36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Emily Dorothea Fisher összes RPG hozzászólása (163 darab)

Oldalak: « 1 [2] 3 4 5 6 » Le
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2018. május 18. 17:59 Ugrás a poszthoz

Cole&Adrian
A műhelyben

El kellene tűnnöm. Milyen kár, hogy nem kezdtem el végül a hoppanálási tanfolyamot, nem mintha mostanra már jól menne, de közelebb lennék a célhoz, és bármilyen nevetségesen hangzik is, de megpróbálnám, akár úgy is, hogy esélyes az amputoportálás. Milyen szép is lenne, elhagynám a fejem, és a földi létem karrierje úgy érne véget, hogy a varázsbaj-elhárítók szedegetnek össze. Valerynek biztosan tetszene az eset, és vinnyogva könyörögne a nyitott koporsós temetésért. Elmosolyodom a gondolatra, hogy ez valóban megtörténne. Annyira realisztikus, annyira látom magam előtt, érzem, ahogy a vörös tincsek az orromat csikizik, ahogy behajol a koporsóba. A gondolatra gyorsan összefogom az orrlyukaimat, és a nagy tüsszentés helyett csak egy kicsi "cihh" hangot adok ki, remélve, hogy azt nem hallotta meg senki. Bár jobb lenne lebukni, mondjuk még most. A kinézetemmel és a helyválasztásommal mondhatnám azt, hogy csak nagylány akartam lenni, de megijedtem, és bocsánatot kérhetnék azért, amiért alkalmatlankodok, és elszaladhatnék. Vagy lehetnék őszinte, elmondhatnám, hogy mi a helyzet, hogy miért vagyok itt, miért mázoltam ki magam, és miért öltöztem így fel, de valahogy bennem van a félsz, hogy mi van akkor, ha ezek után rászáll mondjuk Rosie-ra.
Alapesetben nem félteném, hiszen ott van neki Ervin, aki láthatóan elég sok mindent megtenne érte, és szerintem Adrian is, és mindenki, ezért nem félnék, ha mondjuk tényleg köddé válnék hirtelen, hogy mi lesz vele. De tudom, hogy más az, ha én már nem vagyok jelen az életében, és más, ha helyettem őt zaklatja Valery. Én képes vagyok ellenállni neki és szembeszállni, de Rosie az a virágszál, aki én sosem leszek, a hercegnő, akit bárki készséggel megment a sárkányoktól.
Én nem lehetek ilyen sosem, már csak alkatilag se passzol a történet. Nem. Én az a lány leszek most, azzá a lánnyá válok, aki végignézi, ahogy a bátyja és a fiú, akit szeret egymáséi lesznek. Végig kell néznem, történjék bármi, mert nem kockáztathatom az ő boldogságukat. Nem szabad önzőnek lennem, elvégre nekem nincs kit vagy mit vesztenem.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2018. május 30. 19:31 Ugrás a poszthoz

Drága bátyám, Cole
Otthon
Muzsika

Itthon lenni egyre nehezebb. Azt hiszem túl sok minden nem tetszik, és bár eddig is sok minden nem tetszett, nem akartam zavarogni, mert valahogy mindig mindenki úgy tekint rám, mint a „kicsire”, és én ehhez alkalmazkodva hallgattam is, Akkor nem zavart, meg nem akartam beleütni az orrom mások dolgába, mert nem illett hozzám, és bár most is így gondolkozom, már valahogy nem tudok csendben maradni. Utálom magam ezért, utálom, hogy érzem, ahogy bőgni tudnék, hogy érzem, ahogy minden porcikám üvölt, ahogy nem jó, nem vagyok jó helyen, nem vagyok jól.
A mostani szünetre nem akartam hazajönni, de apa kérte, így jöttem. Mert olyan jó, amikor mind együtt vagyunk. Nem hittem volna, hogy az én apámat, aki a józanság mintapéldánya, elönti a szentimentalizmus és minden kis apróságon sóhajtozni kezd. Tegnap átkutattam a papírjait, amíg nem volt itthon, feltörtem az irattartóit is, papírokat kerestem arra vonatkozóan, hogy haldoklik-e, de nem találtam semmit. Persze még nem nyugodtam meg, csak egyelőre nem találtam semmit, de ez nem jelenti azt, hogy akkor nem is fogom újra megkísérelni.
Viszont ez nem ma fog megtörténni, mert Cole-nak „vendége” van. Ketten vagyunk csak itthon, pontosabban hárman, de fogalmam sincs, hogy ki a harmadik, és nem is nagyon érdekel, csak a feltámadó dühöm és a kicsorduló könnyeim. Gyűlölöm ezt az állapotot, hogy ez ennyire érzékennyé tesz. Kezdek teljesen becsavarodni. Most is, mikor az ágyamon fekszem, csak hallgatom a szomszéd szoba zajait, és igyekszem leküzdeni a feltörő érzéseimet.
Nincs kedvem kimozdulni, de már valahogy a négy fal között sem érzem magam biztonságba, hiába próbálok zenét hallgatni, olvasni, nem tudok kikapcsolni. Végső mentsvárként a csellómat veszem elő, és bele se gondolva kezdem játszani az első eszembe jutó dallamot.  
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2018. május 30. 20:08 Ugrás a poszthoz

Drága bátyám, Cole
Otthon
Váltás
Második zene

Sikerül teljesen kizárnom mindent. Amikor pedig azt mondom, hogy mindent, akkor tényleg mindent. Az egész környezetem eltűnik, mintha egy buborék venne körül. Egy hangszigetelt, csendes, zug, ahol semmi és senki sem bánthat. Egészen addig jó, amíg Cole be nem nyit, én pedig ösztönösen fel nem pillantok rá, pedig nem akarok, Isten látja lelkem, nem akarok felnézni rá. Nem akarom, hogy lássa, hogy sírtam, és azt se, hogy haragszom rá. Ahogy látom őt, megint elönt az a méreg, amit iránta érzek. Gyorsan le is hajtom, a fejem, a hajammal takarva az arcom, remélve, hogy nem fedezett fel semmit. Az ajkaimat összepréselve hunyom le a szemem, és igyekszem visszafojtani a eltörekvő könnyeket.
- A cselló nem az örömödet meséli el.
Végül mégis elkezdek játszani, először nem is tudom, hogy mit akarok, végül mégis ráállok fejben. Általában csak játszom, sosem éneklek, ha már is ott van. De a múltkor Adrian se nevetett ki. Oké, neki nem hosszan csináltam, itt viszont - még ha ezzel fel is tartom Cole-t, énekelni kezdek. Nem tudom, hogy mennyire értékeli, nem is nagyon érdekel most, de ez legalább nem szomorú, az kérte, hogy olyan legyen, ami neki jó. Nekem mindegy, kizárni úgyse tudom már, hiszen itt van.
- A vizsgák után leadom a pálcám és elhagyom a varázsvilágot.
Azt reméltem, hogy a hangom erősebb lesz, de nem sikerült. Viszont a lényeg benne van, elmondtam azt a részét, amit már eldöntöttem, és amiről tudom is, hogy meg akarom tenni. Egy ideje már el akartam neki mondani, de aztán jöttek a kusza érzelmeim, és úgy döntöttem, hogy inkább pihentetem a dolgot, míg mindent helyreteszek magamban. Mostanra azt hiszem, minden kényes pontot ki tudok mondani őszintén vállalva a helyzetet, így nem maradt bennem kétely. Ha meg rákérdez, el fogom mondani, és a végén még ő fog könyörögni, hogy szakítsuk meg a kapcsolatot. Gondot jelentek, de hát ez van.  
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2018. május 30. 20:52 Ugrás a poszthoz

Drága bátyám, Cole
Otthon

Amikor mellém lép, majd leguggol, halvány mosoly jelenik meg a szám szegletében. Nem akarok drámakirálynő lenni, nem akarok én a középpontban lenni, sosem voltam ott, és sosem akarok ott lenni, nem akarom, hogy körülöttem forogjon a környezetem, és az én kívánságaimat lesse, ez nem az én terepem.
- Várj.
Tekintve, hogy a cselló nem egy kis hangszer, el kell fordulnom, hogy felrakjam az ágyamra, és közben lopva igyekszem megtörölni a szemem, nem mintha ez a pirosságán segíthetne. Egy kicsit sem segít, de nem érdekel, én elhiszem, hogy jobb, és el tudom adatni magamat. Visszafordulva hozzá igyekszem vidámabbnak mutatkozni, és ezt olyan sokszor megtettem már Valery miatt, hogy még csak nehezemre sem esik. Megfogom a kezét, és egy kicsit megsimogatom, ahogy a széles kézfejeket az én kisebbjeimben tartom.
- Minden rendben van, Cole.
Végül is, tényleg minden rendben van. A világ nem fordult ki a sarkából. A döntések, melyeket meghozunk egy életre szólnak, a kapcsolatainkban meghatározott prioritások szintén. Tudtam, hogy nem leszek egyik pillanatról a másikra nagy mágus, de reménykedtem belőle, hogy talán egy kicsit igen. Elevickélek egy közepesen. De fáradt vagyok. A rengeteg különóra, a sok gyakorlás, nagyon sokat kivesz belőlem. Elfáradok, és nem akarok a fáradtság miatt még több mindent belelátni dolgokba, amik nincsenek.
- Egy mugli egyetemen fogok továbbtanulni, még a télen sikeresek voltak az alkalmassági vizsgáim. Nem is tudtam, hogy tudok szekrényt ugrani, de képzeld, igen. Nagyon büszke vagyok rá. A mágia kiváltság, nem juthat belőle mindenkinek. Rosie is sokkal jobban van, nincs már rám szüksége... jó lesz ez, hidd el.
Azt még nem mondtam el neki, hogy ezzel minimálisra szűkíteném a kapcsolatot velük. Cole a bátyám, bármit megtennék érte, hogy boldog legyen, de tudom, hogy az őszinte támogatásomat jelen pillanatban nem tudom megadni neki. Viszont félek tőle, hogy ha jelen lennék, csak mérgezném az életét. Fokozatosan, az év végéig folyamatosan. Karácsonyra úgyis hazajönnék, de ez lenne az utolsó karácsonyunk, amit hosszabban együtt ünnepelünk. Borzalmas, amikor arra van terved, hogy a világon leginkább szeretett emberektől távol maradj.
- Mik a terveid mára?
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2018. május 30. 21:42 Ugrás a poszthoz

Drága bátyám, Cole
Otthon

- Volt az egyetemnek egy ilyen lehetősége. Ha a nyílt napon sikerül a próbafelvételid, akkor nem kell felvételizned. És sikerült.
Azt szándékosan nem mondom ki, hogy melyik egyetem, melyik szak és milyen részeredmények. Elvégre eltávolodni akarok, nem lehetőséget biztosítani arra, hogy meglátogathasson. Nem szabad a közelébe maradnom, és hamarosan nem is fogja akarni.
- Nem én vagyok a legjobb testvér a számodra, vagy az, akivel lógnod kellene.
Viszont nem küldöm ki. A hátam az ágyamnak vetem, már nem is tudom, hogy mikor kerültem le a földre, de jó, hogy van valami, amiben meg tudok támaszkodni. Cole aggódik miattam, látom rajta, érzem, és most egyszerre vagyok nagyon hálás és érzek nagyon nagy bűntudatot is. Nem akarok neki kellemetlenséget okozni, sosem akartam.
- Sajnálom.
Eléggé rosszul kezdődik ez így, és kellene valami okosat mondanom, akármit, de nem jut eszembe semmi, csak az igazság. Annyira rossz lenne? Néhány hónap csak és vége. Ő már nincs a kastélyban, nekem meg csak arra kell gondolnom, hogy ne legyek olyan helyen, ahol összefuthatok a másik féllel. Olyan könnyűnek hangzik, de ez nincs így. Nem lesz könnyű, de szükséges.
- Van egy fiú, akit én nagyon szeretek. Kérlek Cole, ne nézz rám furán, ez komoly. Ha meglátom, még ha rossz napja is van, boldog vagyok, és azt akarom, hogy boldog legyen. Olyan jó néha csak a néma támaszának lenni, és órákon át tudok vele beszélgetni, nem tudok nem válaszolni a legkínosabb kérdéseire és olyan jó és nyugtató az ölelése.
Érzem, ahogy mesélek róla egyre jobban fokozottabb lesz a lelkesedésem, mintha tényleg kivirulnék. Azt mondják, hogy aki szerelmes, azzal ez történik, kivirul és nem tudja leplezni. Én ettől félek a legjobban, hogy tényleg nem tudom leplezni.
- Vannak pillangóim és érzem a melegséget és a szívem, Cole, nagyon erősen érez. Olyan nagyon gyorsan átmelegszem tőle, én nem is hittem, hogy ilyen létezik. Ez egy csodálatos érzés.
A végére már tényleg mosolygok és ahogy kiengedem a felesleges levegőmet, kicsit még a fejem is megcsóválom. A nadrágom redőit piszkálva nyerek egy kis időt magamnak, amíg kiélvezem a jó részét, hogy elmondhattam végre valakinek őszintén, hogy mit érzek. Ez lenne a normális, nem? Mindig reméltem, hogy ha egyszer megtörténik, akkor Cole lehet az, akinek ezt elmesélem, csak azzal nem számoltam, hogy a folytatás is ő lesz.
- Bárcsak kicserélhetnénk az érzéseinket. Olyan szívesen cserélnék veled, hogy ezt a csodálatos érzést te élhesd át. Neked van jogod hozzá Cole, és nem nekem. Én ezt nem akartam, nem így. Ennek nem volt szabad így történnie, és ezért is sajnálom.
Felpillantok rá, és talán egy kicsit félve, de a keze után nyúlok, megsimogatva azt, biztatóan.
- Ezért kell elmennem, Cole. Nem szabad Adrian közelében maradnom, mert ő hozzád tartozik, és ez így van jól. Kérlek szépen, Cole, ne haragudj rám, én nem akartam, én tényleg nem tudom, hogy ez hogyan történhetett.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2018. május 30. 22:53 Ugrás a poszthoz

Drága bátyám, Colton
Otthon

Tudtam. Előre lepörgettem magamban, és éppen ezért nem mondtam ki a nevét. Tudtam, hogy ezt fogja csinálni. Gyilkos mód megvillan a szeme, és gondolatban biztos azon gondolkozik, hogy egy szemét, manipulatív esetenként pedofil állat, aki erőszakos és rám kényszeríti magát, én meg olyan kis naiv vagyok, hogy nem veszem észre, mennyire kihasznál. ÉS villan a szeme, és bár igyekszik pozitívan hozzáállni, ahhoz, hogy mi lenne, ha lenne valakim, tudom, hogy nem örülne neki ténylegesen, hogy nem szeretné. Még jó, hogy ettől nem kell tartania. Hogy mit fogok tanulni és hol, kerülöm a témát, mert kerülnöm kell. Nem szabad megmondanom, még ha túl sok mindent is árultam el már eddig is. Ennyit és nem többet. Nem leszek többé boszorkány, amúgy is eléggé gyatrára sikerültem. Ha pedig nem itt vagyok, talán találok valakit, talán képes leszek elfelejteni Adriant.
- Cole...
Nézem, ahogy felkel, és kisétál, de nincs lelki erőm felkelni innen, és utána menni. Megsemmisültnek érzem magam. Fogalmam sincs, hogy mit vártam, hogy lekiabálja a fejem, és soha többet nem áll velem szóba? Talán azt, hogy Adrianről elmondja, hogy igazából engem szeret? Jó, oké, ebben biztos vagyok, hogy nem történik meg sosem, mert látom, ahogy rá néz, és azt is, ahogy rám. Mielőtt elmegyek, bocsánatot kell tőle kérnem, mert rossz barát vagyok, mert a vele töltött időben önző módon a saját megtépázott lelkemet foltozgattam be a reménnyel, az érintéseivel. Egy jó barát ilyet nem tesz. Ezt nem fogom elmondani neki, hogy miért kérek bocsánatot. Úgy tervezem, hogy megölelem, ő sután megveregeti a vállam, és közben a mellkasától kérek bocsánatot. Aztán, amilyen gyorsan csak lehet, elindulok, hogy vissza se tudjon tartani. Csak egy kis érzést akarok magammal vinni az első időkre.
Cole után kéne mennem, de nem merek. Meg szeretném kérni, hogy ne mondja el Adriannek, elmondanám, hogy nem akarok gondot okozni, hogy miattam nehogy ostobaságot csináljon. Nem ér ez az egész annyit. Fogalmam sincs, hogy mit hittem, mi lesz ennek a vége. Nem ez, az biztos. Talán mégiscsak az exmemoriamos történetet kellett volna megpróbálni. Kitörölni engem a létezésből, vagy van az a bájital, amit ha megiszol, soha többet nem leszel képes gyengéd érzelmeket táplálni. Eddig magam elé bámultam, most, hogy Cole visszajött, kétségbeesetten pillantok fel rá, majd le a sörökre, végül a hamutartóra. Utálom, ha dohányzik a szobámban, de nem szólok egy szót sem, elvégre én sokkoltam le éppen. A sörről meg Kai jut eszembe, és a buli estéje, amire szintén nem szeretnék emlékezni. Viszont itt van, és nevet, így a megfeszített hátam egy kicsit lejjebb eresztem.
- Az Edictum úgyis mindig Rosieval hozta össze.
Mondjuk biztos forrásból tudom, hogy a nővérem inkább más iránt érdeklődik, és örülök is neki. A nadrágomról áttérve a pólóm piszkálására, mereven nézem a füstöt, ami felszáll, nem tudok Cole-ra nézni.
- Bárcsak időutazó lennék. Olyan jó volt elmondani, de szeretném visszacsinálni. Nem elmondani, csak új irányba állítani magam.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2018. május 31. 00:17 Ugrás a poszthoz

Drága bátyám, Cole

- Rosie-t legalább szeretik.
Mármint tényleg, egy srác kész érte bármit megtenni. Ezt onnan tudom, hogy rajtam keresztül stalkolta a helyzetet, szóval tudom, hogy miről beszélek. Ő nem az aggódó barát, aki szeretné, hogy jól legyél és együtt mókázzatok, hanem az aggódó barát, aki nem a barátod akar lenni, hanem azt akarja, hogy smacizzatok. Irigylésre méltó.
- Mi?
Szinte csak tátogom azt, hogy a "mi"-t, annyira nem akarom elhinni, és azt sem akarom elhinni, hogy az az első gondolatom, hogy milyen önző, amiért így gondolkozik. Nem azért megyek el, mert utálom őt, hanem azért, mert boldognak akarom látni, és tudom, hogy úgy nem lehet, hogy én itt vagyok, és nekem is rendbe kell jönnöm, de ezt csak úgy tehetem meg, ha nem vagyok Adrian közelében.
- Cole...
Halkan, de könyörgőn pillantok fel rá, mert szeretném elmondani neki, hogy ez a része számomra nem csak egy kis szarság, ahogy ő fogalmazott, hogy nekem ez nagyon is fontos, nagyon fájdalmas és kínzó, és az, hogy most elmondtam neki, nem azt jelenti, hogy végre találtam egy drámázási pontot, és most azt várom, hogy könyörögjön nekem, hanem azt, hogy megértse, nincs itt hely számomra. Mégis a szívem szakad meg, amikor megkéri, hogy ne tegyem. És akkor jön a legrosszabb része. Amit mondd, annak már az eleje is szíven üt, hogy illene hozzám. Nem, ezt nem szabad neki mondania, egyszerűen nem, mert fogalma sincs, hogy ezzel mit indít el bennem. Nem akarok ebbe a töredékmondatba belegondolni. Hallom a többit is, de olyan mindegy, mert azért az egyetlen kijelentéért, hogy Adrian illene hozzám is érzem, hogy megszakad a szívem. Akarom, hogy így legyen, és megrettent, hogy esetleg így lehetne, de főleg az rettent meg, hogy Cole mondja. Miért nem kiabál velem? Kiabálnia kéne. Elvégre, mit képzelek én magamról? Nem vagyok se csinos, se tehetséges boszorkány, se jó ember, hiszen a jó emberek nem szeretnek bele a testvérükhöz kötődő emberekbe, nekem nincs jogom megkapni másoktól ilyen kijelentéseket.
Ösztönösen indulok meg felé, míg beszél. Négykézláb ereszkedem, és mászok át félig mögé, határozottan magamhoz húzva őt, és átkarolva. A nyakára óvatos, vigasztaló puszikat adok, és finoman ringani kezdek vele. Nem nagyon, mert fogalmam sincs, hogy mi van a szervezetében, és nem szeretném ha hányna, vagy rohama lenne. Előbbit nem bánnám, mert legalább az önpusztításának egy kis szelete kijönne belőle, még akkor is, ha utána nekem kell feltakarítanom, de attól jobban félek, hogy rohama lesz. Nem csak mert ringatom, hanem azért, mert ez az egész sokkal rosszabb hatással van rá, mint hittem. A fejem a hátára hajtom, nem engedem, hogy elhúzódjon tőlem.
- Nem hagylak el, Cole.
Az elején nem gondolom komolyan, hogy nem teszem meg, de ahogy itt ölelem őt, elbizonytalanodok. Mi van, ha tényleg történik vele valami? Mi van, ha nem vagyok itt, és hülyeséget csinál? Tényleg számít annyira a saját boldogságom, hogy azért feláldozzam a bátyámat? Tudom, hogy nem, nem ér ennyit. Érte képes vagyok továbbra is elviselni, hogy én vagyok a plusz egy fő, csak azt sajnálom, hogy előbb beszéltem Adrianről, vagy egyáltalán, hogy beszéltem, mert így most Cole tudja. Tudja mit érzek, és nem fog velünk úgy viselkedni mint eddig. Nem szabad olyannak lennie, hogy "velünk". Nem szabad többet Adriannel időt töltenem, még ha ez nekem segített is. Nincs több ilyen. El kell határolódnom tőle. Nekem az a legfontosabb, hogy Cole jól legyen. Semmi más nem számít.
- Te egy csodálatos ember vagy, hidd el, hiszen a testvérem vagy. Én vagyok a világ legszerencsésebb húga, hogy te vagy a bátyám. Nem vagy elcseszett, és nem szabad ostoroznod magad. Beszélj Adriannal. Hidd el, ő szeret téged, látom a szemében. Talán csak elbeszéltek egymás mellett. Ennyi az egész. Mondd el neki, hogy mi bánt, hallgasd meg, és hozzátok meg az aranyközéputat, ami mind a kettőtöknek jó.
Remek és sikeres életnek érzem ezt. Én adok szerelmi tanácsot, aki azt se tudja, hogy mi fán terem a kapcsolat. Lehunyom a szemem, nem akarok arra gondolni, hogy mit teszek, hogy mennyire képmutató ez. Tanácsot adni valakinek, aki azzal van, akit szeretsz, és akit szeretsz, azzal akar lenni, akit vigasztalsz. Nem is én lennék, ha nem ebben a helyzetben lennék.
- Hidd el Cole, csodálatos érzés, ha valaki szeret téged, érdeklődik irántad. Feltölt és csodálatossá teszi az életedet. Ne dobd el ezt magadtól, és tőle sem. Kérlek. Neked az a sorsod, hogy boldog légy, és ennek meg kell valósulnia, de nem így, nem ezekkel a pusztító dolgokkal.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2018. május 31. 06:42 Ugrás a poszthoz

Drága bátyám, Cole
Otthon

- Nem, még nem a pasija, de remélem az lesz, és nincs vele semmi baj, tök normális, ő vette át a cukrászda vezetését tavasszal. De amúgy navinés volt. Nagyon szép mosolya van, és elég régóta barátok Rosieval.
Ezen kívül látta Rosie-t a legrosszabb időszakában is, és mégis, mindig szeretettel fordult felé, akkor is, amikor nagyon nagyon esélytelennek tűnt, hogy ki tudjuk hozni őt a mélyéről. De együtt sikerült, most pedig úgy érzem, hogy átadhatom neki a testvéremet. Rosie boldog, és én örülök az örömének. Legalábbis nagyon remélem, hogy ezt érzi.
Cole viszont nem az, ahogy ölelem és simogatom a karját, egyre inkább elhatalmasodik felettem az érzés, hogy mennyire ostoba és önző voltam. Nem szabad csak úgy elmennem. Ha én elmegyek, akkor mi lesz vele? És valóban, az én problémám kívülről csak egy kis semmiség az övéhez képest. Talán én élem meg túl drámaian ezt az egész Adrian ügyet, talán nem is olyan vészes az eset. Nem én vagyok az első ember a világon, és szerintem nem is az utolsó, akivel ilyen megtörténik. Azt mondják, az ember szíve elég erős, több összetörést követően is képes még reménykedni. Bár valóban így volna, bárcsak egy nap képes lennék újra úgy tekinteni Adrianra, mint egy kedves barátra, vagy egy második bátyóra.
Jót tesz, hogy nem látja most az arcom, azt a pillanatnyi csalódottságot, ami végigfut rajta. Sokkal jobban örültem volna annak is, ha kiabál velem, hogy mit képzelek magamról, amiért szemet vetek valakire, aki őhozzá tartozik, de annak a leginkább, ha azt mondja, megérti, hogy ez nekem nehéz, hogy szükségem van erre, és támogatja, hogy az álmaimat kövessem, és hogy szép a gesztus, hogy ki akarok szeretni Adrianből, még ha eléggé önző dolgot is tettem azzal, hogy egyáltalán bele mertem szeretni. Még ha nem is volt ez a célom, el tudtam volna fogadni, ha ezért cserébe támogatást kapok tőle.
- Sosem ismerted még el, Cole. Én csodálatosnak élem meg, valaminek, ami reménnyel tölt meg egy esős, komor napon, hogy eljön még a napfény.
Számomra egyértelmű a képlet. Szereti Adriant, hiszen ez az összeomlás is azt bizonyítja. Egészen addig, amíg ki nem mondtam a nevét, normálisan viselkedett. Ő volt az utálatos idősebb fiútestvér, aki el fog beszélni azzal a feltételezhetően pattanásos kis egoista nyúlvánnyal, aki éppen meghülyítette a húgát, és mégis, amikor azt mondtam, hogy Adrian az, kiborult. Szereti őt, még ha nem is mondja ki, vagy vallja be a másik félnek, és itt én vagyok az, aki belezavartam az egészbe. Csodálkozik hát, hogy miért akartam elmenni? Én őszintén szeretnék örülni a boldogságának, és egy nap tudom, hogy össze is jöhetett volna, de ahhoz nem lenne szabad itt lennem. Ilyen állapotban viszont nem hagyhatom itt őt. Képtelenség. Az én boldogságom ráér majd akkor, amikor Cole egyben lesz. Rosie is alakul, Cole is rendben lesz. Addig nem nyugszom, amíg nem fog bekövetkezni ez.
- Várj.
Jobbommal engedem csak el őt, a balommal tovább ölelem, és vele bedőlve nyúlok el a táskámig, hogy egy csomag zsepit húzzak elő belőle, és felé nyújtsam.
- Málnás, szóval ne lepődj meg az illatán.
A vállát puszilgatom, amíg egy kicsit rendbe szedi magát. Közben lassan elengedem, felállok, és az ágyamról a hangszeremet a fal mellé támasztom. Az ágytakarót lehajtva felhajtom a takarómat is, majd visszafordulva hozzá kinyújtom a kezem felé.
- Gyere, muszáj aludnod egy kicsit. Aludj velem, hátha ez hiányzik, az állandóság és a biztonság érzete.
Utoljára módosította:Emily Dorothea Fisher, 2018. május 31. 06:56
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2018. június 1. 19:11 Ugrás a poszthoz

Ryan

Aki rosszban sántikál ugye, esélyes, hogy megbotlik. Nekem ez meg úgy sikerült, hogy még csak rosszban sem sántikáltam, csak valahogy túl sok könyvet akartam a könyvtártól a hálószobámig eljuttatni. Ennek eredményeként az egyik lépcsőt pedig vagy benéztem, vagy ahogy léptem, úgy gondolta, hogy megviccel és elbújik. Nem tudom, hogy mi történt pontosan, de mindenesetre egy pillanattal később már gurultam lefelé, aztán bumm, filmszakadás. Mikor megint kinyitottam a szemem, csak Will szőrös vigyorát láttam, és szépen kis is oktatott arról, hogy a tudás nem egyenlő a mértéktelenséggel. Hát valóban egy picit erős készletet halmoztam fel, és kicsit sem figyeltem az intő jelekre. Csak tanulni akartam, hogy majd a vizsgákon minél jobb eredményt érjek el.
Ehhez képest most tölthetem a hétvégét a gyengélkedőn. Nem kellene, ha a nagy bizonygatás közben, hogy nincs bajom, ne pattantam volna fel, és miközben Will elkapott, ne hánytam volna le a cipőjét. Még jó, hogy ő és nem Adrian. Az nagyon égő lett volna. Remélem éjjel is Will lesz inkább itt velünk, és nem cserélődnek, vagy ha igen, akkor sem Mr. Blackre. Nem akarom, hogy Cole megtudja, mennyire szerencsétlen vagyok.
A hányás után jó ideig megint szundítottam, csak most vacsoraidőben tértem magamhoz, talán egy öt perce. Éhes vagyok, és ma sültkrumpli is volt a menün, láttam, és már nagyon rákészültem, de tuti az ilyen begyógyszerezett, bebájitalozott, bekötött fejűeknek, mint amilyen én vagyok, nem jár más, csak kórházi koszt. Nem akarok trutyit enni, bár nem hiszem, hogy nekem, aki bármiből bármennyit meg tudna enni, éppen most kezdene el problémám lenni ezzel. Egyelőre viszont csak várok, és nézem az ajtót. Jó lenne elmenni innen.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2018. június 1. 23:20 Ugrás a poszthoz

Drága bátyám, Cole

- Én nem...
~..vetítem ki rád.~
Nem mondom ki hangosan, és abban sem vagyok biztos, hogy az első két szót kimondtam. Hirtelen kiszáradt ajkaim elnyílnak, ebben egészen biztos vagyok, de ennyi. Nem hinném, hogy ez kivetítés lenne, az egész beszélgetés inkább már önkínzás. Nem elég, hogy a gondolataim, az érzéseim kínoznak, nem elég, hogy a érzem, ahogy a szívem belefacsarodik a ténybe, hogy egy olyan embert szeretek, akivel sosem léphetem meg ezt, aki a bátyámhoz tartozik, még azzal is megvádol, hogy kivetítem rá a saját érzéseimet. Szívem szerint beolvasnék neki, de éppen csak ismét szólásra nyitom a számít, megszólít valakit.
Riadtan nézek a hátam mögé, elvégre van olyan, hogy hoppanálás, meg mit tudjam én még hány mód, amivel az ember bemehet a másik lakásába, azonban én nem nagyon örülnék neki, ha most hirtelen megállna itt egy fickó. Az tuti biztos, hogy soha többé nem aludnék. Azonban nincs itt senki, így csak feltételezem, hogy totálisan be van állva megint, és fogalma sincs, hogy mi történik körülötte.
- Én ezekről nem tudok semmit.
Jelzem neki csendesen, mert fogalmam sincs, milyen az, amikor valaki úgy érint meg, ahogy ő ezt most leírta, de érzem, hogy zavarba jövök tőle, görcsösen összerándul a testem, leginkább azért, mert egy furcsa megtestesülése a vágynak, hogy megtapasztaljam, átfut rajtam. Akarom, hogy megérthessem miről is szól az, amit mond, hogy milyen lehet az, amikor nem csak azért akarsz valakihez tartozni, mert szép a lelke, mert figyelmes, mert gyengéd, mint Adrian is, hanem mert olyan testi vágyat ébreszt benned, ami földöntúlinak minősíthető. Valószínűleg ezért szerettem belé, ezért kell újra és újra átélnem ezt. Azért, mert én nem benne voltam ebben az egészben, hanem kívülről láttam, hogy miként viselkedik Cole-lal, hogy milyen figyelmes vele. Én láttam azt, amit ő nem, és amíg én szerelmet kezdtem érezni, ő elsiklott efölött, és csak a vágyakat nézte.
Sajnálom, mert bármennyire is fontos nekem, bármennyire is szeretném, hogy én is fontos legyek neki, tudom, hogy Adrian arra vágyik, hogy a bátyám érezze azt, amit én érzek. Bár megtörténhetne. Bár kicserélhetnénk az érzelmeinket. Én boldogan nekiadnám azt, amit Adrian felé táplálok, mert ez tiszta szeretet, és elvenném tőle azt a megállíthatatlan vágyat, ami Coleban dolgozik. Inkább érezzem én százszor azt, hogy még egy és még egy ember kell, ahhoz, hogy a napom teljesítve legyen, inkább nyomogatnám én azt a hülye alkalmazást, ha ezzel tudom, hogy ők boldogok. Tudom, hogy a fiúknál ez ne szokott gáz lenni, hogy a lányok vannak csak ezért erkölcstelennek titulálva, hiszen én is ismerem a tanmesét a zárról és a kulcsról, de nem érdekelne, ha ezzel átadhatnám nekik azt a képzelt boldogságot, amivel magamat álltatom.
Amíg rendbe szedi magát, kinézek inkább az ablakon, nem akarom, hogy lássa a reakciómat. Utálom magam, amiért utálom azt, ahogy gondolkozik erről. Tartozhat valakihez. Van egy ember a világon, akinek ő a világot jelentené, és ennyire hálátlan. Én pedig egész életemben csak azt vártam, hogy legyen valaki, akinek ezt jelenthetném, és szinte törvényszerű volt, hogy éppen olyan ember lesz, akit sosem kaphatok meg. Dühít az önzősége, az, hogy ennyire szét van esve. Az, hogy káromkodik, pedig tudja, hogy gyűlölöm, ha valaki alpári módon viselkedik. Mégis, szólás helyett inkább csak lehunyom a szemem, és próbálom kizárni magamból azt a dühöt, amit most érzek. Nem szabad, hogy ez kerekedjen felül. Vissza hozzá már nyugodt arccal lépek, és a kezem is ezzel a nyugodt ábrázattal nyújtom ki felé, majd kísérem el az ágyig. Megvárom, amíg bemászik, elhelyezkedik, és csak utána követem én is, úgy elhelyezkedve, hogy a mellkasomra tudja hajtani a fejét, míg én az államat helyezem rá finoman a feje tetejére.
- Nem Cole, nem fogjuk. Nem akarok erről többet beszélni.
Magamat is meglepem azzal a határozottsággal, ahogyan ezt kimondom. Jobban megbántott, mintha ordított volna, vagy mintha kinevet. Jobban megbántott, mint hittem, hiszen nem támogat engem. Önző módon nem érdekli, hogy miért fontos ez nekem, nem is gondolt bele a helyzetembe. Életemben először érzem azt, hogy valakihez tartozni akarok, aki nem ő, valakihez, akinek nem félek megmutatni a félelmeimet, a gyengeségemet, a titkaimat és ahelyett, hogy támogatna, csak magát helyezte a középpontba. Utálom és önző dolognak tartom, hogy őt önzőnek titulálom, de jelenleg ez van. Szükségem lett volna a bátyámra, kétségbe vagyok esve, félek a holnaptól, félek attól, hogy Adrian megharagszik rám, amiért szeretem őt, hogy soha többet nem beszél velem. Félek, tőle, hogy gyűlölni fog ezért. Nem akarok a közelében maradni, nem akarom, hogy tudja. Nem szabad itt maradnom. De szükségem van a megértésre és a támogatásra, arra, hogy ne égessek fel magam mögött minden hidat. Nézem a falat, és szorosan átölelem Cole-t, hogy ne féljen, hogy ne érezze úgy, hogy képes lennék cserbenhagyni őt, miközben ő épp most hagyott cserben engem. Érzem, ahogy a párna nedvesedik az arcom alatt, és örülök, hogy nem látja, hogy sírok. Nem akarom ezt érezni, azt akarom, hogy vége legyen. Megkeményítem magam, úgy nézek farkasszemet a fallal, mintha Valery lenne, rá is így szoktam nézni, hogy ne lássa, mennyire rettegek tőle.
~ Nem szabad sírni. Nem győzhet ez feletted.~
Vigasztalón simogatom a hátát, és egy vigasztaló - támogató puszit nyomok a hajára.
- Aludj egy kicsit, és amikor felkelsz majd, én itt leszek, veled.  
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2018. június 2. 17:49 Ugrás a poszthoz

Bulizunk!!!

Még nincs teljesen kész a nagy mű, de már csak pár simítás. már az időpontom is megvan Dávidnál, jövőhét péntek. Régóta pihentetjük, meg sok volt a suli és egyéb ilyen problematikák. Nem is akartam lejönni, mert nincs is egy rongyom se, amit ide viselhetnék, meg amúgy is, de Gréta rámerőszakolta, hogy le kell jönnöm, sőt még valahonnan - azt mondta, ne akarjam tudni honnan -, egy fürdőrucit is hozzám vágott, ami vadiúj volt és vadi fehér. Gyönyörű volt, és nem olyan, amit nekem kellene viselnem, mégis, amikor felhúztam, imádtam. Annyira nem én voltam a tükörben, hogy az hihetetlen. Még magamnak is tetszettem. Farmershort leig, aztán már az sem, és mire legközelebb feleszméltem, már nevetve csúsztam le random srácba kapaszkodva a csúszdán. Azért random szegény, mert olyan kifacsart neve van, hogy én meg nem jegyzem, pedig próbáltam már, tényleg. Szóval random sráccal leérkeztünk, majd ő vissza indult, de nekem kellett egy kis pihi, így a part felé indultam meg, Adriant észrevéve pedig megkezdtem az osonást. Ami nem könnyű, de azért remélem, hogy sikeres, és csak akkor bukkanok elő, pofátlanul a térdeibe kapaszkodva, és ezzel összevizezve őt, amikor már nem menekülhet.
- Búú.
Pillogok párat, hogy a pilláimról lecsepegjen a víz, és csak utána mosolyodok el, majd húzom ki magam, hogy mellé üljek. Kicsit feljebb húzom a fürdőrucit, mert azért eléggé rizikós, hogy nincs egy nyakbaakasztós része se, de jól tart, vannak benne ilyen kis cuccok, amik rácuppannak a bőrödre, és ezért nem pereg le. Különben már mindenki megcsodálhatta volna a cicijeimet, és ennek annyira nem örülnék.
- Mit iszol és hol szerezted?
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2018. június 2. 18:26 Ugrás a poszthoz

Bulizuuunk!!!

- A múltkor még úgy volt, hogy elmegyünk bulizni, mert meg parti van, és nem akarod, hogy igyak? Mondjuk nem kellene beleszédülnöm a medencébe, de azért lássuk be, ez állati.
Mondom mindezt egy levegővétellel, mondjuk kellett az a kis szünet, amíg legalább a szívverésem újra a régi lett, mert ennyit csúszdázni és pancsolni, ezer éve nem tettem. Nagyon nagyon jó ötlet volt ez a bácsiktól.
- Csodálom, hogy Kriszpin ezt engedi.
Ahogy kimondom, sejtem a választ. Valószínűleg jelenleg fogalma sincs arról, hogy itt bármi is történik. Talán a kastélyban sincs. Remélem, nem rúgják ki a bácsikat emiatt. Kár lenne értük.
- Hm?
Lepillantok, ahogy Adrian megcsípi a fürdőruhám, érzem, hogy zavarba jövök, és amikor elengedi, a leplezése miatt felnevetek.
- Nem, Grétáé. De azt mondta, ha felszedek vele egy srácot, vagy legalább megnéz egy magának, megtarthatom. Van egy, otthon, de eléggé sokat mutat, úúúgy mindenhol.
Pillanatnyi elmezavaromban vettem meg, de igazából nagyon is bejön, csak hát én nem olyan lány vagyok. Mondjuk most pont nem látszik. A hátam mözött megtámaszkodva hunyom be a szemem, és kezdem el élvezni a napsütést.
- Azt mondták, többször kéne megmutatnom, hogy lányból vagyok. Ez azért jó, nem?
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2018. június 6. 21:18 Ugrás a poszthoz

Dettike

Nem hiszem el, hogy van ember a világon, aki elfelejt enni. Eléggé ijesztő, az meg még inkább az, hogy ez a valaki az én szobatáram. Úgy értem, ember, enni kell. Én három ember helyett is megteszem néha, olyankor meg úgy nézek ki, mint akinek babája lesz, pedig nem, én olyat nem csinálok, ez tuti. Szóval eléggé hihetetlennek tűnik nekem, hogy Detti rendesen elfelejt enni, pedig bizony ez elő szokott fordulni, én pedig olyankor, amikor ezt eszembe juttatja, totálisan kiakadok, mert hát ne már. Most is ez a helyzet, ezért jöttünk ide, a cukrászdába, ahol minden van, ami kelhet.
- Hihetetlenek vagytok mind a ketten!
Korholom, mint ahogy a normális anyák a normális gyerekeiket szokták, miközben a karjába karolva haladok vele a falu utcáin. Azt tudom, hogy ő már nyugodtan kint maradhat, illetve azt is, hogy én hiába vagyok nagykorú, már réges-rég a szobámban, vagy legalábbis a körletemben lenne a helyem, de most nem érdekel, csak nem vagyok olyan szerencsétlen, hogy egy prefektusba fussunk, ha meg igen, és mondjuk nem ismer annyira, akkor meg simán azt mondom, hogy én is mestertanonc vagyok, és hagyom Dettit, hogy kimagyarázza majd a helyzetet, bólogatok a tanárok nevénél, és osztom majd a véleményét. Mivel hiszem, hogy nekem nincs helyem a varázsvilágban, ezért nem is nagyon érdeklődök a mestertanonci szakok iránt. Már felvettek, már tudom, hogy mi akarok lenni, csak még a bátyámmal nem osztottam meg, pedig neki mindenképpen el akarom mondani, és aztán azt hiszem Adriannek, Dettinek és Rosienak. Persze ez még nagyon képlékeny, mert félek Cole reakciójától, de nagyon szeretném, hogy támogasson a döntésemben, végre megtaláltam az utam, tudom, hogy mit szeretnék csinálni, és talán lelkileg is rendbe tudnék jönni. Szeretném, ha úgy állna ehhez a dologhoz, mint az a Cole, aki engem mindig védett, aki tudta egy pillantásomból is, hogy mire gondolok, aki egyben volt. Aggódok miatta. De igyekszem kizárni most ezt az érzést, és helyette inkább a cukrászdába lépve leültetem Dettit, majd odasomfordálok Ervinhez egy gyors diskurzusra. Egészen nyitott, még csak a szemöldöke sem emelkedett meg, és azt mondta, meg lehet oldani.
- Ő az, ő kérdez olyan sokat Rosieról.
Bökök feltűnésmentesen a srác irányába, aki felénk pillant, majd eltűnik hátul.
- Képzeld, Adrian igent mondott, elvisz a bálba. Tök rendes tőle, legalább nem én leszek az egyetlen végzős, aki nem olyannal táncol, akit kedvel. Persze, csak mint barátot, de ez mindegy is, a lényeg, hogy egy normális fiúval megyek.
Mosolyodok el őszinte örömmel. Jó, kicsit füllentettem, de nem akarom, hogy bárki azon sajnálkozzon, mekkora gyökér vagyok, amiért a saját bátyám párjába estem bele totálisan.

Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2018. június 16. 13:39 Ugrás a poszthoz

Miro

Mi szakkörösök, ha már úgyis itt vagyunk, akkor segítsünk be, és vigyük el a miniket ebédelni. Eddig nem is lett volna probléma, meg aztán tudom, hogy most minden tanár lázban ég azért, mert lehet, hogy lesz igazgatója az intézménynek, és senki se tudja, hogy ki. Elég sok a pletyka, azt is mondták, hogy Kirill adta be, meg azt is, hogy egy orosz férfi jönne ide, de igazából senki se tud semmi konkrétumot. Viszont engem ma is megdicsért az intézmény alapítója, hogy jól végzem a munkámat, szóval ha így haladok, még lesz belőlem valami. Meséltem neki, hogy a jövőbeli terveim az ovisokhoz kötődnek, ő meg egyből bele is dobott a sűrűjébe.
- Szerinted is férfi lesz az igazgatónk?
Kérdezem Mirotól, aki mint kiderült a kicsiket kapta meg, így nem az az eredeti felállás, hogy mind a kettőnknek van kettő gyereke meg egy közös, hanem van tíz gyerek, vagyis öt-öt, akire oda kell figyelnünk, és mivel még kicsik, így segítenünk is kell nekik. Ez így már egy kicsit ijesztő, főleg, mivel a fiúk többségben vannak, a lányoknak meg szép és húzható copfjaik vannak, de remélem a gyümölcsleves motiválóbb lesz számukra a rosszalkodáson kívül.
- Gyere Gergő, megmossuk a kezed, utána leülhetsz Steffi mellé, ígérem.
És remélem, hogy tartani is tudom, mert ha nem, akkor engem itt egy zokogó gyerek állít majd élő céltáblává. A sikeres, és csak egy kicsit vizes kézmosás után alaposan megtörlöm a kezét, és odakísérem az asztalhoz, hogy tényleg Steffi mellé ülhessen. A kislány pedig megsimogatja a kezét.
- Milyen cukik, Gergő tiszta lovag.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2018. június 17. 19:51 Ugrás a poszthoz

Miro

- Olyan furcsa, amikor egy ilyen kaliberű intézményt egy kemény kezű ember irányít. Értem, hogy legalább minden rendben van akkor, de nekem az nem gyerekközpontú.
Márpedig ezt nagyon fontosnak tartom, és reménykedem benne, hogy a gyakorlatomat, illetve később a munkámat is olyan helyen végezhetem, ahol kedves a vezetőség és jó a légkör. Még mindig úgy gondolom, hogy az a legjobb megoldás, ha elhagyom a varázsvilágot, ezért is nem gondolkozom a Shanes-ben. Cole már nem nagyon hiszem, hogy a maradásomat erőltetné, hiszen az elmúlt hetekben sosem látott mélységű szakadék keletkezett közöttünk. Rosie egyre erősebb, és már nincs szüksége arra a pörgésre, amivel eddig kínoztam, nem mintha mostanában még igaz lenne rám, vagy ha pörgök is, azt őszintén teszem. Különben is, ha nem szúrja el, még boldog lehet. Aztán ott van Adrian, az édes, kedves és tökéletes Adrian, akinek bármennyire is szeretnék, nem maradhatok a közelében. Nem, hiszen nem vagyok hozzá őszinte. Nem tudom csak barátként vagy csak bátyámként szeretni, nem tudok csak Adrianként gondolni rá. Sajnos az iránta érzett szerelmem sokkal mélyebb, mint feltételeztem, és nem tudok tőle szabadulni, éppen ezért, nem is szabad maradnom.
- Várj, segítek.
Lépek oda Steffihez, még mielőtt magára borítja a levest. Halvány mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy a segítségemet elfogadja. Örülök, hogy rátaláltam a hivatásomra, mert talán ez lesz az egyetlen dolog, ami képes lesz feledtetni velem mindazt, amit itt hagyok. Nem a varázsvilágot sajnálom, hanem azt, hogy az érzéseim tönkretettek mindent, hogy nem tudok én lenni az erősebb.
- Furcsa lenne, ha ott állna feletted, és irányítana, hogy mennyi csillámot szórhatsz rá a képre. Hallottam, hogy vannak ilyen emberek.
Nagyon remélem, hogy mi nem ilyet kapunk ki, és azt is, hogy Miro boldog lesz itt. Egy pillanat alatt megkedveltem, és ő is egyike azoknak az embereknek, akikről tudom, hogy hiányozni fog, amikor elmegyek.
- Jó lenne, ha az utóbbi lenne, de szerintem inkább a kevés ember, bár nem tudom. Ha kevesen vannak se biztos, hogy ránk bíznak olyan kicsi gyerekeket, mint amiket mégis megtettek. Talán van ebben némi bizalom. Délután lehet nevelő se lesz velünk az udvaron. Olvastam pár körjátékról, ki akarom próbálni velük.
Mostanában egyre több gyermekekkel kapcsolatos könyvet olvasok, és igyekszem a jó ötleteket már most összeírni, hogy az elkövetkezendő években tudjak majd táplálkozni belőlük.
- A múltkor megnéztem az első képeimet, és jesszus... borzalmasak, nem is tudom, hogy Áron mit látott bennem, de nagyon örülök, hogy valamit mégis, mert elkezdett tanítani. Mostanában egyre többször fotózok úgy, hogy nem szólok az alanyoknak, hihetetlenül jó őszinte érzelmeket közvetíteni. Persze ezeket valószínűleg sosem jeleníthetem meg sehol, de nekem jó emlékek. Az egyik barátomnak, Adriannek a születésnapjára egy montázst adtam például, és úgy tűnt tetszik neki.
Hihetetlenül jó egy kicsit a fotózásról is beszélgetni, Miro tudja, hogy mivel rántson ki a búskomorságból, még ha kifelé nem is mutatom.
- Nagyon nagy a különbség akkor, amikor tanítasz és amikor szakkör van?
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2018. június 18. 17:12 Ugrás a poszthoz

Miro

- Ez meg a másik, hogy ez inkább olyan, mint egy sokgyerekes család, és nem olyan, mint egy vállalat mondjuk, ahol keménynek kell lenni.
Bár én nem itt töltöttem a gyerekkorom, nem ide jártam, és nem élhettem át azt a sok mindent az indulástól mostanáig, mégis, úgy érzem, hogy mostanra befogadtak. Nagyon szeretem, hogy megkaptam mindenkitől a bizalmat, és hogy annak ellenére, hogy máshol is dolgozom, itt is kaptam állást. Azt hiszem, ez részben a gyenge mágiámnak is betudható, hiszen valamilyen szinten mindenki védeni akar, akkor is, ha engem már nem érdekel, hogy sosem leszek jó mágus.
- Na de Miro!
Sikítok fel nevetve a kijelentésén, és a nevetésem még néhány pillanatig fennáll. Napok óta még csak őszinte mosolyra se nagyon tudtam húzni a szám, most meg nevetek, csoda ez a lány. Persze a testem is, mert egyből megérzi, hogy valami nem oké, és be is szúr az oldalam. Nem értem, a sírás és a nevetés egy eléggé hasonló funkció, nem?
- Pedig Kyle nagyon cuki, amikor a kicsikkel van. Ő olyan magas, a többiek meg olyan kicsik. Olyan közöttük, mint valami nagy és komoly vezér, sőt egy istenség, akit bálványoznak. A múltkor azon a széken kellett ülnie, amíg ettek.
Mutatok a színes, kézlenyomatokkal díszített, ám igencsak pinduri székre. Nekünk annyira nem is probléma a dolog, de Kyle sokkal, de sokkal magasabb, mint mi, és nála ez máshogy jött le. Viszont tényleg nagyon imádni való és édes, amikor ott ül.
- Akkor is szavazniuk kell ugye, ha csak egy jelölt van?
Annyira ezzel nem vagyok tisztába, meg ház Miroval ellentétben nekem még nem voltak ilyen tanulmányaim, így ő az, aki tudja, mi a pontos eljárás. Viszont úgy tippelem, hogy ez lehet, mert akkor is meg kell szavazniuk, mennyire akarják az illetőt.
- Ez szép volt.
Utalok a pohárra, majd pillantok fel az arcára.
- Magadról? Szívesen. Akár ötvözhetnénk is a kettőt. Én készítem a fotókat, te pedig az albumot, akkor a legjavát kapja annak, aki vagy. Nem mintha ajándék nélkül ne lennél tök jó bárkinek is.
Én például nagyon örülök neki, hogy ő van, mert vele sokkal másabb a világom, meg tudom látni a szépet és a jót. Szalvétaosztás közben vérszegény mosolyra húzódik a szám a kérdése miatt, és megvonom a vállam.
- Néha azt képzelem, hogy eltűnök. Nem csak ideiglenesen, nem örökre, hanem úgy, mintha sosem lettem volna.
Jó, hogy neki elmondhatom azt, amit érjek, ő is művész lélek, megérti.
- Eléggé összevesztem a bátyámmal, és van egy barátom, aki nagyon fontos nekem, és ő most nagyon szomorú és nem tudok neki segíteni, pedig szeretnék.
Azt már nem teszem hozzá, hogy főleg azért nem, mert pont a háta közepére kíván, de a lényeg végül is meg megvolt. Nem tudok segíteni neki.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2018. június 19. 19:08 Ugrás a poszthoz

Miro

- Hihetetlen, hogy neked még ez is jól áll. Komolyan mondom, szégyelld össze magad.
Nekem nem áll jól, ha görbe háttal állok, de ha meg nm úgy állok, akkor meg azt hiszik, hogy a cicijeimet akarom mutogatni, pedig nem. Én nem vagyok az a fajta, aki így odamegy a másikhoz, hogy nézd, milyen nagy van nekem, dupla D, úgy ám, és neked? Szóval eléggé kellemetlenül élem meg, hogy azért mégiscsak emberibbnek nézek ki egyenes háttal.
- Állítólag nagyon vicces volt, de a kislányokat meg simán megvette, még azt is mondták neki, hogy lehet a férjük. Nem járnának rosszul.
Kedvelem Kyle-t, annyira meseszerű maga a fickó, és hozzájön az is, hogy milyen rendes, az egész meg ad egy hihetetlenül jó kombót neki. Szerintem nincs olyan ember a földön, aki ne kedvelné őt. Ha mondjuk jönne most egy világpusztító vírus vagy sötét varázsló, tuti, hogy Kyle-t nagy ívben kikerlné mind a kettő, mert olyan lehetetlenül rendes, hogy még ők is bírnák.
- Senkinek, meg eléggé rossz lehet úgy a munka. A felnőttek világa igazából tök nagy szívás, hát milyen sok buktatója van?
Tudom, tudom, én is felnőtt vagyok, vagy legalábbis annak vagyok könyvelve életkorilag, de nekem nagyon sok olyan dolog kimaradt az életemből, ami a felnőttséghez vezető út miatt elengedhetetlen, szóval egyelőre csak egy valaminek tekintem magam, se ide, se oda nem tartozónak.
- Akkor most itt a remek lehetőség.
Milyen nagyon fog neki örülni a másik. Mostanában én is kézzel készítettem egy ajándékot, méghozzá Adriannek varrtam egy tortát, mert nagyon sok mindent nem ehet és a múltkor is egy heti fizetésem ment majdnem kárba, csak mert jót akartam neki. Oké, nem ment végül oda, mert én megettem a sütiket, de akkor is jó lett volna, ha neki tudok örömet szerezni. De szerintem a mosolygós torta tetszett neki.
- Tudom, de nem könnyű.
Gondolkodás nélkül fogom meg a kezét, jól esik a bizalma, és én is hamar a bizalmamba fogadtam őt. Szeretem, és szeretném, ha életem hátralevő részének a részese lenne, ami eléggé problémás, tekintve, hogy ki akarok lépni ebből a világból.
- Akár ma este is?
Kérdezem, és azon kapom magam, hogy komolyan is gondolom. El akarok menni innen, kiszabadulni kicsit.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2018. június 20. 22:21 Ugrás a poszthoz

Miro

- Kinéznéd belőle? Mondjuk Steffi amilyen kis pattogós, illene hozzá.
Persze nem hiszem, hogy Kyle tényleg várna addig, meg aztán én nem tudom, hogy mit esznek a lányok az idősebb férfiakon, mert valljuk be, Vasváry például iszonyat egy sármos pasi, de nem tudnám elképzelni, hogy smacizzunk, vagy mg annál is több. Mert ő idős már nekem, technikailag kis szerencsével az apám lehetne. Hát nem, nagyon nem. Persze azok, akik mégis meglépik ezt, biztos éreznek valamit. Csak én nem értem, mert nem érzem. Mondjuk szerencsére, mert elég nekem a magam baja a saját korosztályommal, nem kell még tetézni a dolgot azzal, hogy valamelyik tanárom is képbe kerül.
- Nagyon furi, hogy mi vagyunk a felnőttek, olyan nagyon nem megszokott. Azt hiszem, kell egy kis idő még, mire elfogadom, hogy oké, nekem is szólnak, amikor például tanári értekezlet van. A múltkor így néztem, hogy mi van, de hát csak néha lejövök és fotózunk, de ott kellett ülnöm, olyan ciki volt.
Az emlék hatására is vörös foltok jelennek meg az orcámon, érzem, ahogy égni kezd a bőröm. Ha valamit nagyon intenzíven élek meg, akkor az, amikor emlékekből visszatér is nagyon intenzíven járja át a testemet. Eléggé mókás másoknak ez, nekem már annyira nem. Dolgoznom kell a zavaromon.
- Megéri.
Mondjuk ebben a kijelentésben annyira nem vagyok biztos, de szeretném egyszer úgy kimondani, hogy azt el is hiszem, tényleg szeretném. Jó lenne, ha így volna,és tudom, hogy Miro közelében ez teljesülhet. Élvezem azt a pozitívságot, kedvességet, őszinteséget, amit egy pillanat alatt kapok tőle, és nagyon örülök neki, hogy jóban vagyunk, mert így táplálkozhatok mindabból, amit önzetlenül ad. Mellette önmagam lehetek.
- Akkor tízkor a pályaudvarom.
Mondom elszántan, és még egy puszit is nyomnék neki hálám jeléül, ha az a leves nem éppen akkor borul ki. Eszembe jut, hogy nekem is vannak gyerekeim, szóval vissza is fordítom a figyelmemet feléjük, még ha gondolatban már csomagolok.  


//Köszönöm a játékot! Kiss //
Utoljára módosította:Emily Dorothea Fisher, 2018. június 21. 06:38
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2018. augusztus 3. 20:29 Ugrás a poszthoz

Gyöngyvér
Kinézetem


Az egész napom olyan rutinszerű. Három negyvenötkor kelek fel, mint minden reggel, és nem tudom, mi köt ehhez az időponthoz, mintha valami borzalom történt volna velem három negyvenhatkor, és nem akarnám újra átélni. Nem mintha emlékeznék az álmaimra, mostanában szerencsére álomtalanul alszom. Pár percig fekszem, csak nézem a plafont, és nem gondolok semmire. Aztán felkelve odasétálok Rosiehoz, megigazítom a takaróját, vagy kisimítom a haját az arcából. Aztán elmegyek megmosom az arcom, és a világosodó tájjal együtt megyek ki az erdő szélére, hogy kicsit gyakoroljam az íjászatot. Elvileg kellene velem tanárnak is jönnie, de gyakorlatilag már szinte mindenki megbízik bennem. Másfél óra után felmegyek, vissza a kastélyba, hat óra fele jár, amikor a többiek nekiállnak ébredezni. Gyorsan zuhanyzom, tíz perc csupán, nem cicomázom magam. Utána reggeli, tanórák, ebéd, tanórák majd csellózok, újabban komponálok is, aztán keresek valami elfoglaltságot. Ma nem csellózok, mert mára programom van. Élnem kell. És ez nem jelenti azt, hogy nem hordozom mindenhova a levelet.
- Szia! Hallottam a pletykát, hogy jár nekem a sajttorta.
Mosolyogva kacsintok egyet, a táskámat ugyan leteszem a székre, de én nem ülök le. Farmernadrágomat egy kicsit megigazítva nézek a pult felé.
- Mindjárt jövök.
Látom, hogy ott van a fiú így hozzá lépek, szeretem a mosolyát, olyan vonzó és engem valahogy meg is nyugtat. Mondjuk a dumájától még mindig zavarba jövök, de ez mellékes. Két süteményt tesz egy tálcára, én pedig ezekkel együtt visszasétálok Gyöngyvérhez.
- Ezzel pedig én gratulálok neked. Új sütemény, a tulaj, a srác, akivel beszéltem, a jövendőbeli sógorom, a nővéremre gondolt, amikor összeállította a receptet. Remélem ízlik.
Középre teszem a sütiket, és végre leülök én is.
- Mesélj, minden részlet érdekel.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2018. augusztus 3. 21:09 Ugrás a poszthoz

Gyöngyvér
 
- Tudom.
Biztattam mosolyogva. Nem tudom, sosem kérdeztem, hogy mennyi a kerete, hogy ő zsebpénzből vagy diákmunkából él-e. Nekünk apa ne ad, dolgozunk. Én a pubban, ahol Cole is, és az előkészítőben, ahol meg egy számomra nagyon fontos ember, Cel. Így van ezt az egész rendben. Mindenhol van valaki, bár Cole és köztem nem tudom, hogy mi lesz, az az örök és tiszta testvéri és bajtársi kapcsolat, ami volt, már biztos nem hozható vissza. Szomorú, de szükséges. Legalább nem élünk hazugságban.
- Miért is?
Nem értem, hogy miért vagyok, én csak üdvözöltem Ervint, eléggé jó hallgatóság, de hogy ezért süteményt kaptam, az már csak rajta állt. Én meg nem utasítom vissza, elvégre ha valamit kínálnak, el kell fogadni, különben legközelebb már nem fogják kínálni.
- Asztalcsata?
Emelem meg egy kicsit a szemöldököm, ahogy rá nézek. Ez nem az a szokásos randielem, amiket az emberek a mugli filmekben hallanak. Szóval ez most azt jelenti, hogy ők ketten összeverekedtettek két asztalt, és ennek a vége szerelem? Mindig tanul valami újat az ember.
- Ugye, szerintem is.
Én mondjuk nem azzal, hanem az egyik sajttortámmal kezdem, de tudom, hogy finom, mert szerencsésként előre megkóstolhattam. Helyzeti előny, ha valakinek ilyen a rokonsága.
- Velem? Semmi érdekes. Mesélj inkább a randiról. Nagyon izgisen hangzik. Hivatalosan együtt vagytok? És csókolóztatok már?
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2018. augusztus 10. 21:20 Ugrás a poszthoz

Gyöngyvér és Ervinke

Havány mosollyal konstatálom, hogy ő azt látta, feltámadtam. Erről szó sincs. Nem tettem ilyet, és nem is tudom, hogy mikor jutok el majd arra a szintre, hogy azt mondjam, élek. Egyelőre a túlélésre játszom nap nap után. Mondjuk a boldogsághormon tényleg jól jön, de a boldogság nekem nem csak ebben, hanem Adrian levelében is van. Habár abban kvázi esély nélkül utasítottak el. Valahogy törvényszerű volt az egész, és nem, én nem tudok olyan lenni, aki csak úgy továbblép. Ő túl fontos nekem ahhoz.
- Majd jövök még erre, a barátaimat nem fogom elhanyagolni, de tényleg nagyon nagy levegőváltozásra van szükségem.
Kell az, hogy ne azt érezzem, én vagyok a világmindenség legbénább és legszerencsétlenebb embere az élet szinte minden területén, és ehhez az kell, hogy a hátam mögött hagyjam azt, ami elszomorít, és ez jelenleg elég sok mindenre igaz.
- Ugye, hogy nem is olyan rossz arc? Mondjuk azt még mindig nehezen hiszem el, hogy rellonos, olyan kis levitás beütése van, de hát ilyennek is kell lennie, hogy fennmaradjon a kivétel erősíti a szabályt kifejezés. Mondjuk az étteremtulajdonos tutira nem örült nekünk annyira, de ez mellékes.
- Filmtől függ szerintem. Ne nyálasra és ne horrorra vidd, inkább vígjátékra. Én biztos, hogy egy vígjátékkal indítanék, mert akkor kedvet kap a mozizáshoz. Először mondjuk lehet, hogy a hangos hangok és a sok villódzás nem fog neki jót tenni, de menő, hogy nyitott a mugli világra.
A fészkes megjegyzést szeretném valahogy figyelmen kívül hagyni, és ezerrel kattog az agyam, hogy miként terelhetném, amikor megjelenik az én megmentőm, akire vetek egy hálás pillantást, bár abban nem vagyok biztos, hogy ő is látta.
- Elég perverz a főnix vérének hívni, de nagyon menő a kinézete. A társast pedig határozottan támogatom, tuti én is kiélvezném, amíg itt vagyok.
Belekortyolok a hűsítőbe, és elégedetten elmosolyodok.
- Finom, az meg ott a nővérem.
Mutatok egy háttal álló, még minidig iszonyatosan vékony, vörös hajú alakra. De ismerem, tudom, hogy ő az.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. március 20. 22:48 Ugrás a poszthoz

Édeseim
öltözetem

Az életben a legnehezebb döntés, ha hátat fordítasz mindennek, ami korábban te voltál, mindennek, ami valaha téged alkotott. Hátat fordítottam a világomnak, elhagytam benne mindent és mindenkit, ami vagy aki fontos volt. Ahogy Adrian meghozta a maga döntését, úgy hoztam meg én is, azzal a kivétellel, hogy én Cole szemébe nézve kértem, hogy adjon nekem teret és időt. Nem tudtam neki megmondani, hogy mennyit, csak azt, hogy időre van szükségem. Tudom, hogy borzalmas dolog ilyet kérni valakitől, akiről tudod, hogy jobban szeret, mint a saját életét. Én is jobban szeretem, lemondanék a sajátomról érte. De abban a lelkiállapotban, amiben voltam, én lettem volna számára a legnagyobb méreg, és ha valamit, ezt nem akartam.
A hely felé közeledve, érzem, ahogy a pánik egyre jobban eluralkodik rajtam. Nyirkos a tenyerem, és hirtelen úgy érzem, hogy a szoknyámat húzogatnom kell. Mintha nem illene rám, pedig a kedvencem. Igen, Emily Fisher azt mondja egy szoknyára, hogy az a kedvence. Világvége, üdvözöllek. Nem élvezem úgy a kellemes koratavaszi időt, az illatokat, mint korábban, félek, hogy mi van, ha nem tetszem a bátyámnak, hogy mi van, ha már nem szeret. Rápillantok a mellettem haladóra, próbálom az arcából kiolvasni, hogy mit gondol, hátha egy-egy gondolatfoszlányra reagálna a mimikája.
- Félek, hogy utálni fog minket.
Szinte egyszerre léptünk ki az életéből, és most egyszerre lépünk vissza. Egyedül nem tudtam volna eljönni, így is leginkább azért haladok, mert Adrian halad. Felpillantok az ablakokra, az égő villanyra. Itt van. Nem tudom, hogy egyedül-e, de itt van. Gyors léptekkel lépek felfelé a lépcsőkön, majd az utolsó métereken, lopva megtörölt, de még mindig hideg ujjaimat a mellettem haladó ujjai közé csúsztatom, reszketek. Sosem féltem még ennyire.
- Ma egész szép vagy, Adri.
Próbálom terelni a kellemetlen gondolataimat, amíg csak meg nem érkezünk az ajtó elé. Ez az az ajtó, az utolsó visszafordulási pont, még egyszer ránézek Adrianre, felemelem a kezem, de nem tudok bekopogni, csak állok ott, feltartott kézzel. Remek.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. március 20. 22:51 Ugrás a poszthoz

Édeseim
öltözetem

Elhúzom a számat, ahogy azt mondja, engem nem fog utálni, ő pedig képes ezzel együtt élni. A szám lekámpicsorodik, és szomorú boci szemekkel nézek Adrianre.
- Ez akkor sincs így jól, Adri. Nem akarom, hogy utáljon téged, mert te hozzánk tartozol.
Egy kicsit valamiért megakadok a “hozzánk” szónál, nem tudom, hogy valóban hozzánk vagy már csak hozzám. Hozzám mindenképpen hozzám tartozik, bármennyire is azt hittem, hogy már nem fog, hogy nem látom soha többet, hogy úgy élem le az életem, hogy ő nincs. Aztán visszatért, és azóta úgy érzem, hogy soha többet nem lennék képes elengedni, hogy soha többet nem lennék képes azt mondani neki, hogy megértem, amiért távolságot kell tartania. Ostoba, kislányos gondolat, de gyakran eszembe jut a viszontlátásunk, hogy menniyre hiányzott a nevetése, a tekintete, rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok még túl rajta, és talán sosem leszek, de képes vagyok ezzel együtt létezni. Már képes vagyok uralkodni magamon, és nem szomorúan megélni ezt az egészet.
Ahogy átkarol, megnyugszom, a karja mellett az illata is körbeölel. Édes Adrian, az a jól ismert, nyugodt ölelés. Nagyon sok mindent csináltam ebben az egy évben, és nem unatkoztam, egy kicsit sem, Próbáltam minél jobban kitölteni az időm, minél kevesebbet rágódni a múlton, a miérteken. Volt mindaz, amit itt hagytam, mint egy elveszített csomag, és volt az, ahova mentem, ahol úgy készségekre tettem szert, és a képességeimet fejlesztettem. Volt, amit elkerültem, tudatosan. Ilyen volt a cselló és az íj. Fogalmam sincs, hogy egy év pihentetés után tudnám-e még úgy fogni őket.
Cole az első állomás. Találkoznom kell vele, és találkoznom kell Rosie-val és Valery-vel is. Minden testvéremmel. Ha már megtettem a lépést, az esélyt a változtatásra, akkor látnom kell őket, beszélnem kell velük. Ahogy az ajtó előtt állunk, ahogy realizálom, hogy mindjárt látni fog minket, és látni fogjuk őt, elakadok a mozdulatban, de Adrian megteszi helyettem, hálásan pillantok rá, ujjaimmal megszorítom az ujjait, ajkaimmal apró puszikat nyomok a vállára, amíg várakozunk, de a tekintetemet végig rajta tartom.
Utoljára módosította:Emily Dorothea Fisher, 2019. március 20. 22:52
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. március 21. 10:37 Ugrás a poszthoz

Édeseim

Fel vagyok-e készülve arra, hogy újra lássam Cole-t? Igen. Fel vagyok-e készülve arra, hogy újra lássam Cole-t, miközben Adrian is ott van? Nem. Szükséges ez? Igen. Néhány napja találkoztunk mi magunk is újra, amikor a szerződésünket mentünk aláírni, és esküszöm az égre, az elmúlt egy évből tíz hónapot úgy töltöttem, hogy nem gondoltam Adrianre, nem gondoltam arra, hogy gyengéd érzelmek fűznek hozzá, nem létezett a számomra. Nem létezhetett, hiszen rá kellett találnom önmagamra.
Itt vagyok, megérkeztem. Ahogy felpillantottam a kastély legmagasabb tornyára, egykori otthonunkra, boldog és nyugodt voltam. Nem feszélyezett semmi, nem éreztem, hogy ne kéne itt lennem. Eridonos vagyok, Fisher vagyok. Mindig képes vagyok arra, hogy felálljak a kudarcaim után, és meg is teszem. Megtettem. Felálltam, és úgy érzem, én győztem. legyőztem minden akadályt, amit magam elé állítottam, és elmosolyodok, mikor Adrian ösztönösen maga elé húz, akadálynak. Szerepcsere? Mi is vagyok én most? Békítő? Akadály? Probléma? Egy lány, aki amint újra megérezte Adrian Black közelségét, elveszett benne? A lány. Én vagyok a lány, aki úgy érzem, hogy még nagyon sok kört fog futni, hogy béke legyen. Lesz valaha béke? Talán, ha eléggé kitartó vagyok, lesz.
Ahogy az ajtó nyílik, ahogy felbukkan, ahogy ránk pillant megborzongok és megnyugszom egyszerre. Ezért kellett, hogy ma mind a hárman itt legyünk, mert enélkül örökre csak keringenénk. Az elmúlt néhány nap se szólt másról, csak keringésről a másik körül. Legyeskedtünk, mint a kamaszok, de nem léptünk, miattam. Miattad. A reakcióra nem reagálok, az első, szívből jövőre. Jobb, mint amire számítottam, hogy élből visszacsapja az ajtót, hogy vége mindennek. Ennek valahogyan lennie kell, ez valahogy lesz. Muszáj, hogy legyen, mert ha nem lesz, beleőrülök abba, hogy visszajutottam a rajtvonalhoz, ahonnan egy hátraarccal elszaladtam, mielőtt a startpisztoly eldördült volna. Nem mondtam ki, hogy miért akarom, hogy Adrian eljöjjön velem, mert ha elmondom, fel kell fednem magam, és azt enélkül nem akarom.
Mert mi van, ha visszafordul minden a régibe? Ha ők ketten visszatérnek egymáshoz? Akkor nem akarom, hogy tudják, bennem még vannak érzések, hogy még mindig érzem azt, amit akkor éreztem, amikor alkaromat Adrian térdein pihentetve, csalogattam a vízbe. Akkor legyek inkább a csendes harmadik, aki összehozta őket. Védem magam, védenem kell. Miután az érzéseimet elmondtam Cole-nak, és ő nevetett, akkor indultam el lefelé, és ezt megint nem szeretném. Inkább nevetnék velük.
- Szia.
Mintha hirtelen, ahogy elnyíltak az ajkaim, kiszáradna a torkom és az ajkaim is, de azért legalább egy köszönésre még képes vagyok. Adrian ujjai nem hagynak el, magabiztosabban záródnak a enyémekre, és bár torkomban dobog a szívem Cole miatt, muszáj viszonoznom. Most rajtam a sor, hogy lehunyjam egy pillanatra a szemeimet, ahogy érzem Adrian ajkait a hajamon, erősnek érzem magam tőle, és kétkedni kezdek, miért teszi. Mert elé álltam, ahogy maga elé húzott, és védem őt? Mert rávettem, hogy jöjjön el, esélyt adva nekik? Mert hasonlóan érez? Feszült vagyok a következő lépéstől, de megígértem magamnak, hogy nyitott leszek mindenre.
Hirtelen érzem elhagyatottnak magam, ahogy Adrian elenged, és a két lépés, amit Cole felé teszek, nagyon magányossá tesz. Ott azonban újra minden jó. Mint egy kismacska, úgy bújok a bátyám védelmező karjai közé. Mindig ilyenek voltunk, csak ő és én a világ ellen. Belefeledkezem az illatába, a bőre érintésébe. Olyan szorosan ölelem, mint aki fél, hogy köddé válik. Nyakára puszit adok, egész halkan suttogok a fülébe.
- Kérlek, ne bántsd.
Arcélét puszilom, majd fejem mellkasára téve, elveszek a pillanatban. Hazatértem.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. március 21. 14:08 Ugrás a poszthoz

Édeseim

Szinte érzem, ahogy megnyugszom, ahogy a szívem lassan vissza vándorol a helyére. Nem vagyok teljesen nyugodt, talán nem is leszek, hiszen én az első lépés vagyok, Adrian a második. Sokat lendít a magabiztosságomon az, hogy nem látom az arcukat, hogy nem látom, mi játszódik le közöttük abban a néhány másodpercben, ami közben én elveszek Cole-ban. Ami csodás, az, hogy nem érzem már, hogy bármilyen tudatmódosításon átesett volna, nem érzem, sem rajta, sem a mozdulataiban, hogy fűvel vagy keményebb drogokkal próbált volna segíteni magán. Talán ez az egy év mind a hármunk életében jelentős változásokat hozott. Talán képesek vagyunk úgy viszonyulni egymáshoz, mint korábban. Rengeteg lelkierőt gyűjtöttem a napokban, annak érdekében, hogy bármi is legyen ma itt, felemelt fejjel és egyenes gerinccel, őszintén örülve neki, elfogadjam.
Sosem voltam gerinctelen, tévedés ne essék, de gyűlöltem már. Magamat, amiért voltam olyan gyenge, hogy beleszeressek valakibe, aki máshoz tartozott. Gyűlöltem az embert, aki a tükörből nézett vissza rám, szívem szerint lehántoltam volna a saját bőröm, ha megtehetem, és újjászülettem volna. Újjászülettem. Hosszú idővel, nyúzás nélkül, elfogadva azt, hogy néha a sors felülír. Felülírt pár napja is, amikor Adrian mellett fekve a koszos földön, rájöttem, hogy nem múlt el az, amit korábban éreztem.
- Kérlek, hadd maradjon egy kicsit. Nagyon fontos lenne.
Nem akarom elmondani, hogy miért. Nem akarom, hogy értse miért, nem akarom, hogy bármelyikük is ráeszméljen, miért kellett ez. Nem is gondolok rá, hogy igazából miért kértem meg Adrian-t, hogy ma kísérjen el. Az érzéseim ellen csak úgy nem fogok küzdeni, de van az az ok, amiért meg kell tennem. Ha köztük bármi lehetne még, nem akarom felvetni azt, hogy köztünk is lehetne. Nem szabad ennyire önzőnek lennem. Pedig, ha belegondolunk, már maga a szoknya is… felkérés arra a bizonyos keringőre.
- Kérlek.
A tekintetét keresem, szinte könyörögve nézek rá, nem is szinte, határozottan könyörögve. Eltelt egy év, rengeteget változtunk mind. Ellépek Coletól egy lépést, pontosan közöttük állok. Lépés közben megfogom Cole kezét, ujjaimat ujjai közé mélyesztem, és alkarján végigsimítva, Adrian ujjai közé is befurakodom, szorosan tartva mind a kettőt.
- Beszélgessünk. Van miről. Muszáj kérdéseket feltennünk egymásnak, és muszáj megválaszolnunk őket. Ha most innen bárki is elmegy, az csak haragot szül, mindenkiben.
Tekintetemet kettejük között járatom, ami nem lesz hálás holnap, ha sokáig állunk így, komolyan nézek rájuk, és csak remélem, hogy nem tud egyik se nekem mondani erre. Csak beszéljük meg, mondjuk ne a folyosón, hanem bent.
- Ha beengedsz, főzök nektek vacsorát, kiváló új receptjeim vannak.
Igen, annyira nem gondoltam egyikre sem az egy év alatt, hogy tele van a fejem olyan kajákkal, amiket mind a ketten nyugodtan fogyaszthatnak. Remek elterelés volt.
- Hoztam alapanyagokat és eszközöket is.
Tértágítás, köszönjük varázsvilág.
Utoljára módosította:Emily Dorothea Fisher, 2019. március 21. 14:09
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. március 21. 20:29 Ugrás a poszthoz

Cole, megint itt
Kinézetem

Nem számít, hogy mi volt, csak az, hogy mi lesz. Nem szóltam neki, hogy jövök, de most egyedül tettem. Van egy pótkulcsom, hogy honnan, arra nem szeretnék visszaemlékezni, de még mindig megvan, így könnyedén jutok be hozzá. Minden sötét, a cipőmet leveszem a bejáratnál, majd telefonommal világítva indulok el az úton a háló felé. Próbálok egyáltalán nem hangos lenni. Még jó, hogy nem most járok itt először, mert akkor lennének gondok, mondjuk meglepődnék, hogy vannak bútorok.
A hálószobában az ágyat csak egy pillanatra világítom meg, hogy lássam, egyedül van-e, és amikor megnyugszom, hogy igen, kikapcsolom a fényt. Amíg a szemem hozzászokik a sötétséghez, megszabadulok a farmeromtól, mert abban aludni kényelmetlen és nagyon egészségtelen is. Az ingemet magamon hagyom, hiszen szinte mindent takar. Hiába fogytam sokat, lett nőies az alakom, valahogy mellben még mindig indokolatlanul dinamikus vagyok, amit bevallom, nem bánok annyira, csak kicsit problémásabb a ruhavásárlás. Ez az ing például egy két XL-es darab, de hát csak ezt tudtam úgy begombolni, hogy az szépen is álljon rajtam.
Óvatosan ülök le az alacsony ágy szélére, majd bújok be a takaró alá. Egy kicsit várok, hogy a kinti hideg miatt fagyos lábaim elviselhető melegségűre melegedjenek, majd amikor már úgy érzem, hogy megfelelően meleg minden testrészem, közelebb bújok Cole-hoz, és csakhamar elnyom az álom engem is.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. március 23. 00:39 Ugrás a poszthoz

Édeseim

Valahogy mindig itt kötök ki, középen. Ha felnőtt filmes karrierbe fogtam volna, nyilván ezt a pozíciót elég jól megfizetnék, de nem kezdtem, és nem is annyira hálás feladat. Mindig valahogy ott kötök ki, hogy én vagyok a villámhárító. Remek! Remek és reménykedek, egészen addig, amíg nem érzem Adrian szorítását. Valahogy érzem, és tudom, hogy mi következik ezek után: elenged. Elengedte a kezem, és én nem kaptam utána, csak szomorúan felpillantottam rá.
Tudom, hogy nem szép dolog ilyet csinálni, de egyszerűen nem sok olyan embert ismerek, aki abban a helyzetben lenne, mint én, pedig esküszöm, ha lenne egy ilyen önsegítő kör, akkor platina kártyás tagságim lenne az összes extrával. Egyenpóló, kitűző, alkarra varratott jelmondat, minden, csak tudjam jól megoldani a nyűgjeimet. De mivel még nem jött szembe sehol a “Reménytelenül szerelmes vagyok egy srácba, aki a bátyám exe és egy éve nem gondoltam rá pont com”, ezért nem tudom máshogy megoldani a helyzetet, csak, ahogy én gondolnám, hogy meg kellene oldani.
Fogalmam sincs amúgy, hogy most megint mi van, fejen pörgök csak és próbálok egyetlen pontra koncentrálni, hogy ne hányjam el magam a zűrzavartól. Én érzek mindent, amit eddig éreztem, a pillangók a helyükön vannak, a szívem olyan hevesen ketyeg, hogy szinte belerobban a kattogásba, az elmémben megvannak a csöpögősen nyál és illetlenül mocskos pillanatok is, de most mintha éreznék valami mást is: szikrákat. És fogalmam sincs, hogy ezek a szikrák valósak-e, vagy csak az elmeháborodottságom kezd egy új szintet megütni. Úgy tippelem az utóbbi, de azért arra mégsem kérdezhetek rá. El is képzelem, hogy mennyire kínos lenne a beszélgetés.
~ Te Édri, látod te is a köztünk pattogó szikrákat, vagy csak én estem túlságosan pofára?~
A gondolatomra szívem szerint felnevetnék, de inkább csak lehunyom a szemem, és elmosolyodom. Nem, nem akarok önző lenni, és nem, nem akarom őt elveszíteni. Ha csak a barátom szeretne csak lenni, elfogadom, különben sem a lány dolga, hogy kezdeményezzen, modern világ ide vagy oda. Én meg még csak azt sem tudom, hogyan kell kezdeményezni, mert próbáltam ezt a hajdobálást, de nem igen jött össze, legalábbis a tükör előtt nagyon bután néztem ki. Nem akarom egyikőjüket sem elveszíteni, és nem fogok közöttük választani. Ha ők nem is lesznek jóba, engem akkor is úgy kell elfogadniuk, hogy a másikkal együtt járok, pakkban. Vagy együtt, vagy egyikünk sem.
- Beszélgessünk az elmúlt évről!
A lehető legtöbb lelkesedés, ami egy emberben lehetséges, most bennem megvan, és fellelkesülök, hogy mint a ketten benne vannak ebben. Csak töltsünk egy kis időt hármasban. Befelé menet hátrapillantok Adrianre, így valószínűleg ő veszi észre előbb a képet, csak utána én, és olyan szinten megdöbbenek rajta, hogy megtorpanok. A bútorok létezése csak később jut el a tudatomig, vagy nem is tudom, hogy eljut-e, minden elhomályosul Cole festmény arcát látva. A szívem összeszorul, és hirtelen önt el a pánik. Eddig mindig mindent le tudtam reagálni, de ezt most mégsem, érzem, ahogy a vonásokat nézve, egyre jobban omlik össze a belső világom, a belső békém. Nem is tudom, hogy mit hittem, csak mert nyolc hónapra kizártam a gondjaimat, csak mert boldog voltam, megváltozik mindenki élete, és mindenki boldog lesz? Ostoba vagy, Emily, az a te nagy problémád.
- Megmagyarázom!
Most jut eszembe, hogy Adrian ott áll mellettem, a tekintetünk találkozik, és tudom, hogy látja benne a riadalmat, amit a kép okozott. Riadt vagyok, mert nem akarom, hogy ez legyen, hogy a bátyám ide kerüljön vissza, és azt hiszem, éppen most vezettem vissza erre az útra. Talán nekem nem jár az efféle boldogság, hiszen bűnös dologra vágyom, a saját testvéremhez tartozott az, akihez én most tartozni szeretnék. Talán éppen ezért történik mindez, mert rossz és romlott ember vagyok. Így csap vissza a karma, egy olyan lelket bánt, aki az egyik legfontosabb nekem.
- Kérlek, segíts.
Suttogom Adriannek, mielőtt visszafordulnék a képhez. Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék, hogy miért segítsen, hiszen az én bűnöm, nekem kellene ezt valahogy megoldani. Elsápadtam, érzem, mégis igyekszem megemberelni magam, színt hozni az arcomba, és elindulok Cole után.
- Ugyan, ne fáradj, ül le, én főzök, ti meséltek, meg én is mesélek. Képzeljétek, megtanultam lovagolni. Eléggé féltem tőle, de most már nagyon jól megy.
Közben, hogy ne kelljen rájuk néznem, vagy a képre gondolnom, kipakolom a hozzávalókat, felfogom a hajam egy laza kontyba, és megmosom a kezem. Nem, még nem jutottak el a bútorok az elmémig, csak valahogy a saját őrült gondolataimat akarom elzárni. Egy év rengeteg idő, és bele se gondoltam, hogy mi történhetett volna akkor, ha mondjuk a bátyám meghal, én pedig lehet, hogy meg sem tudom, csak amikor úgy döntök, már jöhet ez az időszak az életemben, már el tudom viselni. Az ajkaimat összepréselve nagyon próbálok rákoncentrálni arra, hogy ne az ujjamat, hanem a zöldséget vágjam.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. március 23. 18:18 Ugrás a poszthoz

Édeseim

Érzem, ahogy bizseregni kezd az alsó ajkam, ahogy Adrian kimondja a nevem. Ez korábban is így volt, és valahogy nem változott semmi ezen a téren, más téren viszont, azt hiszem, továbbléptem. Már nem csak azok a gyermeki álmok jutnak eszembe, amikor Adrianre gondolok, hogy majd csak ülünk összebújva a kanapén, meg elpirulok, ha megfogja a kezem, már több, az egész testem reagál Adrianre, már nem csak a szívem dobban meg, de felhevül a bőröm, bizsereg az ajkam, és olyan gondolatok rohamozzák meg az elmém, hogy szinte már felmerül a gyanúm, hogy egy év alatt perverzzé váltam. A kezemet éri a keze, nézem őt, ahogy belépünk. Állandóan megérintjük egymást, napok óta ezt csináljuk, mindig van valami ürügy, és nem csak az én részemről, hanem az övéről is.
Némán bólintok párat, és elhiszem, hogy valóban nem lesz semmi baj. A csókja égeti a homlokom, ellazítja megfeszült izmaimat, az arcom látványosan kisimul. Szeretnék a karjába omlani, elbújni kicsit a kihívások elől, de látnom kell, egyszerűen meg kell nyugodnom, hogy azzal, hogy még mindig akarok tőle valamit, nem taposok bele olyanba, ami ezelőtt volt. Szeretem és akarom Adriant, most először bátran ki is merem jelenteni. Nézzen ostobának bárki, nem érdekel, vágyom rá.
Úgy lépek közelebb, hogy észre sem veszem, miközben hátát a falnak veti, arcunk hirtelen kerül közel egymáshoz. Ez lenne az első, de nem, így nem szabad megtörténnie, itt nem szabad megtörténnie. Ha valóban ő is ezt akarja, akkor meg fog, de nem most. Ahogy nézem a szemeit, hallom Cole kérdését, de nem tudok rá válaszolni, pedig a gondolataimban megfogalmazódik, hogy teát kérek. Nem iszok kávét, nem szeretem az ízét, a keserű dolgokat kerülöm, lopva megnyalom ajkaim, és az alsóba harapva bólintok.
- Bízom benned.
Nem mintha ki kellene mondanom, mindig is bíztam benne, az első pillanattól fogva, amikor először szembetalálkoztunk. Sosem árultam el őt, sosem szegtem meg a szavam, amit neki megígértem. Kötelék alakult ki közöttünk, sokáig azt hittem azért, mert olyan, mintha két bátyám lenne, de rá kellett ébrednem, hogy nem, ez valami más. Csak azt nem értem, hogy ha egy érzés képes nyolc hónapig csendben maradni, akkor miért bukkan fel egy szempillantás alatt intenzívebben, mint korábban.
- Tea, akartam mondani az előbb, hogy teát szeretnék kérni.
Közben persze jár a kezem, és nem merek körbenézni, mert félek, hogy egy újabb képet meglátok, és még a végén az ujjam is a vacsorában landol. Nem lenne szerencsés, azt hiszem, nem is alkalmas arra, hogy megegyék. Nem tudom, hogy ezt miért tudom, nem tervezek ilyesmit. Elfordulva egy tálért aztán megpillantom magam a falon, és szélesen elmosolyodom, csillogó szemekkel pillantok Colera, majd vissza képre. Odalépek hozzá, átölelve őt hosszan, kicsit ringatom magunkat, remélve, hogy nem fullad meg szegény a hirtelen jött Emily-öleléstől. Közben Adrian tekintetét keresem, és némán tátogok neki.
- Köszönöm.
Hogy itt van velem, hogy kitartott miattam, hogy kitart most is. Adok egy puszit Cole fejére, mielőtt visszalépnék az előző tevékenységemhez. Kezdek teljesen megnyugodni, és ebbe a nyugalomba érkezik meg a kérdés, ami anny annyira váratlanul ér, hogy nem gondolkozom, csak mondom az igazat, csak, hogy ne legyen csend.
- Meg rúdtáncoltam.
Igen, ahogy kinyitom a számat jövök rá, hogy nem mindig rossz az a csend. Nem is tudom, hogy melyikükre nézzek, de valahogy most érzem, hogy elönti a zavar az arcomat.
- Mármint sportként, a szobatársaimmal. Tényleg, sportként csak. Gyönyörű és nagyon nehéz sport. Egyszer eljöhetnétek megnézni, vaaagy ne, nem tudom, lehet kiakadnátok. Kiakadnátok, ugye? Kiakadtatok? Nem kerestem vele pénzt vagy ilyesmi. Merlinre, mondjatok valamit!
Vagy ne, lehet, hogy jobb lenne, ha nem mondanának inkább semmit.  
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. március 23. 18:50 Ugrás a poszthoz

Cole, megint itt

Minél többet hallom a nevem, annál jobban kezdek felébredni, és végül az orromat ráncolva nyitom ki a szemem. Elég gyorsan elaludtam, és hirtelen zuhantam mélyre, álomtalan álomba. Mindig így kezdődik, először nem álmodom semmit, néha egyáltalán semmi sem lesz, csak alszom, máskor mindenféle furcsa. Úgy tűnik, ezt már nem tudom meg. Még mindig ráncolom a nózim, úgy pillantok fel Cole-ra.
- Mi?
Nem értem, hogy mi baj lehetne, hirtelen nem tudom elhelyezni magam, sem időben, sem korban. Felülve, kissé morogva távolítom el a hajam az arcomból, és nézek a bátyámra.
- Gondoltam meglátogatlak. Egyedül.
Ilyennek is kell lennie, hogy csak mi vagyunk ketten, hogy tudjunk rendesen is beszélgetni. Felhúzom a takarót, hogy ne lógjon ki a combom alóla, mert azért hűvös idő jön be. Nem fázom, de ha nem takarnám vissza magam, akkor fáznék.
- Nincs baj. Nem tudok róla, hogy lenne.
Elnyomok egy ásítást, hátam a falnak vetem, és lehunyom a szemeimet. Nem vagyok jó ébredő, de majd mindjárt felkelek, és akkor minden csodálatos lesz. Csak tényleg, fel kell kelnem. Fejben már megvagyok, csak a testemnek is utol kell érnie.
- Voltam tegnap Rosie-nál. Elég szépen kezd helyrejönni. Jó, hogy ott van mellette Ervin.
Az elején féltem elmenni hozzá, mert egy intézetben van, ahol kezelik, hogy ne nyomorítsa meg magát még jobban. Anyánk elég rendesen rányomta a bélyegét mindannyiunkra, még Cole-ra is, pedig hozzá semmi köze nincs.
- Valery-ről viszont semmit sem hallottam, és te?
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. március 24. 20:11 Ugrás a poszthoz

Drága Cole Love

- A múltkorira szükségem volt.
Nem akarok beszélni róla, arról, hogy Adriannel jöttem ide, de ahogy neki, úgy Colenak is el kell mondanom, hogy okkal tettem, hogy muszáj volt így alakulnia, hogy látnom kell őket együtt. Alig egy hét alatt számos érzelmi hullámvasúton vagyok túl, és egyszerűen, hogy helyre tudjak tenni magamban mindent, muszáj volt ennek is megtörténnie. Még az elején, mielőtt felrobbanok. A szemeimet megdörzsölöm, egész biztosan fekete pandaszemeket csinálva ezzel magamnak, de nem zavar, Cole szerintem akkor se ítélne el vagy nézne rám furán, ha az egész arcom fekete lenne.
- Nem haragszol rám?
Ezt fontos tudnom, még akkor is, amikor átölel és biztonságban, szeretetben érzem magam. Cole az én nagy és okos bátyám, aki mellett mindig is tudtam, hogy nem érhet baj. Tudtam mindig, hogy ha mi ketten összefogunk, senki sem árthat nekünk. Miért én vagyok az egyetlen barna hajú az anyám gyerekei közül? Mert én Cole-hoz tartozom, engem nem neki, hanem Cole-nak szánt az ég, nekem ő a mentsváram és én az övé. Az ölelésében érzem, ahogy a régi Emily eggyé válik az újjal, mintha most születnék meg ténylegesen. Most érkeztem meg. Jó helyen vagyok.
Hátam a falnak vetve nézem őt, ahogy munkálkodik. Nem is az arcát, inkább a kezeit nézem. Mindig szerettem, amikor a kezei között volt valami, amikor alkotott. A cigaretta hozzá tartozik, de örülök, hogy csak dohány és nem fű. Nem akarom, hogy tönkretegye magát. Túlélt egy évet nélkülem, és most jön a kihívás része, hiszen újra itt vagyok. A kérdésére, hogy zavar-e felpillantok a szemeibe, és megrázom a fejem. Sosem zavart.
- Jól nézel ki Cole, sőt, ami körülvesz, az is jól néz ki. Bútorok, szövetek vesznek körül, sőt, még sajtreszelőd is van. Annyira örülök neki, hogy egyben vagy. Nagyon féltem, hogy amikor visszajövök, már nem leszel itt.
Nem bánom, ha látja a gyengeségem, hogy nem veszem ezt olyan félvállról. Nem is lennék képes. Lesütöm a szemem, remegő kézzel letörlök egy kósza könnycseppet, mielőtt újra ránéznék, a művelet teljesen felesleges, hiszen az első után a harmadik, negyedik és ötödik is felbukkan.
- Ne haragudj, csak most jön ki, hogy mennyire féltem, hogy a döntésemmel megöllek. Nagyon féltem ettől, Cole.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Emily Dorothea Fisher összes RPG hozzászólása (163 darab)

Oldalak: « 1 [2] 3 4 5 6 » Fel