Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

Kétkedve húzom fel a szemöldökömet és meg is csóválom a fejemet. Ó hát dehogynem fáj, ismerem magam, biztos hogy nem csak úgy a földre ejtem le a dolgokat.
- Ne becsülj le, a semmiben is képes vagyok elesni vagy tömegkatasztrófát előidézni egy üres teremben – persze túlzok egy csöppet. Azért ennyire ügyetlen még én sem vagyok – elvileg. De inkább készüljön csak fel a legrosszabbra, úgy nem éri meglepetés. Plusz legalább nem jön túl közel hozzám. Két legyet egy csapásra. Bár mostanában egyre jobban tudom kezelni a közelségi dolgokat. Általában.
- A gyilkos házakba le kell kaparni a falat? – álmélkodok, mert én egy gyilkolászós filmet sem láttam még, vagyis elejétől a végéig soha. Mindig szinte azonnal elkapcsoltam, ahogy rájöttem, hogy milyen témájú. Mindenesetre gondosan megjegyzem a fiú szavait. Ki tudja, lehet hogy egyszer át akarom festeni a lakást. Nem valószínű ugyan, de jól jöhet ez az információ. – És vajon miért nem tapétázunk? Vannak azok a dörzsis anyagúak, amikbe kiemelkedik a minta és érzed ha végighúzod rajta a kezed. Olyan is van, amit lehet más színre festeni. Mókás lenne.
És valószínűleg sokkal nagyobb munka, na meg hozzáértés kéne úgy megcsinálni a pizzériát. De nagyon szuperul nézne ki. Már látom is magam előtt. Az már persze megint más kérdés, hogy magának a helynek tetszene-e. Ki tudja.
- Biztos lesz valami mondva, hogy milyen színek jöhetnek szóba. Lehet, hogy úgy lesz, hogy az egyik fal almazöld mondjuk, a másik pár árnyalattal világosabb vagy sötétebb például. Szóval nem egyféle zöld az egész … hanem nem tudom, több. De ízlésesen több – vonok vállak mert én ehhez aztán totál nem értek. Ha rajtam múlna csak egyféle szín lenne itt eleve. Nem variálnék. És úgy még vitázni sem kellene.
- Oké, akkor alapozok én is – bólintok mosolyogva és már nézelődök is körbe, hogy hol is láttam a hengert. Merthogy láttam ám, valahol. De, hogy hol?! Á, meg is van! Diadalmas vigyorral a képemen odamutatok majd sietek is megszerezni, mielőtt elorozzák előlem. És már itt is vagyok. Klassz, eddig mást se csináltam, mint ide-oda futkostam festés címszó alatt. Nem rossz.
- Hát, az albérlet nem annyira fura. Egyszerűen csak nagyon öreg maga a ház. És a bútorok, berendezési tárgyak is. De nekem tetszik így, eleve nagyon jó a kisugárzása a helynek, igazán otthonos, öröm hazamenni. A házinéni felajánlotta, hogy ha szeretném akkor korszerűsíthetünk, de nem igazán szeretném. Imádom úgy ahogy van, az utolsó csálé szögig minden négyzetmiliméterét – áradozok az újdonsült albérletemről, nagyjából olyan boldogan és szenvedélyesen, mint egy anya a gyerekéről. Vagy egy gazdi az állatáról. Vagy tudnék még sorolni pár példát. Aztán rájövök persze, hogy sikeresen elsiklottam több érdekes dolog felett is, így most némi homlokráncolás után visszalavírozom magam.
- Ezek szerint akkor te sem a kastélyban laksz? – kérdezek vissza rögtön. Hogy milyen egy pesti albérlet, hát arról meg fogalmam sincs. Nem volt szerencsém ott lakni. Vagy hát nem is tudom, hogy nem-e éppen ez a szerencse. Eléggé túlzsúfolt a mi kis fővárosunk, én meg afféle vidéki lányka vagyok. – Szerintem mindennek vannak érzései, úgymond kisugárzása. Egy épületnek éppen úgy, mint egy virágnak, vagy egy embernek. Mágia nélkül is. A mágia biztos segít, hogy ezek felerősödjenek, gondolom. Ezen még nem gondolkoztam el úgy igazán. - vannak furcsa elgondolásaim annyi szent. Ez is azok közé tartozik, hogy mindennek lelke van. Tisztára mintha buddhista lennék. Pedig egyik valláshoz sem tartozom. De ez szimpatikus az övékben. Már ha nem tévedek és tényleg az övékben van szó az ilyesmiről.
– Csak most szokod a mágiát? Mugli közegben nevelkedtél? – nézek rá kíváncsian, aminek az oka az, hogy a srác idősebbnek tűnik nálam. Tehát valamelyest, már bőven volt elég ideje, hogy hozzászokjon a mágiához. Még akkor is ha mugliszármazású, mint én. Érdekes, vagy valami nyelvi botlás vagy nem tudom mi, de érdekes.
- De hát, akkor miért … - kezdek bele ismét, hiszen nem értem, hogy miért nem küldjük el akkor őket? De most komolyan, milyen vendéglátósok vagyunk mi, ha egyszer befogjuk dolgozni a falatozni óhajtókat? Olyanok, akik gyorsan helyre akarják pofozni a helyet, hogy mielőbb pizzával a kezükben mászkáljanak ne pedig festékes vödrökkel.
- Sziasztok! Kedves tőletek, hogy segítetek. Köszönjük! – fordulok oda az érkezőkhöz barátságosan némi fáziskéséssel, majd Beliánra pillantok, aki mintha kevésbé élvezné a hirtelen rá irányult figyelmet. Azt, hogy mindenki tőle várja, hogy eligazítsa őket. Ó, hát ez egy ismerős érzés, nagyon is.
- Hm, vagy ecsettel a széleket is megcsinálhatod azon a részen, ahol mi már lealapoztunk – fordulok a fiatalabb fiúhoz, akinek persze nem tudom a nevét, nem az én házamba tartozik. Majd a lány felé fordulok – Te meg esetleg a létrával felül ecsetezhetnél. Így gyorsabban haladnánk, vagy … nem jó ötlet Belián? – pislogok végül vissza a kollega úrhoz, mert hát végül is ő jobban átlátja. Lehet, hogy csak zavarnánk egymást még úgy is, ha nem egyszerre pingálnánk, hanem ők egy kicsi fáziskéséssel kezdenének el követni minket. Áh, én ehhez nem értek.
- Ó. Akkor csak háttérzajként megy? Hm, így cím alapján nem igazán – csóválom meg a fejemet kicsit szomorkásan, majd felemelem a fülhallgatót és közel tartom a fülemhez, hátha úgy felismerem a dalt. Eleinte szemöldökráncolva meredek magam elé, majd a felismerés pillanatában kisimulnak a ráncok. – Hallottam már párszor, csak nem tudtam, hogy ez a címe, meg előadója. Nem mai darab.
Visszaeresztem óvatosan a fülest és végre ismét munkára fogom magam. A hengerezés nehezebbnek bizonyul, mint amilyennek gondoltam. Legalábbis ecsettel festegetni egyszerűbb. Lehet, hogy azért, mert azt már tudok. Ezt meg még sose próbáltam. De nem adom fel, ha tetőtől talpig festékes leszek akkor is rájövök a nyitjára.
- Szeretem ezt az illatot, olyan … megnyugtató. Mármint a festékszag. Nem a higító – korrigálom rögtön magam, mielőtt még valamiféle fura figurának néz, aki idült vigyorral az arcán szimatolgatja az agysejtromboló löttyöt. Ó nem, én éppen elég dinka vagyok teljesen épp agysejtekkel is. Eszem ágában sincsen tönkrevágni őket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

egy szép vasárnapon| o

Hűha, tud ez a lány kérdezni! Ráadásul nem egyszerűeket. De komolyan, ma volt egyáltalán egyszerű kérdése úgy kifejezetten hozzám? Mármint ami nem a pizzákkal kapcsolatos meg ilyesmi? Nem úgy rémlik. Szóval nem meglepő módon ez sem egy könnyű kérdés.
- Hű, azt mondanám így elsőre, hogy a sushi de nagyon sok kaját szeretek. Szóval nehéz választani. Neked? – dobom vissza a kérdést. Személy szerint nem tartom annyira fontosnak, hogy kinek mi a kedvenc étele/itala, hiszen tényleg nehéz egyetlen egyet kiválasztani. A legtöbb embernek több kedvence van és úgyis az aktuális hangulata szerint fog választani.
- Tehát akkor órarend szerint mennek a dolgok – vonom le a következtetést a sztorijával kapcsolatban. Nem tartom túl meglepőnek, igazából azon se akadnék fenn ha teljesen random csinálnának mindent. Amúgy is általában vannak bizonyos megszokások, szabályok az ünnepekkel kapcsolatban, amihez ragaszkodni szoktak az emberek. Én is. Csak nem a szüleimmel. Velük sose volt ilyen, hogy szenteste ekkor ezt csinálunk, ekkor azt, meg szilveszterkor. – Gondolom akkor most izgatott vagy az első külön szilvesztered miatt.
Ezt nem nehéz észrevenni, pörög rendesen a csajszi. Oké, mikor nem. De most mintha annál is inkább ragyogna erről beszélve, mint máskor. Talán a srácos sztorit leszámítva, akkor sokkal inkább lebegett két méterrel a föld felett. Annyira elgondolkodom ezen, hogy teljesen meglep az ismételt hirtelen témaváltás. Először végighallgatom, ahogy mesél a kacsájáról és csak utána töprengek el a válaszomon.
- Hát, varázsvilágból van, nem meglepő ha más mint egy mugli kacsa. Benito amúgy jól bírja, ő amolyan igazi macska. Ilyenkor szerintem alszik, amikor nem vagyok otthon. De el szokott kísérni ha éppen olyanja van. Mivel elemis lény, így nem nézik rossz szemmel ha velem jön a tanórákra, hiába nem lakom már a kastélyban. Amióta a faluba költöztem talán egyszer ha eljött velem suliba amúgy – dobolok egy picit az asztalon, ahogy próbálom felidézni, hogy mikor is volt ez, amikor eljött velem. Nem tudnám megmondani, csak azt tudom, hogy volt egy ilyen az tuti. Áh összemosódnak néha a napok, események.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

- Nem szoktam horrorfilmeket nézni. Azok olyan … ijesztőek – naná, hogy azok. Direkt azok. Sebaj. – De, akkor nem kellene felújítani azokat a házakat, ha már voltak olyan buták, hogy oda költöztek. Ezek után megkérdezem viszont Kati nénit, hogy a mi házunkba halt-e meg valaki.
Na nem mintha elköltöznék onnan ha igen, vagy hát nem tudom, de mindenesetre nem árt tudni. Lehet hogy jól tettem, hogy nem változtattam szinte semmit se. Amit meg igen, az szerencsére tetszett a háznak.
- A nagy hőt meg tömeget én sem bírom, szóval meg tudom érteni a tapéta álláspontját is – vigyorodom el. Persze az is tiszta sor, hogy tapétázni bonyolultabb, meg nyilván drágább is. Csak hát na, szebb. – Nemhogy modern, de szerintem művészek sem. Vagy legalábbis nem festők. Ha művészetet szeretne a főnök, akkor adjon egy zongorát és játszok én neki mindenféle klasszikust – vagy inkább mégsem, túl sok itt az ember és még mindig nem szeretem ha néznek, amikor játszom. A zöld színes elmélkedésre csak bólogatok, bár én látom a különbséget bizonyos árnyalatok között. De tény, hogy zöld. A rózsaszínre felnevetek én is, kizárt dolog, hogy én azzal a színnel fessek le bármit is. Na nem, azt aztán nem. Közben pedig folytatom az alapozást. Azt nem mondom, hogy profin csinálom, de minél több fura vonalat húzok a falra annál jobban megy, hogy ne a földre meg rám jusson a festékből. Fog ez menni na.
- Biztos, nem tudom, hogy mi a neve. Tök klassz, mert Kati néni szokott sütni és ad is belőle mindig, meg én is szoktam neki levinni amikor csinálok valami finomat. Olyan … mintha a nagymamám lenne, csak jobb annál, mert a nagyim nem túl jó fej – árulom el a fiúnak ezt az apró kis információt a családomról. És ennyi éppen elég is volt belőlük, gondolni sem akarok többet rájuk.
Érdeklődve hallgatom Belián sztoriját, és egy pillanatra nem is nagyon tudom hova rakni azt, hogy ő dolgozni jött ide először. Mármint, hogyhogy? Olyan fiatalon engedték a szülei, hogy ő ne tanuljon? Aztán az, amit mond csak még jobban összezavar.
- Tényleg? Szokatlan lehetett akkor eleinte az egész. Régóta vagy itt? A szüleid nem ellenezték, hogy ilyen helyre jössz dolgozni? Vagy, tudják egyáltalán? – árasztom el szegényt kérdésekkel. Lehet, hogy az lenne a legkézenfekvőbb kérdés, hogy akkor mégis mit keres ő itt mugliként, de nekem ez valahogy nem tűnik annyira lényegesnek. Nyilván tudott a varázsvilágról, miért ne lakhatna és dolgozhatna hát itt? Ő tudja, hogy mit szeretne és neki mi a jó. Lenézni meg végképp nem nézem le érte.
Közben pedig társaságunk akad, így félbeszakad a beszélgetés, vagyis hát átalakul. Kicsit furcsának hatnak a fiatal srác szavai, hiszen eléggé nehezen elképzelhető, hogy a festésnél ne tudna valami sokkal érdekesebbet vagy izgalmasabbat csinálni. De értem, hogy mit próbál mondani. Hogy nem gond félretenni azokat, ennek a kedvéért. Valahogy én is így szoktam lenni vele. Igaz, hogy most nem is volt kérdéses, hogy bejövök segíteni, hiszen itt dolgozom. Na nem mintha a főnök úr kötelezővé tette volna a részvételt. Egyszerűen csak így érzem helyesnek. És nagyon jó csapatépítő is ez a kis festegetés. Az meg mókás, hogy kissé egymás ellen beszélünk Beliánnal. Szerintem könnyebb ecsettel dolgozni, és úgy tűnik, hogy a fiatalabb srác is így látja. Bólintok csupán a kérdésére, hogy pont jó helyre mutat, azokról a bizonyos szélekről van szó. Amíg ő elkezdi azt festegetni, addig belemártom ismét a hengerem a festékbe és folytatom az alapozást.
- Van amikor én is szoktam, de a fejemben úgyis megy mindig valami, szóval sokszor felesleges – teljesen meg tudom érteni, hogy van Belián a zene dologgal.
- Igen, nagyon ügyes vagy – dícsérem meg a fiút, látszik, hogy szüksége van a pozitív visszajelzésre. Lehet, hogy az életkora miatt, vagy alapból ilyen, vagy mert még életébe nem fogott a kezébe ecsetet.  De teljesen mindegy melyik, amúgy is ki szoktam fejezni a véleményemet. És bár igen, benne vagyunk a beszélgetésben, azért én részemről odafigyelek mind Benettre, mind a lányra. És persze bármikor becsatlakozhatnak a témába, vagy feldobhatnak másikat is. És ezt meg is teszik. Belián veszi magához a szót, meg is várom, amíg befejezi, újdonságot éppen nem mond.
- Igen, én ősz óta dolgozom itt. Jaj ne haragudj … Laura vagyok – válaszolom a kérdésére mosolyogva, majd bocsánatkérő fintort vágva bemutatkozom. Kiment a fejemből ez az apróság. Pedig mennyivel egyszerűbb úgy felhívni valakinek a figyelmét valamire vagy akár csak beszélgetni valakivel – főleg ekkora társaságban – ha tudjuk is, hogy mi a másik neve. – És te? Dolgozol már valahol? – kíváncsiskodom, mert hát hiába elsős, ki tudja, lehet hogy már vannak ilyen tervei.
- A körömlakk szag az nem olyan rossz, a nagyon édes parfümöt viszont nem bírom – bólintok egyetértően. Nem teszem hozzá, hogy nem is szoktam használni parfümöt, vagyis hát nagyon ritkán.  Időközben Belián igyekszik bevonni Benettet a társalgásba, ami remek ötlet. De tényleg, csatlakozzon csak be nyugodtan. Bármelyik témához. Nem harapunk. Ám annál gyorsabban és ügyesebben haladunk így négyen.
- Ó, szuper! Tartunk szünetet? Megnézhetnénk, hogy mi a felhozatal – javaslom a többieknek a főnök szavait hallva. Körbepillantok a pizzériában, hogy lássam ki hogy halad, de ahogy nézem mi iparkodunk a legjobban. Nem baj, elvagyunk mint a befőtt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

egy szép vasárnapon| o

Ahogy nagyon régen rólam azt már megállapították: szeretem a változatosságot. Talán ezért sem tudok olyan könnyen kimondani olyat, hogy mi a kedvenc ételem vagy italom. Rengetegféle van amit még nem is ismerek, és azok közül amikhez már volt szerencsém is, hát nehéz dönteni. Könnyebb lenne azt elmondani, hogy mi az amit nem szeretek. Kiwi, meg borscs példának okáért.
- Jó a fűszerezésük, gyakran csinálok olyasmi kajákat – bólintok egyet az olasz szó hallatán. A tengeri herkentyűkre nem is reagálok, van amit kedvelek belőlük, de így hirtelen meg nem tudnám mondani, hogy mit. És nem is most fogok rájönni arra, hogy vajon mi a neve annak a kis bigyónak, ugyanis egy újabb kérdést kapok. Erre már szélesen elvigyorodom. Ez könnyű, túlságosan is könnyű.
- Semerre, hacsak a Balaton nem számít annak – felelem fülig érő szájjal. Szomorkodhatnék is rajta, de minek? Az, hogy eddig nem voltam sehol még nem jelenti azt, hogy nem is fogok menni. Főleg úgy, hogy már tudok hoppanálni ugyebár. – Eddig voltam Fehérvárcsurgón, Budanekeresden, Üstösdön, öö Szalamantonban táborban, Balcsin, meg ugye itt – sorolom fel a fantasztikusan érdekfeszítően rövid listát a kezemen számolgatva és töprengve, hogy vajon kihagytam-e valamit. Az, hogy hol utaztam át, vagy hol szálltam át az lényegtelen, azokat nem számolom bele.
- És te? – dobom vissza a kérdést kíváncsian. Valahogy a külföld téma az mindig is vonzott. Más országok, más kultúra. Izgalmas, érdekes, klassz. A szilveszteri terveit, vagyis a terveinek hiányát is érdeklődve hallgatom. Én szeretem előre eltervezni a dolgokat, legalább egy bizonyos szintig. Az utolsó pillanatban egy hirtelen ötlettől vezérelve nekilódulni valaminek, na az nem én vagyok. Viszont mint mindig, most is nagyon boldog vagyok, hogy nem kell a szüleimmel töltenem egy ünnepet se, nem kell hozzájuk igazodni. De ezt már tudja a lány szerintem.
- Más jelet nem is mutat amúgy? Mármint csak az utal arra, hogy varázskacsa, hogy sokkal tovább él, mint a mugli világban? – nem nagyon gondolkodtam még el ezen, hiszen nekem ugye cicám van, azok eleve jó sokáig élnek. Tizenpár évig ugyebár. De ha azt nézzük, hogy elemis lény, hát ki tudja. Lehet, hogy együtt öregszünk meg. Az klassz lenne.
- Beni? Fú,  elsőbe kaptam, akkor 3 már tuti megvan. Elég fiatal volt még, szóval olyan 3,5-4nek mondanám. Még sok jó évünk van együtt a fiatalúrral – kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz öregen. Valószínűleg majd fehéresebb lesz a bundája, meg biztos mogorva morcos cica lesz. Egy ideig elvagyok azzal, hogy próbálom elképzelni a nyugdíjas korú macskám, majd felocsúdok és visszakanyaradok oda, ahonnan ez az egész beszélgetés indult.
- És Mihailnak van valamilyen állata? Vagy nem tudod?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

tavaszias téli napon

Idén sem láttunk sok havat, mármint a télre értve, nem az évre. Ki tudja, lehet hogy húsvétkor szánkózni fogunk ugyebár. Igaz, hogy nem különösebben bánkódom emiatt, főleg azóta nem, hogy simán kreálok én jeget, havat bármikor, bárhol. A nagy zima meg annyira nem hiányzik. Kellemes egy vékony szövetkabátban flangászni, bár most éppen csak meleg pulcsi van rajtam – abból kettő is. Jobban illik ez a szerelés a helyhez, ahova készülök. Vagyis inkább az eltervezett dologhoz.
Amióta csak beköltöztem a szuper kis birodalmamba azóta rendszeresen elhaladok a játszótér mellett. Persze rögtön felébredt benne a gyerek, csupán az akadályozott meg eddig abban, hogy birtokba vegyem a helyet, hogy általában tele van. Amikor meg nem volt, akkor meg én siettem valahova. Viszont az a helyzet, hogy volt alkalmam már kitapasztalni, hogy mely időszakok azok, amikor pangás van. És most éppen az van. És kellemesen süt a nap, és már-már szinte tavasz-érzetem van.
Lendületesen haladok hát a faluban, vidáman dúdolászva és szökdécselve, kedvemet semmi sem szegheti ezen a pompás napon. Ma játszóterezni fogok és kész! Kissé meglep ugyan, hogy a játszóteret messziről pillantva egy alakot fedezek fel, de nem kisgyerek forma szóval szerencsére nem kell megváltoztatni a szándékaimat. Főleg mert az illető is épp birtokba veszi az egyik hintát. Ahogy közelebb érek egyre ismerősebbnek tűnik a srác, merthogy srác ugyebár. Még pár lépés és már széles mosolyra is húzódik a szám. Ó, hát én őt ismerem!
- Szia Eli! – kiáltok rá vigyorogva és vadul integetve már távolról, aztán szinte feltépem a kis kaput, belépve rajta csak belököm és sietek a mellette lévő üres hinta felé. Jóleső, hangos szusszanással veszem birtokba, megragadom a láncokat ám egyelőre csak picit mozgatom a hintát, talpaimmal végig a földön maradva. – Nem gondoltam volna, hogy találok itt valakit, de klassz, hogy pont téged sikerült. Mizujs? Élvezed az enyhe időt? - árasztom el szegény fiút azonnal kérdésekkel jókedvűen. Tényleg örülök neki, remélem ezt sikerül értelmesen a tudtára is adnom. Mostanában mintha kicsit nehezebben értenének meg a környezetemben. Biztos bennem van a hiba, nemtom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

egy szép tavaszi napon a szünetben
még a Lau-lak előtt várva ... destination unknown
 x |o
 

Végre itt a szünet, amit bizony már nagyon vártam. És még most is nehezen hiszem el, hogy túl vagyok az egészen, és még át is mentem simán. Ugyanis hát persze, hogy túlvállaltam magam de úgy érzem, hogy megérte. Majd most, ma kiderül, hogy mennyire érte meg a pihenésre fenntartott időmet is gyakorlással és gyakorlással és gyakorlással tölteni.
Előre-hátra hintázva álldogálok a kapum előtt, kényelmes farmerba bújva, zöld pólóba, meg egy kis vékony dzsekiben, vállamon átvetve a hátizsákom szíja. Látszatra – és érzetre – olyan, mintha csupán egy-két dolog lenne benne, de ez csalóka ugyanis rengeteg mindent rejt magába. Hiába, ezek a tértágítóbűbájjal ellátott tatyók igazán praktikusak.
Néha fel-felpillantok az ablakba, ahol Benito tanyázik, durcásan pislogva néz le rám. Ő sajnos ma kénytelen otthon maradni, túl feltűnő jelenség lenne. Márpedig ma muglinak kell tűnnünk, mindenféleképpen. Ennek megfelelően a pálcám is jól el van pakolva a táskába, mert itt azért csak nem hagyom, sose lehet tudni, hogy kell-e valami miatt. Izgatottan nézelődöm körbe, várva hogy megérkezzen Thomas, akinek nincs valami sok fogalma arról, hogy mégis mit terveltem én ki. Napokkal ezelőtt csak annyit kérdeztem tőle, hogy nincs-e kedve kirándulni jönni velem, piknikezéssel egybekötve, hiszen annyira szép idő van meg minden. Azt is hozzátettem, hogy persze Herceget is szívesen látom ám, nyugodtan hozza magával ha úgy gondolja, de Beni kimarad a buliból. Nem árultam el neki erről többet, hogy hova és hogyan tervezem a kirándulást. Megbeszéltük a mát, megbeszéltünk egy kora délelőtti időpontot és most majd’ kiugrik a szívem az izgatott idegességtől, hogy mit fog szólni ha beavatom teljesen. Oké, most már nem csak izgatott vagyok, de kicsit parázni is kezdtem. Mi van akkor ha nem fog neki tetszeni az ötlet? Basszus, lehet, hogy fel kellett volna készítenem rendesen, hogy tudja mire vállalkozik. Nyugi, Laura, nyugi. Ne fesd a falra az ördögöt, nyugi. Nem lesz gond, maximum újratervezés lesz. Jaj, jöhetne már…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

egy szép tavaszi napon a szünetben
 még a Lau-lak előtt
x |o
 

Az izgatott meg néha ideges várakozás közben dúdolgatni kezdek, csak úgy önmagam megnyugtatására. Nem egy konkrét dal, csak mindenféle random dallamok, amik csak úgy jönnek, majd elhalnak a fejemben, feledésbe merülve. Valamennyire hatásos a dolog ugyanis nem kezdem el csavargatni a hajamat, vagy rágcsálni a szám szélét.
Hamar felfigyelek a felém közeledő fiúra, arcom rögtön felderül és széles mosoly költözik rá. Mint mindig, ha meglátom. Amíg közelebb ér addig bőven van alkalmam megszemlélni az öltözékét, és azt, hogy mennyire lazán van. Kíváncsian szalad fel a szemöldököm, hiszen látszólag nem hozott semmit sem. Hm. És Herceg sincs itt. Ettől egyszerre önt el a megkönnyebbülés és valamiféle szomorúság, mert tudom, hogy mennyire élvezte volna a kutyus az úticélt. De talán így könnyebb, jobb lesz.
- Szia! Köszi – valahogy sikerül megállnom, hogy ne piruljak el egy egyszerű dicsérettől. Oké, végül is a ruhámat dicsérte na. Amit valószínű, hogy még nem látott, elég ritkán veszem fel, pedig szeretem. Kivételesen nem bókolok vissza, egyszerűen csak újra végigfuttatom rajta a tekintetemet, a napnál is világosabban kifejezi ez is a véleményemet.
- Nos, ő most fog totál kiakadni – mondom magam is felpillantva az ablakhoz. Még pont vethetek egy pillantást a megforduló cicáról, majd eltűnik szem elől. – Mondjuk talán annyira nem fog besértődni, mert Herceg nincs itt.
Az biztos betenne neki, hogy őuraságának itthon kell maradnia, de a kutya az bezzeg jöhet. Majd kiengesztelem, most van ennél sokkal sürgetőbb dolgom is. Például, hogy ne kezdjek el újfent parázni a kérdések miatt, amik elhangzanak. A gyomrom így is bukfencezett már egyet. Megköszörülöm a torkomat párszor, hogy eszembe jusson mindaz, amit már milliószor elmondtam magamban.
- Arra gondoltam, hogy … szóval a suli környékén már elég sok mindent felfedeztünk, de messzebb nem igazán voltunk és … - veszek egy nagy levegőt megszakítva az elhadart szavaim áradatát. Nyugi. – Szeretnélek elvinni az Anna-rétre. Hoppanálva – mondom ki végül az úticélt és az általam tervezett utazási módot is határozottan. Rövid szünetet tartva fürkészem a vonásait, hogy vajon mit szól hozzá. Azt tudom, hogy utazott már így mással, de velem még soha. Társashoppanálásra nem vállalkoztam azonnal, ezt tudta, azt is, hogy Benitot kezdtem el így utaztatni ide-oda a faluban. Amit viszont nem árultam el, hogy elkezdtem gyakorolni a társast is. Meglepetésnek szántam, hogy majd egyszer csak elutaztatom így valahova. Rengetegszer hoppanáltam oda egyedül is, a segítőmmel is, amíg teljesen ezermilliószázalékos nem lettem abban, hogy nem lesz baj. Oda-vissza simán menni fog. – Budapesten van. El tudlak. Nem lesz semmi gond – teszem még hozzá, aztán csak várok a reakciójára.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

szép tavaszi napon a szünetben | itt is - ott is
 x |o
 

Most én nézek együttérzően, csak éppen én a barátomra és nem az ablak felé. Tudom, hogy mennyire szeretné, ha állandóan mellette lehetne a kutyusa, meg hogy jót tesz nekik, ha szokják a szeparáltságot nem iskolaidőben is. Inkább nem is említem ennél jobban dolgot, nem szeretném ha szomorkás lenne egész nap, ha nehezebben tudná elfogadni meg megszokni, hogy ma nincs mellette.
Látom rajta, hogy nem tudja hová tenni a mondandómat. Hogy miért lényeges a hely pontos megnevezése például. Soha nem említettem neki azt a helyet, ugyanis nem olyan rég még azt sem tudtam, hogy van ilyen. Azt tudom, hogy ott van a Normafánál, az meg Budán van és körülbelül ennyi. Miért olyan fontos mégis az, hogy kihangsúlyozom a helyszínt? Semmiért. Egyszerűen így sikerül. Hoppanáláskor megszoktam, hogy nagyon határozottan az úticélra gondolok, néha ki is mondom a hely nevét, biztos ami biztos alapon. Megnyugtat kicsit most a tudat, hogy teljesen biztos vagyok abban, hogy hova akarunk menni. Még az érkezési hely képe is megelevenedik előttem.
- Oké – felelem kissé kérdő hangszínnel. Ez túl könnyen ment, vagyis hát na, egyértelmű, hogy én parázok jobban ettől. De talán ez természetes is, mert bár fel se merülne bennem, hogy így utazzunk ha nem lennék biztos abban, hogy nem lesz gond, mégis valahol bennem van a kis mondatocska, ami úgy kezdődik, hogy de mi van akkor ha… . A helyválasztásom pedig tényleg viccesnek hathat, csak éppen a földrajz és én sose voltunk jóban, az hogy a két hely talán nincs is olyan messze egymástól az nem igazán tudatosul bennem. Igaz, ha tudnám akkor is így mennénk, innen. Mert bár el tudnék kandallózni Thomasékhoz, és onnan hoppanálni, de … szóval először szeretném úgy csinálni, ahogy megszoktam. Az pedig a faluból való indulást jelenti, mint ahogy a faluba való visszaérkezést is. Bár lehet, hogy most majd megpróbálkozom azzal, hogy hazafuvarozzam a fiút és majd úgy hazajövök, meglátjuk.
- Túl messzire még nem tudok társhoppanálni, sajnos az rengeteg gyakorlással jár, hogy növeljem a távolságot és mondjuk valami külföldi helyre tudjak úgy menni. Arról a helyről meg jókat hallottam, és … - vonom meg a vállamat befejezésképpen. Az a hely volt a legszimpatikusabb és kész. Mindeközben igyekszem ellazulni, de látszólag nem készülök sehogy sem a nagy utazásra.
- Akkor, mehetünk? – teszem fel még a kérdést majd megkapva a pozitív választ a barátom keze felé nyújtom az enyémet. Akár egymásba is kapaszkodhatnánk, de menni fog így is a dolog, szóval rajta áll, hogy belémkarol-e vagy sem. Mindenesetre én veszek egy mély levegőt, amit lassan engedek csak ki, kiürítve közben teljesen az elmémet úgy, hogy semmi más ne maradjon benne csak a kívánt úti cél. Majd belevetem magam a semmibe. Én mindig így érzem. A felfoghatatlanul rövid idő alatt is végig erősen, határozottan tartom Thomast, remélem, hogy azért nem fájdalmasan, elvileg nem. Majd kivet magából a semmi, előtűnik a hatalmas nagy zöld rét, az erdő, a helyes kis fa asztalkák a padokkal. Mi kicsit távolabb érkezünk, a kápolnától nem túl messze landolunk elegánsan.
- Minden oké, jól vagy? – fordulok azonnal a barátomhoz aggodalmasan, végigmérve, hogy egyben van-e vagy nincs-e rosszul, ilyenek. Nem vagyok gyakorlott társas hoppanáló, Liam bácsival meg Rileyval lehet hogy sokkal simább ez a fajta utazás neki. Csak lassan kezd el terjedni bennem az öröm, hogy megcsináltam, itt vagyunk és látszólag minden oké.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Anna- rét, egy szép tavaszi napon a szünetben | x |o
 

Igen, nekem ez új. Hogy mással együtt hoppanálok, hogy én viszek valakit. Valakit, aki nem tud. Ha gond lenne, ha tök máshova lyukadnánk ki, akkor annyi, kész vége lenne. Egymásután többször hoppanálgatni, nos nem éppen bölcs dolog. Nekem még nem. Kell némi idő a kettő között, amíg összeszedem magam, mert hát azért kimerítő dolog. Furcsa érzés még mindig. Egyre kellemesebb, de attól még furcsa. Mást vinni meg még nagyobb erőfeszítés, mint egyedül. Reménykedtem abban, hogy esetleg csak pár méterrel rontom el a célt, ami még belefér, mármint direkt olyan helyen bukkantunk fel, ami védett a mugliktól. Fogalmam sincs, hogy miképp van megoldva, pedig mondták, de talán mindegy is. A lényeg, hogy itt nem lepleződhetünk le. Amputo-bigyótól sem tartottam. Kevésbé elegáns landolástól, na attól igen. És ebből adódó sebesülésektől is. Azzal viszont nem számoltam, hogy másféle gubanc is lehetne, például hogy a barátom rosszul lesz. Basszus.
Nagyon nincs jól, hiszen becsukja a szemét és továbbra is fog, kapaszkodik belém. Immáron két kézzel. Igyekszem stabilan állni és tartani őt, sőt még közelebb is lépek hozzá, hogy ha úgy van akkor a vállamra hajthassa a fejét, vagy ha dőlni kezdene előre vagy hátra, akkor jobban tudjam majd tartani. Finoman megcirógatom a kezét kedveskedően, alig érezhetően, nehogy ez a kis mozdulat rontson az állapotán. Azt semmiképpen nem szeretném. Lassan lélegzem, talán segíteni próbálom őt ezzel a ritmussal és várom, hogy kicsit enyhítsen a fogásán, hogy jobban tartsa magát. Nem azért mert fájna, vagy mert túl nehéz lenne, erről szó sincs. Hanem mert akkor tudnám, hogy kezd jobban lenni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Anna- rét, egy szép tavaszi napon a szünetben | x |o
 

Az én aggódásom egy szemernyit sem csökken, hiába a bíztató mosoly, meg hogy megáll egyedül a saját lábán. Bocsánatkérőn mosolygok hát vissza, hiszen most miattam van rosszul, de egyelőre nem kérdezgetek a dologról. Úgy tűnik, hogy ő sem kíván magyarázatot adni arra, hogy ez most mi is volt. Hogy szokott-e ilyen lenni, vagy ha szokott is akkor ez most rosszabb volt-e vagy úgy egyáltalán, hogy mi van.
- Igen, ez a Szent-Anna kápolna. Ha jól tudom, akkor ő volt Szűz Mária anyukája – bólintok miközben lassan követem a fiút a kápolnához. Egy keveset utána olvastam ennek, de nem túl sokat, mivel inkább a klassz rét az ami miatt erre a helyre esett a választásom. – A Normafa mellett vagyunk amúgy, a libegő is közel van, meg a kisvasút is – kissé megemelem a szemöldököm miközben ezeket mondom, nem tudom, hogy ezek mondanak-e neki valamit. Hogy tudja-e mi az a libegő például. A kisvasút – gyermekvasút hivatalosan – az nyilván stimmel neki. Viszont semmi különleges nincs ebben a helyben. Szép, amerre a szem ellát mindenhol rét meg fák, a levegő tiszta. Tökéletes helyszín piknikelni. – Vannak ilyen tipikus helyek, ahova mennek az emberek tavaszolni, mint a Margit-sziget, vagy a Városliget; de nem szerettem volna annyira a városba menni. Viszont a fővárostól messzebb még nem tudok társashoppanálni. Sok gyakorlással majd egyre messzebb fogok tudni, majd külföldre is menni fog de egyelőre csak ennyi megy.
Ennyi. Nem különleges a hely, az alkalom az. Hogy már képes vagyok arra, hogy el tudjam őt vinni rövidebb utakra és hogy jó úton vagyok afelé, hogy messzebb is eljussunk. A világ bármelyik pontjára. Milyen pompás egy gondolat, egyszer csak gondolunk egyet és hopp, irány Afrika, vagy megnézzük a pingvineket a déli sarkon. Tudom, várhattam volna amíg valami tényleg igazán menő helyre tudom elvinni, vagy akár elmehettünk volna valami moziba is, de szerettem volna minél előbb megosztani vele ezt.
- Persze, minden van nálam. Innivaló, mindenféle harapnivaló, pléd, minden – tanár úr kérem én készültem vagy mi a szösz. Elő is kotorom a táskámból az egyik üveg limonádét és már nyújtom is át neki mosolyogva. Visszazárom a táskámat és ismét a hátamra veszem, hiszen csak nem a kápolna mellett fogunk letelepedni. – Keresünk valami klassz helyet? – indítványozom a napsütötte rét felé pislogva. Kicsit megint kezdek izgatott lenni, ám továbbra sem tértem napirendre az érkezésünk okozta rosszulléte felett. De egyelőre fontosabb, hogy letelepedjünk és harapjunk valamit, biztos kell neki az energia azok után. Nekem nagyon az biztos, farkaséhes vagyok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Anna- rét, egy szép tavaszi napon a szünetben | x |o
 

Bólogatok, bár tudom jól, hogy már meg is kapta a választ a kérdésére. De attól én még helyeslek. Végül is lehetne akár úgy is, hogy nem. Hogy valami Anna hercegkisasszonynak volt ez a kedvenc helye és emiatt nevezték el így a rétet. A kápolna meg csak később jött. Hm, jobban belegondolva halvány lila gőzöm sincs, hogy melyik volt vajon előbb, na mindegy.
- Öhm, az egy ilyen drótkötélpálya ami a hegy tetejére vezet az aljáról. Vannak ilyen padszerűségek rajta, amikre fel lehet ülni és úgy visznek fel. Majd ha van kedved sétálgatni a környéken, akkor látni is fogod – megint bajban vagyok, hiszen olyan dolgot próbálok elmagyarázni amit én sem értek teljesen. Tudom milyen, láttam már, de még soha nem ültem rajta. Azt se tudom, hogy pontosan hogyan működtetik. Amit tudok, de azt biztosan, hogy eléggé para gondolat, hogy a hegy felett tök magasan, egy padon ücsörögve haladjak, miközben egy vékony korlát választ el attól, hogy kizuhanjak. Ja és azt ki is hagytam, hogy meg se áll az a vacak, hogy kényelmesen, nyugodtan ki-be tudj szállni, nem, úgy kell felpattanni meg lepattanni róla. – Fogalmam sincs, hogy miért pont libegő a neve – teszem még hozzá. Remélem nem azért, mert ide-oda lengedezik az a vacak. Az biztos, hogy egy fél másodpercig sem búslakodnék ha nem akarnánk kipróbálni.
Szükségem van a megerősítésre, és naná, hogy érdekel a véleménye. Hiszen pont azért gyakoroltam annyit, hogy ne lehessen – nagyon – rossz tapasztalata, hogy jó benyomása legyen a velem utazgatásról. Szóval nagyon is jól esnek a szavai, halványan el is pirulok tőlük.
- Köszönöm, nagyon igyekeztem – felelem szinte suttogva, lesütve a tekintetemet. Csoda, hogy nem fájdult meg a fejem a nagy koncentrálástól, annyira nagyon igyekeztem. De nem, teljesen jól vagyok, sőt mi több, madarat lehetne velem fogatni örömömben. Hatalmas vigyorral figyelem hát a szomját oltó fiút, a félrement limonádé maradékát, ami megúszta a letörölgetést, pedig amennyire tudom elpárologtatom. Aztán amíg ő a kápolna belsejében gyönyörködik addig én elrakom a palackot. Nagy puffanással landol a táska alján, gondolom, hogy ott és hangból ítélve az egyik doboznak ütközött.
- A hoppanálás okozta? – teszem fel a kérdést lassan lépdelve a fiú mellett magam elé meredve. Még mindig foglalkoztat, hogy ez mindig előfordul-e vele, vagy csak most. Lopva pillantok rá a fiúra, aki úgy néz ki mintha eddig ő is a saját gondolataiba lett volna mélyedve, majd körbepillantok és megtorpanok. – Szerintem itt jó lenne, szerinted? Van egy kis árnyék is ha túl meleg lenne, és elég egyenletes a talaj.
Mutatok rá a kis fára, ami mellett épp elhaladni készültünk. Csupán egy szavába kerül a fiúnak és már elő is kerül a táskámból a pokróc, le a fűre és telepedhetünk is le.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Anna- rét, egy szép tavaszi napon a szünetben | x |o
 

Igen, libeg. Tök magasan a föld felett. Egy pad. Egy vékony korláttal. Nem nekem való és pont. Egyelőre úgy tűnik, hogy a barátomat sem hozza lázba túlzottan a dolog, legalábbis nem csap le rá rögtön. Hál’ Istennek.
Nem tudom, hogy miért így kérdeztem. Hogy miért ezt kérdeztem. Hiszen tudom, hogy a hoppanálás okozta. Azt nem tudom, hogy mindig ez van-e. Talán … talán félek megtudni a választ. Talán ezért ezt a kérdést tettem fel. Egy aprócska esélyt, reményt adva még magamnak, hogy másról lehet itt szó. De nem. Hát persze, hogy nem. Tehát rosszul van a hoppaná … oh. A jókedvem okozta fejem felett lebegő láthatatlan lufi egy pillanat alatt pukkad ki, olyan hangosan, hogy cseng tőle a fülem. Vagy a talpam alatt lévő levegőréteg, amin eddig méterekkel a föld felett lebegtem olyan váratlanul tűnt el, hogy a hirtelen földet éréstől süketültem meg egy pillanatra. Persze ezek nyilván a képzeletem szüleményei, ám az tagadhatatlan, hogy a fiú hangja olyan most számomra, mintha valamiféle rossz rádióból szólna. Már nem szokott vele ilyen lenni. Most van, amiatt hogy idehoztam, amiatt ahogy idehoztam.
- Sajnálom – mondom neki elhúzva kicsit a számat. Nem akartam, hogy rossz legyen neki, pont ezért … áh mindegy. De gyakorolhatok én akárhogy, meg igyekezhetek teljesen zökkenőmentessé tenni az egészet, ki nem tudom védeni az ő szervezetének reakcióját. Ezek szerint legalábbis, hiszen Rileyval is ilyen volt, márpedig ő biztos, hogy nagyon gyakorlott hoppanáló. De még ha nem is rajtam múlik, akkor sem szeretném, ha szenvedne. – Szóval, először mindenkivel rossz? – kapaszkodok ebbe, mint valami fuldokló a mentőövbe. Akkor, akkor nem voltam nagyon ügyetlen? Ugye? A bizonytalanság szinte sugárzik a tekintetemből, ahogy végre ránézek és felhagyok a lábam tanulmányozásával.
Hamarosan el is készül a piknikezőhelyünk, kényelembe is helyezzük magunkat és némi töprengés után kibújok én is a cipőmből. Nem engedek annak a fura késztetésnek, hogy a zoknimat levetve hagyjam, hogy a fűszálak a talpamat csiklandozzák. Ahhoz még nincs elég meleg. Így marad rajtam a mókás cicamintás zokni.
- Hm? – kérdezek vissza szorgosan adogatva a különféle felvágottakat, sajtokat, zöldségeket tartalmazó ételtartókat. És persze előkerülnek a házi zsömlécskék is, Kati néni jóvoltából. Ez az utolsó, amit kiveszek a táskából, ám le már nem teszem, megállok a mozdulatban. Csodálkozón nézek Thomasra. Keresztelőjére? Azta. Valamiért én eddig tökre abba a hitbe éltem, hogy meg van keresztelve, de rájövök, hogy ha meg lenne akkor most nem lenne neki ilyenje. Meg, hogy ugye Liam bácsi vezette be a vallásba, mentek együtt templomba satöbbi, szóval talán emiatt lett ez a kavar a fejemben. A csodálkozás széles mosollyá alakul és öröm csillog a szemeimben.
- Hiszen ez fantasztikus! – állok neki rögtön lelkesedni vele együtt örülve. Merthogy ő örül ám, tudom én azt, hogy tiszta zizgés belül. Határozottan bólogatok, amikor mondja, hogy mikor és hol lesz az esemény, pedig őszintén szólva fogalmam sincs, hogy aznapra hogy vagyok beosztva. De teljesen mindegy, mert szerencsére olyanok a kollegáim és főnökeim, hogy ütközés esetén simán át tudom variálni a beosztásom. Mázlista vagyok, na.
- Köszönöm a meghívást, mindenképpen ott leszek! – ütök meg egy kicsit hivatalos hangot, de csupán azért, mert millió dolog – főleg kérdés – van most a fejemben. – És, hogy lesz? Lesznek keresztszüleid? És fú, Liam bácsi biztos borzasztóan boldog! Azta! – ennyit a hivatalos hangról, már hadarok is lelkesen. Majd finoman elmosolyodom, nem akartam én letámadni őt, meg hát úgy is elmond mindent magától is. De, akkor is, ez fantasztikus!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Anna- rét, egy szép tavaszi napon a szünetben | x |o
 

Végül is, lehetett volna rosszabb is. Érhettünk volna földet úgy, hogy eltörik a lába. Vagy hogy hiányzik egy ujj a kezéről vagy akármi. Nem, nem érhettünk volna. De na. Oké, hogy nem tehetek róla, de ha nem így hozom ide, akkor meg aztán tényleg pláne semmi baja nem lenne. A fáradtságot leszámítva, amíg ideutazgatunk muglimódon.
Felelni kezd a kérdésemre, én pedig újra a földet szemlélgetem, ezúttal már harapdálva a szám sarkát. Nem mindenkivel rossz. Liam bácsival például nem. De, ezek szerint akkor kellemetlen lesz neki mindig velem jönni, csak … hozzászokik? Oké, én ezzel most nem tudok mit kezdeni. Nem akarok most ezzel mit kezdeni. Teljesen biztos vagyok abban, hogy mindent a szokásos módon csináltam, tehát nem ronthattam el semmit sem … de mégis én okoztam azt a rosszullétet. És nem egy egyszeri dologról van szó, hiszen innen még haz … ó. Lépteim lelassulnak, arcomból egy pillanatra kifut az összes szín. Aztán döntök.
Majd rendezkedek a pokrócon, játékosan megmozgatom a lábujjaimat a zokniban, ficánkolásra késztetve ezzel a cicusokat. Átlendültem a korábbi szomorkodáson, noha nem felejtettem ám el, csak sokkal fontosabb, hogy arra koncentráljak, hogy együtt vagyunk ezen a csodaszép helyen. Na meg az örömhírre, amit az imént osztott meg velem a barátom.
- Riley? Az nagyon klassz! Tökre el tudom őt képzelni keresztszülődnek! – jó, nem is tudok másról, aki annyira közel állna Thomashoz, vagy Liam bácsihoz, mint a doki. Figyelem az izgatott mozdulatokat, csoda, hogy egyáltalán még képes egy helyben ülni. Örömömbe belevegyül a kíváncsiság ahogy mesélni kezd, ami a félrebiccentett fejtartásomban mutatkozik meg. Tekintetembe már nem fér bele több érzelem egyszerűen. De valami nem oké a sztorival, mármint nem az a felhőtlen nagy boldogság érzetű.
- Oh – hagyja el torkomat némán ez a szó. Mindkét vezetéknév, értem már. Az nem olyan egyszerű. És sejtésem be is igazolódik, amikor kifejezi ezt. – Megértem és biztos vagyok benne, hogy ő is megérti. Persze, örült volna ha rögtön azt mondod, hogy felveszed a nevét, de … igaza van, nem ettől vagytok család – fejezem be kicsit sután a dolgot. Nem vagyok benne biztos, hogy most nyugtatgatnom kéne, hiszen már megint változott a hangulata, ahogy újabb dolgokat elevenít fel a beszélgetésből. Imádom benne ezt, hogy az egyik pillanatban még végtelenül szomorúnak hat, a következőben meg madarat lehet vele fogatni. Szeretetteljesen rá is mosolygok a barátomra.
- Ő vezetett be a hitbe – viszem fel kicsit a hangsúlyt, pedig nem is várok megerősítést. Jól emlékszem, hogy így volt. Mármint ilyesmit mondott a barátom. – Biztosan nagyon büszke rád.
Elég csak elképzelnem, hogy mennyire nagy dolog lehet ez a férfi számára, hogy a fia követi azon az úton, meg ugye Thomas izgatott, meghatott vonásait és máris vékony könnyréteg lepi el a szememet. Ez tényleg fantasztikus hír!
- Szokás vinni valamit, vagy szokott lenni a ceremónia előtt vagy után valami összejövetel? –teszek fel újabb kérdéseket próbálva visszatartani azokat a fránya könnyeket. Nincsen könnyű dolgom valljuk be őszintén.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Anna- rét, egy szép tavaszi napon a szünetben | x |o
 

Fura dolog ez a névváltoztatás, van akinek könnyen megy eldobni az addig megszokott családnevet, van akinek nehezebben. Thomasnál az utóbbi az érvényes. Nem csupán a hirtelen változás miatt – bár biztos gondolkodott már rajta -, hanem szerintem azért is, mert nem sok mindenre emlékszik a szüleiről, de mégis tőlük kapta a legfontosabbakat. Azt, hogy él és a nevét. Talán úgy érzi, hogy az emléküket sérti meg ha megválna a nevétől, vagy módosítaná. Talán. De persze nem tudhatom hogy pontosan mik vannak a háttérben, csupán tippelgetni tudnék. A lényeg mindenképpen az, hogy ahogy én is, úgy Liam bácsi sem kerít túl nagy feneket az egésznek. Egyelőre a fiú nem áll készen erre és ennyi. Elfogadjuk, megértjük, nem faggatjuk.
- Hát persze, biztos vagyok benne – nyugtatom meg szelíd mosollyal az arcomon. Ezt ő is tudja nagyon jól, de szívesen ismételgetem neki, ha erre van szüksége, hogy ne eméssze magát vagy hogy tele legyen repdeső pillangókkal legbelül az örömtől. Én is tele vagyok velük, olyannyira, hogy kis híján itt kezdek el zokogni, amit hát persze, hogy észrevesz.
- Pe-persze, csak … nagyon meghatódtam, és … nagyon örülök a hírnek – sütöm le kicsit a szememet, jobbommal az arcomhoz nyúlva, hogy a szökni igyekvő cseppeket letöröljem. Na szép, örömömben sírok, ez annyira rám vall. Balomat a térdemen nyugvó kezére helyezem, finoman megszorítva azt, ezzel is nyomatékosítva, hogy rendben vagyok, de tényleg.
- Úgy tudom a mugliknál kis korban valamiféle aranyékszert szoktak adni a kislányoknak a keresztelőjükre, a fiúknak … öhm, na azt látod nem is tudom – felelem elgondolkodva. Biztos vagyok benne, hogy szoktak kapni valamit a gyerekek keresztelőjükre. De nem a muglik között vagyunk, és fogalmam sincs, hogy a varázslók között ez mennyire szokás-e. Viszont a kérdés kissé megváltozik bennem, amikor kiderül, hogy lesz náluk utána valami.
- Oda lehet vinni gondolom valami finom sütit, vagy akármit? – kérdezem izgatottan, már azt tervezgetve, hogy milyen finomsággal fogok betoppanni. Azt el is felejtettem megkérdezni, hogy lesz-e más is ott vagy csak ilyen kis szűk körű lesz, de igazából teljesen mindegy is. Így is úgy is nagyon jó lesz a hangulat. – Kell előtte valamin részt venned? Ilyen felkészítőn vagy bármin?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Anna- rét, egy szép tavaszi napon a szünetben | x |o
 

Követem tekintetét és egy pillanatra összeszalad a szemöldököm. Lehet, hogy egy kicsit túlzásba vittem volna a csomagolást? Lássuk csak: van itt szalámi, sonka, szalonna, kétféle sajt, paradicsom, paprika, retek, uborka, házi zsömlék, persze van egy kis adag vaj meg kés is akad. Kiraktam már a gyümölcsöt is, meg az innivalót, egy kis linzert … oké, határozottan sok mindent hoztam, bőséges a felhozatal.
Elég furcsán jön ki, hogy arról kérdezgetem, hogy kell-e neki ajándékot vinnem a keresztelőre. Valljuk be őszintén, hogy nem gondoltam bele úgy igazán ebbe, amikor megszólaltam. Persze én azonnal eldöntöttem, hogy fogok adni valamit a fiúnak, akár szokás akár nem, szeretem meglepni mindenfélével. Legyen az valami különleges vagy egy apró kis semmiség, mint most ez a piknik. De az, hogy vajon a varázslók közt is dívik ez a keresztelőkor ajándékozós módi az viszont érdekel. Mindenesetre ahogy a válaszát kezdi már zavarba jövök, mert nem akartam ilyen helyzetbe hozni. Ujjaimmal a pokróc mintáját kezdem el követni, csak hogy valamivel leplezzem – vagyis inkább egyértelművé tegyem – zavarom.
- Sose tudom, hogy milyen ünnepi hagyományok vannak csak a mugliknál, meg csak a varázslóknál. Lehet, hogy kéne keresnem egy könyvet ezzel kapcsolatban. Érdekesnek találom a különbségeket, meg az azonosságokat – adok magyarázatot arra, hogy miért kérdeztem rá. Szerencsére a süti téma viszont visszahozza a jó kedélyállapotot. Ezt sem tudom, hogy miért kérdeztem meg, hiszen mindenképpen vinnék. Úgy néz ki ma a felesleges kérdések napja van nálam.
- Biztos nagyon szép lesz. És milyen klassz már, hogy az első ilyen templomos élményem pont a te keresztelőd lesz – mosolygok rá sugárzón. Megfordult már a fejemben, hogy elmegyek valamiféle istentiszteletre, csak hogy tudjam mégis hogy zajlik egy ilyen. De persze nem jutottam még el. Szóval izgalmas lesz. Körülbelül úgy fogok rácsodálkozni mindenre mint … mint … mint, ahogy Thomas szokott. Ő azonban a szokásos jeleket mutatja éppen, persze nem tudatosan, így, így picit komolyabbra veszem a dolgot. – Nagyon jó, hogy előtte tudod is gyakorolni. Hogy mikor hova kell állnod meg mikor mit kell mondani, meg ilyenek. Rendes tőlük, hogy erre odafigyelnek és nem úgy mész oda, hogy fogalmad sincs mi lesz. Fel tudsz készülni egy kicsit, hogy minden zökkenőmentesen menjen a nagy napon.
Mondhatnám szimplán azt is, hogy minden rendben lesz, ne aggódjon. De fontosnak tartottam rendesen kifejteni. Közben felvágom a zsemlémet, megkenem egy kis vajjal, aztán pakolok bele sonkát, meg sajtot, meg retket.
- Oh, tányérokat nem hoztam. Pedig próbáltam rendesen felkészülni. De várj, azt hiszem van itt valahol szalvéta – rakom le a kész szendvicsemet az egyik doboz tetejére, majd vállig beletúrok a táskába. Majd diadalmas mosollyal rakom le elénk a vidám virágmintás szalvétákat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Anna- rét, egy szép tavaszi napon a szünetben | x |o
 

Lehetséges, hogy ezt nem hangsúlyoztam ki túlzottan. Egyszer, régen beszéltünk arról, hogy nem voltam még. Azóta pedig nem is került elő a téma, tehát akár végül is megtörténhetett volna már a dolog.
- Igen, az első. És nem is igazán tudom, hogy mire számítsak. Mármint, biztos nagyon jó lesz, csak tudod – fejezem be sután, magamban folytatva tovább a töprengést. Vajon milyen érzés lesz, fog-e tetszeni maga a mise, a hangulat, a pap bácsi mennyire tud majd úgy szónokolni, hogy megérintsen vele. Nem hiszem, hogy unottan fogok ott ücsörögni, de szeretném ha … ha minden jól alakulna na.
- Hát persze, hogy nem – értek vele egyet. Tényleg minden rendben lesz, és akár belezavarodik akár nem, egyszerűen fantasztikus élmény lesz neki is, nekünk is. Szerintem mi észre sem fogjuk venni ha elront valamit, tuti annyira meg leszünk hatódva.
- Aha, igen – mondom kicsit elszontyolódva. Határozottan bosszant, hogy otthon hagytam a tányérokat, pedig még ki is készítettem őket. Tényleg szerettem volna, ha minden tökéletesen sikerül ma. Halványan elmosolyodom a rögtönzött szalvéta-tányér láttán, igazán aranyos és kedves tőle, hogy ilyeneket mond. Egy icipicit javul is a kedélyállapotom, de látszik rajtam, hogy nagyon elgondolkodva eszegetem a szendvicsem. Pár falat után lerakom inkább a szalvétámra, veszek egy kis paradicsomot, de nem harapok bele.
- Tudod, már hetek óta gyakorlom a társashoppanálást. Meg is kértem a suligondnokot, hogy segítsen, mert ő nagyon sok helyen járt és tényleg profin tud hoppanálni. És szeretném, hogy a fontosabb helyismereteim meglegyenek. Ha … ha egyszer mondjuk külföldre szeretnénk látogatni, akkor könnyen és gyorsan odajussunk. Megtehettem volna, hogy nem izélek ezen, és simán társashoppanálok a közelben, de … biztosra akartam menni, hogy nem lesz gond – árulom el neki szégyenlősen, hogy mennyi munkám van abban, hogy most éppen itt vagyunk. Hogy azért vállaltam mindezt, hogy tényleg a világ bármely pontjára elmehessünk, ha éppen ahhoz lenne kedvünk. – Szóval kitaláltam a pikniket, meg ezt a helyszínt. De azt már nem tudom, hogy a tányér miért volt annyira fontos. Egy pikniken – csóválom meg a fejemet felnevetve. Csoda hogy ezüst evőeszközt nem hozok meg ilyesmit. Egek, Laura.  
– Mit szólnál ahhoz, ha evés után kicsit ejtőznénk, eget bámulnánk ilyesmi, aztán szétnézhetnénk. Megmutathatom, hogy is néz ki a libegő. - fordulok vidáman Thomas felé, lábaimat törökülésbe húzva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Anna- rét, egy szép tavaszi napon a szünetben | x |o
 

Nem értem a visszakérdezését. Vagyis a szavait értem, persze, csak azt nem, hogy mire vonatkozik. Az ötletemre, hogy mi legyen miután ettünk, vagy még a korábbira, hogy mégis milyen megfontolásból kezdtem én neki a társas hoppanálásnak. Az biztos, hogy eléggé el van merülve a gondolataiba. Lehetséges, hogy nem is hallotta rendesen, hogy miket mondtam?! Nem is lenne baj igazából.
Nem tudom hát, hogy mit válaszoljak neki, de nem is nagyon kell ezen agyalnom, mert vagy felidézi magában az utolsó mondataimat vagy fogalmam sincs, de választ ad rájuk. A megkönnyebbülés hullámokban áraszt el és arcomra egy mosoly költözik.
- Szuper! Azt nem garantálom, hogy fel is szeretnék rá ülni. Eléggé … ijesztő. Nem igazán nekem valók ezek a dolgok, de nézni más – világosítom fel a helyzetről. Nehogy meglepődjön, hogy bizonytalankodom amennyiben ő ki is szeretné próbálni. Lehet, hogy felülnék rá vele, de valószínűbb, hogy nem. Már ha szeretne egyáltalán. De ezen minek is töprengek így előre? Ja, igen, tudom már. Hogy eltereljem a gondolataimat a rossz irányból. A gond csak az, hogy az újabb dicséret is arrafelé sodor. És főleg az, hogy Thomas kicsit furcsa. Nem az igazi az öröme, a lelkesedése. A libegővel kapcsolatban sem. Nem nehéz rájönni, hogy a hoppanálással van összefüggésben ez az állapot nála. Előtte tök jól volt ugyanis.
- Ártani nem árthat ha tudok. Még ha esetleg nem is fogom használni ezt a tudást soha. A lehetősége megvan, hogy ha mégis szeretnék, vagy szeretnénk akkor nincs ilyen téren akadálya a dolognak – rántom meg alig láthatóan a vállamat. Bízom benne, hogy érti ennyiből, hogy ez nem olyan elképzelés nálam, hogy csináljuk és kész. Hogy megyünk, hoppanálgatunk összevissza. Nem, dehogy is. Ha nem lett volna rosszul sem úgy működne. Ha nem szeretne így utazgatni, vagy ha nem is szeretne utazgatni akkor nem tesszük. És ennyi, ilyen egyszerű a dolog. Nem fog rosszul esni, nem fogok megbántódni, csak … próbálok felkészült lenni arra az esetre ha mégis. Így hogy rosszul lett már koránt sem tartom annyira fergeteges ötletnek, vagy valószínűnek hogy valaha is elugorjunk mondjuk Kanadába. Messze van, fárasztó, időeltolódás … biztos totálisan kikészülne.
Miközben beszélek végig a vonásait figyelem, hogy vajon emiatt olyan furcsa-e. Hogy ő esetleg nem szeretné, vagy tart tőle csak nem szeretne most lelombozni, mert úgy örülök hogy sikerült. Vagy valami más zavarja-e. Visszafogom a nyelvem hegyére tolakodó szavakat, kivárok inkább. Ha nem változik az arckifejezése majd megkérdezem akkor, hogy mi a baj. Ó, az is lehet hogy most tökre nem is akar ilyenekkel foglalkozni, mert annyira a keresztelő körül forognak a gondolatai. Ez eddig nem is jutott az eszembe!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Anna- rét, egy szép tavaszi napon a szünetben | x |o
 

Jaj de jó! Határozottan megkönnyebbülök attól az icipici reakciótól, amit a szavaimra kapok. Akkor nem valószínű, hogy fel kell valahogy másznom arra az izére! Talán majd egyszer kipróbálom. Az biztos, hogy előbb szánom rá magam, mint hogy a kandallóba lépjek. A kandallótól változatlanul a tűzre asszociálok és nem mondhatnám, hogy túl jó viszonyt ápolok az ellentétes elememmel. Finoman kifejezve.
Meglepetten nézek rá, ahogy felteszi a kérdést. Valamiféle hümmögésre vagy valami ’hát jó’ szerűségre számítottam inkább. Esetleg arra, hogy a visszakozásomat hallva elmondja, hogy ő nincs oda az ötletért. De ehelyett valamiféle értetlenkedést hallok csak.
- Nem tudom – felelem bizonytalanul. Nyilván fogom használni, és nem csak a falun belül fogok hoppanálgatni, vagy esetleg át Budanekeresdre. De messzebbre, főleg külföldre … nem tudom na. – Főleg a társas részére gondoltam – bököm ki végül a fejemet az ég felé emelve. Ó nahát, de szépek a felhők! Jaj, de most a hoppanálásról van szó. – Fogok hoppanálni, persze. Eddig is tettem rövid távra. Most majd menni fog a távolabbi helyekre utazás is, szépen lassan. De … ez a része amúgy is jönne magától idővel, ahogy egyre többet és többet hoppanálok. Csak … ha mondjuk neked egy távolabbi helyszínre hoppanálás az már inkább nem férne bele, vagy ilyenek … - harapom el a mondat végét továbbra is a tovakúszó felhőket nézegetve. Mégis ki mást akarhatnék én magammal vinni társas hoppanálásra? – Tök hasznos lehet, ha mondjuk kitaláljuk hogy leruccannánk megnézni valami várjátékokat Visegrádon, vagy a Balcsin a tűzijátékot. De … - ajj fogjam már be. Ez kezd egyre szánalmasabb lenni. Nagyon érdekelnek a különféle kultúrák, szeretnék utazgatni, de nyilván nem teljesen spontán, hogy na most akkor irány. Jaj de hogy is. És szeretném ha részese lehetne ennek az élménynek a barátom. De … hogy gondolhattam én azt, hogy ennek ő tökre örülni fog, amikor tudom, hogy neki idő kell, hogy eljusson oda, hogy valami nagyobb változás legyen a megszokott dolgokban. És ez mennyivel nagyobb dolog már, mint egy nálam alvás. Istenem de buta vagyok.
- … majd kiderül mi lesz, úgyse mostanában valósulhatna meg ezekből valami -vonok vállat végül, jelezve, hogy hagyjuk. Nem fontos ez az egész most. Nem akarom, hogy kellemetlenül érezze magát. Kicsit odébb csúszom, ki a pokróc szélére majd az ülő helyzetemet fekvőre cserélem. Kezeimet a hasamon nyugtatom, lábaim térdben felhúzva. Fejemet oldalra fordítom, a barátom felé, apró kis mosolygáskezdemény jelenik meg a szám sarkában. - Szépek a felhők - jelentem ki, mintegy megmagyarázva a helyzetváltoztatásomat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Anna- rét, egy szép tavaszi napon a szünetben | x |o
 

Abba kéne hagynom a gondolkodást, mert már lassan tényleg mindent, az ég egy adta világon mindent beleveszek ebbe az egészbe, hátha valamiféle magyarázatot, megoldást találok, hogy most mégis mi is a gond. A jelek szerint csak arrafelé nem irányulnak a gondolataim amerre kéne. Maradnak annál, hogy a kellemetlen hoppanálás élmény okoz itt valamit, meg az, hogy totál hirtelen álltam én elő ezzel az ötlettel.
Mindenesetre már épp elég idő ment el arra, hogy valahogy megpróbáljam érthetően kifejezni magam és egészen hiábavalónak tűnik. Thomas nem oldódik fel, rontani meg nem akarok a helyzeten. Talán az lenne a legjobb, ha csöndben maradnék egy darabig, aztán majd továbblendül a dolgon, vagy felhoz más témát vagy nem tudom. A felhőket nézegetem hát, mígnem meghökkenve nem pillantok rá a kérdezgető barátomra. A gondnokkal gyakorlás hogyan és mikéntje a gond? Ez zavarja? Hát de … hát de … oké, na erre nem is gondoltam. Pedig hát nagyon úgy tűnik, hogy ez a helyzet. Egy aprót biccentek csak, jelezve hogy már kezdem kapizsgálni a dolgot.
- Ajánlották. Mármint, szóba került a lányokkal, hogy milyen klassz az utazgatás, és akkor az egyikük említette, hogy tökre irigyli Mr. Selwynt, merthogy ő rengeteg helyen járt, és nagyon profi ebben az egész hoppanálósdiban – kezdek bele lassan az elejéről. Azt hogy miért érdekelt a társas változat és a sok helyszín már tudja, azt már elmondtam, azt most nem keverem bele már megint. – Egy kicsit beszélgettünk róla, vagyis hát én csak hallgattam őket. Úgy voltam vele, hogy á, inkább megkérdezem-megkérem majd Rileyt, mert őt ugye ismerem. Bár Mr. Selwynnel is többször összefutottam már járőrözés közben, de az ugye más. Aztán előkerült egy pletyka, ami nem is pletyka mert igaz, emlékszem rá hogy én is olvastam az újságban. Szóval … tőle nem kell tartanom – állok meg egy pillanatra ismét ránézve a barátomra. Nem tudom, hogy sejti-e mire utalok, de ha nem az sem baj. A lényeg, hogy Sethtől nem kell félnem. Hiába felnőtt férfi, hogy úgy mondjam tökre ártalmatlan rám nézve. Nem is kezdtem el pánikolni. – Úgyhogy megkerestem, hogy legalább valami tanácsot adjon, hogy kezdjek egyáltalán neki az egésznek. De végül az lett, hogy elvállalta, hogy segít. Kb két hete, egy-két alkalommal órák után hoppanáltunk. Először a falun belül összevissza, külön-külön, majd társasba, majd ide. Ő vitt először, ami nagyon fura volt. Nem ijesztő, de nem is épp kellemes. Megszokható – torpanok meg ismét, ahogy visszaemlékszem arra az érzésre. Nem pánikoltam be attól, hogy most meg kell fognom a kezét, és csak annyira volt gyomor összeugrasztó, hogy még simán tudtam koncentrálni a feladatra. És mindig csak addig tartott az a fizikai kontaktus ameddig kellett, soha egy pillanattal tovább. Fürkészve nézem tovább Thomast miután végigmondtam – reményeim szerint érthetően – az egészet. Keresem a jeleket, hogy feloldódik-e vagy még mindig van-e benne feszültség, hogy megnyugszik-e attól, hogy tényleg nem kell féltenie Sethtől, ő tényleg nem veszélyforrás. Ettől függetlenül úgy érzem, hogy rossz döntés volt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Anna- rét, egy szép tavaszi napon a szünetben | x |o
 

Ha tudatná valahogy akkor nem fejtegetném itt ennyire az egészet. Lerövidíteném valahogy. Nyilván nem tőmondatokra, mert azoknak olyan hülye hangzása tud lenni. Olyan érzetet kelthetne, hogy nem akarok beszélni róla. De mivel nem adja jelét annak, hogy túl sok mindent zúdítok rá egyszerre így próbálom a lehető legjobban megértetni vele, hogy volt ez az egész.  Hogy nem csak úgy random találkoztam össze egy emberrel hanem megelőzte ez a … ez a … nem is tudom mi. Ha nem tudtam volna meg róla azt, amit, akkor eszembe se jutott volna felkeresni őt. Hogy nem veszélyes rám nézve, kizárt dolog, hogy bármit is akarjon tőlem, hogy úgy nézzen rám amitől bepánikolok.
Látom az értetlenséget a barátomon, de nem kérdez közbe semmit sem, csak folytatásra ösztökél. Így is teszek hát, majd legfeljebb jobban kifejtem azt amire visszakérdez. Már ha visszakérdez, mert mintha kezdené összekötni az egészet. Olyan … más lesz az arca, kezdek határozottan aggódni. És hiába várok a feloldódására az már világos. Helyezkedik, nekem pedig összeugrik a gyomrom és továbbra is olyan gondolatok vannak bennem, hogy valami rosszat csináltam, hogy ez hiba volt. Ülő helyzetbe tornászom magam, nem fog menni ez a nyugodt fetrengés. Hiszen minden vagyok csak nyugodt nem.
Bólintok egyetértésem jeleként, igen, meglepetésnek szántam. Az egészet. Mindent. Csak katasztrofálisan sült el. Nyelek egyet, picit lejjebb hajtva fejemet a zoknim mintáját nézegetem és hallgatom őt tovább. Ne tegyem, ne csináljak ilyen meglepetéseket. Mert rosszat teszek vele neki. Mármint nyilván nem azzal, hogy ide jöttünk és piknikezünk, hanem azzal, hogy nem tudott arról, hogy ezt mi előzte meg. Hallgatásba burkolózom pedig már abbahagyta a beszédet, és nyilván valamiféle válaszra vár. Az viszont … nem … egyszerű. Kicsit azt hiszem leblokkoltam most, hogy elkerüljek bizonyos gondolatokat. Kizárva ezzel minden mást is. Lehunyom lassan a szememet, jobb kezem ráakad pár fűcsomóra, amit erőteljesen tépegetni kezdek.
- Nem … nem zavar, ha te ilyet csinálsz. Értem miért teszed, és a megfelelő időben úgy is megtudom – válaszolom alig hallhatóan. Soha nem éreztem negatív dolgot ezzel kapcsolatban. Hiszen nem arról van szó, hogy ne lenne fontos, vagy ne akarná elmondani vagy ilyesmi. Én sokkal jobban tudom kezelni az utólag kiderülő dolgokat. Ő nem.
- Sajnálom - fűzöm még hozzá, amivel még mindig nem válaszoltam a kérdésre. Miért olyan nehéz beszélni most? Lopva Thomasra pislogok, majd csak úgy magam elé meredek és bevillan pár dolog. Nem sok olyan dolog volt, amit később mondtam el neki. De voltak olyanok, és mindegyik beszélgetés ilyenné vált. Én pedig nem szeretném ha ez megismétlődne.
– Nem csinálok többet ilyet. Kö-köszönöm, hogy elmondtad mit érzel – mondom végül aprókat bólogatva. Értékelem ezt, tényleg, hiszen nem lehetett egyszerű. Szóval inkább mondjam el ezentúl hm? Legyen hát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Anna- rét, egy szép tavaszi napon a szünetben | x |o
 

Téved. Nagyon nagyot téved. Nem ő okozza ezt. Én okozom ezt. Eleve már voltak bennem mindenféle negatív gondolatok, amiket igyekeztem a lehető legjobban a háttérbe szorítani. Rossz érzés volt bennem, amikor megláttam mennyire rosszul lett attól, ahogy idehoztam. Pedig hát Seth mondta, hogy nem mindenki viseli jól ezt a fajta utazást. De reménykedtem abban, hogy ha Thomas nem is viseli jól, akkor sem ennyire rosszul reagál rá. Erre meg most rá is tettem egy lapáttal, mert nem csak azzal leptem meg, hogy így és ide hoztam. De az is teljesen új volt neki, ahogy szert tettem erre a tudásra. És, ami az egészben a legrosszabb, hogy ha odafigyeltem volna, ha rendesen végiggondoltam volna, akkor tudhattam volna. Egyáltalán nem probléma az, amire kér. Sem az, hogy nehezen kezeli ezeket a dolgokat. De az, hogy ennyire hülye legyek, és folyamatosan rosszat okozzak neki … na ez a hatalmas nagy baj. Meg az, hogy ebből ő talán semmit nem is sejt.
- Felejtsem eeeel? – viszhangozom a szavait teljesen megdöbbenve. Ezzel a kijelentésével egy pillanat alatt kiránt az önmarcangolás mocsarából, tekintetem már nem cikázik össze vissza, hanem pislogás nélkül nézek rá. Ezt most nem mondhatja komolyan! Mármint dehogynem, komolyan érti, tudom én azt … de hát akkor is. Visszakozik, semmissé igyekszik tenni a kérést, és elrendezi egy olyan kijelentéssel, amitől összeszűkül a szemem és vékony vonallá préselődik a szám. Na nem, ezt nem.
- Nem – mondom is ki egyszer azt a szót, ami megállás nélkül ismétlődik a fejemben. A mostani határozottságom éles kontrasztja a korábbi elhaló beszédemnek. Ennyi, felülemelkedtem azon, hogy magamat ostorozzam, hiszen azzal is csak ártok. Végigpillantok a kinyújtott lábbal ücsörgő fiún, majd gyorsan elhatározom magam és már cselekszem is. Ülésből térdelés lesz, így araszolok közelebb és ereszkedem le a popsimra közvetlenül a lába mellett. Nem tudok teljesen vele szemben elhelyezkedni, csak ennyire. De megfelel.
- Először is, nem vagy hülye. Másodszor pedig nem tudom, nem akarom és nem is fogom elfelejteni. Mert érdekes, mert fontos. És mert nem gond. Minden további nélkül meg tudtam volna tenni most is hogy elmondom, hogy mi az elképzelésem, a tervem, mit tanulok és miért. Ugyanúgy megmaradt volna a meglepetés, hogy ide jövünk, és az is, hogy pont így. Simán megoldható. Egyáltalán nem probléma az, amit kérsz, és az sem amiért kéred – adom a tudtára határozottan. Tartok egy kis szünetet, hogy benedvesíthessem kiszáradt ajkaimat, majd megköszörülöm a torkomat és rátérek a nehezére.
- Igen is fontos, mert nem szeretnék neked semmiféle kellemetlenséget okozni – óvatosan fogalmazok, mert nem csupán arra utalok, hogy nehezen építi be ezeket az infókat. Úgy általában, semmilyen módon nem szeretném megbántani vagy fizikai vagy érzelmi fájdalmat okozni neki. Ha tudok tenni ezek ellen, odafigyeléssel vagy akármi, akkor azt szeretném tenni. – Most még is azt tettem, és tudod mi az egészben a legrosszabb? Hogy ez nem az első ilyen eset volt. Már volt ilyen, hogy később mondtam csak el dolgokat, és te utólag próbáltad valahogy megemészteni, beilleszteni és teljesen kikészítettelek vele. Volt már ilyen … és mégis megcsináltam ugyanazt mégegyszer. Rájöhettem volna, elkerülhettem volna és akkor nem okoztam volna ezt. Ez a baj, ezért vagyok, voltam úgy elkeseredve. Mert buta módon nem vettem ezt észre – tessék, most már tudja, hogy koránt sem az a problémám, hogy ő mire kér, vagy hogy tönkrement a szupi kis meglepim – ami nem is – vagy hasonlók. Hanem tényleg az, hogy buta vagyok és nem vettem észre, hogy ez őneki mennyire rossz. Ettől szomorodom el mindig, saját magamtól. Az hogy elmondja mindazt, ami benne van az pont, hogy jó.  – Úgyhogy ne kérd, hogy felejtsem el, és ne közöljem előre ezentúl inkább az ilyesmiket valamilyen szinten. Ne kérd azt, hogy figyelmen kívül hagyjam, hogy ez neked nem jó. Nem … nem megy – ne kérd, hogy bántsalak – És ne … ne csináld ezt. Ne zárkózz be, ne tartsd magadban ezeket. Ha úgy teszel akkor nem tudok javítani, változtatni a dolgokon – ha úgy teszel abba tönkre fogunk menni, te is, én is. Te azért mert nem tudsz vele megbirkózni egy idő után, én azért mert bántalak. Látni fogom, ugyanis, hogy bántom valamiképpen, csak éppen nem fogom tudni, hogy mivel vagy mit tehetnék ellene. Tudom jól, hogy azzal hogy ha tényleg figyelmen kívül hagynám ezt a kérését akkor ez lenne. Inkább fojtaná el magában, minthogy elmondja és én így reagáljak. Szóval figyelnem kell arra is, hogy ne mélyedjek el túlságosan a saját magam szapulásába.  – Kérlek ne tedd ezt – kérlek szépen, könyörgöm, ne tedd ezt velem. Gyorsan pislogok párat, úgy tűnhet, hogy azért mert eddig meredten néztem a fiút. Pedig nem, a megjelenni kívánó könnyréteget tüntetem el elemi mágiával, hogy észre se vehesse, de ez az ösztönös mozdulat sajnos megmarad. A gondnokos kérdését pedig nem felejtettem ám el, csak jelenleg sokkalta fontosabbnak tartom a többit tisztázni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Anna- rét, egy szép tavaszi napon a szünetben | x |o
 

Látom rajta, hogy nem érti ezt a hirtelen és éles váltást a hangulatomban, hangszínemben. És miközben magyarázok végig őt figyelem. Pókerarccal ül velem szemben, szinte alig nézve rám. Fogalmam sincs hát, hogy mit gondol, mit érez, hogy mi van most. Folytatom hát, magamban fohászkodva, hogy valamiféle reakciót engedjen leolvasni az arcáról.
Fellégeznék szívesen, amikor megteszi, amikor megszólal, csak kicsit úgy érzem magam, mintha egy vödör jeges vizet zúdítanának a nyakamba. Ugyanis igaza van, mert azzal, hogy nem akarok eleget tenni a kérésének azzal elveszem tőle a lehetőséget, hogy megpróbálhasson fejlődni. Mármint még jobban fejlődni. Nem csak arról van itt szó, hogy magába zárja inkább ezeket a dolgokat, hogy ne okozzon nekem fájdalmat – holott én okozok neki fájdalmat, amivel fájdalmat okozok magamnak -, sokkal több van ebben a dologban. És erre nem gondoltam eddig. Nem gondoltam, mert …
- Hiszen azt teszed, sokszor, nagyon sokszor – felelem halkan. Folyamatosan, fokozatosan alkalmazkodik, fejlődik. Legalábbis én így látom. És nincsen könnyű dolga, egyáltalán nincs. Legszívesebben elmosolyodnék a sértődött arca láttán, annyira édes most. De túl komoly témákról van szó ahhoz, hogy ezt meg is tegyem. Igaza van, hogy nem mindig a másiknak kéne, csakhogy én nem látom úgy, hogy csak én teszek erőfeszítéseket, ő meg elvan továbbra is az eddig megszokott kis világában. – Nem csak én alkalmazkodom hozzád, a dolgaidhoz. Te is igazodsz. Lehet, hogy én többet teszem, de könnyebben is megy – fűzöm hozzá a meglátásomat. Megváltoztat, hát persze, hogy meg. Vagyis hát változom én magamtól, már nem csak rólam szól minden, igenis tekintettel vagyok rá, igazodom hozzá. De nem úgy, hogy feladjam önmagamat. Nem arról van szó, hogy ezentúl nem lepem meg akkor soha, arról van szó, hogy bizonyos fázisokba beavatom előbb, ami egyáltalán nem esik nehezemre, apró kis változtatás tulajdonképpen. Ezek tökre beleférnek.
Felszalad a szemöldököm egy kicsit, hát persze hogy szó sincs hazugságról. Olyat mi nem teszünk. Nem mondjuk azt, hogy minden rendben ha egyszer nincs. Csak, nem mondaná el mi bántja, ha jól értem. Vonásaim ellágyulnak, ahogy a tekintetem is és lassan bólintok egyet.
- Rendben van – egyezek bele verbálisan is a dologba. Ez így oké, ha emiatt szeretné magában tartani inkább, ha emiatt kéri, hogy ne változtassak. – Én meg majd igyekszem nem rögtön önmarcangolásba süppedni – teszem hozzá szégyenlősen lesütött szemekkel. Mindkettőnknek van miben fejlődnie annyi szent.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Anna- rét, egy szép tavaszi napon a szünetben | x |o
 

Velem is elő szokott az fordulni, hogy semmi sem leolvasható az arcomról. Bár elég ritkán, legalábbis szerintem. Túlságosan is lerínak rólam az érzelmeim, ami egyszerre jó és rossz. Amikor félreértésre ad okot az például kifejezetten rossz.
De már túl vagyunk a dolgon, megbeszéltük, hogy kinek mi a problémája az ilyen szituációkkal kapcsolatban és megvitattuk hogy legyen. Elfogadom ezeket a ’baromságait’ – ahogy ő fogalmazott – és igyekszem megtenni mindent, hogy könnyítsek ezeken, alkalmazkodom hozzá amikor erre van szükség. Most arra van inkább szüksége, hogy hagyjam őt próbálkozni, hogy magától túl tudjon lendülni ezeken. Természetesen támogatom őt ebben, bármennyire is szeretném ha nem lenne neki rossz. Ő most változni, fejlődni szeretne és kész.
Boldogan viszonzom a mosolyt és ismét csak úgy sugároznak belőlem az érzelmek. Komolyan feleslegesek a szavak sokszor, elég csak a szemembe néznie és pontosan tudja, hogy mennyire nagyon szeretem őt. Az egész Anna-hegy tudhatja ha rám néz. Hogy megteszik-e azt nem tudom, ugyanis nem igazán foglalkozom velük. A látóterem szélén néha megmoccan egy alak, néha eljut egy-egy hangfoszlány hozzám, de ennyi és nem több. Fejemet rázva jelzem, hogy én most nem kérek inni. Szomjas vagyok ugyan, de annyira végtelenül jól esik nézegetni a barátom felhőtlen vidám vonásait, hogy eszem ágába sincs egyelőre felhagyni ezzel a tevékenységgel.
De megváltoznak a vonásai, amitől egy pillanatra gondterheltnek tűnök, viszont hamar kisimul az összeráncolt homlokom megint. Áh, a gondnok. Nem felejtettem pedig el a kérdését, csak … még nem akaródzott előjönni ezzel a témával.
- Úgy értettem, hogy nem veszélyes rám nézve mert … - kezdek neki, majd megakadok, ahogy keresgélem a megfelelő szavakat. - … szóval nem abba a nembe tartozom, amit kedvel – fürkészve nézek Thomasra, hogy vajon érti-e ennyiből. Legalábbis a hírek szerint ez a helyzet. Az újság is írt egy ominózus bálról, amin egy férfival jelent meg, tanúk is voltak rá, és én sem tapasztaltam semmit, ami arra utalt volna, hogy kedvelné a lányokat. Az ösztöneim sem jeleztek riadót egyszer se.  Nem akar tőlem az az ember semmit sem. Legfeljebb azt, hogy gyorsan végezzünk ezzel az egész hoppanálósdival és hagyjam őt békén.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Anna- rét, egy szép tavaszi napon a szünetben | x |o
 

Lehet, hogy mégsem érti mire utalok. Nagyon úgy fest. Lázasan gondolkodom hát, mégis hogyan kellene elmagyaráznom neki az egészet. Bólintok egyet, amikor el is mondja, hogy nem érti, aztán értetlenkedve nézek rá. De hiszen érti ő, hogy mire utalok. Hiszen kimondja nyíltan. Egyébként nincsen nekem semmi bajom azzal a kifejezéssel, csak egyszerűen sokkal finomabbnak, kedvesebbnek hangzik az, amit én mondtam. Nem egyszer hallottam én már afféle szitkozódásként azt a szót emberekkel kapcsolatban, hogy ’meleg’.
Nyitnám a számat, hogy megerősítsem, hogy igen igen, de érkeznek a kérdések. Kicsit elhúzom a számat és töprengő arcot vágva próbálok ismét szóhoz jutni, de végül megint csak kivárok. Újabb kérdésszerűség van készülőben. De ez valami kellemetlen. És miért néz ilyen vesébe pillantóan? Gondterhelten veszek egy mély levegőt, ez nem lesz egyszerű. Elmagyarázni, megmagyarázni. Ajajj.
- Zavarba ejtő, inkább így mondanám. Nem tudom, olyan diszkomfort érzete van annak, ha annyira közel jönnek hozzám, ha ölelkezés van és ilyesmi szokásos dolgok. Vannak ezek a nagy csajos összeölelkezések, de én úgy éreztem mindig, hogy jó oké csak engedj már el. Sokat javult a dolog, de még mindig furcsa. A fiúknál rosszabb, sokkal. Akkor már a puszta közelségtől is összeszorul a gyomrom, a torkom és feszült leszek. Az kellemetlen. De van, akitől jobban viselném. Mert ösztönösen érzem, hogy ő nem … hogy ő rendben van. Mindegy, hogy hova vonzódik – kezdem el a magyarázatot lassan, hiszen közben gondolom végig a dolgokat. Legalább nem hadarok és van ideje Thomasnak megértenie az elhangzottakat. Igen, van olyan srác aki rendben lenne, de persze nem érintkezek vele sem. És igen, rengeteget fejlődtem már ezen a téren. De kellemesnek még mindig nem kellemes. Félek-e hogy kikezdenek velem … hm. – Felnőttek esetében a legrosszabb, először mindig minden idegszálam pattanásig feszülve figyelt, várakozott, elemzett. Hogy mennyire kell vagy nem kell tartanom attól, hogy akarna bármit is tőlem. Ez … nem szándékosan van így. Már jobb ez is, mert sokkal magabiztosabb vagyok és tudom, hogy igenis tudok tenni a dolgok ellen. De ha azt súgják az ösztöneim, hogy vigyázz mert ő veszélyes, akkor megtartom a távolságot, és esélytelen, hogy közel menjek hozzá, vagy neadjisten megérintsem. A gondnokot egyáltalán nem is éreztem annak már akkor sem, amikor nem is tudtam, hogy a fiúkat szereti – az csak megerősítette, hogy tényleg jót súgnak az ösztöneim és egy kicsit egyszerűbb úgy megmagyarázni, hogy máshova vonzódik, mint azt ecsetelgetni, hogy a zsigereimben érzem hogy ő rendben van. Korántsem félek már annyira, mint régebben, de valahol mélyen legbelül még van ebből bennem igen. Vajon ez elégséges magyarázat volt, vagy érthető? Nem tudnám már megmondani, hogy feleltem-e mindenre vagy úgy elvesztem a gondolataimban, hogy csak még több kérdést fog-e szülni ez az egész.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Anna- rét, egy szép tavaszi napon a szünetben | x |o
 

Sajnos túlságosan is benne vagyok most a mesélésbe ahhoz, hogy rájöjjek már megint lyukat beszélek a hasába. Úgy értelmezem, hogy azért reagál úgy, mert olyan a téma. Mondjuk amúgy is jellemző rám, hogy részletesen magyarázok el mindent, hogy lehetőség szerint egy teljes összképet kapjon mindenről. Az egyetlen egy mázli most, hogy lassan beszélek.
A csajos ölelkezések vannak ugyan, de borzasztó ritkán veszek részt bennük. Csak látom, hogy úton-útfélen összeborulnak a csajok ilyen-olyan okból kifolyólag. Elég hamar leszoknak viszont arról, hogy ezt velem is meg akarják tenni. Mindenesetre valóban voltak olyan esetek, amikor valamiféle esetlen ölelésszerűségbe vettem részt, kivétel nélkül mindig akkor, amikor vigasztalnom kellett az elkámpicsorodott leányzót. Viszont valóban nem vagyok rosszul az ilyenektől, de nem is túl kellemesek.
Nem igazán értem, hogy miért feszült úgy be a korábbi szavaimtól és a magyarázat mitől hoz neki enyhülést, mindenesetre nagyon örülök amikor meglátom azt a mosolyt. Aprót biccentek a konklúzió hallatán, nevezzük így. Legalábbis bennem ezt a hatást kelti. Előadtam itt egy monológot, ő pedig leegyszerűsítve kiragadta a lényeget.
- Nos, igen – jegyzem meg kicsit eltöprengve. Rájövök ugyanis, hogy valóban egyszerűbb lett volna valami  ilyesmi magyarázatot adnom, és arra is, hogy megpróbálhatnám ezentúl lényegre törőbben kifejezni magam. Még így is bőven sok infó lesz, szóval nem kell attól tartania, hogy akadályozom itt a fejlődésben. Csak tényleg marhára felesleges ennyire részletesen elmagyaráznom mindig mindent. Ha valami nem tiszta úgyis kérdez. Helyezkedni kezdek, mert ez a térdeléses ücsörgés már nem éppen megfelelő a lábaimnak. Kinyújtom hát őket, továbbra is úgy helyezkedve, hogy a fiú mellett ülök, és hol a háta mögött lévő tájat, hol pedig őt figyelem.
- És, kiket hívsz vagy hívtál még el a keresztelődre? Zsombit? – térek át a keresztelő témára. Ezt már akkor meg szerettem volna kérdezni, csak valahogy elterelődtem. Úgy sejtem, hogy nem ilyen szűk ’családi’ körben szeretné megtartani azt az összejövetelt utána, hanem úgy hogy ott legyen mindenki, aki fontos számára. – Ugye lehet fotózni, vagy videózni a templomban? Vagyis, hát amennyiben lehet, akkor téged zavarna ha így tennénk?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Anna- rét, egy szép tavaszi napon a szünetben | x |o
 

Nehéz nem viszonozni azt az önfeledt mosolyt ám. Igaz, nem is akarom visszafogni szóval boldogan vigyorgok vissza. Nagy dolog ez a keresztelő, naná hogy szinte kiugrik a bőréből ha csak szóba kerül. Apropó, említettem már, hogy mennyire imádom ezeket a váltásokat? A szomorkás, komor hangulatból a pillanat törtrésze alatt képes átváltani egy ilyen felhőtlenül jókedvűbe. Lehet, hogy ez másoknak zavaró vagy akár túl gyors  is, de nekem nagyon tetszik.
- Nahát, ismered Riley szüleit? – csodálkozom el a felsorolást hallva. Annie és Petya hát persze, hogy ott lesznek, azt gondoltam is, csak nem akartam helyette felsorolni a résztvevőket. A kérdésem pedig butaság, hiszen nyilván ismeri őket, ha egyszer ott lesznek. Nem is igazán várok rá választ.
Amire viszont várok arra meg is érkezik a felelet, méghozzá nagyon is örömteli! Szuper! Amikor nincs mise akkor lehet fotózni a templom belsejében az tuti, na de ha van istentisztelet akkor … ebben nem voltam biztos.
- Klassz! Majd később akkor jól vissza lehet nézni az egészet – és azt hiszem, hogy én videozni fogok. Akkor a beszéd is megmarad meg nem olyan félő, hogy pont a legfontosabb pillanat szalasztódik el. Ennyi izgalom után viszont most már megszomjazom, így most én kínálom a fiút innivalóval, aztán előkerül a süti is. Elmajszolgatunk még nézelődve, aztán úgy döntünk, hogy sétálunk egy kicsit. Le kell járni ezt a sok kaját. Picit bemerészkedünk a túristajelzéses erdei ösvényre, de persze a libegő megnézése sem maradhat el. Mindenféle édes kis semmiségről fecsegünk amíg rá nem szánjuk magunkat a hazahoppanálásra. Erősen koncentrálok most is, sőt talán még erősebben is, mint idefele jövet. A faluba visszaérkezve pedig már rögtön nyúlok is a másik kezemmel, hogy azzal is ráfogjak a belém kapaszkodó karjára. A szédülés elmúltával pedig megtesszük azt az utolsó pár lépést a kapumig, ahol is elbúcsúzkodunk. A magunk kis szokásos módján. Figyelem, ahogy elindul a hivatal felé, és csak akkor megyek be, amikor már eltűnik szem elől a barátom. Hű, micsoda nap volt ez!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Igazgatói iroda

hétköznap délelőtt|o

Sokszor fordult már elő velem, hogy nagyon nem akaródzott egy bizonyos helyen lennem, de ennyire még soha nem éreztem magam feszültnek. Mármint ilyen miatt. Remegő gyomorral haladok a kastélyon keresztül az úticélom felé, az igazgató irodához. Pedig hát nincsen ebben semmi sem, egyszerű kis küldönc vagyok, futár ha úgy tetszik. Nem csináltam semmi rosszat, csak átadok egy papírt és ennyi, megyek is tovább a dolgomra. Még is úgy érzem magam, mintha a kivégzésemre igyekeznék. Soha nem kellett még az igazgatóhoz mennem. Soha. Sem itt, sem pedig a mugli suliban. Soha. Gondolom ez a feszültségem oka most, meg az, hogy éppen egy tanóra kellős közepe van. Tehát ott lenne a helyem, és nem itt az igazgatói iroda környékén. Nagyon nem itt.
Megtorpanok egy kicsit távolabb az ajtótól, ugyanis nyitva van. Tárva-nyitva. Oké, így szokott ez lenni mostanság, de mégis valahogy reménykedtem abban, hogy talán most zárva találom. Mielőtt továbbindulnék gyorsan, kapkodó mozdulattal leoperálom a kitűzőmet – vagy miamanó ennek a hivatalos neve -, amin ott díszeleg az összes elért eredményem. Miért is hordom én ezt még mindig vajon? Na mindegy. A talárom zsebébe rejtem, egyáltalán nem hiányzik nekem, hogy ránézésről tudja az igazgató, hogy kicsoda-micsoda vagyok. Kis szürke egérke vagyok, egy darabka papírral. Ennyi és nem több. Csak besurranok, kisurranok, nem kell rám odafigyelni. Jaj, a papír! Elővadászom a táskámból és kinyújtom a kezem, mintha tényleg csak arra készülnék, hogy belenyomjam bárki kezébe, aki odabenn van és már szelelek is tova, remélhetőleg vissza bájitaltanra.
Nagy levegőt veszek, és a levelet nézve megteszem azt a pár lépést, ami hátravan az ajtóig, majd egyik kezem kopogtatásra emelem és felpillantok. Ami először feltűnik, hogy milyen szép ez az iroda, a másik pedig az, hogy cseppet sem üres. Egy pillanatnyi tétovázás után befejezem a megkezdett mozdulatot és hangosan, határozottan kopogtatok az ajtófélfán.
- Jó napot! Sza-szabad? – cincogom az igazgató úrnak címezve a szavaimat, mert hát persze, hogy őt látom meg ott benn. Rögtön őt magát, a kézbesítendő levelem címzettjét. Megpróbálkozom valamiféle magabiztosnak tűnő – ám attól borzalmasan távol álló – mosollyal és várok. Dehogy megyek én csak úgy be, megvárom amíg engedélyt kapok rá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Igazgatói iroda

hétköznap délelőtt|o

Nekem is jobban tetszene ha itt lenne a már korábban látott hölgy, és az ő kezébe nyomhatnám a levelet. A levelet, amit még mindig magam elé tartok, mint valamiféle pajzsot. Hogy mi ellen tudna megvédeni az persze rejtély, valószínűleg a nagy semmi ellen. Talán. Az igazgató úr egyébként nem kelt félelmetes benyomást, eddig akárhányszor láttam sose éreztem így. Úgy igen, hogy na ő aztán észrevesz mindent, átlát mindenen és mindenkin. De hát az nem is baj egy iskolában. Szóval nem azért adnám át inkább a titkárnőnek, mert félek a diritől. Szimplán csak egyszerűbb lenne, és nem kellene magyarázkodnom és főleg nem kéne tovább maradnom itt stresszelve magamat amiatt, hogy ide lettem küldve.
Még jó, hogy nem rám nézve mondja azt, amit mond, ugyanis felszökik a szemöldököm rendesen. Totál egyértelmű volt, hogy én arról beszélek, hogy bejöhetek-e. Még ha másképp is hangzott. Ezt a férfi is nagyon jól tudja, mégis lecsapja a labdát. Ezt … nem szokták a tanárok. Ez … valahogy nem jó. Rendezem az arcvonásaimat és beljebb lépek az előtérbe.
- Köszönöm – úgy határozok, hogy figyelmen kívül hagyom azt a ’bármit’ részt, mielőtt még nekiállnék belegondolni valamit.  – Én, engem Fela … - kezdenék bele jövetelem okába, hogy tényleg mielőbb távozhassak, ám megakadok a mondatban, a levelet tartó kezem az oldalam mellé eresztem. Jó, hogy jövök? Mármint … én? Személy szerint én? Jézusom, tudja ki vagyok? És mégis mit akarhat tőlem? Meg miért csörtet így felém? Meglepetten, döbbentem nézem az igazgatót, egyáltalán nem tudom hova tenni azt a dolgot. Sem őt, sem a szavait, sem pedig a teásbögréjét. Az meg minek? Rám akarja önteni a tartalmát? Mit akar? Miért nem áll már meg? Miért szegezi rám azt a pálcát?
- Mi … ? – szökik ki a halk kérdőszó a résnyire nyílt ajkaim között. Mi ez az egész, miről van szó, mi a fenét keres előttem a bögre, meg a kanna, mikor akar már megállni, mi folyik itt? A teán kívül. Megtorpan végre, aminek örülök de ...hű, közel van, túl közel és fogalmam sincs, hogy mire kéne számítanom. Teszek egy apró lépést hátrébb, hogy legalább valamiféle normálisabbnak tűnő távolság legyen már köztünk. Noha ez még édeskevés ahhoz, amennyit szeretnék. Sokkal hátrébb szeretnék lenni most, sokkal-sokkal.
Tétován nyúlok a felkínált ital felé, ennél furább jelenetet elképzelni sem tudnék arra, hogy valakit közös teázásra hívjanak. Óvatosan veszem a kezembe, mintha attól félnék, hogy összetöröm és akkor aztán sikálhatom a gyengélkedőn az ágytálakat évekig.
- Öhm, forró? – kockáztatok meg egy választ, hiszen ez egyértelmű, már kóstolás nélkül is. A számhoz emelem végül a bögrét, az ital éppen csak az ajkaimat éri, egy pár cseppet nyelek csak le belőle. Közben végig az igazgatót figyelem. – Ha minden igaz akkor 78 fokos, citromfüves zöld tea. Egy kevés narancshéj is van benne, ami fokozza az ízét. Nagyjából 2 percig áztatták, és két … nem, három kanál mézzel ízesítették. Kellemesen élénkít, de csökkenti a feszültséget, jótékonyan hat az idegekre és csökkenti a stressz okozta fejfájást, az emésztési zavarokat, az álmatlanságot. Többek között. Jó kombináció – analizálom ki az italt abból a pár kis cseppből. Hydromágia. Arcvonásaim kérdővé válnak, eltaláltam vajon? Ugyanis naná, hogy valamiféle próbának tekintem a dolgot. Tuti az. Közben pedig észrevétlenül teszek egy újabb apró lépést hátrafele.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Igazgatói iroda

hétköznap délelőtt|o

Észre szokták venni az emberek a távolságtartó szándékomat. Még ha nem is tudatosan, de akkor is reagálnak rá. És nem úgy, hogy folytatják a közeledést. Általában. Na de olyan, hogy észreveszi az illető és ennek ellenére továbbra is jön és jön és jön, na ez új és eléggé kellemetlen. Még jó, hogy nem merül fel bennem, hogy észrevette az igazgató azt a kis mozzanatot tőlem és egyszerűen csak nem foglalkozik vele. Majd szépen lassan igyekszem jobban az irányításom alá vonni a helyzetet – hiszem én naivan, nem tudván, hogy micsoda kelepcébe kerültem.
Most vajon jót mondok vagy sem? Vagyis hát, már megint mi ez a hülyeség? Tudom, hogy jót mondok. Egyszerűen tudom. Érzem. A tea pontosan olyan, ahogy leírtam, esetleg fél fokkal lett hűvösebb mostanra. De minden más stimmel. Na de vajon ezt a felelet várta-e. Lehet, hogy elég lett volna annyi is, hogy finom? Magabiztosságom egy pillanat alatt foszlik szét, ahogy ez az eszembe ötlik.
- Igen – bólintok aztán kicsit ijedten nézek a továbbiakat hallva. Hogy mi? Mi köze ennek a teához a trópusi gyümölcshöz? Tanácstalanul rázom a fejemet, jelezve, hogy nem tudom, én nem tehetek róla és sajnálom, hogy rossz hírrel kellett szolgáljak, mert ez a tea bizony nem az, amit az igazgató úr keresett. – N-n-nem tudom uram – nyögöm ki szemlesütve, mintha az én hibám lenne az egész. Meg se nézem a csomagolást, hogy miket írnak rá, mint összetevőket.
– De, de ha gondolja tudom módosítani az ízét, hogy trópusibb legyen – ajánlom fel kárpótlásul, visszapillantva rá. Valahol mélyen legbelül mocorog a csodálkozás, hogy meg sem kérdőjelezte azt, amit mondtam. Se egy furcsa pillantás, semmi. Nem szoktam így kielemezni italokat mások előtt, pontosan azért, mert értetlen tekinteteket kapok, hogy ezt mégis honnan tudom. Tévedés ne essék, egyáltalán nem baj, hogy az igazgató nem kérdezget vagy ujjong itt körbe engem, hogy de ügyes vagyok. Na még csak az hiányozna. Vajon miért érzem azt, hogy ez a férfi mindent tud rólam? De mindent mindent?
- Öhm, ha tényleg nem szeretné elfogyasztani … - döbbenten pislogok de nem nyúlok a zacskóért. Nincs ezzel a teával semmi baj, oké, nem az aminek hirdették, de finom. Khm, némi módosítás után, hogy a zöld tea ízt ne is lehessen érezni, legalábbis ha nekem kell  meginnom akkor azt kell tennem, hogy fogyasztható legyen. Mellesleg észrevétlenül meg is tettem ezt a bögrém tartalmával is. Változik is az ital színe kissé.
- Nem – mondom határozottan hirtelen fel sem fogva, hogy most mire vonatkozik a kérdés. Aztán követem a férfi tekintetét és érzem, ahogy pír önti el az arcomat. Oké, én még a teánál jártam gondolatban na. – Vagyis, igen-igen. Elnézést. Felagund professzor küldte – szegezem előre a papírt remegő kézzel újra hátrébb lépve, látszólag azért, hogy ne verjem pofán az irománnyal. Nem tudom hova tenni ezt az embert, egyszerűen nem. Hozzá vagyok szokva a gyors hangulatváltozásokhoz, de itt nem csak annyiról van szó.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Ismét egy gyönyörű szép tavaszi napunk van, amit már-már kora nyárinak is nevezhetnénk ha csak a hőmérsékletet nézzük. Legalábbis én tökéletesen kiegyeznék egy ilyen huszonpár fokos nyárral. Persze éjjel még hideg van, na nem mintha én fáznék. Nem meglepő módon a diáktársaim ki is használják ezeket az aranyat érő napsütéses órákat, perceket és lehetőség szerint igyekeznek minél több időt a szabadban tölteni. Nem érzek késztetést arra, hogy csatlakozzak hozzájuk, egyrészt mert kertes házban lakom, és tavasszal van ám ott munka rendesen. Besegítek Kati néninek mindig. Van amihez varázslatot használunk, van amihez nem. Meg úgy őszintén szólva valahogy nem is érzem magam túl szociálisnak most.
A múlt hét végén akadtam rá szegény kis lelenckére a házunk előtt, akit bevittem a Mancs-helyre. Kis cuki cicababa, és bár tudom, hogy jó helyen van ott, de mégsem hagy nyugodni a dolog. Sajnos nem tudom befogadni, Benito nem hagyná. Márpedig szívem szerint legszívesebben ezt tenném. Úgyhogy reménykedem csak, hogy majd jó helyre kerül a cicus. Annyira ekörül járnak a gondolataim, hogy oda sem figyelek hova megyek. Hiába lett hosszabb a szünetem, mégis automatikusan a következő órám helyszínén találom magam. Legnagyobb meglepetésemre már van ott valaki. Komor arcvonásaim rögtön mosolygóssá válnak, amint felismerem az ablakpárkányon gubbasztó lányt. Nagyon békésnek tűnik, talán már el is aludt.
Halkan sétálok közelebb hozzá, nem szeretném megzavarni, akár alszik akár nem. Mert ha meg nem alszik, akkor meg nagyon a gondolataiba van mélyedve. Végül megállok előtte, kezeim a szoknyám zsebébe süllyesztve, enyhén félrebillentem a fejem és úgy döntök inkább én ébresszem fel, mint valaki más.
- Szia Makilány! Napsütéses szieszta? – szólítom meg halkan, kedvesen. Maki vagy macska oly mindegy, mindkettő szereti a meleg napsugarakat. Ahogy az udvaron lézengő diákok is, akiket az ablakon keresztül pillantok meg. Hanyagul nekidőlök az ablakpárkánynak Masa lábánál és érdeklődve figyelem őt. - Legalább ez a jó ebben a hétfőben.