Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

LAU
a tavaszi szünetben délelőtt az Anna-réten | #ohgreatGIF



Csak mosolyogva megrázom a fejem. Nincsen semmi baj, már sokkal jobban vagyok. Szinte teljesen. Meg különben sem tehet róla. Vagyis hát tehet, csak nem úgy. Nem direkt csinálta és ez ilyen.
- Nem - vonom össze a szemöldököm, mert először nem is értem, hogy érti a kérdését. - Csak maga az első alkalom volt rossz. Mármint meg utána még a továbbiak is kicsit, de aztán hozzászoktam. Szerintem, amikor már Liam bácsi vitt magával, nem volt bajom - felelem őszintén, ecsetelgetőn, nem veszem ugyanis észre, hogy mennyire ostorozza magát. Látom ugyan, hogy amolyan szomorkás, csak azt hiszem, hogy ez azért van, mert még mindig miattam aggódik vagy nem tudom. Úgyhogy szegénynek lazán elmondom azt, amit pont nem akart hallani.
Szemezek kicsit a lábáról visszanéző cicákkal, miután elkényelmesedtünk a pokrócon. Aztán meg izgatottan várom, mit szól a meghíváshoz. Szinte ragyogok, ahogy rögvest lelkesedik meg elfogadja a meghívást és kicsit jobban kiengedem én is a zsizsgésemet.
- Csodás! - bólogatok is hevesen, letörölhetetlen vigyorral.
- Igen, Riley lesz az - kezdek el felelgetni, közben kicsit izegve-mozogva ültömben. Picit rugózom néha, meg ide-oda nézek, nadrágszáram birizgálom, ilyenek.
- Az. Nagyon boldog - csillog még jobban szemem, ha ez egyáltalán lehetséges. - Tudod, az úgy volt, hogy öm... - kezdenék neki nagy lendülettel a mesélésnek, aztán eszembe ötlenek a körülmények és kicsit visszafogottabbá leszek. - Szóval éppen a talárszabászatban voltunk és ő megkérdezze, mindkét vezetéknevemet be akarom-e hímeztetni. És hát ugye arra utalt, hogy fel akarom-e venni az ő nevét is és hát... én... - kezdek még jobban akadozni. - Tök rég gondolkoztam már ezen, mert hát irtóra szeretném, csak... olyan... nehéz - nyögöm az utolsó szót, szinte fájdalmas tekintettel és úgy döntök, nem magyarázom ezt tovább. Nem is menne talán és nem is akarok erre gondolni most. Arra, hogy nem voltam képes erre.  - Ő meg... úgy elszomorodott. Láttam rajta, hogy megbántom - mesélek még ennyit erről tovább, szívszorító pillantással, idegesen masszírozva bokámat. Hiszen annyira féltem ettől. Hogy ez fog történni.  - De megállapodtunk, hogy nem kell ezt most kitalálnom és azt mondta, nincsen semmi baj, nem ettől leszünk család - folytatom feloldódón, meghatottan. - Aztán erről eszembe jutott, hogy már régen szerettem volna megkérdezni tőle, megkeresztelkedhetek-e és... annyira örült - fulladnak felszabadult sóhajba szavaim, hiszen ez felülírta mindazt, ami előtte történt. Ábrándos kis mosollyal az arcomon nézelődöm, ahogy megelevenedik előttem ismét a beszélgetés és átjár ugyanaz a megkönnyebbülés.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

LAU
a tavaszi szünetben délelőtt az Anna-réten | #sogreatGIF



Mikor apa megkérdezte, kit szeretnék keresztszülőnek, egyértelmű volt a válasz. Kedvelek sok más felnőttet is mind Liam bácsi ismerősei, barátai közül, mind a suliban, környezetemben, de a jámborszarvast már jó ideje családtagomnak érzem. Most a keresztségben azzá válik, ő maga hiába nem vallásos.
Pici szomorúság azért még ott játszik tekintetemben arra gondolva, hogy nem vagyok képes felvenni a Laoiseach nevet. A porcikáim egy része másra se vágyik, míg a másik felük hevesen, borsózva tiltakozik a változás ellen. Az ellen, hogy többé ne Thomas Arthur Middleton legyek. Vagy csak Thomas Middleton, ahogy a legtöbben ismernek. Sok okból nem megy ez nekem, de tényleg ezer szerencse, hogy bácsikám ezt teljesen megérti. Ettől még neheztelek magamra érte és remélem, egyszer felülemelkedek az ilyen berögződéseimen. A saját érdekében főleg, hogy ne szabjak gátakat magamnak. Bár nem tudom, megvan-e bennem a képesség.
- Gondolod? - kérdezek vissza szinte lélekszakadva, várakozó mosollyal. Mintha nem láttam volna rajta és ne fejezte volna ki felém, hogy büszke rám. Talán csak arról van szó, hogy egyszerűen nem tudok betelni azzal, hogy ezt ismét halljam. Hogy ismét gyökeret verjen bennem ez az érzés újra meg újra.
- Jól vagy? - nyúlok oda, térdére rakva kezem aggódón, ahogy meglátom a könnyeket.
- Hát... mármint mit vinni? - vonom össze a szemöldököm.
- Lesz összejövetel, igen, nálunk otthon. Egy kis ilyen beszélgetős evés-ivás - mesélem a terveket boldogan. Végtelen izgatott vagyok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

LAU
a tavaszi szünetben délelőtt az Anna-réten | #ermGIF



Újra felhőtlenül mosolygok, mikor kiderül, barátnőmnek semmi baja, csak... meghatódott. Awh. Így is nézek rá, hogy awh. Megsimogatom hüvelykujjammal a térdét, miközben ő megszorítja kezemet. Finoman visszahúzom aztán és körbetekintek kicsit a pokróc szétpakolt tartalmán.
- Ó... ja, hogy nekem? - lepődöm meg. Pedig hát tudok róla, hogy szokás keresztelőkör ajándékot adni, csak valamiért egyáltalán nem hoztam össze azzal, hogy most akkor én is fogok kapni talán dolgokat. - Hát öm... - kezdem el és aztán kicsit vállat vonok. Rájövök, nem tudok mit felelni. Mármint azt tudnám mondani, hogy szokás, viszont az meg teljesen olyan, mintha azt mondanám, hogy: igen, kötelező hoznod nekem valamit. Most kicsit igazából nem is értem, miért kérdezte ezt meg tőlem vagy milyen választ vár. Mert én ilyet nem akarok adni.
- Persze - mosolyodom el a zavart elgondolkozásom után. Naná, hogy jöhet a finomság! Lesz ott ugyan minden, ami kell, viszont a sütikből soha nem lehet elég.
- Igen, kell mennem. Már voltam egyen. Lesz még egy előtte. Volt egy kis beszélgetés meg átvettük, mi fog történni. Következőre azt gyakoroljuk - bólogatok, rázva kicsit a lábam. Izgulok emiatt, nehogy elrontsak valamit. Ugyan az atya azt mondta, nincsen akkor sem semmi baj, ő kisegít, ez nem valami felelés vagy színházi előadás. Nem a memóriámról meg a magabiztosságomról kell számot adnom, hanem a hitemről. Közben elkezdek összekészíteni magamnak valami harapnivalót, meg adom Launak is, ami közelebb esik hozzám és neki talán szüksége lenne rá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

LAU
a tavaszi szünetben délelőtt az Anna-réten | #morepreparedquestionmarkGIF



Azt hiszem, túl is lendültem már ezen az ajándékozós témán. A magyarázatával végleg.
- Az első lesz neked? - emelkedik meg szemöldököm. Mármint... tudtam, hogy nem hívő, nem templomba járó, viszont valamiért azt nem fogtam fel, hogy egyáltalán nem volt misén sem meg semmi. Pedig valószínűleg egészen pontosan tudtomra hozta már ezt, csak valamiért nem voltam képes befogadni. - Elég klassz - mosolygok elmerengőn. Ez csodálatos, ha először eképpen fog részesülni egy katolikus szertartásban. Jó ég, nagyon izgulok! Persze, végtelenül kellemesen. Alig tudom elhinni, hogy ez a nap is eljön.
- Aha, szerintem is. És tényleg nagyon rendes az atya. Mindig nyugtatgat - nevetek bele kicsit mesélésembe, hiszen rám is fér a nyugtatgatás. Viszont már egyre inkább azt érzem, hogy tényleg nem lesz itt semmi baj. - De oké lesz minden - közlöm is barátnőmmel. - Végülis a szeretteim körében leszek. Nem tudok felsülni - fejtem ki és remélem, érti, hogy értem. Mert persze, belezavarodhatom majd, elronthatom, viszont nem lesz ott senki, aki előtt emiatt kellemetlenül érezném magam vagy aki ne megértően állna ehhez.
- Rendesen felkészülni?? - kérdezek vissza hitetlen vigyorral, kissé túl hangosan. Persze, én ezt nem veszem észre. Csak annyira ledöbbent, amit mond. Körbenézek a tömérdek ennivalón, amivel ellátott minket, aztán visszapillantok rá, hogy... mégis hova akart még ennél jobban felkészülni? - Minek tányér, ha ilyen szép szalvétánk van? - veszem át a csinos virágos törlőmet, ami most alátétként is üzemel majd. Folytatom én is a szendvicsem összeállítását, aztán jólesően állok neki falatozni, közben körbenézelődve a vidéket. Most éppen úgy ülök, hogy egyik lábam még mindig törökülésbe hajtva, viszont a másikat térdem felhúzva, talpam lerakva a plédre, egyik kezemen támasztom magam, a másik karomat térdemen pihentetem, amikor éppen nem harapok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

LAU
a tavaszi szünetben délelőtt az Anna-réten | #excusemewhatGIF



El-elréved tekintetem, ilyenkor főleg a keresztelőn merengek, meg azokon, amiket gyakoroltunk meg még gyakarolnunk kell. Meg azon, ahogy elképzelem, ahogy ott üldögélnek majd a templomban a barátaim meg a családom. Szerintem így soha nem is voltunk még együtt. Nem, biztosan nem. Túl fogok csordulni, ez biztos.
Barátnőmre vonom figyelmem, ahogy mesélni kezd és ettől kicsit belassulok az újabb zsemle összeállításában, sőt, végül meg is állok. Lerakom csak a szalvétára és hallgatom, hallgatom. Éppen csak egy picit elmosolyodok a tányéros hozzáfűzésen, főleg azért, mert felnevet rajta. Aztán csak nézem őt tovább elég kivehetetlen tekintettel.
- Öm... tessék? - rázom meg lassan, kérdőn a fejem, mintha olyan nyelven szólalt volna meg, amit nem értek - ami elvileg úgy van, de rajtam a keresztem, szóval na-, noha az igazság az, hogy csak egyszerűen megesik, hogy kimaradnak nekem szövegrészek, főleg, ha közben nagyon megrekedek valahol. Vagyis igazából akkor.
- Ja, hát... persze, igen, mehetünk - bólogatok, amikor a visszakérdezésem ellenére kiderül, hogy mégis hallottam és értettem, amiről érdeklődött, csak éppen vissza kellett játszanom. Lenézek a zsemlémre és elég beletörődötten pakolgatok rá tovább.
- Érdekel, milyen a libegő - nyilatkozom kicsit bővebben is, immáron őszintébb mosollyal, viszont sok erő befektetésembe került, hogy felülemelkedjek magamon. Majdnem zsigerből válaszoltam mindenféle mérhetetlen ostobaságot a társashoppanálásos történetre, azonban pontosan emlékszem, mi volt utoljára, amikor csak úgy kinyögtem, amire gondolok olyankor, amikor éppen ilyen nyugtalan állapotban voltam. Nyugtalan? Nem tudom, mi a jó szó arra, amilyen vagyok. Vagy hát milyen voltam. Próbálom legalábbis magam mögött hagyni.
- Komolyan nagyon ügyes vagy - tudok végre kibökni valamit ebben a bizonyos ügyben is, amitől olyan gondban vagyok most. De nem lehetek gondban. Fontos a lánynak, hiszen most mondta el, mennyit készült. Értékelnem kell. Nem nehéz ez, bőven van mit. Ám koránt sem vagyok olyan lelkes, mint azt tökéletesen megérdemelné. Istenem, Thomas, ne legyél már ekkora hülye! Lau végre önfeledt megint, eddig olyan visszafogott volt. Ne rontsd el!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

LAU
a tavaszi szünetben délelőtt az Anna-réten | #butwhywouldntGIF



Picit megrázom a fejem, hiszen nem várom én el, hogy libegjünk is azon a libegőn. Noha nem garantálhatom, hogy nem kapok kedvet, ha meglátom. Hiába nem vagyok nagy seprűlovagló, szeretek repülni. Bár lehet, akkor se most pattanék fel rá, hanem beütemeznénk valamikorra.
- Dehát miért ne használnád? - bukik ki belőlem a kérdés. Hiszen eddig itt áradozott, hogy miket akar majd megvalósítani, mire fel volt ez a sok gyakorlás, már azon felül, hogy most itt lehetünk, ami... szintén nagyon megtisztelő, hogy engem hozott el ide ezzel a kemény munkával megszerzett tudással először. Minden esetre valószínűleg kérdésemből is kisül, hogy nincsen gondom azzal, ha utazgatunk. Úgyis tudom, hogy az nem úgy lenne, hogy hirtelen beállít hozzám és elvisz valahova, hanem gondosan megtervezzük. Ettől még mondjuk tartok kicsit úgy elmenni idegen helyre, hogy csak mi vagyunk ott, de nyilván kitalálnánk minden részletet. Mármint a szükségeseket.
Beleharapok újonnan összedobott zsemlémre, azonban ezt már nem eszem olyan elánnal. Eleve már csillapítottam éhségem nagyját, különben pedig nehezebben csúsznak a falatok. Tény különben, hogy eléggé a keresztelőm bűvöletében vagyok, ám ez csak annyiban befolyásol, hogy így talán egy picit még inkább oda kell figyelnem arra, amit ténylegesen fel akarok fogni vagy a helyére tenni magamban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

LAU
a tavaszi szünetben délelőtt az Anna-réten | #idontunderstandGIF



Bólogatva hallgatom felhőnéző fejtegetését, noha olykor összevonom kicsit szemldököm. De nem akarok a szavába vágni. Bár azzal talán megspórolhattam volna neki sok mindent. Csak azt hittem, hozzá akar még tenni valamit az eddigiekhez vagy ilyesmi. Nem baj, így legalább megismerem terveit, miközben majszolgatok. Egyikre-másikra fel is csillan a szemem. Klasszul hangzanak.
- Okés - felelem az egészre, azonban kilométerekről leríhat rólam az értetlenség, ugyanis nem igazán tudom hova tenni azt, miért beszélt most erről ilyen hosszan. Semmi gondom nekem az elképzeléseivel. Nem jutottam én még el oda, hogy ilyen mélyen belegondoljak, mit is fog jelenteni ez a gyakorlatban. Egyáltalán nem erről van szó. Nem emiatt vagyok görcsös. De ő elkönyvelte magában, hogy igen. Pedig... csak azért, mert vannak bizonyos ismérveim és reakcióim, az még nem útmutató hozzám. Az nem fog törvényszerűen mindig úgy történni. Minden esetre bennem persze nem áll össze, miket feltételez.
- Igen - pislogok el az ég felé, amikor a felhőket méltatja. Nézegetem őket kicsit, aztán eleszegetem az utolsó falatot, megtörlöm a számat, iszom pár kortyot, eközben végig a plédünk mintájában gyönyörködve.
- Mikor gyakoroltatok a gondnokkal? - teszem fel végre valahára a kérdésemet, amivel kiadhatom magamból azt, ami feszít, noha már ekkor zsibbadni érzem picit a számat. Meg is dörzsölgetem futón, mintha attól elmúlhatna. - Meg hogy... hogy jött ez így? Mármint hogy találtad meg őt ehhez és mió... mióta tanultok? Meg hol? - kezd neki hebegésem is, ahogy belelendülök az érdeklődésbe, meg közben el-elnézek a távolba, csak olykor pillantok heverésző barátnőmre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

LAU
a tavaszi szünetben délelőtt az Anna-réten | #imnotokayGIF



Fészkelődöm kicsit és hallgatom barátnőmet, ahogyan kifejti, miként talált rá a gondnokra, mint társashoppanálás oktatójára. Nagyon figyelek, nagyon összpontosítok, mert hiába én kérdeztem, azért ez talán egy kicsit részletes nekem, nehezen megy át rajtam, de még tartom a fonalat. Aztán eljutunk egy részhez, ami erős homlokráncolásra késztet. Nem kell tőle tartania? Mi az, hogy nem kell tőle tartania? Mégis mit jelentsen ez? És miért rándult görcsbe a gyomrom ettől? Talán kissé kétségbeesetten nézek a lányra, miközben megtámadnak ezek a kérdések, rosszsejtelmek. De próbálok felülemelkedni rajtuk, mert koncentrálnom kell. Bólogatok tovább, egy nehéz sóhaj közepette, hogy folytassa csak. Viszont a folytatás sem hoz felüdülést. Mert most jövök rá, hogy ehhez az egészhez egymáshoz kellett érniük. Azt hiszem, elsápadok kicsit. Pedig szegény Lau teljesen rosszul hitte továbbra is, egyáltalán nem arról van szó, hogy féltettem őt. Eddig ilyenek nem jutottak eszembe. Eddig.
- Tu-tudom, hogy öhm... - kezdek neki rekedten, szóval megköszörülöm a torkom, a plédre sütött szemmel, megint törökülésbe helyezkedve. - ... mármint, gondolom meg... meg... meglepetést akartál - folytatom eltökélten, pedig nem nagyon megy most a beszéd és egy merő ideg vagyok. Viszont akkor is el akarom mondani, ami első körben nyomasztott. Azóta már sok minden nyomaszt, viszont azokat még megemészteni sem volt időm. Itt fojtogatnak. - De le-lehet, hogy... lehetne, hogy... szóval legközelebb inkább elmondanád? - kérdezem, a végére elvékonyuló hanggal. Nem nagyon tudom most szabályozni a beszédemet. - Mert sajnos sokszor van... van az velem, hogy ha utólag tudok meg valamit, ami úgy volt és én nem tudtam, mert én máshogy hittem, máshogy képzeltem, akkor nem tudom utána hova tenni. Nem tudom valahogy beépíteni - érintgetem össze kezeimet, mutatva az összegyúrást, összerakást. - Megértem persze, ha nem. Hiszen én meg tök gyakran csinálok ilyet, hogy csak akkor mondom el, ha már biztos valami - jövök elő azzal, hogy tisztában vagyok vele, hogy olyasminek az elhagyását kérem tőle, amit én meg notóriusan megcsinálok. Nekem mondjuk az szokott lenni az okom, hogy aggódom érte, hogy ideje előtt elkiabálom. De ha kiderülne, hogy a lányt is zavarja ez bármiért, megpróbálhatnám én is mindig akkor elmondani, amikor történik. Minden esetre örülök, hogy sikerült ezt valahogy a tudtára adnom, annak dacára, mennyire zaklatottnak érzem magam, immáron egészen más dolgok miatt. Viszont azokat egyszerűen elnyomtam most.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

LAU
a tavaszi szünetben délelőtt az Anna-réten | #imnotokayatallGIF



Jaj ne. Csak ilyen ne legyen. Teljesen lelomboztam őt. Még ha csak lelomboztam volna. Mindig ez van. Elmondom, ami bennem van, aztán meg baromira megbánom. Abban a pillanatban, amint látom rá a reakcióját. Amint látom, mit okozok vele. Minek kell nekem mindent elmondanom? Miért nem vagyok képes inkább egyszerűen megbirkózni ezekkel? Nagyon bánom, hogy elmondtam. Nagyon bánom. Mindent elrontok mindig. Ő készül nekem mindenfélével, én meg unos-untalan fennakadok valamin. Remek vagy, Thomas. Hallgat csak egy ideig még. Borzalmas ez a csend. Mindig úgy érzem ilyenkor, hogy tönkretettem őt kicsit. A válasza így hiába egyetértő és elvileg nyugtató, amilyen magába roskadva, elhalón közli, attól pont hogy nem nyugszom meg. Nem éri meg ez az egész. Inkább kűzdök meg magamban mindennel. Azt hiszem, most elhatároztam, hogy mostantól így teszek. Noha megköszöni, hogy elmondtam. De én nem bírok hálás lenni magamnak. Csak elhúzom kicsit a számat.
- Áh, nem, felejtsd el... - rázom meg a fejem, a kérésemre utalva. Sírhatnék van, dehát nekem mikor nincs olyanom, nem igaz? De nem fogok sírni, már csak az hiányozna. - Nem érdekes. Komolyan - erősítem meg és pontosan tudhatja, hogy nem mondanám, ha nem így gondolnám. - Hülye vagyok, ennyi - vonok vállat, aztán kinyújtom kicsit lábaimat, kezdenek elzsibbadni.
- Hogy értetted, hogy nem kell tőle tartanod? - kérdezek be hirtelen. Kicsit úgy érzem, hogy mostmár minden mindegy. Hazavágtam a barátnőm helyes meglepetését a kedvével együtt, megérdemlek mindent, amit a válasza fog okozni nekem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

LAU
a tavaszi szünetben délelőtt az Anna-réten | #idliketotryGIF



Számat picit oldalra húzva, letekintve a plédre, egyik vállam éppen csak arcomhoz érintve bólogatok. Igen, felejtse el. Felkapom rá aztán pillantásom, mikor azt mondja, nem. Mikor határozottan azt mondja, nem. Kérdőn pislogok rá és figyelem helyezkedését. Hallgatom bizonygatását arról, hogy rendben volt, hogy elmondtam ezt. Hogy rendben van, ha ilyen kéréseim vannak. Miközben beszél hozzám, mindig csak egy kis ideig tartom egyhuzamban arcán tekintetem, különben elnézelődöm haja, felsője vagy épp lábam felé. Kezeimmel magam mellett támasztok. Amit pedig tudtomra ad, arra nem nagyon felelek egyelőre. Mármint nem is látszik rajtam, mit gondolok. Csak csöndesen végighallgatom. Olykor nyelek egyet. Aztán jól eltöprengek azon, mi olyan eset volt még, mint ez, és rájövök. Eszembe jut ilyen. Igen, az is rossz volt. Nem tudtam befogadni, nem tudtam megemészteni.
Barátnőm magára dühös. Szégyelli magát amiatt, hogy nem úgy cselekedett, mint elvileg kellett volna és hogy ezt okozta nekem vele. De ettől sajnos nem változik semmi. Mármint úgy értem, nekem ez semmivel sem rosszabb vagy jobb. Sejtettem különben, hogy nem rám haragszik vagy ilyesmi. Viszont a lényeg egyszerűen csak az, hogy kedvét szegtem. Mostmár többet tartom lesütve a szemem, mint amennyit rá nézek. Nem hajlandó elfelejteni. Nem hajlandó figyelmen kívül hagyni a bajaimat. Nyilvánvalóan el sem tudom mondani, hogy ez mennyire jól esik. Azonban...
- És én mikor fogok javítani magamon? - kérdezem nagyon csöndesen, lassan nézve barátnőmre. - Én mikor fogok erőfeszítéseket tenni? - folytatom, noha felvillan bennem, hogy igazából rengeteget teszek. Nagyon, nagyon sok mindenen emelkedek felül és gyakorlok önfegyelmet és győzöm le. De nem elég dolgot szerintem. Lehetnék még többre képes. - Miért mindig másoknak kéne? Miért mindig neked? Megjegyezni az ezernyi baromságomat meg alkalmazkodni hozzájuk... - mormogom ezt már csak szinte, elnézve a távolba, durcás arccal és közben már visszahelyezkedtem törökülésbe és birizgálom a pokrócot. - Főleg, hogy... - hajtom le megint kicsit fejem. - ... amint elmondtam, már nem is tűnik olyan fontosnak - próbálom valahogy elmagyarázni azt, hogy ilyenkor így kiszáll belőlem. Legalábbis így érzem. Pedig csak arról van szó, hogy egy másik dolog jobban kezd el nyomasztani, ez pedig az, hogy a másikat boldogtalanná tettem és megváltoztattam és hogy többé nem fog úgy cselekedni, ahogy eddig tette. Megosztottam valakivel a fájdalmamat, zavaromat, amit nyugodtan dédelgethettem volna egymagam is. Sokkal jobb dolgok vannak, amiket meg lehet osztani.
- Nem arról van szó, hogy hazudnék neked mostantól - kezd neki ellágyulni a hangom, ami eddig olyan duzzogós volt - Csak... szeretném megpróbálni, hogy könnyebben vegyek dolgokat. Jó? - pislogok rá kérőn. Azért teszem, mert úgyis egyből észre fogja venni rajtam, ha valamivel gondom van, de lehet, én azt nem feltétlen akarnám majd egyből elmondani. Szeretném megvárni, hátha nem lesz már gond. Hátha csak időre van szükségem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

LAU
a tavaszi szünetben délelőtt az Anna-réten | #okGIF



Nem direkt csinálom ám, hogy ilyenkor nem látni rajtam semmit. Bár gondolom, nem is hiszi azt, hogy direkt tenném. Csak annyira kattognak ilyenkor a fogaskerekek, meg kavarog minden, hogy arra már nem jut, hogy a külvilágnak is jelezzem, mi van bent.
Szusszanok egyet, ide-oda mozdítva számat, amikor azt mondja, sokszor teszem én azt már így is. Sokszor gyakorlok önfegyelmet. Ez... nos ez igaz. És igazán jól esik, hogy ezt felhozza és a továbbiak is. Az, ahogy megért engem. Ahogy elfogad. Simogat, vígasztal ezekkel a szavakkal és nem ellustulok tőlük, hanem erőt adnak, hogy további lépéseket tegyek, túlmutatva magamon.
- Oké - mosolyodom el végre én is és szeretettel nézegetem barátnőm arcát. Odanyúlok, simítok egyet combján, aztán kinyitom az innit és kínálom először őt, kér-e, aztán iszom. Körbepislogok kicsit a réten. A távolban egy páros egy kutyust sétáltat, meg nem messze tőlük egy férfi nevet éppen egy kislányon, aki elfeküdt a fűben. Hagyom magam elveszni ezekben a jelenetekben, a hely hangulatában, majd eszembe jut, hogy félbehagytunk valamit. Kicsikét megint komolyabbá lesznek vonásaim, de egyáltalán nem vészesen.
- Szóval a gondnokról, amit... amit mondtál... - emlékeztetem így a feltett kérdésemre, arra a témára. Immáron nem önbüntetésből akarom tudni... jó, eddig sem csak azért akartam. Most csak egyszerűen inkább szeretném tisztázni, mielőtt túl soká izélgetne ez engem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

LAU
a tavaszi szünetben délelőtt az Anna-réten | #idontgetitGIF



Nagyon összevonom a szemöldököm és csípőből kérdeznék vissza, de rájövök, jobb lesz kicsit átgondolnom, miként fogalmazok. Nem szoktam durván, csak a túlzott őszinteségem miatt azért kijöhetnek olyan dolgok, amik a másiknak betalálnak, én hiába nem rosszindulatúan vagy kekeckedőn mondom őket.
- Ezt nem értem - szólok először inkább csak ennyit, fejem rázva gondolkozón.
- Mármint azt értem, amit mondasz. Értem, hogy meleg, csak... - ejtem ki egészen könnyeden, amit barátnőm valamiért kikerült. Lehet, nem szereti az ilyen kifejezéseket, vagy nem tudom. Nekem könnyű lazán vennem ezeket egy meleg apukával meg egy nemre való tekintet nélkül szerelmes, jövendőbeli keresztapával. Vagyis hát lehet, hogy ettől még lehetnék görcsös a témában vagy visszafogott, talán olykor az utóbbi vagyok is, de most valahogy nem. Talán mert pontos akarok lenni és egyértelműen tudtára adni, hogy világos, mi a helyzet. Meg mert haladni akarok.
- Ez miért fontos? Mármint, a lányok érintése sem... szóval az is kellemetlen neked, nem? Bárki érintése az tud lenni, mindentől függetlenül - ecsetelgetem halkan mindazt, amit tudni vélek. Halkan, pedig közel senki, csak távol, tök nem juthat el hozzájuk a beszélgetés. Akkor is így érzem helyesnek ezt. Így csöndesen. Még kicsit előrébb is hajolok.
- Vagy... oh - kezdenék neki egy új kérdésnek, aztán leesik valami, amitől nyelnem kell egyet és megfeszül az ér a nyakamon. Úgy figyelem barátnőmet, mintha a lelkébe akarnék látni. - Attól félsz, hogy... kikezdenek veled? - keresem kicsit a megfelelő szót. - Ez neked ennyire... hát... így benned van mindig? Eszerint döntesz dolgokban? - folytatódik, szinte már suttogó érdeklődésem. Ő eszerint hajlandó valakivel egyedül maradni, hogy az illető hova vonzódik? Vagy hogy bizonyos szempontok alapján mennyi esélye van, hogy próbálkozik? Dehát attól még, mert mondjuk valaki a lányokat szereti, egyáltalán, de egyáltalán nem biztos, hogy tenne bármit. Sőt. És fordítva. Vagy ez csak ilyen ösztönös valami? Vagy hogy van ez? Bevallom, elborzaszt kicsit ez az egész most.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

LAU
a tavaszi szünetben délelőtt az Anna-réten | #okayfineGIF



Ajaj. Félek picit, mert nagyon sok az infó itt most nekem, dehát pont az imént mondtam, hogy szeretnék fejlődni, úgyhogy nem állítom meg. Csak veszek egy mélyebb levegő, miután megemelt szemöldökkel, bólogatva fogadtam, amit a csajos ölelkezésekről mesél. Nem tudtam, hogy vannak olyanok és hogy ő részt vesz bennük és hogy nem lesz rosszul tőlük. Nem tudtam. Mindegy, nem akadok fenn, figyelek. Homlokráncolok picit, ahogy a fiúkhoz érünk. Mármint csak amiatt, hogy az rosszabb neki. De nem szólok semmit, nem is lenne mit. Mármint nyilván csomó gondolatom van, viszont egyik sem adna semmit hozzá.
Eljutunk aztán az igazán érdemi részhez. Eleinte elég feszült vagyok. Rászorítok kicsit bokámra. Kapaszkodnom kell. Mellkasom fel-fellüktet, ám nem hagyom nagyon elmerülni magam, mert összpontosítanom kell inkább, hogy tiszta legyen számomra, amit Lau elém tár. Vonásaim lassan, de biztosan simulni kezdenek.
- Ja, értem már - mosolyodom el megkönnyebbülten. Nem pusztán azért leszek jobban, mert így már stimt, hanem azért, mert ez így egészen más.
- Persze, hát van, akiről érzed, hogy inkább őt nem akarod magad körül - vonok vállat és remélem, barátnőm hamar ráébred, hogy nekem igenis sokkal egyszerűbb lett volna ezt így magyarázni, semmint úgy, hogy az alapján döntött a hoppanálás oktatója felől, hogy kik tetszenek neki. Azt ugyanis én felfogni sem tudom, sőt, még ilyen fura ellenérzéseim is lesznek tőle. Talán egyenesen butaságnak tartom. Meg őszintén, el sem akartam hinni, hogy a lány ilyenek alapján ítélne. De akkor tehát nem is. Csak rosszul mérte fel, kivel beszél, kinek taglal most. Vagy ilyesmi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

LAU
a tavaszi szünetben délelőtt az Anna-réten | #awesomeideaGIF



Mosolyom jobban elszélesedik.
- Zsombit, igen. Meg Anniet, Petyát... mmm... - töltöm ki elgondolkozott hümmögéssel az időt. - Ott lesz ugye Liam bácsi, Riley... jaj, meg Riley szülei! - csillognak egyre jobban szemeim. - Valahogy így - bólogatok, latolgatva magamban, hogy kihagytam-e bárkit is, de nem hiszem. Ekkor ugyanis nem tudok még róla, hogy apának vannak még jelöltjei. Vagy hogy esetleg másnak lennének.
- Lehet, persze - felelem a fotózást illetően, némi eltöprengés után. Csak hirtelen az futott át az agyamon, működnek-e ott az olyan eszközök, ám ráébredtem, hogy a legtöbb ilyen kütyüjük eleve bájolt, rúnázott, ez a templom meg ráadásul mugli környéken van. Varázslótelepüléseken nem jellemzőek az ilyen szent helyek. Viszont az atya tudja, hogy mágusszertartás lesz, ő maga kvibli.
- Dehogy zavarna! - vigyorgok lelkesen. Csodálatos gondolat, hogy megörökítsék ezt a pillanatot. Riley is tutira kattogtatni fog, ahogy ismerem. Aztán meg felrakja a világhálózatra. Mikor pedig a lelki szemeim előtt megjelenik, miket fognak rögzíteni, bár nagyon izgatott vagyok amiatt, hogy magát ezt a nekem oly' fontos eseményt, ám főleg inkább amiatt, hogy ők mind ott lesznek. Elmondhatatlanul várom!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Mágusfalvak és városok → Mágusfalvak

PETYA
még a téli szünetben Talároson | #hotchocolatetimeGIF



Máris mondanám neki, hogy jó, persze, menjünk a szobájába majd, nagyon benne vagyok, ám mivel éppen egy adag forrócsoki van a számban, így csak sűrű bólogatásra, szemcsillogtatásra futja, aztán meg megint nyalogathatom ajkaimat. Jaj, szegény, neki meg forró volt? Nem tudom, nekem pont jó. Biztos olyan részről kaptam vagy ilyesmi.
Fáraóm aztán akkora elánnal kezdi sorolni lehetőségeinket, hogy a második után rájövök, nem is annyira vár talán választ, mint inkább csak ismerteti velem, mi mindenhez foghatunk. Ennek örülök, mert hirtelen úgysem tudnék dönteni. Csak hallgatom meg figyelem őt, el-elvigyorodva a bögrém fölött. Lepillantok harci sérüléseire és olyan mély érdeklődéssel nézek utána vissza arcára, mintha legalábbis a levágott karjával kérkedne. Már ha azzal szokás. Nem féltem Petyát különben, biztos vagyok benne, hogy akkor is profin veszi a levegőt, amikor olybá tűnik, hogy egyáltalán nem tesz ilyesmit. Biztos csak jól bírja a nagy közöket.
Lerakom a bögrémet, hogy ránézzünk Csepreghy anyára, amikor...
- Ó - adom az eszembe jutás hangját, hiszen majd' elfelejtettem, hogy mikkel készültem. Úgyis az előszobába megyünk, szóval út közben belenyúlok a széken hagyott táskámba vállig, aztán nagy mosollyal előszerzem, amiket házigazdáimnak szánok.
- Ezeket nektek hoztam - közlöm, mert nem nagyon tudom, mit illik pontosan ilyenkor mondani. Mármint elvileg tudom, csak nem akarok fellengzősködni olyanokkal, hogy a ház úrnőjének vagy olyan zavarbaejtő dolgokkal előállni, hogy köszönöm, hogy itt lehetek. Pedig igazán hálás vagyok érte, csak nehéz erre mit válaszolni, nem? Vagy nem az, csak én gondolom túl? Na mindegy is. Egy cserepes mikulásvirágot nyújtok át anyunak, míg az eridonosnak egy angol csokiválogatást adok. Persze, osztozhatnak, cserélhetnek. Ami csak tetszik. A virág eleve mindkettejük örömére lehet az otthonuk díszeként, az édességből meg jut bőven mindkettejüknek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

LAU
péntek délelőtt a BBT terem felé tartva | #onmywayGIF



Ahogy vége a Sötét Varázslatok Kivédésének, picikét sietősre kell fogjam, mert a kastély másik végében lesz a következő órám. Fura ez az idei órarend, van pár ilyen jelenésem, amire eléggé ki kell lépjek. Az más kérdés, hogy aztán mindig mindenhova teljesen időben ott termek. Általában még jóval hamarabb is, mint szükséges. Lehet, ezt is csak biztonsági játszom, mint általában akármit.
Mivel tök szép az idő, talárom a táskámban van, ingujjban ballagok a folyosón, szedve lábaimat. Egy utánam szóló akaszt meg sietségemben. A lány, akivel tegnap cukrászdáztunk, szikrázó mosollyal kocog oda hozzám, köszönt, megfogja a karomat és így sétál velem tovább, rögtön érdeklődve, merre tartok meg mi a helyzet. Elmesélem neki, taglalva is közben ezt az egész mizériát az egymástól tiszta messze megtartott óráimmal, ha már egyszer pont ezen agyaltam éppen.
Viszont közel vagyunk már, végre befordulunk a bűbájos tanterem folyosójára. Arról kezd el csacsogni, ő melyik órákról késett már el. Közben gyakran igazgatja barna haját. Mosolyogva, olykor bólogatva hallgatom.
Mostmár többen bevetették magukat a tanterembe, egy-két korán érkezett levitás viszont még kint bandázik, nem messze Lautól. Az egyikük meglát minket a folyosó végén, amikor megjelenünk és aztán rögtön a szőkeségre pillant. Arca elkomorodik, nagyot nyel és visszafogott hangon próbálja felhívni társai figyelmét rá, hogy mi történik. A többieknek mondjuk fogalma sincs róla először, mit mond, hiszen ők még nem hallották A Hírt, pedig a kékek közt terjedget. Az más kérdés, hogy a többség nem hiszi el. Viszont mostmár ez a másik kettő is értesült és mivel egyből a sűrűjébe keveredtek, fogösszeszorítva figyelik, ahogy mi közelgünk, Lau pedig itt álldigál.
Egyszerre megtorpanok, mert belém nyilal, hogy talán az SVK teremben hagytam a tankönyvem, szóval lekapom a táskámat és kutatni kezdek benne a folyosó közepén. A leányzó búcsúzik tőlem, simítva közben egyet hátizsákomat markoló kezemen. Rámosolygok, elköszönök én is és keresgélek tovább. Szinte szökellve suhan tova tőlem, intve a susmorgó levitásoknak, ahogy meglátja őket, aztán észreveszi a rám váró navinést. Zavarba jön, visszafogja átható
mosolyát és járását is átlagosabbra veszi, így halad el Lauék mellett. Eközben én a nem is olyan távolban megkönnyebbültet sóhajtok, mert megvan a könyv.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

LAU
péntek délelőtt a BBT terem felé tartva | #heyGIF



Odahúzódom az egyik ablakpárkányhoz, hogy ne a térdemen egyensúlyozva kelljen eltenni a tankönyvemet. Inkább lerakom itt szépen és elrendezgetem a dolgokat.
- Szia - köszönök jókedvűen a hozzám toppanó lányra, miután felkaptam a fejem hangjára és egyenesen ránéztem. - Azt hittem, hogy az SVK teremben maradt a tankönyvben, de szerencsére nem, úgyhogy nem kell visszafutnom érte - magyarázom meg, mit szöszmötölök. - Viszont... ajj, mindig olyan nagy kupit csinálok ilyenkor - nyafogok kicsit, az ilyenkor alatt arra utalva, mikor hirtelen megijedek, hogy elhagytam valamimet és fejvesztve kezdem kutatni. Egy elégedetlen kis nyögéssel rakok ki inkább egy-két könyvet, pennatartómat, pár cukorkát, meg egyéb kincseket a párkányra, hogy könnyebben át tudjam tekinteni a helyzetet.
A levitás lányok, akik lélegzetvisszafojtva figyelték, ahogy a szőkeség egyszerűen megindult felém, most izgatottan sustorognak rólunk. Meg felmerül bennük, hogy inkább bemenjenek, nem kéne itt bámulni, csak éppen túlságosan érdekli őket, minek lehetnek szemtanúi, milyen következtetéseket vonhatnak le. Egyelőre annyit, hogy nem vagyunk rosszban. Legalábbis bennem, úgy tűnik, nincs harag.
- Hm... jó, ez ide... eeez meg ide - ügyeskedem a visszapakolászással, elmerülten koncentrálva, még alsóajkam is beharapom közben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

LAU
péntek délelőtt a BBT terem felé tartva | #sothethingisGIF



Dehogynem, ez mind kell nap, mint nap. Legalábbis rosszul érezném magam, ha nem lennének velem. Invitozni meg nem szeretek ilyen messziről, mert félek, hogy eltrafál valakit az, amit magamhoz hívok. De mivel ezeket nem tárgyaljuk meg, így csak arra bólogatok, hogy ja, biztos nem örült volna a prof. Mondjuk szerintem túl mérges sem lett volna. Nem szoktak rám a tanárok mérgesek lenni.
Kérdez tőlem valamit Lau, de az annyira nem illik hirtelen a képbe és látszólag annyira nem kapcsolódik a világon semmihez, hogy meg kell álljak a pakolászásban és felnézek rá, hogy tudjak figyelni. Szoktunk mi így random témákkal előállni, csak most nagyon elmerültem a rendezkedésben és ráébredtem, hogy alig fogtam fel, amiről érdeklődni kezdett. De mostmár figyelek. Mostmár csak rá figyelek, eleinte még kicsit kétségbeesett vonásokkal, hogy felvegyem a fonalat, aztán a kétségbeesést a tisztulás helyett valamilyen zavar váltja fel.
- Öhm... - ráncolom a homlokom.
- Pletykák? Hát... szóval... nem, hozzám nem nagyon jutnak el előtte. Én igazából csak a cikkekben olvasom őket átnézéskor vagy legfeljebb hallok róluk a többiektől, ha előtte egyeztetünk. Én viszont ilyesmit csak a Paparazziba szoktam írni - mosolyodom el erre gondolva. - De ott az van, hogy csinálunk egy jópofa fotót valakiről és én ahhoz szoktam valami klassz történetet költeni - térek kicsit el a tárgyról, dehát ugye én nem tudhatom, mi a tárgy. Egyelőre valami olyat sejtek, hogy az érdekli, hogyan is megy ez az újságírósdi. Azt nem tudhatom, miért merült fel most ez benne. Lehet, be akar lépni a szerkesztőségbe? Na jó, mindegy, nem találgatok. Várom, kielégítő volt-e a válaszom. Addig hagyom azt a két könyvet még azt az egy zacskó édességet a párkányon heverni. Egyik kezem a táskámat fogja, a másik csak lóg mellettem, miután abbahagytam a magyarázást.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

LAU
péntek délelőtt a BBT terem felé tartva | #rumorhasitGIF



Bólogatok, kicsit furcsállva. Igen, én írom a Paparazziba a sztorikat. Legalábbis, ahol az én aláírásom szerepel. Viszont valljuk be, azok a kis kitalált történetek mindennek számítanak, csak szaftosnak vagy durvának nem. Szerintem nem is tudnék olyat írni. Csak most akkor nem értem a lány döbbenetét. Valami rosszat mondtam volna valakiről? Vagy csak összekever egy másik cikkíróval, aki szintén szokott alkotni oda?
- Hát mármint egyáltalán nem mindig. Sőt, igazából csak néha - adom így a tudtára, hogy valószínűleg azok a szösszenetek, amik most a fejében keringenek, nem tőlem származnak. Dehát tényleg mindig ott a nevem, szóval nem értem. Tudja az írói nevemet, nem? Ó, vagy lehet, hogy azt gondolja, ál-nevet használok, hiszen a többiek is szoktak olyanok alatt írni. Áh, nem tudom. Minden esetre remélem, tiszta vizet öntöttem kicsit a pohárba azzal, hogy nem enyém az a rovat mindenestül.
Felszökik aztán szemöldököm, amikor kiderült, miért is hozta fel a pletykák témáját. Tökre nem az Edictum volt itt a lényeg. Szóval... beszélnek rólunk valamit? Vagy hogy érti, hogy hallott valamit? Érdeklődő arckifejezéssel várom a folytatást. Mert hát lesz, nem? Ahogy odapillant a cukorkás zacskóra a párkányon, fogom és elrakom gyorsan. Aztán azt a maradék két könyvet is, de utána pislogok rá megint. Meg közben is várom, hogy mondja csak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

LAU
péntek délelőtt a BBT terem előtti folyosórészen | #whatGIF



Ha nem foglalna le ennyire az, hogy a gondolataimat kergessem arról, mégis mit hallhatott rólunk, amiről mi nem tudunk és amit most tudatni akar velem, akkor talán eszembe jutna megkínálni. Bár nem teljesen biztos, mert van, amikor szeretem még tartogatni az ilyen kis édességeimet és olyankor még nem úgy nézek rájuk, mint amiket akár én, akár bárki más megehet. Addig csak elspejzolt kincsek. Nade a lényeg, hogy egyszerűen csak azért raktam el a cukorkákat, mert ahogy rájuk nézett, ráeszméltem, hogy azok még ott vannak és hirtelen úgy döntöttem, inkább elrakom őket akár hanyagul, csak nehogy itt maradjanak. Különben nem a cukrászdából vannak.
Jaj ne! Lau olyan kis... szomorúnak tűnik, ahogy így réved kifele, vagy nem tudom. Dehát mi a baj? Folytatja végül a mesélést és... szemeim elkerekednek. Úgy tudják, szétmentünk? Szám is eltátom persze kissé, azonban rögvest becsukom, amint a randi kerül szóba. Nagyot nyelek és sűrűn pislogva nézek el valamerre a folyosón, el a szőkeségről. De nem veszem észre a levitás lányokat, akik pedig mostmár nyíltan figyelik reakcióimat és kezdik úgy gondolni, mégsem vagyunk már annyira jóban. Feszült leszek, ez igaz. Viszont legfőképp zavart. Ide-oda cikázik tekintetem, ahogy próbálom összerakni a dolgokat. Kicsit görcsösen markolom párkányon pihenő táskámat. Másik kezem nadrágom oldalán babrál.
- Mi? De... dehát h-honnan veszi ezt? - kérdezem akadozón, most éppen Lau válla környékét fixírozva, lopva tekintve csak arcára olykor. Hiába mondja csevegő hangon, azt még én is látom rajta, hogy hatással van rá. Nem olyan, mint szokott.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

LAU
péntek délelőtt a BBT terem előtti folyosórészen | #ohnotthisGIF



Hallotta. Csak úgy hallotta. Elhúzom a számat. Még mindig próbálom átlátni a helyzetet. Figyelem, ahogy lerakja a papírt. Olyan fura ez a mozdulat. Hogy mi a fura bennem, az nem tudatosul. Csak rossz érzésem lesz. Nem jövök rá, de az a gondom, hogy nem értem, miért rakja le. Miért nem adja oda? Kicsit bizonytalanul nyúlok az üzenet után. Tényleg elolvashatom? Jó, nyilván azért kaptam. Hát legyen. Torkot köszörülök, mintha hangosan készülnék olvasni, pedig nyilván nem. Elkezdem átrágni magam a sorokon és egyre savanyúbb képet vágok. Fájni kezd a mellkasom, oda is nyúlok kicsit megmasszírozni. Aztán már megint elképedek...
- Belém esve? - lehelem ki ezt a részletet. - Én... mi... voltunk... mi voltunk tegnap a cukrászdában, igen... igen, de... - hebegek a levelet nézve, fejemet rázva. Olybá tűnhet, mintha magyarázkodnék, pedig csak hangosan gondolkozom. Ki akarom bogozni a szálakat. - Jaj ne... - nyögöm aztán a semmiből és homlokomra tapasztom tenyerem, ujjaim hajamba merülnek, lehunyom szemem. A táskámat már rég nem fogom, a levelet szorongatom helyette.
- De nem randi volt. Az nem randi volt. Hogy lett volna randi? - motyogom szinte csak, erősen tartva lehunyva szememet, markolva kicsit hajamat. - Viszont ő azt hitte, hogy az volt, igaz? - kérdezem magamtól, vékony, csöndes kis hangon, ahogy felidézem magamban a mozdulatait, a szavait, a ragyogó mosolyát. Ezt hívják flörtölésnek? Miért nem veszem én ezt észre? Nekem csak jól esett, hogy ennyire kedves. Jól éreztem magam a társaságában.
- De miért gondolta, hogy te és én... ? - nyitom ki szemem búsan és engedem le kezem, viszont hiába tekintek körbe, látni nem látok. Gondolataimat kergetem. - Én csak... csak nézegettem a bestiárium kirakatát és ő is odajött mellém nézegetni - ami tök természetes volt, hiszen ismerjük egymást, még ha ezelőtt keveset beszéltünk is - aztán kérdezte, hogy... - nem folytatom. Megakadok, arcom kifejezéstelenné lesz, kicsit talán kínlódóvá. Mert beugrik valami. Erősen beugrik és próbálom nem elveszíteni.
- Hogy te hol vagy. Azt kérdezte, hol vagy, de... nem így kérdezte - rázom a fejem. - Hanem, hogy együtt jöttem-e veled és én mondtam, hogy nem, de... lehet, hogy azt úgy fordította neki - utalok nyakláncomra - hogy nem most nem vagyunk együtt, hanem egyáltalán nem? Akkor azért kérdezett úgy vissza? Nagyon meglepődött. És... óh - hunyom le megint a szemem, ahogy már megint előjön egy részlet. Így, hogy már tudom ezeket hova tenni, könnyebben idézem fel - Azt mondta, hogy sajnálja, én meg azt mondtam, hogy nem kell... - szöknek ki a számból a szavak erőtlenül, lemondóan. Nem értettem, miért kéne sajnálni, hogy Lau éppen nincsen velem. Hiszen semmi baj ezzel. Vagyunk mi sokszor külön. Csak nem úgy, ahogy a lány hitte. De akkor ezért volt a sajnálkozása olyan túlzónak tűnő. Mert amit ő hitt, ahhoz nem volt túlzó. Azonban, amilyen lazán én erre feleltem, abból ő meg jogosan vehette úgy, hogy könnyedén állok a szétmenésünhöz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

LAU
péntek délelőtt a BBT terem előtti folyosórészen | #imsosorryGIF



Lehunyva tartom még mindig a szemem, amit különben olykor észre sem veszek. Hiszen, amikor ennyire elgondolkozom valamin, egészen mindegy, nyitva van-e vagy sem, úgyse látok egyik esetben sem semmit. Viszont barátnőm kis hangjára feltárom tekintetem, és mire rápillantok, már ő is rámnéz. De egy kicsit most azt érzem, bár ne tenné. Mert már értem, hogy ami afféle szomorúságnak hatott a részéről, az tényleg az és félek, mi több még.
A szívem rémesen zakatol és kicsit remegek belül. Vagyis nagyon. Egyre jobban. Mert most, hogy már túl vagyok azon, hogy felfogjam, mi ez az egész, amivel Lau idejött hozzám és már kibogoztuk nagyjából, mi váltotta ki a félreértés áradatot; az is elkezd körvonalazódni, hogy a lány ki tudja, mikor kapta meg ezt a levelet és ki tudja, kiktől mit hallott, mit tapasztalt és hogy mikre gondolhatott, miket élhetett át. Még csak nem is azért, mert bármit elhitt volna. Hanem egyáltalán.
- Annyira sajnálom - szökik ki kissé önkénytelenül, csaknem nyöszörgésszerűen, miközben úgy pislogok barátnőmre, mint a kutyus, aki rossz fát tett a tűzre.
- Nem tudtam. Eszembe se jutott, hogy ez... - rázom a fejem kétségbeesetten, mire beugrik még valami, amitől újfent megakadok. - És Ő akkor most azt hiszi, hogy mi...? - hagyom a levegőben a kérdés végét, dehát mind tudjuk a befejezést. A levitás lány szent meggyőződése, hogy mi randevúztunk és hogy pompásan alakultak a dolgok és hogy kibontakozóban van köztünk valami. És biztosan örül meg izgatott meg minden. Dehát persze, hogy az, hiszen ez az, ami csak úgy sugárzott róla, mostmár értem. Édes drága Istenem. Remek vagyok, de tényleg, kiváló. A butaságommal egyszerre több embert is megbántok minden további nélkül, és persze, hogy az egyikük a barátnőm, aki mindent érdemel tőlem, csak ezt nem.
Pár hosszú pillanatig még azon aggodalmaskodom, hogy majd el kell mondjam a cukrászdázó társamnak, micsoda végzetes félreértések történtek, aztán visszaevezek arra, hogy milyen lehetett, lehet ez Launak. Dehát minek feltételezgetni, mikor itt áll előttem és látom rajta? Ezt még én is látom. Miközben cikáznak ezek bennem, rakás szerencsétlenségként ácsorgok a párkány mellett, hol ide nézve, hol oda, hol a táskám gyűrkélve, hol egyensúlyom egyik lábamról a másikra helyezve. Kisujjam és halántékom zsibbadni kezd, számat is feszülni érzem. Nem akarok itt lenni most. Itt a folyosó közepén, ennyi ember között. Nem akarok bemenni a tanterembe. El akarok bújni. Az a helyzet, hogy legszívesebben sarkon fordulnék és mondjuk bevetném magam a mosdóba. Akárhova, ahol egyedül lehetek. Fájó a késztetés, úgy kell magam megfékezni, egy valami állít meg: nem akarom itt hagyni a barátnőmet. Az még aztán szép lenne. Viszont irtóra tartok tőle, hogy pár pillanat és megteszem. Nem működik az agyam, nem tudok mit mondani, nem tudok mit tenni. Pedig kéne. Tudom, hogy kéne. De nagyon rám zúdult ez most. Még a helyére sem tudom tenni, nem hogy kezelni.
- Sajnálom - cincogom fancsali képpel ismét, hogy legalább csináljak valamit, ami bármennyire is egy olyan emberhez méltó viselkedés, aki a barátnője lelkébe tiport és ki tudja, minek tette ki őt és minek fogja még a jövőben, csak azért, mert ennyire végtelenül naív és ostoba.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

LAU
péntek délelőtt a BBT terem előtti folyosórészen | #imsosorryGIF



Nem nyugtat meg és nem is várom tőle. Válaszai halkak, nem meggyőzőek, nem segítenek. De nem is érdemlek segítséget. Nem azért mondogatom itt, hogy sajnálom, hogy megenyhüljön. Vagyis hát nyilván, sok mindent odaadnék, ha nem így nézne rám. Ha nem lenne ilyen, amilyen most. Ha nem okoztam volna ezt. Dehát ez nem így megy.
Felém nyújtja a kezét. Az enyém is ösztönösen rezzen, hogy mozduljon felé, hogy kapjon utána, de megáll. Viaskodom magammal. Kezéről arcára pillantok, ahogy megszólal. Azt mondja, semmi baj. Én meg hiszek neki. Persze, hogy hiszek. Pedig nem kéne, hiszen hazudik. Azért hazudik, hogy én jobban érezzem magam. Hiába hiszem hát el, nem jön el semmiféle megkönnyebbülés. Nincs feloldódás. Még akkor sem, mikor megfogom a kezét. Mert naná, hogy végül megfogom. Szorítok rajta egy kicsit, nyelve közben egyet. Elmosolyodom egy picikét, amolyan viszont jólvan-ként, miközben elengedem. De miért nem áll el ez a remegés belül? Pedig azt mondja, nincsen semmi baj. Ezt mondja. Mélyet lélegzek és lassan fújom ki.
- Beszélek majd vele - mondom csöndesen, lágyan, eltökélten bólogatva kicsit. Ezt a legjobb mielőbb tisztázni. - Még ma - teszem is hozzá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

LAU
péntek délelőtt a BBT terem előtti folyosórészen | #whatisthisallaboutGIF



Jó. Bólogatok pár erőtlent. Aztán... borzalmas görcs áll a gyomromba, amikor megszólal. Amikor hirtelen azt mondja, ez nem fog menni. A másodperc töredéke alatt sápadok el. Mi nem fog menni? Arcom rezzenetlen lesz. Várakozó. Várom a folytatást, amitől valami megnyugtató magyarázatot remélek. De egyre rosszabb. Egyre és egyre rosszabb. Mit próbált? Mire képtelen? Mi történik? Nem vagyok jól. De nem tudok mást, mint állni és figyelni. Csak hogy ez egyre nehezebb. Egy adott ponton hirtelen, furán szívok be egy jelentősebb adag levegőt, mert közben azt is elfelejtettem rendesen csinálni. A légzést. Most birizgálni se birizgálok semmit. Nem toporgok. Nem mozdulok.
Elkezdi mesélni, milyen volt, amikor megkapta a levelet. Tehát tegnap kapta meg. Észre se veszem, de bólogatok egy kicsit. Nem mintha látná. Nem engem néz. Gyomromban a fájdalom már kifejezetten éles, ahogy azt taglalja, felmerült benne, mi lenne, ha ez igaz lenne. Egy pillanatra megráncolom homlokom. Nehezen szuszogok, főleg, amikor ecsetelgeti, milyen volt neki, ahogy - úgy tűnik - látott nemrég megérkezni a lánnyal és azt, mennyire elszomorította a gondolat, hogy mi szétmegyünk. Oh... Na várjunk csak... akkor viszont nem arról van szó, hogy... nem oda akar kilyukadni, hogy...
Mikor rájövök, hogy befejezte mondandóját, szédülve kezdek enyhén oldalra dőlni, lábamból kiszáll az erő, de gyorsan letámasztok a párkányra és hagyom odarogyni magam, félig táskámra ülve, esetlenül. Legalább nem a fényes márványon landoltam. Pislogok párat, tenyerem feszesen combomra támasztom, aztán rá is markolok, masszírozva tolva le térdemre kezemet, majd vissza, miközben lehajtom fejem és lehunyom szemem. Jézusom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

LAU
péntek délelőtt a BBT terem előtt egy párkánynál | #thatstoughGIF



Lehet, hogy durva az, ahogyan érint most ez engem... mármint az aggódás a feltevéseim miatt. Hiszen nem is az a baj, amit mond, hanem a felvezetés. Szóval lehet, hogy durva, viszont az még sokkal-sokkal rosszabb lett volna, ha utólag mondja el, hogy egyébként nem annyira igaz, hogy nem volt semmi gond. Egy részt nem értettem volna, miért nem árulta el, ami nyomasztja, és miért tett úgy, mintha minden oké lenne; más részről meg megint megtörtént volna az, hogy nem tudtam volna ezt utólag már beilleszteni, a helyére rakni. Még nehezebb lett volna, még jobban megterhelt volna hát, mint most ez. Vagyis... mondjuk lehet, akkor el tudja úgy mondani, hogy ne kezdjek el rémeket látni. De mindegy, ezen kár töprengeni, mi hogyan lett volna.
Nagyon szédülök. Talán így lehunyt szemmel még jobban. Ki kéne nyitnom. De nem tudom. Lau közelebb lép és megérint és szól hozzám. Erőtlenül bólogatok. Bólogatok, hogy értem már, mit akart mondani. Mostmár világos és örülök is neki, csak amit előtte hittem, annak a rám gyakorolt hatásán nem tudok még hirtelen túllépni. Szerencsére ahhoz sincs most energiám, hogy tovább forgassam azt magamban. Hogy felfogjam, hogy Istenigazából most először vágott így belém ez a félelem. A félelem, hogy elhagy. Hogy akárhogy is, de többé már nem lesz a barátnőm. Ő is ilyeneket érezhetett. Ő hosszabb ideig, úgy egy fél napon át, viszont nála eloszlott ez, kellemetlenül formálódott. Az enyém csak pár másodpercig tartott, ám annál élesebben csapott le. Ezt próbálja most feldolgozni a szervezetem, gondolom.
A folyosó nekiáll kiürülni, ahogy lassan mindenki elkezd a termekbe vonulni, hiszen mindjárt kezdődik a következő óra. Hozzám ez nem nagyon jut el. Csak barátnőm mentegetőzése tompán és ujjai érintése a térdemen. Jobbom lecsúszik oda combomról és megfogom, balom pedig kinyújtom felé, megmarkolva blúza szélét -mert éppen azt találom meg- és magam felé húzom. Ahogy erre mozdul, derekára csúszik kezem, úgy vonom még és még közelebb, teszem ezt addig, míg mindkét karom köré nem fonhatom, ahogy előttem áll. Homlokom mellkasának nyomom és fújok egyet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

LAU
péntek délelőtt a BBT terem előtt egy párkánynál | #thatstoughGIF



Ellökni a kezét? Nem igazán hiszem, hogy képes lennék ilyesmire. Nem tudom, minek kéne ahhoz történnie, hogy ilyet vagy hasonlót tegyek. Ahogy átölelem őt, többször is mélyről szusszanok, próbálván hagyni kiszökni belőlem a feszültséget, feloldódni a közelségében és a gondolatban, hogy tényleg semmi baj. Ettől még hibáztatom magam. Ezzel nem nagyon van mit tenni. Viszont próbálok most nem ezen agyalni.
Amennyi hajam van, abban elvesznek könnyei, nem érnek el bőrömhöz, hogy megérezzem őket. Akkor felnéznék talán. Így viszont maradok álla alá bújva. Fejem oldalra fordítom, így simítva neki arcom, mellkasán pihentetve. Közben pedig magunk maradunk a folyosón. Valahogy elér a tudatomig ez és nyűglődőt szusszanok.
- Mennünk kéne Bűbájtanra - hívom fel erre figyelmünket tompa, kedvetlen hangon, miközben megsimogatom a hátát és lassan feltárom a szemem, így is megbizonyosodva róla, hogy bizony, egy teremtett lélek, nem sok, annyi sincs már itt körülöttünk. Már most látom, hogy ez nem lesz életem legeredményesebb órája. Ahogy sejtem, nagyjából csak ülök majd ott és annyit fogok tenni, amennyit muszáj.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

LIAM BÁCSI
egyelőre még a BUD reptéren reggel | a nagy kaland | #airportadventuresGIF


Miután végre indulásra készen álldogállunk otthon, apa hamarosan elhoppanál minket a pályaudvartól nem messze, hiszen innentől mugli tömegközelekedés lesz és mugli minden. Kapkodom a fejem ide-oda már az első pillanattól. Rileyval járok csak nagy ritkán a varázstalan közegben, viszont Budapest azon részein, amiken most haladunk át, még soha nem voltam. Úgy szorítom néha bőröndömet, hogy zsibbadni kezd a kezem. Ilyenkor átteszem a másikba.
Ámulattal figyelem, ahogy Liam bácsi jegyet vesz az automata kiadó masinából és hagyja, hogy én dugjam be a gépnél. Megrezzenek az éles, trillázó pittyenésre, de aztán nagyot nevetek. Ez csak azt jelenti, hogy elfogadta. Még a zöld kis fény is rám kacsintott. Jó ég, csomó minden történt már és még csak most lépünk be a reptérre.
- Hűha - folytatom egyik kedvenc tevékenységem, a gyermeki rácsodálkozást mindenre, miközben feltekintek a hatalmas táblákra a nagy-nagy, fehéres-fémes térben. Városok nevei meg mindenféle számok és információk a beszállásról. Ahogy eddig is, apa most is elmagyarázza nekem az alapvető tudnivalókat. Csillogó szemekkel hallgatom és próbálok minél több dolgot elraktározni. Mivel itt aztán végképp sokan vagyunk, útitársam ingujjába kapaszkodom, megcsípve egy kicsit azt. Legszívesebben belekarolnék vagy megfognám a kezét, csak nem tudom, azt lehet-e. Mondjuk ez a csimpaszkodás sem túl elegáns, noha igazából alig veszem ám észre, hogy kapaszkodom. Ösztönös egy mozdulat. Elveszek kicsit a fent a falakon villódzó hatalmas, mozgó képekben, amelyek ugye nem újdonságok, ez nálunk megszokott jelenség, csak éppen itt mindez nem mágiával történik, hanem mindenféle elektrotechnológiával. Lenyűgöző!
Azt mondja apa, nekünk nem kell becsekkolni, sem csomagot leadni.
- Nekünk miért nem kell? - kérdezek vissza, miközben az a helyzet, hogy elképzelésem sincs, mi az a becsekkolás. Mármint a szót értem, csak hogy egy reptéren az mi és főleg, hogy nekünk miért nem szükséges, na az rejtély előttem. Közben pislogok a sor felé, amerre Liam bácsi mutatott, miközben mondta ezt a dolgot. Ő nekik akkor ezek szerint mind kell. És a mi cuccunk miért maradhat nálunk? Tőlünk miért nem veszik el? Ú, látom is, ahogy a pultoknál leadják a többiek és kész, a poggyászuk már utazik is el tőlük valahova. Nyújtogatom a nyakam, vajon hova.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

LAU
a nyári szünetben Stijenában (Krk, Horvátország) | - megjelenésem -



| #vacationtimeGIF



Napok óta tiszta izgalomban vagyok, apa meg nyugtatgat. Vicces, azt hiszem, ez általában fordítva szokott lenni: a gyerek nagy vagányan beleveti magát a nyaralásba, a szülők meg lerágják a körmüket, mindene megvan-e, minden rendben lesz-e. Oké, Liam bácsi is azért ellenőriz mindent meg felmondatja velem, nálam van-e, ami kell, azonban a nyomomba sem ér a ziziséget tekintve. Aztán eljön a nagy nap és mire észbe kapok, már a horvát tengerparton vagyunk édes négyesben.
- Mennyire ügyesen idehoppanáltál, Herceg! Hát mennyire nagyon ügyes vagy! - dicsérgetem megérkező blökimet, dögönyözve őt, ő meg nyelvlógatva forgolódik, teljesen besózva. Nem mintha annyira sok érdeme lett volna ebben az utazásban, ám tény, hogy nem minden blöki viselte volna ilyen jól ezt. Hamarosan visszatér barátnőm a csodacicával. Együtt a csapat!
Soha nem voltunk még el így kettesben sehol. Jó, négyesben, de értitek. Tiszta felnőttes az egész. Mindent mi intéztünk, mi béreltük ki az apartmant, mi találtuk ki, miket csináljunk, hova menjünk, honnan szerezzük az ellátmányt és ilyenek. Szinte végig tátva a szám, ahogy bandukolunk a helyes utcákon. Fehér pólóban, világosbarna nadrágban és egy vászoncsukában bandukolok, bőröndöm előttem lebegtetem. Tökre tetszik, hogy itt minden áldott kerítés kövekből áll! Persze, Angliában is elég jellemző ez, itt viszont olyan nagyon tengerpartias hangulatúan. Már ha van ilyen. Szerintem van. Mostmár van. Olyan igazán jellegzetes, na.
- Miért furák? - kérdezem a lányt, akinek szintén a kerítések tűnnek fel, bár másért, mint nekem. Számomra ez nem igazán kirívó... mármint az, hogy ilyen alacsonyak vagy hogy nincsenek is. Odahaza ez az átlagos, idehaza meg ugye városi lakásban élek, Bogolyfalván pedig szintén nem túlozzák el az elkülönítést. Az most tök nem ugrik be, hogy bezzeg azon a környéken, ahol Lau nőtt fel, vannak szép magas kerítések dögivel. Meg igazából egész Magyarországon, csak ugye én nem járok annyit el másfele.
- Ú - szólok ennyit nagy mosollyal a tényre, hogy meglátjuk a szállásunkat. Nyitom a kaput Launak, viszont most hagyom őt előre menni, mert az apartmant ő intézte, ő baglyozta le a tulajjal. Ha őszinték akarunk lenni, akkor nagyjából mindent ő intézett. Már jön is a házigazdánk, akiről érzékelem, hogy más nyelven szólal meg, de értem, amit mond, hiszen rajtam a nyakláncom. Aztán angolra vált, derűs hálával hallgatom. Tetszik, ahogy beszél. Közben olykor barátnőmre pislogok, ő mit szól meg ért-e egyáltalán mindent. Észre sem veszem, hogy a tulaj ennyire következetesen nekem magyaráz. Én csak hallgatom figyelmesen, meg olykor megnézem, merre van Herceg, akin persze ott a póráz most is.
- Csodás. Köszönjük szépen - fogadom el a kulcsokat és már birtokba is vehetjük a mi kis tengerparti lakunkat. - Hű - ámuldozom jólesően. - Ez nagyon kellemes - jellemzem a helyes, világos, tágas apartmant. Egyelőre nem engedem még el kutyusomat kint, először majd szeretném rendesen körbejárni a kertet. Becsukok mögöttünk és kibújok cipőmből, hogy elinduljak körülnézni.
- Irtó klassz - véleményezem az alapos szemügyre vevés után.
- Mi legyen? Kicuccoljunk, aztán sétáljunk egyet a környéken? - dobok be egy javaslatot a nappali közepén állva, zsebretett kézzel. Herceg kolbászol mindenfele, aztán odajön és leül mellém, nyelvlógatva.
- Ó, a tálkád! - jut eszembe, hogy mielőtt bárminek nekikezdünk, ez a legfontosabb: veszem elő pitbullom vizes meg ennivalós edényeit feneketlennek tűnő bőröndömből és ő már lefetyelhet is hamarosan a konyhában.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

LAU
a nyári szünetben Stijenában (Krk, Horvátország) | - megjelenésem -



| #thisplaceisawesomeGIF



Tök jó, én is pont arra gondoltam, hogy csak megnézném magamnak az emeletet is mostmár. Nagyon vonz ez a helyes falépcső. Fellépdelek hát barátnőm után, nem kell kétszer mondania. Benyitok a fürdőbe, bekukkantok először csak, aztán, ha már itt vagyok, beugrom kezet mosni, utána kiérve a háló rész felé fordulok, ahol Lau üldögél. Rámosolygok a lányra meg a galérián elterülő, igen kényelmesnek tűnő franciaágyra.
- Hihetetlen klassz ez a hely - közlöm is barátnőmmel, megragadva a korlátot és lenézve az alsó szintre. Mivel viszont gyakran nem tudom, milyen hangerővel beszélek, főleg, ha nagyon lelkesedem -ami sokszor van ugye-, így ez a kis kinyilatkoztatásom is inkább kiabálás lesz, semmint emelt hangú közlés. Betölti a lakunk terét. Hercegben ekkor tudatosul, hogy én bizony fent vagyok. Eddig az innijével volt elfoglalva meg mindenfele szaglászódott, figyelte a csodacicát. Most megindulna utánam a galériára, viszont a falépcsőknél megtorpan és nyüszögve téblábol. Akar engem, ezeket a fura deszkákat viszont nem.
- Nem mersz feljönni? - kérdezem tőle olvadón, ahogy ezt észreveszem. - Semmi baj, Herceg, jövünk le nemsokára - nyugtatom. - Neked úgyis lent kell majd őrizned a szállást szerintem - morfondírozom, hova tegyem a pokrócát. Közel szokott lenni az ágyamhoz, viszont akkor így sokat kéne lépcsőznie innivalóért, ennivalóért, meg nem lenne eléggé az ajtónál, pedig azt szereti. Vagy fontosabb neki, hogy körülöttem legyen? Na majd meglátom, hol pihen többet meg megy-e majd neki a feljövés. Most viszont felhívom magamhoz a bőröndömet, leengedem a fürdő melletti kis komódra és felnyitom. Nekiállok kipakolászni belőle az ággyal szemben lévő, beépített szekrénybe. Igen, letehettem volna ott előtte is a poggyászom, mondjuk a padlóra, csak éppen oda nem szeretem tenni. Inkább sétálgatok a dolgaimmal. A mosdóba is beviszem, amik oda valóak, birtokba véve pipere holmijaimmal a tükör alatti kis polc jobb felét meg a kád egyik sarkát, aztán barátnőm felé fordulok.
- Kéred a másik fiókot is vagy...? - érdeklődöm meg így, elfoglalhatom-e az éjjeliszekrény fennmaradó fakkját, egy csomag zsepit, egy szőlőzsírt meg hasonlókat szorongatva a kezemben, amikért éjjel nyúlnék oda. Mondjuk ehhez most majd át kell kepeckednem Laun, de akár el is kérhetem majd tőle, ha úgy adódik. Bár átkepeckedni viccesebb. Közben persze le-lelesek Hercegre, ám már felhagyott a szomorkodással. Megnyugtatja, hogy hallja, ahogy itt fent rendezkedünk. Meg egyébként is sok dolga van neki. Mindig sok dolga van.
Kiürült bőröndömet a szekrény felső polcára teszem, aztán jól bekenem az arcomat, karomat naptejjel és elkezdem magamhoz venni, ami a sétához kellhet. Mielőbb mobiltelefonomat a zsebembe süllyeszteném, küldök apának egy szöveges üzenetet, hogy megérkeztünk. Ez eltart egy-két percig.
- Készen áll a felfedező csapat? - érdeklődök vigyorogva, csípőmre csapva kezeimet a lépcső tetején. Kutyusom megint jön nyüszkölni, úgyhogy jobbnak látom akkor már le is menni hozzá. Nemsokára elhagyjuk az apartmant és először a kertet fedezzük fel. Csodaszép! Rendben tartott, mégis vadregényes.
- Kifekszünk majd csillagokat nézni? - dobom is be az ötletet. Olyan hívógató a zöld gyep. Leteríthetünk rá egy plédet és jöhet a heverészés, még az állatkák is csatlakozhatnak, ha gondolják.
Ahogy ezzel a körúttal megvagyunk, már lépünk is ki ismét az utcára, ahol leakasztom pólóm nyakából az odaillesztett napszemüvegemet és felveszem. Mikor máskor villogjak benne, ha nem egy tengerparti nyaraláskor? Rámosolygok benne barátnőmre, aztán kicsit előre bukok, mert kutyusom a távolból ránt a pórázon egyet. Laza csuklómozdulattal beállítom, hogy most hagyja őt szabadon mozogni inkább. Közben hátratúrom előre hullott hajam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

LIAM BÁCSI
egyelőre még a BUD reptéren reggel | a nagy kaland | #securitycheckGIF


London. Mintha egy élet telt volna el, mióta utoljára ott jártam és egyúttal, mintha tegnap lett volna. Tegnap szálltam vonatra, hogy apa felé robogjak és -jóságos ég- mennyire izgatott voltam és boldog és mennyire féltem. Reméltem, hogy minden klassz lesz nála, viszont hogy így egy csapásra a családommá lesz, azt nem hittem volna! Most meg itt vagyunk. Fura belegondolni ebbe. Amikor utoljára ott jártam, ahová most visszatérek, még nem ismertem apát. Oké, London csak egy megálló most, de akkor is. A szülőföldemre lépünk. Egy helyre, ami örökké az otthonom marad.
- Rakodótere? Hol a repülő rakodótere? - kérdezgetek tovább, meg persze nagyon figyelek is közben. Azt hiszem, értem. Nem férnénk ott el nagyobb csomagokkal, a mienk meg kívülről kicsi szerencsére.
- A reptéri biztonsági ellenőrzés... - lehelem úgy, mint egy rejtélyes könyv címét, ahogy révetegen elnézek a kígyózó sorok felé. Nagyon próbáltam mindent megjegyezni, hogy miket kell csinálnom, levennem, a tálcába raknom, viszont most, hogy itt vagyok, úgy érzem, mindent kiszívtak a fejemből. Úgyhogy elkezdem leutánozni Liam bácsit. Öv, oké. Zsebem kiürít, oké. Meg kell válnom a nyakláncomtól is, talán ez a legnehezebb. Ráadásul így hirtelen elkezdem nem érteni, amiket beszélnek körülöttem. De megpróbálok most nem törődni ezzel. Nekiállok tapogatni magam, nincs-e rajtam semmi más, amit le kell adnom. Hamarosan már haladnak el tőlem a dolgaim, követve apa cókmókját. A reptéri alkalmazott int nekem, hogy álljak meg. Szinte vigyázzba vágom magam. Aztán meg mutatja, hogy jöhetek. Átsétálok a fémkereten, ami nem kezd sipákolni. Ez jót jelent, ugye? Már lépnék apa után, amikor megkérnek, hogy húzódjak félre. Legalábbis gondolom.
- Excuse me? - kérdezek rá így, kicsit aggódó tekintettel, mit csináljak meg mi történik, ám szerencsére elmondják angolul is: ez csak egy ilyen szúrópróba szerű átvilágítás. Be kell állnom egy nyitott dobozba, ahol a falon egy emberalak rajza mutatja, hogyan helyezkedjek el. Innen kilépve megkeresem apa tekintetét és rámosolygok, hogy jól vagyok. Utána egy ilyen hosszú fémkütyüt húznak fel és le előttem. Sercegő hangot ad. Végül utámra bocsátanak. Nem mondom, azért eléggé megkönnyebbülök, bár nem volt titkolnivalóm. Rajtam legalábbis nem, a tértágítós bőröndömben annál inkább. Vidáman bandukolok Liam bácsihoz és szerzem vissza a cuccaimat. A nyakláncomat veszem fel legelsőként.