- Denis?
Muszáj pozíciót váltanom, leginkább azért, mert bűntudatom van. Vele ellentétben én tudom, hogy ki a lány, és rákérdeztem a bátyámnál is, aki megerősített benne, hogy igazat mond, még egy válaszlevelet is mutatott, Denis édesanyjától. A hátamra fordulok, a plafont kezdem el nézni, ahelyett, hogy Denisre néznék. Bűntudatom van, amiért nem mondhatom el neki, de megígértem, hogy nem teszem.
- Mi van, ha nem vidám a titok? Váratlanul bukkant fel az életedben.
Most rápillantok, ennél a mondatnál, hogy ne legyen feltűnő, hogy amúgy ebben a történetben most már én is nyakik mocskos vagyok. Komolyan mondom, egyszer a Brightmore-ok fognak a sírba vinni.
- Megérné?  

Rápillantok Denisre, ahogy beszél, és érzem, hogy szörnyű bűntudat fog el. Nem az én dolgom, nem lenne szabad belefolynom, de tudok mindent. Tudom az igazságot, és mit kéne tennem? Azt mondani neki, hogy öltözzön fel, és elvinni Willékhez.
Helyette közelebb bújok, ahogy megérinti a belső combom, és halkan nyögök egy aprót a fülébe, hogy kissé eltereljem a gondolatait, és arra koncentráljon, hogy megkaphat, újra. Bárcsak én is inkább csak erre tudnék gondolni.
- Szeretném, ha boldog lennél.
Mondom teljesen őszintén, aztán halványan elmosolyodva hazudok a szeme közé. Nem vagyok képes a szemébe nézni.
- De most csak abban tudok segíteni, hogy kielégült legyél.
Muszáj ezt gyorsan rövidre zárnunk, ezt az egész Brightmore esetet, mert komolyan bele fogok bolondulni, hiszen az elmúlt hetekben egy fontos dologra rájöttem már, azon túl, hogy élvezem Denis társaságát, hogy jó vele a szex vagy egy átbeszélgetett este is. Elkezdtem kötődni hozzá, elkezdtem érezni iránta, fontossá vált a számomra.
- Denis, megoldjuk a másikat is. Ígérem.  

- Véleményem szerint, Mr. Brigthmore, olykor jobb, csak sodródni az árral.
Én pedig így is teszem, a kezeimet leeresztve magam mellé, hagyom, hogy Denis azt tegyen velem, mit csak szeretne. Még a szemem is lehunyom, mert meg akarok lepődni, váratlan pillanatokat akarok, de csak azért, hogy utána legyen lehetőségem pozíciót váltani.
- Istenem!
Sikkantok egy aprót, mert közben teljesen kikapcsoltam, gondolatban elkalandoztam, így az első ingerlés hevesebben talál be, mint tervezem. Hirtelen feszül meg a hátam a kéjtől, és minden egyes mozdulata apró nyögéseket vált ki belőlem. Az előbb is egészen nyugodtan rá bízhattam volna magam, így az sem kizárt, hogy most épp megmutatja, hogyan is lehetett volna. Szégyellem magam, nagyon. Persze.  

Tudom, hogy fölém fog magasodni újból, így a kezeimet már jó előre biztonságba helyezem. Talán le kellene szoknom arról, hogy mindent, többek között ezt is úgy fogjam fel, mintha egy verseny lenne. Nem az. Tudom.
Elmosolyodok, ahogy ő is belemosolyog a csókba. Átölelem, ahogy lassan ring a csípője. Körmeimmel mélyen a hátába vágok, arcomat az arcának nyomva, az élvezet hangjaival kényeztetem a fülét.
- Már értem, miért van ekkora tenyered.
Bókolok neki vigyorogva, nem mintha ez lenne az első alkalom, de valahogy ezt még nem sütöttem el neki. Én már az első találkozásunkkor is tudtam, hogy nem fürödhetek be vele, elég volt csak ránézni. Persze, barátkozni mentem a kocsmába. Maximum a fehér hajúval. Denist nem terveztem a barátomnak, csak mókázni akartam egyszer. Aztán nézd, mi lett belőle.

Egy nap majd, amikor ismertek és sikeresek leszünk, és megkérdezik majd, hogy ha lenne egy musical rólunk és arról, hogy milyen fontos a barátság, akkor mit csinálna a két főszereplő, büszkén és nyíltan vállalnám, hogy őszintén beszél és szeretkezik egymással. Mert hát, valljuk be, a mi harmonikus kapcsolatunkhoz hozzájárul a testi-lelki egyensúly is. Amúgy így teljesen harmonikus egy fiú-lány barátság.
Tekintetemmel megkeresem Denisét, mondani akarok neki valamit, de éppen akkor vált át megint gyorsabb ritmusba, így szó szerint belém fojtja a szót. Fogalmam sincs, hogy mit akartam közölni vele, csak azt, hogy akarom, hogy ez mindig meglegyen közöttünk, és ilyenkor azért se tudok haragudni, hogy tesztelgeti a határait a kis mocsok.  

Bal lábujjaimmal finoman simogatom Denis vádliját, egy ideje már lelassult a tempó, de nem bánom. A váltott játék közöttünk az egy játék, tényleg az. Táncol az idejeimen, bosszant, én pedig, mint egy ostoba fruska, dacolok vele. Azonban ilyenkor más történik. Körmeim hegyével simogatom az izmait, borzolom a kedélyeit. Ilyenkor fedezem fel a teste apró változásait azóta, hogy utoljára láttam. Ami azért nem egy hosszú idő, de mindig észreveszek valamit. az erek színének sötétedését, egy-egy új hajszálér megjelenését. Az egyik elpattant, a bal karján, várható volt. Ez már majdnem romantikus, ahogy így vizslatom, néha halk nyögésekkel jelezve, hogy majdnem olyan pontot érintett, ahonnan nincs tovább.
Aztán, hirtelen megáll. Nézek rá, és valahogy nem tetszik az, amit látok, valahogy nem ilyennek kéne lennie.
- Denis?
Valóban, egy pillanattal később elhúzódik, tántorog, mint egy lelőtt állat, aki küzdeni akar, bár ő maga is tudja, hogy már nincs sok hátra. Ijedten pattanok fel, és be kell vallanom, fogalmam sincs, hogy hoztam-e vizet, nem úgy készültem. A táskámban van minden, rágcsálnivaló, sőt vodka is, tudtam én, hogy ma még inni is akarok, de vizet nem találok.
- Mindjárt!
Mondom idegesen, de fogalmam sincs, hogy tényleg képes leszek-e mindjárt. Fogalmam sincs, mi történik, de ha nekem itt most szívrohamot kap, hát kiakadok. Csináltunk mi már ennél sokkal merészebbet is. Végül az alján találok egy sportitalt, ami nem víz, de elméletileg jó ilyenekre. Fogalmam sincs, olyan régen sportoltam én bármit is, hogy abban se vagyok biztos, hogy ez az enyém. Viszont visszasietve hozzá, jobb ötlet híján az ölembe húzva, lassan itatni kezdem.
- Szólnom kellene Willnek, ő tud segíteni.
Remek lesz, a bátyám jön, és itt talál az éppen haldokló pucér legjobb barátommal gyertyák, meg vodka társaságában. Éljen a családi béke.  

Will egy csomó mindenre megtanított. Mondjuk arra pont nem, hogy mit csináljak akkor, amikor a legjobb barátom szex közben nekiáll meghalni, úgyhogy fogalmam sincs, hogy mi a jó büdös francot csináljak. Itatom, de vajon az segít, vajon jól csinálom, nem megy félre, és tudom is én, hal bele abba, hogy az egészet letüdőzi? És akkor, ha ez még nem lenne elég, akkor még el is fordul tőlem.
- Kurvára nem vagyok vevő a férfias önérzetedre!
Kiabálok vele, bár nem tudom, hogy miért teszem, de annyira felidegesít hirtelen, hogy nem tudom, mit kéne csinálnom. Nem mosolyogni, az biztos. Egy másik takarót terítek rá, hogy ne fázzon, bár nem tudom, hogy csinál-e ilyesmit, mert a múltkor is elég jól tűrte a hógolyózást, de ez azért más helyzet. Odatérdelek elé, és a halántékát simogatom.
- Denis, muszáj szólnom Willnek, nem hallhatsz meg előttem. Nem hagyhatsz itt.
Fogalmam sincs, hogy mit tudnék még tenni, de valamit akarok. Valahogy muszáj helyrehoznom ezt. Érzem, hogy a könnyeim folynak, ahogy patrónust idézek, és még akkor is, amikor felhúzom a ballonkabátom, amit magam köré csavarok. Nem mintha ne tudná Will egyből, hogy mit csináltunk, de nem akarom, hogy meztelenül lásson.

Szerintem, ha most jönne valaki szembe velem, nem ismerne meg. A hajam fonatban, Annie este gyakorolt rajta, és a vége olyan jó lett, hogy nem volt szívem szétbontani. Arra ráhúztam a púderszín sapkámat, a sminkemet teljesen leszedtem, még a műpilláim is az éjjeliszekrényen maradtak. A sapkához illő hatalmas sállal bebugyoláltam magam, arra jött a fekete kabát, aminek a zsebébe dugtam a kesztyűimet. A házat halkan és észrevétlenül igyekszem elhagyni. Friss levegőre van szükségem. Remélem, azért, ha szembe is jön valaki, nem fog őrültnek nézni. Minden oka meglenne rá, hiszen ehhez a szetthez egy szürke elnyűtt mackónadrágban vagyok, és nagy, formátlan csizmában, amit igazából azért szeretek, mert tényleg iszonyatosan meleg belül. Szóval, ha eddig nem is volt, most ideig-óráig van egy hajléktalannak tűnő tagja a bogolyfalvai utcáknak.
Ez az a pont, amikor túl sok. Szétmegy a fejem, napok óta migrénnel küzdök, de nem hiszem, hogy ez az időjárás számlájára írható, úgy vélem, ez a felelőtlen ígéreteké. Tele van velük a padlás. Ahogy befordulok a sarkon, már tudom, hova jöttem, a játszótér, hát persze. Az ember a gyerekkoránál indít mindig, ugyebár. Mert minden, de minden felnőttkori tettünk visszavezethető a gyerekkorra és annak traumáira. De mit is érezhet egy magamfajta, ami trauma lehet? Hiszen, a külső szemlélőnek, ez egy tökéletes élet. Egy ismert, gazdag máguscsalád legfrissebb generációjának tagja, megbecsülhetetlen örökséggel. Kifinomult zenei oktatás, előkelő nevelés, jó házassági ajánlatok, keresett kapcsolat. Egy Payne, az mindig tökéletes.
Ahogy a hintába ülök, hallom, ahogy megcsikordulnak a hidegtől kissé összefagyott láncok, Bal lábam behajlítva, a jobb egészen kinyújtva. Jobbommal átölelem a láncokat, a fejem is neki döntöm.Lehunyom a szemem, és egyszerűen csak hagyom, hogy minden, minden, ami nyomaszt, ami fáj, elárasszony. Egyedül vagyok. Itt nincsenek emberek, nincsenek, akik egy adott képet alakítsanak ki rólam. Egyedül vagyok. A sírás, felszabadít. Könnyíti a lelket. A nulláról akarok indulni. Nem akarom, hogy legyen bennem bármi is. Én ezt nem akartam. Azt hittem, sokat elbírok. Azt hittem, legyőzhetetlen vagyok. Aztán megismerkedtem Denisszel, és rá kellett jönnöm, hogy ez koránt sincs így. Hogy van, aki le tud győzni, van, aki össze tud törni, aki a földbe tud döngölni. Ez pedig ő. Még ha nem is tudja, hogy így van.
A bogolyfalvi nagy óra éjfélt üt, amikor az első könnycsepp hideg útjára indul az arcomon. Az elejétől kezdem, végigviszek mindent, amit eddig elnyomtam, aminél úgy tettem, mint akit nem érdekel, mint akinek nem számít a holnapban a pillanat, amit átélt. Az első csók meghatározza azt, milyen emberré válsz. Hófehérke a haláltól menekült meg, Ariel visszakapta a hangját, míg Belle megmentette a herceget, akit neki szánt az ég. Az én első csókom tizenkét évesen történt. Anya és a mostohaapám szüneteltették a kapcsolatukat, anyám mással randevúzott. A férfi, Ralp, kedves fickó volt, mindig hozott nekünk is valamit, ha jött, és szívesen vitt el magukkal. Emlékszem, mennyire más volt mellette anyám, mennyit nevetett. Olyanok voltunk, mint egy család. Megbíztam benne. Aztán, egyik este, amikor a segített a matek háziban, odahajolt hozzám, és bármennyire is erősen szorítottam össze az ajkaimat a nyelve átjutott a fogaim között. Majdnem megfulladtam attól, hogy a számban matat, és mert a lehelete babfőzelék szagú volt. Fogalmam sem volt, hogy mi történik, nem éreztem és nem érzékeltem semmit azokban a másodpercekben. Még most is érzem a parfümje illatát az orromban. Erős, férfias. Elszaladtam, elmondtam anyának, aki annyit felet, magamnak kerestem a bajt, mert túl kihívó vagyok. Fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent. Mitől lenne egy gyerek kihívó. Később szakítottak ugyan, de a barátnőinek továbbra is azt ecsetelte, hogy "Nem tud ezzel mit kezdeni, én ilyen lettem. Elfajzott. Kívül rekedt." Csakhamar azzá váltam, amit ő kinyilatkoztatott. Azzá a lánnyá, akit csak az “ilyen” szó illethet. Ez volt az én páncélom, most is ez.
Hittem, komolyan hittem, hogy soha, senki nem lesz képes a páncél mögé látni. Elveim voltak, szabályrendszerem. Nincs ismétlés, nincsenek érzelmek, nincsen semmi, amire rá lehetne húzni a “romantikus” jelzőt. Élvezni akarom az életet, gondolatok nélkül, megfelelési kényszer nélkül, anélkül, hogy bárkinek is számítana a véleménye. Így születnek a népszerű emberek, nem? Jól elvoltam a világomban. Jól elvoltam, mindazzal, amit a Catherine Payne név magában hordozott. Anyám örülhetett, hiszen igaza lett. A gyerekei csak a bajt okozzák. Problémásak.
Aztán egy ártatlan angliai unaloműzés eredményeképpen megérkezett az életembe Denis. Emlékszem rá, ahogy először besétált. Még most is érzem, ahogy a füstös illat körbelengte. Már akkor is tudtam, hogy vele jól fogok szórakozni, mert olyan, mint én. A hozzánk hasonló embert könnyen megismerjük.
- Szórakozni, bazd meg, szórakozni!
Mondom idegesen magamnak, miközben próbálok kivenni egy zsebkendőt a zsebemből. Szórakozni, és ennyi. A végén maximum adni egy pacsit a másiknak. Aztán vége. Én voltam a hülye, én szúrtam el. Mert nem kellett volna reggel visszamennem. Soha, senkinek nem vittem kávét. Soha, senkinél nem vártam meg, hogy reggel legyen. Csak megtörtént, és eljöttem. Csak így ennyi.
Ki az a gyökér, aki ilyen elvrendszer mellett _kávét_ visz a másiknak? Hát senki! Én meg, mit csinálok? Ott barátkozom. Hát nem! Ha este megint szexelni támad kedvünk, akkor egymásra nézünk, az egyikünk bólint, aztán megtörténik. Ami a határokon túl történik, az ott is marad. Azt nem hozzuk vissza a hétköznapjainkba. Egyszerűen nem. Mert mi lesz a vége? Éjjel egy hideg hintán bőgünk mackóban, az lesz a vége.
Fogalmam sincs, hogy mikor történt meg, hogy hogyan esett meg az, hogy először aludtam mellette. Az esetre emlékszem. Beszélgettünk, semmi több. Órák óta beszélgettünk. Ott feküdtünk egymás mellett, és mindenről szó esett. A gyerekkorunkról, az itteni időszakról, hogy mi volt, mi lesz, hogy miket szeretnénk csinálni. Olyan volt az az este, mint a filmekben. Megvoltak az érintések, a simítások, a mosolyok, de nem történt semmi más közöttünk. Azt hiszem, akkor dőlt el a dolog végérvényesen, ahogy szépen lassan álomba beszéltem magam. Nyugodtan aludtam, éreztem magam mellett, hallottam a szuszogását, de a felületes alvás hamar átváltott mély, nyugodt álomba. Onnantól nem volt kérdés, hogy már nekem is van egy legjobb barátom. Egy olyan ember, akihez mindig fordulhatok, akinek a jelenléte boldogabbá tesz.
És mit tettem én, hogy boldogabbá tegyem őt? Elárultam, hazudtam neki. Senki sem mondta el a titkot. Én raktam össze, abból, amit Denis mondott, abból, amit Will és abból, amit Annie. És én voltam a legnagyobb barom, amiért rákérdeztem, hogy jól tippelek-e. Onnan lett minden nehéz. Mert mit csinálsz? Persze, megígéred egy lánynak, akinek az élete minden napját úgy kell leélnie, hogy lehet, hogy meghal, hogy megőrzöd a titkát, de mi van akkor, ha ezt a titkot éppen a legjobb barátod előtt kell megtenned? Nincs jogom elárulni, nincs jogom összehozni, nincs jogom beleszólni. Nincs jogom.
Akkor éjjel, a csónakházban, átértékeltem mindent. Az egész életemet. Ahogy Denis az életéért küzdött, és azóta is, rettegéssel élek. Nem tudnék nélküle élni, már nem tudok az lenni, aki előtte voltam, nem tudok olyan lenni, akinek nincs holnapja. Mellette és Annie mellett megtanultam értékelni azt, amit az élet nekem adott: Az időt.
Lepillantok a kezeimre, amelyek teljesen össze vannak kaszabolva. Nem akartam olyan ruhát a bálra, amit bárki más is megvehet. Saját magamnak készítem el. A végzős bál. Félek, hogy ez lesz az utolsó emlékem, hogy a titok felfedése magával rántja az elmúlt hónapok boldogságát is. Ez az év csodálatos volt. Tökéletes. És ezt Denisnek köszönhetem. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig ülök még itt, de, amikor felkelek, és visszaindulok, már felszabadultabban teszem. Lesz, ami lesz, hamarosan vége a titkolózásnak.

Az első, amit mindig megérzek, az a remegés a kezemben. Minden, amire eddig azt mondtam, hogy bosszantó, eltörpül amellett, amit ennél a remegésnél érzek. Mindent elvesztettem volna, amit szerettem, egyetlen pillanat alatt? Ha igen, miért nem veszthettem el azt, amitől szabadultam volna. A lélegzésemet. A szemem lassan nyitom ki, majd csukom be újra. Haj, rengeteg emberi szőrzet, Will. A hányinger úgy söpör végig a gyomromből felszökkenve, torkomban gombóccá duzzadva, hogy már csak az automatikus mozdulat van meg, amivel félrerántom magam. A bátyám gyorsabb, ahelyett, hogy a földet teríteném be cselekszik, és az előre odakészített edényt találom el. Kimerülten fekszem vissza, szemem visszacsukva, elmerülve egy emlék után kutatok, ami csakhamar meg is érkezik, érzem a sós levegőt, a hullámok csapkodását, ahogy a szél a hajamba kap, a szemem kiszáradt, és mégis könnyes.
- Csak tizenhárom voltam.
A hangomon hallom, hogy nem tiszta, rekedt, halk, elhasználtam a vidám csilingelést arra az időre, amikor valóban vidám voltam. Amikor szerettem élni. Néhány hónap alatt felhasználtam azt a készletet, amit mások képesek egy életre beosztani. Will ott van, hallom a lélegzését, talán ő is éppen visszaemlékszik.
- Ha megkérdezted volna, miért, elmondtam volna.
Fészkelődik. Olyan vagyok, mint aki másnapos, minden hang, minden mozdulat fáj, jobban, mint amennyire azt illendő volna tennie. Minden pillanatban azt érzem, hogy széthasad a fejem, hogy felemelem a kezeimet, a koponyámhoz érintem, és mintha csak egy papír volna, szétszakítanám. Szűnjenek meg a hangok, a fájdalom.
- Le akartál ugrani a szikláról.
Felel végül csendesen, amire bólintok egy aprót, vagy talán csak akarok. Talán csak akarok azt hiszem. Az ujjaim tompa puffanását hallgatom, ahogy reszketésükben beleakadnak a takaróba.
- Azt mondtad, az olyanoknak, mint én, nem való az élet.
Megköszörüli a torkát, ahogy ezt a mondatot nyugodtan kimondom. Emlékszem még rá, hogy mit mondott akkor. Nem kérdezett, nekem esett, pedig csak a szikla szélén álltam. Nem volt szándékomban az ugrás, csak nem akartam vidám embereket hallgatni. Nem akartam ott lenni anyám közelében.
- Látod, ha akkor elsétálsz, mennyi mindentől megkímélted volna magad. Nem kéne mindenkit megmentened Will, csak azt, aki megérdemli.
A tekintetemet már nem nyitom ki, légzésem fokozatosan válik egyenletessé, a sötét szobában vagyok. A hangok most csak, mint tompa zúgások érnek el, egyedül vagyok.