36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Emily Dorothea Fisher összes hozzászólása (212 darab)

Oldalak: « 1 2 3 4 [5] 6 7 8 » Le
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. április 28. 22:13 Ugrás a poszthoz

Éd(r)i Love

- Kettőnk közül ezt nem én szeretném jobban.
Állapítom meg elégedetten, mert bár eléggé rosszul tudok az ilyenekkel indítani, azért van, amikor elég jól is ki tudok jönni belőlük. És tudom, hogy most én nyertem.
- Egzotikus, Mr. Black. Az ön családja igencsak érdekes vágyakat táplál a szent arcú angyali nők iránt. Az egyik orosz, a másik francia. Sajnálom, hogy én ilyen unalmasra sikerültem.
Még a szemem is megforgatom kissé, hogy érezze, mennyire nagyon sajnálom. Annyira szemét, mert pontosan tudja, hogy mennyire bosszant a nő, és tényleg, engem senki soha, de ő valahogy nagyon. Az én családom nem kompatibilis az orosz angyalokkal. Sad story.
- Az a lényeg, hogy az én dolgaimra kielégítő megoldást találjon.
Nagyon komolyan és elszántan beszélek az ügyről, mintha tényleg komolyan is gondolnám.
- Hát akkor Adrian, bújjanak hozzád reszketve az őrangyalaid, én meg a ma esti táncikát majd egy kemény kötésű férfiembernek adom.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. április 28. 22:31 Ugrás a poszthoz

Éd(r)i Love

Imádom, amikor kihozom belőle ezt. Mind a ketten féltékenyek vagyunk, és éppen ezért tudom, hogy egyikünk se tenné meg azt, hogy ténylegesen megcsalja a másikat. Nem hiszem, hogy az orosz nő, vagy Várkonyi felérne nálunk a másikkal. Imádom, amikor véget szab a játéknak, mert tudom, hogy ilyenkor elindul benne az, amit igazán féltékenységnek lehet nevezni. Ajkaim cicamosolyra húzódnak, miközben szorosan érzem a testemnél a testét.
- A tiéd vagyok.
Nézek mélyen a mogyorószín szemekbe, ujjaim közé fogom a tálat, és kettőnk közé húzom, a villára felszúrva pár falatot, és ajkai felé tartom.
- Mindig is a tiéd voltam.
Ezt még sosem mondtam ki, de most már, hogy tudom, hogy mindvégig tudta, hogy évek óta tudja, hogy szeretem, már nem titkolom. Minek? Egy legilimentorral volt dolgom végig, én meg azt hittem, hogy a fiús ruhák elrejtik az érzéseimet is.
- Hát jó, ma neked táncolok.
Ahogy eddig és ezután is mindig. A villával eljátszva igazgatom a vacsoráját, majd újabb adagot szúrok fel, és tartom felé.
- Szombaton, eljönnél velem táncolni? Még mindig ott van a szekrényben az a vörös ruha, amit a bálon viseltem volna.
Mivel elment, nem mentem el, nem húztam fel, és a múltkor, ahogy a kezembe akadt, rájöttem, hogy szeretném viselni, ha csak egyszer is. Zavartan, elpirulva hajtom le a fejem, hogy inkább megint a salátára koncentrálok.
Utoljára módosította:Emily Dorothea Fisher, 2019. április 28. 22:32
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. június 8. 20:14 Ugrás a poszthoz

Miro  Love
Kinézetem

- Gergő, kérlek.
Erélyesen, de kedvesen szólok rá a világ és a mágustanoda éppen aktuálisan legrosszabb gyerekére. Komolyan mondom, hogy nem lenne, ki kellene találni ezt a kis mocskot. Az elmúlt két hétben mindent elkövetett, hogy kiborítson minden felnőttet. Egy kolléganőt még meg is ríkatott. Próbaidőn volt, és ment is, de velem feleslegesen szórakozik, elvégre Fisher vagyok, ha Valery-t túléltem, akkor képes vagyok egy középsős kiskölyköt is. Legalábbis nagyon remélem, mégis, örülök, hogy Miro ismét itt van.
- Minden rendben van otthon náluk?
Pillantok felé kérdőn, ahogy visszaülök a padra mellé. Ma már jó idő van, és éppen azt mérjük fel, hogy mennyire képesek a koruknak megfelelően viselkedni, milyen a csoportdinamika és az egyéni képességek érdekérvényesítése. Ez egy "csodálatos" új oktatási reform első állomása, és annyira nem vagyok az irányába lelkes, ami nyilván érthető. Nem szeretem a túl kockásított törvényeket, mert hiába mondják, hogy az egyéni érdekérvényesítés meg a képességek felszínre jutása, ha egy gyerek nem a megfelelő módon tehetséges, az már nem is jó nekik, és azért valljuk be, eleve a varázsvilágról beszélünk, nehéz lenne másabbnak lenni.
- Mrs. Westwood.
Eddig ez még nem mondtam neki, de most kipróbáltam, hogy hogyan hangzik, és tetszik, ösztönösen elmosolyodom a szép hangzáson, és azon, hogy milyen könnyedén Miro-hoz tudom passzintani ezt a nevet.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. június 8. 20:43 Ugrás a poszthoz

Miro Love

- Én is. Nem ilyen volt.
Eddig mindig olyan kiváló kiskölyök volt, aztán történt valami, és az egyik legerőszakosabb, legsunyibb kölyökké változott. Az anyja csendes, az apját nem nagyon láttam még, állítólag a munkája miatt sokat van távol. Nézem őt, és nem tudom, hova tenni, aztán a kérdésre kicsi elnevetem magam.
- Minden. Stagnálunk.
Nem is igazán tudom, hogy mit is vártam, vagy, hogy mi kellene, hogy ne ezt érezzem. Szeretem Adriant, szerelmet érzek iránta, ebben maximálisan biztos vagyok, hogy abban is, hogy képes vagyok vele akár öt emberöltőnyi időt is leélni, mégis, most valahogy minden túl nyugodt. Túl sokáig vártunk, sok maradt ki, aztán hirtelen lett minden, és olyan szinten, hogy a legtöbb nyúl tőlünk tanulhatná a technikát. Felnőttünk, ő most vizsgázik, orvos lesz, én tanár vagyok. Felelősségteljes emberek, felelősségteljes élete. Egyszerűen furcsa.
- Elköltöztem az előző albérletemből, nem volt szimpi, hogy a néni unokája folyton a szobámba próbált bejutni. Átköltöztem Sárközihez, nyugodtabb sokkal, és ez jó hatással van a tanulmányaimra.
Aminek nagyon örülök, mert a késői kamasz susmogós közeledése mindig felbosszantott, és nem tudtam úgy koncentrálni, mint szerettem volna, de most már jó. Most jókat alszok, kipihent vagyok, és nem a falu másik feléből sétálok be. Ideális.
- De ennyit rólam, te sokkal izgalmasabb vagy. Mindent el kell mesélned!
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. június 8. 21:23 Ugrás a poszthoz

Miro Love

- Két hete. Egyik napról a másikra lett ilyen. Először csak velünk felnőttekkel lett szemtelen, aztán kezdte el a társait piszkálni.
Nem tudom, hogy mi történt, de hiába kérdeztem bárkit, senkit sem értette, hogy mi a baj ezzel a kicsivel. Ha sok gyerek van az udvaron, akkor a nagyobbakat is, például az én harmadikosaimat is képes piszkálni.
- Olyasmi. Furcsa. Jó, azért nem mondom, hogy rossz, mert nem. Csak kicsit most úgy, megálltunk.
De jók vagyunk együtt, Istenem, de még milyen jók, és amikor ez szóba kerül, mindig arra a következtetésre jutok, hogy erre viszont mindenképpen megérte várni, mert tudom, hogy szeret, hogy boldog velem, hogy meg tudom adni neki azt amire vágyik. Ha nem így lenne, azt mondaná, nem működik velem, és vagy visszamenne Cole-hoz vagy elmenne máshoz, például az angyalához.
- Van egy nő. Aki nem tehet róla, mert nem tett ellenem semmit, de mégis olyan antipatikus nekem, hogy már kínosan érzem magam.
Mondjuk a nem tett semmit, annyira nem igaz, hiszen tett, az évnyitón taktikusan kivillantotta a vállait Adriannek, én pedig nem voltam túl boldog, amikor ezt végignéztem.
- Mintha nyomulni akarna. Fura volt. Nem nézett a szemembe soha.
Tudom, hogy nem könnyű a szemembe nézni, de még Adrian is képes rá, pedig neki aztán minden joga megvan rá, hogy inkább a melleimet bámulja, és mégsem teszi. Az elmékre, ahogy a srác megnyalja az ajkait a szoba ajtajában állva, kiráz a hideg.
- A fehérbe. A zöldet néztem először, de a fehér valahogy nagyon én vagyok. Igazán én.
Nagyon boldog vagyok ott, és örülök neki, hogy olyan helyre költözhettem, ahol nem zavar senkit, ha Adri ott van nálam, és ahol nem zavar meg senki minket
- Mindent.
Egyértelműen mindent szeretnék hallani, hiszen bejárta a világot, feleség, ráadásul egy olyan férfi mellett, akire éveket várt. Mi ez, ha nem csoda? Igazi csoda. Nézem, ahogy új életet lehel az eperbe, és sóhajtok egy aprót.
- Ilyenkor úgy irigykedem, olyan szép az elemi mágia.
Nekem meg a közepes varázslatok is kihívást jelentenek, de legalább kiválóan tudok unikornist az ujjamhoz ragasztani.
- Mindegyik, ne aggódj, uzsonnakor látszik, hogy mennyire megvannak. Ma kakaóscsiga lesz. Sose mossuk ki őket.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. június 8. 22:24 Ugrás a poszthoz

Miro Love

- Igen. Ő az, akinek soha nem láttuk az apját.
És talán ez így volt jól és talán a gyerek is jobban járna. Vagy nem tudom, tényleg nem tudom, hogy milyen ember. Néha, mikor itt ülök, és csak nézem őket, azon gondolkozom, vajon jó anya lennék-e és vajon Adrian jó apa lenne-e, és azon is, hogy mi ketten együtt jók lennénk-e. Sokszor gondolom azt, hogy igen. Persze van, amikor vagy benne vagy magamban meging a hitem, de valahogy abban sosem, hogy együtt jók lennénk, hogy boldog gyerekeink lennének. Persze nem most, de egy nap, túl az iskolákon, stabil jövedelemmel, és akkor, amikor már nem egymásnál alszunk, hanem együtt élünk. Adrian jó apa lenne, benne jobban hiszek, mint magamban, de tudom, hogy ő is elszánt, megerősítene. Néha csak szeretném látni a jövőt, hogy megnyugodjak, hogy ne érezzem azt, hogy mellettem elfecsérli az életét, hogy jó társa legyek, hogy tudjam, ez az egész út, amit megtettünk a mai napig, mind a kettőnknek megérte. Néha kétségbeesek, pedig nem kellene.
- Semerre. De ez szerintem az én hibám. Nem volt fokozatosság. Az első csók után azt mondtam neki, hogy nem akarok várni. Hogy semmire sem akarok várni, és talán máshogy kellett volna. De én akartam.
Mint egy tini, nem volt megállás. Első csók, első együttlét, mindent egyetlen éjjel alatt teljesítettem, nem játszottam az elérhetetlent, nem volt virág meg bonbon, nem éreztem szükségét, de sosem kérdeztem, és talán kellett volna előtte beszélnünk, hogy neki ez így jó volt-e. Ajkaimat beharapva figyelem tovább Gergőt, és Adrianre gondolok közben. Hasonlítanak, külsőre.
- Hm? Nem, nem rá. Rám. Vagyis, hát, a khm.
Jobb tenyeremmel körkörös mozdulatot teszek a mellkasom előtt, ezzel kifejezve, hogy merre is orientálódott anno a figyelem.
- És nem, nem volt közöttük semmi, alig ismerem, csak egyszerűen... zavar. Nem tudom miért. Engem eddig soha senki, és Miro, ez annyira kínos.
El se tudom mondani, hogy mennyire, mert tényleg kínban érzem magam miatta, hogy ennyire nem kedvelem a nőt, és nem tudom, hogy miért nem.
- Istenem, akkor tényleg mindent bepótoltatok. Fában? Rendesen kialakított volt, vagy egy csipkebody-val tetted otthonossá?
Kérdezem, mintha nem éppen látványosan utalnék arra, hogy jó volt a buli feléjük. Megpróbálom elképzelni a férjét, miközben fest, és értem, hogy miért mondja azt, hogy gyönyörű. A férfiak, ha valami különlegeset csinálnak, például zenélnek, festenek vagy szavalnak, gyönyörűekké válnak.
- Igen, úgyhogy remélem, hogy többet hoznak, mint amennyit kell, és akkor repetázhatunk is. Isteni az a csiga, de titkos a receptje. Leutánozhatatlan.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. június 9. 19:53 Ugrás a poszthoz

Miro Love

A kérdésére az ideálisnál hosszabban tartom bent a levegőmet, tekintetemet továbbra is Gergőn tartva. Számít vajon? Normális esetben számítania kellene, nem? Egy normális világban mondjuk. Az én világom, nos, az valószínűleg nem normális. Sőt, biztosra is mondhatjuk. Rosie egy klinikán fekszik hónapok óta, aminek az a célja, hogy ne haljon bele a kóros soványságba, amibe anyánk kényszerítette, Valery beleőrült abba a tudatba, hogy talán sosem ér majd Rosie nyomába, hogy talán sosem lesz olyan szép, olyan tökéletes. Én éhes voltam, talán már a születésem előtt is, és már az első pillanatban elítélt, mert nem vörösen láttam meg a napvilágot. Nekünk hármunknak talán jobb lett volna, ha csak apánk van, és Cole esetében ugyanez mondható el, mert ő bár nem anyánk fia, mégis számos alkalommal érte lelki és fizikai bántás is.
- Talán, csak bonyolult.
Bonyolult. Bármi lehet bonyolult. Egy nem kívánt terhesség, erőszak, egy önálló döntés, egy sikertelen kapcsolat. Bármi lehet bonyolult, a mai világban pedig ez halmozottan jelen van. Ha azt veszem, Adrian és én sem vagyunk unalmasak, mindig kiváló érzékkel nyúltam bele a dolgokba.
- Egy tizenhét éves, aki amint nagykorú lett, megpróbált a bugyidba jutni?
Kétkedő pillantással nézek Mirora, elhúzom a szám, és megrázom a fejem. Nem, egyáltalán nem volt jó élmény.
- Adriannek nem mondtam el, mert nem akarom, hogy baja essen, és nem a sráctól féltem, hanem a börtöntől.
Mert azért valljuk be, egy ex-MMA bajnoknak, akinek nagy önfegyelme van, egészen addig, van meg ez a szuperképessége, amíg a barátnője, akit szeret, azt nem mondja, hogy a srác gondolt egyet, és amikor aludt, bemászott mellé. Szörnyen kínos volt arra ébredni, hogy a keze a pólóm alatt matat. Nem kellene, ha ezt Adrian megtudná, mert tényleg megölné, és mivel Adrian legilimentor, ezért nem is gondolok erre az esetre, csak merüljön feledésbe.
- Ahh, igen. Tegnap vettem egy nagyon szépet. Fehér, és halványrózsaszín, olyan dekoltázzsal, hogy az már szinte illetlen. Évfordulóra ideális.
Legalábbis oda tervezem. De még pár hét.
Húzom el a számat bánatosan. Az ilyen dátumokat elméletileg a lányok tudják jobban, azonban én mégis elszámoltam magam. Valamiért azt hittem, hogy most leszünk majd fél évesek, de nem, csak a hónap vége felé. Borzalmas, hogy ennyire megállt most az idő, amikor megvan a tökéletes darab.
- Rántott marsszelet? Az mi?
Mármint, én imádom a mars csokit, függő vagyok, de el nem tudom képzelni, hogy a csomagból kivéve valaki még alkosson vele. Az úgy jó, meg kell enni. A kérdésére előbb felhúzom a szemöldökeimet, majd össze.
- Hogy... igen.
Elég sok mindent, de ez most mellékes, mert én azért eszek furcsa dolgokat össze, mert így szokta meg a szervezetem. Farkastörvények Fisheréknél. Remélem azóta felfedezte a padlóléc alatti kincsesbányámat.
- Miro? Ti, védekeztek?
Mert már nem először nyúl a hasához és mert olyan őrült dolgokat mond, hogy kirántana egy marsszeletet.  
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. július 14. 20:32 Ugrás a poszthoz

Éd(r)ikém  Pirul
Ruhácskám

- Oké. Mondjuk ha ilyet kérsz tőlem, legalább egy pólót húzhattál volna.
Mondom őszintén a saját sörömből egy kortyot lehúzva. Vasárnap van, se smink, se melltartó, holnap pedig csak negyedik órám van, szóval minden tökéletes. Nem szoktam sokat inni, mert én a kevéstől is elég könnyen belendülök.
- Szóval.
A pálcámat a kezembe véve, nyomok rá egy szerencsepuszit, végig Adrian szemébe nézve, majd felé fordítom.
- Oké, ez így nagyon furcsa érzés.
Sosem tettem még ilyet, de most mégis, rá szegezem a pálcám, a tekintetem elmélyítem az övében, és remélem hamarosan elmémet is az elméjében.
- Legilimens.
Mondom ki érthetően, és figyelek, tapogatózok.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. július 14. 20:58 Ugrás a poszthoz

Éd(r)ikém  Pirul

- Szegény, szegény Mr. Black.
Mosolyodom el játékosan, ahogy nézem őt, de nem ezért vagyunk most itt. Vagyis nem csak ezért. Szóval most, mint jó barátnő, segítek neki.
- Hogy pálcát fogok rád? Csodás életünk lesz együtt.
Én hosszú távra tervezek, de kicsit aggódom, hogy vannak, akik viszont arra fogadnak, hogy vajon hány nap, hét vagy hónap múlva un meg. Nem hinném, hogy így lesz, de ha mégis... nagyon kényelmetlenül érzem magam ettől.
- Furcsa. Mintha egy másik helyen lennék. Bizsereg a testem. Ez normális?

Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. július 14. 21:38 Ugrás a poszthoz

Éd(r)ike  Pirul

- Kiváló társ vagy, Adrian.
Nyugtatom meg, ahogy szépen lassan közelebb lépek a falhoz a fejében. Látom magam előtt a falat, felnézek, de nem látom a végét. Nincs semmi körülöttem, mintha valóban nem gondolna semmire.
- Eléggé sok mindenre.
Vallom be csendesen, olyan furcsa ez, mint egy bizalom játék. Egy kényes terület, elbukunk vagy megerősödünk.
- A kedvenc emlékedre rólam. A te szemszögedből.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. július 23. 19:46 Ugrás a poszthoz

Édes bátyus Love
Ruha

Itt állok. Óráknak tűnő percek óta, hallgatom, ahogy bent tétlenkedik. Hallom a felforró teavizet, elmosolyodom arra a változásra, amit az elmúlt kétszáz nap okozott. Kétszáz nap. Sok minden történt ez idő alatt, voltak jó és rossz napjaink.
A táskám szárát erősen markolom, érzem, ahogy görcsbe rándulnak már az ujjaim, izzad a tenyerem, és magamban fohászkodom, hogy ne vegye észre. Ma este ne. Ez ma az ő napja. Felforrt a teavíz, és ha nem kopogok be, azt hiszi, bajd van, kijön megnézni, hogy nem vagyok-e itt, és ha így történik, tudom, hogy elsírom magam. De nem fogok sírni. Ma este semmiképp.
Megrázva magam, határozom el magam, egy rakoncátlan tincset a fülem mögé tűrök, ahogy végül odalépek az ajtóhoz, és bekopogok, majd belépek. Nem udvariaskodom, tudom, hogy bent nem lesz semmi kompromittáló, hiszen vár engem, szóltam, hogy jövök. Egy nagy pakkal méghozzá. Olyan vagyok, mint egy vásári bazáros.
- Ne csukd be, van még!
Kiáltok vidáman a tortát magam elé emelve. Most még rejti a doboz, de hamarosan remélem, leleplezzük. Én sütöttem. Nem akartam erre a napra bolti tortát hozni. Szülinapokon jó, de most nagyon személytelennek éreztem volna. A tortán egyetlen mű cucc van, az az egyik gyerekkori fényképünk, amit nagyon szeretek. Egy gitárt próbálok megszólaltatni, ő pedig segít benne. A cselló másnap lett a szerelmem. Mosolyt villantok Colera, őszinte mosolyt, miközben kiszaladok az előtérbe, és behozom a lufikat. Eléggé giccsesek, mert ezek nem csak azok a nagy ezüst számok, hanem olyanok, amikben mindenféle apró labdák is vannak még. Az egyes rózsaszín, a két nulla pedig kék.
- Csak babazsúros boltban volt ekkora. Nem is értem, miért árulnak nullát, olyan szülinapja az embernek nincs is.
Felpillantok Colera, és az alsó ajkamat beharapva, zavartan pillantok rá.
- Túl sok, ugye?
Pedig, ha tudná még mennyi minden van! Ó igen, kicsit mindig sikerült túlzásba esnem.
Utoljára módosította:Emily Dorothea Fisher, 2019. július 28. 13:27
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. július 24. 19:52 Ugrás a poszthoz

Édes bátyus Love

- De, kellett!
Ne is mondjon olyat, hogy nem kellett, mert kellett. Gyönyörű eredményt ért el. És ilyen lesz a következő ötven és száz, és ötszáz is. Mindegyik egy gyönyörű eredmény lesz.
- Minden pillanatot úgy kell megélned, hogy győztes vagy, és nézd, győztes vagy.
Mutatok a lufikra, mielőtt megölelne. Mélyen szívom be az illatát, örülök, hogy Cole jól vagy, hogy jó az illata, hogy teát főz, hogy velem van, hogy él. Meghoztam egy nehéz döntést úgy másfél éve, aztán ő is meghozott egy nehéz döntést, amikor kizárt, és most itt vagyunk, túl megannyi nehéz döntésen. Nem volt könnyű egyik sem. Nem volt könnyű beszélni arról neki, hogy szerelmes vagyok Adrianbe, nem volt könnyű időt kérni tőle, nem volt könnyű elmondani, hogy még mindig szerelmes vagyok, azt sem, hogy együtt szeretnék vele lenni. Nem volt könnyű neki, hogy kizárt, nem voltak könnyűek az első találkozásaink, és amikor már minden a helyére került, én visszatértem a rajtvonalhoz: Szerelmes vagyok a fiúba, de nem én vagyok a megfelelő Fisher. Ma viszont, ma legalább ünnepelünk.
- Várj, előbb nézd ezt meg.
Kapom el a kezét, és húzom vidáman magam után a pulthoz, hogy kibonthassam a dobozt végre, csak reménykedni tudok benne, hogy nem nyomódott meg, és nem! Tökéletes!
- A tortát én sütöttem, de ezt az ostyanyomásos dolgot ezt úgy rendeltem, mert ilyet nem tudok.
Vagyis nyomtatott ostyát, de mindegy, nem számít most. Viszont remélem, örül neki, és miközben ő a tortát nézi, felé fordulok, és újra megölelem, mélyen belebújva a felsőtestbe, abba reménykedve, hogy állhatunk így hosszan. Kétszáz nap. Kétszáz napja küzd, és tudom, hogy ez egy nagyon nagy küzdelem a részéről, éppen ezért tisztelem az eddigieknél is jobban, már ha az egyáltalán lehetséges. Nem is jobban, csak még bővebben azt hiszem. Még egy pont, ahol tisztelem, a kitartása és a küzdőszelleme.
- Annyira örülök neked, Cole.
Nem tudom szavakba önteni, minden szó olyan felesleges és nem jó leíró. Bárcsak át tudnám neki adni az érzéseimet, bárcsak meg tudnám neki mutatni, hogy mennyire gyorsan ver a szívem, és mennyire szerencsésnek érzem magam, amiért ő a testvérem. Felpillantok rá, csillogó szemekkel, széles mosollyal, de nem engedem el, szorosan tartom. Mélyen a szemébe nézek.
- Te vagy a példaképem, Colton.
Utoljára módosította:Emily Dorothea Fisher, 2019. július 28. 13:28
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. július 24. 20:44 Ugrás a poszthoz

Édes bátyus Love

- Igen, én eszem meg a fejedet, te meg megeheted az enyémet. Mondjuk te jársz jobban.
Nekem nagyobb fejem volt, mint neki, sőt, nekem most is nagyobb fejem van. Oké, fogytam, de nem vagyok vékony, nem is leszek, és nem is akarok az lenni. Jelenleg tökéletesen jól érzem magam a bőrömben, és ez éppen elég. Nekem így jó, és én büszke vagyok arra a kiscsajra is, aki a képen van, mert vagány gyerek volt, bármennyire is nem voltak olyanok a körülmények. Az a kislány mind a kettőnknek példa lehet a mai napig, hiszen én magam sem tudom, hogy honnan gyűjtöttem össze annyi bátorságot.
- Ugyan.
Kedves meg aranyos? Ugyan, tényleg, én ilyen vagyok. Szeretem Cole-t, mindent megteszek érte, mindent megteszek vele, és szeretnék vele egy közös úton egymás mellett haladni. Szeretném, ha az az út végtelen hosszúságú lenne, és sosem maradnánk le egymástól, sosem kellene azon aggódnunk, hogy merre van a másik, mert elég lesz csak oldalra pillantanunk. Mosolyogva nézem őt, és örülök, igazán örülök, hogy valóban láthatom, hogy a szemembe néz, hogy ott vagyunk egymásnak. Olyan vagyok, mint amilyenek a lányok az apjukkal szoktak lenni, gyerekként is kicsit szerelmes voltam belé, nem, nem családon belüli erőszak értelemben, hanem, mint mikor a kislányoknak az apukájuk az első szerelmük, hozzá mennek majd feleségül. Én mindig Cole-hoz szerettem volna, és most is azt érzem, hogy ha egyedül is vagyok, sosem leszek igazán egyedül, mert ő velem lesz az úton.
- Felálltál Cole, mert volt egy célod, és elérted. Most kitűzhetsz egy újabb és egy újabb célt, láthatod, hogy a holnap sokkal szebb, mint a tegnap.
Én hiszem, hogy a holnap sokkal szebb, mint a tegnap, és rá is át szeretném ragasztani. Megsimogatom az arcát, majd ellépve tőle a bögrémért nyúlok.
- Igyunk teát, és meséld el, milyen volt a kétszázadik napod.
Nem akarom egész este a konyhapult mellett állva ölelgetni, szeretném ha beszélgetnénk is, ha megtudnám, hogy hogyan érzi magát, milyen volt, hogyan élte meg. Mindent tudni szeretnék.
- Olyan finom illatok vannak, farkaséhes vagyok.
Utoljára módosította:Emily Dorothea Fisher, 2019. július 28. 13:28
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. július 24. 21:51 Ugrás a poszthoz

Édes bátyus Love

- Szerintem hörcsög, de ők eléggé okos állatok.
Tényleg hörcsög, nincs ebben semmi bántó, kivéve, ha az anyám mondja, akkor van, de amúgy tényleg mindig olyan voltam, mint egy hörcsög, szóval nem igazán tűnik ez a kép másabbnak, és a hörcsögök kicsik, puhák és cukik, pont, mint én.
- Egy függő mindig függő marad, egy kövér lány sosem lesz igazán vékony, aki egyszer meleg volt meleg is marad, és az emberek imádják magukat skatulyába zárni, mert akkor nem kell azon gondolkozniuk, hogy mit csináljanak a világban a jelzőjük nélkül.
Még bólogatok is a nagy megmondásomra, mert nagyon érzem én ezt a dolgot, ó de még mennyire. Érzem a magam részéről is, érzem Adrian részéről is, mert persze, hogy amikor hazamentem, hosszú percekig álltam a tükör előtt meztelenül, és vizsgáltam azt, hogy mi változott, hogy miért nem volt jó, amit adtam, nyilván egy valaha kövér ember az alakjával kezd. És jöhetünk azzal, hogy nem voltam kövér, de én annak láttam magam a tükörben, csak nem tudtam olyan drasztikus lenni, mint Rosie. Megforgatom a szemem, és kicsit széttárom a karom.
- Attól még, hogy te örökre egy függő vagy, én örülhetek az elért eredményeidnek.
Nem akarok mindig arról beszélgetni, hogy ő egy függő, mert nem kell mindig kimondanunk, nyilván nem tervezek kirándulást egy opiátültetvényre és gyógyszer lopni se Cole-lal mennék. Inkább bosszúsan felkelek, és veszek magamnak egy adag salátát, hogy a kellő pillanatban tele tudjam tömni a számat vele.
- Reggel megpróbáltam futni, de még mindig nagyon fáj a térdem a múltheti esés miatt. A kislányokkal elterveztük, hogy a következő tanévben ellátogatunk egy állatfarmra, illetve mindenkinek kell gondolkoznia két új szabályon, ami szeretné, hogy jövőre meglegyen az osztályban. Délután aludtam egy nagyot, aztán most itt vagyok, hogy hajnalig beszélgessünk, de ha tovább bosszantasz, akkor tekerek egy cigit és elszívom az összes füvedet.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. július 27. 11:44 Ugrás a poszthoz

Édes bátyus Love

Mint akkor, most is elnevetem magam azon, hogy nem vagyok olyan szőrös, mint egy hörcsög. Ott a pont, mert valóban nem vagyok annyira szőrös, kivéve a hajam. Ember, szerintem senkinek nincs annyi haja, mint nekem. A fésülködés egy külön program, olyan, amire az ember felkészül, amit halogat, de aminek meg kell történnie. Van, hogy egy sorozat két részét is meg tudom nézni, miközben bontogatom a hajam. Nem panaszkodom, persze, inkább több, mint kevesebb. Csak azért ha már hörcsög, legalább valahol hozzam a papírformát. A kacagásom őszinte, mint gyerekként. Cole képes egy pillanat alatt feledtetni velem, hogy a jelenlegi életem egy szeletében, egy nagyon nagy szeletében mennyire szomorú vagyok. Nem akarok most ezzel a szelettel foglalkozni, és az ilyen megjegyzései pont azt váltják ki, amire vágyom, boldogságot. Ma van a kétszázadik nap, ma ünnepelünk, ma vidámak vagyunk.
- A hörcsögök olyan bénák, nem tudják mi a jó.
Pedig a hús, na az nagyon is jó. Rendben, elismerem, Adrian mellett odafigyeltem arra, hogy olyat egyek, amit mind a ketten meg tudunk enni, de amikor nem volt ott Adrian, akkor olyat ettem, amit mellette nem szerettem volna, mert nem szerettem volna azt éreztetni vele, hogy bezzeg én, bármit megehetek. Furcsa, de boldogabb ember voltam azoktól az ételektől, amikre miatta szoktam rá, és azt hiszem, a bűnözéseimet megtartom bűnözésnek, és nem változtatok az étrendemen. Viszont a hús, az szent és sérthetetlen, mindegy, hogy milyen állatból van. Kövezzetek meg, de imádom a húst.
- A tények azért vannak, hogy megdöntsék őket, de ha neked kényelmes ott, akkor rendben, én akkor is örülni és örömködni fogok.
Nem fog eltántorítani, és ami a legfontosabb, soha többet nem veszítjük el egymást. Nem mondom ki neki, hogy akkor is mellette leszek, ha megint visszacsúszik, mert ott leszek, de nem akarom, hogy azt érezze, azt üzenem neki, hogy király ez a kétszázas, de nyugodtan térj vissza ahhoz, aki kétszázegy napja voltál, mert akkor is itt leszek. Azt szeretném, ha a testvéremnek lenne jövője. Látva Rosie fejlődését, azt, hogy Ervin milyen jó hatással van rá, hogy mennyire emberivé vált, hogy mennyire képes már elfogadni magát, bár még mindig egy klinikán van, de küzd, szeretném, ha Cole is eljuthatna ide, hogy azt mondjam, túlél majd engem is. Szeretném, ha jó élete lenne, ha a sok trutyi után, boldog lenne, ha mind boldogok lennénk. Nem voltak jók az alapok, de lehet jó a folytatás.
- Kedves vagy, hogy gondolsz rám, de meg tudom oldani Cole, tényleg.
Tényleg meg tudom, hiszen nem először másznék ki, és ezt ő is tudja. Kijöttem abból a szarból is, amit saját magamnak generáltam azzal, hogy szerelmes lettem Adrianbe, hát kijövök bármi másból is, mert ki kell jönnöm. Nem vagyok a híve annak, hogy ülök a kupac alján és látványosan szenvedek, mert az életem egy rakás kaki. Keresek mást, amivel ki tudom űzni magamból a rosszat. Anno, a rúdtánc, mint sport volt, most a tanítás. Nagyon szeretek tanítani, és ha éppen lelki bánatom van - ó igen, helló my old friend -, akkor kétszer annyit fektetek bele a tanításba.
- Én is szerencsés vagyok, mert nem nagyon jó csapatot kaptam. Aranyosak. És már tudom, hogy jól csinálnám, ha egyszer úgy alakulna, hogy lesz gyerekem. Mondjuk nem tudom, hogy a fiúkkal is ennyire jól bánnék-e, de a lányokkal nagyon könnyen megvan az összhang.
Bár ez is biztos helyzetfüggő, hogy milyen lenne, ha fiam születne.Egyszer majd biztosan fog, nem tudom még, hogy kitől és hogyan, de lesz gyerekem, és akkor legyen fiú vagy lány, mindegy, de megkapja azt a törődést és szeretetet, ami egy rendes anyától megjár. A saját anyám sosem tántorított el attól, hogy saját gyerekem legyen. Pontosan tudom, hogy mit kell másként csinálnom.
- Szerintem vicces lenne. Sosem próbáltam még, biztos vicces hatással lenne rám. Majd egyszer.
Nem, tudom, hogy a mostani bennem lévő állapotban, nem tenne jót, és mivel nem is akarom lebuktatni magam, inkább csak nevetek, és tovább tömöm a majmot.
- Ez isteni lett, komolyan mondom.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. július 27. 19:42 Ugrás a poszthoz

Édes bátyus Love

Elnevetem magam, amikor azt mondja, hogy nem vagyok béna. Valóban nem vagyok, Cole? Én ezt nem hiszem. Ha nem lennék béna, nem lett volna a hasam tele vágásokkal, nem tűrtem volna Valery bántalmazását. Ha nem lettem volna béna, nem jártam volna fiú ruhákba, nem szégyelltem volna magam. Ha nem lettem volna béna, nem szeretek bele Adrianbe, nem kínozna ennyire az, hogy nem voltam elég jó neki. Mondaná a világ, hogy majd leszek másnak, de pont nem érdekel más. Bárcsak akkor sosem kaptam volna meg.
A fejem a támlának vetem, nézem a plafont behunyt szemmel, és csendesen elmélkedem ezen, az arcomon mosoly van, belül vérzik a szívem, és nagyon örülök neki, hogy Cole se nem gondolatolvasó, se nincsen semmiféle átérző képessége. Nem akarom, hogy tudja azt, ami bennem van, hogy mennyire béna is vagyok valójában. Minden, ami bennem van, saját magamnak is illúzióromboló. Erősebbnek és felnőttebbnek hittem magam ennél a hisztinél, ami a lelkemben van. Elnevetem magam, amikor a csoportokról beszél, és nem szégyellem, hogy nevetek ezen. Édes Cole, de komolyan.
- Szerinted, Cole, miért tanulok pszichológiát, miért tanítok önismeretet? Járok én eleget csoportokba. Ötszázkilencvenhárom napja megvan a csoporttagságom, ha gondolod, jövőhéten megünnepelhetjük a hatszázasomat.
De még mennyire, hogy járok. A külön töltött év alatt eljártam egy csoportba, eljárok most is, minden kedden és csütörtökön. Van pszichológusom, minden megvan ahhoz, hogy fel tudjam dolgozni a tényt, a bátyám függő. Mindent megtettem, és pont ezért tudom kezelni a helyzetet. Belőlem sokan nem néznek ki sok mindent, pedig megteszem ezeket a dolgokat, mindennek utánanéztem, mindent megkérdeztem. Már az iskola alatt is, kötelezően pszichológushoz jártam, mert apa ezt akarta.
- Nem várhatod el tőlem, hogy a függő léted megelőzze a tényt, hogy a bátyám vagy. Ha a saját hányásodba fetrengsz és egy tű áll ki a karodból, akkor is, elsődlegesen a bátyám leszel. Az voltál, és az leszel.
Végig a szemébe nézek, és nagyon remélem, hogy megtisztel azzal, hogy fenntartja a szemkontaktust, mert érzékeltetni akarom vele, hogy komolyan így is gondolom a dolgot.
- Nem akarom, hogy az emberek ez alapján ítéljenek meg. Én sem úgy mutatkozom be a világnak, hogy: "Helló, Millie vagyok, aki lefeküdt a bátyja expasijával, neked mi a hobbid?" Attól még, hogy tudok róla és elfogadom, nem kell, hogy ez határozzon meg. Nem tagadom, hogy függő voltál, függő vagy, illetve hogy baromságokat csináltál, attól még, hogy nem mondom ki, nem tagadom. De a világ nem csak fekete és fehér, Cole.
Nem tudok ennél nyomatékosabb lenni, nem tudom ennél szebben elmondani neki, hogy csak mert nem a "függő" az első jelző, amit rá használok, attól még nem hunyok szemet a történet felett. Volt egy időszaka, amikor gyenge volt, a drogok tették gyengévé, és nekem is volt egy időszakom, mert Adrian tett gyengévé. Úgy hatott rám, mint egy drog, mintha nem tudnék nélküle létezni. Én is számolom a napjaimat, a külön töltött napokat, én is jövök le a szerről, csak nekem nincs semmi, ami segítene, nincs szerváltás, és nem is tudom, hogy mikor fog ez az egész elmúlni. Hogy mikor lesz ennek vége. Egyelőre csak azt tudom, hogy eszméletlenül fáj a szívem, szinte hallom, ahogy minden vele kapcsolatos gondolatom után reped egyet. Szeretem, szerelmes vagyok belé, és így még rosszabb a helyzet, mert nem tudok, nem rá gondolni. Viszont képes vagyok nevetni, és ennek örülök, az arca, az őszinte arckifejezése pedig indokolttá teszi, hogy megint nevessek.
- Nem vagyok, és nem is hiszem, hogy mostanában leszek terhes, szóval emiatt ne aggódj.
Hozzátenném, hogy az alapfeltétel nem teljesül, mégpedig, hogy ahhoz férfi is kell, inkább csak elrötyögök magamban, miközben tovább tömöm a fejemet. Legalább kaja van, ez a lényeg, legyen valami boldogság is az életemben.
- Szeretek másokról gondoskodni.
Bólintok egyetértően, nézem, ahogy felkel, és elsétál az ablakhoz, ahogy kinyitja, és kifelé fújja a füstöt. Jobban van, határozottan jobban. Még most is látom a művészt benne, látom a megtört embert, de látom, hogy mennyire próbálkozik egyenesbe hozni az életét. Édes Cole, könyörgöm, sikerüljön. Semmi mást nem kívánok, csak, hogy boldog légy. És nem leszek szomorú akkor sem, ha ez Adriannel lesz, akkor sem, ha nem. Azt szeretném, hogy tapasztald meg, az élet mennyire csodálatos. Most nem kívánom, hogy cseréljünk életet, mert most te szenvednél jobban, és azt nem tudnám elviselni. Nem mondom ki, de titkon együtt gyógyulok majd veled. Te leszel a társam, aki átsegít ezen a mostani élethelyzeten. Miattad erős tudok lenni, miattad látom a színeket az életben. Azért, mert te élsz, és egyre élénkebbé válsz. A mosolyom az arcomról alakodat, élő lényedet látva levakarhatatlan. Benned van minden boldogságom, és te vagy az én örömöm. Beléd kapaszkodom, és te belém, együtt magasabbra jutunk majd.
- Arra gondoltam, hogy lehetne egy közös tetoválásunk. Te megterveznéd, és megkérhetnénk Dávidot, hogy csinálja meg. Valami, ami ránk emlékeztet, akármikor ránézünk.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. július 28. 10:40 Ugrás a poszthoz

Édes bátyám Love

A nagy csendre kinyitom a jobb szemem, és kicsit megemelve a fejem nézek rá Cole-ra. Szerintem jobban megdöbbent, mint amikor azt mondtam neki, hogy rúdtáncolok. Szegény Cole, tényleg hosszú volt az a külön töltött év. Tényleg nagyon hosszú, hiszen kicsit olyan ez az egész most, mintha újratanulna engem. Persze sok mindenben változtam, másabb lettem, de alapjaiban ott maradtam én, ott maradt Emily.
Egyre inkább érzem azt, hogy vissza kell térnem ahhoz, aki voltam, azt érzem, hogy megint szeretnék láthatatlan lenni, ugyanakkor szeretném, hogy lássanak. Kicsit most meg van borulva a lelki egyensúlyom, és szeretnék kilépni a világomból. Ha gazdag lennék, ami nyilvánvalóan nem vagyok, akkor egy szigetre mennék, egy évig csak a homokos parton sétálnék, vagy talán örökre. Innám a kókusztejet, élvezném a napfényt, és mondjuk együtt úsznék a delfinekkel. Megtalálnám a lelki békémet, azt a mindent, amit azt hittem, Adrian mellett megleltem. Pontosabban megleltem, de nem fogtam elég erősen, mert ahogy őt, úgy a békémet is elveszítettem.
- Igen, de attól még, hogy tudom, nem kell egyetértenem minden pontjával. És nem is értek egyet.
Nem vagyunk egyformák, nem lehet egyformának mondani az embereket, és mindenkire máshogy hat egy ilyen esemény. Én nem szeretem a korlátokat, érzékenyen érintenek eleve, most meg azt hiszem, csak még inkább. Legszívesebben lenyúznám a bőröm, kilépnék önmagamból, amiért annyira ostoba voltam, és annyira sokra tartottam magam, hogy azt hittem, elég leszek. Olyan ostoba voltam, mint mindenki egy kapcsolatban. Terveztem, jövőt építettem, és annyira elmerültem a vágyódásban, hogy észre se vettem, a másik kifelé tekinget. Hogy mennyire nem tudom, megadni neki, amire vágyik. Óhatatlanul is vizsgálom Cole-t. Mármint, pontosan tudom, hogy mi a különbség kettőnk között, a legalapvetőtől az egészen apróig tudom, de mégis vizsgálom őt, ahogy a fejem felemelve nézem, ahogy dohányzik. Akaratlanul is féltékenységet érzek, mert legyen bármi a jövőben, az egész valahogy miatta történt. Nem hibáztatom, sem őt, sem Adriant, talán magamat sem, bár ebben nem vagyok annyira biztos, de nem tudok nem féltékeny lenni, hiszen én még most is szerelmet érzek. Nem tudok kiábrándulni olyan könnyen, mint egyesek. Mielőtt még túl feltűnő lenne a nézésem, hunyom le a szemem ismét, és fektetem vissza a fejem a támlára.
- Én sem tudom.
Felelem teljesen őszintén, mert valóban nem tudom. Nekem annyit mondott, hogy ne csináljak hülyeséget, és nem tudom, hogy mire mondta, hiszen ha valami távol állt tőlem, az a hülyeség. Nem tudom, hogy miért feltételezte ezt rólam, nem kérdeztem rá, csak megígértem, hogy nem fogok. Talán aggódik. Az egyik gyereke azért fekszik egy klinikán, hogy ne haljon meg, mert kínozta magát éveken át, a másik gyereke azért jár mindenféle gyűlésekre, hogy tiszta maradjon, és ne halljon meg, és akkor itt van a harmadik gyereke, aki biztos, hogy szintén nem él normális életet, csak még nem jött rá, hogy hogyan.
- Ez akkor is tény, Cole.
Nem csinálhatunk úgy, mintha nem történt volna meg. Megtörtént, számtalanszor, és a szívem, a lelkem még mindig vágyik rá, hogy megtörténjen még számtalanszor. Az eszem tudja, hogy valószínűleg nem fog, de akkor is.
- A többi pasidnak inkább ne mutass be, mert olyan kisugárzásom van, mindet lecsapom a kezedről.
Egy csábos mosolyt és egy kacsintást is küldök felé, de inkább csak elnevetgélek. Hát ha így volna, apánk joggal mondhatná, hogy megkért, ne csináljak hülyeséget. Felkelve az üres tálat a pultra teszem, kell egy pár másodperc, amíg nem látja az arcomat. Mintha maszkot viselnék, és elcsúszott volna, úgy állok ott, hogy megigazítsam. Visszafordulva a pultot támasztom, úgy nézek rá.
- Nagybácsi lennél, nem keresztapa. Mondjuk nem hiszem, hogy egy boszorkány gyerekét olyan célszerű lenne megkeresztelni, de ez az egész gondolom függ majd attól is, hogy az apa milyen háttérrel rendelkezik. Kár, hogy nem lehet ilyen szinten a jövőbe nézni, hogy lássam a gyerekeimet, annyira érdekelne, hogy milyenek lesznek. Megnyugtatna. Nem is a hajszínük, vagy ilyesmi, csak, hogy minden rendben van-e. Hogy mondjuk jó apát találtam-e nekik, vagy, hogy feltör belőlem a feminista, és megoldom egyedül.
Szusszanva mosolyodom el, tudom, hogy nem kellene még, hogy foglalkoztasson a családalapítás, de most, hogy így magam maradtam, azt hiszem, elkezdett ketyegni a fülemben a biológiai órám. Csak azt hallom folyamatosan, hogy kattog, mint valami őrült. A múltkor még egy kis babaruhát is meg kellett vennem, mert olyan cukor volt, de gyorsan el is ajándékoztam, mielőtt még baj lesz belőle, és hülyeséget csinálok.
- Mellettem lennél, ha úgy döntenék, szeretnék gyereket?
Fogalmam sincs, honnan jött ez most így hirtelen, de azt hiszem, egyedül mégiscsak félnék ebbe belevágni, viszont, ha Cole mellettem lenne, azt hiszem, nem félnék egy kicsit sem. Tudom, hogy elméletileg meg tudom oldani a dolgot, de az elmélet, gyakorlatilag jó lenne, ha biztosra mehetnék. Ha mellettem lenne a testvérem.  Elmosolyodom arra, hogy úgy érzi, mindenkinek jobb, aki körülöttem van. Annyira szeretném, ha ez igaz volna, ha tényleg így lenne. Szeretnék valami jót hátrahagyni a világban.
- Tényleg? Ez csodálatos! Annyira szeretem a képeidet, már nagyon várom, hogy láthassam az új kiállításodat.
Teljesen felvillanyoz mindig. Sosem lesek bele előre, mert egyben szeretem látni azt a bizonyos összképet, amit az adott kiállítás üzenni szeretne. Mindig imádom az első benyomást, amit a képeitől kapok, akkor is, ha az nagyon szomorú, és akkor is, ha lélekölő. Vágyom ezekre a benyomásokra, mert utána nagyon sokat tudok gondolkozni, ami kifejezetten jó.
- Egy volt eridonos. Nagyon szép tetoválásokat csinál. Nézd.
Közelebb lépve hozzá, kibújok a pántokból, és a ruhámat lehúzom egészen a csípőmig. Cole a testvérem, nem nagyon zavar, hogy egyetlen melltartóban állok előtt, a lényeg úgyis a hasamon van. A korábban rejtegetett hegeket nem láthatja, ha minden jól megy, sosem derülnek ki, hiszen Adrian eltüntette őket. de a tetoválást meghagytam. Halvány, fehér tetoválás, ami egy lótuszvirágot ábrázol. Korábban színes volt, de már nem indokolt, hogy eltakarjon, viszont ez a fehér tetoválás, ez valami gyönyörű, nem akartam eltüntetni.
- Szerintem nagyon szépen dolgozik.
És nem volt rossz egyáltalán, pedig ez nem egy fél perces művelet volt, és még mindig hiszem, hogy nagyon megérte. Elgondolkozva simítok végig a sebein, hiába hegedtek be, ott vannak. Lehajolva apró csókot nyomok rájuk.
- Vagy meg is kérhetsz valakit, hogy tüntesse el. Tudom, hogy nem akarsz Adriannel találkozni, de megkérheted mondjuk Willt, vagy Cath-et. Valakit, akiben megbízol.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. július 28. 15:36 Ugrás a poszthoz

Édes bátyus Love

- Én nem, lefoglalom magam.
Vonom meg a vállam teljesen természetesen, aztán egy pillanatra megállok, és szusszanok egyet, végiggondolva, hogy mit is mondtam.
- Nem úgy értettem. Annak nem örülök, hogy emiatt járok el, de ez nem veled kezdődött, hanem...Valery-vel.
Nem nézek a szemébe, amikor kimondom a húgunk nevét, és ennek nagyon jó oka van. Bár már nem látszik egyetlen vágás sem, amit ejtett rajtam, az élmény, az emlékeke bennem vannak. A tény, hogy nem a félelem, hanem az élvezet tükröződött a tekintetemben, akárhányszor a sarokba szorított, hogy örömmel vállaltam be Cole helyett rengeteg sebet, nem olyan dolgok, amik az embert büszkeséggel töltik el. Viszont ezzel kezdődött az egész, miatta jártam el először egy anonim csoportba, utána jött Rosie, majd Cole. Mindannyian hozzátettek valamit a maradáshoz és a csoporttagságaim bővüléséhez.
Vállat vonok arra, hogy nem tudja elviselni Adrian jelenlétét egy beszélgetésben. Akkor én mit érezzek? Itt ülök, és próbálok normálisan kommunikálni, de ehhez az is hozzátartozik, hogy Adrian az életem része, vagy legalábbis pár nappal ezelőttig az volt, olyan értelemben, ahogy egykor neki, és bár nem mondta ki, de biztos vagyok benne, hogy Cole miatt lett vége, mert rajta nem tud túllépni.
Mégis, mikor a szemembe néz, van benne valami, amiben nagyon sok minden benne van. Leginkább az, hogy ha még egy alkalommal az ő felségterületére lépek, akkor nem lesz hajlandó visszafogadni, akkor nem fogja túltenni magát, ahogy igazából most sem tette. És hirtelen csak az az egyetlen gondolat kerül kimondásra a fejemben, ami pár napja már bennem van: Hiba volt visszajönni.
Hiba volt. Ellenkeznem kellett volna, halasztani egy fél évet, elmenni máshova, dolgozni, cserediáknak lenni. Bármit megtehettem volna, de nem lett volna szabad visszajönnöm, nem lett volna szabad visszatérnem. Vagy csak ide, ebbe az egyetlen házba, és nem a Bagolykőbe, nem Bogolyfalvára. Csak ide, csak, hogy Cole-t lássam. Lehorgasztom a fejem, ahogy elfordítja a tekintetét, de, amikor kérdez, felnézek, és megrázom a fejem.
- Nem működött. Én...
Mit is mondhatnék, ami leírná a helyzetet? Hogyan is fogalmazhatnám meg ezt jól? Hogyan a legérthetőbben? Végül csak elmosolyodom, halványan, és megvonom a vállam, mintha nem számítana, pedig számít, Istenem, de még mennyire, hogy számít.
- Én nem te vagyok, Cole.
Ez volt a legnagyobb probléma, biztos vagyok benne. Csak mert Fisher vagyok, nem tudom megadni azt, amire Adrian vágyik. Én nem titkoltam őt sosem, kimondtam, hogy a páromként tekintek rá, terveztem, és sosem tekintettem másra. Talán ez volt a baj, hogy nem úgy bántam vele, talán más. Az égiek sem értik talán, hogy mi.
- Köszönöm.
Pillantok rá hálásan, mert rendben, most egy kicsit aggódom, hogy mi lesz akkor, ha ennyi volt az én nagy párkapcsolatos életem, de megnyugtató, hogy nem feltétlen kell egyedül léteznem, ha arról van szó, mert Cole mellettem van. Biztos vicces lenne, ha mi ketten együtt nevelnénk gyereket. Persze ez nem most lesz, majd a tanulmányaim végén, amikor már dolgozom, amikor meg tudom teremteni a babának az anyagi biztonságot. Szeretnék anya lenni, és nem tagadom, hogy Adriantől szerettem volna ezt, vele szerettem volna családot alapítani, de az élet nem mindig azt adja, amit kitalálsz.
- Nem baj, ha nem lesz. szerintem furcsa is lenne, ha az volna. Te, ahogy pillangókat festesz... merész.
Kuncogok, ahogy hozzám ér, ahogy megsimítja a tetoválást. Igen, szép munka, szép alkotás, Dávid nagyon érti a dolgát, és mindig gyönyörű, amit alkot. Szeretem a munkásságát. Elpirulok arra, amit Cole mond, a jellemzésre, amit rólam mond. Hogy szépnek lát és határozottnak. Igazán örülök.
- Szépek, kicsit elnagyzolt pár helyen, de gondolom a drámai hatás kedvéért alakult így.
Egész közel hajolva pillantok végig rajtuk, és csak, ahogy kiegyenesedem, húzom vissza a ruhámat. Megigazítom, majd felpillantva rá, elmosolyodom.
- Jó gondolat. Viszont én eszek még, mert tényleg éhes vagyok.
Vagy, csak végre megkönnyebbültem, hogy kimondottá vált a tény, hogy megszabadultam a titoktól, ami eddig bennem volt. Ellibbenek a pult felé, és nem vagyok rest, szép nagy adagot szedek ki.
- Te nem ennél? Tök bunkónak érzem magam, hogy itt egyedül tömöm a majmot.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. július 28. 17:59 Ugrás a poszthoz

Édes bátyus Love

Összehúzom egy kicsit a szemöldökömet, nem szeretem, ha valaki káromkodik. Néha én is szoktam persze, kicsúszik, mert mondjuk annyira ideges vagyok, de sosem a lételemem a káromkodás. És ami azt illeti, amikor káromkodok, akkor szörnyen zavarban is vagyok, és nagyon kellemetlenül érzem magam, amiért ez megtörténik. A gyerekek előtt viszont soha, ott nagyon figyelek, hogy miként kommunikálok velük.
- Persze, én, jól vagyok.
Zavaromban a szám belső felét harapdálom, olyan nehéz elmondani, hogy mit is jelent ez. Én nem éreztem magam soha annyira rosszul, mint talán kellett volna, azért, amit Valery csinált. Azt sokkal jobban sajnálom, hogy az anyánk olyan, amilyen, látva Rosie-t és Valery-t, és tudva, hogy Sydney bármilyen lehet, hiszen nála van. Cole-t is bántotta. Ezt az egyet nem tűröm el egyikőjüktől sem igazán, hogy bántsák Cole-t. A bátyám a mindenem, nála jobban nem szerettem soha senkit, és nem tudtam elviselni, hogy neki ártanak. Hiszen ő egy csodálatos ember.
Állom a tekintetét, meghatottan nézek rá, amikor azt mondja, hogy nem haragszik rám, hogy sosem haragudott. Nem éreztem ezt. Nem feltétlenül mondanám, hogy haragot érzett irántam, talán inkább csalódottságot, vagy árulást. Nagyon féltem, hogy árulónak tart azért, amiért beleszerettem Adrianbe, vagy azért, mert együtt voltunk. Elmosolyodom, amikor azt mondja, hogy elfogadja, hogy Adrian az életem része, és magamban fohászkodom azért, hogy valóban így legyen, hogy Adriant még az életem részének mondhassam. Én tényleg nem haragszom rá, és szeretném, ha ő ezt megértené, és elhinné nekem. Nézzen belém akármilyen mélyen. DE nem akarok egy üres asztal mellé ülni a tanáriban, nem akarom, hogy ne ebédeljünk együtt, vagy, hogy ne beszélgessünk. Hogy ne hallhassam a hangját. Korábban is szerettem őt, ő tudta, és képesek voltunk békésen egymás mellett élni. Képesek voltunk barátok lenni. Szeretnék még most a barátja lenni. Amikor azt mondja, "együtt vagyunk", mégis megremegnek kicsit az ajkaim, bár előbb mondta volna el ezt, hogy nem haragszik, hogy elfogad minket, talán akkor... nem, akkor is így alakult volna, de akkor nem pont most mondaná, amikor a témára a legérzékenyebb vagyok. Megígértem, hogy ma nem mondok erről semmit, mégsem tudtam nem kimondani, hogy mindaz, amit mond, már nem érvényes.
- Ne haragudj, nem akarom elrontani a kétszázadikat. Mesélhetnél inkább a tetoválásaid jelentéséről. Például Jézusról, Mr. Éljen az ateizmus Fisher!  
Tényleg nem akartam, és félek, hogy mégis sikerült. Inkább próbálom lefoglalni magam, és próbálok valami mást csinálni. Tortázzunk, nézzünk meg egy béna filmet, bármit, csak ne legyünk szomorúak. És akkor megölel, megadja nekem azt az ölelést, amit akkor és ott a szobámban reméltem, amikor azt vágytam csak, hogy ne nevessen, hanem azt mondja, nem lesz semmi baj, hogy megoldjuk. Hozzábújok, és még mindig erősen győzködöm magam arról, hogy ez nem egy olyan este, ahol sírni kell, ez nem arról szól most. A kérdésére nem felelek, nem tudok felelni, mert nem tudom, hogy hogyan is érzem magam. Hálás vagyok, amiért nem úgy viselkedik, mint akkor, hálás, amiért ölel, amiért mellettem áll, amiért nem azt mondja, hogy ő megmondta, hogy ez hiba lesz. Hülye voltam? Talán. De azt nem bánom, hogy ilyen sokáig Adrian mellett lehettem, mert boldog voltam, igazán. Csak azt sajnálom, hogy ő nem így érezte, és reménykedek abban, hogy nem az elejétől, hanem csak a végén nem, hogy nem szenvedett mellettem.
- Oké.
Felelem végül csendesen, és a konyhába lépve, terveim szerint, mint a kettőnknek merítek, azonban csak nézem a salátát, és nem megy a mozdulat. Ellépek a pulttól, mielőtt összekönnyezem a salátát, és a szám elé kapva a kezem, nézem a homályos képet. Nem vagyok jól. Nem tudom megjátszani magam, nem tudom azt mondani, hogy minden jó, ahogy van. Nem jó. Nem tesz boldoggá. Nem gondolkozom, csak cselekszem. Ellépve a pulttól, Cole-hoz szaladok, és szorosan hozzábújva már nem is titkolom, hogy mennyire szomorú vagyok.
~ Csak ne beszéljünk, csak engedd meg, hogy sírjak egy kicsit. Csak ölelj meg újra Cole, kérlek.~
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. július 28. 20:05 Ugrás a poszthoz

Édes bátyus Love

Zokogok. Nem tudok nem sírni, nem tudok nem könnyeket ejteni. Fáj, minden egyes gondolat, minden egyes mozdulat. Napokkal ezelőtt történt, de amikor Cole azt mondta, nem haragszik, akkor értettem meg igazán, hogy mi is történt velem. Elvesztettem a szerelmem. Éppen abban a pillanatban, amikor a bátyám azt mondta, azt üzente, hogy képes lenne megbékélni a helyzettel, amikor az egyetlen félelmem is szertefoszlott, akkor érkezett meg az agyamba is az, amit a szívem már tudott, vége. Igazán vége.
Cole bőrébe vájom a körmeimet, hiába a tökéletes lakk, egy pillanat alatt képes vagyok tönkretenni, és most is ez történik. Soha életemben nem sírtam még ennyire hevesen, pedig annyi minden miatt sírhatnék, és én Adrian miatt teszem. Ő a legnagyobb veszteségem, ő az első igazán nagy veszteségem. A szívem hevesen ver, minden egyes lüktetésével egy darab leszakad beőle, hogy lejjebb induljon meg, és a fényessége megfakuljon, feketévé válik a gyász miatt. Érzem, ahogy hullanak a darabjai.
Mégis, ahogy sírok, ahogy a feszültség, ami napok óta bennem van, a könnyeim által távozik, felszabadítja a lelkem, mintha megtisztulna, mintha minden, ami rárakódott volna, feloldódna, és eltűnne. Mintha kisírnám magamból a sok fájdalmat, ami nem mertem megpiszkálni, mert nem akartam, hogy valóság legyen. Nem akartam kimondani még magamnak sem, csak ignoráltam a problémát, mintha azzal megszűnt volna létezni. Pedig nem szűnt meg, a probléma igenis létezik.
Az agyam nem kattog most, nem keres alternatívákat, amikkel lefoglalhatja magát. Ostromol, az összes emlékünkkel, ostromol mindennel, amit Adriannel éltem meg. Amikor a kanapén csak ültünk egymás mellett, egymás kezét fogva, némán, amikor az ebédlőben mellettem ült, és elpirultam, mert a combja az enyémhez ért, amikor az erdőben pálcát szegeztem rá, amikor felpillantottam, és azért éreztem, hogy otthon vagyok, mert a kastély ablakából ő nézett rám, amikor az unikornis az ujjamhoz ragadt, és ő leszedte, de el is tette, mint szuvenírt, amikor élvezettel nézte, hogy féltékeny vagyok az évnyitón. Minden csókunk, minden ébredésünk, minden ölelésünk egyszerre rohamoz meg.
Szorosabban bújok Cole meztelen felsőtestéhez, nem akarom, hogy lássa az arcom, ahogy a sírástól egyre gusztustalanabbá válok. Annyira hálás vagyok, hogy nem húzta vissza a pólóját, hogy tisztán hallhatom a szíve dobbanását, hogy érezhetem a meleg bőrét. Érzem, ahogy fázom, ahogy a sok sírástól egyre jobban remeg a testem, ahogy szépen lassan, kihűlök. Talán nem normális? Nem tudom, sosem éreztem még ennyire furcsát. Zsong az agyam, fáj a testem, mintha egész nap futottam volna.
- Kérlek, ne bántsd őt. Kérlek.
Tudom, hogy bántani akarja, tudom, hogy azt hiszi, az a megoldás, hogy bántsa, de nem az. Szeretném, ha elfognának a könnyeim, hogy tudjak beszélni, a lélegzésem szakadozik, a gombóc a torkomban még nem oldódott fel, még mindig van, ami ki akar jönni belőlem. Hideg kezeimmel még jobban ölelem őt, és közben magamban fohászkodok, hogy ki tudjam mondani.
- Adrian... bát...bátor volt, mert ki.... kimerte mondani... Nem hazudott... Ne...Ne bántsd.
Nem akarom, hogy bántsa, tudom, hogy Adriannek is rosszul esik, hiszem, hogy nem boldog ettől. És tudom, hogy nem hitte, akkor és ott egyáltalán nem hitte, hogy egyetlen válasza elég lesz, hogy rájöjjek, nem teszem boldoggá. Egyetlen emlékkép elég volt.
- Ne haragudj.
Fogalmam sincs, hogy miért kérek bocsánatot, hiszen azt mondta, nem haragszik rám, de én haragszom magamra, amiért így történt, nagyon haragszom, és gyűlölöm magam ezért. Azért, hogy most ennyire elszúrtam mindent. Tényleg elrontottam mindent.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. július 29. 11:39 Ugrás a poszthoz

Shay
Kinézet

Ennyire hihetetlenül béna és szerencsétlen is csak én lehetek. Már régen el kellett volna indulnom, erre tessék! A pálcámat szerintem otthon hagytam, nem mintha meg merném kockáztatni, hogy varázsolok ilyen idegállapotban, de azért lehet, hogy most jól jönne, ha nálam lenne. Jó kicsit túldramatizálom a dolgot, mert három órám van még a kezdésig, csak úgy terveztem, hogy még gyakorolok egy keveset, de hát ennek most lehet, hogy fuccs.
Vérző jobb kezem - mert, hogy sikeresen és nem tudom, hogyan, de egy papírvágó késsel végighasítottam a jobb tenyeremet - kitartva oldalra, másik kezemmel a ruhámat felfogva szánkázok végig a hálistennek üres folyosón, miközben, természetesen, magamat szidom, amiért ennyi eszem van. Ráért volna az a levél később is.
- Basszus, basszus.
A levegő, miközben haladok, eléggé csípi a hosszú és mély vágást, és csak abban reménykedem, hogy a karomon is lefolyó vér, nem érintkezik a ruhámmal. Berobbanok a gyengélkedőre, ahol ketten alszanak, nem is lepődök meg rajtuk, ma dolgozatot kellett volna írniuk, de most nem is foglalkozom velük, csak továbbsuhanok az orvosi szoba felé.
- Will! Will! Will! Ments meg!
És bumm, bent vagyok. Will sehol, a kezemből még mindig ömlik a vér, az arcomon látható idegesség, és Shayleen, aki biztos nagyon érdekesnek találhat így. Nekünk valahogy sosem sikerül normális körülmények között találkozni. A ruhám leeresztem, az arcomból kisöpröm a hajam, csak méltóságteljesen, ugyebár, de a hangom elárulja, hogy kétségbe vagyok esve, mert olyan cérnavékony lesz, hogy a "sziát" csak suttogom.
- Will?  
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. július 29. 14:14 Ugrás a poszthoz

Shay

Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék. Leginkább azt szeretném, hogy visszajövök később, vagy, hogy ne fáradjon, nem olyan vészes, de helyette csak állok ott, mint egy szerencsétlen, esélyiben, és remélem, hogy ez az egész nem velem történik. Pedig de. Éppen velem. Csak nézem, őt, engedelmeskedem neki, és kérdés nélkül ülök le. Valamit mondanom kellene neki, de mit? Meg leginkább mivel, mert egy hang sem jön ki a torkomon, csak nézem őt, elnyílt ajkakkal, ahogy gyönyörűen, légiesen és otthonosan mozog. Rosie jut róla eszembe, nem, most nem az anorexia miatt, hanem azért, mert ő is ennyire gyönyörűen tudott szinte lebegni a föld felett. Annyira szépen és kecsesen járnak, annyira bennük van a tökéletesség. Megbabonázva nézem, és csak egy pillanattal később reagálok a fájdalomra, ahogy kicsit összébb rándulnak az ujjaim. Más a fájdalomküszöböm, mint másoknak, és ez látszik is. Párszor játszottam meg fájdalmat, de nem az én terepem.
- Nem hittem volna, hogy egy levélvágó kés ennyire brutális tud lenni.
Eszemben sem volt megölni magam, vagy ilyesmi, csak el akartam olvasni, hogy mit írt az egyetem. Bevallom, titokban abban reménykedtem, hogy azért írnak, hogy tudassák, korrigálták a tévedésüket, és várnak Madridban vagy Lengyelországban, hogy ott folytassam tovább a gyakorlatom. Hogy mi van benne, azt nem tudom, mert, ahogy elvágtam a kezem, elkezdtem ide sietni.
- Ez nagyon kedves tőled.
Mosolyodom el kedvesen, mert tényleg, annyi oka lenne utálni, mert valahol én is hibás vagyok az egész történetben. Mást kellett volna mondanom, vagy nem kellett volna ennyire részletesnek lennem. Talán. Elég lett volna annyit mondanom, hogy a bátyám révén találkoztunk. Csak ennyit. Ez is igaz lett volna, néha nem kellene annyit beszélnem.
- Én is sajnálom, de már elsőre is hülyeség volt éppen Adrianbe beleszeretnem, nem értem, mit hittem, másodikra miért hittem, hogy más lesz.
Mert valljuk be, hittem, terveztem, álmodoztam. Magamban akaratlanul is jövőt építettem, és talán éppen ez vezetett ahhoz, hogy összeomlottam, amikor kiderült, hogy már nem vagyunk együtt. A jelek végig ott voltak... végig. De nem akartam látni, nem akartam egy pillanatig sem látni, hogy baj van.
- De ha téged nem zavar, szívesen beszélgetnék még veled, nagyon élveztem.
Jó a végét nem, de az eleje határozottan jó volt. Remélem, hogy nem utasít el, bár ha megteszi, azt is megértem. Adrian a testvére, és nem hiszem, hogy mi most emiatt rosszban leszünk, vagyis, nagyon reménykedem benne, hogy nem leszünk rosszba, mert én tényleg nem haragszom rá, és nagyon szeretem, mint embert, még ha ezt sokan nem is értik meg. De ők meg nem érdekelnek. Óvatosan Shayleen keze után nyúlok, és ha engedi, akkor megsimítom.
- Jobban vagy? Nagyon aggódtam érted, és sajnálom, hogy nem tudtam segíteni.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. július 29. 17:02 Ugrás a poszthoz

Shay

- Én... én nem nagyon... szóval én nem nagyon tudok varázsolni.
Nagyon régen nem esett erről szó, és úgy meg is feledkezik róla az ember, hacsak nem derül ki, hogy a másik fél, nagyon kedvesen felajánlja, hogy segít, de nem tud mihez nyúlni. Márpedig én nem nagyon tudok mihez nyúlni.
- Az alapok mennek, de most nagyon sok volt a vér, és megijedtem, pedig nem vagyok ám ijedős, csak lesz este az előkészítőben egy koncert, ahol a gyerekekkel lépünk fel, és nagyon megijedtem, hogy ki kell hagynom.
Ahogy egy szusszra kimondom, még a szívem is hevesebben kezd el dobogni. Ó, de még mennyire, hogy megijedtem. Sosem akarnám kihagyni. Imádok csellózni, minden egyes nap olyan szorgalommal gyakorolok, mintha az életem múlna rajta. A cselló az én egyetlen, örök szerelmem.
- Ugyan, az elcseszettségről van fogalmam, én maga vagyok az elcseszettség.
Nevetem el magam, mert tényleg így van, kérdezze csak meg anyámat. Órákig tudná ecsetelni, hogy miért is kellett megszülnie. Mert olyan hosszan vajúdott, mert én már akkor is megnehezítettem az életét, vagy megkeserítettem? Igen, azt hiszem ezt a szót szokta használni. Farfekvéses, húsos babaként születtem, fekete szemmel és barna hajjal, vége volt a dalnak. Viszont én vele ellenben tudok ezen nevetni, és hiszek benne, hogy a rossz dolgok igazából olyanok, mint a mumusok, ha kinevetjük őket, nem tudnak legyőzni minket. Minden egyes szavával, amit rólam mond, szélesedik a mosolyom, és nagyon jó érzés, nagyon meleg érzés járja át a testem, a szívem és a lelkem. Shayleen igazán aranyos.
- Azt mondják, a fiúk mindig úgy választanak párt, hogy az hasonlít az édesanyjukra. De szerintem Adrian úgy választott, hogy a nővérét látta bennem. Szerintem igazából a távolságból adódó hiányérzetét enyhítettem.
Mert Shayleen hasonlóan gondolkozik, mint én. Katicabogarak vagyunk. És mivel Shay egy idei nem volt itt, úgy vélem, Adrian amint meglátott, egyfajta hiányérzet csökkentőnek használt. Nem mondom, hogy szándékosan, egyáltalán nem. De mivel ismer, tudja, hogy milyen vagyok, engem tartott erre a legalkalmasabbnak, és még ha szomorú is lett a vége, büszke és boldog vagyok, én lettem az, akit erre a feladatra alkalmasnak talált. Ez azért nagyon nagy szó. Ha ilyen szintű bizalom kialakul, hiszen gyakorlatilag a kezembe adta a szívét, és én vigyáztam rá, amíg a nővére vissza nem jött.
- Mindannyiunkat. Csak akkor vagy szép, ha vékony vagy, és vörös a hajad. Én sosem voltam vékony, igazából anya csak megtűrt. De nem zavart, én nem is szerettem volna más lenni, mint aki lettem. Rosie, a nővérem viszont mindig is gyönyörű volt, már kisbabaként is. Olyan szépen járt mindig, mint te, olyan kecsesen. Nagyon sok fiú rajongott érte. És a húgom, Valery is ilyen szép, csak neki nem igazán jó a lelke. De nem az ő hibája így nevelték.
Nem hibáztatom Valery-t, amiért ilyen lett. Gyerekként mind nagyon befolyásolhatóak vagyunk, és természetes, hogy ki akarta vívni azt a szeretetet, amit anya kezdetben csak Rosie-nak adott meg.
- Rosie most egy klinikán fekszik, hogy megtanuljon egészségesen élni. Szerencsés, mert van egy fiú, aki nagyon szereti, és mellette van. Én nagyon remélem, hogy össze fogja tudni szedni magát, és megoldódik minden. A múltkor már nagyon szépen nézett ki.
Nagyon örülök neki, hogy így alakul, mert tényleg látom a változást, látom azt, hogy mennyire küzd önmagával és a démonjaival annak érdekében, hogy tényleg változás álljon be az életébe, és ez motivál engem is arra, hogy ne süppedjek le az aktuális bánatomba. Amúgy se szeretek szomorú lenni, próbálok mindenben pozitívumot keresni.
- Rosszul fogalmaztam. Igazából mivel senki se tudta, hogy ott van, nem is tudtak neki enni adni, de aztán szerencsére benyitottam, és megoldódott. Apa nagyon jól főz, én is tőle tanultam mindent.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. július 30. 14:42 Ugrás a poszthoz

Édes bátyám Love

- Utálom ezt a szót.
Jelzem neki csendesen, nem mintha ne tudná. Igyekszem, vagyis nem akarom megtenni, csak hidd azt, hogy erőlködöm. Nem szeretem, ha valaki azt mondja, igyekszik, de próbálom minél kevesebb alkalommal kijavítani az embereket, meg próbálok minél kevesebb agyérgörcsöt kapni attól a ténytől, hogy valaki egyáltalán nem próbálkozik. És nem, ez nem olyan dolog, amivel rosszat feltételeznék Cole-ról vagy bárkiről, pusztán csak olyan sok negatív tapasztalatom volt ezzel a szóval, hogy nem szeretem.
Adriant viszont szeretem. Nagyon szeretem, és most nem csak a nyálas értelemben gondolt szeretetre kell gondolni, ami miatt sírok, hanem szeretem őt, mint embert. Szeretem, mint gondolkodót. Szeretem, mint küzdőt. Szeretem a lénye kellemes és kellemetlen vonásait is. Őszinte szeretettel viseltetek iránta, és pont ezért nem szeretném, hogy bántsa, hogy bármilyen baja legyen. Hozott egy döntést, ahogy én is hoztam, mikor újra találkoztunk. Nem ígért a világ garantált happy end-et. Szerettem volna, hogy az legyen, nyilván, hiszen nem úgy vágsz bele egy kapcsolatba, hogy az bukás lesz úgyis. Nem igaz? Viszont én nem tudok haragudni, talán genetikailag kimaradt belőlem, mint a vörös haj, meg a nádszál alkat. De nem bánom egyiket sem. Én Emily vagyok, és amikor a tükörbe nézek, magamat látom.
- Ez jobban hangzik.
Mosolyodom el. A könnyeim még mindig folynak, de már nem sírok. Viszont tudom magamról, hogy gusztustalanul nézek ki, hogy egyszerűen undorító vagyok jelenleg, és nem akarok éppen ezért felnézni Cole-ra sem. Csak maradjunk így, örökre. Olyan jó, hogy ringat, hogy érzem őt, érzem a bátyám szeretetét. És éppen ezért érzem a bűntudatot is, amiért az volt az első gondolatom, hogy hiba volt idejönni, hogy hiba volt visszatérni ebbe a világba, hogy a saját - amúgy tökéletes - világomat feladtam, ezért. Hogy Cole kétségbeesetten öleljen magához, miközben én egy fiú miatt zokogok, aki lényegében éppen miatta hagyott el. Nem lett kimondva, de tudom, hogy így van, hogy ezért nem működött.
- Fáradt vagyok, lehet inkább aludnunk kellene.
Tényleg elrontottam a bulit. Se nosztalgizázás, se tortázás, csak az, hogy mennyire szánalmas vagyok, és mennyire könnyen össze tudok omlani egyetlen pillanat alatt. Mert ennyi volt, egyetlen pillanat. Cole kedves volt, elfogadta a kapcsolatunkat, és akkor összeomlott minden, mert nincs olyan már, hogy kapcsolatunk. Ez az egyetlen mondat összedöntötte a kártyavárat.
- Nagyon jól csinálod, Cole.
Bújok hozzá szorosabban, de remélem, hogy nem okozok neki fájdalmat. A szemeim még mindig lehunyva, csak élvezem azt a kis burkot, amit az ölelése és a ringatása jelent nekem. Egy kis szigetnyi béke, más nem is kell.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. július 30. 15:17 Ugrás a poszthoz

Édes bátyus Love

- Magunknak.
Mosolyog a hangom. Hallottam a többit is, de ami igazán számít, az ez az egyetlen szó. Magunknak. Mert mi, történjen bármi, bármikor és bárhol, mi testvérek vagyunk, nem fél testvérek, hanem olyan igazi, örökké összetartó testvérek, akik akkor is itt vannak egymásnak, ha a világellenük van. Mi együtt vagyunk erősek, egymás nélkül nem tudnánk ennyire kitartani, ennyire jól kezelni a dolgokat. Ő meg én. Mi vagyunk azok, akik közösen alakítjuk a sorsunkat. Régebben is mondtam, már, és most is tartom, hogy egy kicsit szerelmes vagyok Cole-ba. Nem úgy, mint Adrianbe, hanem máshogy. A kapcsolatunkba, a bátorságunkba, abba, akik egymás mellett lettünk. Egy kicsit szerelem ez, olyan, ami nem tud elmúlni, ami nem hamis.
- Ne, kérlek erről ne. Ebben nincs több. Ez ennyi volt.
Megmakacsolom magam, a szemem, a szívem. Nem sírok és nem vérzek amiért Adrian elhagyott. Nem akarok szomorú lenni, nem akarok szenvedni. Nem veszítettem el őt, nem drámázok. Adrian a barátom elsődlegesen. Adrian olyan, mintha lenne még egy testvérem. Régebben is ezzel nyugtattam magam, most is ezzel nyugtatom. Egy kicsit más volt, egy kicsit, néhány hónapig a szerelmem volt. De attól még, hogy már nem a szerelmem, a barátom. Egymás mellett ülünk a tanáriban, és csak ő képes kiolvasni azt a kacifántos írásképet, ahogy Cath ír. Szépen ír, csak nekem kacifántos, neki meg a tanársegédje. Szükségem van rá, hogy ki tudjam olvasni, amit leírt, és szükségem van rá, mert a szívem egy szeletét évekkel ezelőtt neki adtam, és csak úgy tud a szívem dobogni, ha minden része megvan.
- Örülök, hogy meghallgattál.
Tényleg, hiszen most hallgatott, nem nevetett ki, nem nevetett rajtam, a helyzeten, hanem figyelt, észrevette a rejtett utalást, és felelt nekem. Igazán figyelt rám, és ez különbözteti meg a mostani helyzetet a korábbitól.
- Muszáj megmosnom az arcom, mert nagyon csúnya lettem.
Neki se ártana a mellkasát lemosnia, mert azt is összekentem egészen.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. július 31. 16:43 Ugrás a poszthoz

Shay

Elmosolyodom azon, ahogy azt mondja: nem normális. Hallaná csak Cole-t, hogy ő miket mond. Az biztos, hogy ott mindenki, a legsüketebb ember is elhalna teljesen. Mert Cole nem kíméli az anyámat, és valljuk be, azoknak van igaza, akik így tesznek, én csak nem szeretem a negatív gondolatokat és érzéseket. Anyát bánthatnám sok minden miatt, de úgy tekintek rá, mint egy beteg emberre, aki nem fogadja el a segítséget. Mert ő egy beteg ember. Beteg gondolatokkal.
- Köszönöm.
Mosolyodom el szívből, mert tényleg nagyon jól esik az, amit mond. Tényleg örülök, hogy van, aki így lát engem, és tény, hogy én nem tudok ilyen pozitív lenni velem szemben. Én - mint mindenki, aki magát igazán vizsgálja -, elsősorban a negatívumokat látom magamban. Naiv vagyok, gyenge mágiájú, túlságosan ragaszkodó. Kicsit olyannak hathatok néha, mint aki magára vállalta a világ összes fájdalmát, pedig erről szó sincs.
- Véleményem szerint az embert nagyon sok minden alakítja. Egyrészt nyilván ott vannak a magában hordozott, bekódolt és öröklött személyiségjegyek, azonban életesemények, helyzetek és személyek olyan szinten tudják formálni, hogy néha már rá sem ismerünk a másikra. Nem hiszem, hogy te felelnél ezért egyedül, hiszen Cole, Sárki, én, a mi kezünk ugyanúgy benne volt ebben. És összességében, ha megnézzük, Adrian egy jó ember.
Mindig jó embernek gondoltam, most is annak gondolom. A mi történetünkben a váratlan siker és a belátható bukás is benne volt. Az egész annyira két lábon állt, mint egy ember. Kibillent az egyensúlyából, és a gyengébbik láb miatt földre kényszerült. Jelenleg a mi kapcsolatunk volt a gyengébbik láb, ami megrogyott. Ez ilyen. De attól még egy pillanatig sem tartottam őt másabb embernek, mint amilyennek megismertem. Véleményem szerint pedig az, akivé Adrian vált, egy jó embert mutat.
- Nagyon törődő, humoros, figyelmes és rettenetesen jól szórakozik azon, ha zavarba hozhat. Nagyon sokszor éreztem magam kínosan, de tudtam nevetni, mert megtanított rá, hogy ne görcsösen lássam az életet. Ha vádolni szeretnéd magad, nyugodtan, de ne azzal, hogy rossz emberré vált miattad. Sokkal inkább nézd azt, hogy mennyire figyelmes, mennyire szenvedélyesen küzdő, alázatos és nagy teherbírású lett. Ő egész biztosan meg fogja állni a helyét a világban.
Nem szeretném, ha tovább vádolná magát. A betegsége olyan, amivel sokan nem tudtak megküzdeni, a nővérem is hullámzik, de ő kijött. Sosem lesz persze teljesen egészséges, mint ahogy Cole-ról se mondhatjuk el, hogy nem függő már, de erős és dolgozik azon, hogy jobb hellyé tegye a világot, hiszen az egyik legszebb hivatást választotta és gyógyít.
- Igen, örülök, hogy egy ilyen kitartó fiú van mellette.
Őszintén és nagyon. Szerencsés, és féltem, hogy nem lesz meg az a pont, aki fontosabb, aki miatt majd azt mondja Rosie, valóban normális, amit csinál. De végül meglett, és többet nem is kívánhatok. Vagyis de, azt, hogy maradjanak meg így, ahogy most vannak, ennyire magabiztosan ebben a kapcsolatban.
- Örömmel tettem, és hidd el, hogy ő nem haragszik rád. A világon mindennél jobban szeret, ezt tudom, láttam rajta, hogy mennyire aggódott azért, hogy elveszít majd, hogy mennyire félt. Felismertem a reakcióit, mert korábban láttam Cole-nál. És tudom, hogy ő is mindennél jobban szeret engem. Szerencsések vagyunk, mert ennyire szeretnek minket, és mi is, hogy van két ilyen fiú az életünkben, akiket ennyire nagyon szeretünk.
Észrevétlen nyúlok Shay keze után, és ha nem húzódik el, megsimogatom, bátorítóan megszorítom.
- Nem haragszik, az életemre esküszöm neked.
Mosolyogva pillantok le magunk közé, majd fel, és végül a lányra vissza, nevetve megrázva a fejem.
- Látod, se a föld nem nyílt meg, se az ég, hogy elvigyenek, tehát igazam van.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. augusztus 4. 09:47 Ugrás a poszthoz

Adri
Ruhácska

Próbálom kibogarászni a szavakat, hogy legalább egy megfelelőt összekaparjak a lánynak. Aranyos és értelmes, ezzel nincs is baj, de élőszóban is olyan nagyon nehezen jutunk el a végcélig, mint írásban. Háromszor annyit körmöl le, mint a többiek, és mégis, pont annyit mond vele. Nem tud szelektálni, és nem tudom, hogy tizenkilenc éves embert meg lehet-e még tanítani erre. Nem vagyok benne biztos, hogy igen. Kipipálom a választ, mert végül is, benne van a lényeg, majd felpillantok a nyíló ajtóra, és a belebegő ételre. Reggeliznem kellett volna, mielőtt bejövök, de olyan meleg volt reggel, hogy a teámat sem ittam meg.
- Szia, Adri.
Most találkozunk először azóta az eset óta, amit nevezhetünk úgy, hogy szakítottunk. Most először látom, és sóhajtva figyelem őt, ahogy elhelyezkedik, ahogy pakol. Hogy ne bámuljam nagyon feltűnően, ne keressek akaratlanul is jeleket, inkább a hajammal foglalatoskodom. Melege van a nyakamnak, úgy vagy fél perce, így felfogva a tincseket, laza kontyot képezek a fejem tetején, a csuklómon biztonsági okokból tartott hajgumival pedig rögzítem, miközben kérdez.
- Colenak?
Igen, időnyerés, mert hát mi más lehetne ez, nincs nekem olyan sok bátyám, hogy azonosítani kelljen. Nem mondom, hogy semmit, nyilván okkal kérdezte, én pedig felelek:
- Hogy nem működött kettőnk között, nem ugyanott tartunk az életben, a vágyainkban. Hogy nagyon szeretlek, mint embert, jó ember vagy, és őszinte voltál velem, nem ringattál hamis nyugalomba.
A kezeimet leeresztve nézem, ahogy mosolyog, és ezt szerettem volna, hogy legyen közöttünk továbbra is barátság, hiszen mi barátok voltunk mindig is.
- Hogy ne bántson.
A pilláim megremegnek ahogy ezt kimondom, és a torkomba gombóc keletkezik, amit nehezen, de legyűrök.
- Bántott?
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. augusztus 4. 11:29 Ugrás a poszthoz

Adri

-Tudom.
Nem, ez így nem pontos, a fejem kicsit lehajtom, eligazgatom a ruhát a combomnál, csak utána nézek fel megint rá.
- Azt tudom, hogy én nem tudtam megadni neked azt, amire szükséged van.
Ez így a pontos. Nyilván, mivel szakítottunk, mint minden ember, én is próbáltam megtalálni a miérteket. Hogy miért szakított velem, hogy mi volt az, ami elromlott, és tekintve, hogy előtte a testvéremhez fűzték igazán mély érzelmek, úgy véltem, ez lehet a kulcs. Én nem vagyok olyan, mint Cole, soha nem is leszek. Hasonlítunk, de nem tudok olyan lenni, mint ő. Én nem tudok úgy viselkedni, nem tudok olyan lenni. És mivel kettőnk között elég sok különbség van, már csak alapból is, nyilván erre a következtetésre jutottam.
Alsó ajkaimat megnyalva pillantok fel rá, nézem őt egy hosszú percig. Kérdezek, fejben, de nem kapok tőle választ, az arca se rezdül, tudom, hogy nincs a fejemben, hogy ki kell mondanom, amit gondolok, amit érzek. Sejtem, hogy Shay miatt, az akkor történtek miatt van. Vajon már ott is vége volt, csak nem vettem észre? Utána még volt pár jó napunk, de lényegében napokkal később bekövetkezett a búcsú. Nem hallgatja a gondolataimat, pedig annyival könnyebb minden, amikor azokra reflektál.
- Ha nem bántott, sem szóban, sem fizikailag, akkor miért kérdezted, hogy mit mondtam neki?
Nem vagyok buta. Naiv igen, ezt elismerem, hiszen minden embert feltételek nélkül jónak látok először, de attól még, hogy nem szívesen látom meg a negatív érzéseket, tudom, hogy mikor kérdez valaki valamit. Tudom, hogy történt valami.
- Haragszol rám?
Minden joga megvan, hiszen beszéltem rólunk másnak, pedig ez a mi dolgunk, de Cole pont akkor... szusszanok egyet, a fejem hátradöntöm, egy pillanatig nézem a plafont, majd visszafordulok Adrian felé. Olyan szépen néz, hogy az szinte darabokra töri a lelkem.
- Cole azt mondta nem haragszik, hogy megérti és elfogadja, hogy együtt vagyunk. Nem akartam elmondani neki, de amikor ezt mondta, nem tudtam, csak megköszönni és mosolyogni, amikor már késő volt.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. augusztus 4. 13:51 Ugrás a poszthoz

Adri

Nézem őt. Tekintete a tekintetemben. Tekintetem a tekintetében. Régebben, amikor még csak fel-felfedeztem a tényt, hogy szerelmes vagyok belé, nagyon sokszor kerültem a pillantását, mert zavarba jöttem tőle, a szép szemektől, az átható pillantásától. Most is szerelmes vagyok belé, most is elpirulok, ha ennyire mélyen néz a szemembe, érzem, ahogy a kislányos izgalom egy pillanat alatt lesöpör a lábamról. De már tudok a szemébe nézni, már nem zavar, ha az izgalom, a zavar, a vágy kiül az arcomra. Őszinte, nyílt érzéseim vannak, és hálás vagyok, amiért már nem kell titkolnom őket. Amikor tudja, és amiért tiszteli az érzéseimet. Nem érdekel, hogy mit mond Cole Adrianről, sem azt, hogy Adrian Cole-ról, a saját tudásomra támaszkodom, a saját tapasztalásaim alapján hozok ítéletet velük szemben, és egyikük sem tud befolyásolni. Adrian tisztel engem. Tisztel, mint barát a barátját. Tisztel, mint férfi a nőt. Tisztel, mint társ a társát. Attól még, hogy már nem vagyunk egy pár, nem szűnt meg a tisztelet egymás iránt, és tudom, hogy nem fog haragudni rám, csak mert még nem múltak el az érzéseim.
- Örülök, hogy kielégítő voltam a számodra.
Felelek őszintén, de ahogy kimondom, már tudom, hogy ez nagyon rosszul hangzik így, és nagyon félreérthető, és hála Merlinnek, hogy ilyen korán csak ketten vagyunk itt. A szemeimet lehunyva rázkódok a visszafolytott nevetéstől, kezem a szám elé kapva.
- Hú, de szerencsés, hogy nem irodalmi nyelvet oktatok.
Lenne baj azt hiszem, és a sok tiniterhességet visszavezethetnénk arra, hogy ennyire kétértelműen tudok fogalmazni. A fonásaimat rendezve keresem meg újra a tekintetét, a szemem mosolyog, ahogy a szám is.
- Nem hibáztatom magam, ha te sem hibáztatod magad.
Ez nem az ő hibája, és ezzel tökéletesen tisztában vagyok. Eszemben sem volt hibáztatni őt, egyetlen pillanatig sem. Hazudhatott volna nekem ott kint, mutathatott volna másik emléket, mondhatta volna, hogy csak viccel, de nem tette, őszinte volt velem.
- Nem fogom.
Rázom meg a fejem aprót, mert eszemben sincs. Nem mondom, ha Adrian szét lenne verve, akkor nyilván az első utam Cole-hoz vezetne, hogy mégis mit művelt, és akkor nem lennék kedves. De nincs baja, láthatóan jól van, talán lelkileg bántotta a testvérem. Ennek sem örülök, de egyik sem szent, és pont elég sérelem van mind a kettejüknél.
- Megkérdeztem tőle, hogy mellettem állna-e a jövőben, ha úgy döntenék, hogy gyereket akarok, mert mostanában gondolkoztam ezen, hogy néhány év múlva, lehetne, és akkor mondta, hogy elfogadja a tényt, hogy az életem része vagy, hogy fontos vagy nekem.
Azt hittem, nehezebb lesz erről beszélni, hogy nehezebb lesz vele beszélgetni, de nem az, és ennek nagyon örülök. Viszont, ahogy így beszélek, eszembe jut még valami.
- Ugye, attól még, hogy nem vagyunk együtt, az életem része maradsz?
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. augusztus 12. 10:59 Ugrás a poszthoz

Shay

- Kiadtad a feszültséget.
Velem nem küönnyű tudom, mert nem tudok haragudni, rosszat feltételezni a másikról. Nem látom, és sosem láttam sem Shay-t sem mást rossz embernek. Tudom, hogy pont azért, mert nem látom a rossz dolgokat igazán rossznak, bosszantó vagyok. Amit más bűntudatnak él meg, én jellemfejlesztésnek. Azt hiszem, tényleg nagyon bosszantó lehetek. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy Adrian nem maradt mellettem. Talán senki sem fog, mert hiányzik belőlem az, ami a másik felet arra motiválja, hogy velem maradon. Én pedig ezért nem tudok haragudni. Akkor is, ha Adrian azt mondja, nem az én hibám, mégis magamban látom a okokat azért, amiért nem sikerült. Tudom, életem első szerelme, első kapcsolata, első csókja és első mindene volt az, ami Adriannel volt, és nem lenne szabad ennyire leírnom magam, de most, odabenn eléggé mélyen vagyok. Az első szakítást szerintem mindenki így éli meg.
- Ha beleszoksz egy szerepbe, nagyon nehéz kijönni belőle, de szerintem már vannak részeredményei. Tudom, hogy ez nem sok, de már valami. Viszont azzal, hogy ennyire odafigyelt rád, az élet minden területén nagyon türelmessé vált. Szerintem, ha szabad egy ilyen meglátással élnem, te vagy a legjobb példa arra, hogy ki lehet törni. Nem ismertelek, de beszélgettünk rólad, a nővérem miatt pedig tudom, hogy mit is jelent a betegséged. Ahhoz képest, amit vártam, amire felkészültem, egy teljesen másik ember lépett be a konyhába azon a reggelen.
Ehhez pedig tartom is magam. Shayleen tökéletes példakép Adriannek, és tudom, hogy Adrian alkalmas a változásra, hiszen a személyisége a megismerkedésünk óta is nagyon sokat változott, formálódott. Részben Cole miatt, részben Sárközi miatt, és tényleg szeretném hinni, hogy ahogy ő hatással volt rám, úgy én is hatással leszek rá. Elmosolyodok azon, ahogy elpirul, nagyon jól áll neki, én meg nem vagyok érzelmileg nulla, tudom, hogy ez mit jelent.
- Szerelmes vagy.
Felelem vidáman, és nagyon örülök neki. A szerelem motiváció, tudom, hiszen én is mindent megtettem, hogy a szerelmem büszke legyen rám, hogy lásson engem, hogy észrevegyen. Mindent megtettem érte, és pont ugyanígy néztem ki, amikor szóba került Adrian, sőt, azt hiszem, még most is van belőle valami az arcomon, a szemeimben, a szívemben, de nem bánom, nem fogom meghazdtolni magam. Sokkal előbb szerelmes voltam mint, hogy összejöttünk, és sokkal tovább az leszek, azt hiszem. Majd elmúlik egy nap, nem aggódom.
- Mindenképpen barátok maradunk, hiszen azok voltunk előtte is, és a kapcsolatunk alatt is. Nem tudom, hogy ő szerelmes volt-e belém valaha, de szeretném hinni, hogy igen, és azt is, hogy ha egyszer majd szóba kerül ez az időszak, boldogan tud róla nyilatkozni.
Én most is és ezután is szeretettel és boldogan nyilatkozom Adrianről. Boldog vagyok, hogy ő volt nekem az első, és tudom, hogy azt szerettem volna, hogy az utolsó is ő legyen, hogy örökre boldogok legyünk együtt, de nem minden történik úgy, ahogy az ember kitalálja, nekem pedig meg kell értenem, hogy a szívem egy darabja örökre az ő nevét viseli.
- Szeretnék a barátod maradni, nagyon örülnék neki. Köszönöm, Shayleen.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Emily Dorothea Fisher összes hozzászólása (212 darab)

Oldalak: « 1 2 3 4 [5] 6 7 8 » Fel