- Hé - emelem meg állánál a fejét, hogy ismét rám nézzem, tekintetemet az övébe fúrhassam. - Nem is kell - meglepődve fogadom heves ölelését, de olyan melegséggel tölti meg szívemet, hogy majdnem megint elsírom magam. Mélyen beszívom illatát, így szorítom magamhoz én is. Van testvérem, aki él. Mondhatom, hogy nem vagyok egyke, mert megkaptam azt a húgot, akit soha nem szabadott volna. Meg sem érdemlem. Olyan tiszta a lelke, olyan ártatlan az egész lénye. Mit lát, aki ránk néz? Egy agyonvert barmot és egy lányt, akire erősebben ránézel és kettétörik.
- Itt leszek a kastélyban - suttogom ismét. Nem próbálkozom meg a hangosabb beszéddel, félő, hogy az előttem lévő kép szertefoszlik, ha hangosabban beszélek. Illúzió lenne tényleg? Démonaim már ennyire hatalmukba kerítették az agyam? Kegyetlen játék lenne, ám bármit kinézek belőlük. Szívem összeszorul a gondolatra, arcomat grimasz torzítja el, hogy ő tényleg csak egy hallucináció lenne? Nem! Érzem illatát, érintését, könnyeit, hangjának rezgését, minden rezdülését.
- Bármikor jöhetsz, és én is me... - hirtelen állok meg a mondat közepén. Nem folytatom, elharapom annak végét inkább, mindketten tudjuk, hogyha kimondom már meg is szegném. Nem megyek hozzá. Hazudhatnék neki már az első együtt töltött esténken? Nincs jogom hozzá, hogy megtegyem. Hogy egyáltalán akármit ígérjek neki.
- Tényleg mennem kell, Lorin - kelek fel lassan, húzva őt is magammal. - És neked is menned kell. Nehogy megfázz - óvatosan megsimogatom arcát. Lágyan magamhoz húzom, hosszasan megcsókolom homlokát. Nem tudom meddig lehetünk így, de ha tehetném örökre így maradnék vele. A nyomástól megfájdul felrepedt ajkam, a megalvadt vér alatt húzódik a seb, fáj, de az istenért sem engedném el. Még egy kicsit...
Nehezen lépek el tőle, majd kikerülve indulok el táskám felé. Felkapom azt, és hátra nézek. Szélesen elmosolyodom.

Frank Arie Martin
Niamey + Cortez

Nem tudnám megmondani, hogy mi vitt rá arra az igen lényegre törő levélre, de megírtam és szépen el is küldtem a címzettnek. Nagyon régen használtam úgy isten igazából az elemeimet és kíváncsi vagyok, hogy mennyire mennek jelenleg. Hamarosan szintet lépek, és az első szint nevetve sikerült, hiába a bukások. A második szint nehezebb volt már, de a harmadik lesz az igazán szívás, és nem árt egy kicsit felkészülni rá.
14:05, f*szán elkéstem. Komótosan lépek ki az iskola kapuján, már ott fütyülök egy hatalmasat, Cortez a lábamnál szaladgál, mint egy jól nevelt kiskutya. Tudja, hogy nem véletlen van nálam két szatyor, mintha annyira megérdemelné, hogy etessem és ne magának vadásszon rágcsálókat. Rágyújtok és a Rét széle felé indulok el, hogy Niamey-nek kedveskedve egy fára tudjon ülni. Nem véletlen esett a választásom az új srácra. Ő az egyetlen a környéken, akinek legalább egy eleme megegyezik az enyémmel. Eszterházy eltűnt a színről, jött Frank, aki biza aeromágus, mint kiderült nemrég. Kapva kaptam az alkalmon és elküldtem neki szűkszavú levelemet, vele legalább valamit tudok gyakorolni. Hogy önző vagyok-e? Nagyon is. Kihasználom? De még mennyire! Azonban azt is nézzük, hogy neki is előnyére válik a dolog, nem csak nekem, relatíve még én segítek neki. Nincs mit!
Hallom Niamey szárnycsapását, a rét szélén megállok. Előre pillantva látom meg az alakot, aki valami kis állatot etet. Mutatok Niamey-nek egy kört mutatóujjammal, így ő már tudja mi a teendő. Tesz egy kört a rét felett, így ha Frank követi a tekintetével a madarat, észrevehet engem. Intek neki, hogy jöjjön, és kezdjük el, mert semmi nem lesz belőlünk. Niamey felül a fára, Cortez pedig a lábam mellé, miközben én kényelmesen neki dőlök Niamey jelenlegi trónjának. Mélyet szippantok cigarettámból. Ez nagyon jó lesz.

Frank Arie Martin
Niamey + Cortez

Kifújom a füstöt, csak után rázom meg a felém tartott kezet. Fél szemem Cortezen tartom, mert muszáj, egyáltalán nincs kedvem az önérzetét ápolgatni, ha megcsapkodja egy másik lény. Niamey-jel szerencsére már elviselik egymást, de azért féltem a kis k*csögöt, na. Mégis csak hasznomra van. Elengedem Frank kezét, majd tekintetem teljesen ráemelem, kicsit oldalra biccentett fejjel hallgatom mondandóját.
- Azt azért tudod, hogy alapvetően képes vagy dolgokra a levegővel? - szerencsénkre szélcsendes napot választottunk a gyakorlásra, így legalább egy fokkal egyszerűbb lesz az érzékeltetés. A semmiből tör elő egy nagyobb szél fúvás, mögöttem a fák ágai csapkodják egymást, aztán egyszer csak vége. Niamey-nek szánt bókjára én nem reagálok, madaram megteszi helyettem, mélyet hajol a srác felé, egy kisebb visítás kíséretében.
Elrugaszkodom a fától, kicsit beljebb megyek a rét közepe felé. Mindkét kezem tenyérrel felfelé fordítom, majd Arie-ra tekintek. Az egyik tenyeremben egy kisebb láng lobban fel, másik tenyeremben egy forgószél. Összecsapva a kettőt a két elem egyesül, a lángok a forgószél mozgását követve forognak vele. Majd ellépek onnan. A jelenség egy ideig még ott lebeg, majd fokozatosan egyre kisebb, végül eltűnik.
- Te is tudsz szelet gerjeszteni. Minél magasabb szinten vagy, annál erősebbet - sétálok vissza eredeti helyemhez. Cigarettámból elvonom a tüzet, majd ledobom a fa tövébe. Itt ne felejtsem. Várakozó tekintettel pillantok Frankre, majd elmosolyodom.
- Meddig jutottál eddig? - pillantásomban kíváncsiság villan. Hülye leszek tagadni, hogy tényleg érdekel meddig jutott. Abból kiindulva, hogy én az első szinten buktam kétszer, nálam már jobban teljesít. Ne szaladjunk előre még ő is bukhat, tudom, de nem olyan feje van, mint akinek a bukás opció lenne. Nekem sem volt az, csak máshogy jöttek össze a dolgok, azóta meg elég szépen haladok.

Frank Arie Martin
Niamey + Cortez

Vajon mit jelent a gyorstalpaló ebben a szituációban? Elmondták neki, hogy mi merre, vagy meg is mutatták neki, esetleg segítséget kapott? Ó te szent ég, hát ez így nem lesz egyszerű. Lecsúszom a fa törzsének vonalát követve, annak tövébe huppanok le, így szemlélem Frank előadását. Kitör belőlem a nevetés, ahogy drága univerzumunk Csodálatos Pókemberét utánozza, de csak nem jön össze neki. Hasamra teszem a kezem, lábaim az égnek meredeznek, levegőt nem kapok, csak néha-néha érzékelem, hogy valami lejut a tüdőmbe. Kis lehiggadást követően pólómba törlöm könnyeim, ismét Frankre emelem pillantásom, egy hatalmas mosollyal, lassan kezdek el tapsolni. Tenyereim hatalmasat csattannak, amikor találkoznak. Érzem, ahogy vállam még mindig rázkódik.
- Ez gyönyörű volt - kezdek el aprókat bólogatni, hogy tudja nem viccelek. Vagyis... én nem viccelek, tényleg az volt, ő pedig a viccével kicsit jobb kedvre derített és oldotta a hangulatot. Így kell ezt, főleg, hogy állatkája is inkább eldőlt jobbra a nagy nevetésekben. Szememet egy pillanatra lehunyom, hogy tényleg úrrá tudjak lenni az ismét előkészülő nevetésemen, ám nem is kell sokáig erre koncentrálnom. Éktelen visítás csapja meg a fülemet, de mire feleszmélnék, hogy ki vagy mi ez, Niamey közénk és Frank közé ugrik, szárnyával csapkod, visszavisít és harcra hívja az illetőt. Megilletődve kikukkantok a madár mögül, hogy mégis mi a f*sz történt, amikor feltűnik, hogy Frank kisállata visít Cortezzel, aki leül és csak bámul rá, mint egy eszelősre.
- Niamey et cessabit! - intem le madaramat, egy "nyugodj meg" mondattal. Nála beválik, visszareppen a felettünk lévő ágra, de ha nekem mondják valahogy soha nem ezt a hatást érik el. Kinek mi, ugye. Felállok ültömből, hogy egy vonalban legyen szemünk Frankkel. Cortezre sandítok, félszemmel, valamire készül, nem szokta ilyen nyugodtan viselni ezeket. Nem engedi az egója.
- Cortez meg ne próbáld, mert elvitetlek Niamey-jel az erdő legmesszebb pontjára, és ott hagyatlak - mutogatok rá, mint egy vérbeli apuka. Egyszer fantasztikus apa leszek, és a gyermekem vagy gyermekeim imádni fognak. Nincs mese. Már ténylegesen Franknek szentelem minden idegvégződésem, elgondolkodva pillantok rá.
- A közjátékot felejtsd el először is - legyintek egy aprót, ismét beljebb sétálok a rét közepe felé. Arie-tól pár méterre megállok, majd lehuppanok a fűbe, intek neki, hogy kövessen, és üljön le velem szemben. Ha ez megtörténik folytatom.
- Kezdetnek elég jó volt az előbbi mutatványod - teszem szemeimre kezemet, hogy ne nevessek fel újra, nagyot sóhajtok. - De valami van a lelkedben, ami miatt nem megy. Mi nyomja a szíved, haverom? - dőlök hátra a fűben, zsebemből előveszem a blázt. Rágyújtok és várok a csodára. Ha ez kell ahhoz, hogy tudjak valakivel érdemben gyakorolni, akkor meghallgatom a búját-baját. Belefér, időm, mint a tenger.

Frank Arie Martin
Niamey + Cortez

Elmélyülten hallgatom Frank beszámolóját. Szegény gyereknek sem lehet könnyű, ahogy kiveszem a szavaiból, ráadásul az elem is rosszkor jött. Nem nehéz uralni az elemeket, ha elég időt és energiát rászánsz, de ilyen kusza lélekkel nem lesz egyszerű. Elgondolkodom azon, hogy mégis hogyan tudnám neki elmagyarázni érthetően az elemek irányításának alapját. Hirtelen felülök, keresem a tekintetét. Amint bizonyos lehetek abban, hogy rám figyel és a történet is befejeződött, egy halovány félmosoly kíséretében kezdek bele mondandómba.
- Az elem vagy elemek előjövetele nagyban függ a használó lelkiállapotától - kezdek bele. Minden szavamat megfontolom, nem tenne jót a lelkemnek, ha kisebb monológom végén felpattanna és elszaladna. - Amikor nekem előjött, hét éves voltam. Dühproblémáim és pánikbetegségem van. Felgyújtottam az istállónkat és majdnem megöltem a szüleimet, ezért a minisztérium elaltatta az erőmet és kitörölték az emlékeimet. Mint tűz elem használó a düh jó alap, de akkor is kell a lelkibéke, hogy teljesen uralhassam - vonom meg a vállam kicsit monológom végén. Kérdőn tekintek Arie-ra, ám válla fölött eltekintve, a hirtelen rám törő érzések ellen, Niamey-re pillantok. A madár az, aki teljes biztonságot és nyugalmas tud nekem adni, így csak örülök, ha itt van a közelben. Cortez meg járulék az elememhez, amire szükségem is van. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örülök annak, hogy ő van nekem. Nagyon sokat segít, szeretem is, de néha nem könnyíti meg az együttélést. Felállok, fenekemet leporolom, majd a szatyor felé indulok, szerencsére ilyen időben nem kell a szagától félni. Lehajolok és felveszem az egyiket, vállam felett pillantok Arie-ra.
- Amint a mellékelt ábra mutatja; megy - utalok itt az ujjai által összecsavarodott fűcsomóra. - Csak kicsit le kell nyugtatnod a lelked - vonok vállat, tekintetem a zacskó tartalmára esik. Elhúzom a számat, mert utálom ezt csinálni, de megérdemli, így nincs mit tenni. Pálcámat elővéve reptetem ki a nyulat a szatyorból feldobva az égre, Niamey rögtön utána. Corteznek a kisebb gerincest, csak kigurítom a szatyorból, aminek rögtön -neki is áll.
- Na! - egyenesedem ki, miután kicsit megmönyörgettem kisállatom. - Elhiszem, hogy szar a helyzet, és az is lesz, amíg nem oldjátok meg, de nem kell, hogy ez körül forogjon az életed - battyogok vissza eredeti helyemre, ahol le is huppanok ismét beszélgetőpartnerem elé. Tudom kiről van szó, az információ is meglep, de ki vagyok én, hogy ítélkezzem? A Payne lányok vonzzák a bajt, ahogy mindig, és az előttem ülő ebbe nyakig benne is van jelenleg. Nem irigylem, szerencsére nekem a dolgok elengedése mindig is könnyen ment.
- A nőt, akivel minden tökéletes volt, pedig meg fogod találni - mondom neki őszintén. Nem jó nekem az, ha nem találja meg és ilyen kusza marad a lelke, ámbár már az is sokat segített neki, hogy csak valakinek elmondhatta, így ebből kiindulva, van esélyem egy igazi gyakorló pajtást szerezni, ha minden jól megy. Már pedig az eddigiekből kiindulva, minden jól megy. Hiszen tényleg csak annyi kellett neki, hogy kiadja magából a dolgokat és máris összetudott kuszálni a lelke helyett egy fűcsomót. Gyönyörű!

Frank Arie Martin
Niamey + Cortez

Soha nem szégyelltem azt, hogyan jött ki az erőm. Nem tehettem róla, és ezt az utána lévő húsz percben is tudtam, amíg el nem felejtettem mindent. Aztán, amikor ismét eszembe jutott egyik dolog, a másik után anyáméknak írt levélben kértem magyarázatot. Mindent elmondtak, így még most is tartom azt az álláspontot, miszerint nem az én hibám. A düh, pánik és elemi mágia kombó nem éppen ideális, de ismét előjött, így mondhatom, hogy kezdek normalizálódni, legalábbis egy minimális szinten biztos, különben nem élvezhetném eme gyönyörű adottság minden báját. Meg a nem bájait, de azokra az incidens óta – mert csak így emlegetem magamban – nagyon odafigyelek.
- Ahogy mondod – bólintok egy aprót a feltett kérdésre. – Kicsit furán hangozhat, de ha rájössz a dolog miértjére, akkor annyira nem vészes a dolog – kezdem el birizgálni a fűcsomót, amit Arie összekuszált. Nehéz lenne elmagyarázni, ezt a düh és lelkibéke dolgot egy olyannak, aki alapból nem is értheti. Ez egy olyan dolog, ami még számomra sem elég világos, de igyekszem a dolgot minden lehetséges szempont felől megközelíteni. Minél világosabb lesz a dolog, annál könnyebben haladhatok én is. Hümmögök egyet csak arra, hogy „olyan mintha”. Ez a hozzáállás sosem segített előre még senkit, és ha Arie így folytatja csak azt éri el, hogy megutálja azt a képességet, aminek a birtokában van. Nem mindenkinek adatik meg, de nem egy ember nem él vele. Elaltatja, elalszik magától valami miatt, sorolhatnám. Ki akarhatná ezt? Mondanám, hogy kiváltság, de meg van ennek is a rengeteg hátulütője, mint minden másnak.
- Nos… az én gyakorlatom a kinti ülés, ölemben Cortezzel, behunyt szemmel, hallgatva a körülöttem lévő zajokat – pillantok el Arie mellett a fa felé, ami alatt vígan tép a nyulat. Étvágygerjesztő állataim vannak, de becsszó, hogy nem tehetek róla. Szinte ők választottak engem, és nem én őket. Ha rajtam múlott volna nem egy Cortezt hozok el, de nem rajtam múlott. Csak jött magától és kiválasztott, én meg beadtam a derekam.
- Nem hiszem, hogy rögtön „harccal” kéne kezdened – mutatok macskakörmöt a levegőben ujjaimmal. Még ő sem hiszi el, hogy menne neki az elemhasználat, nemhogy még beleegyezzek abba, hogy elemhasználattal próbaképpen próbáljuk meg kinyírni egymást. Nyilván enyhe túlzással.
- Próbáld ki! – törökülésbe helyezkedem, Cortezt magamhoz intem, aki legnagyobb megdöbbenésemre rögtön jön, és be is fekszik az ölembe. Jól lakottnak tűnik, majd Niamey megeszi a maradékot. – Csak csukd be a szemed, és a körülötted lévő zajokra figyelj. Ahogy Niamey eszik, a tücskök a fűben, a madarak szárnyának csapkodása, ahogy csiripelnek – suttogom behunyt szemmel Arie-nak az én technikámat. Hülyén hangzik és kívülről valószínűleg hülyén is néz ki, de beválik, és ami egyszer bevált, főleg egy nekem ilyen fontos dolognál, akkor minek változtatni rajta? Arie is kipróbálja, vagy bejön, vagy nem. De ha meg sem próbálja, akkor sosem derül ki.

ElemiTeam

Nem tudom, hogy kellene elképzelni egy csoportos elemi mágiás foglalkozást, így leginkább a kíváncsiságom hajtott arra, hogy bevállaljam. Végül is, mi lehet a legrosszabb, ami történhet? Felgyújtok valamit, na bumm. Majd valaki eloltja, és végeztünk. Felrobbantani csak nem fogunk semmit, bár ha alapból ilyen gondolatok futnak át az agyamon, akkor ki tudja.
Belépek a helyiségbe, előtte zsebem legmélyére süllyesztettem karperecemet. Amúgy is annyi van már rajtam, mint egy díszb*zin, legalább egytől megszabadulhattam. A már ott lévőknek intek egyet, és megcélzom az egyik sarkot, ahonnan mindent beláthatok. Egyelőre nem valami biztató a felhozatal, remélhetem, hogy valami normális eszű egyed is belép közénk. Dia a sajátos stílusával tuti elfúj valamit, ha nem egyikünket. Farkas pedig olyan - gondolom -, mint szokott lenni. Lehet nem is találkoztunk még, de legalább annyit tudok, hogy terromágus. Eddig mindenből van itt, amiből csak kellhet.
Nagyon meg van inger, hogy rágyújtsak, ám túl lusta vagyok felkelni, így kinyitom az eddig hónaljamnál pihenő könyvet, felcsapom és szó nélkül kezdek el olvasni, amíg meg nem érkeznek azok, akikre még várunk. Vagy, amíg valaki nem mond semmit. Apropó...
- Mi is a terv mára? - pillantok ki könyvem fölül, tekintetem ide-oda cikázik Farkas és Dia között. Kicsit fúrja az oldalam a kíváncsiság, de kinek nem? Mármint értem én, hogy közös gyakorlás, de van valami konkrét terv, vagy csak lövöldözik mindenki amerre lát? Ha az utóbbi, akkor biztos vicces vége lesz a dolognak, ám ha van konkrét elképzelés valakitől, akkor annak sem vagyok az elrontója. Ami segít a szintlépésben, minden jöhet.

Kenőkés

Persze, nyilván egy tó fenekén kell, hogy legyen az a nyavalyás kard. Nem lehetne csak odamenni, kihúzni valakinek és végre haza menni. Nem... úszikázzunk le érte, ráadásul az, akit a szirén kiválaszt erre a becses feladatra. Amint Conroy elmerül a habok között, nagyot sóhajtva nyújtom ki lábaimat. Könyökömmel támaszkodom a feljebb lévő lépcsőfokokon, várva a csodára. Eltelik körülbelül három perc, West máris fel s alá járkál, morog magában, emelkedett szemöldökkel figyelem, ahogy járkál. Lassan én is begolyózom, ahogy oda-vissza megy, borzasztóan idegesítő. Több sem kell neki, a tizedik perc környékén torpan meg a tó szélénél, és nem mozdul. Utána akar menni, mégis nagyobb a félelme, minthogy Conroy után ugorjon. Payne is elkezd visítani, mintha én valami motivációs esteket tartanék a jelenlévő tagoknak. Nagy nehezen feltápászkodom, kezeimet zsebreteszem, égő cigarettám lazán fityeg a számba. Gyönyörű lehet kívülről, ám pont nem érdekel, öles léptekkel indulok meg West felé, amint odaérek bal lábam a talajon tart, jobbommal pedig rásegítek, hogy végre betaláljon a vízbe. Hatalmasat csattan a tó vízében, remélem arccal esett bele, majd visszasétálok a lépcsőhöz, és ugyanabban a pozícióban ülök le megint. Payne felé emelem pillantásom, egy vigyor terül el arcomon, ahogy bocsánatot kér. Csak rákacsintok, mélyet szívok cigarettámból, csak utána válaszolok előbb feltett kérdésére.
- Ahogy mondod - hunyom le szemeimet, még fejemet is hátradöntöm a lépcsőn. Senki nem tudja mennyi idő telhet el, mire ismét hallom a víz mozgását. West libben ki elég béna ábrázattal a vízből, karjában Conroy-jal, aki még szarabbul néz ki. F*sza. Tényleg nem megyünk soha haza. Cath máris mellettük terem, abban a pillanatban, ahogy megcsapja - valószínűleg - mindenki fülét az eszeveszett visítás. Gyorsan pattanok fel, cigarettám a földre hullik, és mintha lassítva érzékelném a világot. Westen taszítok egyet, szinte bizonyosan abban, hogy megtartja az egyensúlyát és kifelé indul Conroy-jal, majd gyorsan megragadom Cath karját, mikor kiabál egyet, nagyot rántok rajta magam mögé és éppen ahol áll hirtelen lobban fel egy tűz fal. Csak gondolnom kellett rá, és máris köztünk és a visító lény közé kerül. Balra sandítok, remélve, hogy nagy rohanásom közepette nem mértem el a dolgokat és MJ nem éppen a lángokban áll. Egy pár másodperces elégedett mosollyal konstatálom, hogy egyelőre jól állunk, nem hiszem, hogy a lény a vízből kimerészkedik a tűzbe, legalábbis az elméletem ez.
- Na takarodjunk innen - mondom fennhangon, hogy a nagy visítás közben mindenki meghallja, majd először jelentőségteljesen MJ-re pillantok, reménykedve, hogy megindul, majd Cath karját elengedve, tenyerébe csúsztatom a sajátom és elkezdem kifelé húzni, mindezt tizedmásodpercek alatt.

Ivana - újra velem

Alapjáratom nem érdekel, ha elkésem valahonnan, de most nem tehetem. Nem vele. Ha másról lenne szó, vagy más helyzetről, simán leszarnám. Azonban ez most más. Meglepett, hogy szinte azonnal igent mondott, gondolkodás nélkül, ráadásul felajánlotta, hogy menjünk hozzá. Nem a pub hátsó részébe, mint ahogy megszokhattam. Nem titokban a diákjai elől, nem bujkálva, nem sötét pulóverben a kapucnit a fejembe húzva kiosonni a hátsó ajtón. Hanem nála.
Gyorsan kapom össze magam, szinte pár perc alatt a helyszínre is érek. Nagy mosollyal lépkedek Ivana felé, odaérve rögtön homlokon is csókolom. Szemeimet egy pillanatra lehunyom, mélyen magamba szívom illatát. Nem fogok hazudni, hiányzott.
Óvatosan ujjai közé fonom sajátjaimat, egy aprót bólintok felé. Menjünk. Jelenleg - nem, nem menekülés céljából -, de bárhol szívesebben vagyok, mint a kastélyban vagy annak környékén. Ha kell a világ végéig tudnám most követni a mellettem álló nőt. Szó nélkül tennék meg neki mindent, amit kér. Csak had felejtsek, had ne keljen foglalkoznom semmivel másnap reggelig.

Ivana
újra velem | FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

Hirtelen érkezünk meg Ivana lakásába. Takaros, pár pillanat elég, hogy többet ne is kelljen a helyszínnel foglalkoznom. Hagyom, hogy lehúzza a cipzárt kabátomról, mindent hagyok neki. Tartom pillantását, haloványan elmosolyodom. Tekintete mindent elárul, valószínűleg ugyanezt sugallja az enyém is, ámbár mostanában nemigen hasítok érzelmeim kimutatásában. Ivana nélkül az elmúlt pár hónap kegyetlenség volt. Elfoglaltam magam és eszembe is jutott sokszor, de valami nem engedte, hogy felkeressem. Végül csak bekattant valami, megtettem, és most újra együtt.
Somolyogva hagyom, hogy levegye rólam kabátomat, majd kicsit arrébb lépve engedem, hogy beljebb menjen. Hátamon a vágás folyamatosan lüktet, de ahogy megéreztem Ivana illatát, a tüdőm legkisebb sejtjéig, már csillapodott. Szebb lett, de még mindig nem gyógyult be.
Nehezen türtőztetem magam. Most akarom, most szeretném magamévá tenni. Anyaszült meztelen szeretkezni minden egyes részében a lakásnak, de türelmet kell statuálnom, ő is azt teszi. Én pedig nem rohanok sehova, ameddig meg nem kér rá, hogy menjek el, vagy - magamat ismerve - önként nem távozom. Beljebb lépek a lakásban, tekintetem ide-oda jár megint pár pillanat erejéig. Igen, szóval, takaros, ahogy már mondtam.

Ivana
újra velem | FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

Nem lépek nagyon beljebb az objektumba Ivana nélkül. Ahogy megfogja a kezem és elkezd húzni, jóleső borzongás fut végig rajtam, haloványan elmosolyodom. Szó nélkül követem. Szemtelen mérem végig, minden porcikáját meg akarom jegyezni magamnak a későbbiekben, hiszen benne van a pakliban, hogy nem fogja olyan jól fogadni a hírt. Ha soha többet nem látom, akkor pedig mindent meg kell jegyeznem, ami ő maga. Szeplőit az arcán, gyönyörű arcát, gyönyörű szemeit, haját, mindent meg kell.
Neki megy a hálóajtónak, egy pillanatra sem engedem el tekintetét. Ajkába kezdem el suttogni szavaimat.
- Ezért szeretsz, nem? – engedek a hatalmába kerítő kísértésnek, ami azóta kínoz, mióta megláttam. Megcsókolom. Lágyan, gyengéden, mintha olyan törékeny lenne. Kezem hajába túr, bal füle mögött, óvatosan rántom magamhoz közelebb. Elnyúlok mellette, zavartalan nyitok be a hálóba, gyorsan elkapva Ivana csípőjét, nehogy hátra essen.
Éhesen tolom beljebb a szobában, amíg le nem huppan az ágyra. Követem, fölé tornyosulok, ajkait egy pillanatra sem engedem el. Hátam sajog, de elenyészik amellett a vágy mellett, amit most érzek. Akarom Ivanat, minden létező pozícióban és helyen, ha úgy alakul, akkor utoljára.
Egy pillanatra távolodom csak el tőle, amíg megpróbálom ledobni magamról pólómat. Többszöri hevességgel veszem uralmam alá újból ajkait.
- Remélem tudod – kezdem el csókolni, ahogy lassan lefejtem róla a kabátot. – Hogy nem leszek ma álmaid lovagja – dörmögöm leginkább kulcscsontjának, mint neki. Minden porcikáján kicsit tovább elidőzök ajkaimmal, mint az szükséges lenne.

Ivana
újra velem | FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

Akaratlan felszisszenek, ahogy megérzem puha érintését a hátamon lévő borzadványon. Szemeimet lehunyom egy pillanatra, ahogy kicsit jobban lehajtom fejem. Meglepett hirtelen érintése, elszoktam attól, hogy valakinek a szemében ilyen vágyat, ilyen tüzet lássak, ha rám néz. Soha nem is szokhattam hozzá, ám Ivana tekintete mindig azt sugallja felém, hogy fontos vagyok neki, hogy szüksége van rám. És ha ezt csak szexszel tudom neki megadni, ám legyen. Akármikor hív, akármikor kellek, akármilyen baja van, szó nélkül fogok eldobni mindent. Nem miatta. Hanem érte.
Mosolyogva távolodom el tőle kicsit, hogy neki segítve ledobjam magamról pólómat. Halkan huppan a földön, ahogy leér. Óvatosan, mondhatni már-már szerelmesen csókolom meg Ivanat, amint visszatérek hozzá. Nagyot sóhajtok, amikor egyszerre dob le magáról mindent, férfiasságom is örül neki.
Lepattanok róla, gyors mozdulatokkal szabadulok meg alsó ruházatomtól. Szinte rávetem magam, hogy minél előbb egyesülni tudjunk, ám megint önmegtartóztatást kell tanúsítanom. Nem magam miatt, hanem érted. Lassan indulok lefelé, testének minden pontján lágy csókot hagyva, amíg el nem érek a lényeghez. Mutatóujjammal kezdem el lehúzni kínzóan lassan fehérneműjét, abba nem hagyva az érzékenyebb területek csókolását. A fehérnemű hallhatatlan esik le a földre, és mint egy jól betanított kutya kezdem el nyelvemmel kényeztetni Ivanat.

ElemiTeam

Válasz híján már éppen visszatérnék könyvem olvasásához, amikor belép Frank. Lazán intek neki, leugrom a padról, hogy elé léphessek. Jobbomat nyújtom felé rázásra, ha megtörténik, az ablakhoz lépek, ám abban a pillanatban Farkas fordul az ajtó felé és egy nővel kezd el beszélgetni. Na fasza, akinek az egész ötlet kipattant a fejéből, most cseverészik. Jó lesz ez.
Érzem, ahogy az elemeim átjárják egész testemet, jól eső megnyugvást sugároznak testem minden pontjának. Nem tudom mikor éreztem magam utoljára ennyire erőteljesnek, ennyire veszélyesnek. Talán nem most kéne neki állni a nagyobb figurák gyakorlásának.
- Arie levegő - mutatok rá a férfira, hogy Dia is tudja kiről van szó, és arcot tudjon kapcsolni hozzájuk. - Farkas föld, te levegő - tér vissza pillantásom Diára, majd haloványan elmosolyodom. - Én tűz és levegő - furán hathat, hogy mindenkinek tudom az elemét, de amikor kiderültek a dolgok, mindenkinek és mindennek utána jártam, ahogy azt kell. Meg Arie-nak már segítettem is, az ő elemét meg így könnyebb volt megjegyezni. Na, nem miattuk, félreértés ne essék, magam miatt, hogy tudjam a miheztartás végett kivel kell vigyáznom. Ott a karperec, ez tény, de nem egyszer borult már el az agyam azzal is.
- Nem tudom hol kéne kezdeni - vakarom meg a fejem, Farkas felé pillantok, aki még mindig kedélyesen beszélget az ajtóban. - Annyit tudok, hogy nekem nemigen kéne elengednem magam - dőlök neki az ablakpárkánynak, kezeimet keresztbe fonom magam előtt. Nem örülnék neki, ha akaratlan felgyújtanék valamit, vagy éppen valamelyikőjüket, mert éppen nem megy a kontroll. Megy, nehogy azt higgye bárki is, hogy, mint egy fél-hülye elemi mágus mászkálok a kastélyban, de néha még vannak gondjaim, amikor előjönnek a démonjaim, vagy csak úgy simán is. Ha engem kérdeztek nem egyszerű elemet kaptam, nem tudom erről ki, hogy vélekedik, de még szerencse, hogy senkit nem is kérdeztem meg róla.

Kenőkés

Végre friss levegő. Szinte arcon csap az áporodott és párától sűrű barlang szag után. Rögtön lehuppannék a fűre, ám feltűnik, hogy egyel kevesebben vagyunk. Már éppen nyitnám a számat, hogy rákérdezzek merre van koreai barátunk, amikor Payne megelőz, és már indulna is lefelé, amikor - mint egy elb*szott filmben - a porfelhőből lépked ki drága pincérünk karjaiban MJ-vel. Payne rögtön mögém kerül, karomba csimpaszkodik, lesandítok rá, egy féloldalas mosolyt engedek meg felé, hogy ne aggódjon nem lesz gond.
A férfi Westnek beszél. Persze, ki másnak? Rohangálok fel-alá, hogyha lehetséges, akkor senki ne haljon meg, amióta elindultunk megszerezni azt a b*szást, amit a híres Excaliburnak tartanak, egy olyan ember miatt, aki a barátnője haláltusáját - akiért elvileg meghalna - végig várta volna a vízparton ácsorogva, a víziszonya miatt, és ha nem rúgom bele, akkor bizony Conroy még mindig lent lenne. Egy olyan ember miatt, aki nem mentené meg egy iszonya miatt a lányt, akit szeret, de, amint megtörténik, csak ő létezik és van, az fel sem tűnik neki, mint vezető, hogy egy tagja a csapatnak hiányzik. Szemeimet összeszorítva indulok meg lassan a többiek után, hátha valami történik. Csak sétáljunk, csak ne kelljen beszélnem, mert esküszöm Merlinre, beverem West képét dühömben. És ha én itt elszabadulok, akkor azt senki nem köszöni meg. Anglia örülne felégetem területük felét, biztos vagyok abban, hogy megköszönnék, sőt, még kezet is csókolnának nekem. Fél szemmel sandítok csak hátra folyamatosan, hogy rajta tartsam a szemem Payne-en, mert mázlimra csak rá kell figyelnem, West most már foglalkozik Conroy-jal, de azért nem bízva a véletlenre semmit, rá is figyelek.
Zsebemből óvatosan előtúrom cigarettámat és a számba dobok egy szálat. Egy pillanatra megállok, meggyújtom azt, mélyet szívok belőle. Az ég felé tekintve fújom ki a füstöt, egy pillanatra lehunyom a szemem.
- Istenem adj erőt - suttogom felfelé, szám szegletébe tolva a blázt, indulok tovább.
Egy erdő közepén lévő sziklába taszigált rozsdás kard. Na remek! Ezért valóban megérte eljönni idáig, gyönyörű látványt nyújt, kár lenne tagadni. Egyik szemöldökömet megemelem West felé, ahogy megállok a szikla előtt.
- Na haverom - dugom zsebre a kezeimet, szívok egyet cigarettámból. - Húzd ki ezt a lóf*szt és haladjunk, mert innék már egyet - invitálom meg jobb kezemet kinyújtva a szikla felé Westet, hogy csak utána. Az istenért sem vallanám be, de valami olyan erő van ekörül a kő körül, hogy a hideg rázza meg minden csontomat, és esélyes, hogy nem vagyunk vagy nem maradunk egyedül, szóval tényleg leléphetnénk minél előbb.

Ivana
újra velem | FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

A fájdalom rögtön elmúlik, ahogy megérzem Ivanat. Ivanat, aki mindig megnyugvást hoz, aki mindig itt van, ha kell, ha akarom. Ilyenkor tudom, hogy az enyém, és csakis az enyém. A sebeim, az elárulás fájdalma is elenyésző, amint megérzem őt. Az érintését, egyre hangosabb sóhajait, ahogy érzem támaszkodó karom alatt feszül a lepedő, ahogy markolja. És tudod mit? Kurvára élvezem. Az enyém az egész, és bármit kezdhetek vele, amit akarok, amire vágyom, amire szükségem van. Mire van szükségem? Hogy Ivana megnyugtató ölelésében aludjak el, mint egy ártatlan kölyök, hogy érezzem engem is szeretnek, engem is lehet szeretni. Nem, nem szerelemre vágyok, egy egyszerű érzésre, amit szeretetnek hívnak, és rengeteg ember érzi a másik iránt.
Ez az én szerencsém, mert Ivananál mindig megkapom azt, amire szükségem van. A megfelelő mennyiségű törődést, leginkább akkor, amikor érzem, hogy egyre jobban markolja a lepedőt, egyre hangosabbak sóhajai, végül háta ívbe feszül, én pedig elégedett vigyorral nézek fel, majd követem az ágy végébe.
- Örömmel elfogadom – mormogom közel arcához, óvatosan nyúlok álla alá, hogy ajkait érinthessem egy lágy csók erejéig. Bevágódok mellé, jobb kezem tarkóm alá teszem, így dőlök neki az ágy háttámlájának. Biztos, hogy a pokolra fogok kerülni, amiért nem mondtam el neki rögtön a tényeket. De ki vagyok én, hogy tönkre tegyem most azt, amit mindketten rettentően élvezünk, ami mindkettőnket éltet jelenleg? El kellett volna… persze. Majd elmondom neki, csak még hadd élvezzem egy kicsit.
Szemeimet lassan behunyom, egy szemtelen mosoly kúszik fel ajkaimra.
- Tudom, hogy hiányoztam – kezdek bele lehunyt szemekkel. – Jót tenne az egómnak, ha ki is mondanád – sandítok rá Ivanara fél szemmel, mosolyom egyre pofátlanabb méreteket ölt.

Kenőkés

Türelmes típusnak tartom magam. Vagyis, na... ez így nem feltétlen igaz, de akkor mondjuk úgy, hogy a nagy átlagnál türelmesebbnek vagyok. Ezért vagyok még itt, ezért hagyom, hogy a hely ereje átjárjon, ezért követtem eddig mindenhová a csapatot.
West mártírkodását figyelmen kívül hagyom, csak megemelem rá egyik szemöldököm, hogy hazaküld. Nem tudom, hogy nevessek-e vagy sírjak. Eljöttünk idáig, erre West hazaküld minket, mintha eddig is mindent egyedül kellett volna megölnie. Csak haloványan elmosolyodom, úgy döntöttem, nem kell kétszer kérnie ezt. Ha haza küld, hát haza megyek, midenféle balhé nélkül, nem mintha eddig is olyan fontos tagja lettem volna a csapatnak. Király vagyok, nem tagadom, de ennyi erővel a két szerelmes pár is eljöhetett volna ketten. Hogy nem játék? Örüljön, hogy annak fogom fel, és nem egy halálos táncnak az itteniekkel vagy a kard őrzőjével, mert így legalább röhögve nézek a halál szemébe, ha meglátogat. Mi is lehet ennél jobb? Vidáman szembesülni a kaszással. Zseniális. Conroy-t, mint valami isteni szikra, jelöli ki a napnak a fénye, hogy bizony, még mindig ő a kiválasztott a kard kihúzására. True love, én mondom, mert ketten indulnak a kard felé, hogy kihúzzák. Várok, és csak várok, mosolyom egyre jobban lehervad, ahogy a kard meg sem mozdul, csak húzzák tovább, majd egyszer csak a jellegzetes hang, amikor törik a fém. Felkapom a fejem, odanézek, szám kicsit tátva is marad a cselekmény felfogása közben.
Az Excalibur kettétört. Conroy-ék kezében van az egyik fele, a másik pedig szépen ugyanúgy beékelődve a kőbe. Hirtelen tör ki belőlem, engem is meglep, ahogy nevetésem... nem, röhögésem átvágja a csendet, mint vihar egy szép tavaszi napot. Csak hagyom, hogy átjárjon, térdemen támaszkodom meg, nehogy összeessek, a folyamatosan feltörő nevetéstől.
- Édesistenem - hadarom két röhögőgörcs között, kicsit megvárom, amíg nevetésem lecsillapodik, éppen csak annyira, hogy értelmesen tudjak beszélni. Vagyis... inkább érthetően. - Ez remek volt srácok! Akkor mehetünk? - pillantok Conroy-ra és Payne-re jelentőségteljesen. Azt a "parancsot" kaptuk, hogy haza megyünk. Ezek után, ha fegyvert tartanak a fejemhez sem maradok itt, így komótosan lépkedve indulok visszafelé.
Jobb kezemet felemelem, kicsit hátrafordítom a fejemet.
- Kösz West! - mosolyodom el. - Egy élmény volt - mondom szemtelen, ismét elindulok, blázomat taszigálva a számba. Hát, ez tényleg egy élmény volt.

Ivana
újra velem

Lehunyt szemekkel mosolygok, mint aki nagyon meg van elégedve magával. Végül is nem áll messze a valóságtól az érzés, és meg is érdemelném a mosolyt, ám mindig előbukkan az a k*rva gondolat agyam hátsó zugaiból. Szorosabban ölelem magamhoz fél karommal Ivanat, lágyan homlokon csókolom. Kényszerítenem kell magam, hogy eltávolodva tőle, felüljek az ágy szélére.
Elégedetten elmosolyodom, ahogy hátrafordítom a fejem és ránézek. Tekintetem az övébe fúrom, semmi pénzért nem engedném el. Most nem. Jól esnek a szavai, bár kimondatlanul is tudtam, hogy így van. Kis meglepődés csillanhat szemeimben, mert egyáltalán nem számítottam arra, hogy ki is mondja ezeket. Főleg nem most, főleg nem nekem.
- Ivana - fordulok felé, egész testemmel, jobb karommal támaszkodom meg mellette az ágyon. Belém fagyasztja a szót a villásreggelivel. Ismét őszinte meglepődöttség ül ki az arcomra, szám is kicsit tátva marad, majd kitör belőlem a nevetés. A fejemet tenyeremmel támasztom meg, vállaim csak rázkódnak. Tényleg képes ezt, így és most megkérdezni, amikor meztelen fekszik ez alatt a takaró alatt? Megnyalom alsó ajkamat, így tekintek rá, fúrom tekintetem az övébe.
- Szeretem, hogy ilyen vagy - termek előtte se perc alatt, hogy megcsókolhassam. Lassan mélyítem el, jobb kezem tarkójára csúszik, ahogy falom ajkait, majd ismét eltávolodok tőle. - Nem kell az a reggeli. Elég, hogy itt vagy - Az egész annyira szép, annyira valóságos és annyira könnyű... el akarom én ezt b*szni? De ha nem most, akkor mikor?
- Ivana - kezdek bele még egyszer, leülök mellé, lábaimat törökülésbe helyezem. Ismét meg kell nyalnom ajkaimat, hirtelen kiszáradnak érzem magam, ám ez most más, mint legutóbb. - Én... - fogalmam sincs hogyan kéne folytatom. Házas leszek? Házas leszek hamarosan? Feleségem lesz? Férj leszek? Akárhogy is... az utána lévő dolgok; nem komoly.
Elmosolyodom, kicsit megrázom a fejem, és álla alá nyúlva ismét megcsókolom. Lágyan, gyengéden, szinte már szerelmesen.
- Rágyújthatok valahol?

Ivana
újra velem

Ahogy mellette ülök és felfalom tekintetemmel, minden rezdülése mosolygásra késztet. Mosolygok, mintha muszáj lenne, mintha valami erő kényszerítene rá. Merlinre, készen állok én arra, hogy - ha csak feltételes módban is, egyelőre - elveszítsem? Megforgatom szemeimet, gátlástalanul tekintek végig testén, ahogy elhelyezkedik, arcán állapodnak meg szemeim.
- Tudod mit? - dobom magam hátra, hogy ismét mellkasomra húzzam és egy lágy csókot adjak hajába. - Jöhet az omletted. Annyi kikötésem van, hogy körülbelül ennyi ruhába csináld, mint amennyi most van rajtad - vigyorodom el szemtelenül. Egy kézmozdulatra lebeg felém kabátom zsebéből cigarettám. Könnyed mozdulattal kapom el, és veszek ki belőle egy szálat, amit szám szegletébe dugok. Meggyújtom, a dobozt a mellettünk álló éjjeliszekrényre dobom. Hátra döntöm a fejem, közelebb húzom magamhoz Ivanat, mintha lehetséges lenne.
Érzem, hogy szívem hevesebben dobog. Mert, amikor veled vagyok, Ivana, mindig hevesebben dobog. Az illatod, a mozdulataid, a lélegzeted, mindened arra készteti, hogy kiugorjon a helyéről. És ilyenkor hiszem csak el, hogy van szívem, ténylegesen van. Talán meg is érdemelném, hogy szeress, hogy szerethesselek, ha nem vernélek át minden egyes másodpercben, amíg a karjaim között fekszel. Tudod, Ivana, ó, drága Ivana, az utóbbi időben te jelented nekem a világot, a mindenséget. És én hazudok neked, átverlek, nem mintha jogom lenne hozzá.
- Megházasodom - szorítalak. Szorítalak magamhoz fél karommal, nehogy elhagyj, nehogy elmenj, nehogy eltávolodj, mert akkor végem van. Akkor összetörök, és nem engedhetem meg magamnak, hogy törve láss. A világom vagy, Ivana. Ha elmondom elhiszed? A démonjaim a szívemben vannak és üvöltöznek velem, amiért elmondtam neked, és igazuk is van, mert valószínűleg most veszítem el a legfontosabb dolgot az életemben. Mélyet szívok cigarettámból, szemeimet lazán behunyom, de nem engedlek el, nem lazíthatok a szorításon. A füst a plafon felé távozik.
- Muszáj, tudod? - harapok rá cigarettámra. Honnan tudhatnád? - Csak két év, hogy megmentsem Payne-t, de semmi nem fog változni. Ugyanúgy éljük az életünket, mint eddig, ugyanúgy a tied leszek, Ivana, és szeretném, ha hinnél nekem - ha elmondom elhiszed? Nincs jogom ahhoz, hogy most az arcodra tekintsek, hogy lássam a reakciód, hogy mélyen íriszeidbe fúrjam saját kékjeimet, abban a reményben, hogy akkor megbocsájtasz, hogy nem lesz vége a kettőnk között lévő kapcsolatnak. Merlinre...

Ivana
újra velem

Érzem, ahogy megfeszülsz, és szívem szakad ketté, hárommá, darabokra. Ezer és ezer darabra, mert tudom, hogy legszívesebben felpattannál és örökre itt hagynál. Egyedül, a démonjaim társaságában, hogy mekkora gyökér vagyok. De, az az igazság, honey, hogy megérdemled az őszinteségemet. Senki nem érdemelheti meg annyira, mint te itt és most, mert tudom és érzem, hogy el akarsz futni, el, messze tőlem, mindegy hova. Nem engedhetem. Megérted?
Ajkaimat összeszorítva engedek szorításomon, hogy eltudj távolodni, hogy elhagyj. Állom tekinteted, szomorúság tükröződik vissza belőle, amitől még ezer darabra szakítod szívemet. Alsó ajkamat beszívva, cigarettámra még jobban ráharapva fúrom még jobban tekintetem tiedbe.
- Csak azért veszem el, hogy ne egy negyvenes tegye ugyanezt - cigarettámból seperc alatt tűnik el a parázs, felülök, a csikk az éjjeli szekrény felé lebeg könnyedén, szembe fordulok veled. Íriszeim mélyebben hatolnak tieidbe, mintha a lelkedbe látnék, Ivana. Óvatosan nyúlok kezeidért, ha engeded lassan fogom meg őket.
- Ivana figyelj - emelem ráérősen ajkaimhoz kezedet, lágy csókot lehelek rá. - Semmi nem fog változni, érted? Semmi ezen az ég adta kib*szott Földön, mert nem akarom, hogy változzon. Felveszi a nevem, és vége van, ugyanúgy Te fogod nekem jelenteni a mindenséget - ki lett mondva, ámbár leginkább selymes és apró kezeidnek beszéltem, ajkaim végig súrolták azokat. Őszintén, végig szemeidbe nézve, kedvesem, és ennél nagyobb megkönnyebbülést nem tudom, hogy ember érezhet-e. Kicsit megszorítom kezedet, lehunyt szemekkel nyomom őket ajkaimnak, végül homlokomnak támasztom azokat.
- Ne hagyj el, kérlek - lényegesen erősebben szorítom kezedet, homlokomnak van támasztva, szemeimet szorosan összeszorítom. Mégis mi a f*szt művelek, Ivana? Te teszed ezt velem, elhiszed?

Ivana
újra velem

A pánik lassan borítja el az agyam, mélyeket kell lélegeznem, hogy kordában tartsam érzelmeimet, kordában tartsam a bennem tomboló démonokat, amik, drága Ivanam miattad... nem is, érted jöttek elő agyam és szívem hátsó zugaiból, félve, hogy ők is elvesztenek téged. Téged, aki mindig a megnyugvást hoztad el nekik is és nekem is, téged, akinek elég volt megéreznem az illatát egy pillanat erejéig és máris eliszkoltak a helyükre. Ám most érzik a lehetőséget, és egyre inkább tépik agyam minden sejtjét, bízva abban, hogy sikerül áttörni a falat, de nem engedhetem nekik.
Halántékomhoz nyomom tenyeremet, mélyeket sóhajtok, muszáj kiülnöm az ágy szélére. Lábaim megérzik a szőnyeg puhaságát, lélegzet, Ivana arcképe, lélegzet, az illata, lélegzet.
Csak adja akárhány isten, hogy ne bántsam. Hogy csak most ne veszítsem el semmimet. Csak most hadd én győzhessek, mint egy igazi hős, mint egy igazi lovag azon a k*rva fehér lovon.
Meghallom szavaidat, és feléd kapom tekintetem, ami megnyugvást mutat, amíg nem folytatod. Mindig van egy de. Mindig kell lennie egy de-nek. Aztán pár másodperc múlva újra elkezdesz beszélni, én Ivanam, és olyan megkönnyebbülés zúdul át testemen, hogyha nem ülnék, biztos térde esnék előtted és minden elérhető pontodat csak engedéllyel csókolnám meg.
Visszafordulok feléd, egy halovány mosoly játsszik ajkaimon. Ivana, most akkora boldogságot okoztál nekem, hogy nem tudom szavakba önteni. Nem hagysz el, maradsz nekem a megnyugvás, a segítség, a mindenség. Nem tudom, hogy ilyen lehet-e a szerelem, de ha ez az, akkor én szeretem a szerelmed, Santos, mert megmentesz vele minden szartól, ami érhet.
- Istenem - hajtom fejem lábaid elé, mint egy megsérült rabszolga. - Mindenem te vagy, Ivana - suttogom az alattunk elterülő takarónak, végül felemelem fejem és rád nézek. Hosszan, békésen, megkönnyebbülten, boldogan. Közelebb araszolok, lágyan teszem tarkódra a kezem, hogyha szeretnél elhúzódhass, de ha nem teszed, lágy csókot lehelek ajkaidra. Olyan igazit. Olyan őszintét.

Ivana
újra velem

Közelebb jössz, a csókot tökéletesíted, és szívem repes a boldogságtól, bele is mosolygok csókunkba. Csípődbe markolva húzlak közelebb magamhoz, így nézek szemeidbe, melyből őszinteség sugárzik felém, és ennél nagyobb öröm nekem most nem is kell.
Meghökkenek, ahogy szívem felé mutatsz, ám kezdeti megilletődöttségemet hamar felváltja egy elégedett mosoly. Csak bólintok, tudom, hogy nem kellenek szavak, mert sosem kellettek ahhoz, hogy tudjam mire gondolsz, hogy tudd mire gondolok. Ez így teljesen működőképes kettőnk között. Ölembe húzlak, hogy még közelebb lehessek hozzád, még jobban érezzelek, miközben falom ajkaidat, remélve, hogy most is megérted; mindenem a tiéd.
Egyik szemöldököm megemelkedik következő kérdésedre. Na, erre egyáltalán nem számítottam. Megengedek magamnak egy visszafogottabb kuncogást, csak utána emelem rád tekintetem.
- De - felelem még mindig rázkódó vállakkal. Felkaplak, nem zavartatva magam, hogy nem otthon vagyok, indulok meg veled a konyha felé, ahol rögtön leteszlek a pultra. Állad alá nyúlva lehelek egy csókot ajkaidra, majd lassan kezdek el haladni lefelé. Először arcodnak élét hintem be apró puszikkal, nyakadat, kulcscsontodat, melleid halmát. Akaratlan távolodom el tőled, mert minden egyes milliméter, ami kettőnk között van szakadéknak érződik.
- Szóval omlett? - támaszkodom meg combjaid mellett a pulton somolyogva.

Ivana
újra velem

Hátam fájdalma mosolyodtól, érintésedtől egycsapásra elmúlik. Könnyedén cipellek magammal mindenhova, könnyedén emelgetlek, mert ilyenkor - melletted - a fájdalom elszégyelli magát és eltűnik. Majdnem. Érzem és tudom, hogy ott van, de annyira más érzelmek dominálnak ilyenkor, Ivana, hogy a fájdalom elenyésző.
Óvatosan felnevetek, kicsit erősebben harapok alsó ajkadba, amikor karjaid nyakam köré fonod. Szeretem ezt. Szeretlek érezni, szeretem érezni, hogy vágysz rám, hogy akarsz.
- Reméltem, hogy tényleg nem állsz neki főzni - nevetek fel vidáman, ellépek tőled, pár centit, hogy szemedbe nézhessek. - Tökéletes lesz - intek egyet kezemmel, cigarettám száll felénk könnyedén. Kiveszek belőle egy szálat, szám szegletébe dugom azt, ujjammal pillanatok alatt meggyújtom. Kicsit hunyorogva nézek rád, ahogy cigarettám füstje száll a plafon felé. Lassan, óvatosan, megfontoltan, ahogy nekem kell bánnom veled. Ironikus.
- Elviszlek randizni - mosolyodom el féloldalasan. - De addig is - pillantok körbe gyorsan a konyhában. - Nincs véletlenül nyers húsod? - emelem meg feléd egyik szemöldököm kérdőn, arcomon halálos komolysággal. Ha valaki kitalálja miért kell, és elküldi nekem, kap egy éjszakát velem. Természetesen velem jött, nem lehetek elég biztos a dolgomban, amióta egy Payne beházasodott a Brightmore családba, ő pedig mindent tud, mindent lát. Ha már eljött idáig, legalább kapjon valamit, bár azt hozzá kell tennem, hogy senki nem hívta. Felszálltam a vonatra és simán jött velem. Istenem! Nők...

Ivana
újra velem - Niamey

- Még szerencse - sóhajtok egy drámait, szemeimet is lehunyom. - Meglepődnél mik vannak a fejemben - csókolom meg nyakadat, majd vállad minden pontját, amit csak érek, mielőtt elhajolnál, hogy beállítsd a sütőt. Szemtelen és csillogó szemekkel nézek végig testeden, különböző pontokon időzik tovább tekintetem, ahogy azt illene, elégedett mosollyal fogadom, ahogy visszatérsz hozzám.
Kérdésedre csak megrázom a fejem. Ennek mindegy mit kap, csak kapjon valamit. Engedelmesen ellépek előled, hogy letudj szállni a pultról, közben egy intéssel kitárom a legközelebbi nagyobb ablakot. Méreteit elnézve befér, és remélhetőleg te sem kapsz majd szívinfarktust, mert - akármilyen hihetetlen -, eddig eszembe sem jutott, hogy te még nem találkoztál az én drága Niamey-emmel. Az istenért sem mondanám ki, de nem gondoltam volna, hogy életem két legfontosabb nője egyszer találkozik. Előbb vagy utóbb ennek is el kellett jönnie.
- Ne ijedj meg - követlek, majd óvatosan helyezem tenyereimet füleidre, haloványan elmosolyodom, lágyan megcsókolom nyakszirtedet, mielőtt elhajolnék és egy nagyot füttyentenék. Pár másodperc múlva Niamey száll le az ablakpárkányra.
- Ivana - suttogom füledbe lágyan. - Bemutatom Niamey-t - elengedlek, hogy csináld tovább a dolgod, végül én huppanok fel a pultra. Nem zavartatva magam gyújtok rá egy cigarettára, mielőtt válaszolnék kérdésedre.
- Olaszországba - hunyom le szemeimet. - Kényelmesen öltözz fel, mert hosszú utunk lesz - pillantok rád hatalmas vigyorral. Mindent elterveztem. Hogy tetszeni fog-e, az kérdéses, de ha részletesebben érdekel, úgyis elmondom. És ezt te is tudod, mert attól még, hogy megtudod, az élmény ugyanakkora marad.

Ivana
újra velem - Niamey

Önfeledten felnevetek reakciódon, ahogy meglátod a madarat. Most nevetek, de ez sokkal rosszabbul is elsülhetett volna, ha például - teszem fel - fejvesztve menekülsz tőlem és Niamey-től is a legmesszebb. Tekintve, hogy te laksz itt, nem hiszem, hogy messze mennél, na meg nem is így ismerem az én mindenemet, de érhetnek meglepetések még engem is. Nevetésem mosollyá szelídül, végig követem lépéseidet és mozdulataidat, ahogy tányéron viszed neki a húst, végül portugálul szólalsz meg. Nem tudhatom mi a célod vele, de hogy Niamey nem érti, az is tuti, nem csoda, hogy fejét ide-oda biccentgeti. Végig mér téged, én pedig önfeledt örömmel nézem végig, ahogy találkoztok.
- Nem fog bántani, Ivana - húzlak magamhoz, ahogy hátrálni kezdesz felém, nyakszirtedbe csókolok. Hagyom, hogy úgy mozdulj, ahogy neked megfelel, állom pillantásodat, mintha az életem múlna rajta. Végül is; nem így van?
Mosolyogva forgatom meg szemeimet, mielőtt válaszolnék. Jobb kezemmel kezdem el birizgálni egy kósza hajtincsedet.
- Ami neked kényelmes, de ha nem az, úgyis segítek levenni - pontosítom mondandóm mormogó hangon. - Motorral - szélesedő mosollyal felelem. Már előttem van a kép, ahogy együtt szeljük a végtelen utakat, erdőkön, mezőkön és falvakon keresztül. Talán - ha lesz annyi energiám - beugrunk meglátogatni Salvatore-t is. Valószínűleg nem lesz, de legalább el tudom neki mondani majd, hogy egyáltalán eszembe ötlött, mint alternatíva.
- Visszatérve Niamey-re - emelem le magam kicsit a pultról, hogy leugorhassak onnan melléd. - Bízol bennem ennyire? - fogom meg kezed, hogy lágy csókot nyomhassak rá, szemeimet még be is hunyom egy pillanatra. Nem kell kimondanom, tudom, hogy tudod mire gondolok. Mindig tudod.

Ivana
újra velem - Niamey

Tudom, hogy nem egyszerű elhinni azt, hogy Niamey nem bánt. Hatalmas állat, ezzel én is tisztában vagyok. De rajtam kívül még senkit nem bántott, azt is azért, hogy én ne bántsak másokat, így egy olyan mély és szoros kötelék alakult ki köztünk, hogy mindenemet rábíznám. Akár az életemet is, mert tudom - és ő is tudja -, hogy feltétel nélkül megbízom benne, és azt is tudom, hogy ő is bennem.
Mosolyogva hallgatom meg, hogy szerinted lovagias vagyok. Kinek mi, ugye. Valószínűleg görcs állhatott a számba, mert, amikor megcsókolsz még mindig mosolygok. Utána is. Most el tudom képzelni, hogy egész életemben mosolyogni fogok, mert tökéletes minden, Ivana, és miattad az. Miattad és érted az.
- Nos - csókolom meg lágyan ajkaidat. - Kívánságod parancs - mormogom ajkaidba, ahogy megcsókollak. Elválunk, én pedig szemtelen módon harapok rá óvatosan alsó ajkadra, mielőtt elindulnék Niamey felé, ám megtorpanok egy pillanatra, ahogy elhangzik telt ajkaidból a "Nem csak ennyire". Meghökkenve állok pár másodpercig előtted, végül ismét elmosolyodom, mint egy kisiskolás. Homlokon csókollak, mint egy első szerelmes, mintha tudnám, hogy mégis milyen érzelmek kavarognak most bennem. Boldog vagyok. Tudom.
Madaram elé érve, kezemet nyújtom felé. Rögtön felemeli a fejét immár a cafatokra szaggatott hústól, értelmes tekintetét rám emeli, hogy rögtön ezután játékosan megcsipkedje kézfejemet.
- Pulchram - mindig közlöm vele, hogy gyönyörű, de néha esküszöm, hogy elhiszem; tudja. Szeme mögém villan, én pedig feléd fordulok, látom, hogy bátortalanul közeledsz felénk.
- Gyere már - lépek hozzád, ujjainkat összefonva vonlak közelebb magamhoz. Hátad mögé lépek, lágyat csókolok nyakadba. - Hajrá fekete mágia hercegnője - suttogom államat válladra téve.

Ivana
újra velem - Niamey

- Majd akkor leszel királynő, ha megkérem a kezed - vonok vállat könnyelműen. Tisztában vagyok azzal, hogy miket ért el az életben a szakterületen, tudom, hogy hányszor meghalhatott volna, mégis jó húzni az agyát. És tudom, hogy tudja; viccelek. Soha nem bántanám szándékosan, nem lennék rá képes, sem fizikailag, sem máshogy, természetesen ez addig áll fenn, amíg én irányítok. Amint ez megszűnik, nem vállalhatok érte garanciát, és már maga a tudat, maga az, hogy ezzel tisztában vagyok, egy gombóccá gyűri a gyomrom.
Gondolatmenetemet direkt megszakítom, hogy végig tudjam nézni bátorságod netovábbját. Elégedett mosollyal csókolok a nyakadba, ahogy ujjaid érintik Niamey tollait. A madár csak elégedetten lehunyja a szemét pár másodpercre, majd amennyire tudja, kitárja szárnyait és óvatosan csapkod kettőt. Ő is üdvözöl téged, és ahogy megfogod a kezem, megszorítom, hogy ne aggódj, nincs mitől tartanod, főleg, amíg melletted vagyok én. És most már Niamey. Halkan felnevetek ténymegállapításodra, szembe fordítalak, homlokomat a tiednek döntöm, közben intek egyet Niamey-nek, hogy mehet. Az rögtön megfogja a nyulat, és isten tudja hova repül. De el. Az ablak szintén egy intéssel bezárul, a függönyök a helyükre kerülnek, ahogy lenniük kell. Csak én láthatlak így, ahogy most, mert csak nekem van ehhez jogom. Eddig Niamey kitakart mindent, de már oda kell figyelnem, hogy az enyém maradjon minden rejtett porcikád, minden rejtett tetoválásod. Mindened.
- Egy madár rezervátumban önkénteskedtem gyerekkoromban - kezdek bele a történetbe. - Niamey fiókaként került hozzánk, rögtön megszerettem, mert olyan volt mint én; magányos - mosolyodom el egy pillanatra, ahogy elveszem homlokomat a tiedről. - Engem osztottak be mellé. Etettem, itattam, foglalkoztam vele, titokban kiengedtem a fél hektáros ketrecéből, hogy szabadon repüljön. Mindig visszajött hozzám - az emlékek seperc alatt rohamozzák meg az agyam, mintha tegnap történt volna. - Kevés volt már neki a hely a reptetőjében, de nem merték kiengedni, mert elég nagyra nőtt, pedig csak másfél éves - kuncogok egyet halkan, ahogy hátamat a falnak döntöm és gyújtom meg cigarettámat zavartalan. - Felkeresett a rezervátumi igazgató és lemeccseltük. Én meg megbeszéltem Mikolával, az igazgatóval és a polgármesterrel, szóval jöhetett. Elfogadott engem, ahogy senki más és segít, tudod, Ivana? Rengeteget segít - szemem elé kerül azonnal a kép, amikor majdnem megöltem Salvatore-t, ha Niamey nem lép közbe. Arcomra ráfagy a mosoly, ajkaim lekonyulnak, ahogy minden kép úgy villan be lelki szemeim elé, mintha tegnap lett volna. Kicsit megrázva a fejem, szívok mélyet cigarettámból és rád tekintek.
- De már nem csak ő van nekem - mosolygok rád őszintén.

Ivana
újra velem

Mosolygok, pedig még a mondatot sem fejezed be. Ha tudnád, Ivana, hogy márpedig, ha egyszer eljutunk odáig, ha valaha eljutunk odáig, hogy megkérem a kezed, valami botor gyökérség miatt, akkor leszel csak igazán királynő. Elmondhatnám ezt neked és megígérhetném, de mi értelme lenne? Hamis vágyak keltése és olyan dolgok ígérgetése, ami nem csak rajtam múlik? Pedig őszinte leszek; előttem van, ahogy hófehér ruhában felém sétálsz.
És most életem egy olyan nőjét ismerted meg, aki nem elég, hogy nem beszél vissza, de sokkal többet jelent nekem bárkinél. Amikor még nem volt Payne, amikor nem volt Lorin, ő volt nekem az egyetlen, aki segített túlélni. Szó szerint is érthető, nem véletlen éktelenkedik - már behegesedett – három karomnyom a jobb lapockámon. Zseniális a madár.
Szemtelen mosollyal tartom a tekinteted, szinte magamhoz láncollak már. Ha lehetséges lenne, ha akarnád, már csak az enyém lennél, senki más rád sem nézhetne, amikor én azt meg nem engedem neki. Ha megengedem, akkor is halál fia.
- Az ördögöm is te vagy – nyúlok csípődhöz, ahogy mozdulsz felém. Magamhoz rántalak, ajkaidba motyogom szavaimat, kezemet engedelmesen teszem arrébb. Mosollyal ajkaimon érzem meg fogaid alsóajkamon, kényszeresen vágyom rád, és az érintésedre, mert félő, ha megszakad ez az egész, elsorvadok. Amikor távolodni kezdesz tőlem, és egy gyorsabb csókot szánsz nekem, nem engedlek. Elmélyítem azt, nyelvem táncot jár a tieddel, csak utána hagyom, hogy elhagyj ismét, hogy meleg tested eltávolodjon.
- Voltál már Olaszország eldugottabb részein? – beleszívok cigarettámba, kezemet elveszem onnan, így könnyedén lifeg ajkaim között, szám szegletében. Tekintetem vágyódással van tele, ahogy leguggolsz a sütő elé, aztán teszel-veszel. Muszáj beszélnem, beszéltetnem kell téged is, különben itt és most teszlek magamévá az asztalon. Nem szabad. Önmegtartóztatás, vagy mi a f*szom.

Ivana
újra velem

Számszéle remeg folyamatosan, ahogy végig nézem a sertepertélésedet a sütőnél a pizzával. Mosolyogni akarok mindig, főleg, amikor lehajolsz érte és szemem legeltethetem idomaidon, de nem szabad. Visszafogom magam, és inkább felpillantok a plafonra, mintha valami k*rva érdekes dolog lenne ott. Inkább a plafon bámulása, ahogy mélyet szívok cigarettámból, mintsem olyat tegyek, amit nem szabadna, mert nem illik. Igazából fogalmam sincs, hogy illene-e vagy nem, mert ahogy rám nézel tudom, hogy mindenben benne vagy, amit csak kiejtek a számon. És ezt szeretem. És megérdemlem. És akarom.
Szemöldököm megemelkedik. Nem voltál még Olaszországban, én barom meg pont az eldugottabb részekre kérdeztem rá. Miért is? Remek kérdés, majd megválaszolom, ha nem lesz ennyire kellemetlen, és csak remélhetem, hogy nem kérdezel jobban bele.
- Majd felmelegítelek - lépek hozzád közelebb, hogy hátulról átölelhesselek, amíg elkezded felvágni a pizzát. Államat válladra teszem, szemeimet behunyom. Nem akarom bevallani se magamnak, se másnak, de egy ilyen nyugodt és tiszta pillanatban seperc eltudnék aludni. Kicsit, mintha fáradt lennék, ami egyáltalán nem meglepő. Leszív minden mostanában. Mélyet sóhajtva lépek el tőled és engedlek ki karjaim közül, hogy felhuppanjak a pultra egy pizzát fogva kezembe, miközben a csikket reflexszerűen a mosogatóba pöckölöm. Mire felfogom mit is csináltam, már mindegy, és bűnbánó tekintettel nézek rád.
- Izé... - dörzsölgetem tarkómat szabad kezemmel. - Bocs - emelem rád tekintetem, és elmosolyodom, amikor tele szájjal kívánsz jó étvágyat. Egy biccentéssel viszonzom, és beleharapok. Eddig észre sem vettem mennyire éhes is vagyok valójában, így a pizza első falatja jólesően csúszik le torkomon, azonban mielőtt beleharapnék megint eltekintek rólad.
Mégis belemegyünk jobban, és nem tudom mit is válaszolhatnék. Te nem tudod, hogy miért járok oda. Te nem tudod milyen vagyok valójában, mert még nem találkoztál a valódi Brightmore-ral. Melletted nem vagyok önmagam, mert nem lehetek és nem is tudok az lenni. Aki valójában vagyok, az ilyenkor meghúzza magát és csak röhög a markába, ahogy szokott. Fogalmam sincs hány perc telhet el csöndben, de még most sem tudok válaszolni a kérdésre. Tetszenek az olaszok, válaszolnom kéne arra a kib*szott kérdésre. Hazudjak? Az jól megy, lehet ki sem derülne soha, hogy hazudtam, mert leginkább olyanok tudják ezeket, akikkel nemigen beszélsz. Az a kemény két ember.
- Öm... - szemöldökömet kicsit összehúzom, ahogy megpróbálom keresni a megfelelő szavakat, hogy ne tűnjön olyan szörnyűnek. - Gyakran jártam oda a családommal. Gyerekkoromban felfedeztem az eldugottabb részeket - vonok vállat könnyedén. Büszke vagyok magamra, mert nem hazudtam. Vagyis ez nyilvánvalóan nem az igazság, de nem hazudtam, mert így van. Ez lett a vesztem.

Ivana
újra velem

Nem követtem el nagy hibát, amiért nem mondtam el az igazat, ugye? Mert ennyi történt. Nem hazudtam, csak inkább egy morzsát mondtam el a múltamból, minthogy felfedjem a csúf igazságot. Ahhoz nincs elég közeli kapcsolatunk, bár ebben sem vagyok százszázalékosan biztos. Mostanában miben is vagyok? Még én mondtam Lorinnak - és tisztán emlékszem rá -, hogy azért mert nem tagadta, hogy Payne a családneve, még nem hazudott senkinek, aki azt hitte, csak nem tagadta le a többiek ostobaságát. Így, hogy kiderült, hogy Brightmore, minden sokkal egyszerűbb lett, senki nem meri bántani.
Érzem, ahogy szemöldököm ráncolom, így gyorsan rendezem vonásaimat. Nem bántja Lorint senki. Nem bánthatja senki, amíg vagyok neki, amíg ő van nekem. Végre. Ismét.
- Igen - biccentek egy aprót, majd az újabb megkezdett pizzaszelet felét visszadobom a dobozba. Az elmosogatott holmik közül kikapok egy poharat és megtöltöm vízzel, a felét le is húzom azonnal. Hátat fordítva a pultnak támaszkodom rá. Így nézem végig, ahogy szinte szó nélkül indulsz el a hálószobád felé. A mosoly, ami eddig ékesítette arcomat, fintorba torzul, ahogy tényleg a konyhában hagysz egy szó nélkül. Szemeimet lehunyom, nehogy olyat mondjak vagy tegyek, amit később biztosan megbánok. Jobbommal markolom a pult szélét, annyira, hogy ujjaim vége elfehérednek. Itt hagytál. Volt merszed itt hagyni, és velem még senki nem csinált ilyet. Nem kértél meg, hogy maradjak, nem kértél meg, hogy menjek el. Nem mondtál semmit, csak hátat fordítottál és illegetve tökéletes tested kisétáltál. Elsétáltál tőlem.
Elengedem a pultot, a maradék vizet komótosan kortyolgatva tüntetem el. Sóhajtok egy mélyet, és elindulok a hálószoba felé, hogy felöltözzem. Erre a fordulatra én számítottam a legkevésbé, nem is értem miért, hiszen mindig ez volt. Megtörtént, aminek meg kell, és elváltak útjaink. Mégis, most valahogy jobban... zavar. Igen, zavar.
Belépve a hálószobába rögtön az alsómért nyúlok, amit fel is rántok magamra, de akaratlan rád esik a pillantásom, ahogy csinálod a dolgod a szobában. A nadrágot visszaejtem a padlóra.
- K*rva életbe - motyogom az orrom alatt, és csak remélhetem, hogy nem hallottad meg. Hassal az ágyba vetem magam, egy elbűvölő mosollyal nézek rád, és tárom ki feléd karomat. - Gyere ide - amint tudom, hogy kényelmesen elhelyezkedtél, szinte rögtön elnyom az álom. Még hogy én merítettelek ki téged...

// //

Sárközi poronty

Van az a pillanat, amikor mindent utálsz, semmit nem akarsz, és csak arra vágysz, hogy önmagadat marcangolva megb*szódj valahol. Én is erre vágyom. Még nem jött el a pillanat, hogy elmenjek, még nem jutottam el odáig, hogy feladjam magamat és Őt is. Leginkább Őt. Még nem volt ahhoz erőm és eszem - talán szívem sem -, hogy Lorin és Cath elé álljak és azt mondjam nekik, elmegyek, és nem tudom visszajövök-e valaha. Hogy tálalja ezt az ember a húgának, akit nemrég kapott vissza, fontos közölni, hogy: élve. Egész életemben abban a hitben éltem, hogy halott, igazából nem is létezett, csak egy sírkőre írt név volt. De nem. Ő élt mindvégig, amíg én normális gyerekként az udvarban tengettem a mindennapjaimat, majd beütött a krach és mindennek vége szakadt. Elmebeteg lettem, és akármennyire is szeretnék erre szebb szót találni, sajnos nem tudok. Az vagyok, elfogadtam, a gyógyszerek segítenek, és nagyjából kordában tartanak. A hír miatt majdnem megöltem egy embert, majd egy másik ember segített, hogy még csak megvádolni se tudjanak azzal a gyanújával, hogy egyáltalán jelen voltam akkor. Pedig nemhogy jelen voltam, de én tettem b*ssza meg!
Az ablakpárkányon ülök, az ablak kitárva, a könyv sarkát morzsolgatom, miközben a gondolatok csak úgy száguldoznak a fejemben. Holnap lesz az egésznek a napja. Minél tovább vagyok itt, annál több az esélye, hogy összefutok vele, és arra nem vagyok felkészülve. Úgy mozgok már így is a folyosókon, mint egy szellem, mint egy nem kívánatos személy, ha lehet nem húznám ennél tovább. Ma összepakolok, holnap pedig már a cuccokkal állítok be Cath-hez, hogy elmegyek. A nemrég történekre tekintettel elfogja fogadni, ebben biztos vagyok, itt Lorin a neccesebb. Vajon tudja, hogy miért járok Olaszországba? Cath biztos nem mondta el neki, ahogy én sem, így csak remélhetem, hogy elhiszi; egy barátommal találkozom, legyen elég ennyi.
Üveges tekintetemet emelem a hozzám szólóra. Ismerős, de valahogy nem ugrik be, ki lehet, így ismét kipillantok az ablakon, válaszra sem méltatom. Már azt hinném, hogy elment, mivel egy ideje egyáltalán nem érzem a külvilágot, nem lenne csoda, ha az sem tűnik fel, hogy elment, de nem. Mert ismét megszólal, halandzsázik nekem pár sort, aminek az a lényege, hogy kell neki a szempillám.
Sárközi! Ő Sárközi egyik kölyke, aki természetesen engem talál meg. Még jó, hogy nem az apja jött a szempilláért, jó beszélgetés várt volna rám. Haloványan elmosolyodom a gondolatra, de gyorsan magamhoz térek, és ismét megkeményítem vonásaimat.
- Nagyon éles megfigyelő vagy - szúrom oda félvállról, tekintetem ismét a kinti tájat szuggerálja. Szemhéjamhoz nyúlok, ahol hüvelyk- és mutatóujjam közzé csippentem szempilláimat, majd rántok rajtuk egyet. Elégedetten pillantok a lányra. - Tessék - nyújtom felé őket, remélve, hogy ennyivel letudtuk, és nem kell még a lábszőröm is neki, nincs kedvem vetkőzni.