Habár neki itt is vannak diákjai, nem törődik vele, ki láthatja, ki nem. Ez nem az a pillanat, amikor azzal foglalkozik, mások mit gondolhatnak róla. Inkább az aggasztja, mintha Denis megváltozott volna. Nem akarja bebeszélni magának, de kicsit komornak tűnik. Azonnal el is határozza, hogy nem sokáig fogja hagyni ezt az állapotot, gyorsan változtatni fog rajta.
Egyenesen az albérletének a bejárati ajtója mögé érkeznek, ahol már sokkal felszabadultabban mosolyog.
- Elkérhetem a kabátját, uram? - kérdezi, de meg sem várva a reakciót, lehúzza a cipzárt az anyagon.
Csak amikor a vállához ér, hogy lecsúsztassa róla, akkor néz a fiú szemébe. Nem fogja kimondani hangosan, hogy hiányzott neki, de talán a másik így is ki tudja olvasni a tekintetéből.
Lassan halad, centiről centire, már ha engedik neki. Ugyanúgy kívánja Denist, mint eddig, nem is ennek hiányáról van szó. Inkább csak szeretne kiélvezni minden egyes pillanatot, amit együtt tölthetnek.

Ahogy felakasztja a fiú, majd a saját kabátját is, kézen fogva vonja bentebb Denist. Már egy éve benne van a vendéglátós bizniszben, reflexből kérdezné, hogy kér-e valamit inni, vagy bármit. Mégsem teszi meg, helyette megfordul, hogy szembe kerüljön a partnerével.
A háló felé hátrál, mert most nincs az az isten, hogy a kanapén végezzék. Ebben az albérletben amúgy sem túl nagy, vagy kényelmes. A főbb bútorai és holmijai a pubban vannak, erre a lakásra nem is költött sokat. Leszámítva persze az óriási íróasztalt, aminek most sem látni a lapját a papírhalom alatt, ami az egyetem miatt gyűlt össze. Illetve az új tervei miatt hever ott egy teljesen másik stóc, amivel illene is foglalkoznia. Majd valamikor, máskor, talán. Most nem tudna erre koncentrálni, semmilyen szinten.
Egyik kezével továbbra is Denist húzza maga után, a másikkal elkezdi kioldozni a derekán az övet. Érzi, hogy nem ő az egyetlen, aki vágyakozik, ezt pedig nem akarja sokáig ennyiben hagyni.
- Sok rosszat hallani rólad mostanában - szólal meg mosolyogva. Ez az a rész, ami sosem érdekelte Elliet, de viccelődni pont jó. - Mondjuk eddig sem volt jó híred - húzza fel a szemöldökét, játékosan az ajkába harap.
Nagyjából ekkor éri el az ajtót, amit lábbal szeretne kinyitni, csak az épp kilincsre van zárva. Nekiütközik a fának, de nem bánja, csak közelebb húzza magához Denist. Továbbra sem néz félre, végig csak a fiú szemeire koncentrál.

Ha nem hiányzott volna neki ennyire, akkor valószínűleg belemosolygott volna a csókba. Kinőtt már abból a korból, amikor csak azért volt együtt valakivel, mert annak érdekes volt a híre. Nem, ez már az elejétől fogva másról szólt. Azért szerette, mert volt valami a fiú mozdulataiban, amit nem talált meg máshol. Akármit is csinált Denis, kész vihart kavart Ellieben, és csak ő maga tudta ezt lecsillapítani.
Kezeit a fiú nyaka köré fonja, ujjaival enyhén cirógatja a nyakát. Most minden más, mint eddig, de nem bánja. Érzi, hogy ez az éjszaka emlékezetes lesz, még ha más módon is, mint az eddigiek.
- Nekem az is elég, ha így folytatod - suttogja lágyan.
Arról nem is beszélve, hogy Ellie sosem akart más hercegnője lenni. Neki nem lovag kell, hanem egy király. Aki elveszi, amit akar, nem beszél mellé, nem szépít semmit. A valóságot adja, még ha cserébe nagy árat is kér.
Meg akarja érinteni Denist, semmit nem akar jobban, minthogy megszűnjenek közöttük a határok. Végigsimít a hátán, amennyire csak tudja, kinyújtja a kezét, hogy minél lentebb fogjon rá az anyagra. Ahogy ez megvan, felhúzza, hogy aztán a tenyerét a fedetlen bőrére tehesse.
Egy pillanatra lefagy, amikor rátapint a sebre. Kinyitja szemeit, lefelé néz, de nem kérdez semmit. A kirakósnak egy kisebb része összeáll, itt már felesleges lenne bármit is részletezni.
Elveszi a kezeit, egyszerre bújik ki a kabát és a ruhájának ujjából. Mintha nem történt volna semmi, visszatalál Denis felsőjéhez, amit egyre fentebb húz.

Eddig olyan édesen lassan haladtak, kicsit megmozdult valami a szíve mélyén. Fogalma sincs, hogyan lehetséges, hogy mindig azt kapja Denistől, amire vár, ezért egy kicsit el is szégyelli magát. Igyekszik minden megadni, ami csak tőle telik, de úgy tűnik, nem ő az éber fél ebben a kapcsolatban.
Ahogy végre lekerülnek a ruhák, akaratlanul is felsóhajt. A fiú bőre amúgy is melegebb, mint bárkié, akit ismer, így pedig érezheti is. Nagyon aranyos ellentétnek találja ezt, hogy aki másokkal sokszor ennyire kimért tud lenni, a ruhák alatt, a négy fal között a leginkább szívet - és sok minden mást is -  melengető személy.
Tudja jól, mire készül a másik, mégis meglepődik az érintésétől. Reflexből az ajkába harap, nehogy hangosabb legyen a reakciója, mint azt illik. Lábait egészen felhúzza, ujjai görcsösen rámarkolnak a takaróra maga mellett. Nem csak régen volt már az utolsó együttlétük, de a szakértelemnek is köszönhetően nem telik el sok idő, hogy érezze, egészen közel van a varázslat végéhez. Nem tud lakatot tenni a szájára, egyre hangosabbak a sóhajai, és mintha csak mindig erre várt volna, egész teste megfeszül a hirtelen öröm miatt.
Imádja ezt a fiút, ezt kár is lenne vitatni.
Pár másodperc pihenőt hagy magának, majd picit fentebb tolja magát, így kényelmesen fel tud ülni.
- Erre adnék egy nagyon kövér piros pontot - jelenti ki vigyorogva, majd az ajkába harapva hajol közelebb a fiúhoz.