. Még akkor sem rezdülök, amikor nyílik az ajtó és kiözönlenek rajta a diákok. Sem pedig akkor, amikor több ismerős arcot is látok közeledni. Van, aki bemegy a terembe, de bőven akad olyan diák, aki idekinn marad. Nem foglalkozom velük különösebben, a csevejük sem jut el hozzám. A fejemben mint valami régi, rossz, beakadt lemez ismétlődik újra és újra ugyanaz. Lassan tompa lüktetés is társul hozzá, és azt kívánom bár ne is gondolnék semmire.
Ami először feltűnik az a levitások megváltozott viselkedése. Eddig csak úgy óvatosan pislogtak felém, most nyíltan rám néz az egyik lány. Az arckifejezése láttán pedig bukfencet vet a gyomrom. Még csak az hiányzik, hogy idejöjjön nekem és kérdezgetni kezdjen. Makacsul fordítom el a tekintetemet róla, csak hogy rögtön világos legyen miért viselkedik így. Meg a többiek is miért olyan furák hirtelen. És teljesül a kívánságom. Csend van. A fejemben legalábbis csend van, a gondolatok teljesen észrevétlenül jelennek meg újra, ahogy nézem őket. Figyelem a közeledő barátomat, az ismeretlen lányt, aki eléggé bizalmaskodó. A vidám vonásaikat. Ez eddig rendben van, mármint ez csak annyit jelent, hogy jóban vannak. Csak annyit. Az elég egyértelmű, hogy tényleg teljesen odáig van a barátomért a lány, a hajigazgatás, a simítás, tipikus jelek. Vajon Thomas ezekből észrevesz valamit? Vajon mikor mennek már be a többiek a terembe? Hát komolyan nincs jobb dolguk, mint ide-oda pislogva figyelni, hogy mi is lesz most? Határozottan bosszantanak. Vagy lehet, hogy nem is rájuk vagyok mérges? A leányzó elhalad mellettem, végigkövetem a tekintetemmel, kifejezéstelen arccal. Nem számított arra, hogy szemtanúja leszek ennek a kis jelenetnek? Vagy zavarban van attól, hogy az elődjével vagy konkurenciájával akadt össze és nem tudja, hogy mit fogok reagálni, teszem azt megátkozom-e vagy sem? És most miért is őt figyelem, meg próbálom kielemezni?
Amint eltűnik a látóteremből próbálom figyelmen kívül hagyni a pusmogásokat és Thomasra nézek újra, majd ellököm magam a faltól és elindulok felé. Azt a boldognak hangzó sóhajt pedig egyelőre nem tudom hova tenni.
- Szia – köszönök rá. Vonásaim nem derűsek, de egész nyugodtak, kékjeim pedig kissé óvatosan szemlélik a fiút. Lehet, hogy meg kellett volna várnom, hogy ő jöjjön oda hozzám. Most már mindegy.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

péntek délelőtt, Bűbájtan terem előtt ácsorogva| o
 

Vidáman szól hozzám, ami jó. Semmi zavarodottság vagy bűntudatszerűség, hogy esetleg minek lehettem a szemtanúja, vagy bosszúság, hogy egyszer csak feltűnök itt mellette és most szóba kell velem állnia. Klassz. Mondjuk nem sokáig néz rám, de ha egyszer kotorászik a táskájában az úgy nehéz is.
- Biztos nem örült volna a prof ha késel az órájáról – jegyzem meg hosszas tűnődés után. Basszus, fogalmam sincs, hogy mégis mit kéne mondanom. Nem csak az elhangzottakra, hanem úgy egyáltalán. Fel se kéne hoznom az egészet? De, hát úgyis látszik rajtam hogy valamin rágódom, a fél suli összesúg majd a hátunk mögött (ha nem az egész), szóval hülyeség nem szóba hoznom a dolgot. De, hogyan? Tűnődve nézegetem az előkerülő dolgokat, és hiába suhan át a fejemen a gondolat, hogy hű de sok mindent cipelsz magaddal, ami hát nem is biztos, hogy kellene nap, mint nap, vagy, hogy egy invito-val könnyebben célt értél volna, akkor kupi sem lett volna, ezeket képtelen vagyok kimondani.
Tekintetem a lányok csoportjára vándorol, akik úgy festenek – legalábbis számomra – mintha éppen a kedvenc szappanoperájuk egy különösen izgalmas jelenetét néznék. Már csak a popcorn hiányzik. Egy vigyorszerű grimaszt vágok, hiszen ők tök jól elszórakoznak míg én itt azon izélek, hogy mitévő legyek. Thomas meg pakolgat, mintha mi sem történt volna, vagy mintha nem tudna az égvilágon semmit sem az egészről.
- Mennyire szoktak hozzád eljutni a pletykák, amik a suliban terjednek? Vagyis hát mikor? Mármint az újság megjelenése előtt csak, amikor cikk lesz belőle, vagy a szerkesztőséghez eljut egy csomó és abból úgy válogattok vagyis hát ... - jaj istenem, ez aztán nagyon érthetőre sikerült mondhatom. Főleg úgy, hogy totál halkan hadartam az egészet, hogy rajta kívül más ne is hallhassa. Remélem értett belőle valamit, vagy átment a lényeg, hogy arra vagyok kíváncsi képben van-e a pletykákról úgy általában. Igen, kezdetnek ez így egész jó lesz, mégsem támadhatom le azzal, hogy állítólag szakítottunk és az a lány az új barátnőd, akivel az előbb még olyan jól elvoltál. Furán jönne ki. Mintha így nem lenne fura. Mindegy.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

péntek délelőtt, Bűbájtan terem előtt ácsorogva| o
 

Jaj ne, nem hallott rendesen, vagy nem érti. Nagyon úgy tűnik az arckifejezéséből. A levitásokra ki se merek pillantani, hogy vajon ők hallották-e. Igyekeztem úgy mondani, hogy ők ne hallják a szavaimat. Túl halk lettem volna? Na de várjunk már, hiszen változik a barátom  arckifejezése. Méghozzá nem úgy, mintha egy szót nem hallana abból, amit mondok. Nem, mintha … zavarban lenne a témától? Ezek szerint hallott volna ő is valamit?
Bólintok egyet határozottan a visszakérdezésre, igen-igen, azokról van szó. De akkor ezek szerint még nem hallott róla, vagy hát nem is tudom. Meg nem jelent, tehát nem biztos, hogy  … hogy mi? Ő mit csinál?
- Te … te írod a … - kezdek el hebegni megdöbbenten. Miiiiii??? Ő találja ki a sztorikat abba a rovatba? Jaj, Lau gondolkodj már logikusan könyörgöm! Most itt tökre nem arról van szó, hogy megjelent valami az újságban, szóval nem is annyira lényeges az, hogy ő írja. Érdekes, persze, de most nem ez a legfontosabb. A lényeges az, hogy nem igazán jutnak el hozzá a dolgok mielőtt az újságba kerülnének. Oda még nem jutott el a pletyka vagy hír vagy miaszösz, úgy tűnik. Á, ennek így semmi értelme, ezzel a fajta kérdéssel, felvezetéssel nem megyek semmire. Rázni kezdem a fejemet, ahogy igyekszem újrarendezni a gondolatokat a fejemben, de egyre nagyobb a kuszaság. Nekem ez egyszerűen nem megy. Nem tudom óvatosan körültáncolni az egészet, pedig szeretném nagyon finoman a tudtára hozni, hogy mit hallottam. Hogy miért bámul minket úgy az a pár levitás, ahogy. És valahogy azt is, hogy én ezt pletykának fogom tartani, amíg ő mást nem mond.
- Öhm, az van … szóval hallottam valamit velünk kapcsolatban – kezdem el óvatosan, fürkészve nézve őt, majd sután folytatom – és, hát gondoltam mondom neked, hogy ha te még esetleg nem tudnád, akkor ne érjen váratlanul vagy nem tudom.
em mondok ennél többet, várom a reakcióját amiből kiderül számomra, hogy tudja-e miről van szó és akkor nem kell ennél többet mondanom, vagy sem. Abban tuti nem tévednek, hogy ismeri a lányt, meg hogy az a lány bele van zúgva. Talán még a cukrászdában is voltak tegnap. Rápillantok a zacskóra, de nem veszem bizonyítéknak. Akárhonnan szedhette, akármikor. Nem jelent semmit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Igazgatói iroda

hétköznap délelőtt|o

Meg hát. Pedig általában egész jól tudok olvasni az emberekben, de tényleg. Tudom, hogy nagyjából mire számítsak. Ritkák már az ilyen esetek, olyankor jönnek elő, amikor nagyon váratlanul ér, de ennyire erőteljesen már akkor sem. De ez most más, mert egyáltalán nem tudom, hogy mire számítsak a férfitól. Fogalmam sincs, hogy mi lesz a következő lépése, vagy akár mondandója. És ez kavar be de nagyon. Az elemizgetés kicsit javít a dolgon, magabiztosabb leszek tőle, oldottabb meg minden. De elég hamar lerombolódik az a kis nyugis érzet, amit ezzel felépítettem. Hozzám ér. Éppen hogy, rövid időre, de hozzám ér. És kezdetét veszi a káosz.
Csupán halványan érzékelem azt, hogy nem változik semmi. Mármint, hogy ugyanott áll, ugyanúgy. Az jó. Bármilyen hülyén is hangzik, de jó. Ha megpróbálna segíteni és felém mozdulna akkor az katasztrófa lenne, ha hátrébb menne, akkor egyszerre lennék mérges és hálás. Hálás, mert teret hagy, és mérges, mert ezek szerint annyira vacakul festek, hogy ez tűnik a leglogikusabb lépésnek. Az igazgató úr ehelyett úgy fürkész engem, mint valami ketrecbe zárt kísérleti nyulat. A ketrec jelenleg a saját fejem, abba vannak azok a fránya rácsok. Hátrébb lépek, kezdek megnyugodni, annyira, hogy a pálcaintésre már nem rezdülök meg. Már sikerül felfognom, hogy nyilván nem engem akar megátkozni. Aztán érkezik a szék, arcomon pedig szégyen és ingerültség keveréke suhan át. Hát persze, hogy leolvassa rólam, hogy rám férne egy kis ücsörgés. Nyitott könyv vagyok.
Van értelme vajon ellenkezni? Elhárítani a szótlan felkérést, hogy foglaljak helyet és szedjem már össze magam? Erősen kétlem. Óvatosan teszem le a popsim, és attól, hogy már nem kell tartanom magam egy halk sóhaj hagyja el ajkaimat, amit nem sikerül megfékeznem. Átveszem a vizes poharat is, és bár nagy a kísértés, hogy valamit ügyködjek vele, inkább csak aprókat kortyolgatok miközben figyelem a tea filtert. Majd tekintetem kérdőn vándorol át az igazgató úrra. Mit nem szabad? Mármint mivel? A teafilterrel? Vagy miről van szó? Ó … ja hogy arról. Jaj.
- Ne … - kezdek bele hevesen, majd abba is hagyom. Mit akartam mondani? Hogy ne érjen hozzám? Hogy ne közelítsen? Vagy hogy ne foglalkozzon az egésszel? Hogy nem akarok beszélni róla? Azt várja, hogy adjak valami támpontot, hogy mi oké meg mi nem. De, milyen az már ha megkérem az igazgatómat, hogy legyen már egy kicsit könnyebben kielemezhető és ne zavarjon össze, hogy mikor mit fog tenni, meg mondani. Tehetetlenül rázom meg a fejemet és lesütöm a tekintetem. Nem akarom ezt, nem akarok felelni. És mégis halkan ugyan, de csak kicsúsznak a szavak. – Nem fontos. Általában jól kezelem, meg jól olvasom le a jeleket és nem ér váratlanul és gyorsabban kapcsolok, de … az én hibám volt.
Lassan emelem csak fel a fejemet és nézek egyenesen, szinte kérlelően a férfi arcába. Nem fogok kiselőadást tartani arról, hogy mi is van velem. Ha kérdez, kénytelen vagyok válaszolni, hiszen egyrészt ő az igazgató, másrészt meg valamelyest joga van tudni róla, ha már egyszer belecsöppent. De az kizárt dolog, hogy arra fogom kérni, hogy figyeljen oda, meg hogy kezeljen másképp engem, mint bárki mást. Ez az, amit az első perctől kezdve nem akartam. Hogy arra törekedjenek, hogy megtartsák tőlem a távolságot. Megteszem azt én, meg lecsökkentem én, amikor úgy érzem. Megoldom. Elég ha tudják, hogy előfordul az ilyen. Meg hogy nem az ő személyükkel van a bajom. Csak ... viselkedjenek úgy velem, ahogy másokkal. Hogy ne érezzem azt, hogy velem valami oltári nagy gáz van és óvni kell engem mindentől, vagy félni attól, hogy mit fogok reagálni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

péntek délelőtt, Bűbájtan terem előtt| o
 

Nem csodálkozom azon, hogy nem érti a reakciómat, meg úgy egyáltalán, hogy totál érthetetlen nagyjából minden, amióta csak idejöttem hozzá. Kuszaság van a fejemben, és tényleg megpróbálom valahogy úgy megtudakolni a dolgot, hogy nem kérdezek rá nyíltan. Ha most úgy sikerülne értelmesen gondolkodnom, akkor valahogy tudnám vele közölni, hogy egyrészt totál nem erről van most szó, másrészt meg kizártnak tartom, hogy ő olyan dolgokat írna abba a rovatba, ami ne lenne kedves vagy aranyos. Nem tesz olyat, amivel árt másoknak. De, most tényleg nem ez itt a lényeg. Csak fogalmam sincs, hogyan puhatoljam ki a dolgot. Tudnám, hogy egyáltalán miért kerülgetem a forró kását, és miért nem kérdezek rá egyszerűen. Talán mert nem akarom, hogy számonkérésnek vegye, vagy hogy azt higgye hogy elhiszem vagy féltékeny vagyok vagy nem tudom. Azt tudom, hogy nem hiszem el, nem akarom elhinni, de remeg a gyomrom az idegességtől, hogy mit fog mondani.
Semmit.
Csak néz rám. És nem tudja, nem hallott semmit, fogalma sincs, hogy mire utalok. Már nyitnám a számat, hogy valahogy folytassam ám a mozdulata megakaszt. A könyvek totál hidegen hagynak, de a zacskó elrakása, így … na ez … kész. Nem tudom, hogy mire számítottam, de erre nem. Ez valahogy túl Thomastalan volt nekem. Ha megkínál vagy elcsacsogja, hogy honnan van, vagy hogy kinek lesz az jobban beleillene a képbe. De nem, ő gyorsan elrámolja. Jézusom, kezdek megőrülni és rémeket látni. Mi az, hogy Thomastalan? Mi a fene van velem? Mi a fene folyik itt?
Elfordítom a fejemet, inkább bámulok kifelé az ablakon a karkötőmet piszkálgatva. Tekintetem a semmibe réved miközben veszek egy nagy levegőt.
- Egy levitás keresett meg, hogy … szóval ő úgy tudja, hogy szétmentünk. Meg, hogy neked ... randid volt, tegnap – mondom végül kissé remegő, de csevegő hangon. Semmi rosszallás, semmi számonkérés. Csak elmesélem, az hogy mit élek át az egyelőre rejtve marad. – Egy levitás lánnyal, a cukrászdában – teszem még hozzá a teljesség kedvéért. Nem részletezem ennél jobban. Majd talán később.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

péntek délelőtt, Bűbájtan terem előtt ácsorogva| o
 

Ha a hozzám eljutott hír csak annyiból állt volna, hogy mi szétmentünk, az is éppen elég lett volna, ahhoz hogy szomorkásan bámuljak kifele az ablakon. Mert oké, nem igaz, de … annyira rossz belegondolni. Aztán persze magamhoz térnék és jót nevetnénk az egészen, hogy micsoda nagy marhaság ez. Jó lenne, ha most is ez lenne majd.
Lopva odapislogok Thomas felé, hogy lássam az arckifejezését. Nem engem néz, hanem a folyosót pásztázza. Keresne valakit, vagy csak töpreng? Kicsit mintha feszengene ettől a témától.
- Egy barátnőjétől, akinek a barátnője … - felelem megvonva a vállamat, egy grimasz kíséretében. Olyan tipikus követhetetlen dolgok ezek. 'Az egyik ismerősöm mondta, hogy a testvérének a szobatársának a húgának az osztálytársának a' … fejtsd meg, rakd össze, derítsd ki. Én feladom. – Hallotta és kész – talán a lánytól magától jött az infó, talán mástól. A randi rész gondolom magától a harmadévestől. Az, hogy szétmentünk, hát a jó ég se tudja. De, számít ez most? Nekem marhára nem, de neki úgy tűnik igen. Ahelyett, hogy megcáfolná rögtön kérdez. Remek, tényleg, klassz. Az meg még pazarabb, hogy egyre kevésbé tűnök olyannak, mint aki tényleg csak pletykának gondolja az egészet. Zseniális. Hagyni kellett volna az egészet a fenébe.
Gyorsan a zsebembe nyúlok és előveszem az apró négyzetté hajtogatott pergament, majd lerakom Thomas elé a párkányra. Próbálok valamiféle halvány mosolyt összehozni.
- Tessék, ez az üzenet – adok magyarázatot a kis lapra, majd hátat fordítok az ablaknak, hátamat nekitámasztom a párkánynak és a levitásokat, a folyosót, az ajtót nézegetem. – Szóval … most már tudod, nem fog meglepetésként érni ha esetleg hallasz valami ilyesmit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

péntek délelőtt, Bűbájtan terem előtt ácsorogva| o
 

Zavarodott vagyok teljesen és attól tartok, ha egyenesen előre kellene nyújtanom a kezemet benne a papírral arra várva, hogy átvegye tőlem, akkor annyira remegnének az ujjaim, hogy azt már nem lehetne nem észrevenni. És nem tudom, hogy mit gondolna akkor, hogy miért. Én sem tudom teljesen megmagyarázni. Biztonságosabbnak tűnik hát csak úgy lerakni elé. Kicsit későn jut az eszembe, hogy talán hozzá kellett volna tennem, hogy nyugodtan olvassa el, de hát a tessék az ezt akarta kifejezni. Viszont ugye ez egy magánlevelezés, szóval érthető hogy szükséges lett volna úgymond szóbeli engedélyt is adnom. Mindegy, olvasni kezdi az a lényeg. És bár nem őt nézem, mégis minden apró rezdülését érzékelem.
Aprót biccentek a költői kérdésre, pedig tudom, hogy nem is figyel most rám. Majd hebegni kezd, én pedig olyan erővel préselem össze az ajkaimat, hogy az már fáj. Az is, csak hogy pontos legyek. Még mindig nem hozzám beszél, de megerősíti a hírek egy részét. Elnyomok egy sóhajt és makacsul a falat nézegetem a folyosó másik oldalán. Azt hihetnék, hogy azért mert van ott valami érdekes, vagy mert épp próbálom megbűvölni, hogy repedjen szét az egész, mert nagyjából úgy festek. Pedig csak elviselhetőbb azt nézni, mint azt, ahogy a barátom reagál. Jeges rémület kezd el terjedni bennem, ahogy várom ki derüljön mi az a jaj ne.
Újabb kérdések, de ezekre már sehogy sem reagálok. Csak hallgatom őt. Amúgy se vár választ eleve. És amúgy is le van írva feketén-fehéren, hogy randinak tartotta az a lány az egészet. Meg mégis mit mondhatnék én most? Azt hitte, igen, belé van esve, igen. Ez egy az egyben rá volt írva a kis levitás arcára, a mozdulataiba ívódott. Thomas nem vette észre, de … na mindegy. Sok lánynak tetszik, amit ő észre sem vesz. Sok lány gondolna randiként egy ilyesmire, ha … mi nem lennénk együtt és elmennének valahova. Nem hibáztatom a lányt, hogy ő is annak vette. Nem hibáztatom Thomast sem, hogy nem vette észre mi is a helyzet. Nem hibáztatok én senkit se. Ez van.
Miért gondolta? Szóval akkor tőle jött az is, hogy nem vagyunk együtt? De tényleg, miből gondolta az a lány? Honnan jött eee …
- Eeh – fújom ki a levegőt döbbenten. Én csak. Ő csak volt valahol, Ő mondott valamit, a keresztje meg félrefordította. És hát persze, hogy a lány rögtön kapott az alkalmon, ha egyszer nem kell sajnálni azt, hogy mi szétmentünk. Lehunyom a szememet és finoman rázni kezdem a fejemet, orromon át erőteljesen fújom ki a levegőt. Hát ez aztán csodaszép. Ha egy kalamajkát, egy félreértés-áradatot osztályozni kellene akkor ez az eset a maximális pontszám tripláját kapná. Ó édes Istenem. Kinyitom újra szemeimet és Thomas felé fordítom a fejemet.
- Akkor már tudjuk, hogy honnan, miből eredt ez az egész – mondom csendesen. Szomorkásan de barátságosan. Nem hibáztatom, nem neheztelek rá, nincs baj, de igen, szomorú vagyok. Igen, nagyon hatott rám ez az egész, és nem, egyelőre képtelen vagyok ennél többet mondani, túlságosan is tele van a fejem gondolatokkal. Meg hát mégis most mit tudnék mondani? Hogy nem csodálom, hogy így értelmezte a lány? Így is éppen eléggé ki van akadva a barátom, semmi szüksége arra, hogy ilyeneket mondjak. Majd hamarosan helyrerakom a gondolataimat, meg felülemelkedem az egészen és visszakeveredek valahogy szokásos önmagamhoz és vigasztalom meg bátorítom meg minden, csak még nem megy, még kell egy kis idő, aztán majd kifejezem, hogy minden oké. De tényleg. Majd mindjárt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

péntek délelőtt, Bűbájtan terem előtt ácsorogva| o
 

Próbálok minél gyorsabban egyre mélyebbre ásni magamban, megkeresni a kis rejtett dobozkát az elmém legalján, amibe belezárhatom ezt az egészet. Az lesz a legjobb, bezárni, elő se venni többet, szóba se hozni. Nem akarok erről beszélni, egyszerűen nem. Gondolni sem akarok rá. Nyugodtan lehet gyávának vagy bármi másnak tartani, de akkor is ez van. És nem csupán azért, mert ez a hely és idő aztán minden csak nem alkalmas, hogy kifejezzem mi minden zajlott le bennem. Azért sem mert már eddig is éppen elég fájdalmas volt, ha még ki is mondom, még inkább az lesz, mert amíg a fejemben vannak addig még meg-megtudom fékezni néha-néha a legrosszabb részeket. De ha szavakba öntöm … nem, nem öntöm. Hol az a doboz?
Meghökkenek kissé a bocsánatkérésen. Nem azért, mert azt mondja, hanem az ahogy. Szinte szűkölve adja elő és egy új – már jól ismert – fájdalom szorítja össze a szívemet. Fáj, hogy őt szenvedni látom. Hiszen szenved. És még tovább kínozza magát, ahogy halad előre a ráeszmélésben.
- Igen – felelem csendesen lassan lehunyva majd kinyitva a szememet. Már a bólintás sem megy. Ez is egyike a fejemben cikázó gondolatoknak, amit igyekszem elkerülni: és most mi lesz, mit fogsz tenni? Nem tettem fel a kérdést, mert csak még jobban kikészítettem volna vele. Na meg mert nem hülye, nagyon jól tudja, hogy ezt helyre kell hoznia a lánnyal, és nos, nem lesz fáklyás menet. Pocsék lesz neki felkeresnie meg megmagyaráznia a lánynak úgy eleve. A levitás reakcióját nyilván nem tudom megjósolni, de ha az oké lesz, na akkor sem lesz könnyű.
Azt viszont továbbra sem tudom, hogy mit mondjak, úgyhogy csak állok és nézem őt. Nézem, ahogy toporog, ahogy szinte menekülő útvonalat keres a tekintetével. Lehet, hogy nem így van, de nagyon arra emlékeztet most, mint amikor egy ketrecbe zárt állat vadul keresi a kiutat. Kétségbeesetten. A helyzet elől, a többiek elől, akik a közelünkben vannak, vagy előlem? Nem tudnám megmondani. Akármelyik is legyen az, megértem.
- Jól van – motyogom alig érthetően az újabb bocsánatkérésre. Tudom, hogy sajnálja és reflexből jönne a válasz, hogy semmi baj de … de az ég szerelmére hát van baj. Mindenki látja, aki rá vagy rám néz. Igen is, hogy van baj. Ő szenved, én … hagyjuk … mi ez ha nem baj? És mégis igaz, hogy nincs semmi baj. De még sem jön olyan könnyen a számra ez a két szó. Ami viszont helyette jön, az a cselekvés. Megtöröm végre a mozdulatlanságomat, lassan a keze felé nyújtva az enyémet, hogy megérinthessem, megfoghassam, áthidalhassam ezt a fura távolságot köztünk. Lassan, noha nem vagyok bizonytalan. Inkább csak neki szeretnék teret hagyni meg időt, hogy elhúzhassa a kezét. Ha nem szeretné, ha úgy érezné, hogy nem érdemli meg és önostorozná magát még tovább. Hát ne tegye. Itt vagyok, vele, mellette és ...
- Semmi baj. Nem … nem tudtad. Én nem ... – én nem mi? Haragszom? Hittem el? Mit akartam mondani? Tehetetlenül rázom meg a fejemet, jelezve hogy fogalmam sincs hova akartam ezzel kilyukadni. Igyekszem tényleg nagyon bátorítóan nézni rá, a rossz dolgok elpakolásával már majdnem készen is vagyok, ahogy észrevétlenül megtörtént már megint az, hogy őrá koncentrálok, őt igyekszem megnyugtatni. Megvédeni, még magamtól is. Azok a dolgok, a szomorúság csak még több fájdalmat okoznának neki, nem meglepő, ha annyira igyekszem elrakni őket. – Tényleg nincsen semmi baj.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

péntek délelőtt, Bűbájtan terem előtt ácsorogva| o
 

Semmit sem érek el. Látom rajta, hogy bármennyire is igyekszem, az erőfeszítéseim nem érnek célt. Egy apró kis örömfoszlány, ez villan fel bennem, hogy aztán el is halljon ismét, amint nem közelít tovább a keze.  Ahogy rám néz. Mélyen legbelül ő is tudja, hogy ez sokkalta bonyolultabb. És hogy egyszerre igaz és nem igaz az a ’semmi baj’. Csak éppen arról nincsen halvány lila gőze sem, hogy melyik része melyik. Mert nem mondom el neki. Mert magamba zárom. Mert fáj. És ezzel fájdalmat okozok neki. Ha nem is most azonnal, de majd később igen. Mert látja rajtam, hogy valami nem oké. De hát azon túl tudnánk lendülni, egyszerűen, könnyedén. Túl tudnék, de így nem megy. Megfogja a kezemet, megszorítja finoman, de nem az igazi. A mosoly sem az. Semmi sem az.
- Jó – suttogom a magára hagyott kezemet nézve. Nem mozdítottam el onnan, ugyanott van még mindig.
Ez így nem jó, ez így nem jó. Ez Így Nagyon Nem Jó!
- Thomas, ez így nem fog menni – szólalok meg kissé erőteljesebben, de továbbra is halkan, hogy mások ne halljanak minket. Remélem, hogy nem hallanak legalábbis. Egy apró nyelésre állok csak meg, nem tudatosan ugyan, de igyekszem gyorsan folytatni. Nem egészen vagyok tisztában azzal, hogy milyen szavakat használok, de azt érzékelem, hogy mielőbb magyarázatot kell adnom. – Sajnálom, de tényleg. Én, én próbáltam, próbálom, mert … nem akarom, mert már így is éppen elég rossz. De én ezt így képtelen vagyok … egyszerűen … muszáj - hűha ez egyre rosszabb, jaj Lau, kezd már a legelejéről az ég szerelmére, mert ez így … ez így … olyan mintha … mintha …
- Izé, én próbálok nem foglalkozni egy dologgal, nem is gondolni rá, de hiába zárom el magamban és érzem úgy, hogy tovább tudok, tudunk lépni, de mégsem tudunk – továbbra is a kezemet nézem, ami már remeg, bár látni ugyan nem látom. Kezd elhomályosodni a tekintetem, még jó, hogy a szempilláim félig takarják kékjeim és talán nem veszi észre. – Tegnap, amikor megkaptam az üzenetet sokáig csak bámultam rá hitetlenkedve, talán még picit mosolyogtam is, hogy ekkora nagy marhaságot már rég hallottam. Nem hittem el, pletykának tartottam az egészet. Mert hát, tudnék róla ha szétmentünk volna. Tudnék róla ha randiznál valakivel, szóval ez csak valami sületlenség lehet – lassan beszélek, tagoltan, egyrészt mert próbálom felidézni azt a pillanatot, másrészt meg mert érzem, hogy most tört apró darabokra a pompás kis dobozom. De joga van tudni, hogy mi minden zajlik, zajlott bennem. Nem tehet róla, de ezt tudnia kell. Ökölbe zárom remegő kezem, de csak hogy csináljak valamit.
- Aztán fura gondolatok árasztottak el. Arra gondoltam, hogy mi van ha … mi lenne ha … - megakadok, hát persze hogy megakadok. Vacillálok, hogyan fogalmazzak és szinte óvatosan, tapogatózva nyögöm ki a mondat folytatását - … igaz lenne. És … ez … nem, nem volt jó – belegondolni abba, hogy ez megtörténhet, hogy szétmehetünk, hogy randizik majd mással. Oltári finoman fogalmaztam azzal, hogy nem jó érzés. Igazából elmondani nem tudom, hogy milyen rossz érzés. – Mindenképpen meg szerettem volna veled beszélni, hogy miről is van szó, te mit tudsz erről, aztán … aztán jöttél a folyosón. A levitások meg rámnéztek, és … öhm. De de de, érted. Nem a te hibád, hogy … hiszen én … szóval én vagyok a hülye. Nem baj, hogy félreértés lett az egészből, az végképp nem baj, hogy elmentél a cukrászdába, hiszen hát miért ne mehetnél. Nem … nem haragszom, nem neheztelek, nem bántottál meg. Nincsen baj. De mégis van baj, mert tökre elszomorodtam attól, hogy mi lenne ha … és ezen még nem sikerült felülemelkednem és most te ki vagy attól, hogy én ki vagyok és … bocsánat. Hülye vagyok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

péntek délelőtt, Bűbájtan terem előtt ácsorogva| o
 

Nem tudnám megmondani, hogy felfogom-e azt a furcsa hangot, ahogy levegő után kap. Biztos, hogy hallom, talán az is hozzátesz ahhoz, hogy megpróbálom mielőbb értelmesen előadni mindazt, ami bennem van. Mert eddig katasztrófa az, ahogy nekiálltam. Tényleg igyekszem minél gyorsabban értelmesebbé tenni, hogy ne tűnjön annyira baljóslatúnak, de nem könnyű. Nem könnyű, mert így, ennyire még nem hagytam ezeket a gondolatokat bolyongani magamban, nem tudtam őket összerakni egy értelmes egésszé. Csak kuszán kavarodtak, így kuszán is törnek felszínre. De bár ne tennék! Inkább maradtam volna csendben! Azt kellett volna. Hiszen hányszor fordult meg a fejemben az, hogy nem akarom elmondani, nem akarom szabadjára engedni, nem akarok belegondolni sem. Miért nem tartottam magam ehhez? Igen, joga van megtudni, hogyne lenne, de … de nem így kellett volna. És ezt világosan alátámasztja az, ahogy erőtlenül a párkányon landol.
Felemelem a fejemet, rápillantok, az eddig sem éppen vidám vonásaim megvonaglanak, ahogy meglátom mit okoztam, már megint. Mintha gyomorszájon vágtak volna, de esküszöm még az is jobb lenne, mint ez. Miért kellett belekezdenem ebbe egyáltalán? Miért nem tudtam egyszerűen megkönnyebbülni attól, amit mond és csak ott lenni neki, támogatni, ahogy … egy normális barátnőnek kellene? Meg úgy eleve, mi a jó fenéért jutottak nekem eszembe azok a gondolatok? Miért? Miért? Miért? Oké, félek attól, hogy bekövetkezik, egyetlen porcikám sem kívánja azt. De … hát pont ezért lehetne annyi eszem, hogy akkor nem csinálok, mondok ilyen hülyeségeket. Mert pontosan így fogom elveszíteni. Tönkreteszem őt. Miért hittem azt, hogy az, amit elmondok azt erősíti meg, hogy semmi baj nincs vele, velünk? Istenem, nem kellett volna ezeket elmondanom.
- Thomas – lehellem csupán a nevét meg-megremegő szájjal, kezem hasonló módon nyúl az övé után, de végül csupán letámasztom az ujjaimat a térdére. Nem simítok rá, nem szorítok rá, pedig szívesen tenném azt. Szívesen ölelném át, megnyugtatva ezzel talán őt is, de magamat mindenképpen. De teljes erejéből rám zúdul a felismerés, hogy igen, szerencsétlenül kezdtem az egészbe bele de akármilyen gyorsan folytattam, talán még sem sikerült azonnal érthetően, felfoghatóan kifejeznem magam. Szó sincs arról, hogy én azt akarnám, hogy  … jézusom, dehogy is.
– Sajnálom, én csak … én csak azt próbáltam elmondani, hogy nem miattad vagyok ilyen magam alatt. A saját hülyeségem miatt. Bocsánat, hogy ennyire … sajnálom, hogy így … ne haragudj, hogy egyáltalán … - már a hangom is remeg, úgyhogy jobbnak látom inkább befogni végre a számat. Még mielőtt csak tovább rontanám a helyzetet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

péntek délelőtt, Bűbájtan terem előtt ácsorogva| o
 

Félek, rettenetesen félek attól, hogy ellöki a kezem. Hogy azt mondja, nem vagyok normális, és hagyjam én őt inkább békén. Hogy besokall. Ezért nem érek hozzá jobban, talán kevésbé fáj majd, elviselhetőbb lesz így ha megteszi.
De egyelőre nem tesz semmi ilyesmit, csak jelzi, hogy érti, amit mondok. Remélem, hogy tényleg megérti, hogy egyáltalán nem az ő hibája, ő nem csinált semmit. És ezt komolyan is gondolom. Ha nem fordítja félre a keresztje, amit mond, ha nem kerül bele ebbe a félreértésbe, nos lehet akkor is minden további nélkül végigszáguldott volna a fejemen a gondolat egy ilyesmi pletykánál. Vagy ha nem most, akkor majd máskor, egy másik esetnél. Viszont pontosan tudom azt, hogy ő önmagát okolja, hogy úgy hiszi, hogy megbántott. És nem akartam, hogy ezt higgye. Most meg fogalmam sincs, hogy mi jár a fejében. Azt látom, hogy teljesen kikészült a szavaimtól.
Elhallgatok és várok, ujjaimat a térdén nyugtatva, szinte lélegzetvisszafojtva. Meg könny-visszafojtva, ugyanis nagyon erősen sírhatnékom van. Nem csak ettől a pillanattól, de úgy az egésztől, tegnap délután óta mindentől. Próbálom megakadályozni, de ahogy megfogja a kezemet egy könnycsepp gördül le az arcomon. Aztán azt az egyet rövidesen követi egy másik miközben engedelmeskedem a húzásnak. Nem is nagyon kell húznia, hiszen mindennél jobban szeretnék az ölelésében lenni. Közelebb is lépek, amíg teljesen át nem tud karolni. Könnyáztatta arcomat a fürtjei közé rejtem, kezeim a nyaka köré vándorolnak, erősen de azért nem fájdalmasan ölelve őt magamhoz. Szívem rendszertelenül kalimpál össze-vissza, a légzésem sem szabályos, de legalább kezd a szomorúság felengedni bennem. Semmi baj. Minden rendben lesz. Semmi baj.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

péntek délelőtt, Bűbájtan terem előtt ácsorogva| o
 

Lehunyt szemhéjaim alól lassan csordogálnak azok a fránya könnyek, egyre lassabban, ahogy fokozatosan megnyugszom a karjai között, belélegezve az illatát. Szerencsére nem törtem ki zokogásban, pedig volt egy pillanat, amikor ettől tartottam. Talán más körülmények között úgy lett volna, talán tudat alatt is tartottam magam, hisz itt van nézőközönségünk. Vagyis volt valameddig.
Aprót nyüsszögök válaszként, egyáltalán semmi kedvem sincs megmozdulni. Nemhogy órára menni. De igaza van, be kell mennünk. A fenébe.
- Essünk túl rajta – bólintok egy aprót, majd lazítok a fogáson és kelletlenül elengedem a nyakát, végül távolabb húzódom, hogy ő is fel tudjon kelni. Kezemmel gyorsan megtörlöm az arcomat, ám a kissé pirosas szemeimmel nem fogok tudni mit kezdeni. Majd makacsul az asztalt fogom bámulni órán, és kerülöm a feltűnést végig. Valahogy csak kibírom ezt az egy órát. Túlélésre játszom, a szavaim is pontosan ezt tükrözik. Miközben én rendbe szedem magam Thomas is felkel a párkányról. Óvatosak a mozdulatai, így nem is nagyon lepődöm meg amikor előkerít egy cukorkát. Halvány mosolyra húzódik a szám, jól teszi hogy eszeget egy kicsit, nem árt az energia. Majd kérdőn felhúzom a szemöldököm, hogy felkészültünk-e, mehetünk-e órára. Mintha valamiféle sárkánybarlangba készülnénk mindenféle felszerelés nélkül, ahol a biztos halál vár minket. Jó, ennyire azért nem vészes a helyzet, de na. Körbepillantok még a folyosón, nem hagyunk-e itt valamit, de végül már nem tudom tovább késleltetni a pillanatot, és belépünk a terembe.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Azt ugyan nem tudnám megmondani, hogy végül aludt-e, de azt igen, hogy örül nekem. A mosolya erről árulkodik. Tehát nem zavartam meg, az jó, az jó. Nem szerettem volna felugrasztani a legszebb álmából, vagy éppen a legmélyebb gondolataiból.
- A baj csak az, hogy akkor a keddet utálnád ugyanennyire. Mindegy milyen nappal kezdődik a hét, ha egyszer pár nap pihi meg nyugi után újra bele kell vetni magunkat a tanulásba meg ilyenek – felelem neki grimaszolva. Jómagam is el tudnék viselni hosszabb hétvégéket, még úgy is, hogy akkor legtöbbször végigdolgozom az egyik napot. De tényleg oly’ mindegy hogy milyen nappal kezdődik a suli, mindenképpen valamiféle utálat övezi a diákság jóvoltából.
Még javában ezen agyalok, amikor hirtelen témát vált, és őszintén szólva kicsit nehezen követem le most. Oké, szóval álmodott meg táncolt, eddig nagyjából képben vagyok. Na de, milyen bálról van szó?
- Öö, hogy micsoda? – kérdezek vissza inkább döbbenten pislogva, majd pár másodperc után felvidul az arcom, ahogy összerakom a dolgot. Majd el is komorodok. – Uhh, végzős bál. El is felejtettem, hogy idén miattunk lesz rendezve. Kell … szerinted mindenképpen kell táncolni? – biztos érzi ebből Masa, hogy kihagynám a dolgot legszívesebben. Nem azzal van a baj, hogy táncolunk, hanem hogy mindenki minket bámul, amolyan műsort adunk nekik. Pff.
- És … és mi választhatjuk meg a partnerünket? Vagy a tánctanár vagy kicsoda? – érdeklődöm még fojtott hangon. Ez nálam komoly problémát tud okozni, ha nem én választhatom meg a táncpartnerem. Esélytelen hogy bárkit is tánctávolságba engedjek magamhoz, nemhogy még meg is érintsen hacsak nem Thomas az illető. Áh, nem, nem akarok én most ezzel a végzős dologgal foglalkozni na. Túl sok kérdést vet fel.
- Te tudod, hogy mit akarsz kezdeni az életeddel? Hova tovább? – árad ki belőlem a gondolat folytatása. Ehgen, ez az egyike az engem foglalkoztató, aggasztó dolgoknak. És ezzel a komoly témával lehet, hogy én lepem meg őt, így hétfő délelőtt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Igazgatói iroda

hétköznap délelőtt|o

Azonnal rájövök, hogy hibáztam. Nem ezt a választ várta tőlem, de nem is ez a legnagyobb probléma. Hisz nem vagyok köteles azt mondani, amit ő hallani szeretne. Másról van szó, valamit nagyon nem látok át jelenleg. Hm, oké jelenleg nagyjából semmit sem vagyok képes normálisan átlátni a körülöttem zajló dolgokat. De na. Az, amit mond és ahogy mondja elgondolkodtat. Kérlelő tekintetem meghökkentté, zavarodottá válik. Pontosan úgy festek, mint aki tudja, hogy valami rosszat tett, csak éppen fogalma sincs arról, hogy mégis mit. Szólásra nyitom a számat a kérdés után, de hang nem jön ki a torkomon. Azután meg pláne nem, hogy rám hagyja az egészet. Ezt akartam, de akkor mégis miért érzem magam olyan pocsékul, most hogy megkaptam? Miért érzem azt le vagyok szidva, hogy szavak nélkül le vagyok hülyézve? Ha nem általa, akkor saját magam által.
Csendesen üldögélek, kezeimet tördelem és fokozatosan kezd visszatérni a szín az arcomba. A megjelenő teázós kellékeknek örülök, legalább leköthetem magam valamivel. A mázli, hogy ez nem fog túlzottan igénybe venni, az egyszerűbb elemizés közé tartozik, vagy legalábbis már rutinszerűen megy. Némán nyúlok a filterért és lógatom bele a vízbe, nem is annyira az időt, mint maga a bögre tartalmát nézem. Érzékelem én abból is, hogy mikor lesz jó, sőt jobban is, mintha a perceket számolgatnám. Nem pillantok fel a férfira, és nem kommentálom azt, amit teszek. Pedig lehet, hogy furának tartja, hogy pontosan úgy készítem el, mint az előbb ő. Még nem csináltam semmi extrát az italával. Ha bűvészmutatványt szeretne, megkapja. Keverek még párat az elméletileg kész teán, majd lerakom a kis kanalat és csak nézem a gőzölgő italt. Nézem, ahogy lassan változni kezd a színe. Halvány zöldesből lassan, de érzékelhetően színtelenedik ki, majd kezd el vörösessé, barnássá alakulni. Majd kezd megtelni a levegő a finom, jellegzetes illatokkal. Mangó, ananász, papaya, kiwi, narancs. Remek kis kombót alkotnak ezek az ízek, remélhetőleg az igazgatónak is el fogják nyerni a tetszését. Ha nem, hát majd módosítok rajta újra. Mindenesetre ez a procedúra teljesen lenyugtat, fel ugyan nem vidulok de teljesen összeszedett vagyok. A gondolataim sem száguldoznak már olyan sebességgel, hogy követni sem lehet őket.
- Tessék, kész a teája, uram – nyújtom oda végül a bögrét a férfinek. Izgatottan kéne, hogy várjam az eredményt, hogy megfelel-e vajon, sőt, eleve végig kérdezgetnem kellett volna, hogy egyáltalán szereti-e azokat, amiket beleraktam. Igaz, hogy külön-külön nem kiérezhető, de akkor is. Mégsem jelenik meg az arcomon semmi erre utaló jel. Inkább valamiféle feszengés látható rajtam.
- Rosszul … sokszor rosszul viselem a fizikai közelséget. És … a megfelelő távolság megtartására törekszem, ezért figyelem az emberek jelzéseit. És jól szoktam kezelni, mert igyekszem én meghatározni, hogy mikor meddig van rendben. Ha odafigyelek rendesen akkor másoknak nem kell, ha időben le tudom szűrni a szándékaikat, ha felismerem a mozdulataikat – mondom csendesen végül, noha már nem kellene magyarázkodnom. Lehet, hogy már nem is érdekli. Igazából engem sem érdekel, hogy érdekli-e, csak valami mégis arra sarkall, hogy elmondjak valamennyit a dologról. Mindenesetre választ egyáltalán nem várok. – Csak … eleve elég szokatlan, hogy ide kellett jönnöm, mármint, még soha sehol sem küldtek az igazgatóhoz. Nem csináltam semmi rosszat, de akkor is … ez … megkavart. Remélem … remélem elégedett a teával – teszem még hozzá, majd váltok témát hirtelen. Talán azt akarom jelezni vele, hogy részemről téma lezárva, vagy azt, hogy most hogy megcsináltam az italt már végképp nincs itt semmi dolgom. De azt megkérdezni, hogy mehetek-e, nos nem érzem helyénvalónak a korábbiak fényében.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

évnyitó  alatt

- Biztos lesz belőled más is, nem csak elrettentő példa – mosolygok rá biztatóan. Nem kérdezem meg, hogy mi szeretne lenni ha nagy lesz, bőven van még ideje eldönteni. És pont ez az a téma, amivel most aztán végképp nem szeretnék foglalkozni. Egyébként alap esetben nincs semmi bajom a kurjongatással, fütyüléssel. De most egyszerűen túl sok. A figyelem is túl sok, ami rám vetül. Nem fogdosom meg a plecsnimet, majd talán később, amikor nem vesz körül ennyi ember. Igen, akkor valószínűleg megvizitálom.
- Ez egy érdekes újítás, Kriszpin bácsinál még nem volt ilyen. Bár lehet, hogy az ő elődje is ilyeneket osztott, nem tudom – mondom a fiúnak, hiszen én emlékszem arra, hogy nem volt ilyen tavaly. Arra ugyan már nem emlékszem, hogy én kaptam volna-e valamit, vagy megemlítették-e a nevemet egyáltalán, de nem is fontos.
- Nem. De azért véletlennek nem mondanám. Tanultam, sokat. De nem azért, hogy első legyek, hanem magam miatt – magyarázom neki el a dolgot. Nem érezném sértőnek a stéber kifejezést, igaznak sem, de sértőnek sem. – Igen-igen, volt iszonyat nehéz vizsga, remélem idén könnyebbek lesznek – azt már nem teszem hozzá, hogy erősen kétlem, de hát a remény hal meg utoljára. Aztán meg már nem is nagyon érdekel a téma, csak az, hogy mielőbb kijuthassak innen.
- Zajos, nagyon zajos volt benn, és amúgy is fájt a fejem – magyarázom, miután kiérve máris jobb egy kicsit. Csendesen lépdelek a fiú mellett, úgy tűnik ő is egy olyan helyet preferál, mint én. Csendesebb, de szellősebb. Nem is nagyon lepődök meg, hogy a csarnokban állunk hát meg.  Vetek egy hálás pillantást a talár-ülőhelyre, noha minden további nélkül letelepedtem volna én a lépcsőre is. Nem vagyok egy finnyás királykisasszony. De egy ilyen udvarias gesztust nem lehet visszautasítani, így lecsüccsenek a talárra.
- Már sokkal jobb, de tényleg. Gondolom kicsit sok volt ez most. A kitüntetés, a tömeg, a tudat, hogy ez az utolsó évem az alapképzésben, hogy el kellene döntenem idén, mihez is akarok kezdeni. Na mindegy – fejtem ki egy kicsit jobban a rosszullétem okát, majd elmosolyodom a felvetésen, illetve az azonnali visszakozáson. – Hát, nekem mindenképpen ki kell majd mennem. A faluban lakom, szóval mondhatni azzal szegek szabályt, ha benn maradok takarodó után. És ma nem is kell őrjáratoznom – egyébként nem rossz ötlet ám kimenni, de itt is teljesen jó nekem. És legalább a fiút sem rángatom bele egy szabályszegésbe. Mondhatnám, hogy védve van, hisz egy prefektussal csámborog, de nem. A körletébe visszasétálva simán elkaphatja valaki.
- Jól telt a szüneted? Idén is kviddicsezel? Képzeld, tavaly láttam egy meccseteket! – kezdek el érdeklődni, hozzátéve egy igencsak szokatlan dolgot. Nem szoktam nyomon követni azt a sportot, még a saját csapatunkról sem tudom sose, hogy nyernek-e vagy veszítenek. Vagy egyáltalán kik a tagjaik. Szóval nagy dolog, hogy egy meccset láttam ám.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

nagy hintázásban

Egész kellemes most ez a meleg, talán mert tegnap esett az eső, és nem annyira nyomott, párás a levegő. Na meg még nem annyira tűz forrón a nap.  Mindenesetre éppen olyan idő van, amikor már eszembe se jut hosszú nadrágokat hordani. Rövidnadrág vagy szoknya, és póló vagy top. Ez illik az ilyen időhöz. Most éppen nadrág plusz top kombó van rajtam, hiszen az jobban megfelel a célnak.
Ismét a játszótérre igyekszem, néha-néha kedvem van egy kicsit hintázni, vagy csak felmászni a mászóka tetejére, onnan lógni lefelé, vagy kényelmesen elhelyezkedve nézni a falut  és az embereket. Most a hinta vonz inkább. Csupán reménykedem abban, hogy terveimet nem hiúsítja meg senki és semmi. Vagyis, hogy nem lesz ott túl nagy tömeg. Csak nem. Ha igen, akkor se nagy gond, akkor meg előveszem a tatyómból a könyvet és kiheverek valami füves helyre olvasgatni.
Odaérve nem is fedezem fel, hogy nem vagyok egyedül. Hiszen sehol egy szülő, gyerekek sem visítanak, a hinták szabadok, a csúszdák szabadok, felfelé meg nem nézelődöm.  Arcomon diadalmas mosoly terül el és egyenesen az egyik nagyobb gyereknek való hintához sietek. Táskám a földön landol, ahogy lecsúsztatom a vállamról, és már huppanok is bele a kissé alacsony ülőkére. Lábammal ellököm magam, majd gondosan magam alá húzom, hogy ne akadályozzon nagyon. Kicsit körülményes ugyan így hintázni, de nem érdekel. Felállni nem fogok, átpördülni nem lehet, varázslatot használni meg nem szeretnék. Na meg szeretném letesztelni azt a híresztelést, miszerint egy bizonyos mértékig az ülőke helyzete alkalmazkodik az őt használó testméretéhez. Persze nem felnőttekre méreteződik akkor sem, de nem egy tökmagra. Boldogan dúdolászva hajtom magam fel-le, nem is sejtve, hogy tettemnek bizony nézője akad az egyik mászóka tetején.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

- Nagyon iskolaellenes vagy most, ahogy látom. Van valami különösebb oka? – vetem fel a meglátásomat óvatosan. Igen, kábé ha két perce beszélgetünk, és két mondatból nekem tökre ez jött le. Nem az, hogy teljesen normális módon ki nem állhatja a hétfőt, mint mindenki más. Sem pedig azt, hogy nagyon örülne neki ha egyáltalán nem kéne órákra járnia. Ami szintén tökre általános dolog az iskolások között. Nem, én valahogy ezeket simán odébb söpröm és valamiféle összeesküvés elméletet vélek itt felfedezni. Bőven lenne rá oka szerintem a lánynak ugyanis. Már azok alapján, amiket ugye tudok. Hát még amiket nem tudok. De a lényeg, hogy szerintem ha egyszer a fiú, akivel jár házat vált, és egy körletbe vannak, meg egy évfolyam is, szóval sok közös óra … és akkor beüt valami és szakítanak … nos, ez eléggé meg tudja nehezíteni a mindennapokat. Legalábbis azokat, amikor ki kell dugnia az orrát mondjuk a szobájából.
- Ez egyre rosszabbul hangzik – kezdek el lesápadni, ahogy ő ecsetelgeti azt a bulit. Hajnalban kelés? Ez viccnek is rossz. Én … sokszor dolgozom mostanában késő estig, utána még tanulni szoktam. Pompás lesz ezek mellett jóval korábban kelni. Mert nem, nem fogok kevesebb műszakot vállalni, valamiből fizetni kell a lakbért is ugyebár. A tanulást sem akarom elhanyagolni. Akkor már inkább kihagyom az egészet. – Ha nem mi választhatunk, akkor kizárt, hogy én részt vegyek benne.
Jegyzem meg látványosan megforgatva a szememet. Remélem, hogy Masának leesik ennek az oka. Pánikrohamot kapnék ha valaki megpróbálna megérinteni. Jó, nem biztos, elvileg, mondom elvileg talán tudnám uralni a dolgot, valamennyire. De … de … a helyzet az, hogy nem is akarok mással táncolni, mint a barátommal. Igyekszem ugyan megérteni, hogy a levitás lány szerint mégis mi a jó ebben az egészben de nem megy. Túlságosan beparáztatott ezzel most. Lépjünk tovább gyorsan.
- Na, hajrá! – vigyorodom el rögtön, ahogy válaszol, kissé félrebillentett fejjel nézve a sikertelen produkciót. – Gyakorold sokat és menni fog.
Biztos menni fog, vagy nem? Nem képes ilyenre az ember?
- Ó, vagy válts alakot, és akkor simán megy! – kiáltok fel hirtelen, ahogy eszembe jut ez a megoldás. Háh, ennyi. A mosoly még kitart egy darabig, az arcomon díszeleg miközben bólogatva hallgatom a fejtegetést. Aurorság, ez érdekes. Nem is emlékszem, hogy ezt eddig említette volna.
- Nem is tudtam, hogy az a szakma érdekelt. Miért vetetted el? – érdeklődök tovább. Nem könnyű szakma annyi szent. Viszont izgalmas, mozgalmas. – De persze, van még időd kitalálni. Meg, akár válthatsz is gondolom, ha mégsem jönne be az amit elkezdtél tanulni.
Profin tudok én tanácsokat adni, miközben én … miközben én … miközben nekem eszembe se jut, hogy vissza fogom kapni ezt a kérdést. Csak tudnám, hogy miért nem, mikor eléggé adja magát.
- Én … nem tudom. Gyógyító nem leszek, az tuti. A pincérkedés jól megy, de nem hiszem, hogy ez lenne a hivatásom. Talán, elemi mágia felé indulok tovább mesterképzésen, azt legalább tuti, hogy élvezem csinálni és jó is vagyok benne. Bájitaltanban is jó vagyok, de azt nem élvezem. Az csak az elemizés miatt megy könnyen – felelem kibámulva az ablakon. Mondjuk, ez úgy egész tűrhető opciónak hangzik. Az, hogy azon belül hova meg mire megyek, nos majd meglátjuk. De szívesen foglalkozom a vízzel az egyszer tuti.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Igazgatói iroda

hétköznap délelőtt|o

Nyilván totál unalmas lehet nézni, amit csinálok. Hiszen látszólag semmit nem teszek. Semmi extrát. Mert minek? Minek irányítsam ki a bögréből a zöldteát és táncoltassam keresztül a szobán, majd vissza a bögrébe immár normális színben? Minek ugrándozzanak ki belőle kis halak, vagy békák, vagy akármik? Egyébként valami ilyesmit tennék. Nem azért, hogy látványos legyen, hanem mert egy elemi mágiás feladat sem pusztán csak egy elvégzendő dolog nekem. Hanem egyfajta szórakozás is. Van, hogy nehéz megcsinálni és jobban kell koncentrálni, de akkor is, mindig van benne valami végtelenül örömteli az egészben. Valami, amiből egyértelműen érzékelhető, hogy nem csupán erős a kapcsolatom az elememmel, hanem az is, hogy pozitív. Ha boldog vagyok, a víz arra reagál. De most ez más. Most ez csak egy egyszerű feladat. Valami, amit el kell végeznem, és ha kész vagyok akkor mehetek. Valami, ami hiába lenne pompás szórakozás nekem, meg az igazgató úrnak is, most afféle semleges dolog.
Akkor pillantok csak rá a férfire, amikor átadom neki a bögréjét, arcom teljesen szenvtelen, mintha csak egy adag sima vizet adnék neki. A hümmögésből rájövök, hogy ízlik neki, bólintok is egyet, mintegy konstatálva ezzel a tényt. Meg azt is, hogy még édesebben kedveli a teáját, mint ahogy eredetileg elkészítettem. A pincérnősködésnek hála ezt is elraktározom magamban, noha nem valószínű, hogy megjelenne a pizzériában a diri és ott teát kérne és pont nekem kéne kiszolgálnom. Mármint, ugye nem valószínű?
Fogalmam sincs, hogy mire gondol, miközben mesélek. Azt sem tudom, hogy egyáltalán hall-e engem. Vagy ha hall, nos akkor sem valószínű, hogy érdekli. A teája tuti jobban érdekli, mint az, amit előadok. Ez valahol örömmel tölt el, mert legalább nem fog kérdezgetni. De leginkább még jobban összezavar csak a teljes érdektelenségével.
- Tudom – felelem, némán átkozva magamat, hogy egyáltalán elmondtam. Minek? De tényleg minek? Mi lett volna ha nem teszem, semmi. Mindegy most már. – Ennek örülök. Köszönöm, a teát is – mondom kissé monoton hangon, pedig tényleg jó, hogy ízlik neki az ital. Az meg pláne jó, hogy elküld, naná, hogy azt köszönöm meg. És még a teásdobozról sem feledkeztem meg, amit nekem adott. Nyúlok is érte gyorsan, majd vetek egy pillantást a már továbbténykedő férfira.
- Öhm, viszontlátásra – motyogom elköszönésként, hiszen úgy illik vagy mi a szösz, majd amilyen gyorsan csak tudok megfordulok és kisietek az irodából. Gyors lépteim kopognak az üres, csendes folyosókon, majd amikor elég messze vagyok akkor megállok, a hátamat a falnak vetve veszek pár mély levegőt, reszketegen fújva ki azt. Jézusom! Én ide soha, de soha, de soha többé nem akarok jönni. Legközelebb küldjenek a tanárok valaki mást az igazgatóhoz valamivel!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Megkönnyebbülten fújok egyet, igen, megnyugtat. Nagyon is megnyugtat, hogy mi választhatunk táncpartnert magunknak. Furcsa, hogy nekem eddig egyébként eszembe sem jutott, hogy olyan is lesz. Mármint végzős bál, amiben most mi leszünk a végzősök. Erre a gondolatra furcsán összerándul a gyomrom. Áh, hagyjuk inkább ezt a témát.
- Igazából, nem hiszem, hogy meglepődnék – vonom meg a vállamat. Masától elég sok minden kitelik, és szerintem simán beleférne, hogy nyelvet öltve látnám a továbbiakban. Olyan … Masás lenne a dolog. Mint ahogy az is, ahogy reagál a felvetésemre. Hihetetlen, hogy eddig nem jutott eszébe! Ha animágus lennék nekem nagyon természetesek lennének az ilyen gondolatok. Amit nem tudok emberi formában megtenni, azt rögtön megpróbálnám állatiban. De nyilván nem lehet mindenki úgy, mint én.
– Majd meséld el, hogy sikerült-e – kérem vigyorogva, hiszen most ugye nem áll neki átváltozni és korántsem biztos, hogy megvárja a következő, olyan megfelelő alkalmat a dolog kipróbálásával, amikor én is ott vagyok.
- Nos, utóbbi már majdnem megvan. Csak be kell költöznöd egy állatkertbe – világítok rá erre a tényre, kicsit leplezve a meglepődésemet. Pilóta? Hűha, micsoda elképzelései vannak, voltak. Majd a meglepődést felváltja a döbbenet. – Hogyhogy nem vagy megbízható?
Még a fejemet is megrázom, annyira nem tudom hova tenni azt a mondatot. Azt, hogy nem tud koncentrálni, vagy túl sokat kellene tanulni, vagy nem lenne elég erélyes vagy ilyenek azt úgy értem. De a megbízhatóság? Én teljesen annak találom őt.
- Hát, ha túl fürgén rohangálsz össze vissza akkor az eléggé komoly munka, hogy el is tudjalak találni – nevetek fel a furcsa kérdés hallatán. Egyébként a kérdés jó, ugyanis az elemizés valahol a munka és a szórakozás keveréke nálam mindig. Az arányok változnak. Például Masára lövöldözni majdnem teljesen szórakozás.
- Hát, lehetnék például tanár de az nem vonz – váltok komolyra némi töprengés után. – Aztán hasznosíthatnám gyógyítói szakirányon, vagy kutathatnék olyan körülmények között, ahol mások nehezen. Mélytengeri környezetben például. Lehetnék valamiféle tanácsadó, aki ül a minisztériumban. Növényekkel is foglalkozhatnék akár. Ilyesmi – fejezem be végül a felsorolást. Sikerül pont úgy előadnom, mint aki egy leckét mond fel, nagyjából érzelmek nélkül, hisz tényleg arra koncentráltam, hogy ne felejtsem ki a már ismert foglalkozásokat. – A gyógyító az kizárt, a tanácsadó sem a legjobb, olyan … unalmasnak tűnik naphosszat csak ülni egy helyben és magyarázni. Animágiával nem tudsz elhelyezkedni valahol? Mármint, amihez kifejezetten jól jön?
Elhallgatok és tűnődve nézelődöm kifelé az ablakon, kezemmel a hajamat csavargatva. Úgymond rossz szokásom ez, most annyit jelez előre, hogy kevésbé vidám téma jut az eszembe, amit talán nem is illendő felhozni és hogy emiatt kicsit zavart vagyok.
- Hallottam, hogy Bence átment a Levitába. Nem … nem fura, hogy a körletben is folyton összefuttok?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Koránt sem igaz az, hogy semmi meglepővel sem szolgálhat! Rengeteg meglepetéssel szolgálhat, főleg akkor ha előtte nem mondja el, vagy nem én utalok rá. Mert akkor ugye már tudom előre, hogy lehet hogy lesz ilyen, nem? Vajon ez érthető? Na mindegy.
- Hm, értem – felelem elgondolkodva. Vajon mennyire jó az, hogy elhiszi amit mondanak róla, és elfogadja azonnal a tényt. Nem is próbált meg rájönni, hogy igaz-e vagy sem? Erre alapozza az életét? Miért töprengek én ezeken ennyit? - Igen, valahogy majd lesz. Olyan még nem volt hogy ne lett volna valahogy.
Egyetértek vele ebben, nanáhogy. Hisz tényleg úgy van. Lehet, hogy a téma miatt vagyok ennyire elgondolkodó, talán nem kellett volna felhoznom most ez az egészet, ilyen gyönyörű napsütéses időben. Mintha egy rakás viharfelhő árnyékolná most be az eget, a vidám derűs hangulatúból borússá, kilátástalanná változtatva mindent. Vagy csak bennem van ez? Jaj ne, már megint kezdem. Nincs valami gondolkodás-gátló főzet? Most nagyon kéne!
Óriási türelmem? Nekem? Tényleg? A pizzériában valóban van türelmem, de ott nem egy rakás kiskölyök van. Legalábbis nem egyfolytában. Meg szerintem pocsékul magyarázok. A felelősséggel nekem nincs különösebb gondom.
- Igen, bár kétlem, hogy örülnének neki. Viszont klasszul megfigyelhetném őket. Csak hát … szóval, mélytenger az nem igazán van itt a környéken. Bár van még időm, elvégzem a mestertanonci szintet belőle, aztán meglátjuk – jutok végül valamiféle elhatározásra. Igen, ez lesz. Így elodázhatom a tényleges döntést.
- Ó, akcióhős! Az nagyon klassz lenne! De, akkor kell neked szuperhős név, meg landolás is. Tudod, amikor leugrassz valahonnan és földet érsz. Kell, hogy legyen speciális szuperhős pózod! – kezdek el azonnal lelkesedni a képtelen ötlet hallatán. Nem valószínű, hogy ilyen szakma létezik, de tény hogy nagyon izgalmasan hangzik. Az állatdublőr sem hangzik jól. – Mármint akkor te szerepelnél filmekben? Tuti van ilyen! Sztár lehetnél képzeld csak el!
Már látom is a lelki szemeim előtt, ahogy a piros szőnyegen az Oscar-díj átadón ott szedi kicsi tappancsait Masa-maki. Mekkora klassz lenne már?! Jókedvem lassan lohad csak le, ahogy elhatározom, hogy megkérdezem azt.
- Ó, értem. És … ő is így van ezzel? Igyekszik kerülni? Szerinted lesztek valaha olyan jóban, mint előtte? Hogy rendesen tudjatok dumálni, mint haverok? Nagyon … nagyon nehéz volt neked? – árasztom el további kérdésekkel. Tényleg kíváncsi vagyok arra, hogy van, hogy mennek most a dolgok köztük meg ilyenek. Aztán észbe kapok, hogy milyen tolakodó vagyok, így azonnal visszakozom, mielőtt még felelhetne. – Bocsi, nem akartam beletrappolni a dologba, nem kell válaszolnod.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Horvátország, Krk sziget
Stijena varázslófalu (Baška mellett)| a nyári szünetben
x |o
 

Egyszerűen hihetetlen, hogy ez most tényleg megtörténik! Hogy nyaralni megyünk Thomasszal, csak mi ketten – na meg persze az állataink. Ráadásul külföldre! Még sose voltam külföldön, hisz az a rövidke idő, amit a hoppanálásokhoz történő helyismeret miatt voltam itt-ott az nem számít. Most viszont itt fogunk tölteni pár napot. Egy ilyen gyönyörű helyen!
Izgatott vagyok, naná hogy. Már napok óta az vagyok, pakolgatok jobbra balra, végigmegyek a listán, hogy megvan-e minden szükséges, csak hogy aztán letorkoljam magam, hogy ne legyek már buta. Nem kell sok cucc, és ha valami ki is maradna, hát ott is be tudnánk szerezni, vagy ha olyan hát akkor hazahoppanálok érte. Boszorkány vagyok vagy miaszösz. És azért nem a világ végére megyünk. Direkt olyan helyet választottunk, ami azért nincs túl messze, viszont csodaszép, remekül lehet kikapcsolódni és van víz a környéken. Eléggé adta magát hát Horvátország. Kati néni lelkes beszámolóinak köszönhetően tovább szűkítettük a kört a Krk szigetre, egészen pontosan a Baskához közeli Stijena - varázslók lakta - településre. Ugyanis mindenképpen muglimentes helyre szerettünk volna menni, hiszen Benito eléggé feltűnő jelenség. Ez a kis falucska meg tökéletes, fehér sziklás partszakasz veszi körbe és még kiábrándítóbűbáj is védi, hátha valami kalandvágyó mugli kedvet kapna errefelé csavarogni.
Izgatottságom még a kimerültségem ellenére is jól látszik rajtam, alig tudom letörölni a vigyort az arcomról, ahogy a helyes kis varázslótelepülésen baktatunk a szállásunk felé. Nem volt kétségem affelől, hogy gond nélkül ide tudom juttatni magunkat, de tisztában voltam azzal, hogy meg fog azért viselni a dolog, főleg úgy, hogy képtelen voltam rávenni magam arra, hogy reggelizzek. Először elhoppanáltam ide Thomasszal, majd visszamentem Hercegért, akire addig Kati néni vigyázott. Pár pillanatig voltam csak csupán távol, de nem ártott azért valaki, aki ott marad a kutyussal, nehogy megijedjen, hogy hova tűnik el a gazdája nélküle. Majd a kutyus külföldre juttatása után visszamentem Benitoért. Ő most peckesen lépdel, meg-megállva folyton visszapillant ránk, szeretné ha gyorsabban haladnánk. Izgatott ő is, de hát ráérünk, meg amúgy se tudnék ennél gyorsabban menni. Már csak azért sem, mert álmélkodva nézek jobbra-balra, meg persze összemosolygunk Thomasszal. Istenem ez csodaizgalmas!
- Szerintem a következő lesz az – mutatok rá az egyik helyes kétemeletes házikóra,  majd megigazítom a hátizsákom pántját a vállamon. Nem nehéz, csak zavar ebben a melegben. A szóban forgó házikó egyébként egy kis apartman, az utcában elég sok van úgy kialakítva, hogy az épület egy része ki van adva. Ennek a földszinti része szolgál pihenőhelyként a vendégek, turisták számára, az emeleten pedig a tulajdonos lakik. A kerítés mellett hatalmas nagy fenyőfák állnak, az udvar füvesített, bokrosított. Herceg miatt is tökéletes választás, meg miattunk is.
- Annyira furák ezek az alacsony kerítések – súgom oda Thomasnak, talán ötvenedszer amióta ideérkeztünk. De tényleg azok, könnyűszerrel át tudnám lépni őket. Egy hangos levegőkifújást követően pedig már be is megyünk a kis piros kapun. Kicsit tanácstalan vagyok, hogy merre induljunk vajon, hol találjuk meg a tulajdonost, de végül nem kell eldöntenünk semmit sem. Egy középkorú mosolygós férfi igyekszik elénk, már messziről hangosan ránk köszönve, horvátul persze. Aztán megismétli angolul is, és a továbbiakban azon a nyelven folytatja mondandóját. Elkalauzol bennünket a szállásunkra, amihez terméskő járda vezet. Thomasnak magyaráz főleg, nekem csak a véleményemet, reakciómat próbálja leolvasni az arcomról. Nos, könnyű dolga van, teljesen le vagyok nyűgözve a gyönyörű kis fácskától, ami közvetlenül a kis lakásunk előtt van, a kerti kiülőktől, meg úgy az egésztől. A nyitott ajtó előtt aztán megállunk, a férfi átadja a kulcsokat a barátomnak. Biztosít még arról, hogy bármikor nyugodtan becsöngethetünk hozzá, ha valami gondunk lenne, aztán egy kacsintással egybekötött jókívánság elhadarása után magunkra hagy. Benito azonnal berohan az ajtón, birtokba véve a helyet, majd egy apró kis nevetés után belépek én is, rögtön a nappali-konyhában találva magam. Teszek pár lépést, csak hogy Thomas is kényelmesen be tudjon jönni, aztán a táskámat leteszem a kis sámlira és úgy nézelődöm tovább.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Nem rossz a kép, ami Masa lelki szemei előtt megjelenik, bár a búvárruhára semmi szükségem nem lenne. Persze attól még lehet, hogy amolyan munkaruhaként az lenne rajtam, nem tudom. Nem jártam még utána, hogy pontosan mit kell tudni arról a szakmáról.
- Ha egyszer mélytengert szeretnék csinálni itt a környéken, akkor feltétlenül ezzel a hanggal kísérve fogom  előidézni – nevetek jóízűen a gesztikulálását látva. Valószínűleg szükségem lenne a pálcámra, hiszen a medret azzal egyszerűbb lenne kialakítani, de ez csak elméleti dolog. Ha szabad lenne ilyet csinálni sem tenném. Túl nagy munka kialakítani, megfelelően fenntartani, áh nem. Jó úgy a tó, ahogy van.
- Hát akkor a filmszereplés nem az igazi, kár – biggyesztem le ajkamat, hiszen már olyan jól elképzeltem Masát, na meg azt ahogy ünnepli mindenki. De hát majd csak megtalálja a neki való szakmát meg minden. Bőven van ideje. Ahogy mindannyiunknak.
Együttérzően bólogatok. Nem csak rajta múlik, persze, hogy nem. Hiszen az ilyesmihez is két ember kell. Ha a lány elmondaná neki az igazat – amiről nekem persze fogalmam sincs – akkor sem biztos, hogy változna a dolog. Hiszen ki tudja, hogy Bence mit reagálna rá, hogy menne-e neki az, hogy jóban maradjanak.
- Igen, ezért is gondoltam, hogy nagyon nem könnyű. Hiszen nagyon jóban voltatok, és most meg … most meg … semmi – fejezem be halkan, szomorkásan. Nem tudom, hogy milyen érzés lehet - és egy gyors kis fohászt rebegek Merlin felé, hogy ne is tudjam meg soha - , de nem túl nehéz rájönni, hogy borzalmas. Azt ugyan nem tudtam meg, hogy Bence hogy áll a dologhoz, lehet, hogy egyszerűbb lenne őt megkérdezni a dologról, de azért ennyire nem vagyok kíváncsi típus. Nem fogok odamenni a fiúhoz és meginterjúvolni, hogy mi is a helyzet. Az ő dolguk végül is, megoldják majd valahogy. Bízom benne, hogy a lehető legjobban fognak kijönni belőle és idővel megint tudnak majd barátok lenni. Ezt gyorsan el is mondom Masának.
- De … nem … nem volt rossz hozzád, ugye? – kérdezek rá óvatosan. Ugye nem bántott Masa? Akár lelkileg, akár fizikailag. Ugye nem? Nem hiszem. Ennél mélyebben nem áll szándékomban belemenni a témába, rákérdezni, hogy mi volt a baj, miért szakítottak. Semmi közöm hozzá. Ha magától elmondja, akkor meghallgatom persze, szívesen, de nem fogok belekérdezni. Ez az egy a fontos. És hogy egyértelműen jelezzem azt, hogy ezzel be is fejezem a kérdezgetést ezügyben, kibámulok az ablakon, töprengve, majd hirtelen fordítom vissza a fejemet, homlokráncolva.
- Nem is tudom, hogy miért mondtál le a prefektusi tisztről. Tök rossz, hogy nem futunk már össze a folyosókon éjszaka. Vicces volt együtt járőrözni -  az emlékek miatt elvigyodorom, felidézve az ominózus esetet például Bélával, de voltak érdekes eseteink, rejtélyes dolgok. Határozottan élvezetesek voltak az ilyen alkalmak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Horvátország, Krk sziget
Stijena varázslófalu (Baška mellett)| a nyári szünetben
x |o
 

Még pont hallom a kutyust dicsérő szavakat, mielőtt visszaindulnék a cicáért. Elvigyorodom, egyrészt mert tényleg nagyon ügyes volt a kutyus, nem ficergett, semmi bizonytalanság nem volt benne, teljesen nyugodtan viselte az egészet. Pedig velem még nem sokat volt úgy eleve együtt, utaztatni meg aztán pláne nem utaztattam a szürke ebet. Másrészt meg mert úgy hangzik, mintha Herceg hoppanált volna engem ide és nem fordítva. Mindenesetre nagyon örülök annak, hogy mindannyian jól viseltük ezt az ideutat!
- Hm? Ja, mert sokkal magasabbak szoktak lenni. Legalábbis a mugliknál biztosan – felelem tovább fürkészve az alacsony köveket, amíg meg nem érkezünk. Valóban én intéztem ugyan a szállást, én tartottam a kapcsolatot a mosolygós emberkével, de egyáltalán nem lep meg, hogy így személyesen nem velem kommunikál a tulaj. Elvégre Thomas a férfi, tök rendben van ez a régóta bevett szokás. Háttérbe is vonulok, mármint nem kotyogok közbe olyan kérésekkel, hogy kicsit lassabban beszéljen. Nagyjából értem, hogy miről van szó, maximum majd a barátom felvilágosít ha valami nem világos.
- Köszönjük – teszem hozzá azért én is angolul és már izgatottan fordulok is a lakunk felé. Benito felhagy az udvar felfedezésével és odarohan hozzánk, átspurizik Herceg hasa alatt, megcsikizve ezzel őt a farkával. Aztán már siet is be a csodacica, birtokba venni a helyet.
- Ez sokkal szebb, mint a képeken! – ámuldozom fennhangon. Küldött ugyanis a tulaj pár képet, amit persze meg is mutattam Thomasnak, hogy neki tetszik-e, legyen-e ez vagy keressünk másikat. Szandálom gondosan a kis cipős-szekrény szerűségbe rakom, aztán a konyha felé veszem az irányt. Kinyitogatom a szekrényeket, felmérve, hogy mik vannak, de teljesen jól felszerelt. Minden van benne, ami otthon is. Majd a nappalit is bejárom, aztán végigjáratom a tekintetem az emeletre vezető lépcsőn.
- Igen, az úgy jó lenne. Meg körbenézhetnénk az udvaron, hogy tud-e valami galibát okozni Benito valahol, vagy mehet nyugodtan amerre lát – bólintok egyet az ötletre, aztán hirtelen átsuhan az arcomon a felismerés. – Jaj, tényleg! Azt nekem is elő kell szednem!
Odasietek a táskámhoz, a pálcám hegyét éppen hogy beleérintem és invitoval elővadászom a két kis tálkát a cicának. Eszembe sincs beletúrni a táskába, azt majd csak akkor amikor ténylegesen kipakolok.  Nagyon sokat készültem én erre az útra, de valahogy egy ilyen bőröndöt nem jutott eszembe venni. Na majd legközelebb, csak el ne felejtsem! Miután gondoskodtam a bársonytalpúról elindulok a lépcsőhöz a táskámmal a vállamon, majd pár fok megtétele után visszafordulok.
- Fenn lesz a hálószoba, meg azt hiszem a fürdő is. Jössz? – mosolygok rá Thomasra, aztán felcaplatok a lépcsőn. Álmélkodva nézek körül itt is. Ez nagyon klassz! Igazán tágas, kényelmes a felső szint és berendezései is. A ruháimnak kiválasztok egyet a fiókok közül, gondosan elhelyezem őket, aztán lehuppanok az ágyra. – Hű, tök jó puha. Mármint nem túl puha, hanem pont jó, érted – magyarázom a fürdőszobai dolgaimat tartalmazó neszeszert szorongatva. Már csak azt kell elpakolnom és kész is leszek, mehetünk is felfedezni!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Horvátország, Krk sziget
Stijena varázslófalu (Baška mellett)| a nyári szünetben
x |o
 

Szép dolog mondhatom, először mit veszek szemügyre az emeleten és próbálok ki? Naná hogy az ágyat. Mi mást? Csoda, hogy nem kezdek el ugrálni rajta, pedig amennyire be vagyok sózva még akár tehetném is. Thomas nem hiszem hogy nagyon megrökönyödne, valószínűleg inkább egyáltalán nem. A mosolyt levakarni sem tudom az arcomról, bár nem is nagyon próbálkozom vele. A hangerőmre én viszont odafigyelek, így hogy már tudom mennyire jó az akusztikája a lakásnak, vagy legalábbis a felső szintnek.
- Az! El sem hiszem, hogy itt vagyunk. Hogy tényleg itt vagyunk. Horvátországban – mondom határozottan bólogatva. Tudnám még folytatni, valahogy úgy, hogy csak mi ketten meg ilyenek, de nem hiszem hogy nagyon fejtegetnem kéne a dolgot.
- Ó, nem szereti a lépcsőket? – csodálkozom el azon, hogy a szürkeség odalenn nyüszög. Nálam gond nélkül felsiet a deszkákon, de lehet, hogy itt másmilyenek? Vagy szimplán nem tudja, hogy szabad neki? Vagy inkább menne már, felfedezni, meg dolgát intézni? Benito minden gond nélkül fel fog rohanni a lépcsőn, még ha nem engedném meg neki akkor is. De most nem akaródzik neki feljönnie, inkább csak a kutya elé vonul, farkával ismét megcsikizve őt egy kicsit. Nyugtatgatásnak is lehetne értelmezni, de látom a cica testtartásán, hogy ez inkább ilyen rendreutasító mozdulat akar lenni, mintha azt mondaná, hogy ekkora nagy létére micsoda patáliát csap pár fadarab miatt. Kedves egy macska, nemde?
– Hátha később felmerészkedik ő is – jegyzem meg, aztán rászánom magam és elindulok a fürdőbe én is. Bepakolom a dolgaim a szabadon maradt helyre, megnyitogatom a csapokat, sőt még iszom is pár kortyot, meg az arcomra is pocsolok a kellemesen hideg vízből. Felfrissülve lépek ki onnan és rögtön kapok egy kérdést.
- Nyugodtan bepakolhatsz – mosolyodom el. Nem szoktam túl sok mindent tárolni az éjjeliszekrényen, szóval bőven van még hely abban a fiókban is, amibe én rámoltam. Az viszont nem jut az eszembe, hogy ha kell majd Thomasnak onnan valami, akkor bizony rajtam keresztül vezet az út a kiszemelt tárgyért. Majd akkor fog tudatosulni, amikor ez az eset fog fennállni. Visszaülök az ágy szélére, átnézem újra a táskám tartalmát, a sétához kellőket átrakom egy kisebb, válltáskába, vagy retikülbe? Sose tudom mi a rendes neve.
- Igeeeeen – kiáltok fel majd felpattanok és szinte szökdécselve indulok el a lépcső felé. Kénytelen vagyok azonban visszafogni magam pár lépés után, hiszen nem akarom lesodorni magunkat, nem kéne úgy kezdődnie a nyári kalandunknak, hogy keresünk egy ispotályt, ahol összefoltoznak minket.
De nem történik katasztrófa, az a pár megbotlás meg belefér, mialatt a kertet veszem szemügyre. Őmacskasága egyébként nem tart velünk, mivel nem a vízpartra megyünk, így ő inkább lustálkodna odahaza. Legalább őrzi a házat.
- Oh – meglepődök az ötleten olyannyira, hogy könnybelábadt szemekkel pislogok Thomasra. Nagyon jól hangzik, sőt mi több fantasztikusan, fenomenálisan, egyszerűen … varázslatosan. – Nagyon szeretném – nyögök ki valamiféle egyértelműbb választ, ha a tekintetem nem lenne eléggé beszédes.
- Jól áll – dícsérem meg rögtön a napszemüveges barátomat. Anélkül is nagyon jól festett, de így meg aztán pláne! Még szerencse (?), hogy megbotlik a fiú, így legalább elterelődik a figyelmem. Visszapillantok, hogy megnézzem mi volt a járdán, de semmi extrát nem veszek észre. Aztán meg gondosabban megnézem magamnak az utcát, a házakat, a kirakatokat, a mellettünk elhaladó embereket. Mindenki annyira nyugodtan sétálgat, semmi kapkodás, semmi rohanás. Lépteim lassulnak is, ahogy átveszem ezt a fajta életérzést. Nem sietünk sehova. A kerthelyiséges vendéglőkből isteni illatok terjengenek, a boltok kirakatai hívogatóak, egyiknél másiknál meg is torpanok.
- Visszafele be is vásárolhatunk – vázolom az ötletem, mert most nyilván ne cipekedjünk, de nem árt ha van otthon egy kis rágcsa, meg némi alapanyag, amiből össze lehet dobni valami finomat vacsira. – Láttál valamilyen szuveníres boltot? Ú, és a mugli településre is átnézünk majd? – hadarom el kérdéseim, ruganyos léptekre váltva, kissé a fiú elé bevágva. Kis híja van csak annak, hogy nem ragadom meg mindkét kezét és kezdek el ugrálgatni vagy ilyesmi. A mugli részre is kíváncsi vagyok, ha nem olyan származású lennék akkor is az lennék. Meg mindenre is. Mindenesetre nagy nehezen megálljt parancsolok a rengeteg felvetődött ötletemnek, hogy miket lenne klassz csinálni, megnézni. Lesz idő mindenre. – Persze nem muszáj most rögtön, ráér. Bocsi, csak nagyon pörgök.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Horvátország, Krk sziget
Stijena varázslófalu| a nyári szünetben
x |o
 

Elcsodálkozom egy pillanatra, aztán rájövök, hogy mi is az a zsák, amit említ a fiú. Bevásárlószatyor, vagy talán a hátizsák maga. Mindegy, a lényeg, hogy valami amibe lehet pakolni.
- Nálam van szatyor. Az a picire összehajtható fajta – mosolygok rá Thomasra. Általában nálam szokott lenni, hiszen nem nagyobb mint egy tízes csomag papírzsepi, és mindig jól jön. Mindig. Akkora elég lesz, nem hiszem hogy hatalmas nagy bevásárlást akarnánk csapni, főleg, hogy tényleg nincs messze a szállásunktól a bolt.
- Remélem találunk egyet, szeretnék vinni valamit Kati néninek. Igaz, hogy ő már járt itt fiatalabb korában, de akkor is – csacsogok tovább, mintha magyarázatot kéne adnom arra, hogy miért érdekel engem az ajándékos bolt. Meg mintha nem tudnám, hogy Thomas is be fog szerezni pár dolgot, amivel majd tud kedveskedni az otthoniaknak. De hát izgatott vagyok nagyon, így beszélek össze-vissza. De szerencsére egyáltalán nem zavaró a dolog, legalábbis a semmi baj erre utal. Na meg látom ám, hogy a barátom is teljesen el van varázsolódva a látottaktól meg mindentől, ő sem ontja magából a szavakat.
Az izgatottságomhoz bőven hozzá tesz a sós, tengerillatú szellő. A nagyobb édesvizek is nagy hatással vannak rám, de ez más. Érzem … az egészet. Szinte álomittasan lépdelek a barátom mögött, nem tudnám megmondani, hogy őt követem-e, vagy a víz vonzásának engedelmeskedem. Igazából fel sem fogom éppen, hogy hol vagyok. Aztán magunk mögött hagyjuk az utca látképét, és a látóteremet teljesen betölti az előttünk elterülő kékség. Megtorpanok, enyhén eltátott szájjal iszom a látványt, az illatokat, a hullámok hangját. Thomas álmélkodását nem is hallom meg, a padot sem veszem észre, teljesen leköt a tenger. Az álomszerű állapotomból a barátom kezének érintése zökkent ki, rögtön meg is simítom a bőrét, lassan felé fordítom a fejemet és sóhajtok egy nagyot.
- Gyönyörű szép – suttogom többszöri nekifutás után, aztán újra a vizet kezdem el kémlelni. Jó lenne belevetni magunkat a habokba, nagyon jó lenne. De majd eljön annak is az ideje, most csak áhítatosan gyönyörködünk a látványban. Kiengedett hajamat lágyan borzolja a szellő, arcomat teljesen felé fordítom, szemeimet lehunyom. Nem tudnám megmondani, hogy meddig állunk így, sem pedig azt, hogy melyikünk mozdul meg először. De az biztos, hogy egy idő után megtesszük és csendesen baktatok vissza az utcákra, az emberek közé. Tudnék én mit mondani, ám koránt sem sikerülne úgy megfogalmazni a gondolataimat, érzéseimet, ahogy szeretném.
- Akkor ide bemegyünk? – töröm meg végül a csendet kissé rekedtesen, a kis bolt felé biccentve. Kicsit lámpalázasan lépek be az üzletbe, hiszen az áruk nevei és leírásai nem magyarul vannak, de aggodalmam teljesen alaptalan. Jó, az érmékkel elszerencsétlenkedem – legalábbis én úgy érzem, hogy kicsit bénán válogatok köztük, miközben igyekszem lefordítani magamban a fizetendő összeget magyarra -, de mindenki mosolyogva, barátságosan viszonyul hozzánk. Egyébként valóban nem csapunk nagybevásárlást, csupán pár doboz innivalót, ebédhez hidegkaját, meg pár alap dolgot - amiből egy könnyű vacsit össze tudok majd ütni, ha úgy döntünk, hogy nem valahol útközben eszünk valamit - , ó és persze rágcsákat veszünk. Herceg persze ügyesen, türelmesen vár minket a bolt előtt, hiszen be nem vihetjük. Talán érzi a szatyor mélyén lapuló sonka illatát a kutyus, hiszen beleszimatol a levegőbe, ahogy kijövünk. Hogy kap-e belőle majd esetleg, azt nem tudom, mármint én szívesen adnék neki belőle majd, de nem szeretném „elrontani” a szürkeséget, úgyhogy ezt ráhagyom a gazdijára.
Hazaérve gyorsan kipakolunk, kezet mosunk, a felvágottakat és sajtokat szépen elrendezem egy tányéron, míg Thomas megterít nekünk, aztán már falatozhatunk is. Nagyon ízletesnek találok mindent, lehet az izgalom miatti extra éhség az oka, vagy hogy nem reggeliztem, vagy mert tényleg annyival finomabbak ezek a horvát ételek.
- Fú, ez valami isteni volt! – dőlök hátra elégedetten, pukkadásig jóllakottan a széken, a számat törölgetve egy szalvétával. – Tuti, hogy most egy darabig nem fogok tudni megmozdulni! – közlöm mosolyogva, noha ez így nem egészen igaz. Mosogatni például fogok, méghozzá hamarosan, sőt a heverőig is el tudok vergődni egy kis csendes pihenőre. A tengerpart vagy a muglifalu vagy akármi várhat még pár órát. Tele hassal amúgy sem jó pancsikolni, meg hoppanálni, meg úgy egyáltalán. Az olaszok is sziesztáznak evés után, tuti a horvátok is teszik. És a mondás szerint ha Rómában vagy tégy úgy mint a rómaiak, így most mi is így teszünk. Pihizünk egy csöppet, hogy aztán újult erővel vághassunk neki mindennek is.