Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

#ootd #now_I'm_stressed_out #nyissunk_szezont

Még egy kicsit igazgatom a ruhám alját, ami inkább pótcselekvés, mintsem szükséges lépés. Tény, hogy fodros, azoknak pedig katonás rendben kell állniuk (legalábbis a stylist ezt mondta nekem), de erősen kétlem, hogy most szüksége lenne igazgatásra, ugyanis percek óta folyamatosan hozzányúlok. Nagyon mást nem is tehetnék, hiszen hiába gyönyörű ez a ruha, elfelejtették, hogy viselője (jelen esetben én) akár helyváltoztatást is szeretne végezni, így maradt az, hogy csak állok egy helyben. Jó, ez sem teljesen igaz, mert ha kicsit felcsippentem az alját, és úgy alakítom a lábamhoz igazított vágást, akkor lehet mozogni benne, de valamelyik szervező szerint "több esztétikai élményt nyújt, ha nem rohangálsz benne". Ezt először nem is értettem, mert ugyan ki szeretne rohangálni, aztán amikor megláttam mennyi ember özönlött be ebbe a terembe hirtelen, akkor azon is elgondolkodtam, hogy egyáltalán ki tudna futni itt. Kétlem, hogy bárkinek menne, de ha mégis, akkor nagyon szeretnék az a bárki lenni. Amikor évekkel ezelőtt erről álmodoztam, akkor nem tűnt ilyen bonyolultnak ez az egész. Kívülről tényleg csak úgy tűnik, hogy ha jól játszol, akkor kapsz egy szerződést, edzésekre jársz, meccseken a legjobbat nyújtod és elvagy. A valóságban ez még úgyis sokkal nehezebb, hogy az idény el sem kezdődött, és nem mellesleg csak ificsapattag lettem. Na, nem mintha problémám lenne vele, csupán meglepő, hogy körém is ekkora felhajtás kell. Mint minden ifi- és felnőttcsapattagot, engem is elhoztak a szezonnyitó gálára, ahol az edzőm szerint debütálhatok. Eddig azt hittem, hogy az első meccsemen fogok debütálni, de ezek szerint akkor nem. Aztán ha már úgyis elmentem, akkor nekem is terveztek ilyen nagyon elegáns ruhát, kisminkeltek, megcsinálták a hajamat és mondták, hogy majd mit kell csinálnom, ha fotóznak, meg hogy mosolyogjak sokat, kellemesen beszélgessek mindenkivel, aki odajön, és egyéb elengedhetetlen dolgokat, amik a mai estéhez kellettek. Amióta elkezdődött a gála, és a bemondó néni nagy szeretettel köszöntött mindenkit, azóta gyorsabban ver a szívem, mint azt szerintem kellene és eléggé frusztrált vagyok. Valahonnan néha felbukkan az edző vagy a menedzser, hogy akkor más embereknek is bemutasson, aztán továbbmenjen a következő újonchoz is, néha pedig csak úgy odajönnek hozzám emberek. Van aki azért, mert a bagolyköves meccsek miatt hallott rólam, de ez elenyésző mennyiség. A legtöbben azért jönnek, mert vagy felismertek vagy hallották a nevem és sikerült összekötniük a pontokat, amivel kijött, hogy akkor kinek is a lánya vagyok. Nem számoltam, de valószínűleg többet beszéltem apukámról, mint saját magamról, pedig amúgy néhányan igyekeztek. Két apus kérdés közé beszúrták, hogy amúgy én ki vagyok, vagy gratuláltak az igazolásomhoz, sok szerencsét kívántak az idényhez és egyéb kedvességeket mondtak. Azt pedig megszámlálni sem tudnám, hogy hány üdvözletet kell átadnom apukámnak, amikor majd az este végén jön értem. Szerintem csak azt fogom neki mondani, hogy az egész magyar kviddics szövetség a legjobbakat kívánja neki, vagyis nekünk. Végül amint az utolsó bácsi is elköszön tőlem és továbbindul, elveszek egy pezsgőspoharat a mellettem elhaladó hostess tálcájáról, rámosolygok és az erkély felé veszem az irányt. Mindjárt jövök is vissza, csak most szeretnék friss levegőt szívni, hátha az kicsit elnyomja az idegességem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Színjátszókör próbaterme

#ootd #sminkesdi

Megint kissé késésben vagyok, de azt hiszem, ez már a jól megszokott, és kicsit sem bevált taktikám. Pedig amikor a színjátszósokhoz vagy a színházba megyek, akkor mindig igyekszem időben odaérni, egyrészt mert gyakran van, hogy darab előtt összesen van fél órám minden szereplőre, másrészt pedig imádok a színházakban lenni. Bár premierek előtt fejvesztés van mindenhol és csak szaladgálni kell fel-alá, mert valakit szorít a ruha, mások viszont egy hete nem is tudtak enni semmit, ezért lötyög rajtuk, a harmadik véletlenül belenyúlt a sminkjébe, vagy a nagy forgatagban leizzadta azt. Olyan is volt már, hogy kisminkeltem egy lányt, ő meg annyira megijedt, hogy elsírta magát és újra kellett kezdenem. Mondjuk ez is a Grosserlieb Dodóban volt, mert a színjátszó kör azért sosem veszi ilyen komolyan a dolgokat. Nekünk is fontos, de a művészeti sulisoknak azon jegyek múlnak, míg itt inkább kedvtelésből vágunk neki a feladatoknak. Úgyhogy a legtöbb színházban óriási a felhajtás, mire odaérek csak kapkodom a fejem, mert egyszerre vagy hárman kiáltozzák a nevem. Ám így, minden stresszel együtt is imádom a színházat, a pörgést, a kulisszák mögötti pillanatokat, egyszerűen mindent. És a visszajelzések alapján nekik sem hátrányos, hogy ott vagyok, mert sokszor hívnak. Már azt hiszem, a Grosserlieb-es tanárok is tudják a nevem, holott nem is járok oda, csak gyakran besegítek a sminkeléses résznél is. A bogolyfalvi színházban ugyan van sminkes, de amikor nagyüzemi munka folyik (vagyis a legtöbbször), akkor szólnak, hogy ha van egy kis időm és kedvem, akkor igazán beugorhatnék. Én pedig szívesen ugrok be hozzájuk. A színjátszónak újfent néhány jelmezt is elkészítek, bár az nem feltétlenül az én asztalom, csak most megüresedett az a pozíció, úgyhogy ha kell, akkor szívesen megcsinálom. Régen pedig még darabokban is játszottam, de viszonylag hamar rájöttem, hogy az nem feltétlenül az én terepem. Sokkal kényelmesebb nekem hátul, ahol ugyan nem jön annyi megbecsülés a nézőktől, de annál több a szereplőktől és a többi embertől, akik velem együtt szintén a függönyök mögött ténykednek. Ilyenek például a darab írói, a megálmodók, mindennek a kulcsai. Mert bizony rossz szövegből, bizonytalan karakterekből nehéz megfelelő vizuális élményt teremteni. Most is Brigihez igyekszem, akivel öröm dolgozni, mert minden szereplőjének a személyiségében van annyi munka, amivel az én dolgom már kicsit könnyebb is. Nagyon kapkodom a lábam a próbaterem felé menet, mert futni mégsem tudok ennyi dologgal. Nálam van a jegyzet- és a vázlatfüzetem, a ceruzáim és a biztonság kedvéért hoztam egy adag kávé, mert most is hajnalban feküdtem le, és bár még bírom szusszal, azért van bennem egy kis félsz, hogy még a végén elalszom a mondandó közben, pedig tényleg nagyon izgatott voltam, amikor megbeszéltük hogy akkor közösen kieszelünk valamit. A próbaterem ajtaját, már csak csípővel sikerül belöknöm, lévén hogy nincs szabad kezem.
- Hello bello! Bocsáss meg a késésért! - mondom bele a félhomályba, mivel feltételezem, hogy Brigi már itt van. Megfordulok, megpillantom a színpadon, és rögtön arrafelé is veszem az irányt. Kerülgetek néhány, az útban lévő kelléket, majd amikor én is a színpad széléhez érek, lehelyezem az összes cuccom a színpadra, a szőke lány mellé és immáron szabad kezekkel felhúzom magam én is. - Kezdhetjük? - küldök végül felé egy izgatott mosolyt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Így a tanév végére azt hiszem sikerült hozzászoknom ahhoz, hogy kismillió teendő szakadt a nyakamba idén. Annyi hogy néha még én sem látom át. A rendszerezésnek viszont nem vagyok híve, általában a szobámban is akkor találok meg mindent, amikor kialakult a kellemes kupi. Mostanában viszont úgy, hogy más emberekkel élek együtt, inkább igyekszem okosan kihasználni a helyemet és nem egy kupacba dobni a tárgyaimat, mert lehet, hogy másoknak ez nem nyújt akkora esztétikai élményt, mint nekem. Ezek után nem csoda hát, hogy soha nem volt naptáram vagy jegyzetfüzetem, amiben szorgalmasan vezettem volna a teendőimet. Egész egyszerűen azért, mert azt is elfelejtettem mindig, hogy ezeket a füzeteket illik nézegetni és felírni az eljövendő dolgokat, nem csak egyszer felfirkantani mindent, amit akkor épp tudunk és várni arra, hogy akkor ezen szisztéma alapján folytatja majd ő maga. Ellenben ennek idén másképp kellett volna lennie, mert hiába mondtam magamban el minden reggel, hogy aznap hová megyek, gyakran maradt ki valami és egy lazán eltöltött fél nap után vettem észre, hogy még össze sem pakoltam a cuccaimat edzésre, aminek az lett a vége, hogy lóhalálában rámoltam össze szinte mindent, ami csak a kezem ügyébe került és még így is kihagytam pár létfontosságú eszközt, míg például a legendás lények tankönyvem megjárta Visegrádot. Ilyen és ehhez hasonló apró esetek miatt kötöttem ki ott, hogy a mai edzés elején a csapat a mancsomba nyomott egy viperás naptárat, majd a lelkemre kötötték, hogy használni fogom. Szinte biztos vagyok benne, hogy ha ma nem írok bele semmit, akkor teljesen el fog felejtődni és csak halogatni fogom, a végén pedig ez is csak állni fog az ágyam mellett, amíg évet nem váltunk és megint semmi értelme nem lesz annak, hogy kaptam. Ezért eldöntöttem, hogy ma mindenképp nekiállok, ezzel is növelve az esélyét annak, hogy nem porfogó lesz belőle. Ezen szándékkal vettem célba a könyvtárat, mert ugyan mehettem volna a Navinébe is, de az túl zsibongónak tűnt, amint beléptem a kastélyba. A könyvtárban ellenben biztosan csönd van, főleg szombatonként. Ki akarna tanulni szombaton? Mosolyogva köszönök az előtérben, felakasztom egy fogasra a kabátom, a csapatlogóval ellátott táskámból pedig kikapok egy pennát, ami mindig van nálam és az újonnan szerzett füzetet, majd a tornazsákot felküzdöm egy polcra. A naptárat és az íróeszközt szorongatva lépek be az olvasórészbe. Célirányosan az ablakok felé indulok meg, ahol egy székre levetem magam, kinyitom a naptárat és lapozgatok párat, hogy megtaláljam a mai dátumot. Gömbölyded betűkkel felírom, hogy edzés és egy pipát is biggyesztek mellé. Nem is lesz ez olyan nehéz! Legalábbis remélem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Szépen sorban folytatom a dolgok feljegyzésével, lapozok párat, majd felírom a vizsgaidőszakot az összes napra amelyik érintett benne. Onnan visszamenőleg pedig elkezdem beírogatni a viperás edzések időpontjait. A viharmadaras dolgokat egyelőre nem tudom, arról még egyeztetni kell mindenkivel, de majd valahová biztosan besűrítjük. Hogy őszinte legyek, a kiírásra is csak egy pillantást vetettem, átfutottam a neveket, eldöntöttem magamban, hogy legalább látásból mindenkit ismerek és futottam is tovább. Nem mintha nem érdekelt volna, sőt, pont ellenkezőleg, csak nyilván ekkor is irtóra késésben voltam. Ezért lenne most jó összeírnom mindent és akkor talán több időm maradna. Ezen és hasonlókon gondolkozom, szinte teljesen elmerülök a kis füzet adta lehetőségekben, így meglepően ér amikor valaki a suttogás zajszintjénél kicsit hangosabban szólal meg, ezért kicsit össze is rezdülök, de ezt nem az ijedtségnek kell betudni. Felemelem a fejem, és halvány mosollyal nézek az előttem álló fiúra.
- Nekem? - kérdezem őszintén csodálkozva, de túl sokat nem ámulhatok ezen, egy vaníliás karikának köszönhetően, aki úgy döntött, hogy ő inkább az ölembe ül, mintsem a társai között maradjon. Felkapom a sütit és visszahelyezem a tálcára, majd megint előrefelé fordulok, hogy immáron teljes figyelmemet az előttem állónak szenteljem.
- Semmi baj - ingatom meg kicsit a fejem mosolyogva, bár pontosan nem tudom, hogy miért kér bocsánatot, de megtanultam, hogy ilyenkor fura dolog ezt firtatni, ezért egyszerűen megoldom a kérdéskört. És tényleg semmi baj, olyannyira, hogy nem is tudom, mi lehetne az.
- Persze, beszéljünk! - és nem, fogalmam sincs, miről szeretne velem beszélgetni, de tulajdonképpen már azt csináljuk, én pedig szívesen veszem bárki társaságát. Kicsit hátrébb tolom a székem, lábaimat felhúzom magam alá, így immáron törökülésben várom, hogy a fiú helyet foglal-e és ha igen akkor felé fordulva hallgatom is a mondanivalóját. Ha mégsem ül le, akkor pedig nem forgolászok, csak figyelek.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

#ootd #stu-dying

A Navine toronyban összerámolok pár olyan cuccot, ami úgy tűnik, mintha hasznosnak bizonyulhatna egy kellemes, szombat délelőtti study session-höz. Habár rég tanultam bárki más társaságában, azért az alapvető felszerelésekkel talán tisztában vagyok. A hátizsákomba dobok pár tankönyvet, különböző emberek órai jegyzeteit, egy pokrócot, hogy mégse a földön kelljen üldögélni és elindulok a megbeszélt találkozóponthoz, a csónakház felé. Az ajtón való kilépés előtt azért végignézek magamon, bár ez inkább megszokás, mint valódi érdeklődés. A napi outfitembe sem fektettem túl sok energiát, felkaptam egy eredeti funkciója szerint futásra használható shortot és egy óriási pólót, amit a szekrényemben találtam. Hirtelen azt sem tudtam eldönteni, alapvetően a bátyámhoz vagy az öcsémhez tartozott-e, de egyikük sem tárcsázta forróra a telefont miatta, szóval úgy gondoltam, hogy akkor már nálam is maradhat. Fél év ingázás, fél év magántanulói státusz és két hónap olaszországi kényszerpihenő után szinte nosztalgikus újra a Bagolykő folyosóit koptatni. Gyakran már csak az izommemória vezet át az ódon épületen. Séta közben azon gondolkozom, milyen sok víz folyt le azóta a Dunán, hogy kviddicses csapatkapitányként dobogó szívvel bontogattam a Visegrádi Viperák nekem címzett levelét a kastélyban. Ha az akkori énem megtudná, hogy -a szüleim előzékeny közbenjárásával ugyan, de- megfosztottam magunkat az álomkarriertől, egy kiskanál vízben is megfojtana, ez egészen biztos. Esetleg belátná, hogy a két hónappal ezelőtti helyzetemen az csak segített volna, ezért boldogan végignézte volna, ahogyan előbb Budapesten szenvedek a figyelemtől, a folytonos spekulációktól és attól, hogy konkrétan minden újság elején én mosolyogtam, majd ahogyan az öcsémmel közös olaszországi, kissé hosszúra nyúlt nyaraláson folytatom ezt a jó szokásom. Itália elvileg figyelemelterelésnek készült, számomra és a sajtó számára, hogy mivel úgysem leszek kézközelben, csak elkezdenek valami elérhetőbb alanyon csámcsogni. Ám a felszívódásom híre csupán olaj volt a tűzre az első pár hétben. Utána pedig csak lassan csitultak a kedélyek.
De szerencsére a Bagolykőben akad olyan, akit nem izgat, hogy a héten hányadszorra próbálnak rámsütni egy drogbotrányt, verekedést vagy becsületsértő viselkedést. Ezen kevesek közé tartozik Zente is, akit még az aktív DÖK-ös időkből ismerek. És akivel közösen valljuk, hogy egyedül tanulni sokkal rosszabb, mint ketten, ma délelőtt legalábbis biztosan. Szóval rá várok  a csónakház melletti füves területen, ahol a pokrócom leterítése után elegánsan hasra vágtam magam. A mágusjog jegyzeteimet a kezembe véve pedig azon kezdek agonizálni, vajon hogy lehet ennyire érthetetlen számomra az, amit valójában én magam írtam pár napja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

#ootd #stu-dying

Elfelejtettem tanulni. Talán másoknak egyértelmű lenne, hogy ha egy teljes évig tankönyvhöz is csak véletlenül érsz hozzá, akkor valahogy a módszertan is kimegy a fejedből. Én viszont ezzel nem számoltam, azt reméltem, csak visszakullogok szépen az iskolapadba és megy majd minden úgy, mintha a másfél éves intermezzo meg sem történt volna igazán. Nos, a valóság ennél kissé árnyaltabb. Kezdve ott, hogy elfelejtettem, hogyan kell szép, átlátható jegyzeteket készíteni, fejben tartani az összes beadandót és azoknak határidejét. A tanulás egyértelműen nem olyan, mint a biciklizés, és mint mostanában jó sok mindent, ezt is a saját bőrömön tapasztaltam meg.
Szóval most szenvedhetek a mágusjog jegyzetemmel, amiben össze-vissza nyilazva, csillagozva, listázva, kiemelve vagy éppen aláhúzva igyekeztem a jövőbeli énem tudtára adni a szuverenitásról hallottakat. Inkább kevesebb, mint több sikerrel. Szóval ebben az állapotomban talál rám Zente, aki láthatóan sokkal felkészültebb, mint én valaha is leszek.
- Hali - mosolygok rá, miközben gyors mozdulattal törökülésbe pozicionálom magam. Nem akarom elfoglalni az egész pokrócot. Miután stabil ülő helyzetbe kerülök, pár, a táskámból menekülni kívánó jegyzet után kapok. Szépen összerendezem őket, hozzájuk fogva néhány szétszórt, a pokrócon heverő pergament, hogy Zente dolgainak is bőven legyen hely. A mágusjog jegyzetemet pedig az ölembe ejtem. Kezdem feladni, hogy szegényből bármit képes leszek megtanulni.
- Oh, te vagy a megmentőm - lelkesedek a finomságok látványától. - Kábé fél oldalt ha átfutottam, de már most eszembe jutott, hogy valami pótcselekvést kellene végezni inkább - ecsetelem a nem túl pozitív igazságot. Amikor még tudtam hogyan kell tanulni sem ment el úgy negyed óra, hogy valami másba bele ne fogtam volna, legyen az evés, takarítás, levél a családomnak, a szekrény átrendezése, vagy tényleg bármi. Elég kreatív tudok lenni, ha a tanulás elkerüléséről van szó.
- Megvagyok. Kicsit nosztalgikus ennyi idő után megint a Bagolykőben lenni - vonok vállat, lazán mosolyogva. Talán nem beszéltünk arról, miért voltam ennyit távol, de minden bizonnyal feltűnt neki, vagy hallotta máshonnan. Egyébként ha rákérdezne, Zentének még el is mondanám, de elég lehangoló történet és kérés nélkül nem akarom a hülyeségeimmel traktálni. Most pedig engem sem zavar annyira, a Bagolykő pont jó hely felejtésre.