Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

Márk és Mihail
február 14.

Én tényleg, csupán csendes megfigyelője terveztem lenni ennek a kis beszélgetésnek, gondolván biztos a mai nappal kapcsolatban akarnak kitalálni valamit. Lett volna valamiféle fennakadás, amit én észre sem vettem? Ú, lehet, hogy egy komplett bűntényről maradtam le? Fülelek, azonban úgy néz ki hiába, nem tudok meg semmiféle érdekes információmorzsát. Nos, ez úgy tűnik Márkot is zavarja, mégis, Mihailra mintha semmi hatással nem lenne frusztrációja... rám, a vélamágia viszont annál inkább. Nem tudom, nem veszem észre, hogy így szórakozik velem, bár máskor, ha csak ketten lennénk Márkkal, mostanra kicsacsogtam volna magmaból az egész napot, elejétől a végéig. Például, hogy ebédnél véletlenül összecseréltem a tányérom a mellettem ülővel, aki így a megcukrozott pörköltbe evett bele, és köpte ki majdnem; ettől persze a szembenülő elfintorodott, csakhogy teli szájjal, a húsleves meg az ölébe csorgott, ezen én elkezdtem kacagni, és ahogy az asztalra csaptam, véletlen felpattintottam a kanalmat, az pedig szépen placcs, elmerült középen a tálban. Na. Örülsz, Márk, hogy ideért az elnök, vagy inkább szeretnél még ilyen sztorikat?
Jelenleg viszont csupán zavartan pislogok, helyemen ülve ficergek s arcomon jól ismert mosolyom igazán ismeretes változata díszeleg, főleg amikor még becézgetni is elkezd. Eddig nem töltöttem vele sok időt, jó, persze nyilván tudom ki, de nem mozgunk sokat egyszerre. Meg aztán, maximum küldöncnek lennék jó közöttük, de ott is csak akkor ha nincs fontos infó - hiszen azokat természetesen rendre elfelejteném.
- Ő - is tud aranyos lenni, mondanám, de nyelvem belegabalyodik a szavakba, ahogy csupán lefagyva nézek a mellettem ülőre, szinte meg sem hallva a külvilágot. Márk mit válaszol? Nem tudom, hallom, de nem fogom fel, odáig jutok csupán el, hogy tátott szám becsukjam, a terítőt birizgáló ujjaimat pedig ölembe húzzam. Elkerekedett szemekkel, egyre lassuló gondolatokkal bámulom Mihailt, miközben bokáimat széklábaim mögé akasztom. Nem tudom mi történik, de fel sem tűnik, hogy egyáltalán bármi nem normális, az egyébként is mindig csivitteljes Masafejhangok most kicsit koncentráltabbak. Mihailra. Én, a szobanövény, a pirosló szobanövény.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Elisabeth Shanes Előkészítő Mágusiskola és Óvoda → Udvar

- Tetőcserép - fűzöm a következő gyöngyöt a szóláncra egy hullámos vigyorvonal felfestése közben. Orromon már ott is díszeleg egy pöttynyi sárga, kézfejemre pedig a mellettem pingáló Kornél (Kornél? Kornél.) már nem volt rest felvázolni egy imresszionista dinoszauruszt. Egyesek talán alaktalan zöld pacának nézhetnék ezt az igen aranyos triceratopszt, de tekintve, hogy az én kézügyességem is hasonló szinten mozog, mint az ötévesé... Nos igen, ennek is vannak előnyei, legalább nem szomorítok el egyetlen csemetét sem. Oké. Lehet, hogy egy icipici legilimencia is a segítségemre volt, mikor éppen óriási csillogó szemekkel kérdezte, felismerem-e mit festett.
- Szerinted zöld, vagy kék nyelve legyen a macskának? - kérdem Márkot, hogy segítsen eme borzalmasan nehéz döntésben. - Egyrészről logikus lenne a zöld, mert az előző tojáson spenótos ubisalit evett, de nem nézne ki egészségtelenül? - biccentem oldalra fejem, miközben végigpillantok a többi, már félkészen előttem heverő tojáson. Próbált már bárki így képregényt rajzolni? Eskü viccesebb, mint simán papírra! Hümmögve dörzsölöm meg a nózimat, elmaszatolva a sárgában némi fehéret is, azonban hiába érzem magamon a festéket, nem érzek kényszert rá, hogy lemossam, jól van az ott. Sőt, egészen vicces, olyan bohókás, színes tavaszias, kifestem magam is a tojások mellett. Úú, megcsináljam vagy ne csináljam, megcsináljam, vagy ne csináljam...? Megcsinálom. Vasárnap befestem magam, és elbújok valahol a körletben míg meg nem találnak. Illetve eh, ahhoz korán kéne kelni, elfestem meg bújtatom magam szombat este, aztán maximum rámtalálnak idejekorán. Zseni vagyok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Alagsor → Bájital-labor

Felismerek ugyan ilyen-olyan jeleket a hozzávalók jellemzésénél, ami alapján illene már rosszra gondolnom, s kicsivel szkeptikusabban hozzáállnom a dologhoz, netalán-tán rákérdezni mi is lesz ez, de mégis, ha sejtésem igaznak bizonyulna - már egyáltalán az, hogy mivel kapcsolatos az egész (szeretlek virágnyelv) -, inkább nem is akarom tudni. Nemi vágy, spe-, nem, inkább tényleg nem gondolok bele, biztosan csak félreértek valahol valamit. Elvégre miért főzne bármi ilyesmit a Tanárnő?
- Jóó, rendben - veszek egy mély levegőt a felszólításra, s szépen magam mellé rendezem addig csepengő-csapongó végtagjaimat. Fegyelmezetten, fegyelmezetten. Tekintetem ide-oda repked a hozzávalók és a nő között, figyelek, felkészülök mindenhogy, ahogy csak lehetséges. Természetesen izgatottságom továbbra is jelen van, csupán az egyetlen megjelenési formája amit engedek, az egy nagy, széles vigyor. Laborbiztos verzió. Bólintok, már mondata közben, hiszen eddig ismerős a történet, nyilván tudnunk kell mivel dolgozom ahhoz, hogy hasznos lehessek.
- Hát felismerem, azért vannak ideír- jahogy fizikailag az asztalon - pár másodperces néma csend. Na akkor elölről, és kicsit lassabban, megfontoltabban. A receptet felemelem, s a szövegben haladva szép sorjában rámutatok mindenre. - Duriánpaszta, rigópohár-tinktúra, olívaolaj, fenyőszurok, kumkvatlé, bluggyhalikra - sorolom végig a könnyűeket, majd a három porhoz közelebb hajolok, s tippelek, ezekben már nem vagyok olyan biztos. - Puira muama, fehér nyúl szőr, streeler-ház?
Hangomon hallatszik, hogy kételkedek, de nem is igyekszem titkolni, elvégre nem gyakran (sőt...) használt alapanyagok ezek, nem találkoztam még a nyuszin kívül semelyikkel, neki pedig tudnia kell, ha van valami, amiben nem vagyok teljesen biztos.
- Van egy pár amit most látok először. Azt tudom, hogy például a kumkvatlé és az olaj nem kényes, de most átfutottam - emelem fel a lapot -, és igyekeztem megjegyezni mi az amire nagyon oda kell figyelni, mert kiemelten veszélyes. A papucs, és a streeler, leginkább.
Hangom a végére kérdőre vált, ahogy félrebiccent fejjel várom, hogyan reagál, hiszen ha szeretné, bele tudok menni részletesebben is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

miután mindenki elaludt - csak én álmodom ébren

Magam előtt is tagadni akarom, hogy kimondtam ezeket a szavakat. Még ha eddig lett is volna bennem elég erő ahhoz, hogy őt figyeljem, lássam rezdüléseit, ez most biztosan elhagy, szemeimet szorosan zárom össze, míg belül csak annyit mantrázok, maradj csöndben, maradj csöndben. Nem mondhatnék ilyeneket. Nem érezhetnék ilyeneket. Nem bizonytalannak kéne lennem, hanem azt mondani, hogy az az este valamiféle groteszk, félresikerült játék volt, de... De ha egyszer nem így van? Elütöm gondolataimat, kényszerítem, hogy ne folytassam a gondolatmenetet, mint tettem eddig valahányszor, mikor megzavart. Nekem magamnak kényelmesebb lett volna, ha nem akarjuk megbeszélni, és miket mondok, még most sem akarom, nem tudom elképzelni, hogy ez bárhogy is jól alakulna, bármennyivel is könnyedebb lélekkel jöjjek ki ebből, mint amilyennel beleugrottam. Belelöktek. Kérem a karúszóimat.
Értetlenség, döbbenet, és valamiféle megbántottság keverékével nézek fel, elnyomva magamban a kitörni készülő horkantást. Igen, tudom, hogy technikailag nem rohantál le, de nem csak veled kellett volna megküzdjek ott, hanem magam- mármint. Nem. Pont az ilyen apróságokat kellene jó mélyre száműznöm magamban. Állkapcsom megfeszül, ahogy fogaimat összeszorítom, a kis húzódást, és jobb fülemben érzett pattanást kihasználva próbálok nem alásüppedni bűntudatom fekete, mérgesen kavargó mocsarában. Majd ha elment. - Nem így értettem - nyelek egyet végül, de nem fejtem ki, túl azon, hogy nem tudnám, egész biztos, hogy nem akarnám, hiszen ahhoz bele kéne gondolni, amit sem most, sem máskor nem akarok.
Figyelem őt, keserű mosoly húzódik ajkaimra kérdése nyomán. Bizonytalan, a felvetés jó, válaszom pedig természetesen nekem sincs. Honnan lenne? - Tíz miatyánk és öt nem tudom mi a másik - húzok színtelen mosolyt arcomra, azonban nem is próbálok úgy csinálni mintha igazi lenne, inkább azt a "fogalmam sincs te, honnan tudnám" energiát árasztja, amit nem gondoltam volna, hogy valaha érezni fogok majd. Eddig mindenre volt válaszom, vagy jó, vagy helyes, most mégis, a legtöbb amit tehetek, az az, ha visszadobom a labdát. - Kéne semmit. Mit szeretnél tenni? Mit tudsz tenni? - ezek után a vizsgaidőszak kutyafüle. Ott léteznek a válaszok amiket keresek, készen, megfogalmazva vagy az egyik füzetben, vagy a másik könyvben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Elisabeth Shanes Előkészítő Mágusiskola és Óvoda → Udvar

Ajkamat csücsörítve bólogatok lassan, mint azok a műkutyák a kalaptartókon. Bár eredetileg vizuálisan akartam kifejezni mindent, elképzeltem milyen menő ábrázolások lesznek itt kérem, lehet jobban járok, ha Márk javaslatát követve könnyítek a szinten. Végülis, az a célom, hogy ha húsz év múlva ránézek erre a tojásra (úgyse fogok, mert addig hatszor összetöröm ripityára), akkor is értsem a mondanivalóját (a mijét? lol), a szituációt, és én se gondoljam betegnek a cicát... jó, odaírom. Még bólintok is egyet, ahogy magamban megszületik az elhatározás. - Írok valami ilyesmit, meglátjuk mennyi fér ki - veszem át mosolyogva a filcet. - Köszönöööm - toldom meg, miközben a fogaimmal lekupakolva már próbálgatom is, hogy ha ilyen pici mozdulatokkal írok rá, akkor vajon kiférne-e az, hogy...
- Igazából gondoltam arra is, hogy két nyelvet rajzolok, tudod ilyen villásan, egyik zöld másik kék, de az lehet már túlzás lenne - hümmögök magam elé, még mindig nem érintve hozzá a filc hegyét a felszínhez. Nem merem, még.. még.. szépnek kell lennie na.
- Tudom, de még nem eléggé - dalolom felhívására, s rögtön, hogy lássa nem szándékozom ma tiszta maradni, bal csuklóm belső oldalára kanyarintok egy apró fekete szívecskét. Tívetke. Szíveszke. Tivetetetetetkeee. Ja, mi, ipszilon? - a világ legnagyobb átverése, hogy az ipszilont nem ipszilonnal írják - horkanok fel, és már születik is meg fejemben a következő szavam. - Napocska.
Érdeklődve pislogok át Márk elé, szemrevételezve mit zsákmányolt magának, s érzem, hogy másik oldalamon Kornél is közelebb dől kíváncsian, mi is lehet a bátyám újabb ötlete.
- Azt hiszemmmm - nyújtom el -, legalábbis én még a nyers tojással dobálásnak is jobban örülnék, khm, célzás, khm; de ez a verses ötlet nagyon szép, tetszik, biztos értékelni fogja - lágyul el tekintetem, s picit, egészen picit felé mozdulok, vállammal meglökve picit az övét. No nem kell félni, arra azért figyelek, hogy ne olyankor tegyem amikor éppen ír, ez csak egy ilyen "nem ölellek át, mert tiszta festék vagyok, és nem szereted ha csüngök rajtad, de azért awwwh" taszítás.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

A korábban véget érő óra, és a hosszú szünet csakis a Joghurtos Sajtburger Istenének áldása lehet. Még szinte fel sem fogom igazán milyen szerencsém van, már repülök is ki az ajtón, természetesen mindenki mással együtt. Látom, hogy sokan mennek ki szünetre a rétre, de hah, amatőrök! Úgy lesz a leghosszabb a pihenőidő, ha már most fogom magam, odamegyek a következő óra helyszínére, bevágom magam egy ablakpárkányba, és mint valami gekkó, gyik, egye nyuszifüle, szépen barnulgatok az üveg mögött, bámulva ahogy a többiek köpköveznek, vagy épp kiverik egymás fogát a frizbivel. Tervem egyelőre csodálatosan halad, szökdécselve közelítem meg a legnaposabbnak tetsző párkányt, hogy aztán táskámat a fal mellé dobva csak finoman és nőiesen eresztve nyújtózzak ki kicsit. Ingem kiszalad szoknyám alól, és ahogy jobbra-balra egyaránt kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat hasam is kivillan egy-egy pillanatra. De hát olyan meleg van, nem vehetek fel trikót már, itt a tavasz, aztán mindjárt a nyár... Úgysem látta senki, ha meg mégis, akkor majd elbujdosok remetének, a... Hm. Még mindig csak a hasamról van szó, miért lovallom bele magam ennyire? Na mindegy.
Nyakamat kiroppantva tolom fel magam, hogy aztán megfordulva elnyúljak, lehunyt szemmel élvezve a bőrömet csiklandozó napsugarakat. Aaaah, tényleg macskának kellett volna születnem. Észrevétlenül lassul le a légzésem, ahogy a kastély viszonylagos csendje (hiszen mindenhol máshol még óra van) körbeölel, érzem, ahogy minden szusszanásomnál egy apró gyertyaláng-szín tincs megcsiklandozza orromat. Talán el is pilledek kicsit, hasamon keresztezett ujjaim békésen fonódnak egymásba miközben kicsit lejjebb csúszok, teljesen kizoomolva a valóságból. Talán táncolok, valaki vezet, de minden olyan fényes, hogy se az alakokat, se a helyszínt nem tudom kivenni. Vagy talán itt is csukva van a szemem? A halk zene egyszerre fülbemászó, és szorul teljesen háttérbe, csak két meleg tenyeret érzek, egyet bal lapockámon, egyet jobb kezem alatt. Sodródok, lassan, ráérősen, álmom seszínű ruhámmal együtt fodrozódik körülöttem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Alagsor → Bájital-labor

Néha vannak olyan különleges pillanataim, amikor éppenséggel kivételesen tudok koncentrálni, figyelni, memorizálni. Most is, ahogy bólint válaszaimra, majd kijavít, úgy figyelek, mintha az életem múlna rajta. Bólintok, elfogadva a hibámat, és kicsit ismét közelebb hajolok, keresve az apró különbségeket amik alapján legközelebb már remélhetőleg jól meg tudom majd különböztetni az anyagokat egymástól. Mivel tippeltem, nem is lep meg, hogy rontottam benne, sőt, talán jobb ha tudja, hogy nem ismerem fel őket, mintha szerencsém van, és azt hiszi magabiztos vagyok... majd elrontom.
A kérdést előbb végiggondolom, nem csak úgy rávágom azt, ami legelőször eszembe jutna. VÍZ. Inkább először szemügyre veszem a receptet, hátha rejlik benne valamiféle válasz, amire magamtól nem gondolnék, mégis itt van segítségként az orrom előtt. - Citromlével - szúrom is ki rögtön a Puira Muamánál, s miközben tekintetem oldalra siklik a papíron tovább is gondolom a kérdést. - Illetve gondolom itt a citromsavon van a hangsúly, szóval ugyanígy jók lehetnek hasonló jellegű dolgok is - pillantok fel Elenyára, hogy lássam, jól gondolkodom-e.
- Szóval simán lehet, hogy mindent jól csinálunk, mégis a nyakunkra robban? - kérdezek vissza, összehúzott szemmel méregetve a kis üvegcsét. - Adom - szalad vigyorra a szám, közben pedig lejátszódik előttem, ahogy Yzma kiönti a hiperrózsaszín lötyit a robbanás kíséretében elcsoffadó virágra. Elég menőn hangzik azért, valljuk be. Rugózva emelem tekintetem a plafonra, hogy gyorsan átgondoljam, mindent tudok-e amit kell, míg végül halk hümmögéssel rázom magam készre.
- Egyelőre nincs, ha bármi eszembe jut, majd felteszem - helyezem az asztalra receptem saját példányát, felhúzom a furcsa de kötelező iskolai kesztyűvackot... Kezdhetjük!
- Inkább magamtól jöjjek rá mivel segíthetek, és dolgozzak be a keze alá, vagy csak azt csináljam amit mond? - biccen oldalra lábfejem, várva, hogyan tehetem magam hasznossá. Tudom, hogy van aki az előbbit szereti, van aki utóbbit, nekem igazából jobban testhezálló lenne ha belevágok a közepébe, de nem akarok elrontani semmit. Arról nem is beszélve, hogy még alig ismerem őt, szeretnék alkalmazkodni hozzá, aztán ez vagy sikerül majd, vagy nem. Ahhoz, hogy valamit jól csinálj, előbb el kell rontanod ezerszer. Uhhnn, mondjuk remélem ez erre a bájitalra most nem lesz igaz, kéne egy kis sikerélmény.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

miután mindenki elaludt - csak én álmodom ébren

Úgy értettem vonzottál magad felé, erővel kellett megtartanom a nyakam, hogy arcom ne simuljon a tenyeredbe. Úgy értettem, hogy hiába suhant át az agyamon minden ok arra, hogy miért kéne ellépnem, kíváncsi voltam mi történik ha mégsem teszem meg. Furcsa voltál, vonásaid gyengédek, mások, finomak; figyeltél rám, egyre közelebb és közelebb léptél, vontál magadhoz. Míg egyik pillanatban az lett volna furcsa ha eltollak, a másikban már az lett az, hogy nem teszem, belezavarodtam a fejemen átfutó miértekbe, mi történikekbe, és csak téged tudtalak nézni. Vártam. Talán nem hittem mi folyik ott, nem értettem miért bánsz velem úgy, ahogy, de...
De nem lett volna szabad hagynom. Tudom. Hidd el, pontosan tudom.
- Ne bánts - suttogom halkan, megtagadva a válaszadást, hiszen nem, ezt nem akarnám kimondani. Nem is tudnám - de még megmutatni sem. Kérdése váratlanul ér, elsőre nem is nagyon tudok mit kezdeni vele, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az apró, de a kialakult helyzeten mégis oldó válaszom; ami valójában nem is válasz semmire. Felszusszanok, ahogy halványan ugyan de elmosolyodik, mégis ez nem más csupán mint egy mély levegő, amit kénytelen vagyok beiktatni mielőtt igazán veszélyes vizekbe buknék alá.
Hát akkor min múlik? Visszakérdezésem készen áll, mégis a tokromra forr, ahogy egy újabb mondata, mikor azt hinném már végzett, még közénk feszül. - Őszintén nem értelek - bukik ki belőlem egy hitetlen, vérszegény nevetésféleség, miközben ujjaim hajamba túrnak. MI AZ, hogy akarunk-e úgy tenni? Eddig azt hangoztatta, hogy bájital így, bájital úgy, az egész az én hibám, mert mégis hogyan engedhettem! Bocsánat, de ez nem úgy hangzik, mintha ANNYIRA zavarna! Ha ezt ki tudnám mondani hangosan, ugye...
Lassan rázom meg a fejem, hogy pírommal együtt gyorsuló szívdobogásom - hagyd abba - is leküzdjem, de valahol itt zavart össze annyira, hogy feladjam az egészet. Nem értem őt. Nem tudom, hogy egyáltalán akarom-e már érteni. Még mindig tekintetébe meredve csúsztatom le tenyereimet a nyakamhoz, ujjaim kifeszítve támasztják ki az állam, balom mutatóujjának körme egészen bőrömbe nyomódik. Nem bánom.
- Nem - szökik ki belőlem olyan könnyedén, lágyan és tisztán a szó, mintha csupán egy kiskutyára mondtam volna azt, hogy cuki. - Nem. Nem tudnánk, és nem is akarhatunk úgy tenni mintha meg sem történt volna, elvégre hibáztunk - nyomom meg keményen az utolsó szót - nem söpörhetjük szőnyeg alá a botlásainkat. - És ismét. Hiba, botlás, malőr, baklövés, ragozhatnám pirkadatig. Meddig soroljam, hogy magamra hagyj, és ne bánts tovább? - Ezért mondtam, hogy a legegyszerűbb, ha nem beszélünk róla. - Továbbmegyek. - Ha nem beszélünk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

miután mindenki elaludt - csak én álmodom ébren

Én sem értem őt, ő sem ért engem. Erősebb fal feszül közénk az ajtónál, amin át először hallottam a hangját, vagy annál a másiknál amin keresztül egy kihalt folyosó kellős közepén szaladtam bele mellkasába. Eddig mindkettőt a véletlen hordta az utunkba, de ezt most mi magunk csapjuk be, és helyezzük zárába a kulcsot. Logikus lehetne, hogy akkor itt és most visszakérdezzek, hogy mit nem ért, megtehetném, hogy most én szegezem neki mindazt amit tudni szeretnék, de mégsem teszem, nyelvemre harapva burkolózok némaságba. Kellemetlenül feszengek attól, ahogy rám néz, azt mégis jobban utálom mikor pillantása rólam inkább az ágyneműre siklik. Rosszul érzem magam a helyzetben, a kérdéseinkkel, válaszaink nélkül, egyszerre szeretnék mindent elordítani ami feszít, és fogni be a számat, nehogy véletlenül is megtehessem ezt.
Nem tudom, hogy ki beszél belőlem, ki mondja ilyen lágyan ki azokat a szavakat amikről legszívesebben tudomást sem vennék. De hát ez a logikus nem? Ha folyton csak bántom, minek? Hiába szeretnék erősnek és határozottnak tűnni, abban a pillanatban, ahogy utolsó szavam elhangzik, egy pillanatra lehunyom a szemem. Nyelvem szájpadlásomnak nyomódik, és hiába nem mozdultam már mióta, egy pillanatra mégis mintha megszédülnék. Lehet csak a kviddics, biztos csak a kviddics. Eddig mindig győzedelmes vigyorra görbült a szám, ha elismerték az igazamat, de bármit megadnék azért, hogy most azt mondja hülyeség volt, és márpedig ő innen nem tágít, amíg el nem oszlik közülünk a feszültség. Ez azt jelentené, hogy máris megbántam?
És még mindig nem mondok egy szót sem. Mélyebben veszek levegőt a szokottnál, ujjaim belemarkolnak a takarómba, talán így állva meg, hogy felé kapjak... De nem szólok utána. Szomorú mosolyát nem tudom viszonozni, így szinte mozdulatlanul, elkerekedett szemekkel, mint aki kísértetet látott nézem ahogy feláll, és elindul. Mondanék valamit, bármit, mégsem teszem. A legjobb, ha nem is beszélünk. Ha nem beszélünk. Ahogy megszűnik a csendharang, hirtelen ezer dolog jut eszembe, amit így már nem tehetek meg, énekelhetnék neki megint, hogy felidegesítsem mint még soha senkit, hozzávághatnám a párnám, kiabálhatnék utána bármi meghökkentőt, vagy furcsát... Lehet, hogy lassúságom a szerencsém, így nem tehetek olyat amit később megbánnék. Tekintetem hátára tapad, szám megrándul, ahogy jobbulást kíván - köszönöm -, hallgatom távolodó lépteit. A plüssgurkó a székén árválkodik, mégsem nyúlok érte; egyrészt mert fáj, másrészt meg mert... Nem ő az akit közelebb szeretnék tudni magamhoz. Hol rontottam el ennyire? Rég nem a lépcsőházban. Szinte hallom, ahogy elfordítom a kulcsot abban a bizonyos zárban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Könnyű, libegős minden léptem, és talán mintha friss, halványan érezhető akácillat is keringne körülöttünk. Szemem lehunyva csak érzek, nem nézek semerre, a ritmust is odabent hallom, nem kívülről szól. Arcom az ég felé fordul, mint késve érő napraforgó tányérja tenné, miközben halkan szusszanok, mégis fáradhatatlanul lépkedve tovább. Orrom rezdül meg először a finom ébresztőre, fújok egy rövidet, szempilláim is megrebbennek vele egyszerre. Lassan lebegek ki az álomból, de jó hangulatát, finomságát húzom magammal, mosolyom kiül az arcomra már azelőtt, hogy laposakat pislogva lassan ráfókuszálnék a mellettem megtorpanó szöszke lány arcára. Mély levegőt véve nyújtózom egyet, félig-meddig beleásítva a végébe, s ujjaimmal megdörgölöm arcomat, hogy felpezsdítsem agytekervényeimet. - Szia Lau - húzódik szélesebbre mosolyom, miközben hátrébb csúszok, félfekvő pozícióm helyett immár teljesen ülve hunyorogva a mellettem állóra. - Be kellene tiltani a hétfőket, milyen galádság már tőlük, hogy léteznek - értek egyet kicsit még kásás hangon. - Tök szépet álmodtam, táncoltam és meleg és fényes volt… szerinted mikor kezdünk el gyakorolni a végzős bálra?
Talán meglepem a kérdéssel, ami csak így eszembe jut, talán nem, mindenesetre így, kora reggel nem fékezem meg csapongó gondolataimat (jó, máskor sem), és elmélkedésem hangosan is hallhatóvá válik. Amúgy nem is tudom, szoktak egyáltalán gyakorolni, vagy csak így ki leszünk lökve, hogy táncoljatok és jó napot? Brr, azért az kicsit durva lenne, inkább nem szeretném.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Elisabeth Shanes Előkészítő Mágusiskola és Óvoda → Udvar

Mintha egy nagyon komoly, fontos és megismételhetetlen dolgozat részletein gondolkoznék, olyan szigorú arccal meredek szerencsétlen tojásra, próbálva eldönteni a villás nyelv rontana, vagy javítana az ábra minőségén. "Minőségén." - Ó ó ó ó ó ó ó - lelkesedek be azonnal, ahogy egy fél mondat megváltoztatja az elképzeléseimet, és már nézek fel, ki is szúrva a színváltós festéket. - Zseni vaaagy - és ezzel el is dőlt milyenek lesznek majd a csillagok. Attól most tekintsünk el, hogy nappali tájképet rajzolok, lesznek csillagok, méghozzá narancs és rózsaszín színekben vibrálók, mert ez akad legelőször a kezembe.
Morcosan hunyorogva pislogok fel, én elhiszem, hogy viccesnek gondolja a dolgot, de majd - akkor nevess, ha utána festékesen szaladgálok a nyomodban, és mindenedet összekenve ölelgetlek szét a folyosó közepén.
Belemerülök a nagy csillagpöttyözésbe, így hümmögve várom a szót amire reagálnom kell. Nem lesznek itt túl sűrűn? Túl ritkán? - Jajj már, hát a festékkel töltött tojás épp olyan rossz ötlet mint a sima festék - nyögök fel, és előre látom a sorsom, ahogy a húsvétot idén Masa helyett egy két lábon járó, csöpögő festékszörny édesíti majd meg. Kornél közben kitalálja mit szeretne, titok, így hát hümmögve elkezdek gondolkodni mit is mondjak a kapott betűmmel. - Hűűha, ká? K mint Karola, ha már témánál vagyunk - vigyorodok el végül, szinte énekelve a szavakat.
- Amúgy nem - komolyodok el kicsit, hogy ne csak a viccből éljünk - szerintem tényleg jó ötlet, nem hiszem, hogy kellemetlennek tartaná. Figyelmes - toldom meg, reményeim szerint meggyőzően, mielőtt magamtól kicsit eltartva megcsodálnám az elkészült művemet. - Szerinted Kócos haza tudja vinni Anyáéknak valahogy úgy, hogy épségben meg is kapják? - hümmögök kételkedve baglyunk képességeiben, majd igazából vállat vonva lerakom a kezemből száradni egy dicső sorozat első tagját, és nyúlok a következő áldozatért. Még csak most kezdek belejönni!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Alagsor → Bájital-labor

Jé, hát néha hasznom is származik abból, ha gondolkozni kezdek, lehet gyakrabban kéne ilyesmire szánnom a fejem! Igyekszem a dicséret ellenére sem túllelkesedni, megpróbálom megtartani magam az izgatott, érdeklődő, de még nem hebehurgya és izgága szinten. Hajjajj, nem mondom, hogy egyszerű. Bólintok a kiegészítésre, magamban utána is ismétlem kétszer, hátha így megragad a fejemben, és legközelebb már csípőből rá tudom majd vágni, ha kérdezik. Nem is olyan csoda, de az ilyen "kiscsoportos" fogalalkozások sokkalta motiválóbban hatnak rám, mint egy óra tenné, jobban figyelek, koncentrálok. Egyébként is könnyebben tanulok olyasmit, amihez élményt vagy emléket köthetek, ugyanígy szeretem a gyakorlati jellegű dolgokat, mint amilyennek ez a kis bájitalfőzős kaland is kinéz. Azt már megállapítottam magamban, hogy itt leszünk egy darabig, elcsíptem a receptből valami olyasmit, hogy hosszú hosszú időn át rendszeresen kell kavarászni a lötyit, de őszintén? Nem akarom kimondani még magamban sem, elég az hozzá, hogy megjegyeztem és pfej, nem sokat fogunk aludni.
- Jó leszek - emelem magasba kezeimet ártatlanul, és kivételesen nem simlisségem leplezése ezzel a célom - toronyrobbanásból kijutott már bőséggel, nem kívánom újra átélni. Mondjuk vigasztal, hogy nem élném, ha épp mellettünk robbanna be... na most hazudtam, inkább tereljük is tova a témát, mielőtt lesápadok. Bólintok, közelebb lépve, majd ahogy az instrukciót megkapom, neki is látok a munkának. - Máriiiis!
Precízen mérem ki a kért hozzávalót, nem nagyzoló, hű de király vagyok mozdulatokkal, hanem egyszerűen, de annál inkább odafigyelve. Noha erre nem írta emlékeim szerint a recept, hogy apró mennyiségbeli eltérések is katttasztrófákhoz vezethetnek, amennyire csak lehet betartom az előírtakat. Kezem nem remeg meg, elvégre azért több mint négy éve - ha ezt Elenanna hallaná, nevetne - főzök üstben bájitalokat, ha most izgatottabb vagyok is, mint egy kora hajnali bájitaltanon, nem engedem - nem engedhetem -, hogy ez munkám minőségének kárára váljon. - Azt hiszem titokban férfinak születtem, de esküszöm meg nem tudnám mondani mi a különbség a - itt a papírra pillantok, ellenőrizve jót mondok-e mielőtt ténylegesen kiejtem a számon - nyers és a gyapjúfehér között...
Picit arrébb húzódok, hogy ideférjen mellém, de azért szememet meresztve bámulom az üst tartalmát, hátha elcsípem azt a pillanatot amikor elérjük ezt az állítólagos gyapjúszínt.
Amikor Apának kell segíteni valamit, ő mindig arra vár, hogy én adjak oda neki mindent, én találjam ki mit szeretne, miben lehetek hasznos - ezt határozottan nem szeretem, ám a berögződés nem hagy nyugtot, így egy halk - öö - zés után, amit csak azért kezdek, nehogy megzavarjam, inkább belekérdezek mit csináljak, mintsem várok. - Előkészítsem a duriánpasztát és a vizet?
Maximum lepisszeg, vagy azt mondja, hogy még ne. A receptnek ez a része még megy fejből, így hát nem kell elszakítanom pillantásom az üsttől - legalábbis egyelőre nem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

A halvány lámpafényt tompán veri vissza tollam fém csiptetője, azonban nem állok meg bámulni az általa papírra vetülő kis téglalapot, körmölök tovább. Halkan surrog a tollhegy a papíron, ahogy újabb és újabb sort töltök meg a beadandóm szövegével, de írásom kapkodó, maszatos. Tekintetem már nem is a betűket figyeli, úgy írok tovább, hogy közben a tankönyvben lapozok egyet, keresve az információkat. Gyorsabban, gyorsabban, nem leszek kész. Feltűröm ingem ujját, és fél füllel hallom ugyan, hogy reccsen az anyag varrása, de nem zavartatom magam. Oda sem figyelve tűröm be a vékony, kibomlott cérnaszálat, s simítom hátra újra - már vagy ezredszerre - tincseimet. Meleg van, de nem mertem ablakot nyitni, így a polcok rejtekében próbálok minél kevésbé észerevehető lenni.
Az elmúlt időszakban kifejezetten óvatos voltam, nem császkáltam (annyit) éjszaka mint előtte, de teljesen megfeledkeztem erről a beadandóról a szülinapom miatt és... hát, ha nem is időben, de még leadás előtti este eszembe juttatták a többiek. Sötét varázslatok kivédése hm? Jó kis kutatómunka hm? Ehhez egy dolog lenne igazán szükséges, mégpedig az idő, de az meg ugye nekem pont nincs. Nagyon nőiesen hajolok az asztal fölé, lábaim a szék lábai mögé fűzöm, cipőm mellettem hever valahol, ahová vagy egy órával ezelőtt lerúgtam - akkor még nem sértettem szabályt ittlétemmel. Ellenben most... hajjajj. Ezek a könyvek nem találhatók meg a körletben, szóval nincs túl sok választásom, kénytelen vagyok ebből élni. Nem, nem nem, lapozgatom őrült módjára a tankönyvet, majd mikor csalódottan beletörődök, hogy ismét nincs benne az a rész amire szükségem van, felállok és a polcokhoz sietek. Igen, jól gondolod, ezért van előttem még három másik is. Lábujjhegyről próbálom lekalimpálni a vaskos kötetet, kecsegtető címmel, de ne már Masa, ne légy ilyen mugli - leinvitozom.
Nagyot puffan az asztallapon, én pedig elnyomok egy tüsszentést, ahogy kinyitva arcomba kapom legalább egy év porát. Bekönnyező szemekkel dobom le magam újra a székre, felcsapva valahol a kétszázadik oldal környékén, és visszatérek a munkához.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Ezerhétszáztizenhétben nyilvánították megbocsáthatatlannak - eh vagy ez a főbenjáró lenne már és arra fordítsam? Miért csak angolul találom meg amit keresek? Mindegy, nem akadunk fent ezen, mondjuk, hogy főbenjáró, szóval ezerhétszáztizenhétben lett főbenjáró átok a crutiatus a másik kettővel, izé, a jellemzői közé tartozik a nyikorog az ajtó és lábak kopp- oh. OH. Kezem mozdulatlanná dermed a közeledő léptek hangjára, csak hogy aztán még szorgosabb körmölésbe kezdjek fel sem pillanatva. Lábaimat már eresztem le a földre, hogy ha elküldenek még az utolsó pár gondolatot le tudjam írni, amit csak lehet be akarok sűríteni a sorok közé és a fejembe, ám a várttal ellentétben - nem ez történik. Csíkot húzva áll meg kezemben a toll, tarkómon apró pihék bizseregnek fel a hangra, miközben Henrik tovább sétál. Egy pillanatra önkéntelenül is hátára emelem, és ottfelejtem tekintetem, sőt ki tudja meddig bámulnám (pillanatra mi?), ha nem tűnne el a sorok között. Olyan rég szólt hozzám utoljára - teljesen kimegy a fejemből minden a crutiatussal kapcsolatban, bambán meredek a tankönyvre egész addig, míg a szék nem csikordul, s helyet nem foglal.
Ééééééééééééééés azután már az arcát fürkészem. Ujjaim között a toll fel-alá vándorol, hegyének nyomán apró satírozás marad a margón kívül. Nem tudnám jól megfogalmazni mit érzek, sőt mit jól, egyáltalán  nem, de balom idegesen szorul ökölbe, elrejtve remegő zavarom. Nem kérdezem miért nem küld el, őszinén örülök, hogy nem teszi, és nem, nem csak azért, mert muszáj lenne haladni, hanem mert- oh a fene, tényleg. Muszáj lenne haladni.
- Köszönöm - köszörülöm meg végre a torkomat, hosszas késlekedés után, pillantásomat már szegezve is a fejezetre. A hosszas csendességtől hangom kicsit mélyebb a szokottnál, még az én fülemnek is morcos hatást kelt, pedig én tudom, hogy a legőszintébb szó volt ez ami csak lehetett. Ahogy elhallgatok, elindul a fejemben a mi van ha zavarbaejtő szólama, és fejemen egy pillanat alatt szalad át, hogy ez az egy szó hány ezerféleképpen lenne értelmezhető, PLÁNE ezzel a hangsúllyal. - Tényleg - teszem hozzá halkan, de végeredményben lágyabban. Ez már elég barátságosan hangzott? Nem akarok vitát szítani... most olyan mintha... Igen, határozottan olyan, mintha madárlesen ülnék az erdőben, és megjelenne egy fülemüle, én pedig lélegzetvisszafojtva várnék, alig mozdulva, nehogy elriasszam. Mert ezt teszem nem? Elriasztom... Mindig csak elriasztom.
Fekete betűk sárgás alapon, ezt figyeld Masa, ne őt bámuld, kérlek! Légy normális, az ég áldjon meg! - korholom le magam, így egy határozott arcnyönyörgetés után visszakanyarodok saját dolgomhoz, fokozatosan véve fel a korábbi őrült jegyzetelési tempót. Gyorsabban gyorsabban... de igazából valahogy már nem megy olyan gyorsan, valamiért már nem bánom, ha tovább kell ittmaradnom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Vajon lehet érezni a ki nem mondott szavakat? Az az ami megfeszül közöttünk, és addig csípkedi az arcom míg ki nem ül rá egy bolond mosoly? Egy halvány, már-már hitetlen vigyor, amit orrom aljának dörzsölésével próbálok leplezni, ne kapjon rajta, ha esetleg idenézne. Ha egy pár centivel magasabb lennék lábam nem járna ilyen könnyedén és hangtalanul előre-hátra a szék alatt, de így mivel eléggé hátrahúzódtam pont elfér a talpam anélkül, hogy zoknim a padlóhoz érne. Merthogy jár ám, önkéntelenül lelkesülve fel, még arról is elfeledkezem, hogy amúgy menynire fáradt voltam pár perce és mennyire elegem volt mindenből. Hozzám szólt, akkor mégsincs akkora nagy baj nem?
Elég, de komolyan. Rám fagy az önámító, keserű boldogság, kis vésővel feszegetem le az utolsó darabkákat is. Hogy ne lenne baj, csak ámítom magam. Hajam előrehull, egy sóhaj után balom eltökélten mozdul a könyv felé, hogy lapozzon, míg jobbom folytatja tovább a beadandót - de hogy én hol vagyok mindenközben, az nagy talány. Próbálok, komolyan próbálok koncentrálni, hosszú hosszú percek múltán azonban feladom az önámítást. A plafonra nézek, egyszerre nyújtva ki ezzel elgémberedett nyakam és odázva tovább amire készülö- elég már... ha habozok később mitől lesz jobb? Rápillantok. Bár zavarba is jöhetnék, hogy nyíltan bámulni kezdem, most túl ideges vagyok hozzá, ajkamat rágcsálva kelek fel.
Bizonytalan léptekkel megyek közelebb, kezem végighúzom a széktámlák hepehupás csíkján, és az asztalt nem megkerülve megállok vele szemben. Figyelem, majd egy mély levegővégel után csikordul a szék, hogy rákuporodhassak - mégha csak fél fenékkel, felpattanásra készen is. Megköszörülöm a torkom, halkan, de ajkamat rágcsálva várok egy picit, hogy leírhassa ami épp a fejében van. Nem tudom mi erre az alkalmas pillanat, egyáltalán van-e, és csak reménykedni tudok, hogy nem megy el, de... nézem, és várok, majd úgy döntök lesz ami lesz, belekezdek.
- Khm. Én... én sajnálom amit mondtam. Nem kellett volna úgy beszélnem veled, sem elhajtani, és most is tiszteletben akartam tartani a döntésedet, amit akkor hoztál, amikor nem jöttél be odafent és sajnálom, biztos vagyok benne, hogy most is inkább örülnél annak ha nem ültem volna ide, hanem békénhagynálok és folytathatnád, de nem voltam rá képes, én... - nyelek nagyot - megijedtem. Attól ami történt, attól amit gondoltam róla, attól amit gondoltam hogy gondoltál róla és rólam, attól... az egésztől. Megijedtem, féltem a szemedbe nézni utána mert nem tudtam hogyan kellene kezelnem és... - behunyom a szemem, eddigi összevissza hadarásom suttogássá halkul, ahogy készülök rá, hogy elismerjem a dolgot. - Inkább bántani akartalak, csak hogy ne legyen kínos. - Jézus, ez eddig is ilyen borzalmasan önzőn hangzott? Megnyalom kiszáradt ajkaimat, tekintetemet lesütöm ölemben összekulcsolt ujjaimra. - Azt gondoltam, hogy ha úgy megbántalak, hogy többet ne akarj látni az megoldja a dolgot, de... attól még igenis bántottalak, és nem lett volna szabad. Nem akartam, hogy ez legyen - mutatok sután kettőnk közé -, nem... nem gondoltam komolyan amit akkor mondtam, és azóta is bánom, csak... Mindegy, csak bocsánatot akartam kérni. Nem azért, hogy... nem azért ami történt, hanem ahogy beszéltem veled utána. Én... ne haragudj. Most sem akarlak tovább feltartani, de nem akartam, hogy még az én szavaim is fájjanak... mármint lehet nem is jelentettek semmit. Mindegy. Túlkombinálom, valószínűleg nem zavart annyira mint engem, miért is kellett ezt most megint felhozzam...
Felváltva hadarok, és halkulok el, próbálom kimondani ami először eszembe jut, és mégis átgondolni mielőtt még nagyobb galibát okozok. Utolsó mondataimnál már szinte kapaszkodok első tincseimbe, egyszerre próbálva meg elbújni mögöttük, és erőt meríteni ahhoz, hogy ne pattanjak fel azonnal az idegességtől.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Nem lep meg a kedvesnek csak szemellenzővel, várakozónak alvómaszkkal mondható ábrázat, olyan régóta kikívánkoznak már belőlem ezek a szavak, hogy a nyilvánvaló szívesen-nem-látottság ellenére belekezdek. És csak mondom, és mondom, egyre jobban belekavarodva, hogy miközben tőle próbáljak elnézést kérdni, lehetőleg ne véssek rá újabb sebeket. Így is sokkal többet sikerült már ráaggatnom mint amivel a lelkiismeretem el tudna bírni - és már megint minden rólam szól. Tényleg önző vagyok. Halkan dobognak a másodpercek, kórusban a szívverésemmel, csak amíg előbbi egyet, utóbbi legalább ezret számlál. Fogalmam sincs, hogy elég érthetően fogalmaztam-e, hogy javítottam, vagy rontottam a helyzeten, nem tudom érti-e mit szeretnék tudtára adni, sem azt, hogy úgy ért-e mindent, mint ahogyan én teszem. Hiszen alig ismerem - nevetnék fel keserűen - nem csoda, hogy fogalmam sincs. És csak messzebbre löktem magamtól, honnan tudhatnám?
Bizonytalanul pislogok fel rá, ahogy elkezd beszélni, valahol örülök már pusztán annak, hogy nem állt fel, és hagyott itt. Kérdésére bólintok, hiszen leginkább valóban ez lett volna az egész célja, de hogy akkor is képes lettem-e volna így megfogalmazni a dolgokat azt kétlem. Talán akkor még tüskésebb lettem volna. Talán akkor csak megint bántottam volna, talán-... mondjuk ki mondja, hogy nem bántom most is? - Köszönöm - motyogom még miközben beszél, egészen halkan, nem zavarom meg abban amit mond, mégis melléfűzöm. Ami nekem jó. Tényleg értem - azt hiszem -, és próbálok hasonlóképpen rá gondolni, de lehet ehhez én kevés vagyok.
- Én... Én leadtam, mert... Mert azt hittem minél távolabb szeretnél tőlem maradni. Leadtam, hogy ne kelljen azon gondolkodnod, hogy vajon a következő órádat tönkreteszem-e valamivel; vagy hogy ne kelljen felelősséget vállalnod értem; és hát azért, mert ha nem vagy a tanárom... akkor az a múltkori... kevésbé... veszélyes rád nézve.
Bár először határozottnak indul hangom, nem tart ki sokáig, rövidre zárom, gyorsra fogom amit mindeképp úgy érzek, kikívánkozna. A felsorolás végéig nem tudom tartani a szemkontaktust, a lépcsőházas incidens felemlegetésével már nem tudom zavar nélkkül állni pillantását, így zúgó fülekkel sütöm le tekintetem az asztallapra. Mikor a végére érek csupán pár pillanatot habozok, aztán nagyot nyelve, bátortalanul intek felé. - Hogy látod a helyzetet?
Talán megbánom még, hogy feltettem ezt a kérdést, azonban ha ki is fejti, hogy soha többet nem akar látni, nem akarja, hogy közöm legyen hozzá, elege van belőlem, semmirekellőnek tart, és.. és... ilyenek, akkor legközelebb tudni fogom, és majd nem zavarom. Megpróbálom nem zavarni. Rossz vagyok az ilyesmi próbálkozásokban, de ha ezt szeretné mindent elkövetek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Nos, technikailag igen, de nem. Már nyitnám a szám, hogy megmagyarázzam, nem így gondoltam, de nincs egy épkézláb kifogásom, ami legalább számomra elfogadhatónak tűnne. Fogaim kattannak, fejem lehorgasztom, nem küzdök azért, csak hogy enyém lehessen az utolsó szó. Igazad van.
Szomorúan, igen, talán ez írja le legjobban az arcomra kiülő érzelmeket, szomorúan hallgatom válaszát. Azt mondom nem így akartam? Bólintás. Van fogalmam arról, mit akarok? Fejrázás. - El, eljöttél, ott ültél felettem komoran az ágy mellett az éjszaka közepén, miközben konkrétan előtted feküdtem kiterülve, teljesen leszedálva, zavarban és feszengve a meccs miatt. - Keserűen nevetek, épp mielőtt hitetlenkedve ráznám meg a fejem. - Akkor ott arra gondoltam, hogy egyedül szeretnék maradni, és később, mire higgadtan átgondoltam milyen hülyeséget mondtam, már nem tudtam visszaszívni. Igen. Akkor és ott valóban magamra gondoltam - tárom szét a karom -, de a tárgyleadásnál nem. Szerettem az óráidat - vallom be csöndesen, mintegy mellékesen. Épp csak egy apróság, ne is figyelj rám.
Abszolút értetlen fejjel nézek rá, még talán egy rendkívül értelmes "he" is kiszalad amikor azt mondja gyűlölöm, csak hogy ez az egész mélyvörös zavartságba csapjon át a csók ilyetén említésére. Ezer százalék, hogy én ilyet nem mondtam így, ezer százalék, hogy én ilyet nem mondtam így, ezer százalék, ezer... alig tudok figyelni arra amit ezután mond, szemgolyóim mindenhova villannak, csak Henrikre nem. Köhintek. Sőt, ez már rendes köhögés, próbálom rávenni magam, hogy értelmesen megszólaljak, mondjak bármit erre, de hát, nem egyszerű.
- Nem utállak - könyörög tekintetem megértésért - nem akarok játszani, én csak... igen, nem érzem a szavaim súlyát? Lehet. Amikor rájöttem, hogy tényleg nem fogsz hozzám szólni, először nem is értettem - mély levegőt veszek, zsongó gondolataimat próbálva kicsit lecsitítani. Pont a szavaknál, legalább egyszer válaszoljak normális ember módjára is. Nem a csókra. Nemnem. Nem. Remek, most már megint zavarban vagyok. Lassan, őrült lassan fújom ki az eddig benntartott lélegzetet, és minden könyveket pásztázni akaró porcikám ellenére visszavezetem pillantásom az övéibe. - Tudom. Nem tudok veled normálisan beszélni, eddig is ebből volt gond, és bár fogalmam sincs miért van ez így, de biztosan nem azért, mert utálnálak. Olyan vagy, mint- nem, ezt inkább hagyjuk, nincs is rá jó hasonlatom. Egyszerűen csak sajnálom, hogy ezen csúszunk el újra és újra, rajtam meg a szavaimon, ezért kértem bocsánatot, ezért kértem, hogy akkor mondd meg te mit látsz mert őszintén? Továbbra is úgy érzem, hogy valami bajod van velem. Valami ami miatt másképp kezelsz mint azt a rakat másik diákot a folyón vagy az osztályban. És az, hogy megcsókolsz majd később kijelented, hogy bájitaltól volt, és rákérdezel, hogy én akkor miért csókoltam vissza, nem olyan amire...
Hirtelen szakad vége a mondatomnak, a lassan előgyűrűző, értetlenségből táplálkozó indulatot mintha hirtelen elvágták volna. Sóhajtok, ajkamba harpva, hogy hagyjam abba, mielőtt olyat mondok amit megbánnék, megbánna. Megint el akarom marni magam mellől, de nem szeretném megint megbántani, tettem már elégszer. Ne fejezd be amit elkezdtél. Ne fejezd be. - Mindegy.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

De nem akartam látni, hogy elkerülsz. Ezt azonban, már nem mondom ki, hiszen tudom mi lenne rá a válasza - akkor nem kellett volna ezt kérnem tőle. És ez a legrosszabb, hogy igaza lenne, és én is tudnám, hogy igaza lenne. Nem tehetnék ellene semmit, sőt, bármilyen furcsa is erre rádöbbenni, nem is akarnék. Tényleg annyira kétségbeesetten ragaszkodok ehhez a beszélgetéshez, ehhez a pár pillanathoz, hogy minden ésszerű gondolatom ellenére képes lennék elismerni, hogy hibáztam? Kiforgatsz magamból.
- Nem - szakít ki gondolatmenetemből, mire tagadóan megrázom a fejem - egyáltalán nem. Ha utálnálak nem foglalkoznék veled, nem szólnék vissza, nem állnék a sarkamra, nem morognék, nem ülnék ide, nem próbálnám megbeszélni. Ha utálnálak észre se vennél - húzom el a számat, és csak arra tudok gondolni hogy hányszor mehettünk volna el egymás mellett olyan helyzetekben amikből végül aprócska konfliktusok lettek. De vagy nekem volt egy megjegyzésem, vagy neki, és hát talán az már tiszta, hogy egyikünket sem abból a fából faragták, aki ilyen helyzetben meghátrálna. Macska-egér játék? Én szeretnék lenni a macska, az aranyosabb és kevésbé falják fel a mese végén.
Ezúttal rajtam az értetlenkedés sora. Kétkedésem jól leölvasható az arcomról, nem is próbálom takargatni - hát miért piszkál folyton, ha nem azért mert idegesítőnek gondol, és le akar csapni? - Nem tudtam rád úgy gondolni, mint a többi tanáromra - motyogom kelletlenül. Nem tudom, hogy ez most rosszul esik-e neki, nem merek az arcára nézni, de ez az igazság. Nem mint tanárnak akartam bizonyítani a teljesítményemmel, hanem mint embernek, nem mint tanárnak feleseltem vissza, hanem neki. Talán már itt elromlott. - Először egy másik játékos voltál, egyként kezeltelek a többi squadronossal, aztán meg így maradt. Nem mint a tanárom gondolok rád, hanem Ambrózy Henrikként.
Hangom feljebb szökik - és még azt sem mondhatnám rá, hogy észrevétlenül -, ahogy megmozdul. Szemeim elkerekednek, de a várttal ellentétben nem dőlök hátrébb, szoborrá dermedve, levegőt is alig véve próbálom értelmezni mi történik. Egyszerre lesz melegem és sápadok el, próbálom magam nyugodtan tartani és figyelni mit akar mondani. Közel van. Túl közel van. Érzem az illatát, ahogy beszél hozzám a lélegzete az arcomon simít végig, úgy, ahogy ujjai talán sose tennék. Kiugrani készülő szívem próbálom visszanyelni valahová a helyére, de nem megy, ha nem szorítanám le kezem az asztallaphoz, a néma remegés könnyedén tetten érhető lenne ujjaimon. Ha újra megtenné? Ha újra meg- mi? Egy apró, eztnemtudomfeldolgozni nyüsszenés tör fel mellkasomból, de amint ráébredek mi tükröződhet a tekintetemben, egy torokköszörülés kíséretében megszakítom az addigi kínzó szemkontaktust. - Én - hangom még saját magam számára is erőtlenül gyengének hat, de nem is várja meg míg megtalálom a gondolatokat, amiket szélsebesen kikergetett a fejemből. Pakolni kezd. Reszketeg sóhajjal ejtem le az asztallapra a fejem szavai hallatán, és legújabb nyöszörgésem már nem a vágynak hanem a homlokomba nyilalló fájdalomnak tudható be-... állj. Nem a minek?
- Maradj - pattanok fel, mint akibe rugót ültettek, de nem azért amire talán először gondolna. Igen, neki dolga van itt, igen, nekem is lenne, de most inkább önkéntes száműzetésbe vetem magam halálom napjáig - a szívinfarktus mondjuk már kerülget, szóval legalább nem sokáig kell kibírjam. Ő a tanár, én a diák, ő jogosan van itt, én nem, nekem kéne holnapra ez a beadandó, de nem érdekel a beadandó, ő a tanárom, tanárom, tanárom. Ettől most talán jobb kéne hogy legyen?! - Maradj, már úgyis mennem kell. Végeztem.
Ugyan dehogy. Se a beadandóval, se a válasszal, de nem akarom látni, ahogy még egyszer elsétál előttem. Pillanatok alatt termek a könyvek kupacánál, saját cuccaimat mindenféle óvatosság nélkül söpröm a táskámba. Nekirugaszkodok az ajtó felé, de visszapattanok, el kell pakolnom a könyveket az asztalról. Olyan hülye tikkjeim vannak néha, úgy összekavart, hogy hirtelen nem tudom mérlegelni mi mennyire fontos. Visszafordulok, majd megint előre, mint egy robot forgok jobbra-balra, csak hogy mikor végre az elszelés mellett döntenék, felbukjak a saját cipőimben. Király. Sőt, remek. A szék hangosan megcsikordul, ahogy nekitántorodok, majd inkább már akaratlangosan vágom le magam a földre, hogy felvegyem lábbelijeimet. Halkan dünnyögök, motyogok, én magam sem tudom mit, csak kapkodok, szidom a cipőfűzőket, aztán a könyvekkel kezdek el rohangálni a polcok között... Ne merészelj megint kisétálni az életemből.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Teátrális sóhajom talán egész az igazgatói irodáig elhallatszik, sőt, miattam lebbennek meg a pálmafalevelek Afrikában, és érnek be a... hm. Afrika a pálmás kontinens, vagy keverem valamivel? Mindegy.
- Túl igaz. Akkor örökké hétvége - ásítom el magam kényelmesen, határozottan elutasítva még a gondolatát is annak, hogy az utóbb felvázolt eset azt jelentené, hogy hétvégén kéne órákra járni. Hű, ez még gondolati szinten is borzalmasan hangzik, sírhatok?
Bólogatok, ahogy megismétli a kérdést, bár míg rajta ború látszik, az én szemeim csillognak. Biztos vicces lesz! Mármint ha csak abból indulunk ki, hogy ott állunk majd egymás hegyén-hátán fura ruhákban, és arra várunk, hogy megtanuljunk ritmusra lépegetni. Toty toty, mint a kiskacsák. - Hát szerintem biztos nem mondják azt, hogy akkor is táncolj, ha nagyon nagyon nagyon nem akarsz, de miért hagynád ki? - mosolygok bátorítóan. - Biztos tök buli lesz. Hajnalban kelés a próbákra, kényelmetlen ruhák és cipők, ideges vicsor mindenki arcán, ah - széttárom a karom - csak belegondolok és fülig ér a szám.
- Szerintem mi - vonok vállat, miközben lábaim lassan dobolni kezdenek, ahogy lábfejeimet ritmusosan egymáshoz ütögetem. Kezdek ébredezni, indulnak a kerekek, kezdődik a mocorgós időszakom. Igen igen, tudom, másnéven hiperaktív, nem kell zazerálni. Azt ugyan még nem mondták - vagy csak nem figyeltem -, hogy hogy lesz ez a táncpár dolog, nem tudom ki kérne fel... vagy kit kérhetnék fel, és jobban belegondolva egy kicsit zavarbaejtő is a kérdés, de egyelőre figyelmen kívül hagyom. Majd gondolkodok rajta ha eljön az ideje, nem igaz? Mindenesetre töprengésemből Lau is segít kiszakadni, újabb kérdésére hümmögve vetem hátra a fejem, hogy csak úgy koppan a falon. Jó, nem olyan koppan-koppan, fájni legalábbis nem fáj.
- Meg akarom nyalni a könyököm - viccelem el a kérdést csípőből, még fel is emelem balom, hogy lássa, jelenleg még nem elsajátított partitrükkről van itt szó. Egy pár pillanatig kiélvezem az arcomra ülő vigyort, aztán azonban picit visszább veszek, és hümmögve próbálom megválaszolni rendesen is a kérdését. - Fogggalmam sincs. Már az auror sem hangzik olyan jól. Lehet, hogy egyelőre maradok általános mesterképzésen, hogy nyerjek még pár évet kitalálni.
Furcsa, hogy ahogy közeledik a választás ideje mennyivel kevésbé vagyok ideges, mint mondjuk másodikban, amikor berongyoltam Dimi bácsi ajtaján. Azt hiszem elfogadtam, hogy nem kell sietnem? Rájöttem, hogy idő mire körvonalazódik előttem? Vagy csak bebeészelem magamnak, hogy ne legyek parában? Úúú, lehet titkon hipnozitázátáltak, hogy ne aggódjak, csak nem emlékszem mert azt is elfelejtettették velem. Az tök menő lenne, úú, meg kell tudnom ki volt! - És te?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

A kérdésre legyintek, nem iskolaellenesség ez, csupán morgok magamban egy sort ezen a gyönyörű reggelen, ennyi az egész. - Ugyan - s ezzel annyiban is hagyom a kérdést. Szeretek én órákra járni, de még a legelvetemültebb levitásoknak is vágya néha pár nap... hét szünet, nem vagyok ezzel én sem máshogy.
- Szerintem mi, ha ez megnyugtat - nevetek fel, mert bár biztos nem lehetek benne, hiszen eddig egyik évben sem érdekelt eléggé ahhoz, hogy utánakérdezzek, megnézném ki az a tanár aki szétválasztja Lauékat. Mármint, így nem mondta ki, de valószínűsítem, hogy ez áll a dolog hátterében, pillantása pedig csak elméletemet igazolja. Tudom, hogy nincs egyszerű dolga, ha számomra olyan természetes és alapvető is a fizikai kontaktus, megértem, hogy ezzel ő nincs így. Persze, nem érzem azt amit ő, sőt, szerintem nem is fogom, de érteni, érteni meg lehet.
- Meglepődnél ha innentől kezdve csak kinyújtott nyelvvel mennék mindenhová - rázom meg a fejem széles vigyorral, elképzelve a jelenetet. Masa a nagyteremben a könyökéről próbálja lenyalni a lekvárt hátha az édesség jó motiváció, és ellazulnak miatta az ízületek. Masa a tanóra felénél elkezd nyújtózkodni, kifogása, hogy "de Tanár Úr, muszáj, ha nem csinálom sose leszek elég hajlékony hozzá". Masa minden éjjel óránként beállít egy ébresztőt, hogy felkeljen ugyanezen céllal. Masa, ahogy... makiként... megnyalja... hmmm. HMMM. - Ezt ki fogom próbálni - pislogok előbb döbbenten magam elé, majd egyre lelkesebben bólogatok, előkelő helyet találva az ötlet számára a képzeletbeli listámon. Most csak azért nem ugrok neki, mert az egyenruhám nincs elbűvölve, nem szeretnék a folyosó közepén meztelenkedni, viszont a pálcámat sincs kedvem előbányászni. Ha a lustaság fájna...
- Nem tartott sokkal tovább mint a pilóta, vagy az állatkerti gyűrűsfarkú - legyintek, hogy igazából nem olyan komoly ez mint amilyennek hangzik. - Nem vagyok elég megbízható én az ilyesmihez - vonok vállat somolyogva, és már repül is vissza a labda, nehogy Lau kimaradjon a jóból. Hümmögve bólogatok válaszára, egy apró mosoly is arcomra szökik az elemi említésére. Furcsa, mennyire az élete része, bár ha úgy vesszük valószínűleg nekem is az lenne, ha a helyében lennék, és olyan szoros kapcsolatot ápolnék vele, mint ő teszi. Szép, nézni is szép, de átélni még különlegesebb lehet. - Jó tervnek hangzik. De amúgy elemivel mit tudsz csinálni? Mármint gondolom az nem... munka, hogy apró vízgolyókkal lövöldözöl rám az erdőben, szóval így mi az ami az?
Széles gesztusokkal próbálom kifejteni mit is szeretnék kérdezni, és bár nem vagyok biztos benne, hogy értelmesen fogalmaztam meg amit akartam, de reménykedek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Ez látod, ez egy nagyon jó kérdés. Lassan bólintok, úgy, mint aki épp azt mérlegeli mennyit mondjon el, de a fejem mindeközben üres. Még a szedd össze magad féle hangok is szőrén-szálán eltűntek, a fülem zúg, ahogy egy pár hosszú másodpercig csak ülök, és nézek magam elé. Fogalmam sincs mi történik, vagy miért, és felrázni sem igazán tudom magam belőle, egyszer csak... vége szakad. Akkor pedig már nem tűnik olyan furcsának, olyan ijesztőnek, nem több egy apróságnál, egy kis csöndnél, szünetnél. - Neeem? - automatikus válasz, automatikus nem kívánt és nagyon nem kéne kimondani válasz. Rögtön meg is köszörülöm a torkom, és felteszem a kezem, megállítva ezzel, hogy felpattanjon idegességében. - Nézd... - csak szépen lassan - ezt nehéz így megfogalmazni. Kíváncsi vagyok - rád -, de hogy így nem egyvalahogyan, hanem amikor épp akkor. Sze - nyújtott hang - re - nyújtott hang - tem - nyújtott hang - hogy tudunk beszélni. - Le sem esik, hogy hangozhat ez kívülről, annyira elmerülök abban mit is szeretnék mondani. Megkockáztatom, hogy nem is fog, nem marad meg, csak továbblendülök, válaszokat keresve a kérdéseire melyek egyben az enyémek is. - Mármint általában nem szoktunk, meg úgy igazán nem tudom miről vagy mire gondolok, de hát ha érzés, hát te kérted, hogy érzést mondjak, ez egy érzés, meg... Hát nyilván, amikor veszekszel velem akkor például ideges vagyok feléd.. mondjuk ezt egyáltalán így? Rád. Szóval valami ilyesmi?
Nem hibáztatom, ha nem ért meg ebből semmit, de egyelőre az én fejemben is ugyanez a káosz uralkodik, így ez az egyetlen helyes válasz amit adhatok neki. Talán nem tetszik, talán ideges lesz az összefüggéstelen mondatok hallatán, de megpróbáltam, én tényleg meg. Zavartan húzom össze magam, kényelmetlenül fészkelődve. Furcsán tisztában vagyok azzal hogyan ülök, valahol azon gondolkodok vajon ő hogyan láthat. Minden kis mozgás, minden ficergés önkéntelen, a zavarommal jár, mégis most kínzóan tudatában vagyok a kisujjam megrezdülésétől kezdve a gyomrom vérre éhes savvértes kannibálpillangóin át még a pislogásaimnak is. Nem érted mi ütött belém? Akkor már ketten vagyunk.
Megijedek? Én? Neem, nem, sosem vallanám be, hogy megijedek. Ez csak... Nem tudok mit kezdeni magammal, belefagyok a mozdulatba, és még levegőt venni sem merek, várom mire készül. A legutóbb, amikor ezt csinálta sírás lett a vége. A legutóbb valami nevetséges bájital miatt kerültünk hasonló helyzetbe, és ahogy bámulok rá, szinte érzem a tenyerét a derekamon, az apró libabőrt a karomon. Miért? Miért, miért, miért? Ő az aki elhajol. Tehát jól tettem, hogy nem tettem semmit? Csak játszani akart, vagy tesztelni, vagy- nem tudom. Nem értem miért nem húzódtam el se akkor, se most. Nem fáj annyira a fejem az asztallaphoz verés után, mint fog egy északa után amit ébren töltök, forgolódva téve fel magamnak ezeket a kérdéseket újra és újra.
Megpróbálok elszelelni, de még ez sem jön össze, csupán a gyakorlatnak és az izommemóriának köszönhető, hogy nem esem hasra a tessék-lássék módon megkötött fűzőknek hála. Könyv könyv után kerül a helyére, mielőtt a nem várt segítég megakaszt a mozdulatban. Értetlenül nézek fel a rohangálásban kipirult arccal, csak lassan esik le mit szeretne. Bólintok, egy halk hümmögéssel engedve el kezét, ujjaim egy lélegzetvételnyi ideig bátortalanul lebegnek a testem előtt.
- Köszi - motyogom, némán figyelve ahogy eltűnik a polc mögött. Aztán spuri. Mire a könyv a polcon koppan, én már az ajtót teszem be magam után, szorosan rámarkolva táskám szíjjára.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Jobban belegondolva, azt hiszem meg kell értenem, hogy miért mondja ezt. Egyszer csinálnom kell majd valamit ami minden egyes tanárt és diákot meglep, nincs mese, hát igazán nem járja hogy azt hiszik itt, hogy én már semmi meglepővel nem szolgálhatok!
- Mindenképp - bólintok a kérésre, majd már jön is kedvenc témám, a mi leszel ha nagy leszel. Miért nem elfogadható válasz senkinek sem az, hogy boldog? Heló, a többi nem érdekel.
- Nem t'om, így születtem - vigyorgok. - Mindig azt mondják, nem vagyok az, úgyhogy én elhiszem, ezen ne múljon, majd keresek valami olyan munkát ami felelősségmentes, igen igen, tudom, hogy nincs de hát majd valahogy lesz, nem igaz? - Ez a válaszom mostanában mindenre. Majd valahogy lesz. Eltévedek? Majd valahogy lesz. Szakirányválasztás? Majd valahogy lesz. Helyrerakni elfuserált kapcsolatokat? Majd valahogy lesz. Könnyű, könnyű, majdnem olyan mágikus szavak mint az alohomora, vagy a pietotum locomotor.
- Oooott a pont - ismerem el, de ő is tudja hát, hogy nem így értem, a válaszra meg tényleg kíváncsi vagyok, így várom a kifejtést. Valahogy eddig nem gondoltam úgy a képességre mint valamire, amivel munkákat lehet szerezni... se az elemire, se a sajátomra. Azaz sajátjaimra. Tanár mi? Hümmögve bólogatok. Mondjuk cuki lenne gyerekek között rohangálni, és szidni őket a rohangálásukért, és Launak még óriási türelme is van, de ha nem szeretne, hát akkor kérdés nincs is több. Meg aztán biztos nagy felelősség lehet oktatni, pláne ha jól értem ilyen elemi mágiás képességes dolgot. - Úúúú a mélytengeri kutató nagyon jól hangziiik - csillan fel a szemem a beszámoló végére. - Simogathatnál tengeri csillagokat!
- Hát az ilyen lopakodós surranós dolgokhoz biztosan, akcióhőős, figura, de úú, szerinted felvennének állatdublőrnek? - hirtelen ötlet, ennek utána kell nézzek. Még jobb mint az állatkert, a színészek tök sokat keresnek nem? Fogom magam, ráülök valakinek a vállára, szépen végrehajtom az utasításokat ha éppen van hozzá kedvem, etetnek, szeretnek, és pénzt is kapok. Lehetek én a következő Julien király!
Elmebeteg ötletem hatására kiülő vigyorom mérséklődik az újabb kérdésre, és mire a lány a mondat végére ér, már csak egy halvány mosoly játszik az arcomon. - Azért nem futunk össze olyan gyakran, hogy fura legyen. Nem igazán beszélünk, inkább elmegyünk egymás mellett, max biccentünk, de nem tudom... Furának biztosan fura, de... jajj, hogy mondjam, igyekszem minél kevesebb gondot okozni neki, szóval nem igazán vagyunk egy légtérben, nem feltűnő - annyira.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

melegem van

- ...inkább megtermett teknőcre emlékeztetnek, páncéljukat ékkövek sokasága díszíti, őshazájukban, a Fiji-szigeteken egy partszakaszt védelmi övezetnek jelöltek ki számukra - nem csak az értékes páncéltól esetleg kísértésbe eső muglik távoltartására, hanem a gátlástalan varázslók miatt is, akik díszes üstként használják a páncélt, a tüzes rák egyébként hatásosan meg tudja védeni magát: hátsójából lángot szór támadójára... - járom a kastélyt LLG jegyzeteket bújva. Halkan mormogok magam elé, ki-kikerülgetve a velem szembe jövőket, hol több, hol kevesebb sikerrel. Ha néha egy váll koccan is, nekem nem fáj, mi az egy gurkóhoz képest. Nincs türelmem leülni szépen egy asztalhoz, vagy elfeküdni az ágyon, úgyhogy reménykedek benne, hogy a járkálás eléggé lefoglalja a mocorgási kényszerem, és meg is marad valami abból amit olvasok. Nem szeretem az LLG-t, annyira tudom, hogy nem szeretem az LLG-t...
Az udvarra lépve hunyorogva pillantok fel az égre, és mielőtt visszaugranék a vakító fehér papírlapokhoz, picit megpihentetem a szemem a növényeken. Így veszem észre a köztük tüsténkedő Babut is, aki kezében tanácstalanul forgatja a metszőollót. Lassítok lépteimen, ahogy felé tartok, és bár eredetileg sétálnék is tovább, zavarás nélkül, végül mégis megállok mögötte. - Szia Babu, büntimunkázol? - nem igazán szoktam más okból látni diákokat ilyen lelkesedéssel vagdosni az ágakat. A csonkítmányok szana-széjjel hevernek, a fakorona látszólag rendezetlenül - vagy legalábbis nem szokványosan - kanyarog, és a lány sóhaja is elég morcosnak hangzik. - Kell segítség? - ajánlom fel szolgálataimat csevegő hangon, a papírokat már téve is a hátam mögé. Ne is lássak több tüskés tüzes rákizét... Mellé lábujjhegyezek a háta mögül, és úgy pillantok fel rá, mosolyogva. Nem kinevetem, egyszerűen minden egyes pillanattal javul a kedvem amit nem a papírok fixírozásával töltök. Na nézd a mintadiák... Hé, amúgy én metszettem már, és még élnek azok a fák, úgyhogy nem kell félni! Elképzelem, ahogy vékony hangon felsikít a fa.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Művelődési Ház és Könyvtár

Ruha

A diszkrét pisszegés, ami Lili figyelmét volt hivatott magamra irányítani végül nem is bizonyul olyan rossz ötletnek. Anélkül, hogy egy lépést is tennék a könyvtár területét jelző ajtófélfán belül, és ezzel megszegném a kitiltásomat (hangos voltam, de ez senkit sem lep meg) kapom meg az ígéretet a mesekönyvre, ami után több hete csorog a nyálam. Persze hülye mondás ez, mérlegelem magamban ahogy átszökdécselek a közösségi szobába, és ledobom magam egy babzsákba. A könyv nem is finom dolgokról szól, szóval nem csorog ténylegesen a nyálam, de nagyon várom, hogy nálam legyen. Mit szokás erre mondani ilyenkor? A nyelv fura dolog.
Felpattanok, abszolút Masás nyugtalansággal kecmeregve ki a zörgő zsákfotelból, csak hogy utána az ablak elé állva kezdjem simogatni a függönyt. Ujjaimat kifeszítve paskolom a könnyű anyagot, kiélvezve a vicces érzést ami így bizsergeti a bőrömet. Minden egyes alkalommal amikor közelítem az ujjaimat hűűűvös, aztán meleg. Hűűűvös, aztán meleg. Hűvös, meleg, hűvös, meleg. Szerencsére senki nem nézi végig a műsort, nincsenek elkerekedett szemű anyukák akik fiuk szemét befogva kiterelgetnék a csemetét, mondván maradjunk távol az őrültektől. Hetvenhét magyar népmese. Csak rád várok. Illetve igen, Lilire is, aki hoz téged.
Igyekszem ügyet sem vetni a gyomromra ami ugyanúgy elszorul, mint odabent, a pisszegéses magánszámom előtt, megpróbálok nem figyelni a hangra ami az iskolában mostanság szárnyra kapott pletykákat hirdeti újra és újra. Legtöbbször álmomban, és talán ez is az oka annak a két pici sötét foltnak ami az elmúlt hetekben a szemem alá költözött. Nincs köztük semmi. Mármint... ne érdekeljen mi van küztük. A mosoly, ami már nem ér el a tekintetemig nem lankad, és mint a túlcukrozott kisgyerek (nem a gonosz mostoha féle túlcukrozott, hanem aki túl sok cukrot evett, nyugi) pattogok tovább a függöny előtt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Művelődési Ház és Könyvtár

Eskü, hogy erre korábban nem gondoltam... zuhanyzás közben jönnek a legpompásabb ötletek, mindig is mondtam! Ja, persze nem arról van szó, hogy hetek óta ne fürödtem volna, mielőtt bárki félreértené. Vagy egyedül én érteném így? Mindegy is. Tegye fel a kezét aki tudja, hogy ki az aki népmesékből szeretne rájönni, hogy mit válaszoljon arra a kérdésre, hogy "mit érzel irántam?" Ugye ki lenne, ha nem én? De hát gondolj bele, a mese végén mindenki boldogan él amíg meg nem hal! Hát ez kell nekem! Az már lényegében mindegy, hogy addig mi történik, hát ha boldog vagyok, akkor annyira rossz úgysem lehet, szóval nincs más dolgom, mint végigolvasni a meséket, kigyűjteni a főbb szereplőket, a jellemvonásokat, a helyzeteket, pontokkal jelölni a megoldandó feladatok súlyosságát, megnézni ki mikor milyen helyzetben mit mond és javasol, majd az így nyert tapasztalatok alapján állni oda vissza... elé. Eh. Nemnemnemnemnem, nem adom fel mielőtt belekezdenék, ez egy jó ötlet, működni fog, úgyhogy gyerünk! Ha a népmesékben a királylányok boldogok tudnak lenni, akkor nekem is segíteni fognak.
Az ajtó nyílására megfordulok, majd ahogy felém sétál, szép lassan abbahagyom a bohóckodást. Szám néma ó-ra húzódik, de mivel annyira azért nem kötött le a függöny, csak a gondolataimat próbáltam elterelni Liliről, aprót bólintok, hogy végül őszinte lelkesedéssel átvehessem a könyvet. - Köszönöm köszönöm, megmentettél egy kutatást - vigyorgok szélesen, megforgatva a meséket, majd eltüntetve a táskában. Ujjaimat magam előtt összefűzve billenek hátra a sarkamra, majd vissza lábujjhegyre, de nem kell aggódni, még így is jóval alacsonyabb maradok nála. - Rég láttalak, kár, hogy már nem jársz fel gyakorolni a kastélyba. Minden rendben? - pillantok végig rajta, bizonytalanul görgetve a szavakat. Hiába a másik csapat, azért a kviddics az kviddics, nem vagyunk egymásnak idegenek, milyen lenne már rögtön lelépni? Pláne, hogy nem is tudom a pletykák... mennyire... igazak... Ne futamodjak meg, lehet nem is azok, akkor meg rosszul esne neki, hogy csak így itthagyom, főleg miután segített is, nem? De.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Művelődési Ház és Könyvtár

Izgatottnak izgatott vagyok, de kifecsegni azért talán mégsem kéne mindent nem? - Ööö - bizonytalankodok, próbálva kiókumlálni hogy mondjam el mit szeretnék - mert erre a részére amúgy nagyon büszke vagyok, jó ötlet - úgy, hogy ne mondjam el amit meg nem szeretnék. Szóval témája. - Nem sulis amúgy - vonok vállat, hiszen ez biztos, és ahogy egy pillanatig csak állok ott, számat beharapva próbálva elfojtani a vigyorom, míg végül megtörök a nyomás alatt. - Oké, elmondom. Szóval van egy elméletem. Illetve egy apró problémám, de az most nem lényeg, a fontos az, hogy szerintem, ha hetvenhét mesét elolvasok és végigveszem ki mit csinált, akkor rájövehetek hogyan kell elérni a boldogan éltek míg meg nem haltakot. A hetvenhét úgyis olyan mágikus szám, tudod - paskolom meg a táskám vigyorogva, ami immár a kötetet rejti. Még egy kicsit rugózom is mellé, izgatottan figyelve vajon mit szól mindehhez Lili.
- Ó, akkor nem tilos semmi - mosolyodok el örömmel. Nem tudom én hogyan érezném magam, ha hirtelen nem mehetnék többet második-haza. Nagyon igyekszem pozitív maradni, és elnyomni magamban a félt- khm. Szóval hé, a pletyka pletyka, maradjak nyugton! Mosolyom csak szélesedik, ahogy az ellenfeleket hozza fel, igen, jó tudni, hogy vannak akik akkor is szívesen állnak le velem beszélni ha előtte gurkót küldtem ráju- óó, lehet Henrik azért utál, mert ő el is talált és azt hiszi ezért utálom? Mármint oké, nem utál. Megmondta, hogy nem utál. De akkor miért akart otthagyni? Ah, ez nekem magas.
Ez viszont most akkor egy... kihívás? Egy olyan mint amikor Batman azt mondja Robinnak, hogy nézzük meg ki ér előbb a batmobilhoz? Mosolyomat meglepettség, majd értetlenség veszi át, ami szép lassan azt eredményezi, hogy gyanakvóan félrebiccentem a fejem. - Ezzel most célozni akarsz valamire, vagy csak úgy megjegyezted? - kérdezek vissza még mielőtt totálisan borzalmas következtetéseket vonhatnék le. Hangom nem számonkérő, nem bántó, sértett, vagy bármi ilyesmi, épp ellenkezőleg, tisztán kíváncsi és érdeklődő. Előbb kérdezel, utána gondolkozol Masa. Előbb kérdezel, utána gondolkozol.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Művelődési Ház és Könyvtár

Felcsillan a szemem, mint minden őrült tudósé teszi, ha épp legújabb teremtményét, elképzelését dícsérik. A vagy lány részt kénytelen vagyok megpislogni, hirtelen megint nem esik le mire gondolnak az emberek, így csak fáziskéséssel jön a beletörődött bólogatás és a zavar elegye. Olyan jó, ezek szerint Lilihez is elért a pletyka, hogy azért szakítottam Bencével mert a lányokat szeretem... Nem baj, még ez is jobb mintha kiderülne az igazság. - Nos hazudhatnék, de nem teszem, lényegében erről van szó - vonok vállat, megvakarva a fülem tövét. Követem, és elhelyezkedek én is, bár azt, ahogy helyet foglalok közel sem lehetne ülésnek, mint inkább csak vetődésnek nevezni. A mit kéne, nem kéne, felszívódni illik nem illik kérdősköre már el is illan a fejemből, ahogy ő az aki maradásra invitál, így picit a feszültség is oldódik bennem - legalábbis ezek szerint nem akar páros lábbal kitessékelni innen mint a másik néni tenné. - Óó, köszönöm - veszem át a poharat, és ahogy belekortyolok lábam halkan dobolni is kezd. Cukor. Engem elvesztettetek.
- Öhmm, Lili... - jön az önkéntelen időhúzás, miközben mindenhova nézek csak Lilire nem. Elvégre mi van ha nem is úgy értette? Ezek szerint akkor nem célzás volt, de attól még ha már egyszer kerülgetjük a témát megkérdezhetem mi van velük nem? - Hát csak arra gondoltam, hogy... hű, nem tudom hogy kell egy ilyet megkérdezni, de hát hallottam - ki ne hallotta volna -, hogy szakítottatok Ricsivel, és azon gondolkodtam, hogy van-e most valakid, vagy...
Ez elég finom megközelítése a dolgoknak? Az éppenséggel eszembe sem jut, hogy ez pont úgy hangzik, mintha rá akarnék nyomulni (pedig úristen, elképzelni is nehéz, hogy én bárkire is.. na mindegy)... Ami nem is hangzik annyira borzasztóan hihetetlenül ha valaki a közelmúlt pletykáin él. Nem akarok konkrétan rákérdezni, hogy "figyi, most akkor jársz-e Henrikkel", így rögtönzök, ennek eredményeképpen pedig hát... nem biztos, hogy a legjobb módszert választom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Művelődési Ház és Könyvtár

Értékelem a bíztatást, bár nem tudom segít-e abban, hogy végül kibököm amit szeretnék. Látom, hogy zavartan ficereg, a gyűrűjét birizgálja, és rájövök, talán túlságosan Hűbelebalázs módjára ugrottam ennek neki, viszont vissza nem szívom a szavaimat, ha már egyszer megkérdeztem, nem biztos, hogy lenne erőm megtenni még egyszer. Zavartan kortyolok bele addig is a poharamba, amolyan pótcselekvés szerűen, ráadásként lábujjaim járnak túlpörgött csokikánkánt a sportcipő vékony anyagába zárva. Csokikánkán? Az az ugrálós izé ami akkor lesz az állapotom, ha túl sok édességet eszek hirtelen és felpörgök, és nem lehet lenyugtatni. Ha tudnám, hogy fejben miken gondolkozik, valószínűleg géphangon válaszolnék neki a szerepekre, mellétoldva a definíciókat is amiket múltkor Csongi a fejembe vert. Én kértem, hogy segítsen, hogy hogyan legyek hiteles meleg, ő meg túl jól szórakozott ahhoz, hogy elküldjön. Szóóóval most van pár bemagolt mondatom, nem meghazudtolva jó levitás véremet.
Mosoly szökik az arcomra válaszára, és már veregetném meg a vállam, csak jól tettem, hogy kérdeztem általánosítás helyett. Nem jár senkivel, szóval nem jár Henrikkel sem, akkor a pletykáknak nincs alapjuk, akkor ez nem zavar bele abba, hogy kiderítsem miért szeretném kideríteni mi van vele. Ez mondjuk így elég zavaros, de nem vonhatok le elhamarkodott következtetéseket, úgyhogy maradok a francia körmondatoknál. Nem francia, mi az, barokkos. Miért, amikor nem is hasolít...? - Értem - bólintok feltűnően vidáman, majd még egyszer, mielőtt folytatná gondolatmenetét. Ha visszamehetnék az időben most kéne megráznom magam, hogy ne igyak előre a medve bőrére. Barátság extrákkal. Azt hiszem, hogy bármennyire jól is esne, ezt még én sem tudom félreérteni. Kiskutyaszemeimből is kivehető, hogy leesett mit szeretne mondani, de ha ez nem lenne elég egyértelmű, akkor az, ahogy mocorogva mélyebre fészkelem magam a babzsákban, felhúzott térdekkel és magam elé emelt (ugye a pohár) karokkal, már eléggé beszédes. Elkámpicsorodott arccal kezdek motyogni ismét, miközben valahol mélyen furcsán azon filózok, hogy pont ellentétes reakcióim vannak mint kedves lenne. Elvégre általában annak örülünk, ha valaki kapcsolatban van és akkor vagyunk szomorúak, ha nem...
- Hát csak mert hallottam pletykákat, és nem tudtam, hogy igazak-e, és akkor már gondoltam rákérdezek, mégis az a biztosabb infóforrás... De az, hogy ez elszomorít, az azt jelenti, hogy többet jelent nekem a dolog, mint eddig gondoltam, igaz?
Továbbra is csak arra figyelek, már-már berögződésesen, hogy ne mondjak olyat amiről Henrikre lehetne aszociálni, ezzel viszont akarartlanul is egy másik irányba kezdem el tolni a beszélgetést... Hopi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Művelődési Ház és Könyvtár

Hát, azt hiszem akkor az elmúlt időben sokszor vagyok Masátlan, ha ez a magam elé meredős, görnyedt, lebiggyesztett szájjal tépelődő figura jelenti ezt. Pedig ez is én vagyok, és eddig is volt, hogy ugyanígy ücsörögtem egy-egy eldugott zugban - épp itt a különbség, eldugott zugban. Távol mindenkitől, aki láthatna, aki megkérdezhetné, hogy "hé, mi ez a fej, haha?". Most nem menekülhetek el a kíváncsi szemek elől, elvégre a kíváncsi szemekhez tartozik az a száj is, ami az olyannyira kellő, mégis szúró fájdalmat keltő információkat csepegtetik lassan a fülembe. Nem, nem érzem magam megbántva, csupán ha már kérdezősködök, nem érzem úgy, hogy el kéne rejtenem Lili elől a hatást, amit szavai okoznak. Meg hát legyünk őszinték, mikor tudtam én valaha jól titkolni az érzéseimet? Amilyen hévvel megélem még azt az örömet is, amikor a hangya a hátára küzdi a zsemlemorzsát... Természetesen működik ez ilyenkor is, ő, de még mennyire. Helyeslésére sóhajtok, és mivel beljebb süppedni már nem tudok a babzsákba, inkább csak mordulok egyet. Mintha motyogni kezdenék, valami "szuper" féleséget, a hangok azonban mégsem kivehetők, csupán a frusztráltságom érződik ki belőle pompásan. Figyelem mit művel, amikor pálcájáért nyúl, egy pillanatra remélem, hogy exmemoriamra készül, de alig cseng le az első bűbáj már korholom is magam a gyávaságom miatt.
Őszinte meglepetés látszik az arcomon, még ha hirtelen nem is tudom hova tenni a történetet. Miért mondja most el? Ó. Ahogy halad előre, talán megvilágosodok. Nem vágok közbe, csendesen hallgatom, bár néha megnedvesítem ajkaimat, mintha válaszolni készülnék. Elképedek a történeten, fogalmam sem volt róla, hogy az egész párosuk, a szép, harmonikus kapcsolat amiről kastélyszerte izgatottan sutyorogtak, csupán ennyivel kezdődött. Egy ígéret, egy munka miatt eljátszani, hogy valakivel együtt vagy, egy esküért szeretni... Ellenállok a késztetésnek, hogy megdörzsöljem a karomra kiülő libabőrt. Nem tudnék megcsókolni valakit, aki iránt nem érzek semmit. És mégis, mivel azt mondja, szép lassan szeretett csupán bele... biztosan volt köztük valami már akkor is amikor még nem. Nem? Én gondolom túl a dolgot?Anélkül, hogy tudtam volna, hogy viszontszeret... Akkor, - akkor nem is mondtad el neki? - döntöm félre a fejem. Sokáig voltak együtt, látták egymást nap mint nap, és végig ott kukkoltak ezek a kimondatlan érzések? Hogy nem bolondult bele?
Enyhe pír szalad végig az arcomon, egyszerre mutatva a határt a szemem és a szám, illetve a szokásos és a magába forduló én között. Önkéntelenül rázom meg a fejem, elutasítva a szerelemnek még csak gondolatát is, csak hogy aztán kelletlenül bólintsak, igen, ezért kell a könyv. Igen, válaszokat kell találjak nem csak neki, de saját magamnak is. - És ha nem is erről van szó, ha csak azt hiszem, mármint nem hiszem mert nem tudom, de ha csak azt hiszem, hogy érzek de közben nem is, amíg egyszer csak rá nem ébredek, hogy valami nem oké? - nem realizálom, hogy a sok felmerülő miért miatt azt sem igazán tisztáztam magamban ami Bencével történt, és mégis, tudat alatt ott van bennem, hogy mi van, ha megint ez lenne a mese vége. Mi van, ha velem van a baj? Ha én nem vagyok rendesen összerakva? Ha nem csak úgy egyébként mondják, hogy bolond vagyok, de tényleg igazuk is van? - Olyan furcsa ez az egész, nem is akarok belegondolni, meg helyre is akarom rakni, szépen felcímkézni mindent aztán eltenni a polcra, hogy igen, megtettem. De most ezt így hogy, meg áá, komolyan, te látod magad előtt, ahogy odaállok, elé, hogy HÉ... - megakadok, kezemmel intek, hogy tudja ő, mi következne. Belelendülök, határozottabban beszélek, kicsit idegesen, csapongva, hol zavarban, hol morcongva. Ez igazságtalanság. És a legrosszabb, hogy mégsem tudnám őszintén azt mondani, hogy nem akarom érezni ezeket...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Művelődési Ház és Könyvtár

Nem tudom, hogy ez mit igazol, azt, hogy nem szükséges elmondani mit érzünk, vagy épp ellenkezőleg azt, hogy nagyon is elengedhetetlen. Amikor Ricsi identitásának megkérdőjelezését fejti ki el kell nyomnom egy mosolyt, csupán szemem sarkában jelenik meg a kuncogó kis ránc, de nem is marad sokáig látható. Nyolc hónap... akkor túl gyorsan vontam le a következtetéseket. Rákérdeznék, hogy akkor ezek szerint Henrikkel se csináltak-e semmit, elvégre hol van még a nyolc hónap a pletykák kezdete óta, de figyelembe véve, hogy milyen úton jutottunk el idáig a beszélgetésben, ennyire naiv még én sem lehetek. Elkapom a tekintetem és a cipőmet kezdem fixírozni, ahogy elképzelem, milyen furcsa lehetett ez az egész. Persze, ő színjátszós, én meg nem vagyok az, ő tudja hogyan kell elmesélni egy történetet csupán a testével, míg én szavakba sem tudom önteni mit szeretnék reggelire. - Ordítva? - kérdezek vissza, nem tudván megállni, hogy ne tegyem. A várttal ellentétben azonban nem csak egy helyeslést, de egy kész történetet kapok. Ha nem lenne gyümölcslé a kezemben bizisten számolgatni kezdeném, hogy a 7-10 galleon az mégis mennyi lehet, de hát ugye az átváltások miatt ehhez kellenének az ujjaim, így nyugton maradok, és csak eltátott szájjal, zazerálva próbálom hova tenni az összeget. Sok. Nagyon soknak hangzik. Egy galleon 7500 forint, az majdnem... Majdnem hetvenötezer forint egy ing?! Mi kerül... na mindegy, nem lényeg, ebből egy évig jóllaknék a kukoricában... Négy hónapos terhes... Megfogtál, Révay Lili, megfogtál, tessék, vedd a nevetésem! Nem tudom megállni, hogy ki ne szökjön, fejemet csóválva képzelem magam elé a kipukkadásig jóllakott lányt. És akkor kiderült, hogy ez szerelem. Hát mit ne mondjak, ennyire abszurd dolgot is rég hallotta- oké, ez nem igaz mert idefele jövet azon gondolkoztam, hogy a sárkányok vajon mivel fizetnek a pedikűrösnek.
- Ha előbb elmondtad volna, változtatott volna bármin? - biccentem félre a fejem töprengőn. Persze tudom én, hogy nincs értelme sokat tépelődni a mi lett volna hákon, mégis mindketten tudjuk, hogy itt nem csak ez a kérdés.
- Sajnálom - szökik ki belőlem akaratlanul, mégis őszintén a szó, hiszen látom, meg hát ő maga mondta mennyire leszedálta ez az egész helyzet. Nem tudom mit mondhatnék, nem vagyok abban a helyzetben, hogy bárkit is vigasztalni kezdhessek. Azt hiszem nem is a féltékenység az, amit érzek a sajnálat mellett, inkább egy furcsa irigység, hogy ő közel tudott kerülni Henrikhez, míg nekem csak felbosszantanom sikerült. Mégis, nem mondhatom, hogy nem szeretek az agyára menni.
- Ki beszélt itt Henrikről? - kérdezek vissza rögtön, rögtön tekintve is körbe, hiába tudom, hogy a bűbájok teszik a dolgukat. Pír kúszik fel a nyakamon, és tudom, hogy nem kéne reflexből visszakozni, mert pontosan tudja, hogy miről van szó, mégis, hónapok gyakorlata nem tűnik el csak úgy. Egy mondatba se legyek vele említve, az a legbiztonságosabb. De mi van, ha már nem akarom, hogy annyira biztonságos legyen minden?
- Ez a megvitatás dolog - nyelek végül egyet - még rosszabbul hangzik, mint eléállni. Mármint, ez ijesztő. Plusz mi van, ha nem akarna eljönni, ha tudná, hogy én vagyok az? Nem szeretném átverni, akkor jöjjön el, ha szeretne is, ne azért, mert meglepetésből kell arra tévednie, nem... Ez elvégre az ő döntése is.