36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Dustin Axel Westwood összes RPG hozzászólása (66 darab)

Oldalak: « 1 [2] 3 » Le
Dustin Axel Westwood
INAKTÍV



RPG hsz: 164
Összes hsz: 315
Írta: 2018. június 18. 23:19 Ugrás a poszthoz

Idegen ismerős
kinézet | egyszer

- Lehetőségeken, a műveimen, mi van otthon a hűtőben - mondtam, a végén egészen el is nevetve magam. Nem tudom, sokkal könnyebb volt elkezdeni úgy a beszélgetést, mintha még mindig ott tartanánk, ahol, mint fenntartani. Persze ezzel sem volt bajom, de nem igazán tudtam mit mondani, nem volt képben, semennyire leginkább, ami normális és nem is tehet róla, de sok dolog azt hiszem még nem mondott volna neki semmit. - Kapcsolatban vagyok az egyik pécsi galériával, akik majd akarnak az én képeimből is párat a következő, „A természet maga” kiállításukra, mostanság éppen azon kattogok.
Azon, hogy lelombozó vagyok csak mosolyogtam az orrom alatt, nem hittem volna, hogy ez különösebben megütötte volna a lelkét, igyekeztem, nem mindig tudatosan csak, de odafigyelni nála, ha megjegyzést is teszek, az olyan legyen, amilyen. Elég nagy seggfej tudok lenni, és ezt nem mindig akarom csillogtatni. Most viszont eléggé csúnyán néztem rá. Nem megrovó voltam, inkább aggodalmas, és azt már ő is tudta szerintem ezen a ponton, hogy nem ráz le körítéssel. Aztán csak egyre kifejezéstelenebb lett az arcom, majd a homlokráncaim válaszoltak helyettem, még pár pillanatra csend állt közénk.
- Ugye ilyenek meg sem fordulnak abban a szép kis fejedben egyáltalán azóta? - Egyáltalán nem kérdés volt, inkább félig kijelentés, félig pedig leginkább már parancsszóba hajlott. Le sem vettem róla a szemeimet, abban igazat kellett adnom, hogy nem tetszene, nem, a saját gondolataim a ködös kis kifejtései után sem tetszettek, a leginkább teljesen levert a víz az elképzeléstől is. Még mikor a csokis krémet felé toltam, akkor is éreztem, hogy feszültebben szorítottam a kehelyre, így el is húztam a kezem és csak megtámaszkodtam az alkaromon, ahogy az asztal felé hajoltam.
- Inkább bájos - és kifejezetten örülök is, hogy nem változtál mindenben. Csak ezt éppen megtartom magamnak. Figyeltem, ahogy megküzd a magáéval, a vigyorom is lassan sikerült elhalványítani, a megjegyzésére meg csak elégedetten kanalaztam a csokiba. Szerettem benne az étcsokit, keserű volt, és sokkal jobban ízlett utána az embernek a tej és a fehér is.
- Nem, cicám, ez most nem az a kifejezés, amit keresnél - néztem rá sokatmondó vigyorral, mielőtt elégedetten a támlának dőltem volna őt figyelve tovább. Nem zavartattam magam, sőt, ami azt illeti tetszett, élveztem és akartam is most csak ezt csinálni. Túl régen láttam, pláne ilyen közelről és… így. Az utolsó emlékem minden volt, csak nem olyan, amilyennek ennek a lánynak mindig lennie kéne. Boldognak, a kókuszos sütivel vagy éppen a tonna csillámmal, amivel dekorálta sokszor a padlót is. - Komolyan mondtam. Örülnék.
Dustin Axel Westwood
INAKTÍV



RPG hsz: 164
Összes hsz: 315
Írta: 2018. június 20. 01:03 Ugrás a poszthoz

Idegen ismerős
kinézet | egyszer

Talán mások szerencsésnek mondanának engem azért a szétszórtságért, ami a gondolataimban él. Sokszor ez segített, akkora kavarc volt odabent, hogy nem volt kapacitásom újra és újra ugyan abba a szarba süllyedni, ami aktuálisan az életem jellemezte. Most is ilyesmi van, van mit tennem és mivel foglalkoznom, talán ezért is álltam így most az egészhez, ahogy. Lehet más esetben még ülnék ott a padon, merednék magam elé, és várnám, hogy történjen valami, amiből tudom, hogy most mi is van.
- Azok tényleg elég jók, amire ők pályáznak, ezért sem egyszerű megállapodni. - Nem bízom meg mindenkiben, de az egyik értékbecslési szakértőjükkel már többször dolgoztam, nagyon otthon van a modern művészetekben, pedig nem ez a szakterülete, kedves nő. De van, hogy tényleg ez a helyzet, mondjuk az utóbbi időben nem volt így mindennel, mai kikerült a kezeim közül. Ezt viszont megtartottam már magamnak.
Láttam rajta, hogy rosszul érzi magát, leginkább emészti, pedig nem rá akartam rivallani, inkább az érdekében felhívni a figyelmét, de ezzel néha igencsak mellé nyúltam nála, nem ez volt az első azt hiszem. Vettem is egy nagyobb levegőt, mit aztán egyben kifújtam, ahogy hallgattam tovább. Éreztem, hogy a nem is szűk nyakú pólóm feszegeti a nyakam, bár lehet inkább csak a képzet volt, leginkább az arcomra fagyott a kérdőrevonás minden sugara.
- Ez mikor volt? - kérdeztem szinte monoton és automatikusan az utolsó szava végén. Voltak dolgok, amikről hallottam, tudtam, hogy nem volt fényesen, de mélységekbe senki nem ment információkkal. Nem is lett volna miért elvárjam. Rá akartam vágni, hogy semmikor, hogy már akkor is hiba volt, de tudtam, hogy ez nem segít sokat. Szokták mondani, hogy az emberek változnak, vagy elhagyjuk, esetleg megcseréljük a szerepeket, de ez nem ezt mutatta. Ő zavartnak tűnt, kellemetlen volt neki, én meg megint éreztem azt az idegbajkezdeményt, amit minden alkalommal, mikor olyanba akart szaladni, ami tudtam, hogy rossz. Kezdve a lakótársával, folytatva a bulikon mindenféle próbálgatásával. Csak nem.
A sütik valahogy segítettek az egész helyzeten, mégis szarul éreztem magam és tehetetlenül emiatt, azért egy félmosolyt magamra erőltettem, a facepalm után, amit az egyben eltüntetett golyó váltott ki.
- Szeretem a nyelvtudásod - nyomtam meg a szót széles vigyorral, majd nyugisan méregettem, még fel nem csattant, amire el is nevettem magam összefűzve a karjaim magam előtt. - Igazán nem hibáztathatsz, csak nyolc év különbségeit keresem.
Az utolsó mondatrészére éppen elkaptam a pillantását, de nem volt hosszú ideig alkalmam a kékjeibe bámulni, mert el is temette az arcát, mire mosolyogva csóváltam a fejem.
- Nem, az mind rád vár, babydoll. Én ma csak néző vagyok… meg a csokikrémtesztelő - emeltem meg a kezeim a tenyereim felé tartva, hogy aztán vonva kicsit a vállamon engedjem el a témát. Nem azért hoztam fel, mert engem úgy meghatna a hely. De tudtam, hogy neki jó.
Dustin Axel Westwood
INAKTÍV



RPG hsz: 164
Összes hsz: 315
Írta: 2018. június 21. 22:11 Ugrás a poszthoz

Idegen ismerős
kinézet | egyszer

- Igen? - Meglepődtem talán, ami az arcomon nem is látszott, de a hangomból lehet kicsengett, nem zavart különösebben, egyszerűen meglepő volt. Akadnak képek erre és arra, amik már nincsenek a tulajdonomban, bár kötődnek a nevemhez, de már gyűjtők kiállításainak darabjai közé kerültek, esetleg adományként egy-egy nagyobb műterem kapta meg, igazából utóbbiból sose csináltam ügyet, előbbiek meg eleget ajánlottak, hogy ne is akarjak. - Időszaki a legtöbb, amiben ott vannak, ahogy én tudom, de van kettő, amit valami fura nő vett meg. Van egy rakás macskája és egy magán múzeuma valahol New York mellett.
Ahogy meséltem róla, azt hiszem az undor és a kín egyszerre futott végig egy-egy grimaszomban. Még a privát számát is odacsúsztatta nekem az eladás után, de voltam olyan kedves, hogy azt még mikor látta a kukába dobtam. Nem ezért voltam ott, de ha ezért is mentem volna… sem.
Bármennyire nem akartam belefolyni, mert már párszor letisztáztam magamban, ha úgy is alakul, se közöm, se jogom hozzá, egyszerűen csak ott volt az a lüktetés a homlokomban, éreztem, ahogy az ujjaim erősebben feszülnek az asztallapnak, én meg ingadoztam a normális és a kissé ideges állapot között. Nem, nem ez volt az, amit hallani akartam tőle, ennél talán az is elviselhetőbb, ha boldogan újságolja, hogy ment férjhez vagy tudom is én. Egész más a mi lett volna ha-n lovagolni és egy életen.
- Celestyna - szólítottam meg a teljes keresztnevén, ahogy a homlokomon szerintem már több ránc ki sem fért volna a hárítást követően. Nem olyan volt ez, amit besöpör a sarokba és majd le se szarom, vagy senki. Én nem az anyja vagyok, aki fogja magát, gondol egyet és félreteszi, ami úgy gondolja nem kell, és random új dologba fog bárki preferenciái nélkül. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam önző egy időben erősen, de ez nem ugyan az, mint tönkre tenni valakit. - És anyád ezt boldogan végig is nézte?
Mondhattam volna, hogy sajnálom, hogy nem kellett volna vagy megróhattam volna, de mindegyiknek megvolt a maga oka, miért nem volt itt éppen helye. Én nem akartam, hogy most valamibe belesüllyedjen, még ezen túl is.
- Rettenetesen értesz az időzítéshez - vigyorodtam el kicsit, de ahogy az állam dörzsöltem ezt az ujjaim mögé is rejtettem, mielőtt elnézegettem volna őt. - Még nem tudom, ne sürgess, tudod, hogy nem sietek el semmit. Általában.
Ez igaz is volt meg nem is, megvoltak a magam dolgai, amikben igenis türelmetlen tudtam lenni, de az életem alapvetően elég nagy pánikmentesség és lassúság jellemezte, főleg azóta, hogy fordult egyet a világ mondjuk úgy nyolc éve. Más volt, terveztem, pedig nem szoktam, azonnal akartam dolgokat, és most csak itt vagyok. És meg sem bántam. Szomorú. Igazán szégyellhetném magam.
- Ezek után szerinted hagynám? - hajoltam vissza az asztalhoz egészen az asztal fölé nehezedve a fejem kissé felfelé biccentve, hogy rá nézhessek. Megkapta azt a bizonyos félmosolyt is mielőtt megemelkedve a feje után nyúltam volna, hogy homlokon csókoljam, majd elégedetten visszaültem a csokikrémem fölé. - Aki bámul téged, Teri néni, jobbra, a fő pletykafészek, már látom a holnap reggeli beköszönését a kapumon…
Dustin Axel Westwood
INAKTÍV



RPG hsz: 164
Összes hsz: 315
Írta: 2018. június 24. 18:56 Ugrás a poszthoz

Idegen ismerős
kinézet | egyszer

Kénytelen voltam visszafogni a kikívánkozó röhögést az esetem megnevezésre. Egészen más hangsúllyal és sokkal elégedetlenebb és féltékenyebb arccal hallottam már eleget ezen a hangon, akaratlanul is előttem volt egy ilyen jelenet. De nem, ami azt illeti továbbra sem bukom a megkeseredett, szingli negyvenes nőkre. Megingattam a fejem, ha próbálkozott is volna, leginkább Jimnél kötött ki, aki, ha nem is akart, ingyen és bérmentve kísérőt játszott, mert utálok egyedül inni sznobokkal.
- A legtöbbet akkor, vagy korábban. Azok, amik most forognak bemutatókban, minimum nyolc éves képek, van kettő ami tizennégy. Azok a legrégebbiek - gondolkodtam el egy pillanatra, de jól számoltam, ebben egészen biztos vagyok. Azt pedig, hogy a befejezett és érdemi képeim nem újkorszakosak, olyan könnyedén közöltem vele, mintha csak azt kérdezte volna előtte, mennyi is az idő. Nem akartam a következtetéseket és az ok-okozati összefüggéseket. De azt hiszem ő is tudta, hogy az szar volt, az egész időszak, és leginkább nem is álltam fel belőle, inkább kerestem mást. Néha próbálkoztam, de elégedetlen voltam, így ezek a házamban hevernek erre-arra.
Megköszörültem a torkom a kérdésem után, inkább azért, mert talán nyomatékosabb volt, mint szántam neki. Nem akartam vele a frászt hozni rá, vagy azt mutatni, hogy felidegesített volna, ez amúgy is ritka, de nem voltam boldog, ez látszott is, ahogy rezzenéstelenül meredtem hol rá, hol az édességekre.
- Apád legalább érti a dolgát - és ami azt illeti ezt nem először gondoltam így. Az anyja volt az egyetlen, amit nem is értettem, se a tetteit, se azt, amiket az én, vagy éppen a saját lánya fejéhez vágott. Lehet meg kellett volna ajándékozzam egy gyűrűvel és mindjárt elfelejti, mit is akart. Márhogy Pirost. Bizonyosan nagyon vidám lett volna attól is.
- Ne is törődj vele, örülök neki, hogy ezt nem hagytad el út közben - mondtam neki őszintén, aztán csak felvonva a szemöldököm ingattam a fejem, mintha ellenkeznék, de nem tettem. Tény volt. Én is kiemeltem azt az általábant, de inkább nem mennék bele, mit akartam azonnal, és miben tudtam várni a múltban is. Ez ma sem hiszem, hogy sokban változott.
- Itt a faluban, a második utcában, egy felújított házban - mondtam neki, aztán nevetve folytattam is. - Igen, eléggé creepy is. A nő rettenetesen érdeklődő és szeret sokat beszélni. De hála az égnek a „mennem kell dolgozni” kifogás mindig jó, akkor is, ha nem ez a helyzet - tártam el a kezeim, mintha védekeznék, pedig a kegyes hazugságok beleférnek az életbe. Bőven, azt hiszem ilyenben elég sokat lehúztam már.
- Nem, babydoll, nincs ezen mit magyarázni, kíváncsi vagyok az elméleteire.
Dustin Axel Westwood
INAKTÍV



RPG hsz: 164
Összes hsz: 315
Írta: 2018. június 30. 16:23 Ugrás a poszthoz

Idegen ismerős
kinézet | egyszer

Nekem nagyon tetszett és vicces is volt, pláne a kis sértődés mellé, ami járt, de túl édes volt, hogy ezt a kört kihagyjam, vagy esetleg elszalasszam. Az elmúlt években még inkább megtanultam a maximumot kihozni a helyzetekből és inkább kevés, de minőségi jónak örülni. Nem voltam az a türelmem tekintetében, aki korábban. Pedig ott se ment minden maradéktalanul.
- Nem mintha nyolc éve nem lett volna a színezés sláger - emeltem rá a tekintetem sokatmondóan, persze rossz szavam nem volt hozzá. Szerettem, mikor akár így, akár mással elfoglalta magát már akkor is. Ő nem keseredett felnövés közben meg, amit rengetegen megtesznek, én meg ettől rosszul vagyok. A legtöbb galériás nőci is pont ezért jut erre a sorsra, amire. Nem igazán passzoltak az ízlése abba, amit szeretek. Meg leginkább bármelyik, de ez más kérdés.
Én se könnyítettem meg a dolgát a családdal abban az időben, de kicsit sem éreztem úgy, hogy bármit elb*sztam volna a jövőjét nézve, vagy kényszerítettem volna döntésekre. Én tudom, hogy vigyáztam rá és így volt a jó, egyszerűen az anyja egy fap*csa, aki ezt nem látta be. Mosom kezeim, bár tény, hogy az apja normálisnak tűnt, ehhez képest meg mérföldekkel.
- Kár is volna értük - húztam el  szám, mert már az elképzelés is morbid és frusztráló volt. Értem én, hogy nem lehetetlen, az ilyen idiótább, tudatlan hoppanálást végzők rendszeresen bemutatják, hogy kell részeket más országban, városban hagyni, ettől még kicsit sem normális ez. De aki hülye, haljon meg alapon így jártak leginkább. Hümmögtem egy sort a krém felett, ahogy hallgattam, hogy ő is itt lakik, mik ki nem derülnek, de abban elég biztos voltam, hogy még az utca sem egyezik, különben nem most botlok bele. Apropó, nem is így, ha valaki nem gondolja úgy, hogy jobb hallgatni.
- Nem mellettem, hanem nekem. Nem ugyan az, ráadásul... nem, én ezt nem viselem jól, csak lotyognak, se eleje, se vége, se tartalma. Leginkább olyan, mintha hallgatnád a rádióban a műsormegszakítást. Senki nem kíváncsi rá és sosem lesz - vontam meg a vállam, mintha tök természetes lenne, hogy ilyen szinten érdektelen vagyok a próbálkozások nagyrészére. Igazából ha akartam valamit, vagy valakit, megoldottam rövidúton, rizsa mentesen. De nem vonzottak a családos, esküvős nagyszerelmes elképzeléseik. Egyszerűen eszembe se jutott róluk semmi hasonló.
- Majd elmélyülten gondolkodom, még sorolja, mielőtt megjegyzem, hogy ne erőltesse meg magát - amúgy is, jót tesz az agytorna az időseknek, nem? - Micsoda probléma... és most hogyan oldjam meg? - döntöttem kicsit oldalra a fejem nézve rá.
Dustin Axel Westwood
INAKTÍV



RPG hsz: 164
Összes hsz: 315
Írta: 2018. július 2. 23:04 Ugrás a poszthoz

Idegen ismerős
kinézet | egyszer

- Valahol a hiány is egy művészet - néztem rá alig fél pillanatra, hogy aztán a süteményeket méregessem. Valahol a negatív dolgok is részei voltak annak a világnak, amiben sokszor jobban otthon voltam mint a rendes életemben. Mondjuk nem volt nehéz, gyakorlatilag utóbbi nem létezett. Mikor nem dolgoztam, akkor azon görcsöltem, mit és hogyan fogok alkotni és mikor úgy, hogy az nekem is megfeleljen. Önmagam legnagyobb kritikusa vagyok és nem adok ki bármit a kezemből. Talán ezért nem is került ki semmi évekig. Akkor sem, ha csak nekem volt esetleg gondom.
- Mint általában? Még most is gyönyörűen tudok rájuk nézni, ha úgy hozza egy esemény, vagy szükséges - sőt, nem csak rájuk, ami éppen terítéken is volt, ahogy megtaláltam a tekintetét. Nehéz volt nem őt nézni, szerettem a látványt, más volt és egy kicsi plusz is volt bármihez, amik körülvesznek. A haverjaim azt mondanák túl nyálas, de pont ezt érzem ha egy képem gyönyörű és tudom, hogy másoknak is az. Nem értik ezt, mások vagyunk, de kellenek, hogy visszarántsanak az életbe. - Talán zavar?
Nem is igazán tudom, provokálónak indult-e a kérdésem, de picit talán az is volt. Érdekelt a véleménye, pláne azután az arc után, amit kaptam. De én is észleltem, hogy ennek a gyümölcsök isszák meg a levét és lassan válnak áldozattá, amit meg is mosolyogtam két falat között.
- Nekik? Lehet. De ez kit érdekel - tártam el a karjaim egy pillanatra. azt hiszem ebben is tipikusan amerikai voltam, mert igen könnyen tudtam nagyon gyorsan érdektelenné válni olyan emberek felé, akikhez nem volt közöm. Tehetségem volt már ebben is. A visszakérdésre csak az asztallapra támaszkodva figyeltem őt, de mire észbe kaphattam volna már oda is hajolt, én meg egészen véletlenül úgy mozdultam kicsit elnyitva az ajkaim, hogy ebből ne csak a csokimaradék jöjjön ki jól. Az ujjam a hajába csúszott egy pillanatra, de a csók is inkább egy futó puszinak sikerült, amitől egyszerre voltam elégedett és mégsem. Nem vagyok egy nagyon beosztós típus, akinek ez elég, de így is azt hiszem több, mint lehetne. Szóval csak elengedve megköszörültem a torkom. - Azt hiszem már nincs csokimaradék ott.
Dustin Axel Westwood
INAKTÍV



RPG hsz: 164
Összes hsz: 315
Írta: 2018. július 7. 21:04 Ugrás a poszthoz

Idegen ismerős
kinézet | egyszer

- Nem egészen erre gondoltam, de ha hiszed, ha nem. Van aki ebből él - én meg vagyok ekkora arc, hogy mindezt a csokikrém meg a sütemények fölött kívánom megtárgyalni. Nem mintha annyira zavarna benne, én elég nyugodtan szoktam a szokásos tömeghisztérikus gyilkossági hírek mellett reggelizni otthon is. Európában ez nem igazán jellemző, vagy nekem nem volt szerencsém a címlapon hullazsákban tetemet cipelő aurorokra kelni. Egyszer egyre ráöntöttem a kávém, és még háborgott is.
- Ha őszinte kell legyek, nem tudom eldönteni, hogy a tekintetedben és a villádban fújkáló ellenérzés, hívjuk így, szexi vagy ijesztő kéne-e legyen - haraptam az ajkamra, mielőtt még a villát megigazítva a keze után nyúltam volna. Csak egy pillanat volt, aztán az asztallapra húzva az enyém az övére simult, kicsit cirógattam mielőtt egy kínos sóhajjal elvettem volna a magamét. Mintha ez már nem az én jogom vagy kötelességem lenne. Mármint foglalkozni az egésszel, azzal, mi is van vele, pedig be kellett lássam, hogy eddig nem is tudtam, mennyire nagyon érdekelt. És akkor Lewynek is van pofája néha olyanokat kérdezni, hogy "miért, érdekelt volna?". Mindenesetre elég biztos, hogy a megmozdulásától nem megijedtem.
- Nekem nem, a többi meg csak maszlag - vontam meg a vállam egy nagyobb kanál csokis csoda éltüntetése közben, és bár éreztem hogy nem kéne, mellé toltam egy következőt is. Aminek eredményeként hosszú bámulásba kezdtem. Tudtam, hogy csak nem. Ha nem megy a szám, működnek a szemeim is. Meg a csoki, ó, de mennyire.
Mikor áthajolt még nem tudtam én sem, mit is csinálok, egészen addig, még a tarkójára, majd az arcára nem csúszott a kezem. Éppen csak egy pillanat volt az a csókba futott akció. Mégis végigfutott az agyamon, hogy ez is sok.
- Rendben vagy, babydoll?
Dustin Axel Westwood
INAKTÍV



RPG hsz: 164
Összes hsz: 315
Írta: 2018. július 12. 14:07 Ugrás a poszthoz

Idegen ismerős
kinézet | egyszer

- Még lenne öt jó évem, mit piszkálsz - nevettem el magam már az elképzelésen is, aztán persze ingattam a fejem védekezően. Szó sem volt ilyenről, sosem vonzott a művészetben a brutalitás ilyen módon. Mások szerint furcsa dolgok álltak az életem középpontjában, de ez annak köszönhető, ahogy az események formáltak engem. Van egy második születésnapom, mikor gyakorlatilag visszahúztak a fényből, akarva, akaratlanul, de ez maradandó. Ettől még nem fogok szerveket fellógatni a stúdiómban, hogy alattuk fessek megihletődve és teljes elszántsággal. Nem vagyok pszichopata, jól megvagyok minden ilyen nélkül. Olykor nagyon parasztul viselkedem, de ez meg lehessen már a saját döntésem.
- Gyönyörűm, így sem bírnál velem, a tehetetlen test meg nehezebb. Ha pedig nem tévedek, most sem jutna eszedbe a pálcát használni - vontam meg a vállam egyszerűen. Nem féltem tőle, még csak szemem se rebbent legtöbbször, ha valakire vicsorgott vagy éppen vérben akartak forogni a szemei. Imádtam, milyen kis indulatos leginkább. Viszont azt is pontosan tudtam hogy alapvetően sem és mellettem se azt látta, mennyire fontos a varázslónak a varázspálca. Leginkább mert én az erőmmel meg a megszokott dolgaimmal operálok másokkal szemben. - Az. Nem érdekel mit gondolnak mások ilyen tekintetben.
Hazudnék, ha azt mondanám nem adok rá, mert sajnos de, igenis érdekel és szeretem kivívni az emberek tetszését, sőt, tovább ne menjek, rajongását a munkámmal, azzal, amit adok és mutatok, ettől még nem esem hasra tőle, ha Teri néni szerint túl fiatal ez a lány, hog ne a húgom vagy a lányom legyen. Mert ez is opció már így a 30 fölött és ennyi ősz szállal mondjuk a szakállamban. Más kérdés, hog a bor is az idővel lesz jobb. Ez mondjuk az elmaradt csókokra nem igaz, inkább sóvárgóvá, akaratossá és még többet kívánóvá teszi az embert. Az meg nem mindig szerencsés.
- Nem vagy? - kérdeztem vissza kicsit határozottabban. Jobban szerettem a konkrét válaszokat tőle, nem voltam oda ilyenkor a körülbarangolásért, nem volt idegzetbarát. Aztán hatalmas sóhajjal tettem le a kanalat és néztem rá hátradőlve a székemen. - Nem kell, de ha szeretnél, ezt te döntöd el. Én nem akarom.
Dustin Axel Westwood
INAKTÍV



RPG hsz: 164
Összes hsz: 315
Írta: 2018. július 27. 23:47 Ugrás a poszthoz

Idegen ismerős
kinézet | egyszer

- Tudod, van, ami nem változik - közöltem nevetve, ahogy a csokikrémbe nyomtam a kanalat. Igazság szerint nem hittem, hogy neki vagy bárkinek be kell mutatkozni az életvezetésem terén. Rám volt írva a legtöbbször, a művészeti beállítottság miatt, pedig több elmélet is keringett. Nem szerettem arra rácáfolni hogy spontán vagyok és a mának élek, nem érdekelnek a tervek, mégis jól elvezetem magam. Könnyen alkalmazkodtam itt is és ha úgy adódik máshol is fogok, ha hiszik, ha nem. Édesanyám leginkább nem hiszi, szerinte majd megjön az a kor, mikor leülök és a jövőre gondolok. Az öcsémnek jutott szerintem ez is, nála idő előtt beállt, vagy a nője, ez vitatandó.
- Mikor nőttél fel? - sóhajtottam fel, de nem akart panaszos vagy csalódott lenni, egyszerűen furcsa volt. Nem csak a mágiahasználat, de úgy az egész. Régen sem érdekelte sok dolog, odaállt mellém, vagy elém, vagy éppen szorongatott, mint az utolsó sütit és bárki arcába vicsorgott, de nem vette a lelkére, mert tudta, hogy mi jön. Nem tudom én, vagy a fix pont hozta-e belőle ki, de most olyan volt, mint akiből hiányzik valami. Mint nekem az ihlet. És ez szar, én első kézből tudom.
Akartam a választ, talán túl görcsösen is, mégsem tudtam hogyan állni a válaszhoz. A kezeimre támaszkodtam, ahogy az asztallapon egymás elé helyeztem őket, aztán csak néztem rá, mielőtt az övé után nyúltam volna. Felfelé fordítottam, hogy a tenyerét lássa, aztán csak egy apró kört rajzoltam bele.
- Nem kerek most az életed, ettől még lehet az. Befejezetlen mű, de az élet sosem marad az - ingattam is meg a fejem mellé, nem volt ezt jó látni. Olyan volt, mint mikor kiveszik egy festményből a szín. Keserű. Ez pedig az utolsó, amit rajta látni akarok. - Nem, de nem én döntök - néztem a szemeibe, mielőtt hátradőltem volna a széken.
Dustin Axel Westwood
INAKTÍV



RPG hsz: 164
Összes hsz: 315
Írta: 2018. július 31. 23:09 Ugrás a poszthoz

Idegen ismerős
kinézet | egyszer

- Valahogy úgy - még bólogattam is mellé, egész biztos volt, ha az a bambusz nem hal bele az utazásba és még figyelnek is rá, ilyen vége lesz. Márpedig akkor, ha kinövi magát, jobban is, mint normális lenne, nemhogy cserép, lehet lakás sincs megfelelő. Mindenesetre eddig nem érdeklődtem a hogyléte felől rendesen, ez lehet hiba.
- Túl korán, túl gyorsan - jegyeztem meg leginkább dörmögve magam elé, és nem is lepleztem a nemtetszésem. Ami nem is neki vagy a változásnak, inkább még mindig a kiváltó oknak szólt. Lehetett volna még gondtalan, vidám és boldog, tudom, hogy az maradt volna. Helyette kapta ezt, a pávagyerekkel, Pirossal és a takaróval. Aztán valahogy kint volt az, mi is a helyzet most vele én meg csak egy félmosollyal hol felé néztem, hol az édességre magam előtt. - Nem is lennék boldog, ha nem ez lenne a helyzet.
Túlzás, hogy elégedettség ült az arcomra, inkább olyan voltam, mint aki megkönnyebbült. Nem tudom, hogy azért, mert még mindig tudok csak azzal, hogy itt vagyok és figyelek olyat nyújtani, amire szüksége van, vagy attól, hogy rendben van. Mindkettő valahol kellően nagy örömet okozott mindazok ellenére, amilyen görcs bennem maradt a múltban. Ezt sosem masszírozzák ki a hátamból én mondom. Közben lassan a keze után nyúltam, hogy felfordítva apró kört írjak bele a tekintetem is felemelve rá.
- A művészed egy balf*sz, más probléma nincs - jegyeztem meg könnyedén, a végébe kicsit bele is nevetve. - De csak egyelőre, még lehet színes.
Sosem gondoltam volna, hogy kettőnk közül majd én látom az életet pozitívabban, esetleg én leszek, aki biztatja a másikat, hogy a jövő jó és vágjon bele nagyobb kedvvel. Általában ő tartotta bennem a lelket tudtán kívül. Mert bármennyire nem tudott róla soha, ebben az egyben biztos vagyok, pont elég magasan volt a szar körülöttem, mielőtt ő megtörtént. Éppen csak nem hullámzott, aztán valahogy minden elmúlt vagy nem volt tovább lényeges.
- Tudom. Nekem se ezek voltak a terveim - vetettem oda talán kissé meggondolatlanul, de aztán inkább még kikanalaztam az utolsó csokikrémfalatokat. Arra eszméltem aztán, hogy már ott ácsorgott, úgy, mint aki rosszat álmodott és fél egyedül legalább én meg meredtem a szemeibe pár pillanatig mielőtt válasz nélkül hagyva felálltam volna és közel húztam a fejét a mellkasomhoz szorítva és csókot nyomva a hajába.
- Bárhogy van, babydoll, én mindig itt leszek neked.
Dustin Axel Westwood
INAKTÍV



RPG hsz: 164
Összes hsz: 315
Írta: 2018. augusztus 1. 02:34 Ugrás a poszthoz

Idegen ismerős
kinézet | egyszer

Megesik. A fejemben szinte visszhangzik a szó, ami elhagyta a száját mégsem szólalok meg. Nem megy és talán nincs is mit mondanom. Pár pillanatig a tekintetébe merültem, aztán a kérdés zökkentett ki, amire halvány, de őszintének nem mondható mosoly jelent meg az arcomon. Ennyire azért nem volt egyszerűen kijelenthető. Ha a lelki állapotom le kellett írni, legtöbbször azt kaptam meg, hogy engedjem el a szorongató szart és ne akarjak semmibe kapaszkodni. Pedig én is sokszor teszem, ahogy mások csak éppen nem látszik és nem sajnáltatom magam.
- És te? - Nem feltétlenül volt fair kérdés, de így tűnt jónak lépnem. Mintha folyamatosan hol egyet hátra, egyet előre lépdelnénk. Nem tetszett. Az sem, amilyen pesszimistán látta az életet most. Talán ha többet tudok, akkor egészen más lehetnék vele, neki. De abból kellett dolgoznom, ami rendelkezésemre állt. Ilyen, mikor jön az ihlet, de mondjuk korlátozott a festék milyensége és mennyisége.
- De, lehet, mindenkire van - közöltem még ki is vigyorogva őt, mielőtt elhúztam a kezem és összefűztem magam előtt. - De nem mindegy, hogy ihlet nincs vagy lehetőség.
Nem egy és ugyanaz a kettő, mégis sokan elfelejtik ezt, vagy sosem gondolnak rá jól. De hiába próbálkoztam, nagyon hiányzott a lelkesedés, amit mindig láttam benne, mert most inkább beletörődő volt a sorsba. Pedig alakíthatná bátran.
- Én sosem voltam tervező, de ez nem ezen múlik csupán - jegyeztem meg a kanalammal mutogatva is, majd azt visszaejtettem a kehelybe. Ahogy ott állt előttem nyeltem egyet, majd magamhoz vonva öleltem a haja alá csúsztatva a kezem a tarkójára simítva a tenyerem. - Meg.
Utoljára módosította:Dustin Axel Westwood, 2018. augusztus 1. 02:41
Dustin Axel Westwood
INAKTÍV



RPG hsz: 164
Összes hsz: 315
Írta: 2018. augusztus 26. 21:08 Ugrás a poszthoz


#justme


Halkan, szinte nesztelenül sétáltam át a még szabadban tanyázó gyerekeken, ahogy az előkészítőből sikertelenül távoztam. Nem volt humorom hozzá, de fogtam magam és a szomszédos utcába indultam, ahol a ma már nem először látott kedvenc minisztériumi ipsémbe futottam. Az arca és a testbeszéde többet mondott minden szónál, de hajlandó volt elirányítani arra, amerre most tartok. A tó felé, ő sem tudta pontosan merre, de erre látták menni a nőt. A nőt, akit éppen lehetetlennek érzek megtalálni, pedig túl sok dologról is kellene beszélni.
Az idegeim reggel óta lázadnak a nyugodtság ellen és már majdnem Mikola kezéből is kivettem a cigit két óra között, nem azzal a céllal hogy kidobjam. Most viszont ideje, hogy végére érjek ennek az egésznek. Ja, a legjobbat még nem mondtam. Ha nem lennék eléggé gondterhelt, nem is egyedül vagyok, ugyanis a kezem között piheg egy nagyjából hat hónapos állatka, aki látványos lustasággal pillog csak néha fel, egyébként nem igazán érdeklem. Ma valahogy senkit nem érdekelnek a problémáim.
Kiérve a tóhoz ahogy körbenéztem szinte magamtól működve lépdeltem a stéghez, valami arra húzott és nem hiába. Messziről is megismerem a vörösesszőke loboncot, és egy nagy sóhajjal kénytelen vagyok tudtára adni, hogy amúgy nincs egyedül.
- Celestyna. - Nem, sosem hívom szinte így, igen, beszélni akarok vele és kicsit sem érzem úgy, hogy hajlandó lesz rá.
Dustin Axel Westwood
INAKTÍV



RPG hsz: 164
Összes hsz: 315
Írta: 2018. augusztus 27. 12:26 Ugrás a poszthoz


#justme


Egyszerre tett jót és rosszat az, hogy sétálgattam a faluban ide vagy éppen oda. Nem különösebben tudtam körülnézni, mert inkább teljesen kifejezéstelen arccal haladtam a sárkányleopárdra le-le pillantva. Ez a beszélgetés ideje volt, hogy megtörténjen ahogy az aktából kivettem, mégsem volt semmi. Máshol sem, ami egyszerre gyanús és új irányba helyezi a mérleget. Miért? Nehéz elmennem a dolog mellett azon túl, hogy a munkámról és a nőről van szó, még maga az egész háttér is. A gyomrom összerándult és szinte éreztem a savas ízt a számban, ahogy végigértem a jelentésen, amit belecsatoltak. Nem mellesleg most is a hátulsó zsebembe van az összecsavart köteg csúsztatva, de nem ezzel indítottam, ahogy megszólítottam. Még nem nézett fel, így volt némi előnyöm, de ehhez le kellett üljek, amit meg is tettem.
- Mit nem - tettem hozzá talán mélyebb hangon, mint azt akartam, de inkább keserűség csengett ki az egészből, nem pedig bármilyen leszidás. Az egyik lábam felhúzva fél kézzel a térdemen támaszkodtam még a másik félig ülésbe húzott lábamra az állatot fektettem aki a levegőbe szaglászott majd a vízbe meredt.
- Beszélnünk kellene arról a takarós esetről. Sürgősen - döntöttem oldalra a fejemet előhúzva a papírt, ha még rám figyelt és nem szúrta ki az állatot. Mert akkor kissé elvesztettem a koncentrációs készségét. Ennyire már ismerem. - És a karkötődről, amit most leveszel és eldobunk a francba.
Dustin Axel Westwood
INAKTÍV



RPG hsz: 164
Összes hsz: 315
Írta: 2018. augusztus 30. 20:07 Ugrás a poszthoz


#justme


- Nincs.
Tudtam, zsigerileg éreztem, hogy ez egy megerőltető és nehéz kör lesz az idegeimnek, és nem is azért, mert annyira kihozna a béketűrésemből. Megfáradtnak éreztem magam és valahol ott, ahol a legelső napokban nyolc éve a lakásomban. Mikor el kellett mondanom, hogy attól mert egy bögrével cuccolt hozzám, nem abból kell egyen mindent. Van tányérom, az övé is, ott lakott, könyörgöm. Most megint olyan volt, mintha újra lefutnám a bizalmi és osztozás köreit, de most nem az én cuccaimról volt szó, hanem az övéről. Arról a múltról, aminek már nem voltam része és maiért még Bojarskival is lesz - újra - elbeszélgetnivalóm.
- Tudom, sőt, a dátumot is, ahogy azt is, hogy Lewy meg Noah igencsak ügyesek voltak már akkor is a takargatásban - na nem az övében, mert nem létezik, hogy ennek másként ne ment volna olyan minimális híre, ami a minisztérium által összekovácsolt kis elemis konferenciáinkon ne jöjjön fel. Az istenért, hat havonta van egy. Mindenki ki tudja számolni azóta hány volt! - Nem a pónis, kicsilány, nincs nekem semmi bajom a patásaiddal. A kék köves, ott - mutattam a csuklójára, aztán a mutató és hüvelykujjammal finoman körül is fogtam mellette a kezét.
- Ez is azóta van meg, igaz? Tudod egyáltalán, miért van?
Ugyan a hangom végig elég nyugodt és tényleg minden háborgástól mentes volt, tanárként nem ezt éreztem. És nem, apaként sem. Éreztem, ahogy a kicsit mogorvábbnak ható visszakérdésére összerezzent a kisállat, mire nagy sóhajjal leszegtem a fejem.
- Neki igen fontos lenne, hogy túlessünk az ellenkezéseden, mielőtt itt un bele az élni akarásába.
Dustin Axel Westwood
INAKTÍV



RPG hsz: 164
Összes hsz: 315
Írta: 2018. szeptember 1. 18:00 Ugrás a poszthoz


#justme


- Babydoll... - szólítottam meg kicsit megfáradtan és talán gondterheltnek tűnően is, pedig se nem volt ekkora a gond, se nem szokásom. De kéntelen vagyok felhívni a figyelmét a dolgok súlyára. Imádtam a sajátos logikáját, ettől még most Lewy bokája volt az utolsó, amiről társalogni akartam vele. Ezt a takargatást amúgy is nyilván nem a lány találta ki, hanem ők. Szóval talán még Wojteket is elő kéne húznom. De előbb túl akartam a nehezén esni. Meg akartam érteni az egészet, de az akta vége lezáratlan és zavaros volt. Arról semmit nem írtak mit reagált erre, milyen volt a viszonya a helyzethez vagy ő akarta-e. Mintha... meg sem történt volna. Ami ismervén a minisztérium roppant lelkes segítőkészségét már igazán meg se lepne.
- Nagyon csinos, nem is kérném, hogy vedd le. A másikkal van a gond, elég nagy - jegyeztem meg végül engedve a tartásomon, és kinyújtottam a lábaim a háta mögé a stégen, hagyva a kisállatot a lábaimra telepedni. - Az nem egy egyszerű karkötő, a kő benne mágikus erőt tartalmaz, amit a minisztérium ad... bizonyos esetekben - jegyeztem meg mg, hogy nem hobbiból szúrtam ki, hogy te kék, repülsz. Amúgy szeretem a színt, a karkötő is aranyos, de legszívesebben megetetném azzal, aki készítette. Az összeset, ez nem is kifejezetten róla szólt, az ellenérzéseim évek óta élnek, mióta az a fiú majdnem belehalt a korlátozásba. Ez az, amit soha, senkinek nem meséltem végig, de bele se gondolnak a lehetőségbe. Nekem bárki mondhat bármit, nem normális rájuk tenni, aztán random levetetni minden mögöttes nélkül. Ha valakin több évig van, csak szenvedés, nem feltétlen fizikailag.
- Szerinted nem vagy stabil? Próbáltad valaha levenni? - kérdeztem meg a csuklóját fogva, bár nem szorongattam éreztem valami furcsát a reakciójában így el is húztam a magamét. - Ha hajlandó lennél felemelni a fejed és idefordulni... - mutattam köröket a levegőbe, nekem se kéne feleslegesen magyarázni. - De le is léphetek az új barátnőmmel, aztán megkapod a minisztériumtól a tanmenetet a beszélgetés helyett - néztem rá sokatmondóan.
Dustin Axel Westwood
INAKTÍV



RPG hsz: 164
Összes hsz: 315
Írta: 2018. szeptember 5. 13:26 Ugrás a poszthoz


#justme


Hallgattam, leginkább azért mert én is tudtam, hogy ezt nem vele kellene lemeccselnem. Nyilván valaki fel lett világosítva és az nem ő, egészen sok sejtésem volt ki igen, és most nem is kifejezetten utalás szintjén voltam ezért nem túl kedves hangulatban. Most gondolkodás nélkül vágnám tarkón a lengyelt, hogy gondolkodj, fiam. Nem mintha használna, de megtenném. Pedig életemben kétszer lettem erőszakos, és azt is provokálták, nem én kezdtem. Kellemetlen.
- Szerintem nagy gond - javítottam ki, mert tisztában vagyok azzal is, hogy túl sokan nincsenek velem egy gondolatszinten, de pont ő az, akinek a nézeteim sosem kellett megmagyarázni, mert látta, érezte és élte is velem. Mindig elég szabadság párti voltam és inkább valaki tanuljon, mint butítsuk el szándékosan. - Olvastam. Tudom, ahogy azt is, hogy szerintem se akkor, se utána idővel nem beszélgetett veled senki, igazam van?
A karkötő levétele nem annyira lepett meg, még azok, akiknek van kíváncsisága, tudása és vágya sem veszik le, egyrészt mert nem is lehet minisztérium nélkül - mondjuk ezt a darabot igen, mert már én is aláírtam a felelősségvállalást rá -, másrészt félnek valamitől, amit sosem segítettek nekik helyretenni. Nézhettem rá bárhogy, nem igazán akaródzott neki felém, felénk tekinteni, kénytelen voltam leginkább reflexből bedobni azt, amit, mert tudtam, ha mást nem is, valami erősebb reakciót kicsikarok, nem szép, de ettől még ismerem. Nem mintha egy új barátnőnek lehetősége lenne  képben éppen, de nevezzük a helyzetet szükségszerűnek.
- Valóban az, és elég szarul lesz, ha továbbra is egyedül marad itt, erő híján - jegyeztem meg összepréselve az ajkaim aztán közelebb csúsztam hozzá.
- Látom, ezért szeretnék veled beszélni, nem azt kérem emlegesd fel mindazt, amin átestél, csak a következményei... nos nem egyszerűek. Tudatában vagy annak, hogy elemi mágus vagy te is?
Dustin Axel Westwood
INAKTÍV



RPG hsz: 164
Összes hsz: 315
Írta: 2018. szeptember 13. 19:30 Ugrás a poszthoz


#justme


Bizsu. Most erős késztetésem volt egy facepalmot tolva meredni előre, hogy komolyan arról beszélgetünk mennyi értéket vert a minisztérium egy redvás karperecbe? Nem érdekelt különösebben se az, miből van, se az, mennyibe kerül. Leginkább minél messzebb akartam tőle, mindkettőnktől látni. DE most félre kellett lökjem az alapvető előítéleteimet is, mert éreztem, hogy ez nem fog csak ennyiből menni. Nem csettinthetek, nem az én döntésem, közben meg valahol mégis az lesz belőle bárhonnan nézem. Ha elvállalom és segítek, akkor is miattam veszi le, ha nem vállalom vagy nem akarja ezután, akkor is le kell vegye, de akkor elaltatják. Végleg kiölik belőle azt a szálat, ami  testében él és létezik, vele együtt. Ez nem olyan, mint egy nátha, hogy ha kigyógyultál semmit nem hagy hátra.
- Nem arról, amiről kellene is - jegyeztem meg már csak olyan félhangosan egy teljesen lemondó sóhajjal. Persze ahogy érzékeltem, hogy most tanácstalan és még el is kezdené magát okolni megingattam a fejem, hiszen nem, ő nem tett semmi rosszat.
- Annak, ami ott történt nem sok magyarázata lehet, de nem rosszat tettél. Te nem, de gyanítom ez a bátyád vagy az unokabátyád sara lesz - nem meglepő módon. Azt hiszem tényleg érik az a beszélgetés Bojarskival arról, hogy nem kéne-e újragondolnia az egyetemi szakját, mert valami a szociálpszichológia szálán rohadtul elcsúszott a kezei között.
- Igen, teljesen - bólintottam mellé kettőt, aztán kinyújtva a lábaim a kis leopárdot hagytam felkelni és nézelődni. - Kezdjük elölről, oké? Azért jöttem, mert nekem sem szólt senki, pedig jelezniük kellett volna valakinek. A legközelebbi oktatónak minimum, de a minisztérium hanyag és trehány - aztán nekik áll feljebb az elemistáimmal szemben. Nem akartam beszéltetni őt a történtekről, leginkább azt akartam megértse, nem azért vagyok ilyen vele, mert ezt érdemli, hanem azért, mert dűlőre akarok jutni és a kedveskedés őt ismerve nem olyan véghez vezetne ma délután, amivel ezt megoldjuk. Bár az is nagyon kellemes időtöltés, sőt.
- Erről a családoddal kellene eldiskurálni, de egyelőre elég, ha te megbarátkozol a ténnyel. Nem kötelező persze, de a karkötőt le kell venned. Onnantól te döntesz. Hagyod, hogy segítsek, és megérted, majd pedig tanulod. Vagy hagyod, hogy elvegyék.
Dustin Axel Westwood
INAKTÍV



RPG hsz: 164
Összes hsz: 315
Írta: 2018. szeptember 26. 15:56 Ugrás a poszthoz


#justme


- Pénzeztek. Valamit - temettem a fél kezembe az arcom egy sóhajjal, de inkább próbáltam nem reagálni az egészre. Nem ő tehet róla, de amúgy a testvérének meg az unokabátyának is kijárna két akkora tockos, hogy visszakéretőzzenek a szülőanyjukba. Igen, még akkor is, ha mindkettőnél tudom, hogy az utolsó személy, akihez visszanyúlnának, más kérdés. Egyiküket eléggé meg is tudom érteni, Piros nem normális.
Nem akartam megijeszteni a nőt, eszem ágában se volt a frászt hozni rá, de azt hiszem túl sok idő telt el úgy, hogy még csak nyomokban se volt szükség a türelmem próbájára. Bárkivel, bárhogy viselkedhettem nyomás vagy különösebb következmény nélkül, hiszen nem is érdekeltek. Ez most merőben más volt. Nem csak a tanoncság okán, eleve rájuk is sokkal körültekintőbben figyelek, de most bennem is volt némi felháborodás és düh, amit régen nem kellett már kezelnem.
- Igen, persze ha ezt sem szeretnéd, tudok találni megoldást neked, ha úgy döntesz, foglalkozol vele, de más keze alatt - néztem rá végül kicsit a tarkóm masszírozva. Igazság szerint ezzel nem készültem és utáltam másra hárítani embereket, de ez nálunk nem mindennapi volt. Nem féltettem magam és én el tudtam választani ezt minden mástól, ebből állt a fél életem is eddig. - Nem bánt, és sokkal kevésbé lesz ingerült, ha mondjuk bemutatkozol... vagy elnevezed. Mert a tiéd - mosolyodtam el, most már fesztelenebbül, mint ahogy az elmúlt percekben kinéztem. A családját féletlenül se akartam rá kényszeríteni, egyszerűen tudtam, hogy vannak válaszok,a mit én sem adhatok meg pár papír után. Bár jóval többet tudtam nála, pedig kettőnk közül sajnos ő volt ott. Ilyenkor mart belém újra és újra a felismerés, hogy nem történik ilyen, vagy nem így, ha az anyja akkor bír a hormonjaival és nem tesz tönkre kapcsolatokat.
- Nincs olyan, hogy reménytelen - közöltem elnevetve is kicsit magam, de kizárólag azért mert pont olyan volt, mint mait imádtam benne. Nem a kétségbeesés vagy az önbizalomhiány, szimplán a gyermeki eszmefuttatás, amit én is hasonlóan láttam az erőről. - Itt leszek, segítek, elrontani nem lehet...
Dustin Axel Westwood
INAKTÍV



RPG hsz: 164
Összes hsz: 315
Írta: 2018. október 28. 21:06 Ugrás a poszthoz


#justme


Egy lemondó sóhaj volt mindaz, amit még képes voltam reagálni, de már ugyanolyan nyugalommal, bár némi csalódottsággal tekintettem előre, mint szoktam. Nehéz felfogni máig nekem is, hogy vannak dolgok, amiket az emberek nem úgy tesznek, ahogy az szerintem megfelelő lenne. És nem az egyéni értékrendekkel van a gondom Lewyék esetén sem. Óvni egy dolog, teljesen átperdíteni valakit egy palánk másik felére új szint.
- Pedig? - kérdeztem el is mosolyodva, ahogy a fejem lefelé billent az övé nyomán és néztem rá, próbálva belesni a kis privát szférájába. Édes volt mindig a maga zavarában, de most inkább tehetetlennek és kétségbeesettnek tűnt, amit nem díjaztam. Sőt, nem csak én, a sárkányleopárdnak is egyenest égnek meredtek a szőrszálai a mancsán és fel is morrant. Nem érezte jól magát, érzi a feszültséget, ahogy azt is, hogy valami nem stimmel. Bennem tudja lelni csak a mágiát, és mint feltűnt már, engem nem szívlel annyira.
- Kislány. Egy sárkányleopárd. Elég fiatal még, nem olyan régen szakadt el a többiektől, magányos itt és rászorul egy barátra - néztem a nőre, hogy most akkor mi is lesz és hogyan tovább. Ismertem már annyira, hogy tudjam, az állatokkal alapvetően nincs gond, inkább csak az sok, ami most mind a vállára fog nehezedni. Apró cseppeket vontam a tó felől a lány közelébe, amire felfigyelt a kis jószág is és egyből Cel öle felé mászott utánuk. Legalább a csali bejött. Még kezdünk valamit az erő dologgal.
- De, találkoztam már olyannal, aki pont így nyilatkozott, aztán most valahol Ohioban időjárásmegfigyelő a mágikus bizottság megbízásából - vontam vállat. Sok pozitív történetet mondhatnék, hiába van negatív is, kétlem, hogy ebből kéne elindulni. - Nem leszel buta, életem - simítottam végig az arcán, hogy aztán odahajolva csókot adjak a homlokára. Viszont a karkötő kérdése nem állt fényesen. Részemről biztosan.
- Őszintén szólva? fogalmam sincs. Sosem hordtam ilyet vagy korlátoztak. Biztosan megterhelő volt az elején, de a sokk hatására nem érezted, valószínűleg kell pár nap még minden okés lesz. Előfordulhat, hogy a rendes pálcás mágiádba is be fog zavarni, túl erősnek érezheted magad hirtelen, mert minden benned áramló mana vissza fog térni.
Dustin Axel Westwood
INAKTÍV



RPG hsz: 164
Összes hsz: 315
Írta: 2018. november 23. 17:18 Ugrás a poszthoz


#justme


- Édes vagy - mosolyogtam magam elé, aztán annyira közel húzódtam, hogy egy csókot leheljek a hajába így oldalról, de nem időztem sokat. Egyrészt, mert ha sokat nyúzzuk a témát, a kisállatot küldhetem kezelésre is. Semmi problémája nincs rövidtávon mellettem se, hiszen mindent megkap, amire szüksége van, egyszerűen ha nem leszünk jóban, hamar agresszívvá válhat és kénytelen leszek szakértőbb kezekbe adni és oda az oktató célú barátkozás. Pedig szerintem az egyik legeredményesebb a módszereinkbe az életükért és kedvükért való gyakorlás. Felelősség és valami jót is ad vissza.
Hagytam, hogy ismerkedjenek, ha kicsit bele is szóltam, hogy a közelség meglegyen és úgy tűnt használ, mert a megnevezésre elég pozitívan reagált. Felemelte a fejét és a tekintetét Celre szegezte, majd megszaglászta a lány lábait.
- Úgy látom rendben lesztek - préseltem össze az ajkaim, de a nehezebbik rész nem ezt jelentette az egészben. Maga a karkötő, az önbizalom és a jövő kérdése. Sosem egyszerű, most pedig valahogy én is éreztem mennyire nem. Felszusszanva meredtem a karkötőjére, aztán csak nevetve megráztam a fejem.
- Nem hiszem, hogy időjárással akarsz foglalkozni, de megint megragadtad  a lényeget - néztem rá sokatmondóan. - Tudod ez nem olyan, ami nem jó semmire. Arra használhatod, amire csak szeretnéd a jövőben. Nyilván vannak keretek és szabályok, de akár a tanításban is hasznos lehet.... egy kreatív szakkörön, például - nem mintha tudnám. Vagy nem mintha tisztában lennék az órarendjével, én sosem. Mindenesetre a gyerekeket tudom mennyire éli és a velük való munkát is, ők meg vevők mindenre.
- De nem kell egyedül megoldanod - nyúltam a keze felé várva a bólintásra, hogy megtehetjük. Igazából azt üzente a fószer Kreßlerrel, hogy ha levettem és beteszem az adott tokba elveszti a mágikus képességét az ékszer és ennyi volt. Leadom majd és elfelejtődik. - Én itt vagyok. Mindig, babydoll.
Dustin Axel Westwood
INAKTÍV



RPG hsz: 164
Összes hsz: 315
Írta: 2018. december 16. 14:58 Ugrás a poszthoz


#justme


Láttam rajta, hogy bár nem volt cél és jobb lett volna kikerülni, de elkenődött. Talán nem is a hír vagy a jelenlétem tette, inkább abban volt a hiba, ahogy sokszor magát látta é ezt egyre többször vettem észre. Próbálok támogató lenni, de néha azt érzem, mint sokszor miután elment, lehet van, amihez tényleg kevés vagyok. Egy apró sóhaj el is hagyta a szám a csók után és hagytam hogy ismerkedjen a kis állattal.
Bár volt némi segítség és hajtóerő, ahogy pár vízcseppel közelebb csaltam a lányhoz, de megérte, mindketten kicsit máshogy néztek a másikra és ez volt a lényeg. Tudtam, hogy jól meglesznek, csak idő kérdése.
- Lehetsz még olyan ügyes - mosolyogtam rá el is tűrve féloldalt a haját, de mikor megint rám morgott az elemis állat inkább visszavonultam ebből. Ha most ő akar ismerkedni, hát tessék. A vádon csak összepréseltem az ajkaim, majd a vállam is megvontam. - Kicsi ez a falu, csiripelték a madarak.
Nem, nem vagyok állatokkal suttogó, legkevésbé se beszélek egyik nyelvén se, pedig Oriont néha szeretném megérteni, ha szobatiszta és ki is tud járni, miért várt legutóbb is addig, még a küszöbön kitört belőle! Ennyire nem lehet semmi félelmetes a kertben. Maximum Tess néz ki néha, de komolyan.
Lassan értünk el ide, de reméltem neki is akkora megkönnyebbülés lesz, mint nekem. Levettem a karkötőt és tudtam, hogy ezzel valami újat nyitok neki, a kérdés csak az volt, ő hogy viseli majd.
- Leszek is - tettem hozzá, mielőtt kalandba veri magát, hogy esetleg ha úgy adódna le tud rázni. Nem így működik ez, ha akarna se azt hiszem. Ez már egy másik fejezet. - Csak rajtad áll. Lesznek óráink, és magad is kell gyakorolj, de bármikor itt vagyok, ha kérdés van vagy gondot érzel. Bármit szeretnél, szólsz. Esetleg vezethetsz naplót róla, talán az neked is könnyebb.
Dustin Axel Westwood
INAKTÍV



RPG hsz: 164
Összes hsz: 315
Írta: 2019. január 3. 16:04 Ugrás a poszthoz


#justme


Hagytam őket ismerkedni, nem is igazán tehettem mást. A lény velem nem jött volna ki, és szinte teljesen biztos voltam benne, hogy ennek köze van a reggeli mágikus víznek, amit Tess fröcskölt rám. Majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy úgy kezel, mint a kutyák a tűzcsapokat. Az az övé, meg lett jelölve. Rosszallóan ráztam rá reggel a fejem, de a hatását csak most érzem igazán.
- Lehetsz bizony - bólintottam végigsimítva a lábán bátorítóan még egy mosolyt is megengedve magamnak felé. Ez a nő túl fontos, hogy ne vessek belé ehhez elég bizalmat. - Sok jó dolgot szoktak nekem mesélni.
A madaraimnak neve is van, ettől még jobb, ha nem kerülnek említésre, nekem is meg nekik is. Több dolgot láttam az elemis anyaga mellett, mint azt másoknál, de azt hiszem ezt akartam is és szükségem is volt rá.
Nehéz volt, de rávettem, hogy ez az út lesz jó, így eljutottunk a karkötő levételéig és én könnyebbültem meg jobban azt hiszem. Vártam. Aggódtam. Tartottam tőle, hogy mi is lesz. Mindig kiszámíthatatlan, hogy ha lekerül egy ilyen, mit szabadít fel, mit is blokkolt pontosan és ez mennyiben befolyásolta az eddigi létét. Vannak, akik összesnek, volt egy tanoncom, aki hányt. Tim rendesen remegni kezdett és majdnem sírt, mikor nem tudta meggyújtani a cigijét.
- Nem pontosan. Azaz nem kötelező a csoportosra bemenni, a legtöbbekkel is magánórákon fejlődünk mert nincs két tanonc, akinek hasonló a fejlődése - meséltem el neki, és inkább azt akartam, ismerje a lehetőségeket, mintsem azt, hogy a rendszerrel ismerkedjen.
- Azt hiszem ezzel kicsit előrébb vagyok, mint te - nevettem el magam és felkelve a kezem nyújtottam neki. - Van egy ajándékod otthon, azt hiszem tetszeni fog, de ehhez az kell, hogy elinduljunk végre, és hogy addig vele is még ismerkedj. Nem fog elindulni vagy éppen engedelmeskedni, amíg nem érzi hogy kölcsönös bizalomba léptetek.
Dustin Axel Westwood
INAKTÍV



RPG hsz: 164
Összes hsz: 315
Írta: 2019. január 14. 21:16 Ugrás a poszthoz


kinézet | Budapesti Bűbájképtár | január 13. este

Idegesen, ráncokkal tele igazítottam meg a zakó gombját a tükörben önmagammal nézve szembe. Egy fél órával ezelőtt ért véget a megbeszélés és a képek utolsó átnézése a tárlatvezető hölggyel én pedig egyre csak az órámra néztem. Nem voltam oda az ilyenekért, ez mostanában egyre jellemzőbb volt rám. El kellett jönnöm és egyedül. Bíztam benne, hogy a Majáékkal esedékes nagy vacsorán gyorsabban esik át Cel, mint illene neki, hogy még időben hazaérjen az ágyon hagyott ruhájához és ideérjen kezdés előtt. Elzárva a csapot megtöröltem a kezem majd a hajamba túrva kisétáltam a helyiségből egyenesen a hátsó bejárat irányába. Még oldalt biccentettem a szervezőmnek, hogy aztán kilépve nézelődjek a kivilágított utcafronton a hoppanálási pont felé. Szerencsére nem volt messze, ezért is mertem ilyen könnyen belemenni ebbe az egészbe. Abba már kevésbé, mikor a nő ki akarta kötni, hogy jobb az üzletnek a magányos művész. Én nem vagyok az.
A képeim beszélnek helyettem. Azok is, amiket még az a bizonyos csoda az életemben sem látott eddig. Erre voltam kíváncsi, arra ő mit fog látni. Nem a kritikusokra, a Modern Boszorkány újságírójának abszurd kérdéseire, vagy a szakmában sosem jártak nagyívű "ez valami elkenődés?" érdeklődéseire.
Zsebre vágott kézzel néztem tovább rendületlenül előre, mintha attól jobban szaladnának a percek és még az sem zavart, hogy egészen mínuszba hajlott a hőmérséklet.
Dustin Axel Westwood
INAKTÍV



RPG hsz: 164
Összes hsz: 315
Írta: 2019. január 14. 22:45 Ugrás a poszthoz


kinézet | Budapesti Bűbájképtár | január 13. este

Sosem szerettem ezeket az estéket, bizonyosan nem ma fognak a gondolataim jobbról balra állni, hogy széles mosollyal bájologjam át az éjjelbe magam. Aki tényleg idejön, nem ezért teszi, aki meg nem ezért jön, szóra sem, nem még megjelenésre érdemes. Polgárpukkasztó és pénznyelő az egész, valahol a művészet tisztaságát is néha kétségbe vonom, aztán rájövök az értékére. Arra, ami a materiális javak felett áll. Az elégedettségére, ami most is eltölt, ahogy mosolyogva emelem a tekintetem fel meghallva a gyorsuló koppanásokat. Készültem. Mindig fel vagyok erre, különben már belerokkantam volna fizikailag, ez egész biztos.
- Na nem mondod babydoll? - nevettem el magam, ahogy a kontyából kiszökött tincseit eltűrve néztem rá. A tenyereim az arcára simultak, ahogy viszonoztam a csókját, egész könnyedén, és kedvesen téve mindezt. - Mehetünk?
Szerintem mindketten tudtuk, hogy én oda nem teszem be a lábam egyedül, akkor inkább lelépünk együtt, de az én idegeim túlkorosak a bájolgó, 30as nőkhöz, akik az okkersárgát és a citromsárgát se tudják megkülönböztetni, majd bemutatkoznak mint okkult művészeti lapvezetők. Impozáns, mint egy Afrikát promózó jegesmedve.
- Szeretnék mutatni valamit, mielőtt elkap a tömeg - jegyeztem meg a füléhez hajolva, ahogy az ajtót kinyitva beljebb is tessékeltem, majd utána lépve becsuktam mögöttük. Mutattam is az irányt, de a bejárathoz vezető folyosó helyett a kerülőre kanyarodtunk, ami a leghátsó teremhez visz. - Van még úgy négy percünk. - Ugyan evvel a mondatlendülettel be is fogtam a szemeit, ahogy kiléptünk a terembe. A bal kezemmel a könyöke alá nyúltam, a cipője és a navigálási készsége sötétben nem egy biztosítási alap.
Dustin Axel Westwood
INAKTÍV



RPG hsz: 164
Összes hsz: 315
Írta: 2019. január 14. 23:51 Ugrás a poszthoz


kinézet | Budapesti Bűbájképtár | január 13. este

Öregszem, valóban. A szemeim forgatva ingattam meg a fejem és egy mély sóhaj után néztem rá lefelé, mert nem, egyáltalán nem vicces, a hallásom is remek, mint egyéb kondícióim. Nem, még nem is a hátam áll be reggelente. Vagy a térdem. Inkább a tettek mezejére léptem, meg túlestem azon, hogy megfázzon, összeszedjen plusz vírust és tüdőgyulladással kelljen otthon fetrengjen. Még baj lesz, jobb a békesség.
- Nem, leginkább semmit - közöltem elhalkulva, igencsak több őszinteséggel, mint azt illene. Olyan házigazda vagyok, vagy hogy mondják erre, engem mégsem köt le az egész, ha tehetném aláírnék pár előre megírt választ - ezeknek úgysem számít, sablonos és művészetileg értelmetlen szarságok, amiket kérdeznek - , majd nagy kanyarral indulnék haza. Vagy el innen, az biztos.
- Nem, és ha sokat csacsogsz, és megtorpansz még kétszer, már csak kettő fog maradni - búgtam a fülébe már az egyik kezemmel eltakarva a szemeit. Azért rá nem szorítottam, mert tudom milyen, mikor egy arc néz vissza rád hála annak a feketének a szempillájáról meg a csillámos szemkencének. Hagyjuk is.
- Shh, várd ki - csitítottam, még kicsit jobbosan húzva meg nem álltunk, hogy aztán elvéve a kezem ellépjek egyet balra, majd pedig mellé. Én őt figyeltem, neki ott volt a kép. Tudom, hogy még nem látta, még csak darabjaiban sem. Ez sosem járt a kisházban vagy a nagyban, ez máshol készült, de túl rég, hogy ne kerüljön be valahova. A festmény nem beszélt, akárkihez biztosan nem, én csak vártam, nem tettem fel a kérdést, egyet sem, felesleges volt, ha beszélnie kell róla, fog. Tud. Akar. Én is azt szeretném.
Dustin Axel Westwood
INAKTÍV



RPG hsz: 164
Összes hsz: 315
Írta: 2019. január 15. 12:59 Ugrás a poszthoz


kinézet | Budapesti Bűbájképtár | január 13. este

Azzal, amit terveztem. elvigyorogva néztem magunk elé, de nem szóltam semmit. Se megjegyzés, se javítás, semmi. Volt már rutinunk a közösen töltött megnyitókkal, de most tényleg szerettem volna, ha haladunk, az egyetlen dolog ez volt, amiért hajlandó voltam megint belemenni ebbe az egészbe. Neki is itt akartam megmutatni.
Türelmetlen. Nem változott, és sosem fog, nekem ezt senki ne próbálja meg beadni, igazából abban sem vagyok biztos, hogy nála bármit ennek nevezhetnénk, amit kivárással töltött. De édes volt, így, mindezzel együtt. Most is, ahogy a letakart szemei után a szája nagyobbra nyílt.
- Figyeld meg a sarokban kötsz ki és vége az estének, ha csúnyán beszélsz - az elején nagyon halkan mondtam magam elé, de a vége készségesen érthető hangsúlyt kapott, ahogy lassan megálltunk. Egy pillanatig hezitáltam, de elhúztam a kezem kilépve mellé és a zsebembe csúsztattam. Álltam, néztem és vártam. De én nem a képre, hozzám nem az kellett beszéljen, ő az én szócsövem volt én meg hallgatom magam eleget ha úgy vesszük. Hónapok vannak a kép mögött. Egy első emlék. Az új első. Előttem van, ahogy megkérdezi a cukrászdában, hogy megölelhet-e. Az, hogy nem tudta hogy fogjon hozzá, mégis úgy tette mint az előtt évekkel utoljára. Aztán mégis a feketére színek jöttek. Csillogóak.
- Szüksége volt a színekre - jegyeztem meg egy féloldalas mosollyal, de  a kérdésre csak elgondolkodva meredtem a képre, mintha nem tudnám behatárolni. - Régi, az egyik elsője ennek a kiállításnak - emeltem rá a tekintetem - talán több, mint egy éves.
Nem csak valószínű, egészen biztos. Júniusban valami furcsán újraindult, de nem tudtam még mennyire. De tik-tak. Hallottam azokat az ingerült, sűrű lépéseket, ahogy egy magassarkú kopogott felénk a kis folyosóról. És meg is jelent a nő meglepve és mintha felháborodva is miért vagyok itt és miért nem egyedül.
Kezdünk.
- Babydoll. Mehetünk a sáskák közé?
Dustin Axel Westwood
INAKTÍV



RPG hsz: 164
Összes hsz: 315
Írta: 2019. január 15. 18:27 Ugrás a poszthoz


kinézet | Budapesti Bűbájképtár | január 13. este

Elég régen ismertem fél gondolatokból is, mik jutnak az eszébe, a kimondott szavai pedig egyáltalán nem voltak árulkodásmentesek, én meg ezt kicsit sem bántam. Szerettem, hogy a nő rezdüléseivel tudok és akarok kelni meg feküdni, sokkal egyszerűbb volt vele, mint nélküle. Nem lehetett megmagyarázni, de éreztem, különben annyi év után nem történik ez. Belebotolhattam volna és hagyhattam volna egy kis érdeklődés után, mégsem tettem. Csak láttam ahogy ücsörög és hallani akartam, azt szerettem volna ha beszél, én meg értem azt is, amit nem mond ki. Persze ez sosem megy rögtön. Fordítva meg pláne, de nekem erre voltak itt a képeim.
- Ebben biztos vagyok - bólintottam aprót minden egyéb megjegyzés nélkül, ahogy a hangomra mintha megremegett volna a képen pár pont a ritmusából kilendülve, de végül újra örvényleni kezdett a víz hullámzását idézve. Minden képem ilyen volt. Élt benne az erő, a víz. Nem volt eltörölhető, elszívható, elapadó. Több élet volt egy négyzetcentijébe, mint a kiállításra járók nagyrészében.
- Tudom - reméltem is, de azt hiszem bár megvolt a maga kritikai érzéke, azokra, amiket neki szántam, még sosem tett megjegyzést se. Hogy ráérzés, vagy komoly-e, azt már ő kell csak tudja. - Nézheted még eleget. Ez innen nem megy máshova. Ez hazamegy.
Komolyan is mondtam, a kiállítás útjára indításának két feltételt szabtam. Összesen két megnyitón kelljen megjelennem, és ez a kép csak a legelsőn, itt az országban lesz ott. Magántulajdon, és máshol nem megtekinthető. Nem volt egyszerű, de elintéztük.
A csókra elvigyorodva ingattam meg a kezem végigsimítva a hüvelykujjammal a pofiján, hogy aztán finoman a kezére szorítva vezessem ki.
- Ha minden jól meg, húsz perc és itt sem vagyunk - közöltem szórakozottan, de egyelőre semmi konkrétummal nem szolgálva, ugyanis azzal a lendülettel jött oda egy férfi gratulálni, Celnek meg udvarolni. Én csak bemutattam, majd húztam is a nőt inkább magam után. - Szeretnéd az első három képet egyedül meglesni, még lerendezem a beszélgetősöket?
Dustin Axel Westwood
INAKTÍV



RPG hsz: 164
Összes hsz: 315
Írta: 2019. január 18. 18:15 Ugrás a poszthoz


kinézet | Budapesti Bűbájképtár | január 13. este

- Érzed? - kérdeztem kicsit meglepve. Nem hiszem, hogy mióta tisztában van vele, mi zajlik a szervezetében, szóba kerültek volna a technikáim, vagy az, amit eleve én művelek a vízzel. Szóval igen, meg voltam kicsit döbbenve, de a jó értelemben, még egészen meg is mosolyogtam magam elé piciket bólintva. - És, mit mesél, mi az a plusz?
Nem voltak értelmetlen vagy direkt kérdéseim, mind inkább formáló volt, mozdította az embereket vélemény felé, őt is. Legalábbis reméltem, ahogy átkaroltam a derekát hátulról és még a nyakába nem csókoltam. Pár perc, ennyi volt az egész, amit a festmény előtt csendben tölthettünk. Ma.
- Dobozban, jól elcsomagolva. Milyen kérdés ez? - vontam fel a szemöldököm, bár tisztában voltam vele, hogy inkább arra a jellegre lenne kíváncsi, hogyan voltam képes és mégis miért. Mondjuk azt, én sem tudom mindig, mindenre a választ, de tudok adni egyet, ami kielégítő. Valahogy így működött az a szerep, amit mellette éltem, és ezt láttam sokszor Maján és Lewyn is, meg egyre többet másoknál is.
Megjött a tárlatvezető is én meg egy sóhajjal néztem az órára, majd a csók után meg is indultunk. Nem igen szólt hozzánk, amit tudtam értékelni.
- Nem az én dolgom a megnyitó. Három nyilatkozat és az első kép bemutatása, meg pár fotó. Semmi egyebet nem írtam alá - ezúttal elég tüzetesen átnéztem mindent. Elmúltak azok az idők, mikor bármit aláírtam, csakhogy jussak valamire, hogy utat találjak a sok szarból, ami körülvett. Volt ilyen is, gyakorlatilag sokszor engem is eladtak a képekkel. Ilyen a művészvilág, dolgozol megrendelésre és legszívesebben felgyújtanád az összeset, amit ezért készítettél.
- De ez nem az első, ha mégis, eljövünk egy másik napon is, amikor mindent nyugodtan végignézhetsz, hm? - néztem rá, de ahogy ő se, már én se voltam ott. Illantunk is, ő biztosan én csak lomhán, merev tekintettel bámultam szembe a pasassal, aki a képeket nézve képes volt azzal indítani "és miért lett művész?". Legszívesebben letéptem volna az arcom. Viszont képtelen voltam nem Őt figyelni. Ahogy állt a kép előtt, hiába kerülgették, vagy néztek rá, mással törődött. Elmosolyodtam, ezek meg azt hitték ők viccesek. Mindenesetre 18 és fél perccel később léptem mögé és karoltam át.
- Nem végzel úgysem - imitáltam a korábbi párbeszédet.
Dustin Axel Westwood
INAKTÍV



RPG hsz: 164
Összes hsz: 315
Írta: 2019. január 27. 00:41 Ugrás a poszthoz


kinézet | Budapesti Bűbájképtár | január 13. este

Az ajkaim lassan görbültek felfelé, majd az ív szélesedésével egész fogkrém reklámos lett a dolog, ahogy befejezte a válaszát. Nem különösebben vártam tartalmi jelzőket, azt sem, hogy tényleg belefog egy leírásába az érzésnek, hiszen mi a lényeg: te is érzed-e. A legtöbb képem nem a kézzel fogható vagy fizikailag feltétlen látható elemeitől volt különleges, persze a nézőközönség ebben találta a magáét, ebben fedezte fel a saját élete darabját, ezért is vittek haza otthonokba, családokhoz, társnak műveimet. Ez  kiállítás azonban annyira máshogy sikerült, mint mondjuk az elmúlt kettő, hogy egyszerűen nem éreztem megfelelő értékberuházásnak túladni rajtuk. Ezért is lehetett, hogy egy már jön is haza a mostani bemutató két hét után.
- Tudom. Úgy, hogy ezt kértem, az a tiéd, és mivel te is ott élsz - nyomtam meg az utolsó szót, mert talán ebben már nem is csak a kép volt a lényeg. Elégedetten viszonoztam az utolsó csókot még azelőtt, hogy kézen fogva átvezettem volna oda, ahol rám még némi munka is várt. Sajnos, nem sajnos, de vannak kötelezettségek is, amiket ha nem is mindig viseltem jól, pontosan tudtam mennyit ártanak vagy használnak.
- Csak óvatosan - még finom az oldalára is szorítottam, hogy aztán ellépve a pasashoz sétáljak, aki már a fényképezőt félig az arcomba tolta, hogy na akkor kezdhetjük-e. Juhu, persze. A lelkesedésem konvergált Orionéhoz, mikor egyedül kell otthon lennie Tess-szel.
Csak kattogtak az óra mutatói a falon, én pedig elégedett sóhajjal léptem ki az utolsó kép műpózából, majd még kezet fogtam egy idősebb úrral, aki talán az egyetlen értelmes megjelenő volt a ajtó részéről. Vele tényleg lehetett érdemi eszmecserébe bonyolódni, a többi megjelentet nem is értettem. Mindenesetre éppen elcsíptem a korombeli, vagy fiatalabb nőt, amint megjegyzi, hogy valami kopogós kislány milyen neveletlen. Kénytelen voltam elvigyorodni, majd megköszörülve a torkom átvágtam az emberek közt, hogy azt a bizonyos fiatalkát átkarolva búgjak a fülébe.
- Ez sértés a karamellákra - adtam csókot az arcára finoman, majd ellépve kicsit magam felé fordítottam. - Mehetünk? Szeretnék valamit megbeszélni veled, de nem itt.
Dustin Axel Westwood
INAKTÍV



RPG hsz: 164
Összes hsz: 315
Írta: 2019. február 12. 19:19 Ugrás a poszthoz


kinézet | Budapesti Bűbájképtár | január 13. este

- Megválaszoltam a feltett kérdést - emeltem meg a kezeim megadóan, majd csak elkomorodva ingattam a fejem. Azt mondja nekem Westwood. Már egy pillanatra be is úszott elém a kép, ahogy Cesare beáll elém és éppen számon kér valamit. Neki szokása ez a megszólítás, és gyanúsan sokat lógtak együtt régebben is, tartok tőle az a beszélő viszony nem halványult, de ezt egyelőre nem erőltetem vizsgálgatni.
Utáltam a legtöbb részét, ami a marketing részével járt egy-egy bemutatónak, nem különösebben azt, mikor számomra igen egyértelmű dolgokat kellett ismételgessek, hogy értsék, vagy közelítsenek a tényekhez. Meg olyan kérdéseket tesznek fel persze, amitől csak falnak mennék, hogy jó ég, te hallod magad? Mindenesetre vége lett. Előbb is, mint hittem, aztán ahogy valami pincérlány majdnem leborított megtorpantam, majdnem a ruhám bánta, damn it.
- Mert szeretnél mesét is nézni? - érdeklődve úgy téve, mint akinek elképzelése sincs. Igazából egy hozzá hasonló lány mellett sosem lehet tudni. Kellett nekem már éjfélkor hajat fésülnöm, pólóra mintát vasalnom és csillámproblémát is elhárítanom. Meg sem tud lepni. - De ezt időzítsd későre, még dolgunk van.
Nem vagyok ma valami bő beszédű, de mindent a cél érdekében. Aprót bólintottam a kérdésére, majd a karja alá nyúlva visszavezettem hátra és miután már ketten voltunk még magam felé fordítva őt egy csók erejéig eléggé lefoglaltam, kissé a folyosó falának is nyomva őt, majd egy vigyorral megigazítottam magamon a zakót és kivezettem hátra, ahol már várt a taxi.
- Babydoll, csak utánad.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Dustin Axel Westwood összes RPG hozzászólása (66 darab)

Oldalak: « 1 [2] 3 » Fel