37. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Emily Dorothea Fisher összes RPG hozzászólása (105 darab)

Oldalak: « 1 2 3 [4] Le
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. augusztus 20. 14:01 Ugrás a poszthoz

Nico

Nem figyelek rá, és fogalmam sincs, hogy mit szeretne mondani, mert mire kimondhatná, addigra én már lecsapok, és el is szelelek. Ha nem lenne meleg, nyilván nagyon bátor lépés lenne, és nagyon is felhívás keringőre, és valljuk be, ez anélkül is az, hogy ezt az aprócska tényt figyelembe venném. Szerintem egy nap ez kiderül majd, és a helyi meleg közösség máglyán éget el a bűnös lelkem miatt, amiért, mint szirén próbálom a közösségük tagjait elcsábítani. Pedig ebben nincs semmi ilyen, tényleg. Csak valahogy mindig olyan férfiak tetszenek meg, akik történetesen melegek. Ez szerintem génhiba nálam, és azért van, mert anyám annyira nagyon akart egy fiút. Szerintem nekem nem is Emilynek kellene lennem, hanem Emilnek, és akkor tökéletesek lennénk Nicoval.
Tudom, hogy cukkolom a külsejével, de szerencsére csak dámásan sértődött meg, azt meg tudom kezelni. Igazából tetszik. Sosem volt elvárásom, hogy úúú, most akkor kocka has, meg bicepsz, az, hogy Adrian történetesen MMA-s volt, az nem járult hozzá ahhoz, hogy beleszerettem. Szóval nekem ez a test is tetszik, mert valahogy Nico kisugárzása és stílusa fogott meg. Felöltözve pedig, amikor először láttam, nem is tetszett annyira, mint mondjuk most. Szóval nem kell aggódni, teljesen rendben van. Viszont ha most elkezdeném ezt ecsetelni, akkor tuti biztos, hogy kínos helyzetbe hoznám magam, és azt nem szeretném. Már csak belegondolva is, hogy a testünk az előbb összeért, én pedig vibrálni kezdtem tőle, mint azok a felhúzós kutyák, is okot ad arra, hogy elpiruljak.
Tutira bennem van a hiba, és mindig így járok, hogy álmaimban többször visszatér a kép, hogy vajon, hogyan csókol, vajon, milyen a hétköznapokban, mennyire intenzív vele az élet. Néha vele álmodom, néha Adriannel, és tudom, hogy ez nem illendő és nem szép egyikükkel szemben sem, de az agyam generálja. Különbözőnek képzelem le őket, úgy vélem, hogy semmiben sem hasonlítanak. Talán mégsem kellene szólnom Adrinak? Nem akarok itt kerítőnőt játszani, de Nico is olyan magányosnak tűnt. Sikítok és nevetek, ahogy elkap a bokámnál, magához húzva, de nem ellenkezek, mert élvezem, ahogy tart, ahogy biztonságban vagyok, ahogy a szőrszálak a nyakamat ingerlik, csakúgy, mint az ajkai.
~ Bárcsak ne lennél meleg. ~
Lehunyom arra a pillanatra a szemem, amíg a kezei között tart, amíg ajkai a nyakamon vannak. Mintha kiszakadnánk a világunkból, mintha már nem is mi lennénk, mintha nem itt lennénk. Ez a puszi rövid ideig tartott, és már nevetve-sikkantva hullok újra a vízbe, de elpirult, és felhevült testem a víz ellenére is jelzéseket ad, nekem is, és ha nem figyelek oda, akkor neki is, de nem akarom, hogy a barátságunk rovására menjen ez az egész. Ekkora szerencsétlenség is csak én lehetek. Rágerjedni egy pasira, akit a női nem totál hidegen hagy, remek.
A víz alatt, sellő úszásban gyorsítok rá, mert nekem ez az úszás megy a legjobban, és mielőtt még bármit is csinálhatna, felbukkanva a nyakába csimpaszkodom, és felhúzva magam, lábaimmal átölelem a derekát, hogy aztán a  fülcimpáját pusziljam, és nyelvemet kidugva, megnyaljam egy kis ponton. Pihegve döntöm az állam a vállára.
- Tök nagy kamus vagy, nem is savanyú az ízed.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. augusztus 26. 15:25 Ugrás a poszthoz

Nico

A mosoly az arcomon kiszélesedik attól, hogy kezei a combomon pihennek. Bőre a bőrömhöz simul, nincs olyan felületem, amit nem érint. Otthon érzem magam rajta, mellette. Az álmaimban, melyek illetlenül szemtelenek, jól érzem magam. Tudom, hogy nem vagyok túl Adrian-en teljesen, és nem lenne szabad Niconak ennyire az agyamban lennie, mégis izgalommal alszok el minden éjjel, várva őt.
Bárcsak örökké tartana ez a pillanat. Adok magamnak néhány másodpercet, amíg elmerengek egy másik életen, egy alternatív világban remélem, hogy most vadul csókolózunk, hevesen dobogó szívvel, érezve a vágyat a másikig. Egy alternatív világban, nem bírunk várni, és a nádasba bújva válunk eggyé, hogy onnan kipirult arccal, csillogó szemekkel somfordáljunk ki. Egy alternatív világban nincsenek gátló tényezők. Ki nem mondott aggodalmak.
- Kedvelem a húgodat.
Francesca érti a dolgát, én pedig értem azt, hogy a lelkem és a szívem most arra vágyik, hogy fentartsam a kapcsolatot. Hogy érezzem őt. Tudom, hogy ez bűnös gondolat, tudom, hogy a testem jelez, hogy ha akarja, értheti, a jeleket, és elutasíthat finoman, hogy ő nem vágyik rám, hogy nem érdeklem. Ráfogom majd a vízre, vagy, csak, mint egy idióta bólogatok. Ő a második fiú, aki érdekel, akit közel akarok engedni magamhoz, aki láthat így, ennyire csupaszon, legyen az a bikinim vagy a lelkem. Észre se veszem, hogy miközben elmélkedem, a mellkasát simogatom, és élvezem, hogy van rajta szőr, még ha bántotta is, pedig nem akartam. Csak azt hittem, kell neki valami kis plusz. Más, mint Adrian, se kockahas, ha csupasz mellkas, de furcsa mód, nem is igénylem.
- Óóó...
Reagálnék valami frappánsat, de nem tudok, mert hirtelen olyan közel kerül az arca az enyémhez, az orrunk összeér, és én azt akarom, hogy ne csak az orrunk. Az agyam vészesen cseng, kérleli, hogy legyen csók, hogy legyen csók, de nagyon. Tudni akarja, érezni akarja őt. Érezni akarom. Érezni akarlak.
Barna szemeimmel pislogás nélkül nézem a szemeit, mélyen elveszve a tekintetébe. Ez nem csak vágy, nem csak fellángolás. Legyőzöttnek érzem magam, ha vele vagyok, és élvezem. Mi ez, ha nem... Édes Merlin, ott vagyunk, ahol mindig, hogy egy jó nagy hülye vagyok, aki zakatoló szívvel, felhevült testtel kínozza magát. De amikor azt mondja, hogy visszaadná - és igen, ez agyamban csak később realizálódik - elpirulok, mégis, az agyam később kapcsol, mint a szám, és így a pirosság csak fokozódik.
- Tudom. Úgyis te vagy a fogó.
Nem mozdulok, nem akarok. Mint egy majom lógok rajta, és ha tehetném, többet is csinálnék. Nem szép dolog, mert érezheti piszkálódásnak is, de nem piszkálni akarom, csak egy esélyt. Mondjuk ezt meg nem mondanám ki, mert akkor megijedne tőlem, és nem jönne a közelembe. Mazochista vagyok, ahogy így rajta lógva, a szemét nézve, ma mellkasát simogatva elképzelem, hogy mi lenne, ha...
- De ha nem akarsz velem játszani, akkor csak úszhatunk, vagy ki is mehetünk.
Ajánlom fel, bár nem akarom, mert nagyon élvezek vele lenni, és ezt megerősítendő lehunyt szemekkel orrommal simogatom meg az orrát. Eszkimópuszi, az már majdnem olyan, mintha... nem?  
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. augusztus 27. 13:21 Ugrás a poszthoz

Nico

Érzem, ahogy a pilláim elnehezülnek a vágytól, hogy végre megérinthessem az ajkait. Érezni, csókolni, szeretni szeretném. Ez az utolsó a legijesztőbb talán a számomra, hogy mindig, mikor eszembejut, szeretni szeretném. Arra kapni engedélyt, hogy szerethessem őt. A szívem szereti. A kezdeti barátság pillanatok alatt csapott át vonzalomba, sőt azt hiszem a vonzalom volt előbb. Majd újra változott, a vonzalom, a barátság, lassan átalakult, és esélyt szeretnék. Mindig ez a legnehezebb. Kapni egy esélyt. Amikor pedig megvan, jön a következő nehézség, hogy azt meg is tudjam tartani. Az első kudarc kellett, most erősebbnek érzem magam. Nem félek annyira a kudarctól. Lehetetlen, hogy ne azt akarja, amit én.
Lassan hunyom le a szemem, meleg lehellete csak fokozza a vágyaimat, és ez az a pont, amikor már nem érdekel semmi. Egy pillanat alatt kezdek el kételkedni ebben az egész meleg dologban, pontosabban abban, hogy nem érdeklik a lányok. Lehet, hogy tényleg aztán én vagyok a gonosz banya, aki minden meleget átváltoztat, pedig nem, tényleg nem. Semmi ilyen szándékom nincs. Tudom azonban, hogy hatással vagyok rá, ahogy ő is hatással van rám. Vibrál a levegő, szikrák pattannak ki folyamatosan a testünkből, és nem csak az enyémből, az övéből is. Kissé balra döntöm a fejem, hogy akkor most történjen meg, végre, csókoljuk meg egymást. Szinte már érzem ajkait az ajkaimon. Aztán...
Elnyílt számba beáramlik a víz, elengedem őt, és köhögve bukkanok fel újra a felszínen. Nem tudom mennyi vizet nyeltem, de azért remélem, hogy az a rejtélyes sellő nem pisilt bele.
- Együnk.
Értek vele egyet csendesen és őt követve kimászok a partra én is, hogy aztán az törülközőt magamra terítve, némán majszoljam a magunkkal hozott dolgokat. Nem értem. Esküszöm nem értem, mert hát ott volt minden. A romantikus pillanat, az a világ egyik legromantikusabb pillanata volt. Az utalására adott válaszomban ott volt, hogy akarom. Éreztem az ajkait, egy töredékmásodpercig az ajkaimhoz simulni. Aztán semmi. Eszünk. Próbálok témát találni, lazán viselkedni, de nem megy. Nem értek semmi. Aztán egy szőlőszem old meg mident, ahogy megpróbálja elkapni, miközben én felé dobom, és amikor sikerül, fordítunk rajta egyet, és ő dobja nekem. Nevetünk, legalább ennyi.
A naplemente pedig minket is hazafelé zavar, így az úton együtt megyünk, de a macskabagolynál búcsút intek neki, és továbbsétálok a Tündérmanóba.


Love Love Love
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. augusztus 27. 13:58 Ugrás a poszthoz

Nico
Ruha

Azt hiszem, egy kicsit csalódottan indultam el erre a találkozóra, mert hajnalban láttam azt a bizonyos posztot. A stégen történtek után pedig, azt hiszem, jogom van haragudni. Akkor volt egy pillanat, ami a semmibe veszett, legalábbis a poszt szerint nála a semmibe kötött ki. Én őriztem a pillanat emlékét, mélyen a szívemben, és hajnalban egy pillanat alatt váltam hihetetlenül szomorúvá. Reggelre a szomorúság levertséggé fajult, és hosszú percekig nem is akartam felkelni. Reméltem, hogy csak álmodom, hogy a féltékenységem generálta a fejemben azt a posztot, és ahogy felmegyek az instára már friss fejjel, nem lesz ott. Meg sem történt. De ott van. Akármit is csinálok, ott van. Nem érdekelnek a hashtag-ek, nem érdekel semmi. Csak nézem azt amit a kép mutat, a csupasz valóságot. Egy másik lány csókolja, és ő nem ellenkezik. Élvezi. Furcsán megcsalva érzem magam a saját nyomorúságommal átitatott ágyneműmbe csavarodva.
Mégis felkelek, mégis megiszom a teám, mégis nekiállok készülődni, mert találkozni fogunk. Látni akarom, látnom kell rajta, hogy nem akar engem, hogy nincs meg az, ami ott volt. Nem meleg. Ugrálnom kéne örömömben, hogy végre nem csinálok hülyeséget, mégsem teszem. Csak lanyhán kezelem az ecsetet, rutinból sminkelek. Kékkel, mert az kiemeli a szememet. Még jó, hogy vannak ösztönös mozdulataim, és nem úgy nézek ki, mint egy bohóc. Talán csak azt akarta, hogy annyi legyek, mint amennyit Dia nyújtani tud. Egy préda. Tudja, hogy könnyű szerrel megszerezhet, és nem voltam elég nagy kihívás neki. Ellenkeznem kellett volna vele, fenntartani az érdeklődését? Vagy ez is a játék része, csak nem számolt azzal, hogy Dia felteszi a képet? Hogy én meglátom. Vajon hány lány van még rajtam kívül?
Azzal a szent meggyőződéssel indulok el, hogy megpofozom, leordítom a fejét, megverem, sőt lenyilazom azért, amit velem tett. A szívemmel. Tény, hogy nem mondtam neki, mennyire sérülékeny, de attól még érzékeny, ezt tudhatná, ez feltűnhetne neki. Nem szivecskézem be a posztot, bár megtenném, de még nem, előbb látnom kell őt. Mérgesen lépek ki a házból, és mérgesen megyek el Pestre is, azonban, ahogy meglátom, valami megváltozik. Dühösnek kellene lennem rá, de nem vagyok. Vagyis, de, de a lelkem hátrál, nem akarok veszekedni. Szabad ember, és talán jobb is, hogy nem történt más. Gyűlölném magam.
Puszi, puszi, szikrák. Csak tőlem, de szikrák. Utálom magam ezért. Utálom, hogy vannak szikráim. Bár ne kezdtem volna el máshogy érezni, bár ne hittem volna, hogy ő más. De az én hibám, ő egy szóval se utalt rá, hogy akarna, hogy ez több lenne, mint egy bepróbálkozás. Fogalmam sincs, hogy mit kezdjek vele, hogy mit mondjak neki, hogy mit csináljak. Helyette csak mosolyogva megforgatom a szemem.
- Nem lesz olyan rossz, ígérem.
Tényleg nem akarom, hogy rossz legyen, de ami ezután jön, az mégsem lesz jó, mert bent kellemes hűvös van, emberek. Én pedig csak néhány ruhát akartam, venni, és bízva a melegek jó ízlésében hívtam el magammal Bianchi-t. Hát most meg azért van itt, mert... nem is tudom, de itt van. Jobb lenne, ha meleg lenne, semmint, hogy mindenféle lányokkal smárolgat az instán. Remélem az is kiderül róla, hogy van egy barátnője. Valami cukika.
- Úúú!!!
Torpanok meg az első pár üzlet után, és kitágult pupillákkal nézek a kirakatban található csodamodellre. Kedves #meghogymeleg, akkor most teszteljük a férfiasságodat, ugyanis a fehérneműüzlet a legjobb, mit csak ember bosszúra el tud képzelni. Nico karjába kapaszkodva, húzom őt beljebb.
- Ide bemegyünk!
És már bent is vagyunk igazából. Csípőre tett kézzel fordulok felé, mint egy kapitány, hogy azt higgye, nem tudom a kis titkát.
- Kell keresnünk valami kéket. Olyat, ami nagyon szép, mutatós. Meg ha már itt vagyunk, véleményezhetnél párat, hogy hogyan állna nekem. Mondjuk ez.
Emelek fel egy fekete csipkebugyit, aminek combfix tartója is van. Ez szép, gyönyörű szép, és finom anyagú.
- Nagyon finom a tapintása, nem?
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. augusztus 27. 22:31 Ugrás a poszthoz

Nico

- Szerintem erre te vagy a legjobb.
Mert egy kis szemét vagy Bianchi, azért. Bárcsak inkább meleg lennél, de nem! Nem hiszem el, hogy nem tudsz inkább meleg lenni! Annyira haragszom, hogy azt elmondani nem tudom, amiért rendesen cicázott velem, aztán meg mit kell látnom? Mit?! Hogy a saját tanársegédemmel hetyeg, mert ismerem Diát, ő nem áll meg egy csóknál. Ez a legrosszabb. Ránézek, és tudom, hogy lefeküdt vele, én pedig haragszom, mert az érzelmeim azóta pumpálják a vért az agyamba, de olyan szinten, hogy az már ijesztő. Komolyan. Akkor sem volt ennyire intenzív a dolog, amikor Adrian az angyalkájával mászkált. Pedig Nico nem is tartozik hozzám. Igazából azzal kavar, akivel csak akar, sőt, kavarhat mindenkivel, csak ezt tehette volna ennyire nyíltan azelőtt, hogy elkezdek érezni iránta. De nem, feltétlenül előbb éreznem kellett.
- Szóval nem az igazi.
Biggyesztem le az ajkaimat kicsit szomorkásan is vissza is teszem a helyére a darabot. Ez most az én bosszúm, és ő még csak nem is sejti szerintem, hogy miért történik ez vele. De hát akinek van ideje Diácskával az egyetemen hetyegni, az viselje egy féltékeny nő válaszreakcióját. A mosolyom gyorsan vigyorba csap át, ahogy irányba állít.
- Remek! Menjünk!
Elkapva a kezét, hogy érezze a törődést is, ujjaimat az ujjai közé csúsztatom, mintha egy pár lennénk, és így indulok el vele a kékek közé. A nők még mindig minket néznek, és szerintem ők már sajnálják azért, mert ilyen barátnővel áldotta meg a jóisten, de én még nem szórakoztam eleget, ó még nagyon nem.
- Oké, Nico. Mondom a haditervet. Inkább nőies, mint kislányos darabok kellenek, de ha találsz olyat, amiben rózsaszín masni van, az jöhet. Mélykék kell, hogy legyen, és D-s, de inkább DD-s kosara. Oké? Te indulj innen, én megyek a másik oldalról, és ha tíznél többet találsz, akkor szólj, mert akkor próbálnom kell.
Tudom, látott már bikiniben, de ez fehérnemű. A férfiak agyában pedig villog a vészvillogó, hogy ez nagyon más, pedig nem, csak ő nem elég nyitottak, és remélem, hogy Nico agyában már sipít a vészvillogó. De én lazán arrébb sétálok, és rá se nézve, megkezdem a válogatást.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. augusztus 27. 23:15 Ugrás a poszthoz

Nico

Baj, hogy én ezt élvezem? Gondolom igen, de hát így izzasztom meg, ha már más módon nem akarja. Gondolom őrült vagyok, és szerintem bárki más is ezt mondaná rám. Csak azért, mert nem csókolt meg? Csak azért, mert valamiért nem lettem egy a listáján? Hálásnak kéne lennem, hogy nem ott kötöttem ki, hogy volt valami, ami visszatartotta. Legyek hálás? Persze, de nyilván, amióta lányos lány vagyok, azóta az egóm az egekben, ahogy a hirtelen feltörő sértettségem is. Sértett vagyok, amiért nem akart velem lefeküdni. Azt hiszem, már értem, hogy a nők miért is olyan bonyolultak. A végén pedig, vagy így vagy úgy, de megsértődtem volna rá. Most azért, mert nem kellettem neki, ha meg igen, akkor meg azért, mert megdöntött, és továbblépett. Pedig semmi elköteleződés nem volt, semmi jel arra, hogy akkor családi ház, házasság, kutya, macska, gyerek. Szóval a lényeg, hogy mindenképpen megsértődtem volna. Olyan jó dolog nőnek lenni, nem? Nem.
- Persze, érdekel a véleményed.
Csodálkozó arccal pillantok rá, mint aki nem érti, hogy hol van ebben a probléma, de ahogy elkezd válogatni, arcomra kúszik a gonoszkodós mosoly, amit nem tudok, és talán nem is akarok véka alá rejteni. Még a végén keresek valami szépet Diának is, és ellövök egy apró megjegyzést. Nagyon szeretem Diát, nem tudhatta, hogy Nico olyan vágyakat ébreszt bennem, melyeket talán Adrian sem volt képes. Mégis, kicsi a világ. Túl kicsi. Most nagyon szűknek érzem. Okok, amiért kiléptem a varázsvilágból: Ne érjenek ilyen helyzetek. Visszajöttem, és már ez a második, ami vagy így vagy úgy, de kellemetlen.
- Nekem még kell kee...
... ttő. Fejezném be, de nem tudom, mert Nico elkap, és gyakorlatilag mire felfognám, hogy mi történik, addigra már a próbafülke falának nyomva tart, a vékony anyagon át érzem a kezeit, és a hirtelen jött közelség és helyváltoztatás miatt, hevesen dobogó szívvel, pihegve nézek fel rá. Nem éreztem semmit, és fogalmam sincs, hogy hogyan jutottunk be ide. Komolyan, annyira hirtelen jött, hogy nem tudom összekapcsolni, miért nem hallottam csapódást, miért csak a próbafülke ajtaját éreztem először. Talán az ijedtség, de mégsem. Valami más. A pihegéssel a gyomrom felkavarodását nyugtatom. Először csak azt hiszem, hogy a pillangók harcolnak egymással, azonban most már mást érzek, egy pillanatnyi rosszullétet, és vége. Miért voltam rosszul? Nem értem, de nem most fogok ezen elmélkedni. Barna szemeimmel először a szemeit, majd az ajkait, majd újra a szemeit találom meg. Ujjaim a vállain pihennek, de lassan a tarkóján fonom össze őket. ezt már nevezem Nico, ez férfias volt. Nem bírtad túl sokáig.
- Segítesz levenni a ruhámat?
Kérdezem csendesen, pillogva, mint egy ártatlan ember. De akit próbafülkébe visznek, az nem ártatlan. Kicsit sem.
Utoljára módosította:Emily Dorothea Fisher, 2019. augusztus 28. 13:43
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. augusztus 28. 22:34 Ugrás a poszthoz

Édes bátyám Love

Szeretem ezt a szót. Magunkat. Fontosnak és elengedhetetlennek tartom, hogy ez a szó jellemezzen minket. Fontos, hogy legyen kapocs közöttünk, hogy mi ketten örökök vagyunk egymásnak. Nem akarom elveszíteni Cole-t, soha. Ahogy nem akarom elveszíteni Adrian-t sem. Sokan talán ferde szemmel néznek rám ezért, de engem egyáltalán nem érdekel. Én túl tudok lépni a tényen, hogy Adrian és én többek voltunk egymásnak, mint csak barátok. Lényem egy része úgy néz rá, mint élete első szerelme, az akinek a szüzességét adta, egy másik része, mint barátot köszönt, kivel az évek folyamán egyre bizalmasabb kapcsolatot épített ki. Adrian a legjobb fiú barátom. Harmadrészben pedig Adrian a testvérem, akit védek és aki véd. Akivel olyan mély és szoros a kapcsolatunk, hogy azt senki és semmi nem befolyásolhatja. Nem tudom, hogy ő valaha szerelmes volt-e belém, szeretném hinni, hogy igen, és szeretném hinni, hogy a szerelmünk nem múlik el, csupán átalakul, mély szeretetté. Megerősíti a baráti és a testvéri szeretetet. Adrian nekem mindenben az első, és az is marad.
Cole és én harcosok vagyunk. A magunk eszközeivel, a magunk hitvallásával, de mind a ketten harcosként élünk. Küzdünk, és győzünk, és ha olykor el is bukunk, hát tanulunk belőle, újra nekiveselkedünk, akár százszor is, de nem maradunk a földön. Ez a kétszáz nap ékes bizonyítéka ennek. Most jön az én harcom, megküzdeni az új helyzettel, jól fogadni a tényt, ha Adriant mással látom. Jól fogadni, ha Adriant Cole-lal látom. Talán ez lenne a legnehezebb része, az agyam és a szívem mégis tudja, hogy statisztikailag erre megvan az esély. Látom a lehetőséget benne, hogy úgy alakuljon, hogy akár csak rövid időre, de lehet, hogy egy életre egymás mellett kössenek ki. Ha ez bekövetkezik, boldog leszek, hiszen mind a ketten fontosak nekem, mind a kettejüket szeretem, és tisztelem. Örülnék a boldogságuknak. Jó ne szaladjunk ennyire előre, csak a szakítás miatti bánat beszél belőlem, de azért örülök, hogy csak Adrian legilimentor, és ő most nincs itt.
- Az emberek hibáznak és csalódást okoznak. Ha nem így volna, akkor ne lenne miért küzdeni, miért reménykedni a felfelé ívelésben. Unalmas, egysíkú semmik lennénk.
Doktor Emily rendel. Ujjaimmal viszonozom a szorítását, és egy biztató mosolyt is küldök felé. Nem akarom, hogy más legyen. Jó, nyilván szeretném, ha ez a kétszáz nap kétezer nap lenne, és még annál is több, de nem akarom, hogy ne legyen önmaga. Fessen, élvezze az életet, legyen a testvérem. Nem kérek tőle mást, csak, hogy maradjon életben. Hogy ne kelljen nekem eltemetnem őt. Ne most, ne ennyire fiatalon, ne ennyire távol az időskortól. Azt kérem, hogy maradjon velem, ne csak a lelkemben, ne csak a szívemben, hanem úgy, hogy a nap bármely pillanatában átölelhessem, érezhessem bőre melegét, az illatát. Lássam a szemét, arcának minden rezdülését. A kérdésre, hogy mondhat-e valamit, bólintok.
Azt hiszem, jobb lett volna, ha inkább a fejemet rázom, mert ahogy felhozza az emléket, amikor elmondtam, hogy szerelmes vagyok, a képpel együtt az összes érzés is felszínre tör. Negatív, rossz emlékek. A testem megfeszül, figyel arra, amit mond. Nem akarok beszélni róla. Nem akarok válaszolni. Mindegy, hogy mi volt, az a lényeg, hogy most mi van. Azon, az akkori érzéseken nem tudunk változtatni, nem tudok rajta változtatni. Lehet ez másnak megy, de nekem nem. Ha szóba kerül, emlékszem mindenre. A gitárra az ölemben, a nevetésére, hogy ő omlott össze, holott az én lelkem volt terhes, nekem lett volna szükségem rá. Hiába mondjuk, hogy nem úgy volt, ha betörsz egy ablakot, az ablak be lesz törve. Foghatod a szélre, arra, hogy a világ összeszövetkezett ellened, de az ablak betörve marad. Szemeimet lehunyom, az arcomat nem láthatja, teljes nyugalomba próbálom helyezni magam. Nem fogok veszekedni, nem fogok feszülten vibrálni. Semmi ilyet nem teszek. Nem akarom ezt a témát, de mondja ki, ha szeretné. Nem úgy volt, rendben. Megértem, de nem vagyok képes elfogadni. Egyszerűen nem megy. Nekem az a pillanat életem egyik legmeghatározóbb pillanata volt. A nevetése miatt később sem közeledtem senkihez.
- Értem.
Felelem csendesen, és nem nyitom ki a szemem, mert tudom, hogy folytatni fogja. Olyan, mint amikor kezdődik a migréned. Lehunyod a szemed, és reméled, hogy ez egy téves riasztás, csak kicsit zsong, csak nincs levegőd, csak fáradt vagy, és ezért érzel hányingert. Elkezd lassan bekúszni a fejembe a zsongás, de igyekszem tartani magam. Csak a végét várom. "El vagyok baszva." Itt nyitom ki a szemem, és engedelmesen ismétlem meg a korábbi szavamat:
- Értem.
Ez lesz a vége. Még egy pár mondat, és véget ér. Kimondta, az ő lelke megnyugszik, én pedig, szomorú tudom, de nem érzek semmit. Megfosztom magam attól, hogy bármit is érezzek, mert tudom, ha éreznék, veszekednénk, és az egyikünknek sem hiányzik. Nem mondom ki, hogy megértem őt, mert megértem, de elfogadni nem vagyok képes. Nem tudom elfogadni ami akkor és ott történt, széthullottunk mind a ketten, de ő nevetett. Az a nevetés a legrosszabb nekem. Arra emlékszem a leginkább. De mindjárt vége. Tudom, ismerem már. Ismerem Cole mondatainak felépítését, de amikor habog, felpillantok rá, és elmosolyodok arra a bizonyos szóra.
- Én is szeretlek. És tudom, hogy sajnálod.
Tényleg tudom, de ez már nem segít. Az a nap több, mint két éve volt. Két éven át egyszer sem hozta fel, egyszer sem mondta azt, hogy sajnálja. A lényem egy része bűntudatot érzett a mai napig Adrian miatt, és ezek szerint az egész felesleges volt, mert ő nem úgy gondolta. Haragszom rá. Mert sosem mondta. Hálásnak kellene lennem, hogy most mégis, de nem megy. Most nem. A mai napon nem. Egy nap majd talán.
- Csak maradj életben Cole, az elég sokat segít a dolgon.
Ezt szeretném, őszintén. Hogy éljen, hogy érinthessem, hogy a bátyám az élők sorában tudjam. Ő nekem a legfontosabb, és nem akarom elveszíteni semmi szín alatt sem. Majd enyhül a düh, amit most érzek. Majd elmúlik szépen lassan. Beszélt róla, és remélem, hogy többé nem szeretne.
- Köszönöm Cole, hogy elmondtad.
Tudom, hogy nem volt könnyű neki sem. Tarkóját simítom, oldalra fordítom a fejem és apró puszikat nyomok a hajába, hogy érezze, itt vagyok. Elmosolyodva vigasztalom.
- Élned kell Cole, mert kell majd valaki a gyerekeimnek, aki elrontja őket. Extra csokidara szórással és cukorkákkal.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. augusztus 29. 23:18 Ugrás a poszthoz

Nico

Annyira vágyom az ajkait, mint soha semmit még talán. Magamban hálát adok Francescának, ha valóban erre járt, ha nem, hát a lánynak, aki hasonlított rá, hogy itt vagyunk. Bosszúból hoztam be ide, igen, mert mérges voltam rá, nagyon. De már nem vagyok. Érezve az illatát, ahogy elegyedik az illatommal. A magabiztos tartását, ahogy két keze fog. Szemeit elveszni a szemeimben, és elveszíteni saját tekintetem az övében. Elvesznék benned örökre. Érzem, ahogy egyre közeledünk. Ahogy közelebb és közelebb érünk egymáshoz. Lehelete csiklandozza az alsó ajkam, én pedig ezen a ponton tudom, hogy szerelmet érzek. Olyan nagyon vágyom, hogy tartson, hogy örökké a karjai között legyek, hogy már nem látom magam előtt Adriant. Már nincs. Nico van. Nicot szeretném, hogy legyen mindig. Nem érdekel, hogy mi volt, csak azt, hogy most mi van. Most meg fog történni, érzem.
Mindaz, ami nem volt meg a fesztiválon, a stégen, vagy, amikor csak összefutottunk az utcán és vörösre égett a tarkónk mert csak beszélgettünk, és beszélgettünk, az itt és most meg fog történni. Egy csókkal fog kezdődni. Nem lesz finom csók, nem lesz filmes csók. Olyan sok kihagyott alkalom után ez a csók durva lesz, követelőző, birtokló. Nem tudom, hogy képesek leszünk-e egyetlen csóknál megállni. Nem tudom, hogy meg akarok-e állni egyetlen csóknál. Megint érzem, ahogy a szikrák pattognak közöttünk. Nem hiszem el, hogy ő nem érzi. Itt vagyok szabadon, bújok, mint egy vétlen cica, kérlelem a tekintetemmel, az ajkaimmal, a testemmel. Sose engedj, sosem engedlek.
Centik, majd már csak miliméterek. Nézem őt, amíg csak tudom, az utolsó pár milin szemeimet lehunyom, és várom a katarzist. Várom, hogy történjen valami. Aztán...
A hűvösség, forró teste hiánya, az üresség, a kétségbeesés egyszerre lesz rajtam úrrá, ahogy nem érzem őt. Szemeimet kinyitva, rá fókuszálva nézem, ahogy arrébb lépett, zavartan nevetgél, én pedig összevonom a szemöldökeimet.
- Az a baj, hogy a tanára vagyok?
Nem értem, miért szégyelli azt, hogy velem van. Vonzódunk egymáshoz, lehetetlen, hogy nem érzi. Vallhatja magát bárminek, melegnek, biszexuálisnak, heterónak, de van közöttünk valami, nem is szikra már, ez már kitörni készülő vulkán. Ott van kettőnk között, és ha ezt nem érzi, akkor nem tudom, hogy mit. Fogalmam sincs, hogy mi a baja velem, hogy miért jutunk mindig ide, de esküszöm, hogy nem érdekel innentől, hogy szerelmes vagyok belé, végeztem. Én ezt már nem bírom, távolságot kell tőle tartanom.
- Jó szórakozást Diával.
Mormogom az orrom alatt, de azért úgy, hogy értse, elvégre egy kicsit helyen vagyunk mi ketten most, nem hiszem, hogy ne hallaná, aztán kirobbanok a próbafülkéből, és az ajtó érintése pillanatnyi megtorpanásra késztet. Biztos vagyok benne, hogy nem értem hozzá fizikailag, de tudom, hogy Nico tolt be oda. Csak egy pillanatnyi csodálkozás, mielőtt gyors léptekkel az üzlet kijárata felé venném az irányt, észre se véve, hogy a táskám ott maradt, benne minden iratommal és a lakáskulcsommal. Mindegy is, most nem érdekel.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. augusztus 31. 11:29 Ugrás a poszthoz

Édri

Sosem utasítottam el egyetlen lehetőséget sem, amikor kényeztethetem őt. Szeretem, a szeretet számos nyelvén szeretem őt. Szeretem, ha nyugodt, akkor vagyok elégedett, ha az igényelt nyugalmát el tudom hozni, ha képes pihenni, aludni, akkor is, ha álomtalan álmot alszik. Szeretem, ha nem érzem a feszült vibrálását. Most még érzem, de mintha viaskodna vele, mintha a jelenlétem megnyugtatná, fokozatosan vezetne a nyugalom irányába. Nem látok bele többet, mint ami van. Ő és én örökké együtt leszünk, lényünk egy szeletében. Olyan sok minden köt össze minket, hogy az elválaszthatatlan már. Ezzel bárkinek, aki a jövőben életünk meghatározó része lesz, együtt kell élnie. Nem pártoljuk a megcsalást, egyikünk sem híve, pontosan ebből akadtak a korábbi konfliktusok Cole-lal, de mi alapvetően hisszük a hűséget. Viszont tudom, hogy egy adott nehézség esetén egymáshoz előbb lennénk hűek. Most még legalábbis.
- Te pedig egy fényes páncélú lovag.
Puszilok a hajába, és nem tudok nem mosolyogni, hiszen meleg lehelete csiklandozza a nyakamat. Jóleső borzongás fut végig rajtam, mint mindig. Ez a kapcsolat, ami közöttünk van, ez az tiszta szeretet a legfontosabb a számomra, olyan kincs, mellyel csak nagyon kevés embert áldottak meg, én pedig úgy vigyázok rá, mintha hímestojás lenne. Egy évig nem csak a bátyámat, de Adriant is kizártam az életemből. Nem engedtem semmit láttatni, amit megosztottak a közösségi médiában. Kerültem azokat a helyeket, ahol felbukkanhattak, és úgy csináltam, mintha nem lennének, mintha nem léteznének. Muszáj volt nélkülük élnem, hogy képes legyek velük élni. Ez az egy év kemény volt mindenkinek, de amikor itt ülünk, és a hallgatás, a csend is többet mond közöttünk, mint bármely szó, akkor tudom, hogy megérte, mert ez az egy év megtanított minket jobban értékelni a kincseinket. Minden kapcsolatunk egy kincs.
- Nem viccnek szántam.
Nézek mélyen a szemébe, amikor újra engedi, hogy lássam a szemeit. Elbeszélünk egymás mellett, tudom, mert amíg én arra utaltam neki, hogy velem levezetheti a feszültséget, addig ő arra gondolt, hogy nem szerencsés, ah a keze állandó jelleggel sebessé válik, mert nem bírja türtőztetni az érzelmeit. Nem értem, hogy mire volt ez jó a bátyámnak, mert tudom, hogy miatta tartunk már megint ott, hogy Adrian saját magával szemben bizonytalan. Nem akarom, hogy elmenjen, nem akarom őt elveszíteni. Szükségem van rá, a támaszom, és én az övé. Nem élhetek nélküle.
- Ameddig csak szeretnéd.
Simogatom mag a füleit, és közelebb hajolva hozzá, orrunkat összedörgölöm egy eszkimópuszira. Nincs semmi baj, minden úgy lesz, ahogy ő szeretné, ahogy neki a legjobb. Voltam önző, ahogy kérte annak idején. Hónapokon át önző voltam. Közel egy évig önző voltam. Mert akartam őt. Mert vele akartam lenni. Nem szerettem volna, hanem akartam. Kipróbáltam az önzést, és bár valóban jól esett, nem tudnám újra ennyire vakon megtenni.
- Azért falat mászni elmehetnénk. Tök szép popsink lesz tőle.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. november 13. 19:13 Ugrás a poszthoz

Barnabás
Ruhácska

Az ember pénzből él. Akár szőke a haja, akár nem, akár tud ez ellen tenni, akár nem. Nyilván, ha pénzt akarsz, ahhoz dolgoznod kell, és ha dolgozol, akkor nem gubbaszthatsz egy fa törzsében. Komolyan nem, pedig nagyon megpróbálkoztam vele. Hat percig remeteként éltem, aztán vége lett. Pedig még a tea is nagyon finom volt, amit csináltam. Ma erőt vettem magamon, és két napnyi táppénz után bejöttem dolgozni. A hajam szépen felcsavartam a fejem tetejére, de nincs olyan sapkám, amivel el tudnám takarni, meg aztán, ha hetekig ilyen lesz tényleg, akkor essünk túl a bámulási körökön, és lépjünk tovább.
- Szóval, mi is a játék lényege?
Kérdezem a lányaimat az udvaron állva, egy kisebb körben. Az előbb körjátékoztunk, úgy, hogy volt, akinek szuperképessége volt, más féllénnyé vált, megint más sérülést szenvedett, pár gyerek pedig nem kapott semmit. Persze az elején ment a dünnyögés, főleg azért, mert ők senkik voltak, de aztán a játék során szépen lassan összecsiszolódtak, és mindenki megértette a maga részét a játékban.
- Az, hogy segítsünk.
- Az, hogy nem vagyunk különbözőek.
- Az, hogy szeressük egymást mindenhogyan.
Mindegyik válasz helyes, így a zsebemből előhalászok egy marék apró plüsscsigát, és minden válaszadónak két csigát adok. Azoknak, akik nem szóltak hozzá, de részt vettek a játékban pedig egyet. Ez egy barátságosabb formája a versenynek. Mindenkinek van az osztályban egy terráriuma, és az év végéig minden nap másik állatot lehet gyűjteni, berendezni a helyet. Mivel folyamatosan gyűlik az apró sereglet, ezért a kreativitásuk is nő az állandó rendezkedéssel.
- Húsz perc, utána még bent össze kell pakolnunk.
Engedem útjukra a lányokat, akik már szaladnak is szét, hogy játszhassanak egy kicsit, nekem pedig egy fa mögül legyen lehetőségem egy kicsit kukkolni, mivel tudom, hogy Nico most fog elhaladni. Neki még nem jelentem meg így, és valahogy nem is akarok, nem tudom miért, de egyelőre csak a rejtekhelyemről figyelem, ahogy közeledik, majd elsétál a kerítés mellett, miközben magam elé suttogok:
- Szánalmas vagy, Emily
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. november 14. 12:33 Ugrás a poszthoz

Barnabás

Ilyen lehetett Tatjana élete is az Anyeginben, amikor titkolnia kellett érzéseit, és csak titkon epekedhetett a férfi után, akit valójában szeretett. Azt hiszem, tegnap túl sokáig olvastam, mert teljesen bele tudom képzelni magunkat a helyzetükbe, de azért nem szeretném, hogy ilyen legyen a mi sorsunk is. Csak egy pillantás...
- Jézike!
Sikkantok fel, de nem ugrok a karjaiba, meg semmi ilyesmi, csak hirtelen fordulok meg és lapulok a fához, olyan szorosan, hogy ha akarná, a fa könnyű szerrel magába szippanthatna. Még jó, hogy csak egy sima fa, nincs semmilyen mágikus képessége.
- Én nem kukkoltam senkit, és különben is, nem kell nekem nyíl ahhoz, hogy férfi fogjak.
Húzom fel az orrom mímelt sértettséggel, hogy leplezzem, a hevesen dobogó szívem. Méghogy kukkoló! Hát fel is háborodhatnék, de azért valljuk be, nem lenne jogos. Laposan oldalra is pislogok, de még nem látom jönni, ami talán most nem is baj, mert, ha most jön, és Barnabás meglátja, akkor odamegy hozzá haverkodni, és akkor én sehogy sem tudok majd beosonni feltűnésmentesen. Talán ma tovább maradt bent. Mindenesetre maradok a fa takarásában, teljesen hozzá simulva a törzshöz.
- Mindenki magából indul ki.
Még a nyelvem is kinyújtom felé, ahogy a kezem is, és nagy bambi szemekkel nekiállok pislogni.
- De, talán megbocsátok, ha az ott az én kávém, és nem ezzel akarod elcsábítani Bözsi nénit.
Tudom, hogy nem, mert a néni, bármikor elmegy a kerítés mellett, Barnabást szidja, de abban se vagyok biztos, hogy tudja egyáltalán, hogy ki ő.
- Mit csinálsz a hétvégén?
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. november 14. 13:46 Ugrás a poszthoz

Barnabás

- Talán csak hasonlítasz valakire. Vagy kettős személyiséged van. Vagy, kedvel. Amikor nem akarjuk, hogy valaki tudja, hogy kedveljük, akkor gonoszkodunk vele.
Mondjuk az inkább a gyerekkor sajátossága, de azt mondják, hogy életünk egy pontján elindulunk vissza a gyerekkorba. Szóval megesik, hogy újra gyerekesen viselkedik Bözsi néni, de igazából csak azt szeretné, hogy Barnika elfogadja a pitéjét. És igen, itt a süteményre gondoltam. Nem másra.
- Félisten vagy!
Azt még nem mondhatom neki, hogy Isten maga, mert egy bögre kávé egy nagyon erős kezdés, de még nem a minden. Arra még egy kicsit gyúrni kell. Viszont átveszem a bögrémet, és átjár a boldogság, ahogy beleszippantok a bögrébe, és az eddigi zavart arcomra széles mosoly telepszik, és a hullámzó mellkasom is elkezd okésba átmenni. Már nem vagyok annyira zavarban, mint voltam. Egy korty boldogság.
- Ah, szeretlek.
Igen, ezt csak gondolni szerettem volna, nem kimondani, nem is nagyon tűnik fel, hogy kint van, elvagyok a magam kis kávéjával, és kicsit talán kábultan pillantok fel, amikor újra megszólal.
- De gondolom, ha lőhetnél magadnak valakit, akkor egy lány lenne az, és nem Bözsi néni vagy... egy fiú.
Komolyan mondom, ha Barnabás itt bejelenti, hogy ő is inkább a fiúk felé húz, akkor elkezdem magamon keresni a jelet, ami ilyen meleg-vonzó, mert mintha tényleg, ez a témakör körülölelne. Lehet, hogy igazából ez egy jel az égiektől, hogy nőkkel kellene kezdenem. De nem, ha belegondolok Nicoba, nem, nagyon nem. Őt semmiképpen sem adnám, akkor sem, ha kiderülne, hogy leszbikus vagyok.
- Nem, csak, én se terveztem semmit a hétvégén, de adnak most pár jó filmet a moziban.
Amíg szőke vagyok, addig nem nagyon szeretnék emberek között lenni, mert szerintem iszonyat hülyén áll, de állítólag nem lehet semmivel leszedni, mert elég erős főzet, hat hét, mire valami rajta marad, de először nagy valószínűség szerint vörös leszek. Kéne vennem egy parókát. Valami kis helyeset.
- Nem, ez nem miattad van. Én...
Gyorsan lépek egyet felé, és nyomok egy hálás puszit az arcára, de próbálok úgy megállni, hogy tényleg ne látszak.
- ... köszönöm a kávét.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. november 14. 15:07 Ugrás a poszthoz

Barnabás

- Azt majd meglátjuk, hogy egész vagy-e, előbb még tesztelgetnélek egy kicsit, de a kávé határozottan jó alap. Határozottan.
Szeretem a jellemem fejlődését, a régi Emily ennek a közelében sem járt, de az egyetem és Adrian a legjobbat hozták ki belőlem, végre nem csak az óriás pulcsikba bújó, két szót szólni nem tudó lány vagyok, aki csak az íjjal és a csellóval barátkozik egész nap. Nico azt mondta, hogy ebbe szeretett bele, hogy ennyire független vagyok, hogy ennyire erős és önálló. Sosem hallottam még ilyen elismerő szavakat, és ezzel nem azt mondom, hogy Adrian nem dicsért, csak nála más érdemeimet helyeztük előtérbe. Jó volt egy kicsit a nőiességem mögötti dolgokat is dicsérettel illetni.
- Nem, ez, öhm, az én szuperképességem. Vonzom a meleg férfiakat.
Zavaromban szabad kezemmel megvakarom a tarkómat, és kicsit elpirulva nézek rá, mert ezzel a képességemmel nem nagyon szoktam dicsekedni, és senkit sem akarok megbántani, mert ha mégis úgy van, akkor van, akinek rosszul esik. Nekem nem zavaró, hiszen a bátyám is, Adrian is, csoporttársaim is, barátaim is vannak, akik melegek.
- Aztán, emiatt volt olyan, akit melegnek hittem, de nem volt az, és eléggé megsértődött ezen, szóval kérlek, ne sértődj meg.
Megint bevetem a bambi szemeket, hogy tényleg ne érezze magát rosszul, mert nem ő az első, akinél tévesen ítélem meg, sőt, szívem szerint legyintenék, hogy ugyan, ne aggódjon, hiszen azóta már párszor bebizonyította, hogy nagyon nem a férfiakhoz vonzódik, de az meg azért nem jó, mert akkor meg még a végén azt hinné, hogy így utalok rá, hogy én vele is szívesen tesztelgetnék ilyesmit, de ilyenről szó sincs, esküszöm, csak annyira belezavarodtam ebbe, hogy most már az jön ki, hogy már fejben sem hangzik jól, amit mondani szeretnék, így inkább csak simán összeszorítom az ajkaimat és nem mondok többet. Most nincs itt a helye a magyarázkodásnak.
- Nem szoktál moziba járni?
El is tereli a gondolataimat ez a mondat, mert annyira megdöbbent, hogy egyszerűen leesik az állam. Nem. Szokott. Moziba. Járni. Úristen! Hát most azért kicsit kiégtem ettől a ténytől, hogy ő nem szokott.
- Gondolod, hogy ultrakínos, kettesben ücsörgős sztori lenne, ha elmennénk moziba?
Emelem meg egy kicsit a szemöldököm, és nem tudom, hogy ez most nekem egy erős kritika-e, vagy önmagát minősíti le. Pedig egy helyes férfiról beszélünk, szóval nagyon nem értem, hogy miért mond ilyeneket.
- Szerintem ellenénk mi ketten, de ha nagyon szeretnél hozni valakit, akkor hozhatsz. Úúú, milyen vicces lenne. Te hozod az egyik haverod, én az egyik barátnőm, és akkor már nem olyan kínos. Ki tudja, lehet, hogy összehozunk két magányos szívet. Van haverod, akit elhoznál?
Utoljára módosította:Emily Dorothea Fisher, 2019. november 14. 15:12
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. november 14. 20:11 Ugrás a poszthoz

Barnabás

- Ha hirtelen meleggé válsz, megkergethetsz, mert akkor esküszöm, hogy el vagyok átkozva, és én hozom a fejedre a dolgot.
Emelem fel a kezeimet megadóan, és nevetve, hogy lássa, komolyan, az én hibám. Kétség sem fér hozzá, hogy ha így lesz, arról én tehetek, én okoztam. Bár fogalmam sincs, hogy mégis hogyan, de tutira az én hibám. Talán anyám átkozott meg még akkor, amikor a születésemkor fekete hajjal és barna szemekkel néztem rá. Van ez így, a gének csúnya játéka.
- Óóó! Hogy ezért lenne kínos! Én nem nagyon randiztam fénykoromban. Mármint, nem nagyon érdekeltem a fiúkat, szóval...későn értem, sokat kellett pótolnom az elmúlt időszakban.
De még mennyi mindent! Gyakorlatilag mindenről lemaradtam, és olyan lettem, mint egy tinédzser, amint rákaptam az ízére, nem tudtam leállni. Nagy valószínűség szerint ez is hozzájárult ahhoz, hogy Adriannel vége legyen, de nem bánom, mert megnyertem magamnak a tökéletes pasit. A gondolatomra, amiben Nico jelenik meg,m megint elsandítok, de nem látom, talán nem is jön, vagy máshogy alakult a mai napja, szóval akkor nem fog ilyen borzalmas állapotomban látni.
- Eddig erre nem is gondoltam, de igazad van, neki mindenképpen szólok. Elviszem előtte szoliba is, hogy úgy legyen színe.
Ha már az a baja Barnabásnak, hogy a gravitáció megviselte a nénik az elmúlt vagy százötven évben, akkor legalább valamit alakítok rajta, hogy megtalálja a belső istennőjét vagy valami ilyesmit. Nem, amúgy tisztelem az időseket, eszembe se jutna, de azért megjegyzem az elmémben, hogyha valaha ki akarok tolni a sráccal, akkor mindenképpen a nénit riadóztassam.
- Rendben, ha nem kell kötelezően üvegezésig inni magam. A legutóbb elég rosszul jártam, és hetekig szívok még miatta.
Bökök a hajamra, ami eléggé látványosan szőke, szóval nem biztos, hogy a következő ilyen után mondjuk azzal szeretnék ébredni, hogy egy I <3 Bánki felirat díszíti a homlokomat, a nyakamat vagy a bal mellemet. Valahogy nagyon nehéz lenne az ingoványos párkapcsolatomat stabil lábakra helyezni, ha egy ilyet bejátszanék. Így is bujkálok, hogy ne lásson ezzel a szőkével. Végül is, hat hét, simán hihető, hogy nem vagyok fogadóképes állapotban. Nem, tudom, hogy nem.
- Viszont a gondolat tetszik. Van pár barátnőm, akik nagyon ellennének egy ilyen ivós-evős mókán, és eléggé szeretek enni, szóval benne vagyok a buliban, főleg, ha hozol egy-két hímet is még. Mondd, hogy mikor és ott leszünk.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. november 14. 22:15 Ugrás a poszthoz

Barnabás

Ó, ha tudnád! Mondanám neki, de inkább nem mondom, mert csak belebonyolódnék abba, hogy ne mondjak semmit, de mégis valamit, és közben még a lelkemen is könnyítsek. Hát nem könnyű ez a mostani állapot, de majd ezen is túllépünk, nem? Valahogy biztos.
- Attól még, hogy boszorkány vagyok, nem lettem csodatévő.
Van, amit nem lehet helyrehozni, és ebbe Bözsi nénje mell-lógatós mutatványa is beletartozik. Szerintem furcsa is lenne az amúgy nem kis melleit hirtelen visszaaplikálni. Nem lenne hím a faluban, aki ne fordulna utána, és akkor aztán lenne jó sok baleset azért, mert ilyen szinten feltűnő. Mondjuk az biztos, hogy nagyon élvezné.
- Úúúú Hét perc mennyország! Oké, most győztél meg, hogy erre a bulira el kell mennem. De valami szőrös havert hozzál nekem, mert én azokat a példányokat szeretem.
Azt az egyet szeretem, de ez most tök mellékes, nem akarom, hogy azt higgye, eddig húztam az agyát, most meg kijátszom a "pasim van" kártyát, hogy lekoptassam. Különben is, egy kis iszogatós, sütögetős, kajálós buli még senkit sem ölt meg. Vagyis de, de azért nekem csak több eszem van. Különben is, még egy csomó mindent nem is tud rólam, szeretném lesokkolni, de csak úgy mellékesen megjegyzett dolgokból, mint, amikor megjegyzik, hogy mondjuk milyen nehéz kimozdítani az egyensúlyodból, és felvetik, hogy bírkózol-e, te meg csak ilyen lazán vállat vonsz, hogy dehogy, rúdtáncolok. Na az ilyen sokkolódásokat szeretem, és szerintem Barnabás az én emberem.
- Oké, de ha kevesebb a srác, több a lány, az sem egy rossz felosztás. Élvezhetitek csodás nőim társaságát.
Nekem is csak pár van, de szerintem azért meg fogjuk mi oldani, hogy jó hangulat legyen. Kezdésnek én már nevetek is a megjegyzését.
- Totálisan szándékos. Az olyanokra utaznak, mint te, imádják a félelmet a férfiak szemében.
Még egy kacsintást is megengedek, mielőtt elköszönök tőle, hogy összeszedve a cuccaimat, és a sapkát jól a fejembe húzva elszambázzak haza, hogy aztán mondjuk tanuljak, mielőtt kivágnak az egyetemről. Meg persze megírjam a csodamesés szakdolgozatomat. Ideje volna tán.


// Love Love Love //
Utoljára módosította:Emily Dorothea Fisher, 2019. november 14. 22:16
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. november 17. 10:30 Ugrás a poszthoz

Barnabás
Ruci

A tegnapi napra eléggé sok mindent beiktattam, és terveim szerint Lexával jöttem volna el, de aztán annyira megviselte a terhessége azon a napon, hogy helyette inkább otthon maradtam vele, filmet néztünk, meg figyeltem arra, hogy nehogy valami baj legyen. Átvállaltam tőle az ebédfőzést, és kicsit átböngésztem vele az eladó házakat is. Furcsa lesz majd egyedül lakni abban a nagy házban, hiszen Zayday is távozik, és csak remélem, hogy mire mindenki arrébb teszi a székhelyét, lesznek majd új arcok. A mostani felállást már úgy megszoktam, de nyilván, amikor megszületik a baba, már nem szeretnének minden nap hússzor a tetőtérből lemászni vele, meg hát kell a privát tér.
Szóval minden, amit tegnapra terveztünk, mára maradt, és kis listámat böngészve, amire felírtam, hogy mennyi mindent kell csinálnom, lehetőleg vasárnap egy óráig, most próbálok távolsági sorrendet felállítani. El kell mennem a cukorkaboltba, venni édességet a holnapi foglalkozásra a lányokkal, és fontos, hogy legyen benne savanyú cukorka is. Aztán a színházba meg kell vennem a bérleteket, most van hat gyerekelőadás is, és a lányok szívesen jönnek el, szóval az is egy olyan, amit ma be kell szereznem, emellett pedig nem ártana friss virágokat is hazavinni, plusz körbenéznék a művészetiben is. Cole azt mondta, hogy fessek, hátha rátalálok valamire, ami megnyugtat. Túl azon a kettőn, amiről tudom, hogy megnyugtat. Ez inkább rejtett energia felszabadítása lenne. Érzem, hogy mozog bennem valami plusz, és talán tényleg a festés hatására kerül majd felszínre az egész. Aztán lehet, hogy nagy égés lesz. Ja és vigyek haza pizzát! Ezt el ne felejtsem.
Ezekkel a szuper tervekkel indulok meg a cukorkabolt felé, olyan lendülettel, hogy fel se nézek a papírból, de már hasítok, és ilyenkor szokott az ember beleütközni valamibe. Esetemben pedig valakibe, mert naná, hogy lendületből belefejelek egy hátba, ó Merlinke, komolyan, vasárnap sincs jobb dolgod, mint engem szivatni? Felnézve legalább megnyugszom, hogy ismerőst taroltam el, és nem egy vadidegent.
- Azt hittem, azért pörögsz a hétfői értekezleten, mert vasárnap alszol.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. november 17. 10:53 Ugrás a poszthoz

Barnabás

Elnevetem magam a bosszankodására, ez a nem rajtad, hanem veled nevetek szerű nevetés, csak éppen ő nem nevet, de sejtem én, hogy miről van itt szó:
- Testvérek?
Nekem is van egy pár, vagyis négy, csak ők eléggé máshogy testvérek, mint a normális családokban élő testvérek. Egyik sem hajszolta a másikat anorexiába, nincs közöttük olyan, aki mondjuk azt élvezte, hogy a másik hasát karistolja össze. Vannak sztorik nálunk, mit ne mondjak. Szóval, ha egyszer lesznek gyerekeink, és ezt esküszöm, hogy a múltkoriak után csak félve merem kijelenteni, de ha lesznek is, életük végéig csak műanyag késsel ehetnek majd.
- Alig nézel ki pocsékul.
Jelentem ki végül kedvesen, végignézve rajta, miután felvette a fecnimet és jó alaposan végigolvasta, nem zavartatva magát, pedig amúgy állhatnának olyan varázsszavak is, mint tampon, fogamzásgátló meg intim gyanta. Mondjuk az nem is tudom, hogy kinek lenne kellemetlenebb. Nekem, mert beindul a pofázási kényszerem, és elkezdem kimagyarázni magam, hogy az nem azért kell, mert hogy összebújnék az egyik tanárommal és éppen szexibe vágnám magam, hanem csak a szomszéd lánynak kell. A lényeg, hogy szerencsére ez nem egy olyan cetli.
- Lehetni lehet, de mondjuk ehetnénk valami tartalmasabbat is. Szereted a bundás kenyeret? Az egyik néni árul olyat, ami két kenyér összesütve, benne szalonna, sajt, meg amit szeretnél. Mostanra már szerintem elkezdte csinálni, és még egy kávét is kaphatsz mellé.
Avagy, eljöhet velem, de szerintem előtte ráférne valami rendes étel is, és ha már protekciós vagyok, akkor kihasználnám, és meghívnám a világ legfinomabb reggeliére. Mondjuk én egészen biztos vagyok benne, hogy csípősen enném, és teával, de hát rajta múlik, hogy tényleg cukortúltengéssel szeretné-e indítani a napot, vagy jó lesz ez is.
- Ja amúgy van nutellás is, ha inkább édesre vágysz.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. november 17. 11:35 Ugrás a poszthoz

Barnabás

Nem tudok nem nevetni, amikor ezt így elsorolja, mert tényleg vicces, főleg arandis rész. Egy ilyen pasi hogy nem kelt még el, amikor csupa nevetés vele az élet? Nem is értem. Szerintem egy csomó lány a fél karját odaadná érte. Én is most éppen a fél karomat adom, de nem úgy, ahogy gondolják az emberek, csak belecsimpaszkodom, és finoman irányba állítom.
- Van egy ismerősöm, szerintem ti nagyon jóban lennétek. Neki se tűnt fel egy csomó dolog. Nagyon bejön egy lánynak, de nem igazán vette a jeleket. A lány meg nem mert nagyon teperni, mert azért mégiscsak ő a lány. Hagyományok meg miegymás. Szóval voltak egy csomó olyan szituációban, amire mindenki azt mondaná, hogy milyen helyes pár, és milyen jó randijuk van, de valahogy a srácnak nem esett le.
A mai napig fogom ezen a fejem, mert tényleg már szinte kínosságig űztem a játékot Nicoval, és valahogy egyszer sem esett le neki, hogy mennyire nyomulok, valahogy ezt az opciót fel se vonultatta.
- Egyszer például a tóban fürödtek, és a lány a legszexibb fürdőuhájában illegette magát, meg fogócskáztak a vízben, az lett a fogó, akit a másik megpuszilt, és tudod mi lett a vége? A srác azt mondta a csókhelyzetben, hogy menjenek ki a partra szendvicset enni. Szóval a lány azt hitte, hogy meleg, és aztán a srác meg megsértődött, mert azt hitte a lány, hogy meleg, mert ő meg azt hitte, hogy a lánynak pasija van. Szóval elég bénák voltak mind a ketten. Vele szerintem tök jóba lennél.
Vicces, hogy így beszélek magamról, mert hát én vagyok a lány, aki illegette magát, és kapott egy szendvicsevést a csók helyett. Valahogy így képzelem el a randit is, de azért érdekelnek a részletek is.
- Hogy nem tűnt fel, hogy randin vagy?
Az ilyenre azért készül az ember, és a legtöbb esetben tud is róla, hogy éppen randin van, szóval nyilván készül az ember erre a történetre, és nem csak utólag esik le neki. Lehet a lány is olyan volt, mint én, nyomulgatott, aztán a másik meg csak nézett rá, hogy ennek meg mi a baja éppen. Csodás érzés srácok, de komolyan. Csak így légyszike, ne.
- Lehetek a feleséged, de meg kell küzdened az urammal. Gyors meccs lenne, mivel éppen a múltkor kapott frászt azon, hogy egy nap a távoli jövőben a felesége meg a gyermekei anyja lennék.
Szegény, még most is látom magam előtt a pánikot, ami megjelent, ahogy elhúzódott, és magyarázkodni kezdett. De én tényleg nem úgy gondoltam, hogy holnap, hanem mondjuk egy három-öt éves tervben szerepelhetne. Istenem, a férfiakra szerintem a házasság és a gyerek szó van a legijesztőbb hatással.
- De ha megeszel, akkor nem tudok neked főzni, pedig amúgy tök jó vagyok a konyhában.
Még Adrian mellett lettem profi, mert olyat szerettem volna az asztalra tenni, amit mind a ketten megehetünk, de azért a hagyományos magyar kajákkal is jól boldogulok, mint a töltött káposzta és a pörkölt. Közben meg is érkezünk a megfelelő ajtóhoz, azonban én az ablakon kopogok be. Három gyorsat, egy rövidet, és még négy gyorsat.
- Milyet kérsz?
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. november 17. 19:28 Ugrás a poszthoz

Barnabás

Nico.
Az összes vér kifut az arcomból, ahogy kimondja a nevét, szerintem a normális emberi sápadtságnál is sápadtabb leszek. Láttam már őket beszélgetni, de álmomban sem gondoltam volna, hogy olyan szinten jóban vannak, hogy ismerje a történetet, és ha ezt összerakta, vagyis ismeri, akkor ismer engem is, pontosan tudja, hogy én vagyok a történet másik szereplője. Végigasszisztálta az elmúlt hónapokat, és nem szólt egyetlen szót sem, de már értem, óóó, már nagyon is értem.
- Egy csomó üres hely volt a tanári értekezlet elején, de te célirányosan mellém ültél le. Mert tudtad, hogy ki vagyok. Hogy... kivel vagyok.
Nekem meg ötletem se volt, hogy miért éppen én. Már majdnem azt hittem, hogy volt valami akkor az arcomon, ami megmosolyogtatta, vagy én voltam a legkevésbé ijesztő ott, de nem, szó sem volt erről. Nico pontosan beazonosított. A kis szemét. Annyira szeretem, hogy beszélt rólam, hogy van, akinek nem titkol, hogy megbízik Barnabásban, én meg ott szerencsétlenkedtem egy fába bújva.
- Tudtad, hogy őt akarom meglesni a fa mögül?
Biztos vagyok benne, hogy igen, de nem akarok messzemenő következtetéseket levonni. Igazából a szívem úgy kalapál erre a tényre, mintha a világ legcsodásabb dolga lenne, és az is. Hiszen Barnabás a jövő. Az első ember, aki tud rólunk, és akinek az arcán nem látszik elítélés. Minden rendben lesz, tudom. Az ilyenek miatt válok minden nap egyre erősebbé, azzá, akit annyira szeretek magamban, és akit Nico is szerelemmel szeretett meg.
- Elpróbálni? Mintha megtanulnál randizni?
Érdeklődök elgondolkozva a lehetőségen, mert ha azt vesszük, ez egy lehetőség., Nagyon nagy szüksége van egy próbarandira, hogy ne szúrja el, sőt, hogy legalább feltűnjön neki, hogy randin vannak. Komolyan, hogy nem tűnik fel, hogy csak ketten vagytok? Istenem, Barnabás!
- Szegény ember... Csókolom!
Mert miközben szenved, én meg sajnálom, persze kinyílik az ablak, és megjelenik a világ legkedvesebb nagymamájának az arca.
- Szeretnénk kérni két töltött kenyeret, az egyiket csípősen, és két házi kávét.
Rápillantok Bandira egy "bízzál bennem" nézéssel, miközben a néni eltűnik, hogy alig egy pillanattal később egy bácsi vegye át a helyét, aki két becsomagolt kenyeret nyújt felénk, még melegek, mert most készülhettek el, a finom illatok alapján. Átadok egy galleont, és megköszönöm, mert nem kérek belőle vissza, ő is, és mire kimondja, már a két kávénk is ott van, őszi mintás elviteles pohárban.
- Csókolom!
Köszönök el, és intve a srácnak, a legközelebbi padig sétálok vele, hogy ott leüljünk.
- Az egyik démonlányom Rebike az unokájuk, a szülei nagyon sokat dolgoznak, így a nagyszülőknél laknak. Nyugdíjkiegészítés ez a sütögetés.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. november 17. 20:52 Ugrás a poszthoz

Barnabás

Megrázom a fejem arra, hogy hazudjon-e, mert ne. Én igazából örülök neki. Mint a nagy háborúknál, amikor vesztes idényben egy olyan szövetséges jön, akiről tudod, hogy megnyeri neked a háborút. Nekem ez a szövetséges most Barnabás. Mert ő tudja, és nem ellenzi. Tudja, és érdekeltem. Nem a csaj lettem, aki lenyúlja a haverját, és ezt csodálatos. Nem kell hazudnia, de meg kell, hogy mondjam, nagyon szépen titkolta ezt az egészet.
- A Randigurut tudom, viszont ez a másik nincs meg. De ha jó film, akkor majd megnézem.
Mondjuk, én a rossz filmeket is. Imádom a nyálasan csöpögős, egyértelműen romantikától túlcsorduló filmeket. Sokszor van nálam ilyen "csajos én idő", amikor bekucorodom a laptop elé nasikkal és egész maratont tartok ezekből a filmekből. Imádom az összes nyálat. És valljuk be, imádom Adriant is és Nicot is ezekbe a nyál filmekbe belehelyezni.
- Istenem, ti férfiak, borzalmasak vagytok!
De hát legyen, ha annyira fizetni szeretne ez a morgós nagy gyerek, akkor csak fizessen nyugodtan, én nem vagyok semminek sem az elrontója, és tudom, hogy imádni fogja, mert ez a világmindenség legjobb dolga. Komolyan mondom, aki kitalálta, hogy két hatalmas szeret bundáskenyér közé belepakolnak egy csomó mindent, az egy zseni volt. Nagyon nagy zseni.
- Én kérek elnézést!
Nevetem el magam a csomagolás bontogatása közben, mert őszintén szólva, nem hiszem, hogy a lányaimat ördögnek hívni annyival jobb. Különben is, a hétvégén őrült hercegnős pizsiparti lesz nálunk, ahol az ördögfiókáim is ott lesznek. Tény, hogy nem mindig a legjobbak, főleg Rebi, de azért nem is olyan vészesek, mint néha beállítják őket.
- Megnyugtatlak, hogy nem. Viszont szerintem biztos, hogy jó randi alap vagy, csak gyakorolnod kellene. Én január közepéig nem randizhatok Nicoval nyíltan, mert tönkretenném a karrierjét, és azt nem szeretném, szóval, ha gondolod, addig gyakorolok veled párszor, hogy tök jó legyél benne. Semmi tapi meg semmi smaci, csak maga a randizás. Mit szólsz?
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. november 19. 17:51 Ugrás a poszthoz

Barnabás

- Ugyan, egészen biztos vagyok benne, hogy Nico nem akadna fent egy kamu randin.
A feltételezés is már majdnem, hogy sértő, hogy ebből baj lenne, hogy bántaná őt, hiszen Barnabás a legjobb barátja, én pedig a szerelme vagyok. Bízik bennük, ebben teljesen biztos vagyok. Meg aztán ebben nincs semmi, szóval nem nagyon hiszem, hogy akárcsak az említésre méltó kategóriába kellene sorolni. Hát még csak a szendvicsemet se felezem el vele, a romantikázósok meg azt csinálják, de nem. Az én kajámból nem eszik. Ahogy Joey, úgy Emily sem ad a kajájából, ez alapelv. Nico talán kaphat, de még dolgoznia kell azért az ügyön, hiszen nem megy ám olyan könnyen ez.
- Most tutira undorítóan nyálas leszek, de nem érdekel.
Mondom vigyorogva, miután egy hatalmas nagyot haraptam, megrágtam és lenyeltem, közvetlenül az előtt, hogy innék két kortyot. Aztán persze jöhet a kávé, mert némi napindító nekem is kell. Tényleg egy csomó helyre el kéne jutnom, de az elindulásra nagyon nehezen visz rá a lélek.
- Ami Nicoval van, az maga a csoda. Csodálatosan érzem magam. Annyira nyálasan szerelmes vagyok, hogy néha csak ülök az ágy szélén, vörös arccal, és kínosan, bandzsán vigyorgok. Zavarba hoz a szerelmünk, és ezt imádom. Annyira boldog vagyok, és annyira boldogan vagyok zavart. Komolyan. A múltkor együtt voltunk, semmi extrát nem csináltunk, eltelt egy pár óra együtt, aztán az éjszakában lelépett, mert ne izéljon már Bözsi néni rajta, hogy mit csinál ott, én meg olyan energiát kaptam tőle, ettől a pár órától, hogy hajnalig írtam a szakdolgozatom. És, dobpergés, készen van. Már a konzulensem olvassa, áment mond, korrektor, köttetés, és már csak a tételek, leállamvizsgázom, és abban a pillanatban, hogy ott van a kezemben, nem fog érdekelni, hogy ki látja és ki nem, mindenfelé sziruposan csöpögni fogok.
Elégedetten húzom ki magam, mert már látom a végét, látom, hogy ez mennyire csodálatos lesz, és hogy mennyire nem fog érdekelni a kritika sem. Hát mondjuk csúnya is lenne, hiszen életem első párkapcsolata a bátyám exe volt, szóval mit ne mondjak, felnőtt a kis Emily. Én se hittem, hogy lesz belőlem bármi is, de az egyetem, a szaktársak, Adrian és Nico megmutatták, hogy eléggé sok is lehet belőlem, és sok is lett.
- Umm, legyen holnapután este. Random hely vagy nálad?
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. november 19. 20:13 Ugrás a poszthoz

Barnabás

- Dehogy jön. Imádsz minket.
Vigyorgok rá, mert tudom, hogy így van. Vagy, ha nem? Hát igazából az sem érdekel. Én nagyon szeretem Nico-t, nagyon szeretem azt, amit kivált belőlem. Nő akarok lenni, igazi nő, aki büszkeséggel tölti el. Olyan nő, aki méltó egy ilyen férfi szerelmére. Nagyon sok mindent nem tudok, nagyon sok mindent nem tapasztaltam, de mellette mindenképpen okosabb, érettebb és felnőttebb leszek, minden egyes nappal. Tökéletesen boldog vagyok ettől a ténytől. Hiszem, hogy mellette az az ember lehetek, akit gyerekként magam elé vizualizáltam. Álmomban sokszor voltam erős és független nő, aki nem ijed meg akkor sem, ha Valery támad rá. Akit már nem kergetnek a múlt ködös árnyai, aki boldog. És nézzenek oda, itt vagyok. Boldogan, pozitívan, és révbe érő érzéssel, mely mosolyt csal az arcomra.
- Ugyan már! Nincs ebben semmi, ne aggódj. Csak az aggódik, akinek a szándékai nem tiszták. Én ezt nem érzem. Nem csinálunk semmi rosszat, csak gyakorolsz, én meg segítek neked. Egy csomó mindent nem tudok amúgy én sem, szóval rám is rám fér. Kicsit jobban akarom csinálni a dolgokat, mert nekem Nico előtt csak Adrian volt, és tudod...
Kicsit nehéz ezt megfogalmazni, de azért muszáj lesz, valahogy. Szusszanok egyet, a kávét kicsit lögybölöm, hogy lefoglaljam a kezem.
- Ő egy igazi férfi. És nem akarom elveszíteni. Vannak nálam sokkal jobban képben levő nők is, és azért jó lenne, ha valaki küldődként megmondaná a hibáimat.
Furcsa, amikor valamit ennyire jól akarsz csinálni, és én jól akarom csinálni vele, tényleg, mindent. Tudok önálló és határozott nő lenni, de amióta ismerem őt, tudom, hogy nekem csak vele teljes az életem. Tényleg, azóta élénkebbek a színek, erősebben melenget a nap, szebbek az esős napok is. Minden csodálatos.
- Szólok neki.
Ígérem, de persze mint később az majd kiderül, a pletyka előbb jut el, mint, hogy én kinyissam a számat, és igazából esélyem sem lesz már erről szólni. De most nagyon hiszek benne, hogy szólok, Nico megérti, és azt mondja, jó ötlet, hogy jó dolog, hogy segítek a barátjának. Nem is értem, miért ne lenne az.
- Eljössz velem vásárolgatni, vagy visszamész az őrültek házába?
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. november 24. 17:17 Ugrás a poszthoz

Majus

Már éppen indulásra készen léptem ki a tanáriból, amikor jött a hír, hogy a Bojarski lányok bizony csak később lesznek elvíve, mert a szülőknek egyszerre jött közbe valami. Egy pillanatig sem morogtam, sőt, örültem is neki, hogy kicsit még elfoglalhatom magam, így pillanatok alatt öltöztem át, hogy megfelelő ruhába menjek be hozzájuk. Szeretem Klara-t, mert az elevensége magamra emlékeztet, én is hasonló kis sajtkukac voltam, és még nyelvet is tanulok, mert olykor az angol és magyar mellett megjelenő lengyellel bizony elég szép fejtörést tud okozni.
Ania hozzá képest csendes, de szerencsére, ahogy mondani szokás, benne van a buliban, így amíg várunk, kastélyt építünk, mint a hárman koronában, varázspálcával, elvégre hát hercegnők vagyunk, akiknek mágikus képességük van. Szóval áll a kastélyunk, és mi éppen benne ülünk egy körben, és hallgatjuk a nagyobbik lánykát, hogy pontosan milyen is az a világ, ahol mi, uralkodunk. Rengeteg dolgunk van, például a világot sem osztottuk fel.
Viszont férjhez csak olyan emberhez mehetünk, mint az apukája, mert ő bátor, és nagyon jó az ölelése. Én persze bólogatok, mint egy kisangyal, hagyom, hogy ő diktáljon, de azért mindenki megnyugodhat, mert én nem fogok az ő apukájához férjhez menni, még csak a fejemben sem fordult meg, hiszen olyan szép a családjuk. Meg aztán az olyan dolgok, mint a férjhez menetel egyelőre még nagyon messze állnak tőlem, főleg, miután nincs is kihez férjhez mennem, és mivel kettőből kettő sikertelen kapcsolat, ezért úgy döntöttem, hogy nem is nagyon kísérleteznék most ezzel a történettel. Viszont elméleti hercegnő létemben jegyzem a dolgot.
- Fogadom, hogy csakis olyan herceghez megyek feleségül, aki bátor és nagyon jó az ölelése.
Ezek után pedig rá kell térnünk a közlekedésre, mert a seprű és a sárkány nem eléggé hercegnős, nekünk unikornisok kellenek. Elég költséges egy hercegnő élete az már biztos.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. december 4. 18:52 Ugrás a poszthoz

Nico
Ma csütörtök van. 21:50 felé
Ruházat
Emily

Úgy volt, hogy holnap osztályfőnökin elkezdjük a karácsonyi képeslapok készítését, amihez az alapot ma a fotószakkörön meg is csináltuk, de előhívatni már nem maradt időnk, még jó, hogy van egy bátyuskám, aki volt olyan édes és aranyos, hogy elvitte a képeket, amíg én elmentem főzni. Holnap azonban nem én leszek velük, mert egész délután zh-zom, tehát helyettesítés lesz, mással kezdik majd el a munkát. Hopponálás ide, vonatozás oda, mert nekem ettől az izétól rendesen felfordul a gyomrom, és mert a tizenegyes vonattal kényelmesen hazazötykölődöm. Ilyen ez, most egy ideig mindenképpen Cole ad nekem otthont, és érzem magamon a változást, komolyan, és szerintem látványos is. Főleg, hogy lejárok vele edzeni, amikor éppen otthon talál, és így másabb a dolog. Nincs időm agyalni, szenvedni, sajnálni magam, hanem visszatalálok ahhoz, aki voltam, és felismerve a hibáimat fejlődök.
Na de a lényeg, mivel holnap nem leszek, de helyettesítés lesz, ezért szépen behoztam a képeket, az éjszakai nevelőkkel megbeszéltem, hogy beengednek, és odaírtam minden instrukciót a helyettesemnek, hogy mivel mit kell csinálni, és hogy ne figyeljen oda a kislányokra, csak kóstolgatják, mert tudom, hogy ez fog történni. Tíz lány, veszélyes. Az üzenettel meg mindennel megvagyok, és nem akarok zavarni, bár kint valószínűleg még egy kicsit eljárom majd az általam ismert összes tánclépést, hogy ne fagyjak halálra, mégis elindulok az állomás felé. Angalogva, élvezve a karácsonyi fényeket, a finom illatokat. Teljesen szenvedélyesen belevetettem magam a főzésbe, és most már azzal kísérletezek, hogy mennyire ismerem fel az illatokban a fűszereket, vagy, hogy milyen étel készül éppen. Mindenkinek kell egy kattanás, nekem több is van, engedjük el.
Azért érződik valamennyire az óvónői rész is belőlem, mert ahogy így nézelődök, egyre-másra azon kapom magam, hogy dúdolok, méghozzá a "sétálunk, sétálunk, egy kis dombra lecsücsülünk, csüccs!" csodát, és mivel nem sokan vannak itt a csüccsnél kicsit rogyasztok is, épp csak annyira, hogy érezzem a feelinget. Aki pedig andalog, és teljesen elveszik a karácsonyi fények bűvöletében, meg gyerekmondókát dúdolászik este tízkor, az bizony úgy jár, hogy nem veszi észre, ha valaki közel halad el, sőt, konkrétan, ha valaki előtte megy, és ő annak a valakinek a fenekéhez nyomja a kezében tartott éthordót, ami igazán bájos, mert pillangók vannak a tetején. Persze azért fáziskéséssel megvan, hogy letapogattam félig kézzel, félig a mai főzőtudományom eredményével valakit. Riadtan nézek a fenékre, majd a tulajdonosára, aztán vissza a fenekére.
- Ez totálisan nem az, aminek érződött, én esküszöm, hogy csak a fényeket néztem, de ne aggódj, nem lettél olyan, ez egy tök jól záródó, szuper praktikus edény, és nem folyt ki belőle semmi. Amúgy is, milyen ciki lett volna, ha egy olaszt éppen olasz kajával öntök le, nem? De, nagyon is gáz lett volna. Mondanám, hogy neked adom, de a tanárom szerint a saltimbocca-m olyan, mintha egy alkoholista utolsó vacsorája lenne, szóval nem hiszem, hogy örülnél neki.
Csodálatos, az eddigi listámra remélem felkerül majd az is, hogy perverz fenékfogdosó vagyok, aki még fehérborral agyonlocsolt kajákat akar rátukmálni másokra, miközben azt a feneküknek nyomja. A szemüvegemet - amit amúgy eddig tök jól titkoltam előle, mert hát nő vagyok na - megigazítom, és bárgyú félmosollyal integetek neki, mint egy hülye. Ezt csak olyan Emily dolog, de tényleg, és bár ezt az előző monológot egyetlen levegővétellel sikerült elmondanom, az utolsó két szót érzem, hogy szinte égeti a torkom:
- Szia Nico.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. december 6. 15:29 Ugrás a poszthoz

Nico

~ Szeretlek ~
Basszus, egy pillanatra a gondolatra megakadok, és valószínűleg úgy nézek ki, mint akinek becsípődött valami. Nagyon remélem, hogy a gondolat tényleg csak gondolat, és a kínos szóömlésem után nem ezzel folytatom. De, ahogy félve felpillantok rá, tudom, hogy nem mondtam ki. Legalább ennyi. Tekintetünk, ha nem is igaz, mégis azt érzem, hogy egy pillanatra találkozik, mással nem tudom magyarázni, hogy hirtelen égni kezd a szemem, és összeszorul a torkom. Inkább a kezemet kezdem el fixírozni, mintha még csak most látnám először.
Szeretem, szerelemmel szeretem, és pont azért, hogy ne beszéljek zagyvaságokat, hogy ne csússzak utána a földön, mint egy idióta - igen, simán megtenném -, hogy egyáltalán ne is lássam, mentem el Colehoz lakni. Hogy ne legyek itt, hogy ne zavarja őt. Hogy saját magamat is védjem, mert tudom, hogy szeretem. És, hogy nekem tudnám méltósággal viselni a közelségét, mégis, most, amikor itt van, ennyire közel, ahogy a hangját hallom, nem akarok távol lenni tőle.
Furcsa időszak ez most. Éjjel, mikor Cole már alszik, csak ölelem a párnám, és rajta gondolkozom, a tekintetén, és azon, amin láttam benne, és hiába tudom, hogy ártatlan vagyok, hogy sosem lennék képes bántani őt viccből sem, mégis bűnösnek érzem magam. Az elején felháborított a gondolat, hogy képes volt ezt elhinni rólam, hosszútávon azonban belátom, hogy jogos, hiszen számos ilyen esetet láttam a diákéveim alatt, az emberek tudnak nagyon gonoszak lenni, még ha ez rám nem is jellemző, a világ negatív.
- Öhm… nem. Ezt szerintem tényleg senkinek sem kellene megennie, csak a hiúságom miatt tartottam meg. De ha még nem rúgtál be ételtől, és szeretsz veszélyesen élni, akkor ezt neked találták ki.
Nyújtom felé a dobozokat, és tényleg úgy érzem, hogy ha szeretné, szívesen neki adom, maximum megerősítem a döntésében, hogy nem én vagyok az igazi. Nem mindenki olyan szerencsés, hogy párt rendeltek mellé odafent, csak vannak olyanok, mint én, akik nem akarják ezt elfogadni.
- Tanfolyam, hogy lefoglaljam magam, heti kétszer három óra. Sőt szombatonként cukrásznak tanulok. Ha nem válik be a tanítás, nyitok egy büfét.
~ Jajj, Ems, fogd már be! ~
Korholom magam bosszankodva, miközben szörnyen zavarban vagyok, elpirulva pillanatgatok felfelé, és közben magamat győzködöm, hogy fel kell rá néznem. Muszáj lesz, szoktatnom kell magam a tényhez, hogy látjuk egymást.
- Gratulálok az Eridonhoz. Meglepődtem, amikor mondták, de jó döntés. Rendben vagy? Tudom, nem szép, hogy éppen én kérdezem ezt meg, de szeretném tudni, mert fontos vagy nekem.
Utoljára módosította:Emily Dorothea Fisher, 2019. december 6. 15:30
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. december 7. 17:24 Ugrás a poszthoz

Majus és a Brekik

Ha valamit biztosan tudok, akkor az az, hogy a hivatásomat megtaláltam. Mindegy, hogy melyik korosztály, tudok velük kommunikálni. Nem esik nehezemre sem hercegnőnek, sem jó arc osztályfőnöknek, sem szigorú tanárnőnek lenni, éppen mikor melyikre van szükség. Szeretem, hogy használhatom a fantáziám, és azt hiszem, ha rangsort kellene felállítanom, akkor az ovisokkal való foglalkozás a második helyen szerepelne. Persze, hogy mi lesz velem a jövőben, mekkora részét veszik ki majd az életemnek, az a január végével derül majd ki. Január közepén államvizsgázom, után még a papírmunka. Január 17-én, pénteken lejár az összes gyakorlati szerződésem, és egyelőre még nem tudom, hogy bárhova is be kell-e mennem a következő hétfőn dolgozni. Egyelőre nem aggódom, majd az államvizsga stressze utáni napokban fogok, gondolom.
Viszont az, hogy most itt kell maradnom, szabályosan áldás, és örömmel is teszem, hiszen addig is kicsit tovább töltődhetek energiával, mit a gyerekekkel való foglalkozás jelent. És ez nem azt jelenti, hogy akkor majd innen kilépve pörgök ezerrel, sőt. Valószínűleg, amikor egyedül maradok, akkor jövök rá majd igazán, hogy mennyire elfáradtam, de egy kis pihenés után a boldogságindexem az egekben lesz. Ezt a kis készletet igyekszem mindig szinten tartani, hogy ne boruljak ki teljesen a Nico-ügy miatt. Pedig egy összetört szív nagyon nagy falat, és szerintem nem is fogom tudni meggyógyítani, vagy legalábbis nem mostanában, mivel egyszerűen nem megyek a saját szívem közelébe, ignorálom a sajgását, és nem mondom ki hangosan, hogy vége. Majd. De nem most. Majd talán pár nap múlva, amikor már készen állok elfogadni a tényt. De készen lehet állni erre valaha is?
- Szia, semmi vész, nem késtetek szinte semmit, éppen most merültünk el az igazi hercegek jellemzőiben. Ahogy elhallgatom a lányokat, a legjobb herceg neked jutott.
Mosolygok ki a sátorból, ahol bent ülünk, miközben kimászik mellettem a két koronás példány, így aztán, amikor már az édesanyjuk felé szaladnak, én is követem őket, bár nekem inkább beleragadt a hajamba a korona, semmint rám öntötték, de egy középkategóriás hercegnőnek azért én is elmegyek.
- Nagyon jól viselkedtek, és észre se vették, hogy kicsit tovább kellett maradniuk ma. Ha ilyen van, csak szólj, és maradok velük bármikor tovább. Milyen nagyok már a fiúk is!
Lehajolva hozzájuk, mosolyogva nézem őket. Nem érintem meg őket, mert bár nagyon szeretem a babákat simogatni, tanultam masszázst is, és ismerem az érintés fontosságát és mennyiségét minden korban, mégsem nyúlok hozzá olyan gyerekhez, akinek előzőleg nem engedte meg a szülője.
- Négynél megálltok, vagy jön a folytatás?
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. december 9. 19:20 Ugrás a poszthoz

Majus és a brekik

- Igazán határozott elképzelésük van, szóval nem hiszem, hogy olyan sok gond lenne még ezzel a történettel, az apukájukat még nem klónozták.
Válaszolom mosolyogva, mert a lányok még bőven abban a korban vannak, amikor a tökéletes férfi számukra az apjuk, és el sem tudják képzelni, hogy egy nap ne ő legyen a férjük. Szóval ok az aggodalomra nincs, bár a gyerekek úgy nőnek, mint a bolondgomba, azért van még néhány nyugodt évük, mielőtt kezdődik a megőrülés.
- Harmadikban kezdenek el felborulni a hormonok először, addig egészen aranyosak.
Akkor azért páran sátánná válnak, mint Annácska, akit imádok, tényleg, de még Barnabás is nagyon nagyot tud nyelni, amikor a lány szóba került, és néha én is biztos vagyok benne, hogy a pokolból ki van tiltva, mert a Sátán a trónfosztástól tart. Nem lehet könnyű a nagyszüleinek, mert ők nevelik a lánykát, és ezért egy elég kemény ördög-angyal kettőst lehet nála látni néha, főleg amikor egy-egy szülői után vagyunk.
- Összekuszálódott.
Nem kell nekem bemutatni, én maga vagyok jelenleg az összekuszálódott élet nagymestere, szóval tudom milyen az, amikor egyetlen apróság is képes teljesen romba dönteni mindent, amit az ember eltervezett, hogy aztán ne maradjon más, csak fejkapkodás és aggodalom. Aztán persze lesz ez másként is, mert ha az ember jól csinálja a dolgokat, akkor a párja mellette áll, és együtt billentik helyre a dolgokat, ha meg nem, akkor telezsúfolja a naptárát mindenféle plusz programmal, hogy ne gondolkozzon azon mennyire szétesett minden. Na én a zsúfolásban vagyok profi.
- Általában rám. Akinek van családja, hazamegy, aki kollégiumi nevelő is, ő pedig a bentlakókkal foglalkozik. Nem tanítok rendesen, gyakorlaton vagyok, mert januárban végzek majd az egyetemen, akkor hivatalosan is tanár és óvónő leszek, de ne aggódj, jó kezekben vannak, mert van kisgyermekgondozói és dajka képesítésem is.
Elég határozott irányba mentem én tovább a Bagolykőből, a dajka csak néhány hónapos képzés, a kisgyermekgondozói két éve is tavaly lejárt, mert azt még az egyetemmel párhuzamosan kezdtem el, szóval azt már akkor is tudtam, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni, a pszichológia maga csak egy ilyen plusz volt. Akkor is szét volt esve minden, akkor a tanulásba menekültem, most a főzésbe, sosem lehet elég tudás a birtokunkban.
- A babaprojektben. Gyerekként én is mindig nagy családról álmodtam, sőt, még most is úgy vagyok vele, hogy egy egész kviddics csapat is jöhetne. Csak hát ez ilyen hercegfüggő dolog ugye.
Pillantok fel rá mosolyogva, mert már egy pár perce a fiúkhoz közel hajolva barátkozom velük, és vágom a grimaszokat, hogy nevessenek. De mivel a lányok betámadták őket, így most felegyenesedve Majára nézek újra.
- Jó látni, hogy ennyire szeretik egymást.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. december 13. 19:53 Ugrás a poszthoz

Nico

- Óóó, értem.
Nem is tudtam, hogy a húga jól főz, de akkor ezek szerint, ha próbálkoztam volna is, mit nyilván nem tettem, mert előbb tanulni szerettem volna valamit, amivel meglephetem, akkor is felesleges lett volna. Visszahúzva magamhoz az edénykollekciót a táskámba nyúlok, előhúzok egy tömb jegyzetpapírt a világ millió színében, és ráragasztva egy nagyobb, mézsárga példányt, fekete filcet veszek el, és gyors üzenetet kanyarítok rá. Nem sok mindent, csak ennyit: "Ha éhes vagy, egyél meg! Egy középszerű szakács alkotása."
- Így azé lesz, akinek szüksége van rá.
Jegyzem meg csendesen, egy bátortalan mosoly kíséretében, és egy nem messze tőlünk lévő padhoz lépve, lehelyezem rá. Nem is tudom, hogy van-e hajléktalan a faluban, de olyan biztos, akinek, ha nem is ez a legjobb vacsorája, de talán egy kicsit hozzájárulok ahhoz, hogy tele legyen a gyomra. Remélem, hogy tényleg jó helyre kerül majd, és bár pont az volt az indokom, hogy nagyon tetszett ez az éthordó készlet, mégis, ez egy pillanat alatt szertefoszlik, ahogy eszembe jut, hogy valakin segíthetek.
- Az még azért odébb van.
Meg leginkább csak viccnek szántam, hogy valamit mondjak, hogy valamire reagálhasson, hogy halljam a hangját, a kezeimet, zavartan, mint iskolás koromban, magam előtt, ujjaimnál összefonom, és minden bátorságomat összeszedve felnézek az arcára, bele a szemeibe, látnom kell, még ha ezzel kínzom is magam.
- Csak légy velük türelmes. Az eridonosok jószívűek, de nagyon sokszor nem gondolnak bele a tetteik következményeibe. Nyíltak és talán egy kicsit hőskomplexusosak, akik mindenkit meg karnak menteni és mindent megoldani, sokszor túl egyedien, és ezzel csak bajt csinálnak.
Hogy ez védőbeszéd lett volna? Talán. Nem hiszem, hogy tudja, hogy eridonos voltam. Talán valahol fellelhető vagyok, egy alkalmas kviddicsezőként vagy talán egyszer voltam évfolyamelső is. Régen volt, és nem nagyon hiszem, hogy Nico szabadidejében az elmúlt korok eridonos krónikáit bogarássza.
- Láttam. A verekedést. Tanítottam aznap. A lányaim fele neked szurkolt, a másik fele Barnabásnak.
Arra, hogy haragszik rám, nem tudok mit mondani, ahogy akkor is, most is elmondhatnám, hogy nem csináltam semmit, és tudom, hogy Barnabás is elmondta ezt. A különbség csak annyi, hogy vele kapcsolatban maradt, rám pedig úgy néz, hogy érzem, hallom, ahogy darabokra törik a szívem, és fogalma sincs, hogy onnan, hogy tudtam, Barnabással meg tudta beszélni, mennyi ideig vártam őt. Néztem, ahogy elhalad, véletlenül időztem bizonyos folyosószakaszokon, reménykedve, hogy azt mondja, szeret, de azt hiszem, nem is a szavai a lényegek, hanem a szeme, ahogy nálam is, hiszen bármennyire is próbálkozom, a szomorúságot nem tudom leplezni. Arra, hogy jól érzem magam, nyögök egyet, és megrázom a fejem.
- Tévedsz, Nico. Heti hat nap reggeltől estig dolgozom vagy képzem magam, hogy ne gondoljak rád, a hetediken pedig tanulok, hogy ne bukjak meg. Ha egyetlen percre is megállnék, és belegondolnék ebbe az egészbe, ha beszélnem kellene erről, összeomlanék. De nem engedhetem ezt meg magamnak. Nem veszíthetek el mindent.
Én vele ellentétben kimondom azt, amit gondolok, ami a helyzet, ami bennem van. Jól, persze. Remekül Nico, egyszerűen olyan csodálatosan vagyok, hogy szárnyalok. Megrázva a fejem, lépek egyet hátra.
- Ne haragudj, ez már nem a te problémád, nincs jogom rád zúdítani, de ne hidd, hogy boldog vagyok, egyszerűen csak nem gondolok bele, én így védem magam.
A kezeimet fázósan a zsebeimbe dugom, és kicsit összehúzom magam, kicsit megrázva még a fejem.
- Talán... majd az új évben, ha kollégák maradunk, megpróbálhatnánk barátok lenni. Nem kötelező, de akár. Jönnek az ünnepek Nico, teljenek békében, elkerülhetetlen, hogy a visszalévő napokban összefussunk az iskolában, és nem akarok úgy elbúcsúzni, hogy így nézel rám. Kérlek. Csak gondold meg. Hátha... működne.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. december 16. 18:03 Ugrás a poszthoz

Nico

Inkább nem is reagálok arra, hogy nálam sosem lehet tudni, mert tudnék vele vitatkozni, de valahogy ha arra gondolok, hogy megint összeveszünk valamin, akkor megint el kezd sajogni a szívem, és elég neki az alap sajgása azért, mert itt áll velem szemben, hallom a hangját, látom a tekintetét, érzem az illatát. Mégsem érinthetem, nem csókolhatom, nem kuncoghatok felszabadultan, mert borostás arca csikizi a nyakamat.
- Szerinted? Ha megálltam volna, és gondolkoztam volna, most nem egy falat építenél gondosan kettőnk közé.
Mert ez történik, ott a fal, ha tetszik, ha nem, és ezt csak magamnak köszönhetem, annak, hogy nem voltam tekintettel rá, legalábbis szerinte, az én nézőpontom szerint erősebbnek hittem a kapcsolatunkat, mint, hogy akárcsak egy apró kis pletykamorzsát is készpénznek vegyen. Valahogy máshogy gondolkozom a kapcsolatokban lévő dolgokon, és ehhez tudom, hogy a tapasztalatlanságomnak is köze van. De hát így járnak azok a lányok, akik tanulással és nem pasizással viszik végig az iskoláikat.
- Igazából... nekünk. Hogy onnantól, hogy Barnabásnak legalább elhiszed, hogy tényleg semmi sem történt, beszélsz velem, és ha meg is büntetsz, adsz nekem egy esélyt. De mások vagyunk, Nico.
Mosolyodom el szomorúan, hiszen nekem elképzelnem se kell, hogy milyen érzés vagy milyen látvány egy másik nővel látni, én a nagy szerelmi jelenetét premier plan láttam, és jó néhány alkalommal felrémlett előttem, hogy milyen is az, amikor Nico mással van. Hogy el fogom-e viselni ezt valaha? Azt hiszem, nem. Nála nem fogom tudni azt mondani, hogy rendben van, hogy boldog vagyok, mert boldog. Önző vagyok, tudom, de most először életemben azt mondom, hogy nem érdekel. Nem tud boldoggá tenni a tény, hogy ő mással boldog, még az elképzelés is összefacsarja a szívem.
- Szőke lettem, mert nagyon sok alkohol ittam egy lánybúcsún, és az egyik barátnőm megbűvölte, így kellett keresnem valakit, aki le tudja szedni a színt, mert még mindig szinte kvibli vagyok, a hajamon meg nyilván nem fogok kísérletezni.
Tárom szét a karjaimat, mert a fene se gondolta volna, hogy ennyire számít a hajszínem, de jó, hogy ezt tudom, mert már gondolkoztam rajta, hogy valentin napon meglepem, és a vörös parókámmal meg egy kis szerepjátékkal meglepem. Vagyis, anno a múltban, felmerült bennem, ugyebár, mert hát most már nem igen aktuális. Legalább nem bőgtem le, és költöttem vagyonokat egy túlságosan rövid nővérke jelmezre.
- Hát te hülye vagy, Nico, és ezt most komolyan mondom. Veled akartam lenni, az első pillanattól.
De ha ilyeneket mond, akkor nyilván nem jelentett neki semmit az, amit a szertárban mondtam, én pedig jó nagy hülye voltam, hogy annyira megnyíltam neki. Pont ezért nem tudok könnyen beszélni az érzéseimről, mert valahogy ez lesz. Cole kinevetett, Adrian nem találta meg bennem, akit keres, Nico pedig, ő talán mégsem azt láttam, amit én hittem, hogy lát ebben az egészben. Ha azt látta volna, nem itt lennénk, mert akkor egy irányba tartanánk még mindig.
- Barátok.
Felemen csendesen, miközben hirtelen megint nagyon érdekesnek találom, hogy a cipőinket vizslassuk, és elmondani sem tudom, hogy mennyire szomorú vagyok, hogy mennyire fáj kimondani ezt. Több akarok lenni, mint csak barát, a mindene, hogy nekem is ő a mindenem. De erre már nem hiszem, hogy valaha is lesz lehetőségem.
- Ha se Ezra, se Anton nem gondolkozik bennem, akkor nagyon könnyen meg fogjuk oldani, mert évközbeni nyitott pozíciók csak a Jacinthe-ben és a Loch-Beinne-ben vannak.
Nem mintha annyira vonzana bármelyik is. A franciáknál kötelező lenne kicsikarnom magamból többet, mint az alap és minden nappal rohamosan romló nyelvismeretem, Anglia meg nem sok jó emlékkel kecsegtet. Viszont, ha itt maradok, akkor idővel szembe kell néznem a ténnyel, hogy barátok vagyunk. Ilyen hülye ötleteim is csak nekem lehetnek. Ahogy az is nagyon nagy hülyeség, hogy belemegyek az ölelésbe, mert pontosan tudom, hogy ez mit fog okozni. Balommal átölelem, jobb kezem azonban a mellkasára simítom, és a fülem úgy helyezem, hogy halljam szívének dobbanását. Illatát, bár nem felejtettem még, mélyen magamba szívom, kiélvezem a kósza ábrándot, mely ezzel jön, a megrohamozó emlékeket.
- Sajnálom, hogy elcsesztem.
Nem szoktam káromkodni, de ez az a szint, amikor már nem tudok mást mondani, mint ami a valós, nálam a káromkodás a fokmérték. Felpillantok rá, amikor már érzem, hogy ha most nem engedem el, akkor hülyét csinálok magamból. Jobb kezem ujjaival óvatosan arcához érek, megérintem, megsimítom, és érezni őt, mosolyra késztet, a szívem hevesebben ver, és most nem összefacsarodik, hanem reménnyel telivé válik. Nem értem, mit hisz, hiszen a vesztes oldalon állunk.
- Mennem kell, nem szeretnék az állomáson éjszakázni.
Pipiskedve magasabbra kúszok, és ha engedi, adok egy puszit az arcára, vigyázva, hogy ne az ajkai közelébe tegyem ezt, majd finoman ellépek tőle, és zsebre dugva a kezeimet, felpillantok rá.
- Köszönöm. Tényleg. Beszélünk majd. Hamarosan.
Mindenképpen, és társai. Még fokozhatnám a dolgot, rengeteg szóval, de csak hülyévé tenném magam előttem még inkább, és nem nagyon hiszem, hogy kellene még fokoznom. Inkább csak még egyszer jól megnézem őt, mintha máris elkezdeném az elmémbe vésni minden vonását, és rávéve magam, hogy elszakadjak a tekintetétől, elindulok az állomás felé. Nem mintha ne maradnék, ha marasztalna, szóval azért annyira nem rohanok, de tudom, hogy nem szabad telhetetlennek lennem. Ha szeretné, maradok, de lehet, hogy jobb lenne most, ha nem. Örülök már ennek is, hogy legalább tudtunk egymás szemébe nézve beszélgetni. Nem kaphatok meg mindent, főleg, ha ennek nem tudok szívből örülni, és én örülök, mindennél jobban.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. december 19. 20:22 Ugrás a poszthoz

Renoválgatunk
Ruhám

A mai napra két választásom van, ami a programokat illeti. Bemegyek az egyetemre, és három órán át hallgatom Nico-t, akivel nem beszélhetek és nem mosolyoghatok meg nem csókolózhatok a tíz perces szünetben, majd elmegyek a cukrászkurzusra, ahol gyártok egy csomó sütit, amit aztán a délelőtt miatt bánatomban este, otthon magamba tömhetek, vagy eljövök és segítek rendbe hozni a pizzériát. Kérdés sem fér hozzá, hogy melyiket választom, természetes, hogy a pizzériát.
Mivel korábban ér be a vonatom, mint a kezdés, ezért elkanyarodom a Fehér család otthona felé, gyorsan veszek reggelit, kávét, megbeszélem a nagyszülőkkel, hogy beszélnünk kell Anna múltheti alakításáról, majd amikor már csak pár perc van vissza, besétálok a pizzázóba, és egy kicsit szíven üt, amit ott látok. Nem is tudom, hogy melyik szomorít el jobban, Barnabás vagy a hely állapota. De ma majd mind a kettőt kicsit összeszedjük. Viszont nem akarok én lenni a feltűnősködő meg a fontoskodó, az a családban se volt soha az én reszortom, szóval csak szépen beállok a kupacba, és meghallgatom a főnök utasításait, amikor pedig rám mosolyog, visszamosolygok rá. Ebben a történetben ő a legkevésbé hibáztatható, mégis ő kapta a legnagyobbat. Csak remélni merem, hogy ő legalább visszakapja Nico-t, elvégre a férfi értékes kincs barátnak is, szerelemnek is. Csak egy kis idő kell neki, én legalábbis ebben reménykedek. Az idő begyógyítja a sebeket. Nem biztos, hogy mindent és teljesen, de remélem, hogy az ó esetükben igen.
- Szia.
Köszönök rá csendesen, megsimítva a vállát, és két jól megpakolt bundáskenyeret nyújtok át neki, csodálatos, karácsonyi mintás csomagolásban.
- Pocsékul nézel ki. Tessék, neked vettem, egyél valami rendeset. Még meleg, majd utána dolgozol, szükséged lesz az energiára.
Még egy halvány mosolyt megejtek felé, nyomok egy puszit az arcára, majd ellépve tőle, hogy belevessem magam a munkába. Mostanában mindent csinálok, csak azért, hogy ne kelljen gondolkoznom, így az biztos, hogy részemről nincs lazsálás, épp csak ennyi kis plusz kört engedtem meg magamnak, de most már az ecset meg a festék a barátom.
Utoljára módosította:Emily Dorothea Fisher, 2019. december 19. 20:23
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Emily Dorothea Fisher összes RPG hozzászólása (105 darab)

Oldalak: « 1 2 3 [4] Fel