36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Juhász Laura összes RPG hozzászólása (325 darab)

Oldalak: « 1 2 [3] 4 5 ... 10 11 » Le
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. május 14. 19:39 Ugrás a poszthoz

Danka

Üstösd – bevásárlónegyed, a szünet utolsó napján



Ahogy látom Dankát határozottan érdekli ez az egész elemi mágiás dolog, legalábbis egyik kérdést teszi fel a másik után. Egyáltalán nem zavar a dolog, csak egy kicsit szokatlan, hogy egyszerre ennyit beszéljek róla. Lehet, hogy az óráim után mesélnem kellett volna egy kicsit, akkor most nem ömlesztve kapná az információt.
- Attól függ, hogy mekkora helyen kell fenntartanom a jeget. Na meg, hogy meddig. Órákig egy térnyi jeget megtartani azért elégé kimerítő lenne. Akkor a legkönnyebb, ha alapból van ott víz, és csak át kell alakítani. A semmiből megteremtve … hát de, eléggé fárasztó. – bólintok egy nagyot, ahogy elmagyarázom neki. A teraszon ugye a vizes szobába eleve van víz, de még néha így is hulla fáradtan esek be az ágyba gyakorlás után. De még így is imádom minden pillanatát az egésznek. Nagyjából, mint Danka a kviddicsnek.
- Lehet ezért kattantak most be még jobban, nem? Mert hamarosan tudják, hogy „elveszítenek” – mutatok nyuszifület az utolsó szónál. Érdekesnek találom ezt a fajta szülő-gyerek kapcsolatot. Bár ez a normális ugyebár. Csak nem nekem. Valószínűleg bele is őrülnék, ha nálunk hasonló lenne a helyzet, annyira megszoktam már ezt a nagyfokú szabadságot. Az elején még rossz volt, amikor idekerültem és szüleim levették rólam a kezüket, de aztán megszoktam itt. Barátaim lettek, méghozzá nem is akármilyenek! A világ legjobb barátai! Hála nekik egész jól megtaláltam a helyem ebbe a furcsa világba.
- Az azért könnyebbség lehet, hogy azért a szüleidnek még ott van a kistesód. Ki tudja mi lenne, ha egyke lennél! – csóválom meg a fejemet ahogy megpróbálom elképzelni a dolgot. Aztán kicsit furcsán pislogok a lányra a kifakadása miatt. Rellonos? Miért lett ő rellonos?
- Jaj dehogy lettél te rellonos! A körülményeket figyelembe véve teljesen logikus ötlet meg tanács volt. – igyekszem gyorsan megnyugtatni Dankát, hogy nem zöldült be, se kívül se belül, amiért azt javasolta, hogy hazudjak meg csaljak. Miközben próbálok még ezen jár az agyam, szóval csupán második nekifutásra sikerül a bikinifelsőt jól felvennem. Legszívesebben elröhögném magam, de inkább folytatom a gondolatmenetemet. – Mondom, ha bárki másról lenne szó, akkor simán meg is tenném. Amúgy meg … a lázadó beszél belőled. Neked van mi ellen lázadoznod, próbálgatod minél inkább meglazítani a láthatatlan pórázt, mielőtt végleg elszakítanád. Ez tök normális.
Próbálok türelmesen és főleg mozdulatlanul állni, amíg bíráló tekintettel végignéz rajtam. És bár tudom, hogy ez az egész az én ötletem volt, mégis a hideg futkos a hátamon. Az az egy szerencsénk van, hogy Danka lány. Különben már biztos kiborultam volna.
- Őszintén szólva ebbe kicsit jobban érzem magam, mint a másikba. Könnyebb benne mozogni. Meg, jobban fogom érezni a vizet. De a végére tartogattam a legjobbat, mármint amelyik a leginkább tetszik. – felelem kicsit megkönnyebülve, hogy végre véleményt mondott és fel is emelem a korábban említett vidám mintás darabot. Amíg a lány a magyar tenger partjairól, meg strandjairól mesél, addig én gyorsan bikinit váltok, azzal a fergeteges érzéssel, hogy ez az utolsó! A pizsamákat fel nem próbálom az már tuti!
- A mélyebb víz jó, ha tud úszni az ember, meg ha az a fő program. Ha bulisabb környezet kell, akkor ezek szerint a déli a megfelelő. Hm, hát nekem végül is mindegy. – vonom meg a vállamat újra kidugva a fejem a függöny résén. Sőt még egy kicsit félre is húzom, annyira örülök, hogy mindjárt végzünk a legrosszabb résszel.
- Tádááá! – mosolygok miközben körbefordulok. Minél előbb visszaöltözhetek a saját göncömbe, annál jobb! – Előre közlöm, hogy a pizsi részlegen, te fogsz próbálgatni. Én ránézésre döntök. A Balcsi ügyben, meg döntsd el te, hogy hova menjünk. Az a veszély nem fenyeget, hogy belefulladjunk a Balcsiba. - bár lehet, hogy utána kéne néznem, hogy hogyan kell valakit kimenteni a vízből. Talán majd megkérdezem a fiútól, ha nem felejtem el.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. május 16. 19:42 Ugrás a poszthoz

Dr. Meyers


Kicsit felvonom a szemöldökömet, amikor a doki azt mondja, hogy örülne, ha nem lenne rájuk szükség. Jó persze, az lenne az ideális, ha a világon minden ember tök jól lenne, de akkor ő sem csinálhatná ezt, amit szeret. Érdekes meglátás mindenesetre, majd később eltöprengek rajta.
Így csupán bólintok és figyelem, hogy mit is csinál. Nem egészen értem, hogy miért nevet fel, de nem kommentálom a dolgot. Nem azért vagyunk itt, hogy én kérdezgessem mindenféléről. Pedig ha másban nem is, de ebben igazán profi vagyok.
- Tehát, ha jól értem, akkor a beszélgetésünk után majd meghallgatja a felvételt, és ír egy rövid vázlatot legközelebbre, amikre vissza kell térnünk? – megnyugtató, hogy nem fog körmölni, amíg én próbálom elmakogni, hogy mi is a bajom; de biztos vagyok benne, hogy valami feljegyzés majd fog készülni. Ha valami történne és máshoz kerülnék át vagy ilyenek, akkor annak az embernek is tudnia kell, hogy mi hol merre hány méter. Meddig jutottunk, meg ilyenek.
- Szerintem nekem nem csak az első lesz az – halványan elmosolyodom, szó szerint véve azt az említett lépést. Jó, tudom, hogy a doki mire gondolt, csak éppen pont találó a szóhasználat. Annak amúgy én is örülök, hogy nem teljesen egyedül nézek szembe ezzel az egésszel, bár most jut eszembe, hogy el is felejtettem mondani a fiúnak, hogy eljövök ide. Mindegy, majd akkor azt mondom, hogy milyen volt.
Nehezemre esik elmondani, hogy mi a baj. Tudtam, hogy az lesz, de nem sejtettem, hogy ennyire. Szinte félve várom a válaszát, a reakcióját a doktornőnek, hiszen most fog kezdődni úgy igazán a „munka”. Biztos találkozott már ennél ezerszer rosszabb helyzetekkel is, úgyhogy szégyenkezni nem szégyenkezem. Csak pocsék elmondani. Bólintok egyet, amikor végre válaszol, és bármennyire is izgulok azon, hogy folytatja, mégis kíváncsi leszek a fogalmazásmódja miatt. Teljesen tárgyilagos, lényegre törő. Felszalad ugyan a szemöldököm, amíg beszél, de nem szakítom félbe, ő se tette.
- Inkább kihagynám egy másik ember bevonását. Ha nem muszáj nem csinálnám végig ezt az egészet megint egy idegennel. – felelem finoman magamra mutatva, majd összeszorítom a számat, jelezve, hogy nem biztos, hogy még egyszer neki fogok tudni futni ennek az egész terapeutásosdinak. Neki képes voltam eddig ennyit elmondani, ne kísérletezgessünk azzal, hogy vajon más doki jobb lenne-e. De oké, megjegyeztem. Ha bármi bajom lenne a személyével, akkor majd szólok. Gondolom ez a lényeg.
Nem, nem tudtam. És ugyanazt az alakot ölti mindig, vagyis csak azt tudja, vagy bármikor bárkinek a bőrébe bele tud bújni? – ez a téma viszont annyira érdekes, hogy el is felejtem, hogy miért is vagyok itt. Még a fejemet is félrebillentem, ahogy felcsillan a szemem. Tök jó ez a képesség, az elemi mágia, sőt a legilimencia az semmi ehhez képest. Aztán eljut a tudatomig, hogy az én esetemben ez miért is olyan fontos. Oh. Oké. De mi az, hogy ha nem érzem magam biztonságban? Nincs ebben semmi ha.
Legközelebb elhozom magammal Thomast, és akkor majd nem lesz gond a biztonságérzetemmel. – felnevetek, hiszen pont ezért vagyok itt. Mert nem érzem magam biztonságban. A nagy általánosságban. Na meg mert ilyen butaság is csak nekem juthat eszembe … kísérettel járni pszichológushoz. Remélem a doki is sejti, hogy csak viccelek.
- Ameddig a doktor úr vagy doktor nő nem jön túl közel hozzám, vagy nem néz rám úgy, addig nagyjából rendben leszek. Akármelyik alakjában is van. És nem tudom, hogy zavar-e ha hirtelen váltani tetszik. Valószínűleg nem, ha nagyjából marad ez a távolság. – vonom meg a vállamat immáron teljesen a helyzetre koncentrálva. Igazából még jól is elsülhet ez a dolog, és csak mert nem teljesen átlagos a doki, attól én még nem fogok hanyatt homlok menekülni egy másikhoz. Ki kell próbálni, hogy mi lesz ha cserélgeti az alakját. A lényeg, hogy tudjam, hogy ő ő, különben nem biztos, hogy legközelebb be is lépek a szobába, ha egy vadidegent látok.  

Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. május 18. 18:54 Ugrás a poszthoz

Danka

Üstösd – bevásárlónegyed, a szünet utolsó napján



Azért ez nem egészen úgy van, ahogy Danka gondolja. Konkrétan tényleg ezzel a képességgel születtem, de ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy esetleg elő is tör. Akár szunnyadhatott volna életem végéig is. Azt, hogy konkrétan irányítani is tudom, nos ezt csak három éve tudom. Mint ahogy azt is, hogy boszorkány vagyok. Ó és én aztán minden voltam csak ügyes nem!
- Ettől félnek a leginkább igaz? Hogy úgy döntessz, hogy kviddicsezel hivatásos szinten és ők nem tehetnek ellene semmit? – kérdezek rá a dologra. Ez biztos fontos dolog, hiszen kiemelte. Ha jól emlékszem, akkor a szülei nem éppen lelkesednek a lányuk seprűlovasságáért. Pedig büszkének kéne inkább lenniük! Mondom én, akinek a szüleit nem érdekli semmi velem kapcsolatban. – És? Majd benő a fejed lágya! Még gyerek vagy, miért kéne úgy viselkedned, mint egy felnőttnek?
Abba inkább ne menjünk bele, hogy én mégis mikor viselkedtem úgy, ahogy a koromhoz úgy igazán illene. De az egészen más kérdés. Tudnék én is úgy viháncolni meg ökörködni, meg felelőtlenként belegaloppozni a nagy világba, csak ez bonyolult. Már éppen mondanék valami vicceset az öccséről és a szüleiről, amikor megosztja velem a félelmét. Egyből el is hessegetem a gondolatom, hiszen ez fontosabb.
- Soha nem fog elszakadni. Ők a szüleid, szeretnek téged, és bár most még nem úgy látszik, de biztos vagyok benne, hogy maximálisan támogatni fognak és melletted fognak állni akármi is lesz. Féltenek téged, és ez így van jól. Majd ha a saját lábadra állsz és látják, hogy boldogulsz akkor könnyebb lesz nekik is. És te sem fogsz nekik hátat fordítani, hiszen szereted őket. Ezt ők is tudják. – egészen belepirulok ahogy előadom a monológom arról, hogy én hogy látom a dolgot. Dankának nem kellene ostoroznia magát azzal, hogy megbántja őket, mert nem lóg a nyakukon. És attól még, hogy nagykorú lesz, még nem kell világgá mennie és többé szóba sem állnia a szüleivel. Mármint ha ezt szeretné, akkor persze megteheti, de egy életkortól még nem fog végérvényesen elszakadni tőlük.
- Szerintem megveszem mind a hármat, így mindenféle lesz a szekrényembe és jó sokáig nem kell ennek újra kitennem magam – nevetem el magam a kis divatbemutatóm után. Kuncogva kezdek el újra normális ruhába öltözni, amíg Danka azt ecseteli, hogy még jó sokáig itt leszünk a próbafülkék közelében. Amikor kilépek látom, hogy a lány kicsit messzebb álldogál, az eladó pedig elindul valahova mellőle. A kosarat otthagyom a próbafülke mellett, nincs a boltban senki sem rajtunk kívül, az eladó meg árgus szemekkel figyel és fülel, szóval biztos már fejben összeszámolta, hogy eddig mennyi érmét is kell elkérnie a fürdőruhákért. Nem fognak eltűnni a cuccaink.
- Na, van nekik olyan, amilyet szeretnél? – remélem van olyan, ami nem overál, hanem rendes pizsama szerűség. Póló, vagy top, esetleg hozzáillő nadrág. Az az igazi pizsamás, hálóinges típus nem vagyok. Ha nincs, akkor majd vadászok valamit a ruhatáramból, ugyanis ki van zárva, hogy abba menjek majd át, amibe egyébként aludni szoktam.  A világító szarv egyébként meg tök jó lenne, legalább nem verném be folyton a lábujjamat mindenbe, csak követném Danka overálljának fényét.

Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. május 21. 19:24 Ugrás a poszthoz

Dr. Meyers



Az biztos, hogy sok elgondolkozni valóval szolgált már a doki; de egyelőre félreteszem ezeket, most inkább a jelenre koncentrálnék. Ráérek feldolgozni a többit. És tényleg nem tudom, hogyan másképp lehetne még érteni azt, hogy keresünk mást, ha szeretném. Hogy miért mondhatja, azon kívül amire én gondoltam.
- Azta! Bárkinek? Azta! – ez egyszerre írtó klassz és írtó ijesztő is. Nem valószínű, hogy nagyon tetszene ha valaki olyan bőrébe bújna, akit jól ismerek. Hiszen a kinézet az csupán egy dolog, a személyiségüket nem fogja tudni visszaadni.A nyuszifülek láttán azonban rögtön elvigyorodom, majd kikerekedik a szemem, ahogy meglibben a vége az egyiknek. Ez nagyon cuki. – Awwh.
Visszakormányozom a figyelmemet a beszélgetésre, és rögtön egy újabb érdekességgel kerülök szembe. „Két egyenrangú alak”. Ezen is el fogok gondolkozni később.
- Milyen érzés alakot váltani? Érzi egyáltalán amikor például kibújnak a fülek? – kérdezek egyet a millió kérdés közül, amivel tele lesz a fejem. Jó, tudom, hogy nem ezért vagyunk itt; viszont úgy veszem észre, hogy könnyebben feloldódom, így, hogy beszélgetünk normálisan. Ő is mond valamit magával kapcsolatban, én is. Így nem olyan dilidokis az egész.
- Persze, hogy jól nevelt, hiszen angol. Szobati..., hogy mi? – bólogatva kezdek bele a válaszba, aztán leesik, hogy miről is beszélünk. Nem állom meg vigyorgás nélkül a dolgot. Szobatiszta, ó ez jó! Szegényt állatnak gondolja a doki.
Biztosan az. Thomas, ő nem … , szóval ő az a barát, akit említettem. De, nem gondoltam komolyan, mármint azt, hogy velem jöjjön. – felelem végül egy vállvonás kíséretében továbbra is mosolyogva. Nem, ez olyan dolog, amit egyedül nekem kell megoldanom és rendbe tennem magamban. Illetve egy kis segítséggel. Bólintok egyet, jelezve hogy akkor ezentúl egyszerűsítem a megszólítást, bár szerintem egyelőre még képtelen leszek a keresztnevén hívni a dokit. Talán majd később, ki tudja. És az igazat megvallva már most borzasztóan kíváncsi vagyok a másik alakjára, viszont kicsit tartok tőle, hogy jelenleg visszarántaná az eddig leengedett egyik védőpajzsomat. A kérdések így is eléggé ostromolják a tudatomat, hogy zárkózzak vissza, hogy ne adjak rájuk választ.
- Azt hiszem igen. Gyerekek körébe nem igazán forgolódom, így ezt nem tudom biztosra mondani. De ők őszinték és ártatlanok. Kimondanak mindent, és egyenesek. Igen, velük valószínűleg nem lenne gondom. – lassan, vontatottan válaszolok, ahogy igyekszem végiggondolni a helyzetet. Minden egyes példát alaposan végig kell rágnom magamban, hogy egy teljesen helytálló választ tudjak adni. Még soha nem merült fel bennem, hogy ennyire ki kellene elemeznem. Egyszerűbb volt menekülőre fogni. – A családtagok, hát … Apuék ők már nem közeledtek úgy igazán felém miután … szóval ... A többi rokon látta, hogy valami nem stimmel, hiszen addig az ölelések gyakoriak voltak nálunk, így ők is leálltak vele. Gondolom azt mondták nekik, hogy a hormonok vagy ilyesmi miatt nem szeretem. De amikor nagy ritkán még is összeölelkeztünk akkor nem zavart. Végül is kiskoromtól kezdve ismerem őket. – vonok vállat egy újabb szünetet tartva. Belekortyolok a teámba, ami szinte teljesen kihűlt már. Aztán rögtön egy kérdéssel folytatom. – Mi az, hogy közeli barát? Vannak az ismerősök, akikkel csak úgy összefutok itt-ott, néha eldumálunk de körülbelül ennyi. Vannak a barátok, akik hát … szóval barátok. Akikkel szeretek együtt lenni, megosztunk egymással mindenféle gondolatokat, dolgokat. Eddig ezeket ismerem. – tényleg nem értem a kifejezést. Új nekem ez az egész barátosdi is, vagyis már nem annyira, de még mindig vannak olyan dolgok benne, ami meglep. Ismét forgatni kezdem a bögrémet ide-oda, mert úgy érzem képtelen vagyok ennél többet mondani. Nem megy. Ha elmondom, hogy mit érzek olyankor, akkor … hát, attól félek, hogy elő is jönnek azok az érzések. A csend egyre hosszabbra nyúlik, majd az üres bögre alját szuggerálva halkan újra megszólalok.
- Változó. Ha lány, vagy ha csak egy pillanatnyi vagy véletlenszerű a dolog, akkor pusztán egy erősebb kellemetlen érzés. Ha nem, akkor eléggé durva is tud lenni. Minél ijesztőbb a szituáció, vagy minél idősebb esetleg ijesztőbb a pasi annál rosszabb. Olyan, mintha ki akarna ugrani a szívem a helyéről, teljesen lefagyok, pedig minden porcikám sikítva követeli, hogy meneküljek. Érzem, hogy zihálva veszem a levegőt, még se jut a tüdőmbe oxigén. Szédülni kezdek, a gyomromba mintha tonnányi súlyokat raktak volna. Olyan eset is volt már, hogy végül elájultam, de az már régen volt.

Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. május 24. 10:02 Ugrás a poszthoz

Bence



Hivatalosan is elegem van a fél iskolából. Mindenki viháncol, hangoskodik, a kedvenc helyeimen nem lehet nyugton lenni. A klubhelyiségben is valaki észkombájn kitalálta, hogy rendezzenek varázslósakk versenyt. Jó dolog, csak nem pont most. Persze, értem én, hogy végül is tavasz van, se vizsgák se semmi, naná, hogy mindenki kiélvezi a dolgot. Én is azt tenném, ha nem várna rám egy nagy megmérettetés. Minisztériumi vizsga elemi mágiából. Úgy félek tőle, mint … hm, a tűztől. Szóval minden időmet a nyugodt helyek felkutatásával és tanulással, gyakorlással töltöm mostanság. Meg az emberek kerülésével.
Most is az egyik nyugis helyre tartok, pár napja fedeztem fel, de akkor pont foglalt volt. Ilyen az én formám. Pedig pont tökéletes lenne, egy teljesen rám szabott szoba. Na de talán most mázlim lesz!
Résnyire nyitom az ajtót és bekukucskálok, hátha most szerencsém lesz. És igen! Üres! Tökéletes! Gyorsan belépek és becsapom magam mögött az ajtót. Mire a kanapékhoz érek a szoba már el is kezdi az átváltozást. Hihetetlen sebességgel váltakoznak a színek, szinte bele is fájdul a fejem a kavalkádba. Még a bútorok is mozgásba lendülnek, a zenéről már ne is beszéljünk.
- Döntsd már el! – morgom a szobának, holott szegény nem tehet róla, hogy nem tud egy fix formát ölteni. Bennem dúl érzelmi vihar, csoda ha nem tud hozzá alkalmazkodni? Megjelenik egy függőágy két oszlop közé rögzítve, majd ezt a témát veszi át a szoba. Kékeszöld falak, mint a tenger, homokszínű vastag szőnyeg. Se szék, se fotel, se kanapé, se asztal. Semmi más, csak a függőágy.  Kényelmesen elhelyezkedem benne, és hála a varázslatnak még löknöm sem kell magam, azonnal egy megnyugtató ringatózásba kezd. Zene helyett tengerparti hullámok hangját lehet hallani, zongorakísérettel. Becsukom a szememet ahogy lassan teljesen ellazulok. Egész nap itt tudnék lenni így. Lehet, hogy meg is teszem. Óráim már nem lesznek ma, csak este kell majd járőrőznöm menni.

Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. május 24. 11:05 Ugrás a poszthoz

Bence


Csak egy picit pihentetem a szemem, lazulásként, aztán majd gyakorolok tovább. Csak egy picit ...
A szoba lassan színt vált ismét, de én ebből nem érzékelek semmit. Kezd az egész elhalványodni, kifehéredni, ahogy egyre közelebb kerülök az alváshoz. Talán nem kéne éjszakába nyúlóan kínozni magamat. Talán nem kellene végigbóbiskolni az órákat napközben, az meg egyszerűen isteni lenne ha nem fenyegetne az a veszély, hogy járőrözés közben elalszom két lépést közt. Már simán előfordulhat. De már csak pár napot kell kibírni, és túl leszek az egészen. Az biztos, hogy utána bevetem magam a cukrászdába, és mindent megveszek, ami megtetszik.
Hangos kiáltásra riadok fel, kis híján ki is esem a függőágyamból. Hirtelen azt se tudom, hogy hol vagyok, csak az a biztos, hogy nem a saját ágyamban. És nem is az a másik. Sőt, egyáltalán nem is ágy. Kell pár pillanat, mire rájövök, hogy hol is vagyok.
- Mia ... ! - kiáltok fel én is, mialatt visszanyerem az egyensúlyomat a ringatozó fekvőhelyen. Rosszabb, mint egy vízágy. Gondolom, mert még sose feküdtem olyanba. De biztos mókás lehet, főleg ha ráeresztem a képességem. Na, majd egyszer.
- Bence? - ismerős a hang, bár a tengerzúgástól kicsit nehéz beazonosítani De mintha ő lenne. Kikukucskálok az oszlop mögül, olyan óvatosan előre hajolva, ahogy csak tudok. Persze ez a lehető legrosszabb ötlet volt, ugyanis most még jobban hintáztatom ezt a valamit.
- Hol ég a ház? - döbbenten nézek rá, hiszen fogalmam sincs, hogy miért ordibál, vagy hogy miért alakítja viharossá az én nyugalmas békés kis tengerparti tájamat.
- Állj már le mielőtt tengeribeteg leszek! - morgom dühösen mire a függőágyam volt-nincs módon eltűnik. Én meg a szőnyegre puffanok, még jó, hogy puha, nem ütöm meg annyira. Lehet mégsem ez a nekem való hely. Látszik mennyire jól tudok alkalmazkodni az új környezethez...szánalmas.
- Mit ígértem meg? - hirtelen eszembe jut, hogy a nevemen kívül ezt mondta a fiú, és őszintén szólva fogalmam sincs, hogy milyen ígéretet tettem én neki. Jégkockát varázsolok neki valahova? Vagy medencét? Vagy micsodát? Még egy felvágós fotót tuti nem. Vajon mit?
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. május 24. 13:08 Ugrás a poszthoz

Bence


Magabiztosságban nincs hiány a fiú részéről az biztos. Mondjuk ezt eddig is tudtam. Mint ahogy azt is tudom, hogy zsigerből mit válaszolnék ha komolyan kérdezné. Vagy ha komolyan akarnék válaszolni. De hát nem akarok.
- Nem szoktam vaktában ígérgetni. - felelem egy vállvonás kíséretében. Tényleg nem, ha valakinek megígérek valamit, akkor az úgy is lesz. Lehet, hogy több idő kell hozzá, de betartom. Az ígéret szó viszont eszembe juttat pár dolgot. Például azt, hogy miről is beszél egész pontosan Bence.
- Köszi, esésbe profi vagyok. Reptanon szoktam bemutatót tartani. - kommentálom a függőágy elhagyási módomat én is. Nagy baj nincs, legalábbis nem tört el semmim. A kezemmel azért megtapogatom az arcomat, mert az viszont fáj, és már meg is van a diagnózis. Vérzik a szám, mert persze, hogy beszélek amikor eltűnik alólam a 'talaj'. Feltápászkodom és türelmesen megvárom, amíg a szoba egynél több ülőhelyről gondoskodik. Már ha gondoskodik.
- Semmi komoly. Igen-igen, már emlékszem. Viszont ... öhm, hát nem hoztam most magammal ide. - mutatok körbe a szobába jelezve, hogy csak itt nincs a tablet. A szobámba van, valahol a bőröndöm alján valószínűleg. Amióta csak megkaptam azóta ott hever, hiszen mégis mit kezdjek én itt vele? Nincs laptopom, nem tudom mivel szinkronizálni, szerintem netet se tudnék szerezni. Szóval nézegethetném csak úgy. - De odaadom ma mindenképpen.
Mantikór? Én? Nem is érzem magam feldúltnak. Ránézek a falra mögöttem, amin egyre sötétebb szürke felhőszerű képződmények jelennek meg. Oké, akkor mégis feldúlt vagyok.
- Pár nap múlva lesz egy minisztériumi vizsgám elemi mágiából. Kicsit tartok tőle. - karbateszem a kezem, csak hogy ne a talárom ujjának szélével babráljak. Valamit mindig muszáj csinálnom, képtelen vagyok sokáig nyugton maradni amikor feszült vagyok. Egy hangos sóhajtással feladom a reménykedést, hogy lesz még egy kanapé, úgyhogy letelepszem Bence mellé, a lehető legmesszebb tőle.
- Ja, azt mondtam, hogy amúgy át van alakítva? Nem kell áram ahhoz, hogy tölteni lehessen. De, hogy mire fogod tudni használni arról fogalmam sincs.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. május 25. 23:50 Ugrás a poszthoz

Cat

szombat délelőtt | o


Szinte menekülve hagyom magam mögött a kastélyt ez utána különösen fárasztó hét után. Legalábbis nekem az volt, nagyon is! Állandó társaimmá szegődött az alváshiány, az órákon való bóbiskolás, a teljes szétszórtság. Az emberekhez sincs türelmem, de a négy fal látványához sem. A kastély környéke sem tud már újat mutatni, ami megnyugtatna, szóval természetesen irány a falu. És ha már a vízhez köthető a frusztráltságom, így naná, hogy vízpartot keresek.
Szerencsémre éppen nem andalognak és viháncolnak a szerelmesek a stégen, pedig általában folyton van itt egy vagy két párocska. Elégedetten elmosolyodom, és hangosan odacsapva a lábamat a fa tákolmányhoz keresek egy szimpatikus ülőhelyet. A legrosszabb esetben beszakad alattam, vizes leszek de megoldom. Nem gond. Mire leülök és lelógatom a lábam a víz fölé, megjelennek az élőlények kíváncsiskodva. Először csak távolabb tűnik fel egy kecsesen úszó madár, majd innen is, onnan is felbukkan még pár. Jó lenne ha tudnám, hogy melyik milyen, mert az biztos, hogy nem mind kacsa, vagyis hivatalosan tőkés réce ugyebár, de ugyan miért is tanítanának bármi érdekeset a mugli sulikba? Szóval nekem kacsa mind. Kivéve a hattyút, mert az hattyú.
- Sziasztok hápik. – köszönök rá vidáman a farkukat riszáló tollasokra, majd lázasan keresgélni kezdek a zsebeimbe. Kell, hogy legyen nálam valami, ami ehető számukra. A kutakodásomnak hála egyre többen gyűlnek körém, hangosan követelik, hogy találjam már meg a finomságokat. Elmosolyodom, hiszen pontosan erre van most szükségem, nyugalom, békesség, cuki állatok.

Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. május 26. 20:31 Ugrás a poszthoz

Cat

szombat délelőtt | o


Jobb híján elkezdem kipakolni a zsebeim tartalmát magam mellé a deszkákra. Több különféle ásványos karkötő elő, gyűrött pergamen rajta egy ezer éves óra levelezéssel, egy kő. Kő? Mikor raktam én követ a zsebembe és ugyan miért is? Na mindegy is. Végül a hátsó zsebeimet kezdem el áttapogatni. Ha nem találok semmit az se baj, akkor elszaladok venni valamit a hápiknak. Ha már ilyen aranyosan körém gyűlnek, akkor még szép, hogy csak miattuk végigszáguldok a falun.
Aztán meghallom a trappolást, valaki közeledik. Ennyit a magányos ücsörgésről. Felkészülök arra, hogy viszonozzam a köszönést, de csak a léptek dobogása hallatszik. Aztán csend, majd vidám hápogás, és a körém gyűlt állatok zajongva odébb úsznak. Összeráncolt homlokkal oldalra fordulok, hogy megnézzem a jövevényt.
Aki nem köszön, és – ami a legfelháborítóbb – aki lenyúlja a kacsáimat. Az árulók boldog hápogással vetődnek rá a finom falatokra. Ekkor megtalálom, amit kerestem. Egy kis zacsi kekszet. Még a klubhelyiségben vágtam zsebre, öhm, talán 2 napja? Azt hiszem akkor. Csak felmarkoltam és rohantam, hogy ne késsek el óráról. Aztán azóta se volt rajtam ez a farmer. Egy torzonborz kis fickó reménykedve néz rám, ő nem ment a többi kacsa után. Biztos folyton elűzik a többiek.
- Helló, lenyúltad a kacsáimat. – köszönök rá a vigyorgó fiúra a stég túloldalán. Alaposan megnézem magamnak, egy vigyort el is fojtok gyorsan, mert szinte összeöltöztünk. Az biztos, hogy eddig még nem volt szerencsém hozzá az iskolában. Elmosolyodok, hiszen nem vagyok egy kötekedő típus, nem vagyok én rellonos. Meg amúgy is, van egy hűséges kiskacsám, aki itt maradt nekem. Jó kis kacsa! Bedobok neki egy kis adag kekszet a tóba, ő pedig vadul csapkodva és a farktollait rázogatva összeszedegeti a darabokat.
- Awwh, te vagy a legcukibb az egész bagázsból. Ne félj, én majd csak téged etetlek. – még az is lehet, hogy rendszeresen ki fogok jönni ehhez a kis fickóhoz. Ha már nem vihetem magammal.


Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. május 26. 20:43 Ugrás a poszthoz

Bence



- Ez hogy jön ide? Miért kéne jobban betartania az ígéretét egy lánynak, mint egy fiúnak? – értetlenül nézek Bencére, hiszen ez szerintem nem egy nemhez kötött dolog. Az ígéretet mindenkinek illik betartania, teljesen mindegy, hogy fiú vagy lány. Természetesen nem veszem magamra, amit mond, hiszen nem igazán ismer engem. Csak annyira, amennyire eddig engedtem. Mostanában egy kicsit jobban nyitok mások felé, de akkor is nagyon keveset tud rólam. Azt meg még én sem tudom, hogy milyen lennék ha mérges lennék rá, vagy bárki másra. Úgy igazán nagyon mérges. Persze elemi mágiát akkor sem vetnék be, azt szigorúan tilos. De valahogy nem is szeretném megtudni, milyen ha valaki teljesen felbosszant.
- Tényleg? Ja tényleg! De azt nem láttad, amikor legurultam a lépcsőn mert olvastam mászkálás közben! Be is tört a fejem – vigyorogva mesélem neki a fájdalmas élményt, hiszen annyira, de annyira jellemző rám. Kuncogva képzelem el, ahogy Bence belecsapódik egy szerencsétlenbe a nézőtéren. – Pedig azt megnéztem volna! Nem sérült meg az a szegény, akinek nekiszáguldottál?
Valószínűleg nem, hiszen akkor nem ilyen vidáman mesélné az esetet, bár ki tudja. De nem, szerintem nem. Kárt tenni a másikban nem vicces. Egyáltalán nem az. Mint ahogy az sem, hogy szegény Bence teljesen beleélte magát abba, hogy hirtelen elővarázsolok a semmiből egy tabletet és odaadom neki itt helyben.
- Aha, Invitoba még nem vagyok ennyire, szóval nem valószínű, hogy ide tudnám hívni a szobámból. Szóval marad a mohamed megy a hegyhez eset. – bocsánatkérően nézek rá, határozottan rossz érzés, hogy elfelejtettem és most plusz fáradtságnak teszem ki a fiút. Bár nem úgy tűnik, hogy őt ez nagyon zavarja, meg akarja kapni azt a kütyüt nagyon.
- Nem az elmélettel van a gond. A gyakorlat része a nehéz benne. Azt nézik, hogy mennyire tudom stabilan uralni és irányítani az elemet. Mindenféle necces körülmények között. – és valljuk be, itt lehet elvérezni csúnyán a vizsgán. Főleg mert korántsem uralom olyan jól, mint ahogy én szeretném. De mivel nekem pozitív kitöréseim vannak így ez kicsit megnyugtat, de nem nagyon. Kizártnak tartom, hogy vizsga között akkora nagy boldogságot éreznék, hogy elszabaduljon a pokol.
- Hát akkor nem sok elemi mágust ismerhetsz. – nevetek fel a bókszerűség hallatán. Sokkal de sokkal jobbak vannak nálam, vegyük például a profot, ő alapból az. Másrészt meg mit látott eddig tőlem Bence? Bűvész-trükköt jégkockákkal. Nagy szó mondhatom. Kicsit fészkelődök, próbálok egy kényelmes ülőpózt találni azon az icipici helyen, amit kinéztem magamnak. Ülhettem volna akár a földre is, normális távolságra tőle, de most már mindegy.
- Tud, persze. – mégis milyen tablet nem tud? – Ne tedd, vagyis már van rajta. Használható, de tőlem ne várj segítséget, hogy mit hogy kell vele csinálni, mert fogalmam sincs róla. Megkaptam, megcsináltattam és azóta is a szobámba hever. Még be se kapcsoltam. – világosítom fel Bencét. Oké, nem jutott eszembe a rúna szó, sőt a bolt neve se, ahol megcsinálták. Szóval a lényeg, hogy egy zsír új kütyüt bocsájtok a rendelkezésére.
A szemem sarkából látom, ahogy megmoccan, ugyanis éppen a fal színátmenetét figyelem, igazán mókásan ötvözi a kettőnk hangulatát. Felé fordulok, ő pedig már sokkal közelebb van, mint eddig. Rögtön el is kezd összevissza a szívem, ahogy egyre kényelmetlenebbül érzem magam. A szoba el is kezd alkalmazkodni, a kék lassan sötétszürkébe vált. Megpróbálok lassan és mélyeket lélegezni, hogy lecsillapodjak. Igazából ebből az egészből nem hiszem, hogy sokat észrevenne Bence, de a szoba tuti elárul.
- Én … apám és a felesége muglik. – válaszolok nagy nehezen a kérdésre. Régen simán rávágtam volna, hogy mugliszületésű vagyok, de már nem tudom, hogy mi is vagyok pontosan. Nem tudom, hogy ki az anyám, hogy ő mi volt. Egy halvány mosolyra futja tőlem csak, még nem nyugodtam le teljesen, talán nem is fogok. De legalább nem romlik tovább a dolog, és ennek őszintén örülök.
- Hát, kétlem, hogy a tűzhely vagy a vasaló, vagy a varrógép nagyon érdekelne. Bár ahhoz, hogy ezeket megmutathassam kirándulnunk kellene egy csöppet. Viszont ha jól emlékszem akkor te értessz a telefonokhoz. Nem tudnál tanácsot adni, vagy mutatni nekem egy jót, amit könnyű használni? – a navine buliban mutogatta is a telefonját, és úgy tűnt jól tud vele bánni. Biztos lehet abban a fura nevű boltban venni egy egyszerűt. Arra nem reagálok, hogy kedvel, nem is nagyon akarok belegondolni, nehogy tovább nőjjön a pánikérzetem. Én sem tudok sokat róla …
- Na és te? Hogyhogy ennyire megszállotja vagy a mugli dolgoknak? – felhúzom közbe a térdeimet a kanapé szélére, hogy átkarolhassam őket. A fejemet oldalra fordítva pihentetem rajtuk és úgy figyelem Bence reakcióit, mimikáját. Arról meg hálistennek nem tudok, hogy bárki szerint is jól néznék ki. Általában azt szoktam látni, hogy rám néznek és azt gondolják hogy fura vagyok. Ami igaz is. Ezzel tudok mit kezdeni, a tetszéssel már korántsem biztos.

 
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. május 26. 20:50 Ugrás a poszthoz

Danka

Üstösd – bevásárlónegyed, a szünet utolsó napján


Hümmögök egy sort a szülei legnagyobb félelme hallatán, bár szerintem nem ez lenne a mumusuk. Inkább az, hogy arról értesítik őket, hogy a lányuk halott. Mert mondjuk szörnyethalt egy nagyon veszélyes trükk gyakorlása során, vagy a meccs közben leesett, vagy nem tudom. Nem értek a kviddicshez annyira, hogy tudjam mibe lehet belehalni a játék közben.
- Örülj neki, hogy féltenek. Hidd el sokkal rosszabb az, amikor kiskorodban, amikor tényleg nem tudsz magadra rendesen vigyázni úgymond magadra hagynak. – válaszolom csendesen. Tudom, hogy erről nem tud a lány. Nem tudja, hogy mi történt velem, hogy miért nem foglalkoznak velem a szüleim, csak annyit, hogy felőlük azt csinálok, amit akarok. Ez jelenleg nagyon kellemes, de korántsem volt az, amikor tényleg szükségem lett volna rájuk. – A lányokra meg amúgy is jobban kell figyelni, általában jobban féltik és védik őket a felnőttek.
Vagy legalábbis ez lenne a normális. De inkább átkormányozom a gondolataimat vidámabb témák felé, egészen pontosan az unikornisos overál felé, amit Danka keres. Mosolyogva követem a sorok között, gond nélkül lépést tartok vele. Egyrészt ugye hosszabb a lábaim és nagyobbakat tudok lépni, másrészt meg nem különösebben foglalkoztat, hogy hozzá se érjek a ruhadarabokhoz. Le ugyan nem lökök semmit, de az szerintem csak valami bűbáj miatt lehet, amivel rögzítve vannak ez ellen.
- Inkább legyen hosszú, mint rövid. Sokkal könnyebb felvarrni, mint hozzátoldani. Szóval ha van ami megtetszik, akkor vedd meg, megpróbálom megcsinálni neked, hogy ne ess el benne. Maximum elvisszük egy talárszabászatba és kikunyeráljuk, hogy rád igazítsák. – állok elő egy megoldásféleséggel a túl nagyra tervezett ruhákkal kapcsolatban. Közben ide-oda kapom a tekintetem a pizsamák és egyéb alvódolgok között. Aztán leesik az állam, ugyanis a selyemhálóingek mellett elég fura darabok lógnak. Mi értelme van az olyan anyagnak, ami teljesen átlátszik? Olyan, mint egy nem is tudom mi.
- Vajon miért vesz meg valaki ilyen szúnyoghálószerűséget alváshoz? – kérdezem meg Dankát tágra nyílt szemekkel. Áh, nem is értem. Fejcsóválva otthagyom őket, hogy a normális alvó dolgokhoz érjek. Pólók, topok, rövidnadrágok, szettek, hálóingek, hosszú ujjú pizsik. Hagyom a lányt nyugodtan válogatni, míg én elgondolkodva szemlélek egy spagetti pántos topot, amihez egy short tartozik. És persze unikornisos, naná. Lekapom az állványról, és visszasétálok a lányhoz.
- Nézd de cuki ez a pingvines! Juj, cicás is van!

Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. május 26. 21:50 Ugrás a poszthoz

Cat

szombat délelőtt | o


Na remek, sikerült megijesztenem a vadidegent, aminek a kacsák isszák meg a levét. Legalábbis abbamarad egy kis időre az etetésük. De úgy néz ki a szerencséjük nem fogy el, hiszen potyog le nekik még pár falat.
- Érthető. – bólintok egyet és így is gondolom. Kacsák, vízpart, hullámzás, csend, béke, nyugalom. Hát, én se vettem volna észre magamat. Vagy mást. A tollasok persze észreveszik ám az összes erre járó embert, alaposan megfigyelve őket, hogy honnan várhatnak kaját. Most, hogy már a srác nem eteti őket pár éhesebb állat már el is indul felém. Nem várom meg, míg az enyém mellé érnek, dobok nekik is kekszet.
- Amúgy Laura vagyok. – mutatkozok be mosolyogva, ha már így összeakadtunk. – A suliba jársz? Még nem láttalak
Most már azért kíváncsi vagyok, hogy kivel is etetek kacsákat. Ha nem a suliba jár akkor nyilván, hogy még nem láttam. Oké, ha a suliba jár már évek óta, na akkor se biztos, hogy láttam már. Képes vagyok nézni, de nem látni. Mindenesetre nem tűnik túl veszélyes alaknak, de ki tudja, lehet hogy csak fel akarja hízlalni szegényeket, aztán kivadássza őket onnan és már viszi is megsütni őket egy kis narancslével lelocsolva. Ú, úgy isteniek. De a kis torzonborz kacsámat nem adom, jó, a többit se.
- Nem fog, ő a főnök. Elveri az összes többit. Az enyém az omega, látod? – mutatok rá a kicsire, felcsillanó szemmel, hiszen már el is neveztem..Omega. Tökéletes. Eszembe is jut egy mese, ami farkasokról szól, ott is van azt hiszem kacsa, de ezek cukibbak. Hogy ki irányítja a világot azt nem tudom, de ha tippelnem kéne akkor a delfinekre voksolnék. Bár én a helyükben már rég elhagytam volna a Földet. A kacsák pedig igenis, hogy beszélnek hozzánk, csak épp nem értjük meg őket. Mert túl buták vagyunk, igen.

Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. május 27. 20:06 Ugrás a poszthoz

Bence



Nem bírom megállni, hogy fel ne kacagjak a fiú szavain. A bulin is feltűnhetett volna, hogy mennyire jó humora van, de annyira nem vettem észre. Az a sokféle fura hatású ital! Pfúj!
- Tehát, a lányok lányok. Hát, ezzel nehéz vitatkozni. – válaszolom még mindig nevetve. Bombabiztos érvelés, nincs az az ügyvéd, aki ez után meg tudná győzni a tisztelt bíróságot, hogy bizony ez egy téves megállapítás.
- Kikúráltak, bár gyanítom, hogy valamit nagyon elronthattak idebent – mutatok rá a fejemre tréfálkozva. Villan egyet a szemem, amikor észlelem, hogy végig mér, de elég ártatlannak tűnik a dolog, így más reakciót nem vált ki belőlem a dolog.
- Egy jó barátom? – kérdezem alig hallhatóan. Ez a kifejezés eléggé váratlanul ér, kezdek teljesen elveszni ezekbe a címkékbe, amikkel az emberi kapcsolatokat ruházzuk fel. De komolyan, képes ugyanaz a szó teljesen mást jelenteni attól függően, hogy ki használja. Hát hogy igazodjak én el ezen? Ismerősök, haverok, barátok, jó barátok, közeli barátok … mi van még? A fejem is belefájdulna, ha be kellene kategorizálni az összes embert, aki szembe jön velem a suliba.
- Ugyan, neked kutya bajod se lett, ez csak természetes. Nem vagy az a könnyen megsérülős típus. A jég hátán is képes lennél megélni. De majd legközelebb jobban megrémülök és féltelek a széltől is, úgy jobb lesz? – forgatom a szemeimet válaszként. Nyelvet nem nyújtok, kis koromban mindig azzal fenyegettek, hogy levágják, vagy leharapják. Egyik se hangzott túl jól, szóval leszoktam róla. – Örülök, hogy nem lett nagyobb baj belőle. Te pedig gondolom másféle életveszélyes szórakozás után néztél ezután.
Hát én pedig pont az a fajta diák vagyok, aki nem próbál meg belógni oda, ahova nem szabad. És nem azért, mert prefektus vagyok. Ha nem lenne muszáj hát esténként ki se jönnék a Navinéből, de járőrözni ugye kell, szóval, nincs választásom. Ha bulit tartanak, vagy nyílt napot a többiek, akkor elmegyek persze, de amúgy nem. Jól megvagyok én a sárgák között. Meg messze a sulitól és a falutól. Ott még jobban.
- Oké. – hűha, Bence bízik bennem? Ez, hát ez tök jó. Végülis én is benne, de nem annyira, hogy ölelgetősre vegyük a figurát.  Mindenki olyanokat ölelgessen, akik ettől nem kapnak frászt, én meg ölelgetem a macskámat vagy a kispárnámat. Mindenki jól jár, nem?
- Kaptam, igazából szivatásból. Mert itt ugye úgyse tudom használni. Legalábbis így gondolják. Aztán a lányok mondták, hogy meg lehet ám csináltatni és akkor tudnám, de annyira azért nem akartam kipróbálni. Szóval felőlem akár össze is törheted – újabb vállvonás, nekem aztán tényleg mindegy. Csak azért nem mondom azt, hogy neki adom, mert tuti hogy a becsületesség úgy kívánná meg, hogy valamit adjon érte cserébe. De tulajdonképpen neki adom, mert ha nem jönne x idő múlva, hogy visszaadja én nem hoznám fel a témát.
- Nem gond. Most karácsonyig azt hittem, hogy az a nő az anyám, aki felnevelt. Aztán kiderült, hogy nem. Vicces sztori, igazán ünnepi – kicsit szomorkásan de elmosolyodom. Tényleg nem baj, hogy felhozta a témát, és tényleg nem zavar különösebben a dolog. Már nem.
- A min? Ja, értem. Amúgy nem tudok ám vezetni, szóval a kocsit nehéz lesz megmutatni – jobban belegondolva az áramot is. Tanultuk egyáltalán fizikából vagy bármiből, hogy működik? Nem emlékszem. A villanykapcsoló rajza viszont nagyjából feldereng, vagyis annyi, hogy azt tanultuk technikából. Vagy más tárgyból? Hűű, rég volt már.
Aztán lekapcsol az agyam, képtelen leszek gondolkodni, már nem fogom fel, hogy mit mond. Csak annyit látok, hogy közelebb jön, közel hajol, hallom, hogy lehalkítja a hangját. Kikerekedik a szemem, az izmaim annyira megfeszülnek, hogy szinte fáj. De képtelen vagyok megmozdulni, vagy akár megszólalni. Zihálva veszem a levegőt, de szédülök, mint ha olyan magasságba lennék, ahol szinte semmi oxigén nincs a levegőben.
~Kérlek, menj hátrébb, kérlek, kérlek. Ne gyere közelebb, ne érj hozzám. Kérlek! ~sikítja bennem egy hang, továbbra is meredek a fiúra, de látni már alig látom. A falam már régen átment feketébe, sőt, most már elkezdte teljesen felülírni Bence részét is. Gondolom ha elájulok, akkor majd visszavált fehérbe. De nagyon, de nagyon nem szeretnék elájulni. Az ég szerelmére, hiszen ő Bence, a barátjának tart, biztos nem akar bántani! Nem akar, nem akar, nem akar. Talán, mintha egy icipicit tisztulna a látásom, talán. Talán ha hátrébb megy a biztonságos távolságba akkor képes leszek lenyugodni. Remélem így lesz!

Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. május 27. 20:27 Ugrás a poszthoz

Cat

szombat délelőtt | o



Cat? Mint macska? Tyűha, oké. Legalább könnyű megjegyezni, meg kimondani. Bólintok egyet, jelezve, hogy felfogtam, megjegyeztem a nevét. Néha ez eléggé nagy dolognak számít nálam. Aztán picit összeráncolom a homlokomat, ahogy számokkal jön. Na azok nem az erősségeim.
- Szóval ha jól értem, akkor nem rögtön utána tanultál tovább. Hogyhogy? – feladom, hogy kiszámoljam hány éves lehet. Matek. Miért kell a varázsvilágban is használni? Persze ha kényelmetlenül érinti a kérdésem, vagy ilyesmi akkor nem haragszom ám meg, ha nem válaszol. Hirtelen elvigyorodom, amikor találgatni kezd velem kapcsolatban. Nem nyert.
- Majdnem, harmadikos vagyok. Itt nőttél fel, vagy külföldön? – teszek fel egy újabb kérdést. Nem akarok tippelgetni, hogy pontosan milyen nemzetiségű, valószínűleg nem találnám el, megsérteni meg nem akarom. Mindenesetre figyelmesen végignézem a ruházatát és a kiegészítőit, hátha felfedezek valamit, ami arra utalna, hogy fordítóbűbájos dolgot használ-e vagy ténylegesen magyarul beszélne. Régen bezzeg feltételeztem volna, hogy tud magyarul, de már sokat tanultam azóta. Kafa, mi?
- Persze, belecsípnek a másikba, kitépkedik a tollakat, csapkodják a másikat a szárnyaikkal, meg ilyenek. Ha sokat figyeled őket, akkor majd te is meglátod – világosítom fel Catet a kacsák vad természetéről. Az etetési módszere mellesleg kíváló. Pontosan így lehet jól elkerülni a bunyót. Úgyis az éhenkórász főnök-kacsa fog elsprintelni először, a többi meg se mer moccani.
- Egy idő után tele lesz, és akkor jön a második fontos dolog. Elkezd a csajokkal foglalkozni, meghódítani az összeset, meg ilyenek. A többiek akkor nyugodtan ehetnek. Kivéve a lánykacsák, akiket kerget. Nem lennék a helyükben. – magamat is meglepem, hogy mennyire járatos vagyok a hápik viselkedésében. Mindenesetre, amikor legközelebb a srác eldob egy nagyobb kenyérke darabot a gonosz főnöknek, akkor én is elkezdek a kekszből dobálni az itt maradtaknak. Az omegámnak is jut természetesen, és nem úgy néz ki, mintha zavarná, hogy a többieknek is jut belőle. Jó kis kacsa.
- Szerinted fog jönni hattyú is? Még csak képről láttam olyat, de nagyon szépnek nézett ki.

Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. május 30. 10:55 Ugrás a poszthoz

Cat

szombat délelőtt | o



Megerősítést kapok, hogy jól gondoltam és rámosolygok a srácra. Hát persze, hogy rájött, ha még mindig nem tudná akkor most nem lenne itt. Érdekesnek találom ezt a dolgot, hiszen én egész eddig tudtam, hogy mit akarok kezdeni az életemmel, hogy merrefelé mennék tovább. De már korántsem vagyok benne olyan biztos. Már látom a buktatóit a dolognak, és azóta van, ami jobban érdekel, ami jobban tetszik. Szóval, megváltoztam na.
- És mi lenne az? Mi leszel ha nagy leszel? – tipikus kérdés, mennyiszer hallja ezt egy ember, de maga a kifejezésmód tetszik, főleg mert Cat tulajdonképpen már nagynak számít. Hozzám képest legalábbis, aki még nagykorú sincs.
- Thaiföldön? Milyen ott? Mik a legnagyobb eltérések ehhez képest? – felcsillan a szemem, a kekszes zacskót az ölembe teszem – mielőtt beleejtem az egészet a vízbe - és minden figyelmemet a srácra fordítom. Mindig is érdekeltek a különféle kultúrák, a hiedelmek, a szokások, az ételek. Minden. És mivel egyelőre lehetőségem nincs világ körüli útra menni, így megelégszem azzal, hogy másoktól szerzem be az információimat.
- Áh, én Magyarországon. Egy icipici faluban. Soha nem jártam külföldön, sőt igazából a falum közvetlen környezetén kívül máshol se. Amíg ide nem kerültem. Szigorúan fogtak a muglik – eresztek meg egy vigyort ellensúlyozva ezzel a szavaim szomorkás felhangját. A kérdést, hogy kik vagy mik a szüleim is profi módon megelőztem, így legalább majd nem kell belemennem a témába.
- Hát szegények, ilyen a sorsuk. Elviselik, mert ezáltal jutnak a legnagyobb örömhöz, ami csak létezik számukra. Az életük értelméhez: a kicsinyeikhez. A főnök kacsa meg teljesíti a küldetését és a genetikai állományának terjesztését. – na, legalább biológiából odafigyeltem anno. Látszólag tényleg nem bánik túl jól a nőstényekkel, viszont odaadóan gondoskodik róla és a kicsikről, vagyis megvédi őket inkább. Az is valami.
- Akkor hátha szerencsénk lesz és láthatunk egyet! Mondjuk a kacsák is királyak, sőt! Állítólag finom a hattyú, bár van aki szerint száraz a húsa. A kacsa tuti, hogy finom. De ezeket nem enném meg! – nevetem el magam a fecsegésem után, mielőtt Cat azt hinné, hogy gonosz szándékkal etetem itt ezeket a jószágokat.
Utoljára módosította:Juhász Laura, 2019. május 30. 10:55
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. június 3. 15:51 Ugrás a poszthoz

Thomas

egy április nap délutánján | o


Teljesen céltalanul bolyongok a kastélyban már egy ideje. Néha benyitok egyes szobákba, hogy aztán egy fejcsóválás vagy ciccegés kíséretében azonnal tovább is álljak. Nem tudom, hogy mit is keresek, de az biztos, hogy nem találom. Valószínűleg társaságot, ha már úgy alakult a délutánom, ahogy. Úgy volt, hogy gyakorlunk elemi mágiát a teraszon, de amikor odaértem csak egy pergamen fogadott az üzenettel, hogy elmarad a beígért móka. Legalábbis nekem most az lett volna, annyira tele vagyok energiával, hogy képtelen vagyok két másodpercig nyugton maradni. Már minden népszerű helyen voltam, sok ismerőssel találkoztam, de csupán integettem nekik. Az invitálásukat elhárítottam, mégse volt kedvem odamenni hozzájuk. Danka edzésen van, talán elmegyek és megnézem őt, végül is megígértem neki, hogy egyszer meglátogatom. Ettől a gondolattól gyorsabban haladok, és immáron célirányosan. A bejárati csarnoknál azonban megtorpanok, amikor elmegy mellettem két elsős.
~ Te írtál Dr. Who-nak az Edictumba? És a saját nevedet használtad álnév helyett? Az egész iskola tudni fogja! ~ szinte sikítva kérdezi egy vörös copfos lány a teljesen elfehéredő társát, nekem pedig beugrik a témától valami. Edictum! Ó, hát persze! Határozottan szórakoztatóbbnak tűnik Thomast meglátogatni egy kviddicsedzés helyett. Az elsősöket teljesen váratlanul éri a hirtelen megfordulásom, és az ahogy csörtetek feléjük. Nyilván fogalmuk sincs, hogy mit akarhat tőlük egy prefi, amikor nem is csináltak semmi rosszat. Szinte érezhető a megkönnyebülésük, amikor megkérdezem, hogy merre van a szerkesztőség. Egy gyorsan elhadart útbaigazítást kapok, amit sűrű bólogatással veszek tudomásul. Megköszönöm és még halkan hozzáteszem, hogy szerintem nem fogják megjelentetni a rendes nevét, ha egyáltalán berakják az újságba a kérdést. Lehet, hogy csak bagolyba kap választ a kérdésére. Láthatólag egy kicsit megnyugszanak a mondókámtól, én pedig már rohanok is tovább a megadott irányba.
A szerkesztőség elé érve azonban megtorpanok. Azt tudom, hogy itt van Thomas, hiszen délelőtt mondta, hogy ide jön. Akkor még úgy volt, hogy nekem is lesz elfoglaltságom. Az addig rendben van, hogy kíváncsi vagyok mégis mi van az ajtó mögött, de mi van akkor, ha zavarom a fiút? Elhessegetem a gondolatot és jó hangosan bekopogok majd várom, hogy beengedjenek. Már ha beengednek. Végül is egy próbát megér.

Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. június 4. 11:25 Ugrás a poszthoz

Thomas

egy áprilisi délután, ottalvós előtt | o



Várakozás közben szokás szerint babrálok mindennel, amit elérek: először a hajamat csavargatom, majd találok egy sebet a kezemen, ami eléggé zavar ahhoz, hogy teljesen lekössön a piszkálgatása. Összeráncolt homlokkal gondolkodom, hogy egyáltalán mikor és hogy szereztem be ezt a sérülést. Persze nem emlékszem, valahogy nem szoktam észrevenni az ilyen apróságokat, mint egy vágás. Még ha nagyobbacska sem.
- Szia – köszönök vissza hatalmas mosollyal az arcomon. Megkönnyebbülök, hogy tényleg itt találom a fiút, ugyanis már megfordult a fejemben az is, hogy esetleg már elment innen, és akkor teljesen felesleges volt úgy iderohannom. Először úgy tűnik, hogy Thomas örül nekem, de aztán elbizonytalanodom, amikor ő fintorogni kezd meg rázza a fejét. Lehet, hogy mégsem kellett volna idejönnöm? A mosoly lehervad az arcomról és veszek egy nagy levegőt, hogy elhadarjak valami mentegetőzés-félét, de ő már újra mosolyog és beinvitál. Oké, akkor végképp nem értem. Mindenesetre biccentve elfogadom a felettébb udvarias gesztusokat, ahogy beljebb hív. Sőt még fel is csillan a tekintetem és úgy döntök, belemegyek a játékba.
- Köszönöm! Látogatásom célja, hogy elűzzem a csendes magányos délután utánam leselkedő láthatatlan árnyait. Úgy döntöttem, hogy Öné a megtiszteltetés, hogy eme küldetésemben segítséget nyújtson. A szerkesztőségi élet zűrzavara tökéletesen megfelel e célra. Bár úgy látom, elszámítottam magam, és mégsem annyira zajos ez a tevékenység, mint gondoltam. – válaszolom kissé vontatott hangon, lustán körbepillantva a szobában, lebiggyesztett szájjal, mint aki nincs elragadtatva attól, amit lát. Lassan elindulok az asztalok mentén, végighúzom az ujjam rajtuk, mint ha port keresnék – amit persze nem találok. Thomas asztalánál végül megállok, hümmögve felveszem a kis táblát, majd visszateszem és a fiú felé fordulok.
- Nos, kedves uram, kérem árulja el nekem, hogyan fogja teljesíteni a feladatát, hogy fog elszórakoztatni engem? – játszom tovább az elkényeztetett arisztokrata lány szerepét, ám ekkor már vidáman hunyorgok, jelezve, hogy határozottan élvezem ezt a kis műsort.
- Elmaradt a gyakorlati órám és társaságra vágytam. – váltok vissza normális stílusra egy vállvonás kíséretében. Igen, a dolog igazából ennyire egyszerű. Mosolyogva nekidőlök az asztalnak, és újra körbenézek a szobában, ezúttal azonban engedem a valódi érzéseimet látszódni. El vagyok ragadtatva, hát hogy ne lennék?! – Na meg persze kíváncsi is voltam a birodalmadra. Miben sikerült megzavarnom?
Vetek egy kíváncsi pillantást magam mellé az asztalra, de el is kapom gyorsan a tekintetem. Nem vagyok abban biztos, hogy tényleg szabad mindent alaposan megnézni. Hiszen biztos vannak olyan dolgok, amik még nem jelentek meg, mondhatni egyelőre titkosak. Az írógép és a falakat díszítő újságot szemlélése biztonságosabbnak, helyén valóbbnak tűnik. Na meg persze a fiú nézése is.
- Ha zavarok, szólj nyugodtan. Nem akarlak ám hátráltatni a munkában.

Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. június 7. 18:34 Ugrás a poszthoz

Thomas

egy áprilisi délután, ottalvós előtt| o



Nem sokon múlik, hogy ne zökkenjek ki a szerepemből, főleg amikor újra Thomas felé fordulok és meglátom a visszafojtott mosolyát. Ám sikerül neki is tovább színészkedni, szavaival csodálkozást váltva ki belőlem. Hercegnő? Ez meglepően jól hangzik. Igen, tudom, hogy csak színdarab az egész, de akkor is, tetszik, az ahogy ezt a szót mondja.
- Efelől szermernyi kétségem sincs. Tudtam, hogy Önre hercegem bizton számíthatok – látszik, hogy nem vagyok színjátszós, eddig bírom ugyanis megállni, hogy ne nevessek fel. Úgyhogy abba is hagyom inkább a bohóckodást és érhetőbben elmondom nagyjából ugyanazt.
- Nem is baj, így legalább meg tudtalak lepni – legyintek egyet arra, hogy eddig még nem jutott el odáig, hogy megmutassa ezt a helyet. Én se jöttem eddig, pedig tehettem volna, bár eszembe se jutott. Érdeklődve nézelődöm tovább a figyelmemet azonban nem kerüli el, hogy megismétli az orrvakarásosdit. Nem vagyok orvos, így nem tudom hogy mi mindenért viszkethet az ember orra, egy dolog van, ami rögtön eszembe jut. Erre rá is kérdezek. – Allergia?
Megfordulok, hogy ne a hátamnak mutogassa a fakkokat, amikbe a különféle stádiumú irományok kerülnek. Aprókat bólogatva hallgatom, ahogy az egész folyamatot végigmondja nekem. Nagyjából hasonlóra gondoltam, talán kicsit kevesebb lépéssel de a lényeg, hogy jó nyomon jártam.
- És mi történik utána? Mármint megy a nyomdába, de az hol van? Oda már írógéppel leírt lapok mennek, vagy nem? És a fotók? Azt hol hívjátok elő? – árasztom el kérdésekkel. Ezt szerintem már megszokta tőlem, folyton tele vagyok kérdésekkel. Mondjuk ezek nem kifejezetten az ő munkamenetéhez tartoznak, de mivel ő a főszerkesztő ezért biztos tudja. Sőt, szerintem akkor is tudná, ha nem ő lenne az.
Nem nagyon zavartatnám magamat, ha le szeretnék ülni hát minden gond nélkül megtenném. De jók a megérzései Thomasnak, még túl sok érdekes dolog van itt ahhoz, hogy nyugton megmaradjak a fenekemen. Az egyik írógéphez sétálok, alaposan megszemlélem, hiszen ilyen a mugliknál is van. Vagyis inkább csak volt, manapság már eléggé ritka. De ezeken a darabokon nem fedezek fel semmi extrát, ami arra utalna, hogy varázslattal működnek. Lehet, hogy nem is? Próbálom elképzelni ezt a helyet akkor, amikor minden asztal mögött ül egy ember, serényen dolgoznak, a hangzavart, és persze Thomast, ahogy az egészet összefogja, figyel mindenre és mindenkire.
- Te ezt nagyon élvezed csinálni – mosolygok rá, ahogy visszafordulok felé a masinától. Ez nem volt kérdés. Szokott beszélni az újsággal kapcsolatos dolgokról, de ez most más. Mert most itt van, a birodalmában.
- Változtattál valamit az újságon, amióta te csinálod?

Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. június 7. 19:39 Ugrás a poszthoz

Bence


- Nem úgy értem, csak nekem magasak ezek a megnevezések. Barát, közeli barát, jó barát. Nem értem, hogy miben térnek el egymástól. – magyarázom neki el úgy-ahogy a dolgokat. Én lényegesen egyszerűbben kezelem ezeket, vagy legalábbis még nem merült fel az igény bennem, hogy gondosabban rendszerezzem a különféle kapcsolataimat. Végül is izoláltan éltem eddig, na. – De igen, persze, azok vagyunk.
Felvonom a szemöldökömet, ugyan dehogy volt neki akkora baja. Még, hogy kéz visszavarrás. Esetleg enyhe agyrázkódás, vagy rándulás, ficam. Aztán elnevetem magam, ahogy elkezd azzal szekállni, hogy féltsem őt.
- Ó hidd el, nem akarod te azt magadnak. Két lépést nem fogsz tudni normálisan megtenni, folyton a sarkadba leszek és a srácok halálra fogják magukat röhögni a sopánkodásom miatt. Bencus tűrd be az inged, így megfázol! Bencus, már megint nem ettél rendesen! – kissé sápítozósra veszem a figurát, ahogy előadom a kis magánszámom. És tudok ezeknél ezerszer rosszabbat is, szóval jobb lenne ha nem tenne próbára a fiú. Vajon miért érzem úgy, hogy pontosan ezt fogja tenni?
- Mondtam én bármit is javíttatásról? – kérdezem a kis kirohanása után, miszerint ő nagyon de nagyon fog vigyázni a kütyümre. Tessék, már a nevére se emlékszem annak a vacaknak, amit kölcsönkért. Na, ennyire fontos nekem a masina. Persze, használni szeretné a későbbiekben is, akkor felőlem megragaszthatja szigszalaggal, vagy pillanatragasztóval, vagy amivel csak akarja. De pénzt azért ne áldozzon érte, hogy visszaadja olyan állapotban, amilyenben volt. És igen, még mindig mugli-módon gondolkodom ilyen téren. Vajon mikor lesz olyan, hogy zsigerből varázslatra gondolok?
- Nincs neked véletlenül valami ősrégi de még működőképes telefonod, ami már nem kell? – eszembe is jutott valami, szóval remélem, hogy igenlő választ fog adni a kérdésemre. Majd kiderül. Csupán biccentek egyet válaszként, hogy igen, pont karácsonykor tudtam meg. Őszintén szólva eddig bele se gondoltam, hogy ez mekkora szívás. Szeretet ünnepekor közölni, hogy nem is szeretünk, sose tettük, nem is vagy a miénk. Hát, ilyen az én formám na. De ez már a múlt.
- Fogalmam sincs. Senki nem tudja. Apám nem is emlékszik, hogy valaha is találkozott volna egy Lil becenevű nővel, aki gyereket szült volna neki. Egy cetliből tudta meg, amit velem együtt raktak a küszöbére. Valószínűleg boszi lehetett, és felejtésátkot szórt rá, de fogalmam sincs, hogy miért. – arra már inkább nem térek ki, hogy ez mennyire jó élmény lehetett a feleségének, a tudat, hogy apám valamelyik üzleti útja során megcsalta őt. Még ha nem is emlékszik rá, vagy még ha nem is önszántából tette, de akkor sem bírta sose ezt megbocsájtani. Csak épp nem apámra haragudott, hanem rám. Ez már tényleg csak a hab a tortán. – De nem gáz, már a kastély az otthonom és az itteniek a családom.
A kérdést nem hallom meg, viszont azt, hogy hátrébb csúszik tőlem azt észreveszem. Egy furcsán sípoló hangot is hallok, és rájövök, hogy ez én vagyok. Erőlködök, hogy fenntartsam a légzés ütemét. Lassan, nagyon lassan kezdenek el visszatérni a gondolatok, a sípolás is csendesül. A szívem ugyan még majd kiugrik a helyéről, és biztos, hogy hulla sápadt vagyok, de legalább már felfogom, mi történik körülöttem. Hogy mennyi időmbe telt ez, azt nem tudom. Lehet, hogy 5 perc, az is lehet, hogy 50. Nekem legalább 5 évnek tűnt. Némán figyelem a velem szemben ülő fiút, látszik, hogy nem ért semmit, és most aggódik. Megrázom a fejem a gyengélkedős javaslatra, teljesen felesleges. Idővel lecsillapodok teljesen, és ha nem muszáj ezt nem gyógyszeres hatására tenném meg. Aztán felteszi azt a kérdést, amit nagyon nem kéne. Gondolhattam volna, hogy eszébe jut, de reménykedtem benne, hogy nem. Hogy valami másra következtet. Tök mindegy mire. Csak ne erre.
- Nem. És igen. – kínszenvedés megszólalni, hiszen még nem nyugodtam le teljesen, de muszáj. Mélyeket lélegzek, hogy jobban kitisztuljon a fejem, és hogy időt nyerjek. – Nem félek tőled. Vagyis nem tőled félek. Képtelen vagyok a fizikai kontaktusokat elviselni. Most csak megleptél, nem számítottam rá, hogy ennyire közel hajolsz. Nem figyeltem – halkan beszélek, minden szóért megkínlódok. Talán eszébe jut minden kis furcsaság, amit eddig tőlem látott. Hogy nem pacsiztam Navi buliba senkivel, hogy a közös fotó készüléskor sem értem hozzá senkihez, hogy puszival se köszöntem soha senkinek. És bár még életemben nem imádkoztam soha senkihez és semmihez, most mégis azon kapom magam, hogy fohászkodom nehogy rákérdezzen Bence arra, hogy miért van ez. Nem érdekel, hogy ki teljesíti ezt a kívánságom, csak tegye meg. Ha kell még a lelkemet is eladom érte…

Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. június 8. 15:12 Ugrás a poszthoz

Danka

Üstösd – bevásárlónegyed, a szünet utolsó napján


Szavaimmal nem pont azt szerettem volna elérni, hogy elszégyellje magát. Csupán arra próbáltam rávilágítani, hogy pont úgy van jól, ahogy náluk van. Vagy legalábbis jobb úgy. Kicsit félrebillentem a fejem, ahogy hallgatom, hogy igenis ügyesek a lányok, nem kell őket agyon óvni. Elfojtok egy sóhajtást, ezek szerint nem értette meg, hogy mire gondoltam ezzel.
- Nem arról van szó, hogy ne lennének ügyesek. Csak velük több szörnyű dolog tud történni, mint a fiúkkal – ha ennyiből sem érti, akkor hagyom a témát. Ahhoz aztán tényleg semmi kedvem, hogy ki is mondjam nyíltan. Így is kicsit rossz irányba halad a beszélgetés. Legalábbis nem kellemes ez a téma. – Vannak dolgok, amikben mi vagyunk jobbak, vannak amikben a fiúk. De próbálkozni és szárnyat bontogatni mindkettőnek ugyanúgy kell. A lehetőséget is ugyanúgy meg kell hogy kapja mindenki.
Megvonom a vállamat, majd sétálok tovább a ruhák között, hátha találok valami olyat, amire azt mondom, hogy na ez kell. Mint Danka az unikornisos overállal. Eléggé valószínű, hogy egy édességboltban előbb találnék ilyen dolgot, ami annyira fellelkesítene, de a remény hal meg utoljára.
- Aludjon pucéran akkor. Vagy kapcsolja be a légkondit vagy a ventillátort. De ez minden csak nem kényelmes – rázom meg a fejemet, az anyagot fogdosva. Tény, hogy a nagy meleget én sem bírom, de ez rám inkább odakinn igaz. A kastélyban elég hűvös van, de el tudnám viselni ha még hűvösebb lenne. A vízmágiámnak hála nagyon de nagyon jól viselem a hideget. Nem véletlenül szoktam pánt nélküli sporttopban meg cicanadrágban aludni. Takaró nélkül, persze. Nyárra a hosszú nadrágot váltom női boxerra, és reménykedem, hogy hamar újra beköszönt az ősz. Szóval nem is kétséges, hogy nem ártana nekem valami megfelelő pizsama szerűség.
Danka ágya alatt tanyázó szörnyről nincs tudomásom, sőt Benito sem érzékelt semmi veszélyes dolgot a szobánkban sose. De attól még lehet, hogy létezik. Ebben az iskolában minden lehetséges, már lassan semmin sem lepődök meg.
Oké a denevérhangon visító Dankán igen. Ez a kislányos viháncolás illik hozzá, nem arról van szó. Csak hirtelen nem tudtam, hogy ez valami riasztó akar-e lenni, vagy megelégelte az eladó, hogy mindent összetaperolunk, és ezzel figyelmeztet, hogy legközelebb valami csúfsággá változtat minket. Örülök, hogy tetszik neki az állatos felső, amit mutogatok, bár ő nem ilyet keres.
- Na, megvannak az overálok?
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. június 8. 21:15 Ugrás a poszthoz

Thomas

egy áprilisi délután, ottalvós előtt| o



Ha tudtam volna, hogy ilyen jó móka betoppanni ide, hát már jóval előbb össze-szedtem volna a bátorságomat hozzá. Mondjuk most se terveztem, teljesen random jött az ötlet, csupán nem hagytam időt magamnak ahhoz, hogy átgondoljam. Jó dolog ez a spontaneitás.
- Áh, bosszantó – bólintok egyet, majd fejcsóválva figyelem, ahogy demonstrálja az eseményt, ami a mostani állapothoz vezetett. Ez mondjuk rá vall. – Rossz volt a módszered. Az orr alatt sosem birizgálunk tollal, sőt inkább semmivel se, mert ez lesz belőle. Az arc többi része oké, bár ott is ki lehet ezt a hatást váltani.
Persze meg lehet úgy csinálni az orr és száj körüli érzékeny területnél a tollal piszkálást, hogy ne jöjjön rá az emberre a vakarózási roham. De nyilván csak pótcselekvésként tette, amit tett és nem szándékosan. Mint mikor én olvasás közben az ujjaim köré csavargatom a hajamat. Észre se szoktam venni, csak ha kizökkentenek a könyvemből. Nála is valami ilyesmiről lehet szó, úgyhogy inkább nem kezdek el kiselőadást tartani, bemutatót meg aztán pláne nem.
- Ilyen egy nyomdagép? Azta! – odasietek én is, és alaposan megszemlélem magamnak a masinát. Egyáltalán nem ilyenre számítottam, hanem valami hatalmas nagy, egy egész termet elfoglaló gépszörnyre. Hát ezen se nagyon látszik, hogy varázslattal menne. De ez nem változtat a lelkes csodálkozásomon, ami ’azták’ hadával fejeződik ki. Furcsa, hogy mennyire gyakori lett ez a szó nálam.
- Tudom, látszik rajtad – bólintok egyet miután körbenéz. Igazából nem számítottam arra, hogy válaszol a kijelentésemre, hiszen mindketten tudjuk mi a helyzet. Épp azon töprengek, hogy vajon kifejtsem-e, hogy mégis miből szűrtem én ezt de megzavarnak az események. Thomas elrobog az egyik asztalhoz és leszidja az írógépet. Állj, leszidja? Zavarodottan követni kezdem, de megállok amikor látom, hogy ő meg már felém jön. Rápillantok a masinára, amiben már egy üres lap van, aztán hirtelen megértem, hogy miért is beszélget a géppel. Mert az magától nekiáll írni! Azta!
- Ezek ilyet is tudnak? – kérdezem ámuldozva egy kicsit hangosabban, mint szeretném. Úgy tűnik a masinának nem tetszik a szóhasználatom, legalábbis a fej rögtön mozgásba lendül fülsiketítő hang kíséretében. Gyorsan kijavítom magam, mielőtt az önérzetes masina elküld melegebb éghajlatokra. – Bocsánat, ők.
Picit közelebb lépek a fiúhoz, hogy biztosan hallja, amit suttogok neki. Ha szerencsém van, akkor az írógép viszont nem fogja. Azért ahhoz már elég távol vagyunk tőle, ugye?
- Jókat szoktak írni? Mert akkor tényleg szuper lenne. Akár külön rovatot is lehetne szentelni nekik – ezt az ötletet teljes mértékben támogatom, eléggé különleges lenne. Lehet ugyan, hogy más sulikba is vannak önműködő költő-írógépek, de azt nem igazán hiszem, hogy publicitást kapnának a műveik. Vetek még egy pillantást a lázasan alkotó masinára, első ránézésre épp verset fabrikál. Visszasétálok Thomas asztalához, megkopogtatom az egyik irattartót
- Nos, főszerkesztő úr, dologra, mielőtt nagyra becsült vendége önjelölt szerkesztőnek képzeli magát megkockáztatva, hogy kárt tesz az írógépekben – rámosolygok, hiszen már megint furán beszélek. Ugyan azt kértem, hogy szórakoztasson el, azért annyira félteni nem kell engem, pompásan el tudom magam foglalni firkálgatással, rajzolgatással, amíg a fiú dolgozik. Vagy éppen azzal, hogy a reakcióit figyelem olvasás közben. A kis birodalmát már úgyis egész jól feltérképeztük és azért tényleg nem szeretném elvonni a feladataitól. Vagy legalábbis nem teljesen.

Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. június 10. 20:46 Ugrás a poszthoz

Thomas

egy áprilisi délután, ottalvós előtt| o



Ha jobban belegondolnék, akkor bizony észrevehetném, hogy rengeteg dolgot átvettem már a fiútól. Az aztázás csak az egyike a soknak. De mivel nem igazán figyelem, hogy mire hogy reagálok így nem tűnik fel. Meg olyan természetes már, hiszen rengeteg időt töltünk együtt, milliószor hallok vagy látok dolgokat tőle. Biztos neki is van olyan, amit tőlem vett át, vagy ki tudja.
- Tehát teljesen maguktól még nem tudnak. Csak az ismert szavakkal szórakoznak – bólintok egyet a fiú asztala felé haladva. Kicsit kiemelem a még szót, elvégre nem lehet kizárni azt, hogy majd fejlődnek az írógépek. Meg úgy egyáltalán a gépek. Aztán majd jól átveszik az uralmat az emberek felett. Egy rakás mugli-film szól erről a témáról. Hogy mennyire állja meg a helyét ez az elmélet a varázsvilágban, na az már más kérdés.
Egy elégedett bólintással veszem tudomásul a szalutálást. Igazából egyáltalán nem parancsnak, vagy utasításnak szántam. Csupán amolyan emlékeztetésnek, hogy még dolga van, és nem venném a lelkemre ha miattam úszna el a feladataival. A szórakozásra bőven van időnk utána is. Amíg ő ecseteli, hogy mit is fog most csinálni pontosan, meg szabad kezet ad, hogy csináljak amit akarok – amúgy is az volt a tervem – addig már el is indulok a rágcsálnivalók felé, és némi szemlélődés után elveszek pár vaníliás-csokis karikát. Hasonlítanak azokra az isteni mugli csemegére, valószínűleg az ízük is hasonló.
- Tedd, amit tenned kell hercegem - válaszolom amint visszaérek az asztalának rövidebbik oldalához. Persze arra figyelek, hogy ne legyek útban neki. Egy pennát meg egy pergament csórok magamnak és halkan dúdolgatva rajzolgatni kezdek. Illetve először csak firkálgatni, összevissza tekergő vonalakat, amik nem hasonlítanak semmire se. Aztán egyre inkább kezd hasonlítani egy szobára. Pontosabban egy részletére, mivel a rajz központja a hatalmas nagy ablak és a mögött látszódó táj. A szobából legfőképp az ágy látszódik csak.
A levegőben szálló papír kizökkent szerencsére, hiszen amúgy sem akartam ezt lerajzolni. Összegyűröm a papíromat, amíg mosolyogva végigkövetem az átnézett dokumentum útját. Kérdőn nézek vissza Thomasra, lemaradtam a mozdulatsor elejéről, így nem tudom, hogy ő lebegtette-e oda, vagy ez valami szerkesztőségi trükk volt-e. El tudom képzelni, hogy az utóbbi. Meg azt is, hogy tele van a hely és papírok repkednek a levegőben mindenfelé, anélkül, hogy bárki is irányítaná őket. Mennyivel gyorsabb megoldás!
A pad fölé hajolás viszont hosszútávon eléggé kényelmetlennek bizonyul, így szép csöndesen az olvasó fiú mellé sétálok, majd felülök az asztalra. Nem túl közel persze, hogy ne zavarjam meg, meg ne legyek útban, ha hirtelen nekiállna csapkodni mindenfelé. Hogy ezt miért tenné arról fogalmam sincs, de ki tudja, hátha. Lábaimmal kalimpálni kezdek miközben nekiállok az utolsó sütimnek. És Thomast figyelem, ahogy olvas. Majd a tollat, ahogy az arca felé mozdul. A sütiről meg is feledkezem, ahogy a toll ide-oda siklik a fiú ajkain, szépen, lassan. Olyanoknak kéne eszembe jutnia, hogy ez a technika vajon már megfelelő-e, vagy hogy egyáltalán nem illik a másikat bámulni. Vagy legalábbis nem így! Meg, hogy abba kéne hagynom. De eszembe jutnak-e ezek? Hát persze, hogy nem. Mi jut eszembe? Hogy vajon milyen érzés lehet? Mert bár úgy hangzott, mintha én nagyon profi arcbirizgáló lennék, de igazából egyáltalán nem szoktam ezzel szórakozni, amikor viszont mégis sikerült, akkor az rögtön feltűnt, hogy a technika bizony nem mindegy. Néha azért sikerül fókuszt váltanom, és a fiú egész arcára koncentrálni, de ez elég nehéznek bizonyul, a tekintetem folyton visszavándorol a penna felé. Csak tudnám miért?! A sütim csokiborítása immáron teljes mértékben az ujjaimat borítja, de ezt persze észre se veszem.
Végül a transzszerű állapotomat az szakítja meg, hogy Thomas kizökken és felpillant. Ó hála a jóistennek! Máris sokkal jobb, hogy a szemeibe tudok nézni. Legalábbis már felfogom a környezet hangjait is. Eddig fel sem tűnt, hogy csend van, most meg kattog a gép. Rögtön el is fog a kíváncsiság, hogy vajon mit írhat, de tudom, ha odamennék rögtön abbahagyná. Meg amúgy se nagyon akaródzik innen lemásznom. Úgyhogy lóbálom tovább a lábamat, elmajszolom a sütimet – anélkül, hogy feltűnne, hogy már nincs is rajta csoki – és mosolyogva nézek bele azokba a barna szemekbe. Egy picit közelebb hajolok, mert észreveszek valamit, ami eddig sose tűnt fel úgy igazán.
- Csoki. Olyan színű a szemed, mint a csoki pudingnak – ahogy kimondom kicsit elkerekedik a szemem. Ezt most komolyan én mondtam? Jól van Laura, nyugodtan hasonlítgasd csak az embereket kajákhoz, nem gáz az. Nem, ezt még én sem veszem be.

Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. június 12. 14:45 Ugrás a poszthoz

Cat

szombat délelőtt | o


Igen, tudom, hogy Cat idősebb nálam, viszont még azért nem mondanám teljesen felnőttnek se, elvégre még tanul. Ez a fura mugli kifejezés meg a felnőttkorra utal. Bele szoktam futni az ilyen dolgokba a külföldi diákokkal, hisz őnáluk más idiómák vagy tudomisénmik vannak, mint minálunk. Lehet, hogy nekem is kéne valami fordítóbűbájos cucc, ami a magyaros gondolataimat és kifejezéseimet átalakítja mindenki számára érthetőre. Nem is lenne rossz!
-  Oh, az jó. Van valami ami azon belül jobban érdekel, vagy úgy az egész növényes téma szimpi? – kérdezem a fiú felé fordulva a kacsákról meg is feledkezve. Érdekesek a növények is az tény, bár engem jobban vonzanak az állatok. Ha választani kéne. Hogy mi akarnék lenni nagykoromban arról meg fogalmam sincs. Már nincs. De van időm kitalálni, úgyhogy nem is nagyon zavar a dolog.
- Angliában is! – kiáltok fel derűsen a baloldali közlekedés hallatán. – Mármint ott is bal oldalt mennek az autók. A betűk? Inkább rajzolásra hasonlít az írás, nem?
Legjobb emlékeim szerint ecsetvonás szerűen írnak ők is. Mindig is tetszettek az ilyesfajta írásképek, olyan szépek, különlegesek és főleg mások, mint a mieink. Meg a szokásaik is. Szívesen meghallgatnám, hogy mennyiben mások, de faggatni nem akarom a fiút. És ha egyszer belekezdünk ebbe a témába, hát lehet, hogy észre se venném, hogy már rég a kastélyban kéne lennem.
- Biztosan az. Majd egyszer bejárom. Meg az egész világot. Kíváncsi vagyok a többi nép kultúrájára. Lehet, hogy valami ilyen munkát kéne keresnem – ez egész jó ötlet, eddig miért is nem jutott eszembe? Csak utazgatnék mindenfelé, beszámolókat írnék, vagy útikönyveket. Sok-sok izgalmas kalandban lenne részem. Csak egy baj van ezzel.
- Hm? Hát, ha elpusztul akkor elpusztul – vakarom meg egy kicsit a buksim. Tényleg mi is van akkor? Farkasoknál meg egyéb nagyobb testű állatnál tudom a helyes a választ. Na de a kacsáknál? – A gyerekeinek nem lesz baja, még ha másik kacsa is lesz a főnök, ez biztos. Ki tudja, lehet hogy legközelebb egy nőstény hápi lesz a bandavezér és móresre tanítja a srácokat.
Igazából nem hiszem, hogy a hattyú evés sokban különbözne a kacsa evéstől. Kicsit nagyobb madár, és körülbelül ennyi. Szépek, de annyira azért mégsem érzem közelinek őket magamhoz, hogy ha nem lenne más választásom akkor ne falnám be őket jóízűen. Kutyát, macskát, lovat viszont soha. Akkor már inkább eszem füvet vagy földet.
- És mi jót csináltál abban a négy tanévben? Bejártad Európát hátizsákkal? - kiszórom az összes maradék kekszemet a kacsáknak, akik vidáman megrázzák a faroktollaikat. Szegények még nem jöttek rá, hogy nálam már nincs több finomság.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. június 13. 19:34 Ugrás a poszthoz

Thomas

egy áprilisi délután, ottalvós előtt| o


Hamar fény derül a levegőben repdeső papírok titkára, a csodálkozást felváltja hát a kíváncsiság. Főleg, amikor rájövök hogy a következő lapot is így fogja elküldeni. Egy tétova gondolat ötlik a fejembe és a szám szélét kezdem el harapdálni, ahogy azon töprengek hogy is fejezzem ki magam.
- Vajon akkor is működik a dolog, ha nem te írod rá az illető nevét, hanem mondjuk én? – felcsillanó tekintetemből azonnal kiolvasható a tényleges kérdés, vagy inkább kérés. Amit fel is tennék ha tudnám azt, hogy ez a módszer csak a szerkesztőségi tagoknál működik-e vagy sem. Abban az esetben valószínűleg nekiállnék páros lábbal ugrálni Thomas kezét szorongatva és azt skandálva, hogy légyszi-légyszi legközelebb hagy csináljam én, légyszi! Mindkettőnk szerencséjére azonban sikerül megőriznem a látszatot, hogy nem vagyok infantilis kislány. Csak néha. De akkor nagyon.
Elégedetten szusszanok, amint sikerül kényelmesen elhelyezkednem az asztalon. Nem, az eszembe sem jutott, hogy az egész szoba tele van kényelmesebbnél kényelmesebb ülőalkalmatossággal, például azzal a kanapéval valahol ott a hátam mögött. Vagyis inkább az nem jutott eszembe, hogy azok bármelyikét foglaljam el. Nekem így tökéletesen megfelel. Ő se adja jelét annak, hogy neki baja lenne ezzel. Bár amikor közelebb hajolok akkor látom a kérdő tekintetét, nyilván nem tudja mire vélni a dolgot. Nem szoktam vagyis nem szoktunk ilyeneket csinálni. De a kajás hasonlatom úgy tűnik szerencsére tetszik neki, szóval minden oké. Rezzenéstelen tekintettel nézek továbbra is a szemeibe, pontosan tudom, hogy ő miért vizslat ennyire. Hátrébb se húzódok, csak akkor amikor másfelé néz. Összeráncolom a homlokomat és én is a kezemre nézek. Hoppá, tényleg csupa csoki az egész.
- És tényleg! Hogy mi…hogy…hm? – a mosolyom gyorsan átadja a helyét egy döbbent arckifejezésnek.  Oké, ez kicsit furán hangzott. Thomas is zavarodottnak látszik, nem igazán gondolta át, hogy mit is mond. Nincsen semmi gond a felajánlásával igazából, nem fogok bepánikolni attól a két szótól, sőt még attól se ha elképzelem az egészet. Csak olyan nem is tudom. A saját ujjaimat persze lenyalom én is, de még eszembe se jutott soha, hogy máséról lefalatozzam a finom maszatot. Biztos, hogy ő se gondolta komolyan. Sőt, biztos, hogy nem.
- Úgyse mered megtenni! – ismét elvigyorodom és felé nyújtom a kezemet. Hogy mi lesz akkor, ha mégis merné, na arról fogalmam sincs … nem valószínű, hogy sokkot kapnék. Inkább vihogva elrántanám, hogy na ne már! Végülis ez nem olyan testi közelséges dolog, amitől félnem kéne. Csak, olyan, izé. De jó mókának tűnik belemenni a játékba. – Egyet tessék meghagyni nekem is!
Thomas végül csak elmondja, hogy mire jutott az előbbi farkasszemezés közben, és egyáltalán nem tartom közhelyesnek a megállapítását. Sőt, igazából tök jól hangzik.
- Igen? Én sima kéknek látom – tényleg nem tűnt fel, hogy bármi szürkeség lenne a szememben. Vagy zöld. Milyen színű pontosan az a viharos tenger?
 – Áh, na az látod lehet. Már túl régóta boldogítjuk egymást, el is kezdtem hasonlítani rá. – mondom mosolyogva majd tágra nyitott esdeklő tekintettel nézek a fiúra, pont úgy ahogy a csodacica szokott rá nézni, amikor simogatásra, dögönyözésre vágyik. Néha én is részesülök abban a megtiszteltetésben, hogy rám néz így a saját állatom. Néha. Mindenesetre elégszer láttam már így ahhoz, hogy tökéletesen tudjam utánozni.
- Bocsi, az írógép és én nagyon elvontuk a figyelmedet? – biccentek a papírja felé, mivel fogalmam sincs, hogy végzett-e vagy még olvasott volna tovább. Ha az utóbbi, hát ... őszintén? Egyáltalán nem bánom a dolgot. Én jól elücsörgök itt, amíg ő befejezi. Van időm.

Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. június 13. 23:08 Ugrás a poszthoz

Thomas

egy áprilisi délután, ottalvós előtt| o



Jókedvűen bólintottam a tervre, miszerint én címzem meg a lapot és vagy elrepül a helyére, vagy nem. Végül is a puding próbája az evés. Nagyon a pudingok körül forognak a gondolataim, lehet hogy le kéne lopózni a konyhába szerezni pár adaggal a manóktól.
Nem kerüli el a figyelmemet, ahogy a reakcióimat lesi, biztos a legrosszabbra számít, vagyis inkább arra készül fel. Ez igazán aranyos tőle, majd idővel rájön, hogy azért ennyire nem rossz ám a helyzet. Egyre jobban alkalmazkodom az ő természetességéhez. Csak nekem szinte minden teljesen új. Ez a viccelődés is az ujjaim lenyalogatásról. És persze, hogy nem hiszem el, hogy meg merné tenni!
Hogy mekkora nagyot tévedtem! Az egyik pillanatban még a szemébe nézek, aztán a semmibe pislogok. Na nem mintha Thomas eltűnt volna, csupán az égadta világon semmit sem látok. Érezni viszont annál inkább. Nedves … és meleg … és. Hiába gondoltam én azt, hogy majd elhúzom a kezem, vagy hogy felvisítok hogy fúj … hát egyiket se sikerül megtennem. Az egyiket esélyem sincs megtenni, a másik meg valahogy nem jön össze. Az egész olyan magától értetődően jön Thomastól, hogy az is lehet, hogy akkor se kapnám el az ujjamat ha tehetném. És fújként se tudok gondolni az egészre. Döbbenten pislogok egyet mire újra megjelenik a látóterembe az a csokibarna vidáman csillogó szempár, sőt egyre távolodik is. Az érzés pedig megszűnik.
- Te … te… . Te. Tényleg. Te. Fúú – hát az összeszedettség az most nagyon távol áll tőlem, nem is sikerül kinyögnöm egy épkézláb mondatot sem, szóval inkább fel is hagyok vele és megcsóválom a fejemet. Hihetetlen, hogy tényleg megtette! Hihetetlen, hogy én bíztattam rá! Hihetetlen! Viszont tényleg nem kaptam pánikrohamot, ami szuper. Ettől a gondolattól meg az enyhe sokk elmúlásától lassan visszatér az arcomra a mosoly.
- Szóval ízlett? Jól is laktál? – kezdem el heccelni a fiút, de még mielőtt megint orvul lecsaphatna hátrébb húzom a kezemet és  a számba dugom az ujjaimat szépen lassan, egyiket a másik után. Hm, ez a csoki tényleg finom. - Sajnálom most már csak a sütin van csoki.
Hogy akartam-e, hogy megtegye? Nem tudom, mert tényleg fel se merült bennem az, hogy megteszi. Hogy akarnám-e, hogy megtegye újra? Hát ezt se tudom, és ez kicsit zavaróbb. Az emberek szokták tudni, hogy valami tetszik-e nekik vagy sem. Nem? Na mindegy. A lényeg, hogy nem volt gond. Csak olyan … nem is tudom. Mindegy, majd egyszer talán rájövök, hogy milyen is. Majd akkor kiderül, hogy átlépett-e bármilyen határt a fiú vagy sem.
Oh, szóval különleges színű szemem van! De jó! Mondjuk a macskám is különleges, szóval legalább összeillünk a fenevaddal.
- Mrrnyá – utánzom még tovább Benit, bár ez a hangja pont nem a cirógatásnál szokott megjelenni. Ez inkább dorombolva nyávogás, de most ez is jó lesz. Dorombolni meg amúgy is nehéz ha nem macska az ember. Egy picit fáziskéséssel jövök arra rá, hogy mi is történik éppen. Össze is szorul a gyomrom rendesen. Nem pánik, nem kellemetlen, sőt, csak ez új. Ez nagyon új. Az arcomhoz még nem ért senki eddig. Még Thomas se. És hát na, ezt még szoknom kell. Nem nyújtom hát a nyakamat semerre, várok egy picit majd a papírja felé biccentek. Így nem hozom rá a frászt megint, hogy valami nem stimmel, vagy hogy messzire ment. Mert nem, csak, na, új és kész.
- Rendben – felelem halkan, hiszen már belekezdett az olvasásba én pedig nyugodtan elmerenghetek az imént átélt érzéseken. Párszor megemelem a kezemet, hogy aztán visszakényszerítsem az asztalra, ahelyett, hogy az arcomhoz tenném. Meleg volt a fiú keze, puha és kedves. Lehet kedves az ember keze? Áh, hagyjuk. Most már legalább tudom mit érez Benito, és meg tudom érteni, hogy miért dörgölőzik folyton a fiúhoz simogatásért. Sok időm nincs ezeken töprengeni - szerencsére -, hamar feladatot is kapok: címezzem meg az átnézett lapot.
- Oké, akkor Nóra – bólintok egyet, felhúzom a térdemet, azzal rögtönzök magamnak pergamentámaszt - mivel se lemászni az asztalról, se félig ráfeküdni sem volt kedvem - és odafirkantom a kijelölt helyre a lektor hölgy nevét. Hát, írtam már ennél szebben is, de egész olvasható lett. Aztán visszaadom a gonosz pennát, ami bosszússá tette a fiút, és felcsillanó szemmel feldobom a lapot a levegőbe. Lélegzetvisszafojtva várom, hogy vajon visszahull-e az asztalra, vagy elrepül.
- Nézd, nézd! Sikerült! De jó! Csinálhatok majd máskor is ilyet? – ez annyira klassz volt! Már el is képzeltem, ahogy kapok egy rakás papírt, mindre ráírok pár nevet, feldobom az egészet egyszerre és szanaszét repül az összes. Teljesen felvillanyozva hátrébb dőlök, kezeimmel megtámaszkodom a hátam mögött és félrebillentett fejjel mosolyogva nézek a fiúra.
- És most milyen mókás dolgot csinálunk?
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. június 14. 20:21 Ugrás a poszthoz

Thomas

egy áprilisi délután, ottalvós előtt| o



Oh remek, már fél szavakból is megértjük egymást. Vagyis döbbent dadogásból is. Mondjuk ez könnyen megfejthető volt, de szerencsére nem kell tesztelnem a nehezebbek mennyire mennek át.  
Azért nem igazán gondolom magam szegény vagy szenvedő félnek. Sőt igazából tök jó, ahogy így teljesen magától értődően átsasszézik a biztonsági zónáimon. Nyilván nekem se tűnnének fel azok a dolgok, hogy mikor meg hol meg hogy ér hozzám, ha nem teljesen új lenne az egész. Legközelebb már nem lesz ilyen hangsúlyos ha teszem azt az arcomhoz ér. Mert már nem először történne meg. Hogy mennyire fogja vissza magát azt persze nem tudom. Nyilván simán megszoknám ha ugyanúgy viselkedne velem is mint mindenki mással. Eleve, mintha erről már beszéltünk is volna, hogy ne változtasson semmin sem, ha valami nem oké úgyis szólok. Na mindegy. Végül is örülhetek annak, hogy ennyire tekintettel van rám. Szóval nekem így is megfelel, előbb-utóbb csak eljutunk a normális emberi érintkezéses szintre. Mint mondjuk egy ölelés. Hogy más emberekkel ezeket mikor fogom tudni megtenni, na az már más kérdés.
- Köszi, örülök, hogy hozzájárulhattam a következő számhoz – nevetek fel amikor úgy véleményezi a papírreptetésemet, mintha legalábbis valami cikket írtam volna vagy hasonló nagyobb dolgot tettem volna. Vetek egy hálás pillantást Thomasra, tuti a szaván fogom fogni! Én leszek a főpapírröptető! Micsoda pompás szakma!
- Hát … csak ha nem volt más terved ez utánra  – lemászok az asztalról és úgy mutatok körbe, különben nem is látná a sütit majszoló fiú, hogy mi is az az 'ez'. – Nekem este járőröznöm kell menni, az tuti.
Látszik rajta, hogy még egészen máshol jár gondolatban úgyhogy inkább úgy döntök hagyok neki egy kis időt. Ember tervez … Thomas nadrágba kéztörléssel végez.
- Chö. Ezt inkább ne – fejcsóválva sétálok oda hozzá. Vizes kezet beletörölni a ruhába az oké, de kajásat már nem annyira. Rosszabb esetben még zsíros is lesz, az meg hogy néz már ki? Egy prefektustól? Na ne! A végén még kiderül, hogy tényleg jobban járunk ha a kezemből, vagy a kezemről eszik. Legalábbis nem keni magát össze annyira.  
Most tiszta morzsa lett a nadrágod. Ejj-ejj, főszerkesztő úr! – vidáman hunyorogva dorgálom meg miközben lesöpörgetem a gonosz süti darabokat a nadrágról. Előkotrok egy textil zsepit a zsebemből, picit megtörlöm vele a szája szélét, mert mintha az is morzsás meg csokis lenne picit, majd odanyújtom neki, hogy inkább ebbe mancsikoljon a továbbiakban. Na, nekem meg ezek jöttek teljesen természetesen.
- Azt meséltem már, hogy a dilidoki nénim azt hitte rólad először, hogy egy kutya vagy? – kérdezem vigyorogva. Ettől a gondoskodási ösztönös megmozdulásomról jutott eszembe a dolog, bár abba se vagyok biztos, hogy azt mondtam volna, hogy végül elmentem oda. Vagy azt, hogy egyáltalán akarok. Mindegy, most már tutira tudja. Közben töltök magamnak valami beazonosíthatatlannak tűnő halványzöldes színű italt. Remélem tea! Belekortyolva azonban rögtön el is fintorodom. Hát nem tea. – Pfúj, kiwiszörp.
Utoljára módosította:Juhász Laura, 2019. június 15. 07:32
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. június 16. 19:12 Ugrás a poszthoz

Bence



- A zsebpénzt ki is kell érdemelni fiacskám. Levitted már a szemetet? Beraktad már a koszos gönceid a szennyestartó kosárba, vagy még mindig szanaszét hevernek a szobádban a gusztustalan magazinjaidon? – vonom fel a szemöldökömet a lehető legszigorúbb arckifejezéssel. Talán elég anyukás így. Kellemes így ökörködni Bencével, örülök, hogy összebarátkoztunk. Még ha ennyi időbe is telt, ami különben inkább az én hibám, mint az övé.
- Nem akadtam ki, az nem ilyen. Még nem láttál te engem kiakadva – elvigyorodom majd hálásan pislogok a fiúra. Szuper! Akkor legalább már telefon után nem kell majd futkosnom. És az hagyján, hogy  a vásárlást megúszom, de még a kínszenvedést is, hogy működtetni tudjam valahogy. Mivel úgyis megmutatja nekem. Kénytelen lesz, különben hiába írja bele a számát, nem tudnám felhívni vagy sms-t írni neki ha valami miatt kéne. – Na akkor egyezzünk meg: te nekem adod a régi telefonod, én meg neked adom a tabletem. Cserekereskedelem, mindenki jól jár.
Legalábbis én tényleg így gondolom.
- Egész normális? Hát, attól függ, hogy honnan nézzük. Oh, egészen biztos, hogy átokkal kergetnélek egy folyosón ha Rellonos lennék – elgondolkodva bólogatok, majd egy gonosz vigyorra húzódik a szám. – De mondcsak, miből gondolod, hogy így  Navisként, az igazi anyámat nem ismerve nem foglak végigkergetni a folyosókon átkokat szórva rád?
Persze értem én, hogy mire gondolt, meg mit próbált elmondani ezzel a példával. Csak épp ugye nem tudhatjuk, hogy akkor vajon tényleg másmilyen lennék-e, meg igazából azt sem, hogy egyszer nem fog-e megtörténni, amit lefestett. Igazából, nem is olyan rossz ötlet! A gonoszkodó elképzeléseknek a hugicás szövege vet véget, amin egy jót nevetek.
- Bátyuska ezzel csak az a gond, hogy te a pirosak táborába tartozol, nekem meg oda tilos a bejárás. Szóval oldd meg magad, vagy beköplek anyuéknak – egy újabb kis szerepjáték, ez már azért életszerűbb képet fest le. Végül is tényleg idősebb nálam Bence. Egy alternatív világban akár tényleg lehetne a bátyám is.
Bicentek amikor ő  kezd el mentegetőzni attól, hogy én félek „tőle”. Az izé kifejezés egész jól leírja, legelőször én is így hivatkoztam a dologra. Csak aztán a rutin meg az évek … találtam rá megfelelő szót, ami jól leírja, hogy mim is van. És persze, hogy nem tudta, nem láthatta semmi jelét, annál azért óvatosabb voltam. Egészen mostanáig. Figyelmesen hallgatom a kérdéseit, az arcomról nem lehet leolvasni semmit sem. Látom rajta, hogy jobban belegondol, és ki tudja, talán már össze is rakta magába a dolgot. Csupán a megerősítésem kellene neki. Na, arra várhat.
- Hát, elég nagy átok – bólintok egyet. Nem arra gondolok, hogy megátkoztak volna, hanem arra hogy ezzel együttélni és így élni átok. Nem véletlenül keresek rá megoldást. – Próbálkozunk javítani a helyzeten, és reménykedünk benne, hogy kigyógyulok belőle teljesen. De meglehetősen bonyolult a dolog.
Jelenleg épp ott tartok, hogy próbálok nyitni mások felé, kilépve a komfort zónámból. Aztán jön a tesztüzem, hogy hogyan tudom elkerülni a pánikot, visszafordíthatóvá tenni az első észlelt reakció után. Persze a többes szám egyáltalán nem véletlen, hiszen terapeutához járok, de egyelőre ezt nem hozom a fiú tudomására. A szoba időközben teljesen elvesztette a fekete-szürke színét, helyette az én oldalam fehér lett.
- Nem, nem lenne csók. Én már az előtt kipurcannék – vonok vállat, hiszen ez így igaz. Ahogy hajolna az arcom felé, hogy na megcsókol és nem húzódna vissza, akkor tuti beadnám a kulcsot. Érdekes módon attól, hogy felhozza a témát nem kezdek el parázni. Tehát teljességgel elhiszem, hogy nem érez irántam semmi olyasmit illetve, hogy nem áll szándékában ilyeneket tenni.
- Szeretem ugyan Shakespeare-t, de ha nem muszáj akkor nem szeretnék egy ilyen tragédiában főszerepet játszani. Mellesleg kérni kérhetsz bármit, úgyse adok és úgyse hagyom hogy adj.  Viszont segíthetsz majd tesztelni egy elméletet, csak még hagy nyugodjak le teljesen.
A kanapé szélére húzódom teljesen, majd úgy helyezkedem, hogy a karfa tartsa a hátamat. Így teljesen Bence felé vagyok fordulva, végre nem törik ki a nyakam ha rá akarok nézni. Előbb is kitalálhattam volna.
- És hogyhogy ennyire megszállottja vagy a mugli ketyeréknek? Egyik szülőd mugli?
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. június 16. 20:50 Ugrás a poszthoz

Thomas

egy áprilisi délután, ottalvós előtt| o



Az tény, hogy ez most csak száraz morzsa. Szerencséje van, hiszen bőven van csoki is azokon a karikákon. Bár az előbbiből kiindulva ha csoki lenne a kezén, akkor azt nem törölgetné sehova se. Ez nem jutott eszembe korábban. Most már mindegy. Thomas morzsátlanítva. A némasága és a furán pislogása megzavar, vidámságom el is tűnik és zavarodottan nézek rá, miközben az jár a fejemben, hogy valami nem jó, talán túl messzire mentem. De hát nem gondolkoztam. Na, lehet hogy pont ez volt a baj.
- Öhm, bocsánat. Nem kellett volna ezt csinálnom – hátrébb lépek pár lépést, és megcsóválom a fejemet, magas nekem ez az egész. Miért ilyen iszonyat bonyolult nekem minden?
Szerencsére találok egy értelmesebbnek tűnő gondolatot, ami újra felvidít és megment a további kínos pillanatoktól meg a negatívabbnál negatívabb gondolatoktól. Ez pedig nem más, mint a kutya-Thomas.
- Hát, egy félreértés miatt azt hiszem – eltűnődöm, hiszen nem egészen emlékszem már a beszélgetésnek ezen részére. De mielőtt folytathatnám a sztori elmesélést kiderül, hogy tényleg nem mondtam neki a doki nénis látogatásomat. Igazából kicsit necces néniként hivatkozni rá, de mivel olyan alakban ismertem meg, így ha utalok rá, hát nőneműként teszem. Bólogatok csupán, hogy igen, hiszen éppen a zöld italt kortyolgatom. Ez egy kicsit hosszabb választ kíván, és bár isteni finom a vaníliás karika de muszáj rá inni valamit ugyebár. Csak nem éppen a kiwit.
- Ühüm, a poharamból is jó lesz? – már nyújtom is a fiú felé miközben elvigyorodom. Úgy néz ki ez a nap ilyen, minden maradék ételem-italom ő fogyasztja el. Hogy pontosan hogy, na az már egy jó kérdés. Viszont most nézhetek valami értelmes innivaló után. Az az ásványvíz pont jó lesz, kétlem hogy a színtelen folyadék olyan sok minden más lehetne. Oké, lehetne, de most nem a navine buliba vagyunk, úgyhogy nem lehet. Víz és kész. Leülök a kanapéra én is, jólesően kinyújtom a lábamat. Egy ideig forgatom a kezemben a poharat, amíg be nem ugrik, hogy hol is hagytam abba a sztorit.
- Igen járok, és egész jó. Szóval most próbálunk-próbálok megoldást találni az egészre. A kutyás meg úgy volt, hogy a biztonságérzetem került szóba. Öhm, hát, nem is tudom már, hogy de megemlítettem a neved, és azt mondta ha jól nevelt meg szobatiszta vagy, akkor jöhetsz te is – magyarázom, majd összeráncolom a homlokom, mert ez így nagyon nem hangzott értelmesnek. Rásandítok Thomasra és belekortyolok a vizembe.
- Rápihenni az őrjáratra meg tuti rá kell. Benito majd megint azzal fog szórakozni, hogy előrerohan, eltűnik és a legváratlanabb pillanatokban elém ugrik a sarkok meg páncélok mögül a frászt hozva rám. Ilyet veled is csinál vagy csak engem szivat?

Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. június 18. 19:29 Ugrás a poszthoz

Thomas

egy áprilisi délután, ottalvós előtt| o


Szusszanok egyet megnyugodva, hogy nem csináltam semmi rosszat. Meglepte, hogy hozzáértem? De hát, szoktam! Vagy, várjunk csak. Hm, oké, szoktam volt. Egy ideje viszont valóban nem nyúlok felé. Érdekes, de vajon miért? Azt tudjuk, hogy nekem nem okoz gondot, de lehet, hogy attól tartok, hogy neki az nem jó ha megérintem? Nem reagálja le rosszul, csak nem tudom. Talán mert ő se teszi ezért én se.  Ez azért egy kicsit vicces, belegondolva, hogy ő az egyetlen ember, akivel gond nélkül tudnék normális fizikai kontaktust kialakítani és tessék, még se.
- A szemeid meg vannak hozzá. Aztán ember legyen a talpán, aki ellen tud állni a könyörgő tekintetednek – nevetek fel és igen, biztos vagyok abban, hogy profin tudja adni azt a fajta pillantást, amit a kutyák (vagy más egyéb cuki állatok) szoktak, és nincs az az épeszű ember, akinek ne folyósodna el azonnal a térde. De tényleg, aki egy olyan pislogásnak ellen tud állni azzal tuti valami baj van. Én nem tudnék, az biztos.
- Igen, azzal kapcsolatban mindenre. Tudod, le kell ásni a mélyre, megtalálni a probléma gyökerét – ez mondjuk nem valami bonyolult nálam. – meg rájönni, hogyan tudok változtatni. És ez nehéz lesz, nagyon nehéz.
Tartok egy kis szünetet ezen töprengve amíg a rengetegféle nassolnivalóból próbálok választani valami jót. Végül egy zacskó ropi mellett döntök, bár meg szokott gyűlni a bajom a kibontásával. Most is szerencsétlenkedek vele egy sort mire sikerül kiszakítanom, a pálcikák egy része szanaszét repül, a többi a csomagolásban marad. Mondjuk mindegy, a földről is feleszem majd gond nélkül.
- Azt azért nem merném kijelenteni, hogy nem szeretem. Egyszerűen nem bírom elviselni, rosszul leszek tőle. A legtöbbször még az előtt, hogy ténylegesen hozzám érnének – egy ideje nem került szóba ez a téma, viszont most már egy kicsit összeszedettebben tudok róla beszélni. Úgy látszik hatásos terapeutához járni. – Szóval, hogy mondhatnám valamire, hogy nem szeretem, ha egyszer nem is igazán tudom milyen? Ha csak a Te példádat nézzük akkor szeretem. De az ugye egy a millióból …
Igen, az ő érintését szeretem, a többiekét meg nem tudom elviselni. Ennek vajon van értelme? Megvonom a vállamat, majd kényelmesen hátradőlök abbahagyva a pohár forgatását, amit beszéd közben kezdtem el.  Elropogtatok pár ropit, aztán észbe kapok, és a fiú felé nyújtom a zacskót, hogy ha szeretne akkor csak tessék, vegyen nyugodtan.
- Igen, hozzá. Ezek szerint ismered – bólintok a név elhangzása után. Riley … komolyan irigylem Thomast, hogy csak így ki lazán a keresztnevét tudja használni a dokinak. Én legszívesebben doktornőnek, vagy doktorúrnak mondanám, de túl bonyolultnak találtuk ezt a nemhez kötött megszólítási módot. Majd hirtelen Thomas felé fordulok meglepett arcot vágva, mert sikerült megértenem, amit korábban mondott. – Miért, eljönnél velem?
Miféle terápiára megy az ember többedmagával? Meglehetősen keveset tudok erről a témáról, szóval tényleg fogalmam sincs, hogy mennek ezek a dolgok. De úgy képzeltem el, hogy a terápia az a beteg és a doki közötti dolog. Nincs megfigyelő, nincs segítő, nincs semmi és senki más. Még a dilis macskámat se vinném el, mondjuk abból gyengélkedős eset lenne, nem beszélgetős.
- Hihetetlen! Az a bársonytalpú téged jobban szeret, mint engem! De komolyan! Ha te is tudnád szórakoztatni a vízzel, akkor szerintem engem már rég faképnél hagyott volna – mosolyogva csóválom a fejemet, hiszen igazából nem zavar a dolog. Benitoval a kapcsolatom kicsit másfajta, mint egy rendes háziállat-gazdi kötelék. – Hogy csinálod?
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. június 20. 19:38 Ugrás a poszthoz

Thomas

egy áprilisi délután, ottalvós előtt| o


Lemaradok a tekintetének apró változásairól, hiszen nem egyfolytában őt nézem. Így teljes erejéből vág pofán az, hogy egyszer csak könyörgő szemekkel néz rám, amikor odasandítok. Ha végig figyeltem volna, akkor lehet, hogy felkészülten ért volna. De így?! Így nem. És igen, ilyenre gondoltam. Azonosíthatatlan hangot adok ki, valahol a nyüszögés és az olvadozás között. Ösztönösen emelem a kezemet az arca felé, de hogy pontosan mit is akarok csinálni, azt nem tudom. A mozdulat közepén meg is állok, aztán lassan visszaejtem az ölembe a kezem, hiszen nem tudom, hogy most mit is szeretne. Finomságot? Simogatást? Vigasztalást? Ezek mennének gond nélkül. Tengerparti házat? Még azt is megoldom, simán, rohanok is bankot rabolni, hogy teljesíthessem az óhaját. Vagy beállok pankrátornak katica jelmezben. De tényleg, simán, csak egy szavába kerül.
- Hű! – sikerül kinyögnöm valami „értelmeset”. Igazából ez nem a látványnak szól, sokkal inkább annak, hogy jobban hat rám vele, mint hittem volna. Bankrablás? Pankráció? Komolyan? – Nagyon hatásos!
Miután sikeresen visszavált normális tekintetűvé, és sikeresen újraindul a szervezetem szerencsétlenkedek egy sort a ropival. Hát persze, hogy nem jut eszembe pálcát használni az összeszedéséhez. A kajával meg egyéb házimunkával kapcsolatos dolgokban változatlanul mugli módon gondolkodom. Nem véletlenül vettem fel a varázsháztartástant. Tudom én, hogy tök jól meg tudnám könnyíteni magamnak a dolgokat egy-két bűbájjal, de valahogy sose az az első. Szóval szépen hajlongok és felszedegetem kézzel. És egyáltalán nem zavarna ha összefogdosná a kajámat. Végül is a földről szedem fel és eszem meg, szóval nem vagyok túl kényes. Meg amúgy is, az előbb nyálazta össze az ujjamat. Ahhoz képest ez igazán semmiség lenne. A mosolyára és érintésére hálás pislogással reagálok, majd rágcsálni kezdek egy ropit és elgondolkodva figyelem, ahogy a dokiról beszél.
- Öhm, értem … - felviszem a hangsúlyt jelezve, hogy nem, nem igazán értem. Értem, amit mond, és annyira rájöttem, hogy nem terapeuta-páciens kapcsolatról van szó. Viszont arról fogalmam sincs, hogy akkor mégis mi. Barátok talán? De akkor azt mondaná, nem?
- Áh, értem! Akkor sokat vagytok együtt! – felragyog az arcom, hiszen ezt végre tényleg értem. Így már értem a jóban létet is. Biztos sokat jár át hozzájuk, vagy ők hozzá. Semmi kivetnivalót nem találok a dologban, félreérthetőt meg pláne nem.
- Nem tudom. Nem tudom, hogy szokott ez zajlani. Csak Riley azt mondta, te meg … nem tudom – most már határozottan frusztrál ez az egész terápiás dolog. Megrázom a fejemet egy vállvonás kíséretében, jelezve, hogy inkább ne erőltessük a témát, hagyjuk. Ha szükséges lesz, hogy ő is jöjjön majd visszatérek rá, megkérem meg minden.
- Benito nem olyan, mint egy sima házikedvenc. Ő amolyan, hogy is mondjam. Katalizátor, edzőpartner, társ, aki segít összpontosítani meg mindenben. Aki kiköveteli, hogy gyakorolj az elemeddel. Ettől még persze megvan a szeretet is, meg a kötődés, ragaszkodás. De nem csak móka meg kaland meg szórakozás, hanem munka is. Te 100% szórakozást adsz neki, én meg vegyesen mindent. De, oké igazad van, nem lehet összehasonlítani, hogy kit hogy szeret  – próbálom valahogy elmagyarázni, de szerintem sose fogom tudni teljesen. Ebbe benne kellene lennie, és hiába is lenne ő is elemi mágus, akkor sem biztos, hogy értené. Mert az ő állatkája nem Beni lenne, mert belőle csak egy van.  De igazából teljesen elégedett vagyok a felállással így. Bár meg tudnám szokni, ha nem akarna folyton frászt hozni rám az éjszakai portyázásunkkor.

Bagolykő Mágustanoda Fórum - Juhász Laura összes RPG hozzászólása (325 darab)

Oldalak: « 1 2 [3] 4 5 ... 10 11 » Fel