- Ó, sajnálom...
Az előbbi hibázásának zavara a tegeződést-magázódást illetően egy pillanat alatt eltűnik. Habár igazából valahol nem hibás ezért, hiszen őt csak az édesanyja taníthatta a nyelvre régen, és egymás között soha nem magázódtak, ahogyan Peterrel sem, amikor már a fiú is megtanulta. De azért az alapokat később elsajátította, csak nem olyan könnyű ezt itt most alkalmazni is.
Ám egy családtag elvesztésének gondolata mindig sokkal erősebb, mint egy apró nyelvi hibán való rágódás, így Olívia megpróbálva sajnálkozó arcot vágni fejezi ki szavakban is sajnálatát az unokabátyt illetően. Habár nem tudja mennyire állhattak közel egymáshoz a nővel, de szemlátomást egy motor az egyik hagyatéka, úgyhogy biztosan eléggé. Inkább meg is próbál kevésbé szomorú témára térni ezután.
- Charonus? - kérdez vissza a nevet hallva. - A motor neve? Klassz. - mosolyodik el haloványan. A válaszra, hogy nincs megbűvölve, magában kissé sajnálkozik. Érdekelte volna, milyen lehet az, de a járgány még önmagában is elég szuperül néz ki azon túl is.
Olívia ekkor észreveszi, hogy még mindig nagyjából az út közepén ácsorog, és rádöbben, hogy a motor imádata teljesen lekötötte itt, ráadásul egy vadidegennel, és kissé elfogja a kellemetlenség érzése.
- Öhm... elnézést, hogy eddig feltartott...tam. - sikerül végül a magázódást megtartania éppen időben észbe kapva. Időbe fog telni, amíg ezt megtanulja.
- Nem akartam zavarni, csak hát a motor... - mosolyog a nőre. Szívesen maradna még és beszélgetne, de lehet, hogy a motor gazdájának éppen fontos dolga lenne, ő meg itt trécselget vele, amit ráadásul nem is nagyon szokott csinálni másokkal.

Olívia rossz érzéseit, hogy... mondjuk ki, talán kissé bunkó volt, amiért csak így leállt beszélgetni valakivel, akinek dolga is lehet, egy csapásra eloszlatja a nő.
Egy egészen hálás mosoly jelenik meg az arcán egy pillanatra, csak, hogy utána átvegye helyét ismét a rá annyira jellemző egyszínűség.
- Tényleg? Megnézhetem?
Persze ezek inkább csak költői kérdések voltak, mert már indul is, hogy közelebbről is megvizsgálhassa, és habár taperolni nem kezdi a járművet, azért elég közel sétál hozzá most már, hogy nyíltan megbámulhassa minden kis szegletét. Csodálatos motor.
- Áh, nekem nincs... - válaszol közben a kérdésekre, amik elhangzanak. - De már egészen kicsi koromban is szerettem őket... nem biztos, hogy meg tudnám tartani, mert elég nehezek, de egyszer talán kipróbálom... majd ha lesz pénzem, meg ilyenek... meg van ami előtte fontosabb... de tök jó lenne...
Olívia egész kerek mondatokban beszél. Ilyen sincs minden nap. Úgy tűnik jót tehet neki az iskola valamennyire. Ha még itt is röhögnek rajta néhányan a külseje miatt. De azt már megszokta.

- Hát, én még sosem ültem motoron... - vallja be a lány, ahogyan hirtelen jött beszélgető partnere elmeséli, hogy először ő is csak utas volt, aztán lett csak sofőr. - Vagyis... egyszer talán, félig... nagyon régen.
Hogy milyen lehet az a félig motoron ülés, azt talán csak az isten tudja.
És ekkor jön egy kijelentés, amire már Olívia is felkapja a fejét, és felcsillannak kék szemei is.
- Tényleg? Komolyan?
El sem akarja hinni. És ugyanakkor balgaság egy idegen motorjára felülni... de a megérzései nem súgnak semmi rosszat, és ez egy kihagyhatatlan lehetőségnek hangzik, amire aztán tényleg nem számított.
- Ó, jaj, igen... Olívia. - esik le neki a döbbenete és öröme közben a célzás, és nyújtja is a kezét a motoros nő felé.
- Levita ház, első évfolyam. - darálja is utána szinte automatikusan. Annyit kellett mostanában ezt elmondani, na meg leírnia a házi dolgozatokra, hogy szinte ez a három dolog, hogy név, ház, évfolyam, már eggyé forrtak össze a fejében.
- Nagyon örvendek!
Talán idén még nem is volt ennyire diplomatikusan kedves.

- Azta! Köszönöm! - vigyorog OLívia olyan szélesen, ahogyan idén még talán nem is tette. És ráadásul egy számára idegen - legalábbis eddig - embernek köszönhetően lett ilyen jó kedve. Ki hitte volna?
Az instrukcióknak megfelelően felmászik a motorra, majd elhelyezkedik. Látszik rajta, hogy el sem hiszi, hogy ez történik.
- Hú, de király!
Aztán valami történik a pálcával. Mármint a nő varázspálcájával. A nevét még egyelőre nem tudhatta meg.
- Ez mi volt? Vagy mi történt? Valami védő varázs? - érdeklődik, és hát a gondolatai azért csak szülnek valami megállapítást, ha ne is tudja mi volt ez.
- Wah, oké! - lelkendezik ezután, és jól megkapaszkodik. - Mehet!

Olívia pedig már azt is élvezi, amikor még csak harminccal megyegetnek a faluban. Neki már ez is tök jó, és még mindig el sem hiszi, hogy ez történik. Amikor kilépett ma a kastély kapuján, gondolta ugyan, hogy valami biztosan lesz, hiszen mióta a varázsvilágban van, valami mindig lett. Legalább olyasmi, hogy talált valami öníró pennát, vagy furcsa állatokat látott, vagy pedig egyszerűen csak hallgatta, hogyan angolnaszemekről és denevérszárnyakról beszélgetnek nagy komolyan emberek a gyógyfüves előtt.
Most viszont egy motoron ül! Erre végképp nem számított! A szél belekap a hajába, és az sem számít, hogy kicsit csípős már így a levegő. Teljesen szabadnak érzi magát, és az előtte ülő nőt egy kissé ezáltal a szívébe is zárta, még ha még mindig ismeretlenek is egymásnak.
Ha begyorsítanak, talán még "huhú"-zik is egyet, ami nála szintén ritka. Úgy tűnik ez a nap több mint jó fordulatot vett hirtelen, méghozzá a lehető legváratlanabbat. Ennél már csak az lett volna durvább, ha valami sárkányháton repülhetne az égen.

Olívia úgy érzi magát, mintha megint csak ötéves lenne. Na jó, talán hat. Legalább annyira örül, mintha csak ő kapott volna egy motort. Nem ijed meg a gyorsaságtól sem, sőt, még az eddigieknél is szabadabbnak érzi magát.
Végül amikor végeznek, és visszatérnek, nem győz hálálkodni, és most már a mosolya sem hervad le az arcáról. Újdonsült ismerőse talán nem is sejti, hogy ez tőle mennyire nem gyakori, és hogy ezzel az úgymond "aprósággal" bearanyozta a láyny napját, és bizony, legalább egy fél órát nem tudja majd levakarni a vigyort az arcáról.
Dícséri még egy kicsit a motort, na meg azért a vezetőjét is, hogy mennyire jó fej meg ilyenek, de nem akarja tovább feltartani, ezért inkább elköszön tőle, felvetve egy ötletet, hogy szívesen meghívná egy vajsörre ezért cserébe valamikor, ha megint összefutnak. Habár furcsa dolog ez egy felnőtt nő és egy gyakorlatilag még kislány között, de Olívia emlékszik még azért rá, hogy mit tanított az édesanyja. Ha adnak fogadd el, ha ütnek szaladj el, de azért viszonozd a kedvességet.
Végül úgy sétál vissza a kastély felé Bogolyfalvából, hogy szinte el is felejti, hogy valaha is voltak gondjai. Egyvalamiben pedig már most holtbiztos: idővel biztosan venni fog egy motort.

//Én is nagyon köszönöm //

Hali ^^ Nekem teleget a nap

Igen, kitartást Evena néni

Itt meg már tegnap is vihar volt, de végül is szeretem a vihart csak ne lenne annyira hideg ><

Melyik város a napfény városa?

Ne legyél szomorú! *ölelés, és csoki adás*

Lassan csak eltelik ez a nap is, ne aggódj

Én is ébren lehetek egy órával többet... de jó xD *mostanában nem alszik* (telefonról írni is de jó xD na még vagy 8szor módosítom xD)

Ah, bár az lenne
De gondolom már Te is végre otthon

Ó, az ágyhúzás izgalmas főleg ha olyan a huzat, hogy rejtett a bebújtatós része
És mi itt vagyunk Hogy nehogy nyugtod lehessen

Elpartyzunk itt *nyújt egy pohár sütőtöklevet*

A csendes partyk is jó partyk
Boldog 0:03at! *koccint*

A 0010 is szép szám Binárisan kódolt decimális

*Olívia leül töklevet szürcsölgetve, és figyeli a fenőtteket*

Boldogat (A Starkok megmondták, és igazuk lett)

Valaki azt mondta, Pán Péter? *-* *betoppan*
Ilyenkor lehet igazán házi seprűvel is kviddicsezni

Hát én úgy vagyok vele, ha engem a szél felkap seprűstől, akkor nevezzük inkább kviddicsnek xD

Ah, szívesen mennék én, meg csinálnék sok mindent, de eléggé el leszek havazódva sajnos, viszont ha már kviddics... na ott ott leszek
Pánom pedig lesz sajátom *-*

Olívia ismét egy olyan szokásos napot él meg, amikor csak úgy... bóklászik. Amúgy is valószínűleg csak úgy bóklászna, ha már mindent ismerne, de így, hogy ez a kastély és a környéke állandó felfedezésre vár, és gyanítja, hogy ez évek múltán is így lesz... hát mi mást csináljon, ha nem bóklásszon? Na meg amúgy is, a varázslók nem használnak internetet.
Mivel egészen meleg napnak ígérkezik ez a mostani az őszhöz képest, ezért szokásosan csak bőrdzsekije van rajta, alatta egy fekete, kapucnis, batmanes hosszú ujjúval meg azalatt fekete toppal... fekete farmer, fekete bakancs... és hát így szokásosan ő maga, fekete valójában. Fél vállán az őt olyannyira jellemző fekete-fehér karácsonyi lidércnyomásos táskája pihen.
Most kivételesen nem hallgat zenét, csak egyik kezét a zsebébe dugva, másikkal a táskáját fogva sétálgat, amikor megpillantja a kunyhót. Erre még nem járt, és nem is sejti, hogy lesz is majd itt órája. Viszont egy alakra lesz figyelmes a közelben, amint az egyik karámnál van, ahol valamiféle lények ácsorognak. Egy pillanatra megfordul a fejében, hogy inkább hátraarcot csinál, de aztán felismeri a lányt - merthogy lányról van szó, ez már azonnal biztos volt.
- Emily? Szia. - kérdezi, majd köszön is, ám ekkor meglátja az állatokat is végre rendesen, és elkerekednek a szemei.
- Na ne már! Ezek csak nem... csak nem...?
Nem bírja kimondani, hogy unikornis. Annyira bizarr lenne.
Ugyanakkor örül a lánynak, hogy így összefutottak. Csak hát a látvány, na. Az hirtelen jobban leköti.

Ez a hely minden egyes nap tartogat meglepetéseket a számára. Ha csak egy egyszerű sétára is indul, már rögtön tudja, hogy valamilyen "kalandban" lesz része úgyis. Mert vagy lát valami nagyon érdekeset, vagy pedig úgy eltéved a kastélyban, mint annak a rendje, és jó ideig eltölti majd az idejét azzal, hogy jobbra-balra bóklászva keresi a megfelelő útvonalat. Nem is biztos benne, hogy valaha sikerül majd megtalálnia, de legalább sosem unatkozik. Vagyis szokott néha még itt is, de itt az unalom is egészen más, mint odahaza a mugli világban volt.
Ott tényleg unalom volt az unalom. Itt még az is sokkal izgalmasabb.
Olívia nem tudja levenni a szemét az unikornisokról, főképp azért mert ezek még olyan picik, és... nem fehérek.
- De hát ezek arany színűek! - hüledezik is. Majd megrázza a fejét a kérdést hallva. - Nem, még nem. Még egyelőre nem volt legendás lények izém... - fejezi be frappánsan a mondatot, de elkezd ő is közelebb sétálni Emilyhez és a csikókhoz. De azért még nem annyira, mert hát ki tudja milyenek ezek a lények a valóságban. Lehet, hogy veszélyes ragadozók, akik a szarvukkal szívják el az életerőt az embertől. Nem, nem, ezt tényleg nem gondolja komolyan.
- És nem bántanak? Ide lehet jönni hozzájuk? Mit keresnek itt? - záporoznak a kérdések, de Emily ezt már egyszer tapasztalhatta. Legalább most már az elején sem tűnik túlzottan zárkózottnak a kócos fekete hajú lány. Megigazítja a táskát a vállán, és megtorpan egy kicsit tisztes távolságban még az állatoktól.

- Ezüst és fehér? - pillant érdeklődve és kíváncsian Emilyre. - Hát ez tök érdekes. - mondja, és látszólag tényleg annak tartja. - Főleg mert az arany elég fényes szín, és a csikókat meg kicsinyeket inkább elrejteni szokták az állatok, de ez elég feltűnő lehet egy erdőben. Vagy nem erdőben élnek? - kíváncsiskodik még egy sor,t persze az fel sem merül benne, hogy lehet, hogy Emily sem mindent tudó, és talán nincs is kedve válaszolgatni a buta kérdéseire.
- Akkor odamehetek? - néz vissza a kis csikókra. - Biztos? Nem lesz baj? Hogyan csináljam?
Lassan leemeli a táskáját a válláról, és leteszi a fűbe. Szerencsére nincs sár, ennyi kis koszt meg elbír. Automatikusan beletúr borzas fekete, szélfúttának tűnő hajába, ahogyan zavartan tanulmányozza a csikókat. Nem akar félősnek tűnni, meg hát nem is fél amúgy az állatoktól, inkább az ő lelkibékéjüket szeretné megtartani, ezért hát elindul lassan feléjük, de még nem túl gyorsan, inkább csak óvatosan.
- Milyen engedély? - kérdezi közben Emilytől, mert hát ez is megragadta ám a figyelmét. Nem ért ő még ezekhez a varázs dolgokhoz, engedélyekről pedig végképp nem sokat tud.

Szép meg jó, és kevésbé hideg meg esős estét!

Hát igen, Olívia néha zavarba ejtő kérdéseket tudott feltenni másoknak. Ilyenkor Peter mindig azt mondta, hogy túl okos, és egyszer még orrba verik ezért, hiába lányt. Néha olyan volt, mintha kötekedni akarna, pedig ezek csak gondolatok voltak, amik folyton megfogalmazódtak a fejében, és olykor hangot is adott nekik.
- Lehet egy aranybányában kéne inkább. - próbál meg elsütni valami kis viccet. Majd az instrukciókat követve elindul lassan, tényleg nagyon lassan a mutatott állat felé, és odaemeli a kezét, hogy a csikó megszagolhassa.
- Nincs a közelben felnőtt egyszarvú? - kérdezi közben részint érdeklődve, mert hát azért olyat is szívesen látna, részint pedig mindenre felkészülve... nem találkozott még unikornissal, és nem szeretne máris egy bazi nagy szarvat az ülepébe vagy a lapockájába, vagy bárhová is. Nem tudja, ezek az állatok mennyire kedvelik vagy sem, ha emberek közelednek a kicsinyeikhez.
Csak lassan csinálja hát tovább a dolgokat, és ha minden jól megy, talán még módjában áll megsimogatnia is egy fényes apróságot. Azt azért be kell vallania magának, hogy tényleg cukik, és nagyon szépek.
- Művésziek? - kérdez vissza közben Emily egyik szavára, mert ezt nem igazán érti, de egy félmosoly becsúszik azért e mellé is.
Közben pedig kap egy kis magyarázatot az engedélyes kérdésére is.
- Ahaaa. És akkor ehhez van engedélyed? Azt hittem valamilyen... szakma, vagy mi, mint a mugliknál a... hogy is mondják magyarul? - gondolkodik el egy pillanatra. - Áh, a jogosítvány meg a... diploma, azt hiszem. - kaparja ki a szavakat az elméje mélyéről.
- De ez tök klassz dolog.

Örül, hogy Emily nevet azon, amit mondott. Sokan nem állnak vele szóba, csak úgy, mert furcsa, mert néha fiús, mert hallgatag, vagy mert visszaszól azoknak, akik beszólnak neki. De Emily másnak tűnik. Ő elsőre is közeledett felé, és díjazza a poénjait is.
- Szabadon járhatnak ki-be? Nem tudom, hogy megy ez a varázsvilágban a varázslényekkel. - vallja be, igaz, nem nagy vallomás ez.
Lassan sikerül végre elérni a csikót, és hálistennek úgy tűnik nem történik katasztrófa. Sőt, egészen jó fejnek tűnik a kis egyszarvú, és azt is hagyja, hogy megsimogassa.
- Csúcs...
De ekkor Emily kérdést intéz hozzá, úgyhogy még egy kicsit megsimogatja az állatot, majd a lány felé fordul.
- Hát... a suli király. - von vállat egy laza, pillanatnyi félmosollyal.
- A kastélyban minden nap el lehet tévedni, és el is szoktam, de tele van egy rakás klassz hellyel... az órák meg szintén tök jók. - mondja, de direkt nem tesz említést a többi diákról.
Közben viszont a művészi dologról esik szó, és Emily mintha zavarba jönne. Olíviával nem gyakran történik meg az ilyesmi, és nem is érti igazából mitől jött zavarba a lány. Csak abbahagyja az egyszarvú simogatását végleg, majd ahogy Emily felé fordul va áll hirtelen ötlettől vezérelve elrúgja magát a talajtól és ő is felpattan - már amennyire pattan - a kerítésre, és leül mellé.
- Te még nem... mi? - kérdezi szenvtelenül, mert hát ezt a mondatot sokféleképpen be lehet ám fejezni, Olívia meg ha nem is igazán tapasztalt benne, azért mégis csak tud egy s mást már. És ilyenkor nagy előny,e hogy néha lassan tudja felfogni mások érzelmeit, mert most nem is lesz összeszedetlen Emily zavartságától. Csak ugyanolyan marad, mint eddig volt.
- Gondozó? Az tök jól hangzik. - válaszol közben ám Emilynek, majd maguk elé bambul és megvonja a vállát.
- Hát nem tudom milyen szakmák vannak a varázsló világban. Kiskoromban csillagász akartam lenni, meg alkimista meg varázsló. Hát asszem ez utóbbi kettő végül is bejött. - vigyorodik el egy pillanatra.
- Na és neked milyen az ittléted? Meg mi akarnál lenni? - érdeklődik ő is.

Én instant pontokat mindig szívesen, csak kérdés, hogy miről van szó

Szép jó estét mindenkinek *gondolta beköszön hátha van itt valaki*

Csókolom tanár úr *-* *beszalad és gyorsan köszönti*

Lora