Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Jól esik a kedveskedő simogatása, a figyelme, a jelenléte. Hogy pontosan ugyanúgy viselkedik, mint egyébként. Nem aggódóan néz vagy kétségbeesetten, vagy tanácstalanul, hanem úgy, mint mindig. Normálisan. Minden rendben van, itt van velem. Csak ... itt van velem és ez pontosan az, amire szükségem van.
Az elkomorulásom tökéletesen jól kifejezi azt a tényt, hogy kezdek jobban lenni. Hiszen legalább valami reakció már megfigyelhető rajtam. Tudom, hogy szeretné tudni miért vágok ilyen arcot, de egyelőre még a légzésemre koncentrálok, és próbálom összeszedni az erőmet. Már el is felejtettem, hogy mennyire kimerítő egy ilyen pánikroham. Már nagyon régen nem éltem át hasonlót. Rossz érzés az volt, szédülés meg ilyesmi, de akkor tudtam tenni ellene. Igaz, akkor nem is fogtak, csupán hozzám értek. És akkor nem ért ennyire váratlanul. Ismét mélyeket lélegzek, de már nem pánikszerűen. Jobban vagyok.
- Nem figyeltem. Nem figyeltem – mondom ki végül a fejemet csóválva. A hangom tökéletesen illik a sajnálkozó arckifejezésemhez. Figyelnem kellett volna, mindig figyelek. Mindig. Kivéve, amikor vele vagyok ugye, de akkor nem is kell. Akkor esélytelen, hogy megtörténjen hasonló. De most ugyan itt volt, mégsem vele voltam ugyebár. Meg amúgy sem azért nem figyeltem, mert tudtam, hogy itt van. Fogalmam sincs, hogy miért nem figyeltem.
– Észre… észre kellett volna vennem a mozdulatot. Tudnom kellett volna kezelni és nem ledermedni – suttogom alig hallhatóan. Azt hittem, hogy már haladok, hogy javul a helyzet, hogy talán már nem is fordulhatnak elő már ennyire erős rohamok. És most tessék, kiderül, hogy tévedtem. És mindezt végig kellett néznie neki is. – Sajnálom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Jól látja, próbálkozom legalábbis mondani valamit. Próbálkozom újra normális lenni. Mondanám, hogy próbálom elfelejteni, de ez már kicsit nehéz. Vagyis maga az eseményt azt könnyebb, a rossz érzést azzal kapcsolatban, hogy meg kellett volna előznöm, na ezt nehéz kiűzni a fejemből.
Azt mondja nem tehetek róla. Megrázom a fejemet én is, hiszen csak én tehetek róla. Ez az egész csak miattam van. Mert nem tudom kezelni ezeket a helyzeteket, mert képtelen vagyok kiszakadni ebből az egészből, hogy bántani akarnak, hogy bántani fognak és én tehetetlen vagyok. Holott már hónapok óta ezen dolgozom a dokival, hogy nem vagyok az. Hogy igen is, hogy tudok tenni ellene, hogy növeljük az önbizalmamat, hogy legyen valamiféle forgatókönyvem az ilyen helyzetekre. És működött, mindaddig, amíg ilyen erőteljes, éles helyzetbe nem kerültem.
- Ritka – válaszolom szűkszavúan. Az, azonban az lenne a lényeg, hogy ne is kelljen ennyire figyelnem. Elveszem az egyik kezemet az övéből, hogy remegve ugyan, de a pohár után nyúljak. Örülnöm kéne, hogy már ez is megy. Gyorsabban nyerem vissza az uralmat magam felett, mint szoktam. De ez az érzés várat magára, egyelőre csalódott vagyok. Iszom pár kortyot a vízből mielőtt elmondom neki, hogy miért is ekkora nagy baj ez most, végig a poharat figyelve. – Azt hittem, vagyis azt reméltem, hogy jobban haladok. Hogy ilyen helyzetbe is tudok tenni valamit. A könnyebb szituációkba tudok. Azt hittem … de tévedtem.
Elhallgatok megrázva a fejemet. Nem, hagyjuk inkább. Most inkább csak tovább lépnék, majd rágódom ezen máskor, amikor nem a fél munkahelyem engem les. Majd ha egyedül leszek, mert nem szeretném tovább ezzel sokkolni a barátomat. Éppen elég rossz az, hogy végig kellett néznie ugyebár.
- Majd … majd megbeszéljük Rileyval, kitalálunk valamit, hogy mi a probléma, hogy így most miért nem ment. Majd … majd csak jobb lesz. Mindenesetre sajnálom, hogy tanúja voltál egy ilyennek. De, legalább nem ájultam el – próbálom valahogy pozitív irányba terelni a gondolataimat, hogy ne aggódjon vagy ilyesmi. Fel nem fogom adni, mert van haladás, csak lassabb, mint hittem volna. És tényleg hasznos lesz majd mindaz, ami most történt. De ettől függetlenül akkor is azt kívánom, hogy bár ne történt volna. És azt is nagyon remélem, hogy soha de soha többet nem kell így látnia Thomasnak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

egy szép vasárnapon| o

Nem, nem értettem őt félre. Viszont kicsit más szemszögből is megvizsgálom a dolgot, ami nem is biztos, hogy igaz lesz rájuk nézve. Mint mondtam, általánosságban nyilatkoztam, nyilatkozom. Nem ismerem a fiút, semmit nem tudok róla, így nem fogok konkrét következtetéseket levonni.
Felszalad a szemöldököm az indoklását hallva. Nem igazán érdekel, hogy egykorúak vagyunk-e vagy sem. Az sem érdekel, hogy egy évfolyamban járunk. Amin igazából kicsit meghökkenek az az, hogy szép pár vagyunk. Ezt most mégis hogy érti? Meg azt, hogy összeillő? Mi alapján? Sajnos nekem a szép meg összeillő párról így hirtelen az ugrik be, hogy jól mutatunk együtt, tehát külsőségekről van szó. Vagy ha nem is arról, hát akkor is édes-keveset tud csak rólunk. Ahogy rólam is. Abban amúgy igaza van, hogy remekül kiegészítjük egymást, meg abban is, amúgy hogy összeillünk. Csak Dana ugyebár a jéghegy csúcsát látja csupán. Nem tudom, fura nekem ilyeneket mondani egy párra, én szerintem soha nem fogom azt hangoztatni hogy két emberke milyen jól összeillik. Mert hát mit tudok én? Lehet hogy látszólag tényleg ők a tökéletes pár, amúgy meg úgy teszik tönkre egymást hogy csak na.
- Szerintem nem ismerem – vonok vállat végül, reagálva az első dologra, ami eszembe jut az elhangzottakból. Majd érdeklődve hallgatom azt a bizonyos nagy találkozást. Nem mondom, szép kis sztori, igazából illik is Danához, ő aztán nem az a szokványos, unatkozós fajta. Mindazonáltal nagyon megdöbbenek. Mi az, hogy csak úgy megcsókolja? Vadidegen, akkor látja először a lányt és fogja magát és megcsókolja? Ez … így nem helyes.
- Hogyhogy csak úgy megcsókolt? – térek gyorsan vissza erre, miközben igyekszem arra gondolni, hogy talán Dana adott olyan jelzést, vagy nem is tudom, szóba került a dolog, vagy véletlen szájrapuszi volt, vagy akármi. És nem csak úgy macsón megcsókolja engedély vagy beleegyezés, vagy valamiféle ismeretség nélkül a lányt. Az nyilván való, hogy tetszik neki a fiú, különben biztos, hogy jól leteremti, vagy felpofozza, nem pedig ott marad még beszélgetni és hagyja hogy megint megcsókolja. – Te hívtad őt randira? – érkezik a következő kérdésem. Most már teljes kifejezéstelenség költözik az arcomra. Én már nem is tudom, hogy mit szóljak ehhez az egészhez. Furcsa, nagyon furcsa. Azt pedig nagyon nem illik megkérdezni, hogy ’mond te véletlenül nem ittál valami szerelmi bájitalt?’. Úgy pláne nem, hogy Dana milyen boldognak, vidámnak tűnik. Helyes srác, lehengerlő stílussal. Ehgen, erre már rájöttem. Én részemről veszélyesnek is tartom így látatlanban. De ezt nem kötöm a lány orrára.
- A csónakázás az klassz lehetett. És van már valami tervben, hogy hova mentek legközelebb vagy mit csináltok? Miket szeret csinálni? – Dana mondd, hogy többet tudsz róla annál, hogy jól néz ki és olyan dumája van hogy totál levesz a lábadról! Mondd, hogy csak rémeket látok!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Lehet, hogy jobb lenne pedig ha felhozná a gyengélkedős dolgot. Hogy pontosan ugyanezen ment át, mármint az a része ugyanaz, hogy benne is megvolt akkor ez az érzés. Hogy úgy érezte kudarcot vallott, hogy nem tanult semmit. Ha felhozná akkor lehet, hogy nem érezném úgy, hogy nem akarok erről beszélgetni sem, nem akarom hogy … nem érezném annyira pocsékul magam amiatt, hogy látott ennyire szétcsúszni. És még mindig úgy lát, hiszen mit csinálok? Itt ülök, mint egy nagy rakás szerencsétlenség, aki képtelen normálisan megfogni a poharat. És neki ezt most itt végig kell néznie. És én ezt nem szeretném, nem szeretném, hogy rosszul érezze magát vagy aggódjon vagy akármi. Sem pedig azt, hogy megforduljon a fejében, hogy vajon vele szemben is előjön-e valaha ilyesmi. Bár úgy tűnik, hogy rendben van. Nem akad ki a dolgon. Talán nem érinti annyira vacakul, hiszen tudja hogy ilyen vagyok, vannak pánikrohamaim, nagyon ritkán de vannak. És tudja, hogy ővele nincs, hogy ő meg tud nyugtatni.
Elgondolkodva figyelem őt, mert valami furcsaság van ezzel kapcsolatban. Honnan is lehetett azt tudni, hogy ő meg tud nyugtatni? Soha nem volt még ilyen, soha. Én sem tudtam, hogy nem reagálok-e vacakul az ő közelségére a nagy pánik közepette. Reménykedtem benne, és sejtettem, de biztos nem lehetettem benne. Nem hiszem, hogy ő biztosabban tudta volna. Meg ha már itt tartunk, nem is nagyon látom rajta az aggodalmat, riadalmat. A sokkhatás miatt lehet? Vagy ennyire arra figyel, hogy engem vigasztaljon?
- Te rendben vagy? A bácsi nem akadt ki? – az első kérdésem után rögtön hozzá is teszek még egyet majd körbenézek a pizzériában. A vendégek, akikre emlékszem, már szinte mind elmentek, újak jöttek a helyükre. Nekem pedig bevillan, hogy még dolgoznom kellene. Megkeresem a tekintetemmel a kolleganőmet, biccentek neki, hogy megyek. Egy pillanat és felkelek innen valahogy, akárhogy. Lényegtelen, nagyon nem hiányzik, hogy kirúgjanak. De ő szinte azonnal közelebb jön és megnyugtat, sőt mi több kioktat, hogy ne szórakozzak már, nehogy visszaálljak dolgozni erre a kis időre. Nyugodtan térjek magamhoz, majd ő megoldja, vegyem úgy, hogy én mára végeztem. Elrebegek egy köszönömöt, hiszen mi mást tehetnék, majd lesütöm a szememet, és a kötényemmel kezdek el babrálni, hogy valahogy kibújjak belőle.
Zavar ez a helyzet, nagyon. Az is hogy helyettem kell dolgoznia szegény lánynak, az is, hogy úgy kell összekanalaznia engem a barátomnak, és az is, hogy ilyen szűkszavú, hogy alig látni rajta valami érzelmet. Rajtam látszódnak. A frusztációtól elkezdve a szomorúságon át minden kivehető, még ha csak egy pillanatig is. De rajta … semmi. És rádöbbenek, hogy ezért nem akartam volna, hogy így lásson … mert félek attól, hogy éli ő ezt meg. Félek attól, hogy később vágja képen az egésznek a súlya, amikor nem leszek ott, hogy megbeszéljük.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Bólintok egyet, amikor beszámol arról, ami nekem teljesen kimaradt. Jól van, örülök, hogy a vendég nem ijedt meg, vagy nem rendezett jelenetet vagy ilyesmi. Hihetetlen, hogy mennyire kitörlődött a fejemből, onnantól, hogy elmondták mit szeretnének, egészen addig, hogy Thomas pulzusát keresem. Ekkor már kezdett kitisztulni minden. Úgyhogy most igyekszem valahogy pótolni azokat a fehér üres részeket, méghozzá úgy, hogy nem kérem meg, hogy mesélje el pontosan mi történt. Ne írja le nekem részletesen.
- Jól tetted – felelem, majd picit töprengek mielőtt alig láthatóan elmosolyodom. Bevillan ugyanis, hogy miért nem reagáltam rosszul az érintésére. – Tudtam, hogy te vagy. Amikor hozzám értél, tudtam. Fogalmam sem volt, hogy mi történik, de ezt az egyet tudtam.
A kezét figyelem, ahogy simítja az enyémet, tovább csillapítva, nyugtatva engem. Nem érzem már úgy, hogy ezen múlik, hogy teljesen helyrezökkenjek, de rendkívül jól esik. Az már kevésbé, amikor a kolleganőm megjelenésekor elenged, de nem lepődöm meg. Nagyon ritkán érünk egymáshoz, ha nyilvános helyen vagyunk. Valószínűleg ezért is nem ölelt meg és tartott a karjaiban, hogy úgy nyugtasson meg. Mindenesetre a késztetést azt le kell küzdenem, hogy ne kapjak utána, így sokkal bizonytalanabb vagyok. De próbálom magam a megszokott dolgokkal elterelni ezektől a gondolatoktól is, meg az összes többitől. Nem túl sok sikerrel.
- Nem is jutott eszedbe semmi sem belőle? Ki-kielemeztétek Liam bácsival utólag? – kérdezek vissza halkan hosszas hallgatás után. Kezem az ölembe ejtve, a kötény megkötőjét gyűrögetem, szemem lesütve. Akkor, a gyengélkedőn, vagy utána már nem is tudom bevillant, hogy emiatt is pocsékul érezheti magát. Igazam is volt, jól sejtettem. És azzal, hogy most ezt felhozza valóban jobb, mert nem rólam meg az én esetemről van szó konkrétan. Hanem egy hasonló esettel, ami nyilván nem teljesen ugyanaz. De a lényeg stimmel. Arra, hogy többet kell gyakorolni egy kissé elhúzom a számat, majd sóhajtok egyet. Ez … nem ilyen egyszerű.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Lassan emelem rá a pillantásomat. Megpróbálta, ő megpróbálta. Egyszerre örülök annak, hogy ővele így volt, és érzem magam még vacakabbul, mert én meg se kíséreltem felidézni a tanultakat. Egy szempillantás alatt történt minden. Én így érzékeltem legalábbis. Az viszont ahogy elhárítja a második kérdésem végül háttérbe szorítja ezeket a gondolatokat. Miért, miért nem beszéltek róla? Egyáltalán nem is beszéltek a dologról, csak egyszerűen továbbléptek? Ezek azok a kérdések, amiket nem fogok feltenni. Most biztos, hogy nem, hiszen látom, hogy nem akar erről beszélni, sem pedig erre gondolni.
- Ez a gyakorlás meg éles helyzet dolog … ez bonyolult. Mi pusztán beszélgetésekkel próbálunk valamit kitalálni, ami működhet. Nincs igazából olyan, hogy gyakorlás. Csak éles helyzetek vannak, amikor vannak. Amiket utána kielemzünk, részletesen. És átvesszük, hogy min kell változtatni esetleg, mi lehetett a gond – magyarázom el neki egy szuszra. Ez nem egy harcművészet, ahol begyakorlod a mozdulatokat egy valakivel. Itt nincs más valaki. Itt én vagyok, meg a fejem. Tudom, hogy ő a saját tapasztalatait mondja csak el, és párhuzam vonásról szó sincs, viszont talán ennyire részletesen még nem mondtam el, hogy pontosan mi zajlik. Ó persze, meséltem én a dal dologról, meg hogy grounding-olunk meg ilyenek. De hogy egy-egy ilyen eset után mi történik azt nem. Hiszen, nem is volt még ilyen eset. Úgyhogy most elmeséltem, ha már így feljött ez a dolog.  – A gond csupán az, hogy én nem … nem fogom tudni elmondani, hogy mi történt. Azt hogy mit éreztem igen, de ezen kívül semmit. Hogy meddig tartott vagy ilyesmi. Semmit.
Kibújok nagy nehezen a kötényemből, végre csak sikerül eljutni idáig, és gondosan összehajtogatom. Szimpla időhúzás ez a részemről, semmi más. Valamiért hezitálok, pedig majdnem folytattam a gondolatmenetet, most pedig azon töprengek, hogy egyáltalán tegyem-e. De miért is? Megkérdezem és majd ő eldönti.
- Esetleg nem jönnél velem a következő terápiára, hogy segíts beszámolni erről? Már ha nem túl megterhelő, meg felkavaró felidézni magadban a történteket - reménykedve nézem őt a kérdő hangsúlyú befejezés után. Nem felelt, hogy ő hogy van, hogy ő mit élt át. Nekem feltűnt, emiatt hezitáltam a kérdés előtt. Talán kapok valamiféle választ erre is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Lehet, hogy nem sikerült eléggé érzékeltetnem, hogy csupán elmeséltem neki, hogy ez hogy is zajlik? Végül is ezeket a kis eseteket tekinthetjük gyakorlásnak, minden egyes fizikai érintkezést annak vehetünk. És egészen eddig nem is volt ekkora gubanc. Viszont nem szabad nagyon erőltetni a dolgot, mert csak ronthatunk vele az egészen. Emiatt nincs kifejezett gyakorlat.
- Az nagyon fontos igen, de érdemes minél jobban felidézni az egészet, hogy min siklott el a dolog. Félreértelmezett mimika, vagy hangsúly, vagy akármi. Sok mindenből tevődik össze, de igen, a legfontosabb, hogy bennem mi zajlik le és hogy miért – bólintok egyet miközben beszélek. Nem rossz feltételezés, és magától rájön amúgy is a válaszra, csupán megerősítem benne, hogy jó a logika, jól látja a helyzetet. A kérdésétől viszont elkomorulok, hiszen ez eléggé aggaszt és zavar.
- A könnyebb eseteknél tudok mindenről, csak mintha valami homályos üvegen át látnék és víz alól hallanék mindent, de rendesen érzékelek. Illetve vannak úgymond lépcsői a pánikrohamnak. Emiatt lehetne visszafordítani, hogy érzem hogy nem oké, és teszek valamit, hogy ne romoljon a helyzet. Ami most volt, az túl gyorsan zajlott, és nem volt időm leállítani, egy pillanat alatt sodródtam el az ájulás közeli állapotba. Ezért nem tudtam semmiről. Talán … talán azért, mert nem láttam a mozdulatot. És mert fenntartotta. Nem tudom – tippelgetni tudok csak, de majd Riley úgy is elmondja, hogy mi lehetett a gubanc. De talán érthető volt, amit elmondtam.
Szuper, eljön velem. Igaz, hogy nem túl boldogan ment bele, ami szerintem teljesen rendben is van, hiszen mégis csak megterh … ó, hogy nem az. Nem az? Oké, akkor nem kavarta fel nagyon az eset. Ez … egész … jó? Vagy mégse? Mi játszódott le benne? Miért kerüli a tekintetem? Mi a fene folyik itt?
- Jó, hogy nem készültél ki ettől.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Na, hát ez nekem nem jut az eszembe, hogy Zsombinál is ilyesmik lehetnek, ilyen kimaradások. De hé, nálam nem is szoktak lenni! Mármint nagyon ritkán fordult elő, hogy odáig fajuljon a helyzet, amiben inkább úgy dönt az agyam, hogy nem bír és nem is akar megbirkózni ezzel az egésszel. Hogy inkább lekapcsol és elájulok. Vagy mit tudom én, hogy működik ez pontosan, én így tudom elképzelni az esetemben. Na mindegy.
Hirtelen rám pillant és szinte reménykedve kérdez. Mintha … na várjunk. Ő egész eddig azon töprengett, hogy nem kellene-e kiakadnia? Nagyon úgy tűnik. Kicsit meghökkenve nézek rá, ahogy eláraszt kérdésekkel, kételyekkel. Érzelmek, végre érzelmek! És elég sok minden zajlott le benne, amit eddig elfojtott. Várok egy picit, amíg tart egy kis szünetet, hogy reagálni tudjak az elhangzottakra. Félbe nem szakítom, adja csak ki szépen magából.
- Hát, nem igazán segített volna ha te is pánikolsz, és totál kiakadsz az egésztől. Szóval egyáltalán nem baj. Gondolom azért hatással volt rád valahogy, csak … csak nem így – az meg aztán pláne szép lett volna, ha ő is rosszul érezte volna magát. Jesszusom, dehogy kellett volna úgy éreznie magát. De ha már itt tartunk … - Ez amúgy is hülyeség. Mármint az, hogyan kéne reagálnod meg érezned. Mi az hogy kéne meg kell? Te te vagy, úgy reagálsz és úgy érzel ahogy te, és nem úgy ahogy mások.
Megcsóválom a fejemet, egyrészt emiatt is, másrészt meg mert közbe már mondja tovább a dolgokat. Nem baj, dehogy baj. Nem várom el, hogy aggódjon, hogy itt pátyolgasson vagy totál kiakadjon és hőbölögjön ezen az egészen, vagy rosszul legyen, szóval semmiféle ilyesmit. Az se baj, ha nem tudja átérezni hogy én mit éltem át, hogy nem érti hogy mi játszódik le bennem. Elmondom amennyire tudom, és itt van mellettem. Mindig itt van mellettem. Ennyi, ennyi elég. Csak ... ne zárja teljesen magába ezeket, ne zárjon ki.
- Nem baj, sose baj hogy úgy érzel ahogy. Tényleg? – mosolygok rá megnyugtatóan, majd rögtön érkezik is a meglepődött kérdésem. Eléggé megijedt? Hát, ez eddig totál nem jött le. Hiszen tényleg, annyira hamar ott termett. Vagy lehet, hogy nekem tűnt csak hamarnak? Megzakkanhatott az időérzékem is.  Majd teljesen megakad a mondókájában nekem pedig hervad is le a mosoly az arcomról. Ez a dadogás sosem jelent jót, főleg nem ilyen arckifejezéssel. Oké, ez egyre rosszabb lesz ilyennek még nem láttam.
- Jól … - kezdenék bele a teljesen értelmetlen kérdésbe, hogy jól érzi-e magát. Nem, nyilvánvalóan nem. Olyannyira nem, hogy fel is pattan és elrohan a kétbetűs hely felé.  Már rég becsukódott mögötte az ajtó, amikor rájövök, hogy mi történik. Rosszul lett. Tekintetem le sem veszem az ajtóról, miközben bele-belekortyolgatok a vizembe, és az asztalon dobolva várok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Nem igazán vannak elvárásaim, legalábbis nem úgy, ahogy gondolná az ember, vagy ahogy másoknak szoktak ilyenjeik lenni. Nekem az a fontos, hogy Thomas önmaga legyen, és ne akarjon másoknak megfelelni, megváltozni, vagy úgy viselkedni, úgy tenni, ahogy mások szerint kellene vagy illene neki. Az nem ő lenne. Kivéve persze, ha ő maga akarja ezt, de az más. Az érzések terén meg … pláne nem lehet megfelelni másnak. Hiszen azt érzi, amit érez, vagy épp azt nem érzi amit nem érez. Én mondhatok akármit, akkor se fog tudni mást érezni, nem? És igazából eddig mindig minden jó volt így. Nem arról van szó, hogy én belenyugodtam abba, hogy ő ilyen és ez van. Mert ez nem igaz, nem kellett belenyugodnom semmibe se. Nekem tökéletes, hogy ő ilyen. És nagyon jól eltalálja, hogy mi a legjobb nekem. Sokszor jobban tudja, mint én magam. Nem értem őt mindig ez tény, sőt, de próbálom kiokoskodni, hogy mi játszódhat le benne, hogy él meg dolgokat.
Mindenesetre meg tudom érteni azt, hogy miért zárta ezt magába, hogy miért nem felelt a kérdésemre, hogy van. Mert bár tény, hogy mi ketten teljesen másképp működünk, mint a többség, megbeszélünk mindent, elfogadjuk a dolgokat úgy, ahogy vannak; de ugye ott vannak azok a társadalmilag berögződött elvárások, amiket mindenhonnan hall az ember. Hogy mit hogy illik, meg kell. Meg, hogy gáz ha nem érezzük rosszul magunkat ha ennyire kikészül a párunk. Szóval nem egyszerű dolog elmondani, hogy ő nem így van ezzel. Mert bár tényleg nagyon megértő vagyok, és hülyeségnek tartom ezeket a dolgokat, akkor is para ilyet elmondani. Szóval az, hogy most tört így elő belőle, az teljesen rendben van. Amúgy is valami ilyesmire számítottam, hogy később fog ez beütni nála, hogy beszélni is tudjon róla.
Az asztalon dobolva várom őt, közben kérek még egy pohár vizet az aggódó arccal hozzám siető kolleganőtől.
- Nem, nincsen semmi baj. Már … már egész jól összeszedtem magamat. Jövök neked eggyel! – nyugtatom meg a lányt. Kedves tőle, hogy amint egyedül maradok már jön is, hogy minden oké-e. Ennyire lerí rólam, hogy máris kezd összeszorulni a mellkasom? Ki tudja, mindenesetre bár magamra hagy, mégis folyton ide-idepislog rám. Csupán a szemem sarkából látom, mert tényleg az ajtót bámulom. Ami hamarosan nyílik és kilép rajta a barátom. Figyelmesen nézem őt, bár nem megbámulva, csak felmérve a helyzetet.
- Kértem neked is vizet – mondom neki, amikor már leült. Nem igazi az a mosoly, de legalább valamelyest alátámasztja azt, hogy egész tűrhetően van, ahhoz képest, ahogy volt. És eszem ágában sincsen rákérdezni, hogy mennyire lett rosszul vagy ilyesmi. Most valamennyire rendben van, akár porcelánt ölelt, akár csak egy kis időre volt szüksége meg némi vizes felfrissülésre, hogy összeszedje magát. Egy lágy mosollyal az arcomon a keze után nyúlok, de hogy melyikünk miatt teszem ezt, azt nem tudom. Hogy azért mert úgy sejtem, hogy szüksége van erre a kis érintésre, vagy csak azért, mert nekem tuti hogy van.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

A kérdés jó, mit szeretnék most. Hm. Nem gondolkodni, azt például nagyon szeretnék. Csak úgy lenni, azt is szeretnék. Azon gondolkodni viszont nem, hogy vajon tényleg ennyire nem sikerül kimutatnom, kifejeznem azt, hogy én tökéletesen, teljesen meg vagyok elégedve mindazzal, amit ő nyújt nekem? Mindennel? Hiszen annyira meglepődött. Most ezen tényleg nem szeretnék tovább gondolkodni. Ehhez még nem egészen vagyok formában.
- Semmit. Nem tudom – rázom meg a fejemet szomorkásan egy vállvonás kíséretében. Értem én, hogy a kérdés lényege hogy hova tovább, most mi legyen, de nem tudok rá mit felelni. Nem érzek különösebb késztetést semmire. Inni is csak azért iszom, mert tudom, hogy jót tesz, nem pedig azért, mert szomjas vagyok. A sokk miatt valószínűleg cukros dolgot kellene innom, de még ez se jut eszembe. Éhesnek sem érzem magam, bár ez jelenleg nem jelenti azt, hogy nem is tudnék enni.
– A kolleganőm átvette a műszakom, de valamikor most végeznék amúgy is. Talán … talán át kellene öltöznöm? – tanácstalanul kérdezem, mert arra sem érzek késztetést, hogy megmozduljak. Az van, hogy én követtem ide Thomast, mint egy zombi, leültem, mert leültetett, és azóta így vagyok, itt vagyok. Jelenleg nekem aztán tényleg édes mindegy, hogy hol vagyunk meg mit csinálunk. Hullámokba tör rám ez a kimerültségszerű érzés. Volt valami megbeszélve esetleg? Már erre sem emlékszem.
-  Mehetünk valamerre, vagy maradhatunk is. Nem vagy éhes? – kérdezem kicsit energikusabban, ahogy őrá terelődik a figyelmem, és nem foglalkozom tovább magammal meg a gondolataimmal, érzéseimmel. Még el is mosolyodom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Bocsánatkérően nézek rá, amikor apró grimaszt vág. Sajnálom, hogy ennyire fogalmam sincs, mit kéne most tenni. Nekem az tökéletesen megfelelő most, hogy itt van velem, mellettem. Az, hogy megkérdez az jó egyébként, mármint jól is esik. Csak tényleg nem tudom. Most ha kerek perec kijelentené, hogy legyaloglunk Kanadáig, hát egy zokszó nélkül kelnék fel és indulnék el vele. És valószínűleg pár perc séta után összeesnék, de az már más kérdés.
Bólogatok csupán, amikor egyet ért. Oké, akkor át kéne öltöznöm. És nem, jelenleg ezt sem tudom, hogy szeretném-e. Össze kell majd szednem a cuccaimat, mielőtt elmegyünk innen, ez biztos. Kabátot is vennem kell, mert megfázom, ez is biztos.
- Rendben – sóhajtok megkönnyebbülten. Döntött, hál istennek. És tessék már az is meg van, hogy akkor kaját is rendelünk. Meg is keresem tekintetemmel az esti műszakos leányzót, aki kicsit furcsán pislog ránk. Nem igazán érti, hogy miért vagyok még mindig itt a felszolgáló ruhámban. Ő ugye nem tudja, hogy mi történt.
- Én nem vagyok éhes. De rendelj nyugodtan, amit gondolsz, majd megpróbálok pár falatot legyűrni – szedem kicsit jobban össze magam. Az édesség sem hozott különösebben lázba, bár lehet, hogy csak előttem kéne lennie és az első falatot kéne elmajszolnom és már habzsolnám is be. Valószínűleg.
– Szerintem addig én átöltözöm – teszem hozzá, majd lassan, megfontoltan, két kézzel az asztalba kapaszkodva felállok. Biztos, ami biztos kapaszkodok, hátha megszédülnék. Egyelőre nincsen gond, így bíztatóan rámosolygok Thomasra, majd elindulok hátra, ahova a vendégek nem jöhetnek be. Nem vártam meg, amíg odaér a kolleganő, hogy rendeljünk. Nem tudnék dönteni úgy sem. Inkább szépen lassan elcsoszogok a szekrényemig, és remegő kézzel kezdek el átöltözni. Majd inkább leülök és kifújom magam. Előrébb csúszok a padon és homlokomat a hideg, fém öltözőszekrénynek nyomom, hogy elmúljon a szédülés. Tényleg kell valami cukros vagy sós vagy akármi. Pár perc ücsörgés után bevillan egy dolog, amit lenne kedvem enni: levest. Sima, egyszerű levest. Kár, hogy azt itt nem lehet kapni, na de majd otthon! Pár perc ücsörgés után felkelek és folytatom az öltözést, majd ugyanolyan lassan megyek vissza az asztalunkhoz, ahogy eljöttem onnan. Táskám, kabátom a karomon átvetve hozom, ma már nem megyek hátra az is biztos. Talán nem vagyok sápadtabb, mint az imént voltam, de az biztos, hogy a mosolyom az kezd erősödni. Jó ötlet volt ez az átöltözés.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

egy szép vasárnapon| o

- Ha most jött nemrég az iskolába, akkor ez nem annyira meglepő. Ritka dolog, ha az első napokban már híre megy az embernek – és egyáltalán nem biztos, hogy jó. Sőt, általában nem jó, függetlenül attól, hogy miket pletykálnak.
- Ó, értem – bólogatok szaporán. Nem anyámasszony katonája, gond nélkül megcsókol vadidegen lányokat. Hát, ezt el tudom hinni, sőt képzelni is. Az sem meglepő, hogy Danának tetszett a dolog, hiszen ő tényleg ilyen kis bevállalós pörgős csajszi volt, neki ez a fajta megközelítés pont, hogy tökéletes. Nem mindenkinek jöhet be az a fajta figyelmes, udvarias, a fontos dolgokat megbeszélő és megfigyelő hozzáállás, mint ami Thomast jellemzi. Nekem az ő módszere a tökéletes, Mihailé pedig Danának az.
- Tényleg? Az klassz – fészkelődök egy picit a székemen zavarodottan. Fogalmam sincs, hogy ezt úgy mi alapján szokták megállapítani. Mármint ha szeret vele csókolozni akkor már jól csókol, nem? Vagy valami másra gondolt a lány? Egy csomó ilyesmi beszélgetéskezdeményt csíptem már el pedig, de még mindig nem sikerült valamiféle választ kapnom erre a kérdésre. Meg eleve, annyira szubjektív az egész.
Na tessék, Dana hívta el, ő ilyen kis bátor. Rámosolygok, amikor elmeséli ezt a részletet, hiszen egyáltalán nem azért kérdeztem rá, mert hogy az olyan gond hogy nem a fiú kezdeményez.
- Jól van, remélem minden jól fog alakulni. Meg hogy klassz lesz a következő randitok is, bár eléggé magasra dobtátok a lécet kapásból azzal a csillagos ég bámulással – kacsintok rá a lányra. Ó igen, az eléggé romantikus egy elfoglaltság, és megvan a maga hangulata és varázsa. Igazából, minden egyes randinak, és egyik sem hasonlítható a másikhoz, na mindegy. És bár kicsit azért aggódom, de nagyon örülök annak, hogy boldognak látom Danát. Olyan igazából boldognak, ragyogónak. Mikre nem képes a szerelem igaz?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

műszak után, ablak melletti asztalnál, hétköznap kora este | o
 

Amikor már odaérek hozzá jövök rá, hogy ez nem is az asztal, ahonnan elindultam átöltözni. Jól megfigyeltem a dolgokat én is, de talán elnézhető ez most nekem. A lényeg, hogy a barátomhoz megyek vissza, oda ahol éppen ő van. Valószínűleg ha a pultnál ácsorgott volna, akkor oda mentem volna.
Kissé elgyötört tekintetembe melegség költözik, ahogy meglátom az udvarias gesztust, meg úgy eleve őt és szinte megkönnyebbülten ülök le. Hálásan bólogatok csupán amikor megtudom, hogy miket rendelt, szerencsére tényleg nem várt meg ezzel. Azt ugyan még nem tudom, hogy mennyit fogok enni de pár falat talán lemegy.
- Tényleg? Az klassz. Mármint, hogy lesz idén is – bólogatok egy pillanatra elcsodálkozva, hogy ezt meg vajon honnan tudja a barátom. Aztán persze rájövök a dologra és meg is csóválom a fejemet egy picit. – És nem gond, hogy csak így elhinti ezeket az információkat a főszerkesztő úr?
Persze csak viccelődöm, igaz picit nehéz eltalálnom a megfelelő hangsúlyt hozzá, de láthatja rajtam hogyan is értem, amit mondok. Nyilván nem mondaná el, ha akkora nagy titok lenne. A tavalyi vásár pedig bennem is előhív pár emléket, a közös gesztenyemajszolást, a fagyöngyös témát, hogy Benito ott találkozott először a fiúval és zárta a szívébe azonnal. Hogy ott értem először hozzá, megböktem majd megfogtam a kezét és úgy húztam végig a fél falun.  Sok szép emlék.
- Nagyon jó volt, már várom, hogy megint menjünk. Emlékszel amikor Mikulássá változtattalak és csak ho-hoztál? – felelem vidáman, majd elhallgatok ahogy megérkezik a pizza. Még kérek a lánytól egy hideg őszilevet is, azt most így szívesen innék. Majd figyelem, ahogy Thomas nekilát. Majd megérkezik az italom és aprót kortyolok belőle.
- Köszönjük, majd átadom a szakácsnak a dícséretet – biccentek egyet, és valóban így is fogok tenni. Mindig jó azt hallani, ha ízleteset alkot az ember. Panasz az nem is nagyon szokott lenni rá, de sebaj. Lepiszkálok egy brokkolit a pizzám tetejéről, forgatom a kezemben, majd már éppen a számhoz emelném, amikor megállok a mozdulatban. Apát?
- Jó ötlet, szerintem is ízlenének neki a pizzáink. Majd szólj, hogy mikor jöttök Apukáddal – felelem egy kis fáziskéséssel hiszen kissé megdöbbentem. Még sose hivatkozott Liam bácsira úgy, mint az apukájára. Én magamban rengetegszer, de kimondani sose mondta így ki előtte. Most teljesen természetesen mondtam ki ezt a szót, mintha mindig is így neveztük volna, majd térek is rá a következő kérdésemre. – Melyik a jobb amúgy? Ez, vagy az a pizza, amit a ’jó’ helyről szokott vinni?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

műszak után, ablak melletti asztalnál, hétköznap kora este| o
 

- Az újság megjelenése előtt jelen esetben – teszem hozzá ártatlanul. Amúgy klassz kis szöveg volt, és  örülök neki, hogy tényleg értette a furcsán előadott poénkodásomat. Hiába, azért még nem vagyok teljesen helyrejőve. Időről időre megjelenik a tekintetemben valamiféle fáradt levertség. Nem vészes a dolog, majd kialszom ezt a megrázkódtatást.
- Pedig még tapogattam is a szakálladat – és közöltem hogy még úgy is jól néz ki. Ó igen, én jól emlékszem ezekre az apróságokra. Meg arra, hogy tényleg elképesztően jól éreztem magam akkor. Felszabadult voltam és egy pillanatig sem elemezgettem a mozdulatait, a mimikáját, hogy mit fog tenni. Életemben először. Még jó, hogy belém ivódott a részletek többsége.
Rögtön észreveszem, ahogy félbehagyja az evést és csak pislog rám nagy szemekkel. Rosszat mondtam talán? Az apuka szó az olyan kedvesen hangzik, sokkal kedvesebben, mint az apáddal. Édesapjának is hívhattam volna, még az is egész kellemesen cseng, de nem tudom, hogy nem venné-e ki magát rosszul ez a szó. Mondjuk az apuddal is jó tudna lenni. Vagy … nekem inkább továbbra is Liam bácsinak kéne őt hívnom így magunk között?
- Mindegy, nem fontos – motyogom gyorsan a visszakérdezésére válaszként. Igazából teljesen lényegtelen most a pizzás téma, amit felvetettem. Gondoltam simán társalgunk tovább. Úgy tűnik, hogy még sem. Egy gyanú kezd el ébredni bennem, hogy talán nem is szándékosan hívta így. Akkor viszont lehet, hogy most kínosan érzi magát. A fenébe, ezt jól megcsináltam akkor. Visszaejtem a brokkolit a tányéromra, ahogy gombóc szorongatja a torkomat, legalábbis úgy érzem. Az evés még annyira nem jöhet most szóba, mint eddig.
- I-i-igen? – kérdezem óvatosan, bár kíváncsian.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

egy szép vasárnapon| o

Valahogy a szabályellenes szó hallatán nekem nem éppen a mókás szó jut az eszembe. Inkább a veszélyes, na de mindegy is. Maradjunk abban, hogy nekem inkább a szürke kisegér szerepkör a legvonzóbb. Prefektusként ezt persze buktam, de mint kiderült, tényleg alkalmas vagyok a feladatra. Már ami a példamutatást illeti. Büntetni például kifejezetten nem szeretek. Ez a hatalom dolog nem nekem való.
- Ühhüm, vagány. Hát, azt elhiszem – most már még kevésbé vagyok képbe, ami azt illeti. Most mi vagy ki a vagány? A fiú? Vagy ahogy csókol? Lehet vagányul csókolni? Aj, nem mehetnénk át inkább egy másik témára? Klassz lenne, ha nem mennénk bele ebbe mélyebben, mert tényleg nem tudok mit mondani ezekről.
- Majd kialakul, meg nem is kell úgy nekiindulni, hogy na ti most aztán hűű randiztok – vonom meg a vállamat mosolyogva. Nem kell akkora nagy feneket keríteni a dolognak, ha csak úgy elmennek valahova, valamerre, valamit csinálnak együtt és jól érzik magukat azt már mondhatjuk randinak. Szerintem.
- Hát … - kezdek bele ábrándos tekintettel mosolygósan – az első randinkon a Pillangóvarázs étterembe mentünk. Rendes asztalfoglalással, elegáns ruhás, pincéres, virágos vacsorázás volt. Utána meg sétáltunk a faluban, elmentünk a kis tavacskáig. Beszélgettünk mindenféléről, gyönyörködtünk a tájban, ilyesmi. De igazából ha csak fenn a kastélyban ücsörgünk egy ablakpárkányon akkor az is randi. Nem a hely számít, meg hogy mit csinálunk. Hanem hogy együtt vagyunk és jól érezzük magunkat. Vannak ilyen különlegesebb alkalmak nyilván – fejezem be egy újabb kis vállvonással. Igazából nem tartom úgy számon, hogy hányszor meg hova megyünk. Sokszor találkozunk, amióta dolgozom azóta fixen van például egy közös lyukasóra, amit mindig együtt töltünk. És mindig jól elvagyunk. – Ne foglalkozz azzal, hogy szokott menni. Hogy mik az előírtak. Úgy csináljátok, ahogy nektek jó.
Nem biztos, hogy a legjobb személyhez fordul tanácsért, hiszen mi barátságból váltottunk át, tehát mi már korábban is jól ismertük a másikat, sok időt töltöttünk el együtt, és már akkor is hívogattuk a másikat ide-oda. Egyáltalán nem kezeltük másképp a dolgokat azután, hogy megbeszéltük, hogy innentől egy pár leszünk. Mármint ilyen randizós, találkozgatós téren biztos, hogy nem. Nyilván van ami változott.
- Te-tessék? Öhm, nem igazán. Tudom, hogy mit nem szeretnék csinálni, legalábbis pár ilyet tudok – kicsit elmerültem a gondolataimban így eléggé nehéz volt hirtelen visszazökkenni, ráadásul egy teljesen másik témába. Ez így persze nem teljesen igaz, mert gondolkoztam már azon, hogy vajon mit kéne csinálnom. De sokra nem jutottam vele. – Most éppen úgy vagyok vele, hogy dolgozom, az is egyfajta tapasztalat, sokféle dolgot le tudok majd szűrni belőle, és nyitva tartom a szememet. Na és te?
Ezt tanácsolta Jang tanárnő is, amikor a jómúltkor elütöttem szegényt kocogáskor. Vagyis utána, teázás közben. És én pontosan ezt teszem, bár kezd valamiféle elképzelés körvonalazódni, de még túlságosan is ködbe vész, hogy meg tudjam fogalmazni rendesen.
- Egy családi ház felső szintjét bérlem. A szomszédoktól egy fél udvar választ el, így nem igazán hallok semmit sem. Az alsó szinten lakik a főbérlőm, ő egy rendes idős boszorkány, nem hallatszik fel semmi sem. És én sem zajongok, szóval klassz minden. Külön bejáratos, szóval nem is nagyon találkozunk. Csendes, nyugis, saját kis lakrész. Konyha, fürdő, háló. Jaj, imádok ott lakni. - lelkendezek tovább csillogó szemekkel. Ha nem mondanám ki, akkor is világosan le lehet ezt olvasni rólam

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

műszak után, ablak melletti asztalnál, hétköznap kora este| o
 

Jaj dehogy fontos, az sokkal fontosabb, amit most mondani készül. Fogalmam sincs, hogy miről lehet szó, azon kívül hogy valami nagy, valami komoly. És hogy nem tudok leolvasni az arcáról semmit, így inkább óvatosan jelzem azt, hogy figyelek. Valóban így is teszek. A brokkolit már rég elfelejtettem, felkönyökölök az asztalra, ujjaimat összefűzöm, arcomat nekitámasztom, és egy pillanatra sem vonom el a tekintetem tőle.
Aprókat biccentek jelzésként, hogy értem, amit eddig mond. Majd gyorsan megrázom a fejemet, nem annyira azért, hogy nincsen semmi baj, hanem azért, mert érdekesek. Engem legalábbis érdekelnek, mert már meg is jelent a lelki szemeim előtt a dolog. Szóval ha végigmondaná, hogy ki milyen ruhában volt, ki mikor hol ült vagy állt és mit hadonászott össze, nos az is érdekelne. De nem szakítom félbe holmi közbekotyogásokkal, teljesen lényegtelen most az, hogy mit tartok én érdekesnek, és mit ő. De amúgy felvezetésnek is tökéletesen megfelelő volt, nem rögtön a közepébe vágott. Azt most teszi.
Felkapom a fejemet és egy halk nyikkanás hagyja el a számat, amikor elmondja hogy örökbe fogadta Liam bácsi. Aki már nem is Liam bácsi neki. Szemeimet örömkönnyek lepik el hiszen ez valóban nagy dolog, és pontosan tudom, hogy mekkora szó. Így is az apja volt neki a férfi, de most ugye hivatalossá vált, így az egész világ számára világossá válik a dolog. Nahát! Nem is tudtam róla, hogy egyáltalán tervezgeti az örökbefogadást, ami ugye egyáltalán nem probléma, sőt, így még nagyobb a meglepetés, váratlanabb, magával ragadóbb.
- Thomas, hiszen ez fantasztikus! – mondom kissé remegő hangon, egyrészt a meghatottságtól, másrészt meg mert próbálom visszafogni, hogy ne denevérhangon visítsak, vagy túl hangosan. Vetek egy pillantást a tükörképére, ami megerősíti a gyanúmat, hogy mennyire nagyon mélyen érinti az is, ahogy ezt most elmeséli nekem. Gyorsan megtörlöm a kezeimet, majd az övéire helyezem azokat egy picit rá is szorítok. Szaporán pislogok, így sikerül szárazabbá varázsolnom a szemeimet, ám még mindig csupa libabőr vagyok a pompás hírtől. – Gratulálok! Mindkettőtöknek! Ez … istenem! Ez … egyszerűen … awesome! – lelkendezek tovább, eljutva arra a pontra, amikor az amúgy a nagyon is gyönyörű és kifejező anyanyelvem már kevésnek bizonyul az érzéseim leírására. Valahogy ez a szó sokkal inkább megfelelőbbnek tűnik most, vagy legalábbis közelebb áll ahhoz, amit érzek. És nem, szó szerint lefordítva nem ugyanaz a dolog.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

műszak után, ablak melletti asztalnál, hétköznap kora este| o
 

Mint mindig, most is vele együtt örülök, és mint oly gyakran most is ösztönösen jön az, hogy valamiféle fizikai kontaktussal is kifejezzem magam. Látom mit jelent neki mindez, érzem, tudom. Mint ahogy azt is, hogy mennyire tartja magát. Ha nem itt lennénk, akkor más lenne a helyzet, akkor nem szorítaná olyan erővel az ökleit, hogy elfehéredjenek. Nem vagyok tudatában annak, hogy azzal, hogy megfogom a kezét tulajdonképpen azt igyekszem elérni, hogy felengedjen egy kicsit.  Ami meg is történik, már az én kezemet fogja, és nem kifelé néz, hanem össze-vissza.
Azt mondtam, hogy tudom mit jelent neki mindez … oké, ez nyilván nem teljesen igaz. Hiszen, nem tudom milyen lehetett ott felnőni. És ha én is ilyen helyen éltem volna, sem tudnám pontosan, mert ő teljesen másképp éli meg a dolgokat, mint én. Nagyon másképp. De azt, hogy mennyire megrendítő ez neki, és mennyire magával ragadó az, hogy Liam bácsi most már hivatalosan is az apukája, na ezt értem és tudom. A múltról pedig nem fogom kérdezgetni a fiút, nem lenne értelme.
Amint újra az evésre koncentrál elkönyvelem magamban a tényt, hogy egyelőre lezártuk ezt a témát. Igen, egyelőre, ebben biztos vagyok. Követem hát a példáját, és bár kedvetlenül de elmajszolom azt a brokkolit, amit már korábban is kiszemeltem. Finom, azzal nincsen baj, de úgy érzem, mintha nem is lenne gyomrom. Majszolgatok tovább, de talán ha a negyedét bírom legyűrni az egész szeletnek. El is tolom utána a tányért, és inkább iszogatom az üdítőmet, időnként rá-rámosolyogva a fiúra. Mások biztos azt mondanák, hogy nem mutatja ki azt a bizonyos jóleső érzést, én azonban nem így látom. Kimutatja ő, csak tudni kell, mikre kell figyelni.
- Kérünk esetleg valami édességet? Vagy jól laktál? – kérdezem meg egy idő után. Én, aki a pizzájából se evett túl sokat. De, ettem! Senki nem mondhatja, hogy nem ettem. Viszont annyira eseménydús volt ez az óra? Fél óra? Több óra? Egek, azt se tudom, hogy mennyi ideje vagyunk itt, na mindegy is…szóval sok minden történt, és igen is hogy megérdemlünk valamiféle nasst. Ünneplésként vagy energianyerési célból, vagy csak mert szeretjük. – A pizzám maradékát majd hazaviszem, később biztos el fog fogyni – teszem még azért hozzá miközben a két kezem között forgatom az üres poharamat. Tekintetemmel megkeresem a kolleganőmet, ha valami finomságot nem is, de innivalót még biztos, hogy fogok rendelni mielőtt megyünk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

műszak után, ablak melletti asztalnál, hétköznap kora este| o
 

Az édességötlet telitalálat volt, Thomas rögtön rá is harap. Szapora bólogatásba kezdek, a sajttorta felezés nagyon jól hangzik, úgyhogy amikor ideér a pincérlány már ki is kérem a finomságot. Elbambulva szemlélem a kinti fényeket, dekorációkat, ugyanis általában nem szoktam nézegetni őket. Amíg melózom ugye nem sok időm van kifelé bámulni. Utána meg megyek haza vagy vissza a kastélyba őrjáratozni, nem nagyon szoktam ráérni. Mindig eltervezem, hogy na majd jól körbejárom a falut, komótosan megszemlélek mindent, de arra jutok általában, hogy még bőven ráérek. Később sokkal több dekoráció lesz, majd inkább akkor. Vagy, lehet hogy akkor is kéne és most is? Hm, na ezen majd még töprengek, egyelőre marad a sokféle szín nézegetése az ablakon át.
Csodálkozva fordulok vissza Thomashoz, nem igazán értem, hogy mire fel ez a nagy kotorászás. Mert mire ránézek, addigra már kutakodik, szóval nem sokáig kell azon tanakodnom, hogy mi az Ó tárgya, meg hogy mit csinál. Felvonom a szemöldökömet, amikor kijelenti, hogy a rejtélyes tárgy hol lapul, oda is pillantok én is, na nem mintha bármi különöset felfedeznék a kabáton.
-  Takaródóig biztosan. A baglyok alapvetően éjszakai állatok, fenn lesznek. És nem zárják a bagolyházat. De mivel prefektus vagy és ma őrjáratozol, így takarodó után is mehetsz – felelek a kérdésre. Kicsit csodálkozom ezen amúgy, mert hiszen miért ne lehetne bemenni? Oda bármikor, bárki bemehet, napközben ugyebár. Nem meglepő módon kizáró okként rögtön az jutott az eszembe, hogy vajon zavarja-e majd az állatokat. Mert ugye sokan közülük nappal is dolgozik, igaz hogy amint végeznek a kézbesítéssel elvonulnak aludni, amíg valaki ki nem választja őket egy újabb fuvarra. Kifejteném még azt is, hogy még ha nem is azon a szakaszon ügyel is felmehet oda, nem fognak szólni érte se a tanárok, se a többi prefi, tehát bajba sem kerül érte, de idáig már nem jutok el. Megérkezik ugyanis a desszert, és az üdítőm. Azonnal a kezem közé kaparintom a poharat és nagyokat kortyolok belőle. Csak ez után ragadok villát, hogy egy kis falatnyi sütit szerezzek.
- A Mi … mi? – hökkenek meg nagyokat pislogva. A Mikulásnak? Hát ezt, most mégis … ó. Már emlékszem, beszélgettünk ilyesmikről, hogy ki mikor jön, meg ki mibe hisz és ilyenek. Oké, már értem.
– Öhm … - kezdek bele, viszont ezen gondolkodnom kell. Kislány koromban írtam utoljára a Mikulásnak. Vagyis hát inkább rajzoltunk neki az iskolában. Meg ugye volt a tipikus ülj az ölébe és súgd a fülébe dolog, ami nem meglepő módon nálam kimaradt. – Én semmikor, nem … nem szoktam kérni semmit sem  - mert miért is tettem volna? Ha valamire nagyon szükségem volt, akkor általában x idő után megvettem, extra kívánságaim sose voltak. – De ha jól emlékszem akkor talán november végefelé volt mindig ez a projekt a suliba, hogy írjunk a Mikulásnak,meg rajzoljuk le, hogy mit szeretnénk. Ti mikor szoktatok? Szerinted tényleg kell írni neki? Mármint, nem tudja ő, hogy ki mit szeretne? – ha azt tudja, hogy ki volt jó meg rossz gyerek, akkor ezt is tudnia kellene nem? Érdekes, eddig ezen sose gondolkoztam el.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

ablak melletti asztalnál, hétköznap kora este| o
 

Én se vagyok profi levélfeladásban, nem járok rendszeresen fel a baglyokhoz, vagy legalábbis nem emiatt. A lényeg a lényeg, hogy nem írok én senkinek se. Mármint iskolán kívülieknek, mert ugye volt már bagollyal küldtem üzenetet diákoknak. De egyszerűbb egy sms-t elküldeni, vagy akár Sutrát is. Igaz, ő limitált üzemmódban működik, Thomason kívül máshoz még nem is irányítottam el. Viszont ettől függetlenül tudom mi a rend odafenn a tollasoknál, hogy működik a dolog. Néha csak úgy felmegyek, amikor ráérek, viszek nekik csemegét, meg figyelem ahogy tollászkodnak, alszanak, valami. Cukik. A baglyok cukik.
A feleletem után eljutok odáig én is hogy megkóstoljam egyáltalán az édességet, és már az első falat megízlelése után elégedett mosolyra húzódik a szám. Ez egy szuper ötlet volt. A pizzával ellentétben ebből azért eszegetek rendesen. Bár csak lassan, mert nem szeretném ha rosszul lennék a hirtelen sok kajától. Falatozás közben hallgatom a barátom szavait, ritkán idézi fel az otthoni dolgokat. És még annál is ritkábbak az ilyen kis aranyos emlékek.
- … de könnyebb neki, ha van egy lista – bólintok miközben befejezem a félbehagyott mondatot úgy, ahogy szerintem igaz. A listát nem is kérdőjelezem meg, az elvileg amúgy is csak arról szól, hogy ki jó meg rossz, hogy ki kap ajándékot meg ki nem. Az nincs rajta, hogy milyen ajándékot, vagy igen? De most komolyan, miért kell megtanulni lépésről lépésre egy költő napját, ahelyett, hogy inkább erről elmélkednének a sulikban? Picit megakadok az evésben, egyrészt mert eltöprengek ezeken, másrészt meg nem is bírok többet enni. A fél sajttorta felénél, szép teljesítmény.
- Nem? Ó, értem. És … miket írsz neki? – érdeklődöm csodálkozva, majd rögtön megrázom a fejemet. – Bocsi, ez … ez nem tartozik rám. Ez csak Rá meg Rád tartozik – visszakozom rögtön mosolyogva. Kérhettem volna azt is ennyi erővel, hogy azt árulja el mit kíván amikor elfújja a gyertyák a szülinapi tortáján. Őt ismerve biztos kedves meg aranyos dolgokat, udvariasan kifejezi például abbéli reményét, hogy jól érzi magát a pirosruhás uraság, hogy sikerült kipihennie a tavalyi év fáradalmait, megköszön neki mindent, amit hozott meg ilyesmik. Csak tipp.
Bekapok még egy kis falatot, majd messzebb tolom a tányért tőlem, jelezve, hogy én részemről befejeztem a sütifogyasztást. Egy ideig még forgatom a számban a villát miközben a vonásaim töprengőből gondterheltté válnak.
- Én ezt nem értem. Nálatok a Mikulás hozza az ajándékot, meg sok más helyen is. Neki írtok hát levelet. De … nálunk a Jézuska hozza – összeráncolom a homlokom, ahogy lassan elgondolkodva ejtem ki a szavakat. – Mi miért a Mikulásnak írunk akkor és miért nem a Jézuskának? Ez így … nem oké. Furcsa.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

egy szép vasárnapon| o

Határozottan bólogatok a helyeslésére, így van, nem kellenek a címkék. Erőltetni meg ne, azt aztán tényleg ne. Nem is lehet. Vagyis szerelmi bájitallal lehet, de erősen kétlem, hogy Dana szeretne hazugságra alapozni egy kapcsolatot. Vagy hogy eleve jól érezné úgy magát, vagy hogy megtenné egyáltalán.
- Igen, nagyon … varázslatos – mosolyodok el. Nem csupán az a randi volt az, amiről meséltem, hanem az összes. Mindegyik annyira … oltári klassz volt. Na lassan itt fogok lebegni fél méterrel a föld felett ha ez így megy tovább. Még jó, hogy a továbbtanulásra meg hasonlókra terelődik a szó.
- Mármint, hogy hozzád mi illene? Vagy hogy hozzám? – kérdezek vissza kapásból, ugyanis nem vagyok biztos abban hogyan érti a kérdését. Mielőtt felelnék  ténylegesen picit elhúzom a számat, ez betalált rendesen. – Kiskoromtól kezdve az akartam lenni. De nem gondoltam bele úgy igazán, hogy nem nekem való. Szóval elvetettem az ötletet, azt hiszem másodéves koromban.
Az egy dolog, hogy empata vagyok, meg a többi, amit felsorolt Dana a gondolataiban, de a gyógyítónak illik hozzáérnie a pácienséhez ugyebár. Azt pedig én nem igazán tudom megtenni. Szóval marad a töprengés a jövőn. Már amennyire ráérek én ilyeneken agyalni.
- Nézelődtem ott is, hátha találok. De nem igazán jártam szerencsével. Ez viszont fantasztikus és olcsó is ahhoz képest, hogy kertes ház meg minden. Közös használatú maga az udvar, nagyon szép virágok vannak benne. Két külön kapu van viszont, bár teljesen mindegy, hogy melyiket használja az ember. A.zért én a sajátomat szoktam, meg Kati néni is az övét – felelek bólogatva. Tény, hogy klassz nagyon a házikó, bár itt a faluba nem igazán van olyan város feeling, még ha lakás és társasház sem. Az én kis bérleményem azért nem nevezhető ám hűdenagy élettérnek, legalábbis láttam én ennél nagyobb, tágasabb lakásokat is. De eléggé személytelenek voltak. Ennek a helynek jó a kisugárzása és teljesen otthon érzem magam. Illik hozzám, és ezt nem csak én mondom. – Kíváncsi leszek milyen lesz majd tavasszal meg nyáron.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

ablak melletti asztalnál, hétköznap kora este| o
 

Az egy dolog, hogy mondták nekik, hogy csak apróságokat kérjenek. De ha nem mondták volna sem hiszem azt, hogy Thomas nagyon sok mindent kért volna. Szerintem nem változott volna semmi sem. Ezt a szerénységet meg már hallottam tőle, hogy megvan igazából mindene, sok cucca van, nem kell neki úgy igazán semmi sem. Vagy valami hasonlót mondott akkor is.
- Egyet értünk – felelem végül bólogatva. Az a jó, ha az ember nem tudja mit kap. Viszont most már pláne kezdek teljesen összezavarodni, hogy jött ez az írjuk meg a Mikulásnak amit szeretnénk dolog? Mármint nem most mint téma, hanem úgy egyáltalán, mikor meg miért alakult ki. És pompás, most már azt se tudom, hogy kinek írunk mi, magyarok.
- Öö. Ja, de – válaszolok, bár látszik rajtam hogy nem vagyok túl biztos ebben az egészben. Mikulás, Jézuska, csokit hoz, ajándékot hoz, ekkor jön, akkor jön. Áh, és még keverednek is a különféle kultúrák, a filmekben a Mikulás hozza az ajándékot és nekik írnak levelet, én meg már keverem a kettőt rendesen. A végén még teljesen lemondok a magyar hagyományokról ezen téren. Vagy nem tudom. – Bocsánat, kicsit én … - rázom meg a fejemet, nem találva a szót, hogy kicsit mi is vagyok. Legyintek egyet végül, úgyse fogok rájönni.
- Tényleg? Nem gond? – elcsodálkozom a felajánláson, sőt immáron kérésen, hogy olvassam el a levelét. Megilletődötten veszem hát át a borítékot, alaposan végigolvasva a címzést, majd óvatosan veszem ki belőle a levelet. Ez hatalmas nagy dolog ám, nem lehet csak úgy kapkodva elolvasni egy a Mikulásnak szóló levelet! Rápillantok a sajttortát eltüntető fiúra, majd belekezdek az olvasásba.
Már a legelejénél mosoly költözik az arcomra, tudtam én, hogy megköszöni a tavalyit. Aztán a mosoly elhalványul, ajkaim enyhén elnyílnak, hogy bezáródjanak és egy újabb kis mosolyra húzódjanak, szemeim csillogni kezdenek, mígnem alig bírom kibetűzni a végét a könnyeimen át. Istenem, hát hogy lehet ilyet írni?
- Ez … nagyon jó kis levél – véleményezem végül elfúló hangon szipogva. Szégyen, nem szégyen, de annyira végtelenül kedves ez a kis üzenet, hogy teljesen elérzékenyültem tőle. Gyorsan átolvasom még egyszer mielőtt visszanyújtanám a fiúnak, még mielőtt elmaszatolom véletlenül ezeket a kincset érő betűket, szavakat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

ablak melletti asztalnál, hétköznap kora este| o
 

Nem most először beszélgettünk erről, bár az erkélyen csak éppen, hogy megemlítettük ezt a van-e Mikulás vagy nincs dolgot. Gyerekkorban hiszünk benne, aztán azt mondják, hogy nincs. Vagy úgy vesszük észre, hogy nincs, mert … hát mindenféle miatt. Beöltözik egy rakás ember, lebuktatjuk a szüleinket, amint becsempészik az ajándékot meg hasonlók. De ettől még igen is létezhet, nem? Hiszen mugliként mást se hallottam, hogy nincsenek boszorkányok, varázslók, mágia, sárkányok, unikornisok és még sorolhatnám. És tessék, itt vagyok én, egy boszorkány, itt van ő, egy varázsló. Mágiát tanulunk és ó de még mennyire, hogy vannak sárkányok meg unikornisok. Jaj, kihagytam a vámpírokat és vérfarkasokat. Azok is vannak, vagyis ők. Szóval nekem mindenki azt mond amit akar, hogy mik nincsenek. Majd ha a saját szememmel győződök meg egy ilyenről, vagy találok rá bizonyítékot, na majd akkor elhiszem hogy valóban nincs az a dolog. Addig van és kész. Ha meg még sincs Télapó … hát mit árt az bárkinek is ha valaki mégis hisz benne? Nem hiszem, hogy Thomas ártana ezzel bárkinek is, sem azt hogy én ártanék. Úgyhogy én aztán biztosan nem fogom azt bizonygatni a fiúnak, hogy nem létező embernek akar levelet küldeni.
Igen, én sírok. Sírok, mert mélységesen meghatott ez a levél. Az persze nem jut eszembe, hogy meg is ijeszthetem ezzel szegényt, hiszen fogalma sincs, hogy mi üthetett belém. A hangja alapján eléggé tanácstalan. Visszanyújtom a levelet, majd gyorsan megtörlöm a szememet, hogy legalább tisztán lássak, aztán egy zsepit húzok elő a nadrágom zsebéből. Amíg ő visszateszi a borítékot a kabátba addig gyorsan megtörlöm az orromat is, majd miután leült felelek csak az elhangzottakra.
- Igen. Minden … minden benne van. Nagyon kedves levél, tetszeni fog neki. Sőt, szerintem meg fog hatódni ő is – mosolyodom el, miközben megerősítem a gyanúját. Igen, erről van szó. – Nem baj, hogy nem hosszabb, hidd el ez is elég.
Elpillantok a kabát felé, zavarban vagyok egy kicsit, hogy egy ilyen miatt kezdem el itatni az egereket, ráadásul tök nyilvánosan. De úgy tűnik ez a nap ilyen. Sokkot kapok, sírva fakadok, ó meghatódok azon, hogy Liam bácsi Thomas apukája ezentúl. Mi van még? Ennyi? Eseménydús egy este azt meg kell hagyni.
- Mindig elfelejtem, hogy két keresztneved van, furcsa látni – jut eszembe az aláírás a levél alján. Elég ritkán szembesülök ezzel a ténnyel, hiszen a mindennapokban nem úgy használja. Így olyan … hivatalos. Aztán beugrik még valami. – Ezek szerint akkor a neved nem fog változni? Vagy nem lehet választani, változtatni most hogy Liam bácsi hivatalosan is az apukád lett?
Sajnos fogalmam sincs, hogy mennek ezek a dolgok, remélem nem kérdezek túl nagy butaságot. Azt meg főleg remélem, hogy nem baj, hogy most ezt felhoztam. Ugye nem? Ezen morfondírozva kiiszom az üdítőmet és pillantok rá a falon lógó órára a pult mögött.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

ablak melletti asztalnál, hétköznap kora este| o
 

Minden valamirevaló normális ember hasonlóan kellene, hogy reagáljon szerintem erre a levélre. Jó nem feltétlenül fakadna mindenki sírva, de hogy meghatná az, amit olvas, azt biztos. De hát persze a legtöbbek szerint nem is létezik a pirosruhás, úgyhogy mindegy is. A meghatottságomra pedig még rátesz egy lapáttal az is, hogy megnézhettem egyáltalán. Nem tudnám megmondani, hogy miért érzem úgy, hogy ez hatalmas nagy megtiszteltetés, de mindenesetre mérhetetlenül hálás vagyok azért, hogy így történt.
- Lehetséges, hogy van. Bár talán nem olyan gyakori név, mint mondjuk egy Smith – azt már hozzá sem teszem, hogy szerintem ha csupán annyit írna, hogy Thomas, hát akkor is pontosan be lehetne azonosítani, hogy igen, ő az a srác. Ilyen fiú nincs még egy ezen a világon, sőt, az egész univerzumban. Multiverzumban. Úgyhogy nem hiszem, hogy össze lehetne keverni bárki mással.
Abba viszont hiába reménykedtem, hogy nem gond hogy felhoztam az örökbefogadás miatti névváltoztatás dolgát. Azonnal leszűröm a reakciójából, hogy de, az. Nem úgy baj, hogy ez ilyen kerülendő téma lenne, amiről soha de soha nem szabad beszélni. Úgy baj, hogy most még nem áll készen ezekről beszélgetni. És ahogy hallom, még Liam bácsival sem beszéltek róla.
- Bocsánat, hogy felhoztam, hiszen persze, ez még nagyon friss, ráértek megbeszélni meg eldönteni mindenfélét – felelem halkan úgy, hogy minden egyes kiejtett szóból érezni lehet, hogy tényleg mennyire sajnálom, hogy előrángattam ezt a témát. Még a vonásaim, testbeszédem is ezt tükrözi. Nem is mondok ez után semmit, várok, időt hagyok neki, hogy visszazökkenjen egy vidámabb útra. Viszonzom azt az erőltetett mosolyt, tekintetemben egyrészt megértés, másrészt pedig még mindig bocsánatkérés látható.
- Nincs kedved sétálni mielőtt visszamennél a kastélyba? Nem igazán volt még alkalmam megnézni a feldíszített kirakatokat – állok elő a javaslattal rápillantva az üres tányérra, meg pohárra előttünk. Meg az órára, hiszen még van egy kis időnk. Ez legalább egy jó ötlet tőlem, vidám karácsonyi fényeket, díszeket nézegetni csodaklassz dolog. Garantáltan hangulatjavító. Ha meg még kérek is elvitelre forró csokit, hát úgy meg még pláne. Thomasnak is tetszik az ötlet, így hamarosan le is adom a jelzést meg a rendelést a kolleganőmnek, a fizetés részét egy laza ’írd a számlámhoz’ mozzanattal rendezem le. Vagyis egész pontosan a fizetésemből fogják levonni, így szoktuk elszámolni, ha ezzel a módszerrel élünk. Meglátogatom még a mosdót, összekészülünk és magunk mögött hagyjuk a pizzázót, hogy a vidáman világító-zenélő kirakatokat nézegessük a finom italt kortyolgatva mielőtt ki-ki megy a maga a dolgára. Thomas a kastélyba őrjáratozni, én haza, hogy ígéretemhez híven megegyem a maradék pizzámat egy könyvet olvasgatva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő