Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Laura
Masa

Nyelvet öltök, mert ez a válasz aaannyira tipikus. Miért kérdeztem volna, de komolyaan... na mindegy. Még talán szememet is megforgatom, mert hiszen ez kéész komédia, majd nem foglalkozom tovább vele, már így is elég színpadiasan lereagáltam mindent. Nyüff.
Visszapislogok a kérdésre, majd félrebiccentett fejjel kérdezek vissza.
- Aang? Sokka? Katara? Utolsó léghajlító? Avatár? Egy mugli mesesorozat amiben mindenféle idomárok vannak - a felsorolást és magyarázatot addig folytatom amíg értelmet nem látok csillanni szemében. Egy idő után ellenkező esetben is elhalkulok, majd felteszem amit az elején kellett volna - ismered?
Hiszen nem végzett diákokról, pláne nem elemisekről beszélek én, csak egy rajzfilmről amit nagyon szerettem, és szeretek most is. Jó dolognak tartom, hogy vegyes családból származom, így mindkét világot ismerem valamennyire, bárhol tudok boldogulni a varázslók és varázstalanok között egyaránt. Azt azonban nem tudom a lány milyen családból jön, de eszembe sem jut megkérdezni. Ha netalántán egy igazi jó aranyvérű család gyermeke lenne az megmagyarázná miért nem ismeri... de igazából általánosban is volt akit nem érdekelt, szóval itt nem a mágia-nem mágia a legfőbb kérdés. Azért azon eltöprengek, hogy lehet-e köze bármilyen varázslódinasztiához. Jó, mondjuk azoknak ilyen fura nevük szokott lenni nem? Ipszilonra végződnek, olyan betűket tartalmaznak amiket nem is ejtünk ki, hosszúak és bonyolultak, nem pedig... Juhász. Az olyan kis egyszerű, bár igazából mindegy is ez most.

- Aztapaszta - nyúlok felfelé a pillanatok alatt elkészült bolygórendszerhez. Finoman végigsimítok az egyiken, ami talán a Mars lehet, majd megpöckölöm a Napot is, ami után úgy csinálok mintha megégetett volna. Először fel sem fogom kérdését, annyira belemerülök, hogy megpróbáljam megenni a Vénuszt. Viccesen nézhetek ki ahogy a fogamat csattogtatva forgok körbe körbe, mondhatjuk úgy hogy bolygóközi pályán, majd egyszer csak megszűnik a szabályos rendszerük, és a jól ismert aranylabda bukkan fel sok-sok példányban. Ezeket nem próbálom már szájjal elkapni, ismét csak kezeimmel kapdosok utánuk.
- Hát - ugrok egyet, hogy elérjem a magasra küldött labdát - egy hónapig mandragóralevelet tartottam a számban - hopp - azóta minden reggel és este szavalok - hopp - most ugye - hopp - harmatot gyűjtök - hopp - kell még valami báb, meg egy kis ez az.
Összehúzott szemekkel meredek a velem kibabráló labdacsra, amit sehogy sem tudok elkapni. Még ha hozzá is érnék, sem biztos hogy megérezném, de ez nem is jut eszembe. - Naaaaaa - kérlelem a lányt, hogy had játsszak én is most egy kicsit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Sára

Gyanútlanul dudorászva érkezek meg a kviddicspályára, utamat pedig rögtön a szertár felé veszem. Seprű pipa, a könyv a helyén, azonban a gyakorlógurkóknak se híre se hamva. Bosszúsan fújok egyet, hajamat hátratúrom arcomból. Még fel se kötöttem, mert először csak egy kis labdasimogatást terveztem, így úgy vagyok vele, hogy még ráérek. Lebigyesztett szájjal somfordálok ki a pályára és nézek fel. Mindkét gurkót használják, de az egyiket csak egyedül, így hát úgy döntök először nála próbálkozom be. Több ember, kevesebb siker, tiszta logikai zseni vagyok, nem?
Kicsit húzódozva vetem át lábamat a nyél felett, miközben mély lélegzetvételekkel igyekszem megnyugtatni magam. Kicsit billegősen rugaszkodom el a talajtól, bizonytalanságomat pedig a seprű is megérezheti, mert egyelőre csak egy helyben remeg. Na jó. Reszketve fújom ki a benntartott levegőt, majd egy rövid nyüsszenés után megacélozom magam, és előre dőlve indulok el a magányos alak felé. Pár méter megtétele után már nem látszik habozás a mozgásomon, egész magabiztossá válok mire lefékezek a lány mellett.

- Szia! - kiabálok neki oda integetve, miközben bevédi az utolsó bábut is. Közelebb merészkedek ha úgy látom észrevett, de tisztes távolságot tartok, nos... kínos nem kínos, a vaslabda miatt - elvileg lefoglaltam magamnak valamelyik gyakorlógurkót - kezdek bele bizonytalanul mondókámba, elnyújtott szavaim azért alég hangosak hogy elérhessenek a lányig. Nem ismerem fel, amikor játszott igazából csak elmosódott foltok jutottak el hozzám, így fogalmam sincs ki ő mi ő. Nem igazán tudom hogyan folytassam a mondatot, kérdőre vonni sem szeretném, mert... nem tudom, az olyan kínos, én ilyet nem csinálok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Sára

Hajamba belekap a szél, ahogy a határozottan megküldött gurkó után fordul a fejem. Igazából talán még pislogok is párat hogy magamhoz térjek, és a másikra tudjak koncentrálni. Szép ütés volt, és hiába a gyakorlógurkó, azért nem lettem volna az útjában. Nnaana, rossz gondolatmenet, rossz gondolatmenet, a labda nem engem bánt, a labda jó barát.
Számat rágcsálva gondolkozom mi legyen, hogy legyen, feladjam-e, vagy harciaskodjak. Azt mégsem akarom rávágni, hogy "köszi, észrevettem", meg igazából egész eddig fel sem merült bennem hogy késtem volna. Csak magamban akartam kijönni ütögetni, a labdát lefoglaltam, miért aggódtam volna pár percen? Jó, lehet nem olyan pár az a pár, de olyan sok se lehetett. Elszontyolodva dobolnak ujjaim a seprű nyelén, ütőmet bánatosan lengetem, mint ahogy szomorú kiskutya a buksiját szokta. A helyzetet megoldása nem tőlem érkezik, a szavakra azonban vidám csillogás költözik szemeimbe. Egy picit mintha már el is kezdtem volna fordulni, hogy lemegyek - továbbra sem igazán rajongok a konfliktusokért.

- Örömmel, köszönöm! - vágom rá magabiztosabban mint amúgy okom lenne rá, meg is feledkezve aprócska gurkófóbiámról. Ütős kezem izgatottan emelkedik fel, és rázok párat a csuklómon - nem egy király bemelegítés, de mondjuk hogy most megteszi.
- Egyébként Masa vagyok - szúrom még hozzá, majd ha nem mozdul rá, én fogadom a visszatérő vasat, szinte oda se figyelve. Nem megy messze, csak fél kézzel-fél szívvel ütök bele, de arra pont elég az idő, hogy felocsúdjak mit csináltam. Öh, hát azt hittem ez nehezebben fog menni. - Mire gondoltál pontosan? - kérdezek azért vissza, még mindig kicsit kábultan pislogva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

Team yellow 💛 Nara

Nyakamat nyújtóztatva ólálkodok a cukrászda környékén, be-belesve az üvegen. A hirdetés papírja már eltűnt, de még fel tudom idézni, hogy a fal melyik részén pillantottam meg először. Izgatottan, de hangyányit mégis bizonytalanul vizslatom a beszélgetőket, igyekezve kiszúrni köztük egy Boldog Nara nevű lányt. Hajh, mennyivel egyszerűbb lenne, ha ránk lenne írva kik vagyunk, nem igaz? Persze ez csak most jut eszembe, egyébként lehet készítettem volna magamnak egy táblácskát, rajta egy nyíllal és egy felriattal, nagyjából úgy mint ahogy a reptereken vérják egymást az emberek méretes transzparensekkel.
Elsétál előttem egy pár, mindkettejüknél gőzölgő ital van, utánuk kávé és forrósoki illata kavarog. Meglepő, de éppen nem vagyok késésben amúgy, a megbeszélthez képest még előbb is érkeztem. Bizonytalanul nézek körbe újra, majd miután szinte csak duókat és kisebb társaságokat látok, úgy döntök beszaglászok a benti részbe is.

A kövön futó fekete vonalakon lépdelek, hiszen azokról lelépni tilos. Talán gyerekes, néhányan furcsán is nézhetnek rám, de tehetek én róla, hogy a cukinak pont ilyen a padlója? Pedig maga a koncepció rémesen egyszerű: a fekete vonal a palló, a krémszínű felület az óceán, és benne vérszomjas, Masára éhes cápák úszkálnak, tehát ha mellé lépek, megesznek, és vesztettem. Elég bolondosan nézhetek ki ahogy cikkcakkban közelítek a pult felé, de hát ha egyszer nem arra futnak a fő vonalak! Akkor bizony kerülni kell, nincs mese.
- Naraa! - hallom meg saját hangom, ahogy csak úgy a vakvilágba szólongatni kezdem leendő csapattársam. Azaz nem is leendő, mert már most is azok vagyunk, de ezt a helyzetet még szoknom kell. A padlóról feltekintve megtalálom a sütispultot, így rögtön az tartja már fogva tekintetem. Szemeim felcsillannak, és érzem ahogy a nyálelvlasztásom is úgy megindul, mint Pavlov bácsi örömkönnyei tennék ha hallaná, hogy egy ilyen helyzetben reflexből (haha) ő jut eszembe.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Laura
Masa

Nem túl szép csípőből feltételeznem, hogy mindenki ismer mindent amit én, de általában csak úgy megtörténik, mint most is. Vele bólintok, szinte észre sem veszem, hogy így reagálom le mozdulatát. A múltkor amikor már nagyon-nagyon-nagyon fáradtan kocsikáztunk hazafelé anyáékkal a kalaptartón fekvő műanyag bólogatós kutyus mozgását kezdtem el utánozni akaratlanul is. Mögöttünk valami kamion jött, és egy csomó nyelven köszönések voltak ráírva az elejére, én pedig hátrafordulva igyekeztem minél többet felismerni, látóterem szélén viszont sajnos ott volt a figura. Mondanom sem kell, Márk vette észre az akaratlan mozgást, ki is röhögött rendesen.
- Óóó így mindent értek - mosolyodok el a természetfilmek említésére. - Én mindig mindent átkapcsoltam mesecsatornára - húzódik mosolyom vigyorba, majd egy pillanat töprengés után módosítok - azaz még mindig ezt teszem.
A családjával kapcsolatos többi megjegyzésre csak egy pillanatra felszalad a szemöldököm, de nem kérdezek bele, nem gondolom úgy, hogy ez most olyan fontos lenne, viszont a kuruzslónak nincs valami barátságos hangszíne... inkább nem akarok beletenyerelni semmibe. Hű, történelmi pillanatot köszönthetünk, és felismerek valamit? Aztamindenit neki. Ugyanezen indokból nem hozom fel a saját helyzetemet, nem kizárt, hogy egyszer sor kerül majd arra a beszélgetésre is, de nincs is rajtam semmi extra, szóval úgy nagyon nem erőlködök rajta, hogy beillesszem a beszélgetésbe. Nem elrejteni szeretném, véletlen sem, csak így jön ki a lépés.

Felkacagok arckifejezésén, és azt már meg sem mondom, hogy a készülő bájitalt is meg kell majd innom. Hát, arra nem tudom mi lenne a reakciója, ha már a mandragórára így reagál. Persze, nem volt túl kellemes, de így visszagondolva eltűnnek a rosszabb emlékek, és már nem is tűnik olyan hosszúnak az az egy hónap.

Ugrálásomat siker koronázza, és nem csak azt sorolom ide, hogy nem harapom le a kinyújtott nyelvem, hanem ezt is, hogy sikerül megérintenem egyet-kettőt, és ujjaim bele is süppednek kicsit.
- Ez de fura - szökik ki belőlem a nevetés, és megpróbálom elütni a kis labdacsokat, mint a röplabdát szokás, megfeszített tenyérrel. Ha nem sikerül, akkor nem is próbálkozom tovább, inkább elkönyvelem, hogy ennek a mágiának itt vannak a határai. Van ilyen, röpizni meg majd röpizek máskor.

- Jöhetnek - forulok felé, és kisterpeszben, széttárt karokkal várom a támadást. Ha igazán be lennék zsongva lehet még olyan bugyuta boxolós módon is rugóznék hozzá, mint az a régi videojátékokban szokása a karaktereknek. Most viszont inkább koncentrálok, rá is ugranék a hirtelen felém induló vízgömböcre, ha az nem váltana hirtelen irányt. Így fáziskéséssel fordulok utána, megpróbálva még beleérni, mielőtt túl messzire kerül. Ujjaim hegyével megint érzem azt a fura textúrát amit korábban is, majd ahogy egy fának csapódva szétpukkan és permetként a földre szóródik, fejem rögtön visszakapom Laura felé. Milyen jó, hogy előbb összeszedtem a harmatot, ha ez most lecsepegne a pálcikákra, bajban lennék - jut eszembe miközben kezem az érkező gombócok után hadonászik. Először csak egy jön egyszerre, majd kettő, én pedig újra és újra lelkesen vetem magam utánuk. Magasra ugrok amikor egy cseles darab a fejem felett igyekszik egérutat nyerni, de nem úgy van az kérem szépen! Laura hamar igazodik hozzám, nem ad lehetetlen kihívást, így sokat eltalálok. Amit nem, ott ciccegve bosszankodok, a lány meg csak nevet rajtam.

- Jó, elég, elég, hulla vagyok - támaszkodom meg térdeimen kipirosodott arccal, lihegve. Pár jéggolyó hemer mellettem a fűben, a régebbi darabok már jól láthatóan kisebbek, ahogy olvadásnak indultak. Amit eltaláltam, megkaptam így, és most felemelek közülük kettőt, egyiket a jobb, másikat a bal orcámhoz nyomom, hogy hűtsön.
- Köszönöm a játékot - hadarom el két szapora légvétel között, a jeget pedig átcsúsztatom a halántékomra. Aaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa... de jó.
- Ha nem valami mozgásképtelen tengeri csillag leszek, hanem mondjuk valami fürge bogár, majd viszonzom a játékot, és megtornáztatlak én téged - fenyegetem meg játékosan, fáradt végtagokkal. Arról majdnem megfeledkezek itt a nagy mókában, hogy Kedves bácsit is fel akarom még keresni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Laura a ma ura
a lila kviddicsmeccs után pár nappal

- Hoppá - kerekednek el szemeim a lány szavaira. Nála így volt? Mármint látta alsónadrágban vagy... nem, nem, fürdőnadrágra kérdezett ha jól emlékszem, valószínűleg arra gondolt. Arcom azért piros színben tündököl az akaratlan gondolata, hiszen épp az jár fejemben hol láthatta a fiút fehérneműben. De nem, nem, maradjunk a fürdőruhánál.
- Öhm, ti is voltatok fürdeni? - kavarodok ki valahogy gondolataim közül, és kérdezek rá a nyilvánvalóra. - És... és mit mondtál erre?

Hol elpiruva, hol csillogó szemekkel magyarázok, de nem tűnik úgy, hogy zavarná, hogy csak ilyen szűkszavú kis választ tudok adni. Tekintetem ellágyul, ahogy válasza megérkezik.
- El is hiszem - sóhajtok csak vele, és a tavacska említsére kicsit nekem is elterelődnek a gondolataim. Bár csak néhány pillanatra, azt azonban észreveszem, hogy ő is elmerengett. Kinyitom a számat, hogy valamit mondjak, de olyan álmodozó a tekintete, hogy nem szeretném megzavarni. Államat tenyerembe támasztom, ahogy felkönyökölök combjaimra, és úgy vizslatom a lány arcát. Hagyom, hogy fejben átélje az élményeket újra, tekintetem lassan pihen meg rajta fókuszálatlanul, miközben hallgatom az este csendjét. Figyelem a saját, és Laura lélegzetvételeinek hangját is, körmöm szinte némán topog az arcomon egyet-kettőt, de azt a pici zajt amit ad is inkább érzem mint hallom. Egy mélyebb lélegzeténél fókuszálok újra arcára, és megérzésem nem is csal, mert kiböki, ami még a levegőben lógott. Először csak meglepetten mosolyodok el, majd tenyereimet leeresztem, hogy meg is tudjak szólalni rendesen, ne csak összezárt szájú dünnyögést adjak válaszul.
- Gondolom eléggé zavarba jöhettél, én most hirtelen nem is tudom mit reagáltam volna - vonok vállat. Mármint persze, biztosan örültem is volna, de azt hiszem nem tudom mit kezdtem volna a váratlan helyzettel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Dimi bábácsi és az ELME játéka
*-* Kész vagyok, mehetünk!- 🎶

Mikor nem érkezik helytelenítés, igazából nyugodtabban pakolászom a köveket, és úszom az árral. Észre se vettem, hogy mennyire befeszült a vállam, ezt most leengedem, ahogy társalgás alakul ki. Elvigyorodok Dimi bácsi mondatán, és helyeslően hümmögök egy sort.
- Kivéve ha velem szemben eszik valaki, onnan mindig hamar felállnak, mert elmegy az étvágyuk. Lehet a baracklekváros tejfölös tészta, vagy a pirosarannyal megkent mákos bejgli lehet az oka. - Úgy teszek mint aki eltöpreng a miérteken, és a két fiatal (mármint bocsánat Dimi bácsi, természetesen szintén nagyon fiatalnak tetszik lenni, de most na ők jobban) elkerekedő szemmel néz össze. Csak bólintok, hogy nem viccelek, tényleg ilyeneket szoktam enni, mire hitetlenkedve nevetik el magukat. Szépen megköszönöm a limonádét és a poharat is, és olyan szinten elkényelmesedek a helyzetben, hogy lassan lábaim is kalimpálni kezdenek alattam. Ez valami olyasmi lehet mint kutyáknál a farokcsóválás, ha megnyugszanak, csinálják, és mindenki tudja, hogy minden rendben van.

Kifejtem, hogy mennyire sajnálom, hogy a bagolykőben nem tanítanak több olyat amit a mugli sulikban szokás. Magyart, irodalmat, matekot, fizikát... de kijelentésem nem arat osztatlan sikert, azt mondják nekik még az is sok volt amit akkor kellett. Így csendben sajnálkodok tovább, majd kijátszom a köröm.
Felmerülnek a házak, a számon pedig meggondolatlanul rögtön kiszalad, hogy egy fában élünk. Illetve nem, már ugye nem, helyesbítek, most már csak olyan mintha az lenne. Nem is kell bőven kifejtenem, a tornnyal történtekről hallottak ők is. Vidámabb témákra terelődik a szó, elmesélem hogyan néz ki a lombok közötti rész, már csak hallásra is nagyon tetszik nekik. Szorgalmasan igyekszem a játékban, meg is lepődök amikor egyikük kijelenti, hogy ő akkor most igazából nyert. Öööh, meg nem mondom honnan gondolja, mert továbbra sem igazán látom a játék értelmét.
- Köszönöm a játékot - mosolyodok el azért, hiába nem tudom még mégis mit csináltam. Valószínűleg becsúszott nálam pár szabálytalanság is, de lehet látszott hogy semmi közöm a témához, és nem szúrtam el olyan nagyon, szóval nem szóltak rám.
- Nagy gond lenne ha hoznék valamilyen kártyát most? - nézek körbe bociszemekkel. Ha beleegyeznek kerítek két pakli franciát, majd csak az egyiket emelem fel, felajánlva az egyetlen kedvenc játékomat. - Kent-kupé?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

Team yellow 💛 Nara

A hátam mögül érkező válaszra úgy meglepődök, hogy jobb lábammal véletlenül a tengerbe lépek. Persze fel is kapom rögtön ahogy megpördülök, inkább elképzelem ahogy fejberúgok egy cápát, és míg ő nyünnyögve süllyed és néz másik vacsi után, én lendületet nyerek a találkozásból, hogy szépen megfordulhassak. Mondanom is felesleges, de a mutatvány nagyjából annyira sikerül kecsesre, amennyire egy két méter magas kókuszdió mutatna tütüvel a feje tetején. Karommal vesén vágok valakit, lábam egy székbe akad, de megoldom, mindent megoldok. Jól vagyok, jól vagyok, nincs itt semmi látnivaló.
- Szia - köszöntöm lelkesen a másikat, és hogy az előbbi kis malőrt elfeledtessem felnőttesen kezet nyújtok neki. - Zippzhar Masa.
Mosolyom szokásosan terül szét arcomon, mancsom picikét nyirkos az idegességtől, de mentségemre legyen mondva, igyekszem magabiztosnak tűnni. Vagy legalábbis nem annyira izgulni a találkozástól, meg az egész tanfolyamtól, mint amennyire az tőlem normális lenne. Nem volt kérdés, hogy jelentkezni fogok, annyira megimádtam már csak a gondolatát is, de ott van bennem kicsit a félsz, hogy hogy fogom tudni megoldani a feladatokat. Ami nekem finom, az másnak nem igazán szokott az lenni, így csak reménykedek, hogy csapattársam majd visszafog, ha szalonnát akarnék pirítani az epres muffin tetejére. Na, majd kiderül, egyszerre csak egy lépést haladjunk előre.

Miután túlesünk a bemutatkozáson, egy nő sétál el Nara mögött, kezében egy olyan habos-krémes csodával, amitől nem csak a nyálam de még a könnyem is csorogni akarnak kezdeni. Nagyot nyelek hogy megakadályozzam mindezt, ujjaim pulcsim korcával játszanak.
- Most akkor csak így besasszézhatunk szerinted a konyhába? - szakítom el erőnek erejével pillantásom minden disztraktáló elemtől, miközben igyekszem az előttem álló lányon tartani a szemem. Vajon el jön majd az a nap, hogy ha belépek egy cukrászdába, nem akarom végigkóstolni a teljes kínálatot, vagy sem? És igazából... akarom én, hogy eljöjjön az a nap? - Mert ha igen - folytatom megkezdett gondolatmenetemet - akkor beleshetnénk.
Fejemet kérdőn félrebiccentem, úgy várom, hogy mit szól az ötlethez. Elvégre ezért vagyunk most itt, nem igaz?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Bunkó bácsi

Mielőtt kilépnék az öltöző ajtaján, még veszek egy mély, remegős lélegzetet, amit megpróbálok addig benntartani amíg csak tudom. Így mikor végül kinyitom az ajtót, enyhén kábán, de legalább parázni kevésbé képes fejjel lépdelek ki a pályához, nyirkos kezeim között egy seprűt, és egy ütőt szorongatva. Ujjaim elfehérednek, ahogy szorításom fokozódik, öntudatlanul így próbálva megakadályozni, hogy fülem-farkam behúzva futásnak eredjek. A kellemes szédülés túl hamar hagy alább, és amint meglátom a férfit, gyomorgörcs lép helyébe. Egy pillanatra megtorpanok, ahogy a sötét folyosó után a fénybe érkezem. Nem esik, nincs forróság, nem fúj erős szél, és a felhők miatt szemembe sem süt a nap, igazából kívánhatni sem kívánhatnék jobb időjárást magunknak. Idegességemet leplezendő kihúzom magam, úgy indulok meg Henrik (remélem Elle néninek tényleg igaza volt, és így hívják) felé. Utolsó életképes neuronjaim sikítoznak, hogy menjek vissza és legalább plusz védelmet vegyek magamra, de vakmerően nem figyelek oda ezekre a sugallatokra, és köpenyt leszámítva teljes edzőszerkómban állok meg a másik előtt.
- Szia - nézek fel rá, jóval magasabb hangon mint az egyébként tőlem megszokott lenne. Nem állok neki torkot köszörülni, csak egy furcsa félrepillantás árulkodik meglepettségemről. Reménykedem benne, hogy nem tűnik fel neki, elvégre alig találkoztunk, nem hiszem, hogy megismerné a hangomat. Nem, abban a hitben szeretném ringatni magam, hogy nem fordított rám ekkora figyelmet. Megállom, hogy megremegjek, de ez nem olyan egyszerű, főleg azok után amilyen rémségeket végül a kviddicses könyvben olvastam. Valahogy úgy voltam eddig vele, hogy csak egy labdajáték, iskolai, veszélytelen, majd leállítja JV bácsi ha valami komoly baj történne, menjünk, csináljuk! Most azonban... elbizonytalanodtam a sok rémtörténetet olvasva. Korábban szándékosan kerültem az ilyeneket, azonban a terelőpárbajok rendszerint pont olyan dolgok, amik tragédiába torkollanak, így... meg kell mondjam, kicsit megrendültem. Tudom, hogy varázslók vagyunk, és szinte bármit (jó, ez erős eufemizmus) meg tudunk gyógytani, de a fájdalmat nem tudjuk semmissé tenni, és én ezt eddig nem akartam végiggondolni, nem akartam tudomásul venni. Most kénytelen vagyok. De hiába a hirtelen jött józan ész, nem fogom csak azért visszavonni a szavam, mert immár rájöttem, hogy veszélyes, hiszen akkor pont azt veszteném el, amit kikérek magamnak: a hitelemet mint játékos.
Nem szóltam senkinek, hogy ma találkozunk végül, nem akartam látni a pillantásaikat, nem akartam, hogy velem tartsanak. Majd utólag elmesélem mi volt, és remélem, hogy közben nem egy ágyban fogok feküdni a gyengélkedőn, felpolcolt végtagokkal, szívószálas almalötyit szürcsölgetve.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Adrian
Éééééén

Egy pillanatig habozok, mielőtt végleg kinevezném a lángost tulajdonomnak. Mármint persze, nem tervezek semmiféle drasztikus hódítást, nem akarom körbepisilni mint a kutyák, se hasonlók, de tekintetemben megcsillan a "biztos?" kérdés. Aztán úgy vagyok vele, hogy hiszek a mondásnak, ami nem véletlenül nem úgy szól, hogy szaladjunk el ha adnak (vagy valami ilyesmi), szóval végül csak elmosolyodok, és biccentek. Rögtön le is csípek még egy falatot, most egy hangyányit nagyobbat, amivel picit össze is tejfölözöm az orromat. - Köszönöm akkor - hálálkodok újra, majd "észrevétlenül" letörlöm nózim hegyét.
Csak bólintok egy újjabbat, hogy nem kér a palacsintákból, így eszegetek tovább, szépen, kultúráltan. Najó, itt-ott kicsit összekenem magam mindennel, szóval csak olyan énesen.
Igyekszem gyorsan túlesni a kínos sztorin, így belepirulok amikor visszakérdez. Mármint... számíthattam volna rá, de hümm. Ez egy övön aluli ütés volt.
- Hát - kezdek bele egy elnyújtott sóhajjal - nem igazán, de - de egy kicsit azért mégis - mondjuk úgy, hogy nehezen tudok nemet mondani, ha játékokra invitálnak, legyen az ivós, vagy sem. - Azzal köhintek egy aprót, és Adrian példáját követve én is meghúzom italomat. AMI NEM ALKOHOLOS UGYE.

Nem firtatom tovább én sem a témát, elvégre minek is hánytorgatni miért nem megy a parti, ha egyszer nem megy hát nem megy. Van ilyen, nem kell erőltetni. Hű, hát ez elmehetne viagra-ellenes reklámnak.
Számat elhúzom, és egy "nem egészen úgy van az" féle eee-t hallatok (esküszöm van ilyen!!), mert nem arról van szó, hogy ne szeretném, csak... idegesít, hogy kidőltek és nem jöttek velem felfedezősdit játszani. Szóval végül csak megrántom a vállam, megrázom a fejem, majd bólintok is, számat pedig betömöm egy falat lángossal. Öh, lehet ezzel nem adtam túl egyértelmű választ, de elhangzik következő kérdése, és inkább nem fejtem ki jobban az elsőre adott reakcióimat.
- Apa az - jegyzem meg még félig rágás közben, így miután észreveszem magam, gyorsan le is nyelem a falatot, és egy rövidke bocsi után folytatom amit elkezdtem. - Szóval Apa varázsló, csak anya varázstalan, és ezért általában olyan megoldásokat választunk, ami neki is kényelmes. Meg mellette Apa is tökre jól megtanulta kezelni a mugli kütyüket, szóval...
Vállat vonok a témára, igazából oda sem figyeltem rá, hogy vissza kéne fogni magamat, hátha valaki meghallja miről beszélünk. Lehet, hogy még át kell majd néznem a dolgokat mugliismeret vizsga előtt. Whoops.

- Ez most épp lángos - vágom rá somolyogva, ahogy bekapok egy újabb falatot.  Csak hogy kipróbáljam milyen érzés lehet, feltartom (az egyébként tejfölös) mutatóujjam, és egy diós palacsintába harapok bele, nagyon elgondolkodó arcot vágva.
- Hmm, nem tudom, továbbra sem érzem cikinek - vigyorgok rá, majd igazából tökre elengedve a tanár-diák szerepeket húzni kezdem - bár lehet ez ilyen tudod, ilyen generációs szakadék? Nem tudom, hogy tetszik ezzel lenni Tanár Úr? - még egy apró nyelvöltést is kap, pedig igazán igyekeztem visszafogni magam (fenét), hogy ne legyek túl szemtelen. Felpörögtem, sajnálom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Bunkó bácsi

Az a bizonyos kaján mosoly számomra csak az, ami. Egy kaján mosoly. Talán picit rosszmájúnak is hat, de őszintén megvallom, leginkább azért, mert jelenleg nincs túl jó véleményem az előttem állóról. Ahogy fölém magasodik, kiakolbólint a valóság, amit annyira de annyira igyekeztem tagadni a napokban. Az emlékeim napról napra fakultak, és mint egy napon hagyott jégkocka, úgy lett Henrik is egyre kisebb és kisebb a szememben. Mármint, most nem erkölcsileg értem, szimplán fizikailag. Nem azt mondom, felismertem volna az utcán, de fejben már alacsonyabbnak és kevésbé megtermettnek képzeltem, akárhányszor csak előrevetítettem magamnak ezt a találkozót. Meglep egy pillanatra a kinyújtott kéz, de igyekszem gyorsan kapcsolni, jobb kezemben lévő ütőmet bal hónom alá dugom, hogy nyirkos kezemet tenyerébe fonhassam. A francba is, hogy ilyen izzadós lettem mostanában, mi van velem? Megrázom ugyan kezét, de nem szorítok rá igazán. Nem is próbálok úgy tenni, mintha le akarnám nyomni erőben, sőt, még a csuklóm is leheletnyit kifelé fordul, engedve, hogy az övé kerüljön domináns pozícióba.
- Henrik ugye? - kérdezek rá azért a biztonság kedvéért, hiszen szeretném tudni kire kell majd gondolnom a halálom előtti utolsó pillanatban. Bár csak pletyka, de azt hallottam, ha elég erősen koncentrálok rá, kísérthetem, és omg, igen, ha meg kell halnom, hát legalább azt az örömöt had kapjam meg, hogy a nap bármely szakában átlebeghessek rajta, kellemetlen érzések sorozatát okozva ezzel benne. Kicsinyes bosszú, tudom. Én is kicsi vagyok.
- Készen. Hozzam a gurkót, vagy majd te? - szegem fel dacosan államat, miközben verejtékező tenyeremet gyorsan a nadrágomba törlöm. Fogaimat picit összeszorítom, hogy ne kezdjenek el vacogni, majd hátrébb is lépek egy picit, kivonva ezzel magam az aurájából. Ha nem is sokkal, de egy hangyányit könnyebben lélegzek így. Továbbra sem igazán vagyok képben a róla szóló pletykákkal, hallottam én innen-onnan, hogy hűűű de rossz dolgokat tett, meg hajjajj de nagy sötét mágus, de őszintén? Ezt még belőle sem nézném ki, vagyok annyira naiv. Nem is olvastam el a cikkeket róla, se a jót se a rosszakat, és amikor szívem idegességében dobol össze-vissza, ezek eszembe sem jutnak, csakis az előttem álló megmérettetésre tudok koncentrálni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Sára

Sára. Sára, Sára, Sára - ismételgetem magamban hangosan a nevet amit kiabálnom kell, ha mégis beijednék, és meg kéne mentenie a vastól. Ez egyelőre nem következik be, a lila meccs óta először ér vasat az ütőm és talán engem lep meg legjobban, de nem zuhanok hattyú halálával az aréna fenekére. Jó, ez így nem teljesen igaz, mert ért vasat az ütőm... Például hozzávágtam az ágy lábához, a ládám csatjához, meg úgy ilyesmikhez. Ó, és arról se feledkezzünk el, amikor véletlenül szétporlasztottam vele egy elsős vastablettáját. Aaaz mondjuk ciki volt. Elmosolyodok a lány szókimondásán, és csak biccentgetek, hogy igen, értem, és ne haragudjon amiért ilyen sületlenségeket kérdezgetek itt. Csak hát no, kicsit izgulós is vagyok, amiben most már az is szerepet játszik, hogy egy olyan lánnyal készülök gyakorolni, akiről amúgy az égegyadta világon semmit sem tudok. Azaz persze, az előbb figyeltem ahogy ütöget, de nekem az vajmi kevés, hiszen se edző nem vagyok, se tapasztalt, nem igazán vágom én le, hogy kinek mennyire jó a technikája.
A bocsánatkérő mosoly remélem célt ér, a gurkó legalábbis megtette. Az egyik bábura állt rá a szerencsétlenje, és most annak megy neki újra és újra, mint valamiféle rossz szerelmes, aki nem ért a nemből, vagy abból ha kiteszik a szűrét a házból.
- Felőlem okés - bólogatok serényen, hagyva kicsit, hogy a másik irányítsa a dolog menetét. Gondolkodás nélkül helyezem magam a háttérbe, húzódok meg picit, hiába volt az én nevemen a gurkó, ez nem igazán számít most már, hisz éppen ő tesz nekem szívességet. Persze ez nem jelenti azt, hogy kevésbé lelkes volnék, mint eddig, inkább semmiképpen sem szeretném őt elnyomni, vagy tönkretenni a játékélményét. Amíg rá nem érzek, hogy milyen is ő, azt hiszem háttérben fogok kicsit maradni.
- Akkor hátrébb megyek, és passzolhatsz ha úgy gondolod - vetem fel a javaslatom, majd ha bólint, vagy máshogy beleegyezik, megfordítom seprűmet, és egy olyan bő tizenöt méteres távolságot megtéve fordulok vissza, vele nagyjából egy szinten, felőle nézve kicsit jobbrább, hogy jobb kezemre érkezhessen az ütés (meg ahogy én azt elképzeltem, ugye). Ő is mozoghat messzebb, vagy jöhet közelebb ha gondolja, nem tudom neki mi a kényelmes távolság, nekem most hirtelen így tűnt kellemesnek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Laura a ma ura
a lila kviddicsmeccs után pár nappal

Csak hümmögve bólogatok, hogy jól vagyok, persze, nincs itt semmi gond. Mármint... ezt a gondolatmenetet nem fogom most kifejteni, ha nem haragszik meg. Magam miatt sem, de valahogy nem látom, hogy ő szívesen válaszolna egy "mikor láttad te alsónadrágban" kérdésre. Én sem tenném, jobb a békesség.
Mondanom sem kell, Laurával együtt mélyül a pír árnyalata az én arcomon is, ahogy belemegy a részletekbe. Kezeimet arcom elé kapom, és csupán ujjaim résén át nézek rá.
- Jujj - nyikkanok meg - én tuti ott estem volna össze zavaromban.
Tenyerem helyett kézfejemet forgatom arcomnak, így próbálva hűteni magam, de nem egyszerű a helyzet, ha még csuklótól lefelé is el vagyok vörösödve.

Eléggé úgy érzem magam mint valamiféle hullámvasúton, ahogy hol nevetünk, hol pirulgatva zavaroskodunk egymással szemben ülve, mint fáziskéséses tükörképek. Mese mesét, történtet történetet, élménybeszámoló élménybeszámolót követ, és egészen elfáradok a sok ingerben ami ér. Nekem is jól esik tehát az a kis pihenés, merengés amíg ő gondolkozik, nem is kell igazán megerőltetnem magam, hogy csendben maradjak. Ami azért valljuk be, nálam ritka.
- Tudod - kezdek bele lassan, miközben én sem igazán tudom merre akarok tartani ezzel a mondattal - igazán öröm hallani, hogy mennyire boldog vagy.
Kivételesen nem is pirulok el, ez egy sima, őszinte kis mosoly, amivel megajándékozom őt is, és a pillanat varázsát sem űzöm el. Reményeim szerint, ugyebár.

Ahogy belekezd hogy leírja a helyzetet, nem tudok nem egyetérteni vele. Boldogsággal tölt el, hogy megtisztelt a bizalmával, bár én ezt nyilván nem fogalmazom meg így magamban, csak az érzést élem át erősen.
- Jó volt egy kicsit... beszélni valakivel, aki hasonlókon megy át - teszem hozzá a magam gondolatait, megpróbálva megfogalmazni amit érzek. Nem megy olyan jól, mert fáradok is, meg tényleg érzelmileg is kiszívott ez a nagy őszinte beszélgetés, de az biztos, hogy meg, nem bántam.
- És annak is nagyon örülök - jut eszembe honnan kanyarodtunk el idáig - hogy tisztázni tudtam magamban, és veled a kis félreértésemet. Tudod, Bencéről.
Olyan régre utalok vissza, mintha egy örökkévalósággal ezelőtt lenne, így szükségét érzem, hogy kicsit konkretizáljak, hátha épp neki sem jutna eszébe mire gondolok. Szavaimnak van egy nosztalgikus, szomorkás felhangja is, ez részben köszönhető annak is, hogy felvillan bennem, nem kellene-e visszamennünk a dolgunkra, járőrözni. Ezt azonban nem vetem fel, most épp kicsit szeretnék még ebben az őszinte, varázslatos, boldog burokban rejtőzködni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Bunkó bácsi

Őszintén, bennem nincs nagy jelentősége egy kézfogásnak, nem arra szolgál, hogy felmérjem az erejét (pff, arra ott a szemem). Pontosan tudom, és tudtam akkor is mire vagyok képes, de őt nem ismerem. Akkor még annyira sem tudtam ki ő, mint most. Mondhatnám, hogy ez az a különbség, ami érezhető rajtam, de nem hinném, hogy ez lenne az igazság. Inkább azt mondanám, hogy akkor hirtelen felindulásból mentem bele a szócsatába, most pedig úgy jöttem ide, hogy az elmúlt heteket aggódással, parázással, és ismereteim bővítésével töltöttem. Fogalmazhatnék úgy is, hogy saját magamat félemlítettem meg egyre jobban és jobban, így mostani viselkedésemben ezért dominál ez olyan erősen.
- Masa - teszem hozzá automatikusan becenevemet, félig nem is értve miért. Annyira megszoktam volna már, hogy kicsúszik a számon bemutatkozásnál? Mindenesetre örülök neki, hogy tényleg az akinek hittem, így egy kért-kéretlen mosoly is felragyog arcomon. Jó időzítés, mondhatom. Valószínűleg nem érti miért vigyorodok el, pedig ez csak egy kis apró öröm, hogy kinyomoztam ki is ő. Nem volt nehéz munka, de inkább nem töröm le a saját kedvemet. Majd megteszi ő.

Bólintok, hogy vettem, és teljes puccban indulok meg a szertár irányába. Pofim kicsit felfújom, mert ugyan, miért is hozná ő, ugráljak én, de ellenkezni természetesen nem ellenkezek, már csak azért sem, mert én ajánlottam fel. Négy-öt lépés múlva ébredek rá, hogy bolondságra készülök, így olyan lendülettel vágok be egy hátraarcot, hogy saját hajammal törlöm magam arcon. Hajgumi. Emlékeztetem magam, miközben visszalépdelek a férfihoz, korábbi helyemre leteszem eszközeimet, és immár üres kézzel állítom magam újból irányba - ami nem árt, ha egy gurkónyi ládával szeretném magam visszaügyeskedni, ugye. Egy apró köhintést hallatok kínomban, mikor elindulok, igyekszem kerülni a szemkontaktust, nehogy meglássam a szempárban csillogó vigyort. Mert tudom én, hogy ott van!! Távolodva lehúzom csuklómról a gumim, és felkötöm tincseimet, ne zavarjanak.

Szuszogva-fújtatva érkezek vissza Henrik mellé, immár a kicsit féloldalasan jobb csípőmnek támasztott, két kézzel cipelt dobozzal együtt. Haladás. Derékból hajolva (ne csináljátok utánam, nem egészséges) ér földet végül közöttünk, és amíg kiegyenesedek, a férfi már a doboz felé is hajol. Egy pillanatra pánik szalad át rajtam, így gondolkodás nélkül ugrok nagyjából másfél lépésnyire lévő ütőm után. Guggolásban, Henriknek háttal érkezek, ütőmet fejem fölé emelve töpörödök gombócba, úgy várva, hogy felhangozzon a surrogó hang. A kívánságot szinte észre sem veszem, annyira felkészületlenül ér a dolog. Közben bal kezem már seprűm nyele után tapogatódzik, és ha nem szólal meg, vagy a láda nem nyílik, felé is pillantok, és szépen felkászálódok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Mi a manó?
Én

Tök jóban vagyok az eladóval. Ez igazából még kicsit meglepő is, ha azt nézzük hány árújukat tettem már tönkre - becsületemre legyen mondva mindet megjavítottam vagy kifizettem. Odáig viszont még nem jutottunk el, hogy meghitelezze nekem az apróságokat, így nem is próbálkoztam ezzel amikor rájöttem, hogy a pénzem a táskámban maradt. Cseverészni is szoktunk, orrfújós időszakjaimban mindig megbeszélgetjük, hogy "hát igen, ez a hideg" meg hogy "hű de rossz bizony". Már-már olyan mint egy szomszédnéni.

Egy mosoly rebben az arcomra, és egy reszketeg sóhaj is elhagyja számat. Bár nem tudom mit követtem el, vagy mi az amiért hisz nekem, de a helyzet egy teljesített vizsgához hasonlít, így egyértelműen megkönnyebbülök. A zavartság nem tűnik el az arcomról, de már nem érzem annyira feszélyezve magam. Ez egészen addig marad így amig nem folytatja gondolatmenetét, szóval nem igazán van időm kiélvezni a helyzetet, mit ne mondjak. Hirtelen azt sem tudom mit mondjak, de nemis vár tőlem semmit, végre részleteket is tár elém. Ez most jó jel lenne akkor? Hiszen azt mondta hisz nekem, most meg megosztja velem a részleteket... Most jön az a rész, ahol mehetek a magam dolgára?
- Köszönöm? - motyogom bizonytalanul, kicsit megkésve válaszom. Én örülök neki, tényleg, hogy nem gondolja, hogy bármit tettem volna, de egyáltalán miért merült fel a nevem?
 
Ha Anya nem lenne mugli még annyira se érteném mit mond mint jelenleg. Így ismerem a fogaskereket, meg minden ilyesmit, és igyekszem a metaforáikra koncentrálni. Mit hisznek mibe keveredtem én bele? Döbbenetem arcomra is kiül, ami nem is csoda tekintve, hogy én erről most tudok először. Groteszk módon beugrik, hogy talán azoknaka bizonyos embereknek illett volna szólniuk, hogy tudjam, hogy beszerveztek, de ez hamar el is hal, valahogy nincs kedvem most poénkodni.
- Hát - nézek a másikra - most erre én akkor is csak annyit tudok mondani, hogy fogalmam sincs miről van szó.
Vállat vonok kicsit, de nem flegmán, inkább tényleg tanácstalanul. Tudom, hogy mindig mindenki annyit mond a filmekben, hogy "de nem én voltam!", és legszívesebben nekem is ez csúszna ki a számon. - Mi lesz most? - kérdezek azért rá, kicsit bátrabb hangon, ami bárhogy is hangzik, azért messze van még a magabiztostól.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

A szél elsodorja halk szavát, de látom szája mozgását, így csak rákacsintok. Optimistán, jó hangulatú dünnyögéssel szökdécselek távolabb, titkon remélve hátha ebből valami Rizára is átragad.
- Jó lesz az - kiáltok felé bíztatóan, hiszen hiába két kézzel, de elkapja a labdát. Meg kell hogy mondjam én nem véletlenül nem lettem hajtó, így amikor visszapasszol, bár utána kapok, de tenyeremmel elütöm a labdát mielőtt ujjaim köré kulcsolódhatnának. Hát, nem mondtam, hogy nekem menni fog. A labda lepattan, két lépéssel sikerül csak utolérnem, így mikor felemelem, megint hátrálnom kell kicsit, hogy meglegyen köztünk a kihívást jelentő távolság. Én nem tudom elkapni a dobásait, hiába érkeznek rám pontosan, apró tenyerem sosem bizonyul elegendőnek hozzá. Ettől függetlenül nem zavartatom magam, jót nevetek bénázásomon, és minden dobását, valamint elkapását kommentálom. Ha nem kapja el, csak legyintek, hogy sebaj, ha elkapja csillogó szemekkel gratulálok. Dobásai szépek, nem miatta nem kapom el őket - hiába, bennem a labda elütése az első reflex, nem az elkapása.

- Milyen poszton szeretnél? Hogy érzed, mi az ami a legjobban vonz? Vagy ha nem tudod, akkor esetleg fordítva? Mi taszít leginkább? - kérdezek vissza reflexből, szavaimat egy erősebb hajítással nyomatékosítva.
- Nekem a fogó - vágom rá kérdésére kapásból. Már nem lépdelek tovább, és mindkét kezemmel nyúlok az érkező labdák után. Már nem jönnek pontosan kinyújtott kezemre, de nem is csoda, nem is várnám el tőle, hogy ilyen gyorsan belejöjjön. Sőt, ha engem kérdez, ez így is gyönyörű kezdés. Válaszom furcsának hathat, de teljesen őszinte, engem kikészítene, ha egy stadionnyi ember bámulna tátott szájjal. Buhwá, a gondolat is borzongató, nem bírom én az ekkora figyelmet. - Minden más posztnál jobban megoszlik a figyelem és a felelősség, sosem vagy egyedül - fejtem ki kicsit jobban a dolgot. Igazából arra várok, hogy szóljon ha elfárad, vagy megunja. Én a csapattársa vagyok, tudnom kell a határait, előttem nem kell szégyellenie képességeit. A pályán is azért vagyunk ott csapatként, hogy vigyázzunk egymásra, ehhez pedig az őszinteség elengedhetetlen. Eltökélten dobálok tehát tovább, miközben a nap lassan izzadtra tűzi homlokomat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Már órák óta egy polc tetején hasalva figyellek fekete gombszemeimmel. Lassan az egész körlet kiürül, mindenki felmegy aludni, téged kivéve. Nesztelenül érkezem négy mancsra, a puffok között sebesen átszaladva nyújtóztatom ki elgémberedett tagjaimat, majd ahogy eléd érek, egy bátor próbálkozással vetődök a párnák közé, a bukfencből már emberként kelve fel.

- Szia Cam, gyere Cam - egyenesedek ki széles vigyorral az arcomon, úgy várom a reakciót, amit kiváltok ezzel a fiúból. Gyorsan végigpillantok magamon, de szerencsére nem felejtettem el elvégezni a bűbájt, így egyenruhám teljes egészében rajtam gyűrődik. Cameron döbbenetét kihasználva karjánál fogva kezdem el húzni a klubhelyiség bejárata felé. - Csss - pisszegem le mielőtt bármit is mondhatna, majd magam elé cibálva átlökdösöm a portrélyukon.
- Nem kérdez semmit, csak csendben fut - suttogom felé az ukászt, majd a bejárat mellől felkapom a kívül hagyott kis hátizsákomat, és megiramodok. Ha nem követ, hát rángatom magammal, én bízom az erőmben, és a fiú naivitásában.

Már elmúlt a takarodó, így tényleg igyekszem nagyon csendben csattogni végig a szárnyon, elvégre nem lenne túl jó ha egy prefektus rajtakapna most minket. Te Masa, nem zavar, hogy te is... NEM! Jó, oké, csak kérdeztem, csak kérdeztem. A bejárati csarnokon átrohanva hamar a szabadban találjuk magunkat, majd egy pillanatnyi megtorpanás után a fák felé veszem az irányt, egész amíg egy szimpatikus földterülethez nem érünk. Nem vagyunk annyira mélyen, hogy ne látszana a rét, picit azonban beljebb vonultunk a fák közé.
- Jó, most már beszélhetsz - adok engedélyt nagy kegyesen ha eddig jó fiú volt, majd míg hallgatom nyakamba zúduló kérdéseit (ha vannak persze), gyorsan előrámolok kistáskámból. Egy titokzatos batyut és két, tenyérnyire zsugorított ásót veszek elő mielőtt szavába vágok. - Nnna, mondd csak, tudsz-e sírt ásni?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Laura
Masa

Hát én pedig jókat nevetek saját magamon Laura helyett is. Ha bárki látna most, tuti azt hinné hogy egy egész tálca brownie-t benyomott általános iskolás bohóckodik. Kész szerencse, hogy nincs felfogva a hajam két kis copfba, akkor aztán végképp személyit kérnének még a légvételhez is. Sosem bírtam egyébként annyira az olyasmit (meg igazából nincs is két hajgumim, mert már az is csodavilágszámba megy, ha egy akad amit nem hagytam el valahol), csak addig virított a fejemen sok kis copfocska, fonatocska, amíg elég idős nem lettem hozzá, hogy tiltakozzak ellenük. Valahogy a rendezett frizura olyannyira nem illik hozzám, mint szfinx macskához a szőr, vagy uszkárhoz az egyenes bunda. Néha hajlandó vagyok változtatni, például farsangkor is a nemes cél érdekében eperbe fogtam szeleburdi tincseimet, de ez nem sűrűn fordul elő, na. Ha valami, akkor egy hajgumi, lófarok, gyors, könnyű és egyszerű.

Fordulgatások közben nem egyszer csapom magam arcon hajammal, de oda sem figyelek, csak ugrándozok tovább, örülve a játéknak mint majom a farkának. Oh, oh, majmot említettem volna? Milyen érdekes... Kihúzom magam az érkező dícséretre, fel sem merül bennem, hogy rosszul kéne esnie, hogy a párducgekkójához hasonlít. Benito végül is már majdnem macska, a macskák pedig cukik és szeretem őket, dehogy baj tehát.
- Köszi - vigyorgok rá teli tüdőből. Nem tudom, lehet ilyet? Most már igen! Vele nevetek ahogy elképzelem menekülését a poloskaMasa elől, bár bele-beleköhögök, ahogy még mindig próbálom csillapítani légzésemet. Egy pillanatnyi ijedtség szalad át az arcomon az üvegcsék említésére, és már nyitom is ki az övitatyit, hogy megszemlélhessem az érintetlen, sértetlen fiolát.
- Huh, semmi baja - szakad ki belőlem a válasz, de ez rádöbbent arra mit is szerettem volna igazából. - Öhm, izé, nekem el kéne indulnom Kedveshez, lassan visszamegyünk? - kérdezek rá, majd miután beleegyezik, beszélgetve folytatjuk utunkat a kastélyba. A bejárati csarnokban kettéválnak útjaink, én Kedves bácsi irdája, ő pedig a Navine felé veszi az irányt. Lépteim boldogan ruganyóznak végig a köveken, övtáskámban sok-sok evőpálcika koccan össze a harmatot tartalmazó üvegcsével. Lehet, hogy várhatnék még, de hát korán van, így mit sem sejtve nyomom le a kilincset, szép kis kalamajkát és szidalmak sorozatát hozva ezzel saját fejemre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Laura a ma ura
a lila kviddicsmeccs után pár nappal

Aahw - bújok bele az ölelésbe teljesen magától értetődő módon. Karjaim gondolkodás nélkül fonódnak köré, majd simítanak végig a hátán párszor. Mikor érzem, hogy picit kezd elhúzódni el is engedem, és csak rámosolygok. Nincs bennem kényszer rá, hogy kommentáljam a dolgot, ellazulva veszem fel újra a beszélgetés fonalát. Valószínűleg nekem ez nem jelent annyit mint számára, hiszen továbbra sem ismerem sem a félelmeit, sem a szokásait. Egyszerűen elrktározom magamban, mint minden első ölelést amit valakitől kaptam. Számomra természetes, nekem mindig (jó, persze azért nem mindig mindig, nekem is lehetnek hisztis pillanataim) jól esik, de ez nem jelenti azt, hogy nem értékelném - mert nagyon is épp azt teszem. Túl zavarosnak tűnik ez így? Nézd meg még egyszer, kinek a gondolatait hallgatod.

- Bizony - húzódik vigyorra a szám, bár az idézetet nem ismerem fel, ez engem eddig valahogyan elkerült. Nem bánom, majd egyszer megnézem vele a filmet ha ő is szeretné, és addig még nem fárasztottam halálra pár rosszul időzített szóviccel, képtelen történettel, vagy túlbuzgó ötletekkel. Mert azért valljuk be, a fentiek közül egyik sem lehetetlen, sőt. Nyakamat picit behúzom, ahogy megint szóba kerül, hogy úgy érezte haragszom rá. Hát pedig hát, nem is, de... Ah, tényleg nem tudom jobban megmagyarázni én sem. Csak bocsánatkérően pislogok rá párszor, csendben figyelve az arcát. Könnyen látszik, hogy gondolkodni kezd valamin, így mivel most éppen úgysem nagyon tudnék erre mit felelni, maximum még egyszer bocsánatot kérni, félredöntött fejjel várom meg, hogy kifejtse hangosan mi bántja mi zavarja. Mikor megteszi, elhúzom a számat, és korábbi sóhaját visszhangzom. Enyhén lebiggyesztett szájjal bogozom ki végtagjaimat ültemből, és felkelve ásítok egyet a plafon felé. A zsámolyt a falhoz tolom lábammal, majd csatlakozok Laurához, visszafordulva lekapcsolva a villanyt a teremben. Megtapogatom zsebem, pálcámat előveszem, hogy egy csendes kis bűbájjal fényt csiholjak a végére.
- Ahh, nem akaródzik - morcogom picit magam elé, durcás napközis hangon, de ellenvetés nélkül indulok meg mellette a folyosókon, először csak némán. Azután ahogy a hűvös levegő megcsípkedi fáradt arcomat, én is megélénkülök kicsit, így halkan beszélgetve keringünk a kastélyban, egy-egy elejtett nevetésfoszlánnyal búcsúztatva az éjszakát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Dimi bábácsi és az ELME játéka
*-* Kész vagyok, mehetünk!- 🎶

Ártatlan angyali pislogásommal kamillázok Dimi bácsi felé, és a színjáték látszólag olyan jól sikerül, hogy asztaltársaságunk teljesen belezavarodik a témába.

A felhozott témákba lelkesen vonódok bele, nem vagyok rest saját magammal példálózni, van pár jó kis sztorim alkalmakról amikor valami - muglik számára egyébként triviális - dolgot rontottam el. Nem felejtem el azért hozzátenni, hogy a sok beadandó, szorgalmi és vizsga sokat segít a fogalmazásunkon, de azért nem tehetek mindenki kedvére. Összességében nem válik túl komollyá a hangulat, könnyed marad a kis csevej, ha egyet nem is ért mindenki mindenkivel. No meg azért meg kell valljam, hogy az egyik történetem nagy sikert arat. Miközben lepakolok egy követ magam elé bevallom, hogy egyszer egy egész hónapig dobálódott a szobám közepén egy fél pár zokni. Maja megfenyegetett hogy ha nem viszem el kimosni, vagy rakom át a tiszták közé, akkor bizony ő teszi meg, és abban nekem nem lesz köszönet. Ollllyan szívhezszóló levelet írtam neki, hogy az megszólalt, én mondom, az megszólalt! Na meg egy tanár is feljajdult volna ha látja a helyesírási hibáimat... Hupszikácska? Jót nevetek a saját bolondságomon (Maja végül elvitte a zoknimat, szip-szip), majd a véget érő játék után felpattanva rukkolok elő a mentőötlettel.

Mikor mindannyian bólintanak majdnem felzokogok megkönnyebbülésemben, MERLINRE, hát végre egy játék amit érteni fogok! Szerencsére mindenki tudja mi is ez, így miután eldöntjük a párokat - Zsombor, velem szemben egy Zsombor ül, így őt kaptam - nekiállunk kitalálni a jelünket is.

Felpattanva húzódunk kicsit arrébb, és egyezünk meg, hogy a könyökvakargatás lesz az egyezményes mozdulat, majd ha Dimi bácsiék is végeznek, visszamasírozunk az asztalhoz. Kézbe veszem a helyzetet (nagyon látszik rajtam, hogy élvezem, hogy olyat játszunk amihez értek), keverek, osztok, fordítok, és kezdetét is veheti a játszma. Van már két hármasom, így gyűjteni kezdem őket, de csak nehezen bukkannak fel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Nem igazán értem milyen nyelven mit kiabál felém, de az ilyen nyelvi akadályokat könnyedén át tudom hidalni - egy jól időzített csitító szólammal. Az elég nemzetközinek számít ahhoz, hogy a tanoda minden diákja megértse, előkelő helyen áll hát a repertoáromban. Igen, a kártyákkal nem igazán törődök, bár mivel tudom, hogy mennyire fontosak a fiúnak nem, ismétlem NEM, azaz en em e, nem lépek rá egyikre sem. Rosszul láttad, a pikk hármas mellett volt a cipőm sarka, nem rajta, és az apró foltocska sem miattam került rá. Üh-üm, bizony.
Boldogan, nagyon boldogan vezénylem ki magunkat a tervezetteknek megfelelően. Hadvezéri elégedettség csillogtatja szélesre húzott mosolyomat a mögülem érkező csendes engedelmesség hallatán, miközben úgy lépem át a bejárati ajtó küszöbét mint Caesar a Rubicon folyót. Fűt az izgatottság, a kíváncsiság és a tettvágy, így nekem fel sem tűnik a hőmérsékletkülönbség, annyira meg nem vagyok tapintatos (bármilyen rosszul is hangzik ez így), hogy a fiú megremegése feltűnjön. Hideeg, hol? Hát Camcam, fűtsön téged is a kalandvágy!

- C-c-c - ingatom meg a fejemet elégedetlenül ciccegve, mikor nekiáll megfenyegetni. - Nem úgy van az, nem úgy van az, őt kell itt - bökök tekintetemmel a batyu felé, "véletlenül" megszemélyisítve, nem pedig tárgyként hivatkozva rá. Bűbájos mosoly csücsükél az arcomon miközben a csomag a földre ejtódik, és két jól kivitelezett bűbáj után az ásók eredeti méretükben hevernek a tenyeremen. Azaz csak hevertek, mert természetesen nem vagyok egy zsonglőr, így ketten kétfelé gurlnak-billennek le karomból, így hiába kapálódzom utánuk, csak rásegítek a potyogásukra. Az egyik homlokon is csap, úgyhogy egy fintorral dörzsölöm meg fejem, mikor már minden biztonságosan a földön hever. Semmi sem esik már innen tovább, biztonságban vagyunk. Remélem.
- Szóóóval kedves Cam-cam - vetem be összes meggyőzőerőm egy bűbájos mosolyba amit minden véla megirigyelhetne (nem), majd először rá, magamra, az ásókra és a batyura mutatok. - Te is legilimencia tanonc vagy, én is, igazam van? - kérdezek rá egy olyan dologra ami a helyzetből amúgy TÖKRE NEM lenne következő, majd egy pillanatnyi hatásszünet után (hiszen nem megerősítésre várok, mert tudom, hogy így van) folytatom. - Így tehát nem lesz ebből gond, fogd fel gyakorlásként - vigyorodok el, és mielőtt bármit tehetne, kinyúlok felé, ujjaim csupasz alkarjára fonódnak (nana, azért csak finoman, semmi erőszak, nem kell félni), és mereven szemeibe bámulva ejtem ki a varázsszót.
- Legilimens!
Elképzelem, hogy én vagyok Anna, aki megáll Elsa ajtaja előtt és finoman besutyorog a kulcslyukon Elsához. Öhm igen, bocsi Cameron, de most szőke kislány leszel, jó? Elképzelem, hogy közelebb hajolok, hogy egyik szememet a képzeletbeli kulcslyukhoz tapasztva kukucskálok be a fiú gondolatai közé, azonban amikor úgy érzem létrejön a kapcsolat, nem nézek körül, csak várakozok, hogy kidobhasson, ha mondjuk olyan 100-150 százaléknyira is kiakasztottam. Één türelmes vagyok, max megpróbáljuk úhjra, akkor már negyed-beleegyezéses helyett háromnegyed-beleegyezéses is lehet amit csinálok. Igazából most csak megmutatni szeretném neki gyorsan miért vagyunk itt, mit is akarunk elásni - de bolond volnék lelőni a poént, így már egy tök jó kis forgatókönyvet találtam ki eltűnt diákokról, akik bizonyos batyukba csomagolva végzik, hogy aztán az éjszaka közepén elássák őket. Persze a sztori sok helyen sántít, tisztán látszik hogy nem igazi, de... Vicces. Izé, nekem legalábbis az.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

Team yellow 💛 Nara

Lelkesedés szalad végig rajtam neve hallatán, de megállom, hogy bármiféle megjegyzést tegyek rá, nem szeretnék tapintatlannak tűnni. Felcsillanó szemeim azonban vígan jelezhetik mennyire el vagyok ragadtatva vezetéknevétől, hiszen aawh, egyszerű és nagyszerű. Boldog. Boldogan elfogadnám én is, ha ha. Az izgatottságát kifejezetten aranyosnak találom, a jó hangulat pedig rám is átragad, az idegesség helyére fokozatosan izgatottság költözik.
Látom ahogy neki is meg kell küzdenie önuralmával a habos-babos süticsoda láttán, pedig ketten együtt már lenne esélyünk rá, hogy elraboljuk az édességet. Mondjuk én elterelném a figyelmet, Nara pedig a kavarodást kihasználva kikapná a nő kezéből a tányért, én hirtelen meggyógyulnék, és egy előre megbeszélt helyen találkoznánk. Mondjuk a kísértetkastélyban. Igen-igen, ott tuti senki nem keresne minket, szuper tervnek hangzik.

- Okés, menjünk - bólogatok serényen az ötletre, majd a lány mögött jobbra balra dülöngélve rugózok amíg szabad utat nem kapunk. Alig férek a bőrömbe, lábujjaimon tipegek próbálva türelmesnek látszani (nem sikerül) míg megkapjuk a belépési engedélyt. - Király - szakad ki belőlem egy félhangos kiáltás, mikor beengednek minket a cukrászda szentélyébe. Körbeforgok a világos helyiségben, miután Narát követve bemerészkedek. Hűhák és hók egymást követik, nagy izgalmamban egy lábast majdnem le is verek a pultról. Egy gyors körbepillantással megállapítom, hogy talán senki sem látta az itt dolgozók közül, így karjaimat szorosan hátam mögé fonom, vigyázzállásba merevedek, úgy bámulok a lányra. Ha engem figyel, cinkosan rákacsintok egyet, mintegy kérlelve, had legyen ez a mi kis titkunk. Nem igazán szeretnék azelőtt kipenderedni innen, hogy igazán belekezdenénk... Hattie közeledik felénk, és igyekszem nem túl feltűnően fújni ki a levegőt, amikor nem megdorgál (vagy rosszabb), csak egy receptet nyújt át nekünk. Átveszem, de úgy tartom, hogy Nara is láthassa, sőt igazából a felé eső sarokra rá is tud fogni, hogy ne remegjen a lap annyira, ő is el tudja olvasni.
- Hűhűhű, ez érdekesen hangzik - kezdek bele, picit belepirulva a lámpaláz és teljesítési kényszer furcsa elegyébe. - Boci szelet... Menni fog ez nekünk?
Persze a válasz igen, hogy is lehetne más, de egy kis egészséges önbizalomhiány sose árt (főleg nem nekem, még a végén elbízom magam).

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Sára

Reflexből visszabólintok, kicsit elvarázsolva hintázva a légáramlatokon. Csak olyan "hagyd el" módra legyintek szavaira, ez számomra leginkább azt akarná jelenteni, hogy nincs miért mentegetőznie. Hogy ő ebből mit vesz le, az már egy másik kérdés, mindenesetre jelenleg nem gondolom, hogy lehetne nálam ügyetlenebb diák kviddicses a suliban. De hát erre majd rájön ő is, ha hanyat-homlok menekülök a vaslabda elől. Ami nem fog bekövetkezni!!
- Csak nyugodtan, nyugodtan - dúdolgatok, majd eltávolodom a másik lánytól. Sára. Jó, még emlékszem.
Nekem tök ösztönösen jön, hogy passzolós feladatba kezdünk, hiszen egyébként is rengetegszer csinálunk ilyet a csapattal is. Mármint tunk, csináltunk. Folyton elfeledkezem a kényszerszabimról, de talán lassan visszatérek gyakorolni velük is. Ha van olyan amit a rengetegnél is többször vettünk át Majával, az a passz, nyilván ha az erőnkkel nem nyerhetünk, más megoldást kell keresnünk rá. Tadaam, csapatmunka.
Így tehát egészen tudatosan mozgulok bele az érkező vaslabdába, a kis manőverezési hibáimat kiegyensúlyozza, hogy Sára szépet üt, így nincs is igazán sok dolgom a fogadással. Most merek kicsit erősebbet ütni a labdába, de itt nem a csonttörő szintre kell gondolni, ez így szimplán annyit jelent, hogy lehet, hogy elrepül majd a másik lányig. Lééécci.
- Igen - csillannak fel szemeim, gondolkodás nélkül válaszolva meg kérdését. - Illetve már bent vagyok - helyesbítek szemöldökömet összevonva, majd saját magamon értetlenkedve vonok vállat. Olyan ez mint amikor egy angol odajön hozzám a mekiben, és tök mindegy hogy azt kérdezi, hogy foglalt-e a szék, vagy azt, hogy elviheti-e, zavaromban azt fogom rávágni, hogy Yes. Még van hogy a kérdést sem várom meg, úgy megilletődök hirtelen. Angol szót hallok? "Yeah suuuure", mosolyog és integet, mint a jó kicsi pingvinek.
- Te is? - kérdezek vissza kíváncsian, hiszen feltételezem hogy azért teszi fel a kérdést, mert ő maga azt szeretné tenni. Hirtelen annyira hozzátennék még valamit, akármit, hogy ne csak így ilyen apró labdát dobjak vissza, de az első kérdésem a "milyen poszton játszanál?" lenne, az pedig hát... Elég egyértelmű a jelenlegi helyzetből.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Kai - Dia - Seth
és a méhecském

Bebábozódva kutatom az eget, pislogni is alig merek nehogy elszalasszak egy hullócsillagot. Bizonyára nem lehetek túl jó a dologban, ugyanis még egyet sem láttam mióta kint vagyok. A hálózsák melegétől kezdek elpilledni, de elaludni nem tudok - ahhoz számolni kéne valamit, de a bárányok már az agyamra mennek a képzelt bégetéseikkel. Persze, persze, tudom hogy általában augusztusban szokás ilyesmit nézni, de olyankor hol van benne a kihívás? Én egy olyan jelenségnek szeretnék szemtanúja lenni amit csak én látok, ez pedig nem igazán lehetséges, ha világszerte ezrek kémlelik ugyanazt az égboltot, a főszezon tehát kiesik.

Dúdolgatva ficergek a lelátó egyik padján, szigorúan magam mellé zárt tagokkal, nehogy leguruljak, hiszen akkor magatehetetlen állapotomnak köszönhetően minimum egy orrtörés lenne a vége a kalandnak. A könnyek márpedig elhomályosítják a látást, szóval még kevésbé valószínű, hogy bármit is megfigyelhetnék ma este. Már a gyengélkedő falának színváltós mágiáját leszámítva.
Sokáig elnyomom, ám egy hangos tüsszentés végül csak kitör belőlem. Fáznék? Hm, talán csak ahol kilógok, jó cucc ez a hálózsák. Bár eredetileg kint terveztem aludni, érzéketlenre csípett nózim megváltoztatja a terveket. Feltornászom magam ülésbe, ügyetlenül kicipzározom puha, meleg fogdámat, diadalmasan hümmögve amikor lilafoltok nélkül teljesítem az évszázad legnehezebb questjét.

Hogy ezen változtathassunk (elvégre minél lilább vagyok, annál jobban hasonlítok egy érett szilvára, a férfiak meg állítólag szeretik az érett nőket), hónom alá szorítva a hálózsákot felkapom seprűm a földről (tudjátok ki fog lépcsőzni, pff), és a padról elrugaszkodva a pálya felé veszem az irányt. Először csak szépen lassan közelítek az aréna felé, hátra-hátrapillantok nem hagytam-e ott valamit. A füves terület felett lepillantva mozgó alakokat látok meg, megfigyelni azonban nincs időm őket a gyér holdfényben. Figyelmetlenségemnek hála lejjebb süllyedek, a hálózsákom pedig a légellenállás miatt arcomba csapódik. Meglepettségemben elengedem a nyelet, kidőlök jobbra, és pillanatok alatt találom magam a semmi közepén lebegve. "Lebegve", aha. Fogalmam sincs mi történik a seprűmmel, én a magam részéről a legbiztonságosabb, legfelnőttesebb és legadekvátabb megoldást választom amit csak ismerek. Sikítok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Meghallom ugyan kérdését, ám erre akkor sem adnék választ, ha épp ráérnék enyhíteni oldalát fúró kíváncsiságán. Nem-nem, még egy kicsit meg fogom lepni párszor mielőtt a batyuig eljuthatnánk.
Mosolyát úgy veszem, hogy jól elszórakoztattam a kicsit átgondolatlan bűbájommal, de nem zavar, nevetek vele én is. Nevemre hunyorítok egy pillanatra, de nem fűzök hozzá semmit, helyette csodálatos tervem megvalósításába kezdek. Valamiért úgy gondolom, hogy összezavart, koncentrálni képtelen ember elméjébe könnyebb lehet bejutni, így igazából ezért ez az amivel próbálkozom. Fene tudja, hogy ezt csak én beszélem be magamnak, vagy valahol tanultam egyébként, de nem is vagyok olyan gyakorlott, hogy megérezzem a különbséget a két állapot között - no meg eddig még nem próbálkoztam Cameron gondolatainak kifürkészésével. Lesz ahogy lesz.

Tenyerem alkarjára simul, a hűvös bőrt szinte észre sem veszem. Pedig ha kicsit többet foglalkoznék - mondjuk ki - magamon kívül másokkal, simán összerakhatnám a jelekből, hogy fázik szerencsétlen, de így miután felmerül bennem a gondolatban már lépek is tovább. Majd kimelegszik, majd kimelegszik. Ezeket a csapongó foszlányokat már a fiú is hallhatja, elvégre azzal, hogy bemasíroztam hozzá mint valami adj király katonát gyalogja, saját szavaim is köztünk keztek el pattogni. Elsőre meglepheti, hiszen téyleg, ha eddig azt hitte csapongó vagyok, na mit hihet most? Szavak keringőznek furcsa összevisszaságban, valahol például épp a torta szó etimológiáját boncolgatom (vajon van köze a halotti torhoz?)... Hát igen, megesik az ilyesmi.
Hamar kontroll alá vonom magam, és mikor nem lök ki, a szemkontaktust továbbra is fenntartva emelem fel elé a gyöngysorként felfűzött képekből álló mesémet. A gyöngysor kicsit átalakul, diafilmként kezd el peregni közöttünk, így mindketten látjuk amit vetítek neki. Először a batyu látszik, majd egy kéz nyúl felé és kezdi lassan bontogatni a csomót. Simán látszik, hogy nem igazi emlék, hiszen konkrétan semmi más nincs kidolgozva csak amire éppen koncentrálok, azonban nem is az a célom, hogy tökéletes előadást tartsak neki itt. Talán ha már kirángattam a sötét erdőbe, ásókkal meg mindennel, így is elérem a pillanatnyi hátborzongást nála.
Miután a képzeletbeli kéz fityiszt mutat a kibontatlan batyu előtt, lassan kezdem bontogatni a kapcslatot jelentő cérnaszálakat, a filmet bekupakolom, és mintha egy örvény szippantana be, hátrasomfordálok, elhagyva elméjét.

Pislognom kell párat, hogy teljesen visszatérjek a jelenbe.
- Szóóval, tudsz sírt ásni? - teszem fel ismét a kérdést, miközben karjáról leveszem kezem. - Csak mert ha nem, akkor még meg kell tanítsalak, és az hosszú idő, hm.
Töprengő arcot vágok, miközben megdörzsölöm nózimat, ami kezd nekem is kicsit kipirosodni a hűvöstől. Egyelőre nem veszem észre magam, de azért jó lesz sietni. Vagy legalább tényleg belekezdeni, az ásástól majd kimelegszünk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Dimi bábácsi és az ELME játéka
*-* Kész vagyok, mehetünk!- 🎶

Olyan tágra nyílt szemek még nem meredtek Dimi bácsira, mint amilyenek most az enyémek.
- Ké-ké-ké-kézzel?! - akad meg a nyelvem akaratlanul is, hiába nem vagyok az a dadogós fajta, már a gondolattól is halálosan kimerülök, hogy nekem tornyot kellett volna építenem. Homokozóban, maximum! - Ne máár - hőkölök még hátrébb, egészen furcsállva, már-már ijedten pislogva. Elképzelem én is a felvázolt helyzetet, és valahogy megragad a képzeletemben az "úgyis újra összedőlt volna" rész.
- Senki ne akarjon olyan épületben tartózkodni, amiben az én kezem munkája is benne van - nevetek fel végül hitetlenkedve, miközben gondolataim már egy lyukacsos, ferdére dőlő, huzatos, billegő kőhalom körül forognak. Hát, építész nem leszek. Végülis, ha jobban belegondolok részben azért is keveredtem ma ide, hogy megtudjam mivel szeretnék majd foglalkozni... Ha pedig így találok olyanokat amiket ki tudok zárni, az is valami nem?

Még akkor is azon gondolkodom milyen könnyen jött felfedezés volt az előbbi, amikor visszatérek a játékkártyákkal. Belekezdünk, megy a csere-bere, nekem fel sem tűnik egyre nagyobbra duzzadó közönségünk, annyira belemerülök a kártyák fixírozásába. Nem is veszem észre amikor Zsombor - ugye így hívták? - a jelünket mutogatja, ellentétben kis csoportunk negyedik tagjával. Dimi bácsiék gyorsan szereznek hát így egy pontot, és csak ekkor pillantok fel a többiekre. Biztosítom a páromat arról, hogy a kövi körben jobban fogok figyelni, majd mire észbekapok, már két másik duó is csatlakozik a játékhoz, ki ki a maga kis jelével előre felkészülten. Izgalmasabbá válik a meccs, nehezedik odafigyelni mindenkire, egészen izgatottan várom a lapokat. Na majd a következő - dőlök kicsit előrébb, lélekben felkészülve rá, hogy majd jól bevetem magam.

Nos, bárhogy is (nem tudom hogy történhetett, én ártatlan vagyok), de csúnyán kikaptunk...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Bunkó bácsi

Nos nos, utánaolvastam én ennek a híres terelőpárbajnak, de a kisujjam évgyűrűire esküszöm, pont nem a bemutatkozós része érdekelt a legjobban. Persze úgy ugrottam neki hogy az ilyen szertartásféleségek ismerete is hasznos lehet, de utána inkább rámentem a túlélési technikákra - inkább tűnjek bunkónak, mint hát izé... Halottnak.

A földre gömbölyödve jutok el odáig, hogy először felteszem magamnak azt a kérdést, amit már sokan sokféleképpen szegeztek nekem - mi a hólapátos télapóért kellett nekem odamenni az öltözőkhöz? Karjaim tarkómra fonódnak, fülemben pedig zúg a szapora szívdobogásom, hangját újra és újra összetévesztem a képzeletbeli gurkókkal. Mindeközben néma csend settenkedik körénk, amit el is kezdek felfogni, ahogy a várt becsapódás elmarad, és értetlenül hátralesek vállam felett. Pislogás nélkül meredek a fölém magasodó férfira, majd tekintetét követve a faládára. Most mi van, nekem kell elengedni? Esélyem sincs rá, hogy magamtól összerakjam mire készül, szavai megelőzik helyzetfelismerő képességem bootolásának gyorsaságát. A kérdésre csak pislogok egyet, egyébként még mindig teljesen mozdulatlanul, mint a gülüsemű aranyhalak egy lepukkant állatkereskedés rosszul megvilágított akváriumában. A sporteszközök puffanása zökkent ki a tétlenségből, arcom elpirul, hiszen a kérdés azon a tipikus tanárias "mit képzelsz mit csinálsz" hangon feszül közénk. Kiegyenesedés közben fordítok magamon lábfejemmel, így mire kihúzom magam, már az irány is stimmel.
- Hogy? - lehelem a kérdést, sőt talán csak az ajkaim mozdulnak, de hang ki sem szökik rajtuk. Én tényleg magabiztosan vágtam neki ennek az egésznek (khm khm fogjuk rá), de azóta csak olyat tett vagy tettem ami összezavart, netán zavarba hozott. Ott akkor az öltözőben könnyen beszéltem, hiszen tudtam, hogy akkor biztosan nem kerül majd sor a párbajra. Ott akkor az öltözőben zavart az elszenvedett vereségünk, zavart a férfi nyilvánvaló arroganciája, zavart Béla, Ábel, zavart... Minden. Dühből pedig könnyen beszélek, főleg ha nem is tudom mi az amibe belemegyek. Én ajánlottam fel, persze. De túl nagy naivitás volt azt gondolni, hogy mondjuk kapok pár szabadon lengedező gurkót, hogy találjak velük célba? Valószínűleg igen.
Ott akkor az öltözőben felhergelt szavaival, és bizony nincs ez másképp most sem.

Szavai tovább kígyóznak felém, én pedig keserűséggel vegyes hitetlenséggel pillantok felém nyújtott kezére.
- Nem fogom veszélyeztetni az életedet - ismétlem meg utolsó mondatát, szavaimba olyan maró gúnyt csempészve, ami mellett a salétromsav kedves kis üdítőitalnak hathat. Érzem ahogy a megalázottság pírja kúszik fel arcomra, kezemet pedig szorosan magam mellett tartom - eszem ágában sincs felé nyújtani. Ezzel nekem ugyan nem tesz szívességet. Csak dühtől összepréselt szám állít meg abban, hogy megtoldjam mondandómat, alsó ajkam azonban így is meg-megremeg, és valami furcsa, meghatározhatatlan eredetű könnyek szúrkálják a szemem. Nem sírok, de még akármi megtörténhet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Sára

Mintha egy másik napocska is beköltözne az arénába, úgy világosodom meg én is hirtelen. Innen már nem nehéz összeraknom magamban ki is a lány, és bár fel nem ismertem volna az hogy ő maga mondja ki hogy játszott a piros-sárga meccsen, sokat segít. Az a meccs egy tökéletes példája volt annak, milyen szétszórt is tudok lenni, elindultam (cuki piros esőkabátban, csak stílusosan) szurkolni Bencének, de arra már nem figyeltem oda amikor bejelentették ki fog játszani. Ennek, és a csodás időjárásnak köszönhetően én becsületesen végigkiabáltam a meccset azt hajtogatva hogy hajrá Bence hajrá Bence, és nem is értettem a körülöttem állók miért sandítanak rám olyan furcsán. Hát, nem korábban mint a meccs után lett előttem is tiszta a felállás, ugyanis a piros foltok között nem véletlenül nem találtam a fiút - csupán csereként várakozott. Kííínos.
- Ó hogy az a Sára! - nyilvánulok meg nagyon értelmesen, miközben ütőt tartó kezemmel a homlokomra csapok - Hát én meg nem sokat láttam abból mi folyt a pályán. Gondolom nektek is elég pocsék lehetett abban a monszunban játszani - indulok rá nevetve a felém küldött gurkóra. Jobbra húzom seprűm nyelét, a labda útjára merőleges irányba fordulva állom útját a vasgolyónak. Két kézbe fogott ütővel pattintom kicsit magam elé, majd egy mély levegőt véve pofozok bele, lentebb mint terveztem. - Hupsz, bocsi bocsi - küldöm elnézésem a labda után, ami valószínűleg jóval ívesebben közelíti meg Sárát mint azt kényelmes lenne fogadni. Önkéntelenül rázok egyet jobb kezemen, ahogy a rég tapasztalt bizsegés felfut a vállamig, és kicsit ujjaimat is megmozgatom az ütő markolatán.
- Igen - rázok hátra pár tincset az arcomból - vicces volt, mondjuk elég sokat bénáztam közben. Nem nyertünk egy meccset sem az idényben, de tapasztalatszerzésnek nem volt rossz - teszem hozzá picit elhalványuló mosollyal, vállat vonva. - Majd a köviben!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

- Persze, persze - legyintek nevetve, hiszen tényleg nem fáj, elvégre csak egy kis gumilabdáról van itt szó. Nem direkt csinálom egyébként, szimplán tényleg nem az én asztalom a labdák elkapása. Előbb érzek késztetést rá hogy elüssek egy felém repülő tárgyat minthogy elkapjam, ez az igazság. Uh, ez mondjuk nem is mindig szerencsés, gondoljunk csak arra a pillanatra amikor VHT-n egy csapattársamnak jó ötletnek tűnt felém _dobni_ a feltörendő tojást. Két kérdésem van. Egy, miért ítéli meg úgy bárki hogy én vagyok a legmegfelelőbb ember a tojástörésre? Mármint ha én csinálom tuti hogy héj is kerül a tálba, szóval tökre nem jó ötlet a dolog... Na meg aztán a másik kérdés, ami vicces de még bennem is előbb merült fel eszerint mint a rellonos lányban: miért dobálja a tojást? Ha valamiről akkor a tojásról csak tudja mindenki milyen tÖrÉKeNy... Na lényeg a lényeg, a felém repülő hozzávalót úgy ahogy volt, reflexből ütöttem vissza a feladónak, és a következő dolog amire emlékszem az már csak a tojássárgájától csillogó szemeinek meglepett pislogása. Hát, azóta sem állt velem szóba, hiába bizonygattam én, hogy nem direkt volt a dolog.

Nem tudom eldönteni hogy meglep-e vagy sem a válasza.
- Nem gond, Nyálka úgyis kikészülne ha még egy terelő akarná elvenni a lehetőségét a játéktól - kacagok fel ahogy magam elé képzelem a fiú Nyálka arcát amikor közlöm vele, hogy azért nem jétszhat, mert Riza terel majd... Pff, zseniális, egyszer viccből lehet bedobom, csak hogy megnézzem milyen arcot vág rá. Na mondjuk a lányt nem szívesen tenném ki a haragjának... Legyen Nyali bármilyen bolond is, ütni sajnos tényleg tud.
Összehúzott szemöldökkel hallgatom amit mond, de nem reagálom le. Van benne valami fura, abban ahogy beszél... Rá akarok kérdezni, de nem így, nem kiabálva. - Persze - kiáltok át válaszul, majd miután beleöklözök egyet a nekem dobott labdára, a guruló pöttyöst követve visszasétálok Rizához.
- Azt ugye tudod - kezdek bele bizonytalanul -, hogy nem kell választanod? Ne érezd magad kényszerítve semmire Riza, ha félsz, ha nem szeretnéd, ha nem is igazán érdekel, nem történik semmi ha végül mégsem játszol. Persze nem lebeszélni akarlak nehogy azt hidd, én nagyon boldog lennék ha együtt játszhatnék veled, de nincs feléd támasztva semmiféle elvárás vagy ilyesmi. Akkor játssz ha szeretnél is. - Kezemmel finoman elimítok egy tincset a füle mögé, nem rejtem el az arcomra kiülni kívánkozó aggodalmas kis mosolyt. Nem tudom, hogy ezek a szavak segítenek-e neki, vagy csak rontok a helyzeten, de ha magamból indulok ki, én mindig szeretem tudni hogy van választási lehetőségem. Nem szeretem ha sarokba szprítva érzem magam, ha meg kell felelnem valakinek vagy valaminek... Bár Riza nem én vagyok, hátha a nemet mondás lehetőségétől felbátorodik majd az igenre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Sára

Az ütőm és a homlokom fájdalmas találkozását figyelmen kívül hagyva örülök a fejemnek, hogy rájöttem a titok nyitjára. Szavaimat nem fejtem ki bővebben, eszembe sem jut, hogy ezzel esetleg zavart kelthetnék a lányban, belső monológom olyan gyorsan pörög le fejemben, hogy beszélni már eszembe sem jut rednesen.
Nevetve csóválom meg fejem a válaszára, és a szavak mögé rejtett keserű humorra. Legközelebb egyenesen csukott szemmel fogok pályára lépni, és majd az ösztöneimre hagyatkozva próbálok meg nem leütődni két pillanatka alatt. Lol, lehet még jobban is menne... Oké, ez csúnya volt. Maga az ötlet viszont megmarad a fejemben, ez a vaksiskodós játék még vicces is lehetne egy edzésen. Jó, valószínűleg elég nagy káoszba torkollana, de amióta nem veszek részt a csapat gyakorlataiban, csak a pálya széléről figyelek, könnyebben kitalálok nekik szemét feladatokat. Ezt valószínűleg csúnyán vissza fogom még kapni amikor visszatérek az edzésekhez (vajon mikor lett a hából amikor?), és fogom én még szidni az ötleteimet, de azért... Lehet bedobom a közösbe. Oké, gurkó nélkül, mert azért nem akarok megölni senkit.
- De legalább nincs rajtuk akkora nyomás, mert őket is alig lehet látni - szépítek kicsit a borús leíráson, és ebből talán picit az is lejön mi a legnemkedvencebb részem a kviddicsben: a közönség.
- Sajnálom - biggyednek le ajkaim szavaira, na nem azért mert meglep, hogy nem nyertek egy meccset sem, arról tudtam, inkább azért mert jól láthatóan frusztrálta az a meccs amin részt vett. Mivel tényleg nem láttam belőle sokat, és egyre inkább az derül ki hogy amit láttam is félreértelmeztem (két emberben voltam biztos, nem nehéz megtippelni, igen, az örzőkre gondolok), fogalmam sincs mire érti a vicc kategóriát, és valószínűleg soha nem is fogom már megtudni. Sára mozdulatait követve én is kevésbé helyhez kötötten kezdek gondolkodni, az érkező gurkóra kicsit rárepülök, majd elütése után visszább gyors hátraarccal veszem fel újra a korábbi távolságot köztünk.
- Pedig szívesen játszottam volna veled is - vágom rá mosolyogva visszafordulás után, majd a félreérthetőséget észrevéve gyorsan helyesbítek - azaz ellened.
Lábamat lecsúsztatom a tartókról, kiegyenesedve lóbálom őket előre-hátra, de még bokáim összeütögetésével is van szerencsém szórakozni kicsit a gurkó érkezése előtt.
- Pont ezen gondolkodtam valamelyik nap, hogy igazából mi olyan fárasztó a sima repülgetésben? Mármint persze nem a terelésre gondolok, azt értem, csak arra amikor reppenünk ide-oda. Hiszen olyankor lényegében csak ülünk - töprengek hangosan. Igazból már jóval korábban is gondolkodtam ezen, és bár választ még nem, összeesküvés-elméletet rengeteget agyaltam már ki.