Kenőkés

Az elterelési hadművelet minden bizonnyal sikeresnek mondható, ha már az őrök is felfigyeltek ránk. Mindennemű megerőltetés nélkül sikerült ezt elérnünk Cath-tel, mintha a vérünkben lenne, komolyan. Magát a Henry-nek hívandó pasit, egy laza üzletembernek képzelem el, aki nem szokott rástresszelni semmire, inkább igent mondd, csak hagyják békén. Azonban, ha olyan a szituáció - mint most is - igenis kiáll magáért. Valerie, mint egy mintha feleség, csak költi a pénzt, hisztizik és álomesküvőt akar. Pont, mintha egy amerikai sikersorozatban lennénk főszereplők.
Mindezek tudatában annyira nem is nehéz eljátszani egy ilyen szerepet. Cath... akarom mondani Valerie túl jól játssza a szerepet. Megsértődve, égnek emelt orral fordít nekem hátat, amire csak felemelem egyik szemöldököm, majd legyintek egyet. Legyintésem végén toppan be az őr, aki megkér minket, hogy... hát, hogy konkrétan kussoljunk és hagyjuk el a templomot. Már mindkettő szemöldököm az égnek emelem szerepemhez hűen, de Cath megelőz és nagyon nehezen tartom vissza a kitörni készülő röhögést. Mert ez az lenne, ez tuti, nevetésnek aligha hívnám.
- Mégis mit csináljak? - emelem fel ismét a hangom. - Állandóan beszélsz, az embert nem hagyod szóhoz jutni, mintha te lennél a világ közepe, mert a kedves anyád ezt nevelte beléd, ha már egykeként születtél - mutogatok is közben mutatóujjammal, egyáltalán nem figyelve arra, hogy mit is mondok. A szavak automatikusan jönnek, mintha egy megírt forgatókönyv alapján játszanánk Cath-tel.
- Maga meg - fordulok az őr felé dühös arckifejezésemmel. - Még egyszer ne beszéljen így a menyasszonyommal, mert nem állok jót magamért. Az ember eljön egy porfészekbe - tárom szét a karom körbemutatva, hogy egyértelmű legyen miről beszélek. - megadva a lehetőséget, hogy hátha itt lesz az esküvője, maguk meg kiküldik a csend miatt. Az életben nem történt itt semmi érdekes! - vágom az őr fejéhez a hátha szócskát erőteljesen megnyomva, csak a mihez tartás végett. Valerie-nek szentelem ismét a pillantásom, ahogy megint felhozza a drága anyámat. Monológja végén kis erőlködés után a fejem vörösre vált, egy ér kidudorodik a homlokomon - annyira nem is rossz, hogy tudom szabályozni a testhőmet -, majd belekezdek megint.
- Anyámat hagyd ki ebből! - vágok oda erélyesen. - Ez az első helyszín, amit az ő kedvéért nézünk meg, nem hiszem, hogy probléma lenne belőle, főleg, hogy a te anyád semmiben nem támogat, mert egy kuporgatós vénasszony! Ha esélyt sem adsz neki, akkor így k*rva nehéz lesz megszervezni ezt az esküvőt! - fordulok háttal az őrnek és Cath-nek is, majd erőteljes léptekkel elindulok a bejárat felé, ám fordulásom közepette elég időm jut arra, hogy körbepillantsak és lássam több idő kell a többieknek. Hirtelen megtorpanva fordulok vissza.
- És tudod mit? - szegezem kérdésem egyenesen Cath-nek. - Ha nem akarod ezt a szart, akkor felejtsük el az egészet, mert így rohadt nehéz lesz! - fejezem be mondandóm, várva a csodára és visszatartva még mindig a nevetést. Nem tudom meddig bírom még, remélhetőleg tovább, mint amennyire én számítok, mert egyelőre az előző körbekémlelésemnek köszönhetően a többieknek kell még egy kis idő, amit nekünk kell megteremteni nekik.

Kenőkés

Eszembe sem jutott volna, hogy így terelünk figyelmet, ahogy Cath megálmodta és véghez is vitte. Jól megy, ez tény és ahogy tekintetemet pár másodperc alatt végig jártatom az apátság belsejében észre is veszem, hogy Westék eltűntek. Valószínűleg sikeres volt a küldetésünk.
Cath ölelgeti a dagadt fószert, én türtőztetem magam, hogy ne röhögjek és a semmiből előtűnik Conroy, aki tátog valamit Cath-nek. Az én drága menyasszonyom lábai jól láthatóan elgyengülnek, kétségbeesve próbál éber maradni. Túl jól játssza a szerepet. Úristen túl jól játssza! Automatikusan elindulok felé, öles léptekkel kerülök mögé és mielőtt a földön koppanna a feje elkapom. Zavarodottság van a tekintetemben, nem tudom mire vélni a dolgot. Nem tartom esélyesnek, hogy ezt szándékosan csinálta vagy ténylegesen ennyire jó színésznő. Egy pillanatra aggodalom van a tekintetemben, amit pár másodperc múlva felvált a meglepettség. "Szerelmem" hangzik el Cath szájából. Nem tudok mit kezdeni a szóval, így csak elengedem a dolgot, mintha ez a terv része lenne. Soha, senki nem hívott még így, és ahogy terveztem nem is kellett volna így hívnia a közeljövőben.
A történések körülbelül harminc másodperc alatt zajlanak le, mégis úgy érzem, mintha egy örökkévalóság lenne. Lassított felvételként történnek a dolgok, és az aggodalom csak nőtt, amikor egy pillanatra belém hasított, hogy mi van, ha nem tudom elkapni időben Cath-et? Valószínűleg egy kis vér a padlón túl jóra csinálta volna a jelenetünket, senki nem szeretné azt.
Karjaimba veszem a menyasszonyt, érzem, ahogy kapaszkodik belém. Remélem Conroy megszerezte azt, amiért idejött, mert ha nem, akkor k*rva ideges leszek.
- Megyünk, édesem - csókolom homlokon. - Megyünk - utoljára hátra nézek és egy "Kösz"-t tátogok az őrnek, remélem örül annak, amit sikerült elérnie. Mert nyilván nem a mi hibánk, vagyis inkább az én hibám, hogy ez megtörtént. Ugyan már!
Kiérve, óvatosan lerakom Cath-et a lépcső alján, majd magamhoz vonva megölelem. Valóban összhangban voltunk, de még egy idegen lányt sem szeretnék bántani, és ahogy a felismerés belém hasít, hogy talán tényleg miattam történt ez az előbb a mosolyom eltűnik. Cath álla alá nyúlok és felemelem a fejét, kényszerítve arra, hogy a szemembe nézzen.
- Jól vagy? - kérdezem tőle őszintén. - Nem hiszem, hogy az ájulás csak színjáték volt, bocs, ha túltoltam és miattam történt a dolog - sütöm le egy pillanatra a tekintetem, majd ismét Cath-re nézek. Ahogy megemlíti a fagyit, óvatosan elmosolyodom és inkább elengedem az előbb történteket. Így se meg úgy se jöhetünk ide többet, akkor legalább történjen valami jó is.
- Együnk - bólintok egy aprót, kézen fogva Cathet indulok el a központ felé. - És még jó, hogy te fizetsz! Egy ilyen jelenet után? Az a minimum, hogy kiengesztelsz, amiért megijesztettél - nevetek fel őszintén.

Kenőkés

Amint megcsapta a friss, délelőtti levegő az orrom sokkal éberebbnek éreztem magam. Cath-et lerakva, gyorsan a hátunk mögé pillantok, hogy biztos, ami biztos alapon nem jött-e ki utánunk senki. Nem lehet az ember elég óvatos, főleg, amikor a csapata egy része a templom alatt barlangosat játszik és egy - tutira - nem ott lévő kardot keres. De hát mindegy, ez lett megbeszélve, ez a terv, így állunk hozzá. Ezért megyünk el fagyizni.
- Jól sikerült az elsápadás - óvatosan simogatom a hátát, és ahogy hozzám bújik, egy pillanatra megmerevedek. Ilyen nem történik meg, ez csak egy kedves emberi gesztus, mert mégis fontos tagja a csapatnak, ezért hagyom. Lassan elengedem magam, nehogy még sértésnek vegye, így is elég szarul néz ki a csaj, ráadásul még az átok is közrejátszhatott abban, hogy majdnem a betonpadlóval találkozott a szép kis feje. Szerencsétlen arány lenne, ha már a második napon elvesztenénk valakit.
Cath-re pillantok a macskás sztori után, de nem reagálok rá. Szeretem az állatokat, és nagyon soknak segítettem is, de ilyen mély érzelmeket bennem nem mozgatnak meg. Enyhe együttérzés van bennem, ugyanis a sajnálattal még az állatok is kitörölhetik, nem? Ezért mentem a madár-rezervátumba segíteni néha. Addig sem utaztam Olaszországba verekedni vagy keveredtem rossz társaságba.
- Csss - húzom közelebb magamhoz. - Nem fogsz meghalni. Vagyunk rajtad kívül még öten, akik vigyáznak rád. Ez a kis cucc - mutatok a combomon heverő karjára. - Nem fog minket megakadályozni semmiben, ne aggódj - nevetve fogadom a puszit, már egyáltalán nem feszélyez úgy a helyzet, mint az elején. Életidegen tőlem, de próbálom legyűrni magamban a dolgot, ráadásul - don't worry - minden gyógyszerem a táskámban lapul, mint ugrani készülő vadállat. Okvetlenül vigyáznom kell a mellettem kicsit görnyedve ülő lánynak, ugyanis csak én vagyok mellette. Nem esik nehezemre, azonban hatalmas a felelősség, főleg, hogy Min Jong is eltűnt, a templomba sem dugta be a képét. Megfogom Cath mindkét kacsóját és óvatosan felhúzom a földről. Lelépkedve a maradék lépcsőről, hátrafordulva válaszolok a feltett kérdésre.
- Kicsit - bólintok egy aprót. - Leginkább attól, hogy nem fogok odaérni időben, hogy elkapjalak - felelem őszintén, mondandóm végén ajkaimat összeszorítom, csak engedjük el a témát, majd várakozóan tekintek Cath-re, hogy mehetünk-e a várva várt fagyihoz.
Arra, hogy biztonságban érzi magát mellettem, vállainál magamhoz húzom és egy lágy csókot nyomok a hajába, majd elengedem. Ujjainkat összefonjuk és úgy indulunk neki a városnak. Remélem a csapat többi tagja is legalább ilyen jól érzi magát.

Kenőkés

A fagyizás gondolata felüdüléssel tölt el. Ha már valószínűleg lejárattuk magunkat Cath-tel ki tudja hány országból itt lévő turista előtt, és még ne említsük az itt dolgozó őröket, akkor a minimum egy fagyi, amit megérdemlünk. Lassan sétálunk a megadott útvonalon, amit Cath-nek mondott egy valószínűleg itt élő. Hamar megtaláljuk a fagyizót, ahol meg is állunk és amikor Cath után mondanám a rendelésem, valaki megböki a vállam. Meglepődve fordulok hátra, hogy mégis ki az isten böködi a vállam egy ismeretlen városban, mintha ismerősök lennénk, és ott áll előttem Min Jong. Sietősen elém nyújt egy cetlit, amit el is veszek tőle. Kétszer is el kell olvasnom mire felfogom, hogy mi van ráírva a papírra. Félve MJ-re nézek, aki toporog már, majd suttogva... nem, hang nélkül megkérdezi, hogy hol vannak a többiek.
- A templomban - mutatok a templom irányába, majd vissza tekintek MJ-re. - Arohadtéletbe - hadarom egybe az egészet, amikor leesik a tantusz, majd átadom a cetlit Cath-nek, hogy ő is képben legyen, végül elkezdek nagyon gyorsan gondolkodni. Én és Cath soha többet nem mehetünk vissza abba a templomba feltűnés nélkül, kivéve ha elterelik - ismét - az őrök figyelmét. Agytekervényeim sebesen dolgoznak, hogy valamit kitaláljak, de más nemigen jut eszembe. Lassan arrébb sétálok, hogyha egy mód van rá, akkor a fagyis srác ne hallgassa végig a beszélgetést, majd neki kezdek.
- MJ - fordulok ázsiai barátunk felé megint. - El kell terelned az őrök figyelmét. Én és Cath körülbelül soha nem mehetünk be oda többet, mi voltunk az előző elterelés, hosszú sztori. Szóval tereld el a figyelmüket, amíg én belógok és szólok mindenkinek - tekintetem Cath-re siklik bocsánatkérően, de nem tehetek mást, akármennyire is szeretném. Kicsit arrébb lépek, majd magamhoz húzva Cath-et ránézek.
- Te itt maradsz, és az elterelés után MJ visszajön hozzád. Amúgy sem jöhetsz be a templomba és egy embernek könnyebb belógni - közlöm a tényeket, majd mindkettőre jelentőségteljes pillantást vetve elindulok a cél felé, hogy ismét balhét csináljunk. Az őrök örülni fognak nekünk, ebben biztos vagyok. Ennél izgalmasabb munkanapjuk sem igen volt mostanában, és ebben is biztos vagyok. Hátra pillantok, hogy MJ követ-e, majd amikor bizonyosságot nyer, hogy igen, kicsit sietősebben szedem a lábaimat. Kapucnimat felhúzom, kezem a zsebemben, úgy várom az apátság oldalánál, hogy MJ sikerrel járjon.

Húgom (?)

Kaptam anyámtól egy baglyot, hogy menjek a Boglyas téri Postára, mert egy másik bagollyal oda küldtek nekem oda baglyot. Bonyolultak? Dehogyis. Ó, kit áltatok? Annyi mindent túlkomplikálnak, biztos vagyok abban is, hogy azért a Postára küldték, mert ott tutira megkapom. Mintha a baglyuk nem lenne elég rámenős. Mindig megkocogtatja a fejem a csőrében lévő levéllel, így esélyem sincs egyiket sem elszalasztani. Kicsit a tököm ki van már a madárral, hányszor elképzeltem, ahogy neki repül véletlen egy ablaknak. Nem súlyosan sérül meg, csak egy kicsit.
A Fő utcán sétálok, amikor egy integető lánynak visszaköszönök. Fogalmam sincs ki ez, de nem vagyok udvariatlan. Hosszú szőke haja volt, nőies alakja és szép arca. Nem emlékszem, hogy meg lett volna, de nem is vezetek a nőkről listát, akikkel lefeküdtem, úgyhogy... benne van a pakliban, na. Maradjunk ennyiben. De, csak, hogy ne tűnjek annyira bunkónak, simán benne van az is a dologban, hogy jófejségből köszönt. Vagy ő ismer valahonnan én meg simán ugyanakkora tapló maradtam és nem tett bennem mély benyomást a csaj. Az a legszomorúbb az egészben, hogy az összes felsorolt dolog lehetséges, de fogalmam sincs melyik a legvalószínűbb, amit utálok. Utálom, ha valamit nem tudok biztosra, azonban ez a csaj most pont nem izgatja a fantáziám, mert nem érdekel a dolog.
Kabátom zsebéből nagy nehezen előtúrom a cigarettás dobozt, majd egy szálat a számba rakva ösztönszerűen jobbra nézek. Egy árny suhan vissza a robosztus épület takarásába, elég kivehető volt még így is, hogy női egyedről van szó. Remélem nem egy alsóbb éves társaság nézelődik éppen utánam, mert akkor esküszöm szívinfarktust kapok. Valami ilyesmi lehet, ha az ember megérzi, ha nézik? Mindegy is. Meggyújtom ujjam végével a blázt, majd lassan, kabátom zsebébe dugott bal kézzel, újra elindulok, vissza, az iskola felé.
Nem lépek körülbelül négyet, amikor érzem, hogy két kar ölel át hátulról. Egy pillanatra megmerevedem, aztán eszembe jut, hogy biztos Cath az és megint érzelgős hangulatában van. Számból kiveszem az egészség megtestesült csodáját, majd lassan megfogva a női kacsókat lefejtem magamról őket, hogy megtudjak fordulni az ölelés forrásának irányába. Mosolygok, mint akinek elment az esze, és ahogy fordulok reflex-szerűen ölelnék is vissza, amikor feltűnik, hogy nem Cath az. Nem, hogy nem Cath az, de egy teljesen ismeretlen lány.
Szemeim összeszűkülnek, ahogy a - már - előttem álló törpre nézek, majd óvatosan elmosolyodom.
- Ömm - kezdek bele értelmesen a mondandómba, még fejemet is megvakarom. - Szerintem rossz srácot ölelgetsz - közlöm a tényt, majd ismét hátat fordítva a lánynak elindulok az iskola felé, remélve, hogy most már tényleg célt is érek.

Kenőkés

Nehéz volt ott hagyni Cath-et, de akármennyire is bírom a csajt, most pont nincs szükségünk a karján lévő átok segítségére a küldetéshez. MJ meglepően gyorsan feltalálja magát az eltereléshez, az emberek tódulnak ki a templomból, de sajnos olyan szinten, hogy se ki és se be nem lehet jutni. Meghallom, ahogy az őrök kiabálnak egymásnak és egyetlen egy szót kapok el, pont azt, amire nekem szükséges van. Hátsóajtó! Van egy kib*szott hátsó ajtó. Kezemet kiveszem a zsebemből úgy futok le az apátság bejáratánál lévő lépcsőn, majd lassú kocogásba váltva keresem az ajtót, körbe az apátságnál. Gyorsabban megtalálom, mint amire számítok, egy hatalmas, tömör fa ajtó, rohadt nagy aranyozott kilinccsel. Váó, mennyire diszkrét. Ah, a britek...
Lenyomva a kilincset - nyilván - nem nyílik, pálcámat elővéve, gyorsan körbe pillantva suttogom, hogy "Alohomora" és a zár, láss csodát, kinyílik. Könnyebb, mint gondoltam, remélem nem fognak kígyók a nyakamba potyogni, ahogy belépek. Kitárom az ajtót, majd egy nagyobb követ megkaparintva az ajtó mellől bedobom a terembe. Semmi nem történt, így erőt véve magamon, belépek a sötét és dohos folyosóra, szintén nem történik semmi. Magabiztosabban kezdek el futni az egyetlen ajtó felé, amit látok. Félve lenyomom a kilincset, majd egy apró résen kipillantva látom, hol vagyok. Az emberek még mindig tolonganak az ajtóban, valaki sikítozik, MJ karját felemelve rohangál némán. Vicces látvány, kicsit még el is mosolyodom a dolgon, aztán rögtön észbe is kapok. Kislisszolva az apró résen, az ajtó megnyikordul, de szerencsémre az őröket nagyon lefoglalja a kitolongó tömeg, így egyszerűen tudok kilépni az ajtó mögül. Megkerülve az oltárt minél gyorsabban és feltűnés mentesen a vélt lejárathoz érek. Felcsapva azt, lenézek a mélybe, majd halk beszélgetés foszlányokat hallok. Jó helyen vagyok! Lemászok, a csapóajtót lassan húzom be magam után, kisebb az esélye hogy lebukok valaki előtt.
Leérve rögtön megtalálom a szememmel Scarlettet és Westet is, amint serényen kutatgatnak és néznek valamit.
- Conroy, Emerald! - kiabálom el magam egyáltalán nem illedelmesen vagy visszafogottan, most nem is ez a cél. - Meg ne érintsétek Ginevra szívét! - lépek beljebb mondatom végén a kriptába. Nem valami barátságos hely, azt meg kell hagyni. Körbe pillantva tűnik csak fel, hogy Emeraldot egyáltalán nem látom és kint sem tűnt fel, hogy ott lenne.
- Hol van Emerald? - emelem fel egyik szemöldököm értetlenül. - Nem is ez a lényeg, ne érintsd meg a nő szívét, mert kővé dermedsz. Az ázsiai barátunk kapott egy levelet, miszerint, aki megérinti a nő szívét az kővé lesz és az ő kertjét fogja díszíteni. Nem tudjuk kitől kapta - rázom meg a fejem kissé, talán még a következő kérdést is megelőzöm.
- Találtatok valamit? - lépek közelebb Westhez, aki valami dobozkát szorongat.

Húgom (?)

Próbálok nem bunkó lenni a lánnyal, aki elkezdett ölelgetni, de nehezen fogom vissza magam az ilyen helyzetekben. Aki pofátlan módon belép az intim szférámba az ne számítson semmi jóra, főleg, ha idegenként teszi. Ez így nem pálya, és nem is elfogadható számomra.
Amikor a lány kiejti a száján a teljes nevem és még egyéb plusz információkat, megtorpanok. Szemeim kitágulnak, a cigi a számból a földre hullik. Tengelyem körül fordulok meg lassan, mintha egy vad készülne rám ugrani, majd - még mindig - kikerekedett szemekkel a lányra nézek, amikor is folytatja. Senki, mondom SENKI, nem tudhat rólam ilyesmi információkat az iskola vezetőségén kívül, ők is csak a beiratkozás miatt. Nincsenek olyan közeli ismerőseim vagy barátaim - most már Cath-en kívül -, akik ezekről a dolgokról tudhatnának. Senkinek nincs semmi köze a magánéletemhez. De ez a lány, a sápatag arcával, szintén kikerekedett szemeivel és gyöngyöző homlokával tudja őket. Pontosan. Kicsit közelebb lépek, de még így is van köztünk minimum két méter. A lány folytatja még mindig, kezemet a szám elé teszem. Egy emlékkép villan be az agyamba, de csak egy pillanat erejéig látogat meg, azonban ennyi is bőven elég. A labda gurul, egy idegen kislány előtt áll meg, aki visszarúgja az elnyűtt, megkopott, színtelen és összefirkált labdámat, majd betoppan anyám, aki közli, hogy menjek az udvarra játszani. Később megkérdeztem ki volt a kislány, azt válaszolta "vendég", így nem is foglalkoztam vele. De ez a "vendég" most itt áll előttem és tud rólam dolgokat. Fontos dolgokat ráadásul.
Szemeim összeszűkülnek, ahogy a lány utolsó mondata elhagyja a száját. Kezemet elveszem a szám elől, egy görbe félmosollyal nyúlok zsebembe egy újabb blázért.
- Megismerni - suttogom a lány szavait újra, ízlelgetem a szót. - Miért akarnál megismerni és egy kis időt eltölteni velem? - húzom össze a szemeimet.
- Nem ismerlek, és jelenleg nem is vagyok ismerkedős hangulatomban - gyújtom meg ujjammal ismét a cigit, majd egyik lábamról most a másikra helyezem át a testsúlyom. Várakozóan tekintek az előttem állóra, ha nincs más mondanivalója, akkor hagyjuk egymást lógva.

Húgom (?)

Amikor egy idegen tud rólad információkat, elgondolkozol. Honnan? De mégsem ez a legfontosabb kérdés. Hanem, hogy miért? A honnan az ilyenkor mellékes, érdektelen. Na de a miért? Az igenis fontos. Mindig a miért a kulcs mindenhez. Ha valaminek tudod az okát, és annak az oknak még értelme is van, akkor sínen vagy és nyert ügyed is van. Ha nem tudod? Akkor sz*poládé van kispajtás és hoppon maradsz, még megannyi másik embertársaddal együtt. Mindig a miért… és ez a k*rva miért most csak nem dugja fel a fejét, hogy legalább egy kicsit megkönnyítse a – szó szerint – előttem álló rejtélyt. Az előttem álló lányról süt, hogy majdnem mindent tud rólam, ami nem különösebben érdekel, lehet, hogy az információk fele alapból hamis. De a tekintete, ahogy rám pillant, látszik, hogy intelligens és okos.
Idegenkedve nézek rá, hogy adjak neki egy percet. Elmerengek, a feje fölött nézek a távolba. Valamiért eszembe jut az ominózus este, amikor kiderült, hogy elemi mágus vagyok. Felgyújtottam az istállót. Nem tudom hány évesen, előre-hátra dülöngélve guggoltam az istálló közepén, zokogva, a szél zúgott körülöttem segítve a lángok pusztítását. Féltem, sőt rettegtem ott, ahogy egyedül voltam az épület közepén. A lángok engem elkerültek, ahogy a szél is hűtötte a testem a forróságtól, de apám és anyám nem voltak védve, mégis berontottak szó nélkül értem. Aztán képszakadás és kilenc év múlva derült ki, hogy elemi mágus vagyok. Ráadásul dimágus, ami annyit tesz, hogy két elemet uralok. De ez mind elenyésző most, ha a lányra nézek. Ugyanezt látom hatalmas, barna szemeiben visszatükröződni. Félelmet, ha nem is rettegést. Vékonyka ujjait tördelve vár a megadott egy percre. Betegesen sápadt arca, ahogy bólintok, hogy kezdje el, talán még sápadtabb lesz, már ha az lehetséges. És mondja, mondja és még mindig.
Gránátalma, cseresznyevirág és a könyvek. Sokkal több hasonlóság, mint arra számítottam, így akárkivel, aki a közelembe kerül és beszélgetek vele. Kiveszem a blázt a számból, hosszasan kifújom a füstöt és elmosolyodok. Rendben, kapott egy percet, mindent belecsődített és még maradt is neki pár másodperce. Akkor állítsuk egy kis kihívás elé abban a maradék pár másodpercben. Ha a lány tényleg olyan okos, mint amilyen a tekintetében látszik, akkor hamar ráfog jönni, hogy mire vagyok kíváncsi.
Egy pillanatra felpillantok az égre, újabb slukk, szemem lehunyom, majd már a lányra nézve nyitom ki újra, egy mosoly kíséretében.
- Ki vagy te? – teszem fel a világ egyik legtalálóbb kérdését, a mosoly nem tűnik el. – Abban a hat másodpercben kifejtheted nekem - várok. Újabb slukk, kifúj. Majd még egy, kifúj. Másik lábamra helyezem a testsúlyom és még mindig várok.

Húgom (?) - első előtti találkozás

Annie, aki soha nem akarna nekem ártani, nem akar bántani sem. Több van a dolog mögött, mint egy ismerkedési szándék. Sima megérzés, amik általában be szoktak jönni. Nem tűnik gyilkosnak, nem látok a szemében gyanús szándékot, bár nemigen lenne sok esélye ellenem. Elmondja a nevét, de más is van, amit nem mondd el. Lehet nem véletlen, de legalább már a nevét tudom, ha már ő alapból tud rólam igen fontos dolgokat. Már én is tudom a nevét.
Újabb slukk, kifúj. Összeszűkült szemmel tekintek az előttem álló lányra, majd az égő cigit eldobva, rátekintek. Kezeimet összekulcsolom, majd tarkómra teszem őket, így eresztek meg egy igen mély és hangos sóhajt. Miért most? És ki ő? Miért én? És ki ő? Miért itt? És ki ő? Ezek a kérdések cikáznak a fejemben, amióta neki álltunk ennek az igen mély és értelmes diskurzusnak. Semmit nem tudok, és semmit nem is érzek. Igyekszem semlegesen hozzáállni a dologhoz, de ha egy idegen közöl veled információkat, amiket senkinek nem kéne tudnia, akkor elgondolkozol, ugye?
- Szóval nem vagy furcsa? – hunyom le szemeimet. – Elmondom, hogy de, k*rvára az vagy. A semmiből előkerülsz, ölelgetsz, majd olyanokat közölsz velem, amiket senkinek nem kéne tudnia. Senkinek… - suttogom újra az utolsó szót, végül hátat fordítok a lánynak. Nem hiszem, hogy én akarom ezt folytatni. Semmi kedvem falfehér lányok játékaiba belemenni, főleg nem egy sürgető napon. Egyszerűen most nem vagyok olyan passzban, hogy nekem ez jó legyen, és mosolyogva ne nézzem hülyének a lányt. Lehet menne, ha kicsit megerőltetném magam, lehet kedélyesen is elbeszélgetnék vele. De minek, amikor ő már tud mindent rólam, és már én is róla? Ne fussunk felesleges köröket, főleg úgy, hogy sokkalta fiatalabb nálam, esélytelen.
Megilletődve fordulok vissza félig-meddig a lány felé. Tarkómról elveszem a kezeimet, a zsebembe dugom őket. Óvatosan pislogok egyet, majd beszélni kezdek.
- Nem tudom ki vagy, mégis ismerem a szüleid. Nem tudom ki vagy, de tudsz rólam mindent. Nem tudom ki vagy, de lehetőséget adsz, hogy megtudjam avval, hogy a „ki vagy?” kérdésre a nevedet mondod el? – nevetek fel hangosan. Így összegezve még viccesebb a szituáció, az ember nem is gondolná, hogy amikor elindul egy levélért, akkor ilyen helyzetbe is beletud csöppenni.
- Bocs, de nekem erre nincs időm – vonom meg a vállaimat kicsit, majd még egy blázt előtúrva a nyűtt dobozból újra ujjam fölé tartom és meggyújtom azt.
Vagyis meggyújtanám, ha engedelmeskedne nekem. A szél felerősödik körülöttem, nem feltűnően, de érezhetően. Mi a f*sz van már? Tekintetem körbe jár, hogy megkeressem ki szórakozik velem, de senkit nem érzékelek itt egyelőre, rajtunk kívül. Meglepődve hátra fordulok megint, a szél, mintha nem is fújt volna soha. Nem mehetek el. Valami nem enged, és a jelek is erre utalnak. Visszalépek a lány elé, és valami ismerős érzés fog el. Melegség és megnyugvás, de nem az a tényleges nyugalom, hanem az a beköszönős fajta.
Elpöckölve megint a cigit, a lány íriszeibe fúrom a saját kékjeimet.
- Egy órát kapsz – emelem fel a mutatóujjam. – És ebben az egy órában mindent elmondasz nekem – indulok el a lány által rámutatott pad felé, avval a szándékkal, hogy leülök rá. Nem nézek hátra, hogy követ-e. Vagy jön és él a lehetőséggel, vagy elmegy. Nincs más opció.
Lehuppanok a padra, hátra dőlök, tarkómat a háttámlára döntöm, karomat szétteszem. És várok. Megint csak várok.

Kenőkés - k*rva nagy ninja vagyok

Gyorsan megérkeztem, gyorsan közöltem az információt is, gyorsan is szerettem volna távozni, mert elegek lettek volna ketten is ehhez. De aztán rájöttem, hogy mégis csak a csapat tagja vagyok, hátha kell a segítségem, így - belül - eléggé kényeskedve, de rákérdeztem és maradtam. Körbe pillantva a helyiségen, ugyanúgy néz ki minden, mint fent, csak itt dohosság van és sötétebb.
Odalépek a kis dobozkához, majd kezembe veszem azt. Nehéz. Nehezebb, mint egy ekkora doboznak kéne lennie első ránézésre. Westre emelem a tekintetem, majd gonoszul elvigyorodok.
- Ha valaki lenne fent, szerinted ilyen könnyen bejutottam volna? - sandítok rá Westre, majd úgy teszek, mint akit nagyon lefoglal a doboz, így folytatom. - Ázsiai barátunk annyira figyelmet terelt, hogy az egész templom kiürült, így szabad volt a pálya a hátsóajtón át - mosolyodom el, ahogy eszembe jutnak az emberek, akik tolonganak ki az épületből. Nos, tény, ami tény, nem lettem volna a két túlsúlyos őr helyében, akiknek vissza kellett volna tartaniuk a tumultust. Remélem MJ már visszaért Cath-hez. Nem félek attól, hogy nem találja fel magát, attól félek, hogy túlságosan feltalálja magát a lány..., ami az ő helyzetében nemigen lenne előnyös. Főleg nem nekünk, akik meg mehetnénk utána keresni.
A semmiből tör belőlem elő a röhögés, amikor meghallom, hogy Conroy-nak egy szoborral kéne csókcsatát vívnia. A vizuális kép, ami előttem lebeg, nem hiszem, hogy egykönnyen fog eltűnni lelki szemeim elől. Szememet törölgetve tekintek Conroy-ra.
- Igen, Conroy - tartom vissza a következő feltörni készülő röhögést. - Mesélj erről még - rakom le a dobozt eredeti helyére, majd lassan eltávolodok mindkettőtől a dohos pince másik végébe, ott keresni a kulcsot, hátha szerencsével járok.

Húgom (?) - első előtti találkozás

Soha nem voltam híve a felesleges fecsegésnek. Én nem rabolom mások idejét, ők se tegyék ezt az enyémmel. Mindig úgy mentem előre, hogy eszem ágában sem volt hátranézni. Minek? Hogy a múlton picsogjak? Pont a múltnak köszönhetem azt, hogy ilyen vagyok. Erre megjön egy lány, aki meglepően hasonlít édesanyámra, és felborít mindent. Valami történt a múltban, amire nem emlékszem, pedig ominózus volt az életemben. Minden fontos eseményre emlékszem, amire kell. Amikor kiderült, hogy varázsló vagyok, amikor kiderült, hogy dimágus, hogy pánikbeteg, megspékelve egy kis dühvel. És hogy mire még? Arra, amikor anyám elvetélt. Minden egyes mozzanat beleégett az agyamba és akármennyire akartam akkor és ott is elfelejteni, nem sikerült. A mai napig bevillannak a képek, akarva-akaratlan. Ahogy anyám felkel a kanapéról, megrogy... aztán csak vér. Vér mindenhol. Anyám összeesett, apám utána kapott, én meg álltam ott, mint egy merev f*sz és nem tudtam tenni semmit. Hat évesen az ember mit csinál ilyenkor? Pánikrohamot kap, leguggol, a fülére tapasztja a kezeit és előre-hátra dülöngél. A könnyeim is folytak, de nem a szomorúságtól. A félelemtől és a tehetetlenség miatti dühtől. Homályosan, de érzékeltem a külvilágot, mindenki lassított felvételként mozgott. Apám a telefonált valakinek, rá pár percre jött egy fehér köpenyes orvos, aki azonnal elvitte anyámat, mindeközben a bejárónőnk próbált segíteni anyámnak megnyugodni, kicsit megkönnyíteni a helyzetet. Egy ilyen helyzetet mivel lehet megkönnyíteni? Akár az elszenvedőnek, akár azoknak, akik jelen vannak? Elmondom. K*rvára semmivel. Apám megfogott, összedobálta a cuccom és elvitt Olaszországba másfél hétre, hogy kiheverjem a dolgokat. Ez az emlék örökké kísérteni fog, akárhová megyek. Volt egy húgom 9 hónapig, akit nem ismertem, akivel soha életemben nem találkoztam. És hogy miért? Mert így alakult valami miatt. Nem tudtam cseszegetni vagy megvédeni, ha valaki bántani akarta, nem tudtam elküldeni melegebb éghajlatra a pasikat, akiket összeszedett. Nem tudtam neki soha keresztbe tenni. És mind ezt miért? Bárcsak tudnám a választ. Bárcsak, akárki tudná a választ, aki közli is velem azt.
Szomorkás mosoly tűnik fel ajkaimon, kívülről valószínűleg hülyének tűnhetek, nemigen reagáltam az elmúlt tíz percben semmire. Lassan lehunyom a szemem és halkan felnevetek egy pillanat erejéig. Felnézek az égre, a szomorkás mosoly visszatért. A múlt tett olyanná, mint aki ma vagyok.
Szomorúsággal és emlékekkel teli tekintetem a lányra emelem, majd szépen, kussban végig hallgatom a mondanivalóját. Nem mondok semmit, nem hümmögök, csak nézem, ahogy beszél.
- Merre mész? - szinte suttogom a kérdést, valamiért megköveteli a helyzet, hogy csendes legyek. - Tudod, én mindig beszerettem volna járni a világot valakivel. Csak anyámék nem nagyon akarták, aztán itt kötöttem ki - mutatok körbe jobb kezemmel, hogy egyértelmű legyen, a Bagolykőre gondolok. Nem önszántamból jöttem ide sem, de így látták a legjobbnak, én pedig rendes gyerek módjára követtem azt, amit a szüleim mondanak nekem. Nem mindig, de legtöbbször tényleg úgy cselekedtem, amit kértek tőlem.
- Nem akartam ide jönni - folytatom az előző gondolatmenetemet, szemeimet ismét behunyom, úgy folytatom. - De anyámék úgy látták jónak, ha kiszakítanak a megszokott környezetből. Tudod, nincs több bunyó, nincs több rossz társaság, nincs több semmi, ami miatt azt éreztem, hogy élek - bevillan egy kép, amikor még Olaszország eldugott részein és utcáin fogadtak rám az emberek, hogy úgyis megnyerem. Egy elégedett mosoly terül szét az arcomon, amikor arra gondolok, hogy mekkorát néztek, amikor a meccs meg volt bundázva és az ellenfelem nyert. Az én ottani legdrágább barátom, Salvatore, mindig így játszottunk, és meglepő, de mindig be is jött.
- Most itt vagyok, tanulok, olvasok és próbálom elfoglalni magam, de ha itt vége, fogalmam sincs mit kezdek magammal - elmerengek. Előveszem a cigarettámat, majd ujjam hegyéhez tartva meggyújtom azt. Felállok és arrébb sétálok, Annie nem úgy néz ki, mint aki dohányzik vagy éppen bírja annak a szagát. Nem szeretném, ha miattam fulladna meg, szóval, ha ezen múlik, arrébb tudok lépni párat. Meg is teszem, majd visszapillantok rá.
Hogy miért mondok el ilyeneket egy idegennek? Nos, ha már amúgy is, sejteni lehet, mindent tud rólam, most plusz egy-két infó, már nem oszt nem szoroz a helyzetemen.

Húgom (?) - miért nem vagy halott?

Egyik szemöldököm megugrik, ahogy kimondja hová tart. Elég olvasott vagyok, mindenki tudhatja, aki egy kicsit is ismer, így pontosan tudom miről beszél. Szóval haldoklik. A sápatag bőr, az állandó izzadságcseppek a homlokán, a visszafogott személyisége. Próbálja magát erősnek mutatni, ám az apró kis rezdülések, amik megremegnek arcának vonásaiban mindent elárulnak. Nem vagyok hülye, igenis fél valamitől. Nem feltétlen a haláltól, talán valami neki fontostól. Vagy csak tényleg a haláltól fél, ami teljesen érthető lenne, mint minden embernél, vagyis... szerintem az emberek túlnyomó többsége a haláltól fél leginkább, nem? Mitől mástól, ugyebár?
Nemigen tudok mit reagálni arra, hogy éppen haldoklik, mert konkrétan ezt közölte velem, akár szerette volna, akár nem. Sosem gondolkodtam el azon, hogy hogy szeretnék meghalni. Nem hiszem, hogy párnák közt, csendben a családom körében. Isten ments! Inkább a munkám közben. Bestiák és/vagy sárkányok között, az utóbbi lenne a legjobb. Nem mártír vagy hős halált szeretnék halni, ne essék félreértés. Egyszerűen azt akarom, hogy olyanba leljem ezt a taszító dolgot, ami nekem igenis számít és megérte érte küzdenem. A párnákért az ágyon megéri? Nem hiszem. Ha az ember meghal, legalább úgy haljon meg, hogy előtte élt egy kicsit, nem?
- Ez még semmi, most elég higgadt vagyok - nevetek fel, majd elnyomva a csikket, a mellettünk lévő kukába dobom. Visszaülök Annie mellé, mosolyát mosollyal fogadom. Adtam neki egy órát, akkor már miért ne élvezhetném én is ezt az időt? Avval, hogy befeszülve találgatok magamban ki lehet ő valójában, nem érek el semmit, csak felidegesítem magam. Amúgy is elég jó kedvemben kapott el, Niamey az enyém, Cath-tel minden oké, az Elemi mágiával és a Legilimenciával is haladok. Sínen van az életem, nincs értelme nem élveznem azt.
- Igen, az - biccentek egy aprót kisebb késéssel felelve a kérdésre. - Elemi mágus vagyok, ráadásul dimágus. Tűz a főelemem, plusz a levegő jön még hozzá. Valószínűleg a jó öreganyám hagyta ezt is rám, mint még oly' sok mást - mosolyodom el szomorkásan. A dimágus léten kívül mit köszönhetek annak a szipirtyónak? Hogy meghalt. Semmi mást.
Annie elkezd kotorászni a táskájában, figyelem minden mozdulatát. A tárca a földön landol, a lap, hogy orvost hívjanak hozzá és... és a neve. Brightmore.
- Mia... - kezdeném el, de belém fagy a szó. Nem lehet Brightmore. Minden Brightmore meghalt apámon és rajtam kívül. Hirtelen pattanok fel mellőle. A könyvre, amit felém nyújt, rá sem nézek. Szemeim kimerednek, ahogy ránézek, arcomat düh és kétségbeesés torzítja el.
- Ki... vagy... te?! - teszem fel a kérdést minden egyes szó után szünetet tartva. A düh lassan borítja el az agyamat, hangom beleremeg a kérdés feltételébe. Erőlködnöm kell, hogy hangom normális legyen, érthető.
- Ha... ha ez valami rossz vicc, akkor túllőttél a célon. Nem lehetsz Brightmore - hunyom be szemeimet, alsó ajkamat fájdalmasan beszívom. Az egyetlen Brightmore, aki létezhetne még az a húgom, de ő meghalt. 16 éve. És ez az az információ, amiben biztos vagyok a halálom napjáig.
- Most menj el - látásomra köd borult, nem tudom mikor volt ilyen komoly. A pánik és a düh egyvelege kavarog bennem, mint egy rendes elmebetegben. És akkor tagadjam le, hogy nem vagyok az? A tanulás miatt vagyok még - nagyjából - épeszű.

Kenőkés

- Nem tudom - rázom meg a fejem. - Megnémult, nemigen tudtam vele beszélni. Cath-et alapból nem is hoztam - vonom meg a vállamat. A csók jelenetet fapofával nézem végig, legalább ő megtette, mert én biztos nem tettem volna, úgyhogy hoppon is maradnánk, mindenki mehet haza. De West megtetten, egy igazi hős! A felém hajított kulcsot könnyedén elkapom, majd a kis doboz felé fordulok. Kiveszem a mikro-barlangból és lerakom a földre, inkább szuggerálom, mint nézem.
- Te, West - fordulok felé mosolyogva. - Ha kinyitom és gebasz lesz vele, hozzád vágom - közlöm a tényt. A kulcsot berakom a zárba majd jobbra fordítom. A zár kattan, egyelőre semmi nem történik, felnyitom a dobozka tetejét.
- Ak*rvaéletbe - hagyja el a szám ez a gyönyörű mondat szépen összerakva, ahogy kell. A doboz üres. Ez a kib*szott doboz üres! Valaki elvitte már Ginevra szívét, de ki tudja hova? - Üres - rakom le a földre a dobozt, avval a lendülettel hátradőlve leülök a földre. A blázt kiveszem nadrágom zsebéből és mit sem törődve a világgal, rágyújtok. Na, ezt hívom én patthelyzetnek, de tényleg. Mélyen leszívom a füstöt a tüdőmbe, majd felállok. Elindulok a kripta bejárata felé, visszafordulok és kérdőn tekintek a többiekre, hogy akkor megyünk? Talán még elkapjuk MJ elterelésének utolsó hullámát és használhatjuk a hátsóajtót feltűnés nélkül.

Húgom (?) - miért nem vagy halott 2.0?

Nem látok. Nem hallok. És ha megszeretném mondani az őszintét nem is akarom egyiket sem. Hogy is magyarázzam el, hogy érthető legyen? Szóval képzeljetek el egy fekete fátyolt, kicsit olyan, mint a köd, csak sokkal sűrűbb. A semmiből bukkanhat elő, mint egy démon, és ha egyszer a hatalmába kerít, nagyon nehéz menekülni előle. Minden karmával tépázza az idegeidet, nem tudsz gondolkodni, csak ezt a sötétséget látod. Valahogy így tudnám körbe írni azt, ami éppen most zajlik bennem. A düh démona már rég nem látogatott meg, a pánikról ne beszéljünk, majdnem elhittem, hogy kezdek normalizálódni. De csalódnom kell. A düh is ugyanúgy és ugyanolyan gyorsan tért vissza a pánikkal megspékelve, mint, ahogy mindig szoktak. Legtöbbször kéz a kézben.
Homlokomon kidagadnak az erek, szinte érzem már őket. Látásom homályos. Kezemet a homlokomra csapom, nyomom mintha összeszeretném roppantani a koponyámat. Bárcsak... Bárcsak sikerülne, hogy a fájdalom, a pánik és a düh, amik ilyenkor szorítanak semmivé legyenek. Bárcsak ne történt volna meg ez az egész. Bárcsak, ne adtam volna ennek a lánynak egy órát. Légzésem felgyorsul egyik pillanatról a másikra, szinte már ég a tüdőm a rengeteg be- és kiáramló levegőtől. Homlokom szorítom, légzésem gyors, így rogyok térdre, itt, a Boglyas tér kellős közepén.
Mi lett volna, ha nem látom meg a nevet? Boldogan elbeszélgettem volna az ismeretlen lánnyal, majd visszamegyek a szobámba, megírom a válaszlevelet anyáméknak, találkozok Niamey-jel, kocogok egyet és álomba olvasom magam. Ehelyett? Egy poros járdán térdelek, a fejemet fogva, teljesen kiszolgáltatottan. A düh úgy járja át minden idegszálamat, minden sejtemet, minden ép eszemet másodpercek alatt, hogy csak remélni tudom, senki nincs már a közelben. Szemem összeszorítom, egy hörgés hagyja el a számat. Lassan, óvatosan próbálok meg felállni, lábaim remegnek. Párszor vissza is csuklok, amikor végre sikerül stabilabban állnom, elbotorkálok egy fáig. Bár a fa nem tehet semmiről mégis tiszta erőből kezdem el ütni-vágni, ahol csak érem.
Érzem, ahogy a meleg vérem folyik le az ujjaimon, vagy azok között. A fa kérge vörösre színeződött, valahol már nincs is neki, csak a meghántolt fa áll előttem. Lassan párolog el a bennem tomboló düh. Mintha negyven liter vizet próbálnál elpárologtatni egy gyufával... órák telhetnek el, mire homlokom leveszem a fatörzséről, aminek eddig neki döntöttem. Pislogok párat, majd óvatosan körbe nézve konstatálom, hogy egyedül vagyok.
A Brightmore elment. Vagyis, nem ment el. Mert nem lehet Brightmore, bár attól még eltűnt valahova. Vagy mégis lehet? Talán csak névrokon?
Enyhén megrázom a fejem, bőröm húzódik a megalvadt vér alatt, ahogy ökölbe szorítom kezeimet. Megilletődve lepillantok rájuk, nem is emlékszem... hogyan? Felpillantok a fára és minden egyértelmű lesz. Nem mondom, hogy emlékszem, de ki lehet következtetni mi történt. Szomorkásan mosolyogva foglalok helyet a padon, ahol ez az egész elkezdődött. Nyúlok a zsebembe a cigiért, hogy rágyújthassak. Rám is fér, ezt senki nem veheti most el tőlem. Meggyújtom a blázt, majd a csillagos ég felé fújom ki a füstöt. Kezemet lerakom magam mellé, azonban mutatóujjam megakad valamiben. Lepillantok, és ott hever. A könyv, amit nekem szeretett volna adni, hogy bejárjam a világot. Óvatosan nyitom ki, mintha méreg lenne. Gyorsan átlapozom, majd az utolsó oldal alján akad meg tekintetem. Közelebb hajolok égő cigimmel a számban, majd kirajzolódik. L.A.B. borzasztóan csúnyán áthúzva, mégis kivehetően, vagyis L. Annie Brightmore. Ki vagy te? Mialatt elfordítom a fejem, pár betű rajzolódik ki az áthúzott monogram alatt. Visszafordítom a fejem, elolvasom a leírt sorokat és elmosolyodom.
- A rohadt kib****tt k***a életbe - hagyja el a szám, majd mosolyogva, párszor a térdemhez csapom a könyvet, lerakom a padra és elsétálok a szobám felé.
Bőven elég volt ez a nap.

// //

Kenőkés

West kiabál egyet Scarlettnek, aki gondolom meg is torpan, végül - elvileg - szíve választottja, élete szerelme, a kedvese a kezébe nyomja a dobozt, majd áll. Esküszöm nem hittem a szememnek, amik kicsit ki is kerekedtek a cselekvés után. Nem kicsit kockáztatott evvel West, de, ugye, aki meg az nyer, és Westnek a legnagyobb szerencséjére, most nyert. Conroy nem vált kővé.
Vállat vonva sétálok ki, majd mosolygok az üres apátságon. A főbejárat felé indulok, mivel az őrök sincsenek sehol. Kilépek a friss levegőre, körbe nézek, de sehol senki. MJ sincs sehol és Cath-et sem látom a közelben. Nagyon remélem, hogy együtt vannak valahol, mert megmondtam MJ-nek, hogy amint itt végzett menjen vissza  lányhoz.
Szemöldököm megemelkedik, amikor tudatosul bennem, amit West mondott. Sziget? Milyen sziget?
- Hol is van az a sziget, amit említettél? - szívok bele a blázba, tekintetem Westen állapodik meg. Lassan elindulok lefelé a lépcsőn, szemeimmel állandóan a környéket pásztázom, de sehol senki. Megilletődve állok meg a lépcső közepén.
- Hol a tökömben vannak a többiek? - tárom szét a karom, mint egy hülye, mert tényleg nem értem a helyzetet. Azt hittem egyértelmű voltam a dolgok folyásával kapcsolatban, azonban senki sehol.
- Hogy szedjük össze őket? - nyomom el a cigim maradékát, végül egy közeli kukához ellépdelve kidobom. Egyre több az ember, így nem szeretnék feltűnést kelteni.
Az, hogy itt zsákutcába kerültünk, még inkább felpezsdít, hogy eredményes legyen a kard megtalálása. Csak felcseszem magam az ilyen felesleges pontok felderítésén, de szükségesek, ha biztosra akarunk menni. És mi arra megyünk. Nincs is más választásunk. Egy alsó fokra lehuppanok, lábamat kinyújtom, úgy tekintek fel a többiekre egy kicsit ilyen "Na?" tekintettel.

Kenőkés

A nyomkövető gondolatára felszalad a szemöldököm, de elfelejtek reagálni rá, ahogy megpillantom Cath-et felénk sétálni. Remek, mindenki egy kupacon végre. Ahogy a lányra pillantok, tekintetem feljebb siklik a sorházak egyik ablakára. Elveszem tőle a poharat, belekortyolok, de tekintetem nem szakítom el a meglepően furán csillogó ablakról.
Szóval figyelnek minket tényleg. Nem mondom, hogy mindent, de nagyon sok dolgot megmagyaráz a tény, hogy tudják mik vagy éppen kik vagyunk és miért jöttünk. Nem könnyíti meg a helyzetünket, főleg, hogy MJ lassan rokkant lesz, Cath pedig visel egy f*sza átkot, de még így sem vagyok abban biztos, hogy az eltántorításunk a céljuk. Mintha plusz feladatok elé állítanának minket, hogyha már esélyünk van megszerezni a kardot, akkor tényleg mindent vessünk be. Ha elakarnának minket hallgattatni, akkor már rég megtehették volna. Náluk van a hazai pálya előnye, rég halottak lehetnénk mind, ha megerőltetik magukat, de még mindig élünk. Cath meglepő gyorsasággal gyógyítja meg MJ minden nyűgét-baját. Szegény ázsiai barátunk lehet nem azért jött el velünk, hogy minden szarság őt érje, de ha így alakulnak a dolgok... És még mindig tartom azt az álláspontot, hogy még mázlisták vagyunk.
Cath minden szavára figyelek, szemeimmel végig követem, ahogy Westnek adja a papírcetlit. Újra belekortyolok a kávémba, szemeimet lehunyom. Így jobban belemerülve a dolgokba, eddig semmi eget rengető nem történt azon kívül, hogy West közölte a tényt, miszerint el kell mennünk Avalon-szigetére. Nincs valami szimpatikus neve, ha ott nem halunk meg, akkor sehol.
- Na, mit ír? - jobb szemem kinyitom, úgy tekintek fel Westre. Ha van benne valami fontos, remélem minden köntörfalazás és ködösítés nélkül mondja el, mert szeretném, ha haladnánk, ámbár, ha itt ülve kávét szürcsölgetünk, akkor nem várhatunk csodára.
Nem azt mondom, nagyon jól esik csak itt üldögélni, de nem ezért jöttem el idáig. Ha nem leszünk kitiltva az egész országból ezek után, akkor lehet visszajövök még ücsörögni, de addig is; meló van, skacok.
Lassan felállok, végig nézve a többieken mosolyodom el.
- Skacok - iszom meg az utolsó kortyot. - Valami történjen, mert itt öregszem meg.

Kenőkés

Szó nélkül követem a többieket. Elmerengek a gondolataimban, nemigen figyelem a körülöttünk zajló dolgokat, amik amúgy sem érdekelnek különösebben. A legközelebbi szemetesbe, ami az utamba kerül, kidobom a kávés papírpoharat, visszasorolok Cath elé, mintha el sem tűntem volna. Zsebemből előkotrom a cigimet, meggyújtva azt nézek körbe. Nem nehéz észrevenni a mindent tudó és sanda pillantásokat, amiket kapunk. Így ne legyen feltűnő az ember, amikor mindenki mindent tud ebben a mocskos városkában.
West mondata jár a fejemben, amióta elindultunk az apátság elől. Holnap reggelig hagyjuk el a helyet. És ha nem tesszük meg? Hanem megvárjuk a dolog végét, mert szeretünk határokat feszegetni, akkor mi történik? Elmerengve érek ki a többiekkel a pusztába, mire feleszmélek már öntudatlanul is megálltam. West utasított minket, hogy keressünk valami lejáratot, én meg pár pillanatig csak álltam, mint egy hülye. Hogy a tökömbe kerültünk ide ilyen gyorsan? Megilletődve nézek körbe, majd rágyújtok még egy cigire.
- Conroy - kiáltok neki, ha rám figyel, akkor felé dobom a doboz cigit. - Rád fér - mosolyodom el, ujjammal meggyújtva a számból kilógó blázt. Hátat fordítva neki kezdem el a földet vizslatni, akár egy elmebeteg, de ha lejáratot kell keresni, mert azt az ukászt kaptuk, akkor hajrá. Nem vagyok semminek az elrontója. Remélem ez is hasonló lesz, minthogy a kriptába van Ginevra szíve, aztán hopp-hopp, kiderül, hogy mégsem, mert már rég elvitték onnan. Aztán szépen hoppon maradunk és innen is lehajtott, szomorú kiskutya fejjel távozunk, mint az apátságból. Az lenne a nap fénypontja, eskü. Már csak tényleg egy városkányi dühös ember kéne vasvillákkal meg fáklyákkal, akik elűznek minket innen. Végül is... nálam minden cuccom itt van, úgyhogy felőlem jöhetnek én elsétálok a legközelebbi hopponálási pontra és itt sem vagyok.
Pillantásom megakad pár fűcsomón, amik meglepően négyzetalakban helyezkednek el. Megállok előtte, leguggolok, a blázt a számba rakom, végül csalódottan állapítom meg, hogy ez sajnos nem ajtó, hiába tapogatom mindenhol.
- Te West - egyenesedem ki, tekintettemmel Westet keresem, majd megállapodik rajta a pillantásom. - Mit is keresünk pontosan?

Charlotte Elisabeth Felagund

Végre van pár szabad órám, így arra az elhatározásra jutottam, hogy ez a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy kicsit Niamey-jel legyek. Kibattyogtam a rétre, gyorsan körbe néztem, hogy rajtam kívül nem tartózkodik-e itt senki, és szerencsémre valóban nem. Leültem a fűbe, rágyújtottam, arcomat a téli napsütésbe tartva.
Amióta majdnem meghaltam, próbáltam mindig elterelni a gondolataimat, hogy még véletlenül se gondoljak rá. De ez nem ilyen egyszerű. A csend, ami majdnem mindig körbevesz, nem könnyíti meg a helyzetet. Mélyet szívok a cigarettámba, kifújom a füstöt és a semmibe fütyülök két rövidet, és várok.
Így hogy nem hoztam könyvet, kicsit magányosnak érzem magam, de ha ideér életem Királynője, akkor nem hiszem, hogy ez gond lenne. Lefekszem. A zacskó, amit gondosan őrzök magam mellett a lábamnál hever. Pár órája még fagyasztott nyúl volt benne, most már félig-meddig kiolvadtak - innen is köszi a kastély fagyasztójának-, ami elég jó, mert ismervén Niamey-t levágna egy hisztit, ha nem olvad ki rendesen és úgy szeretném neki adni.
A rét széléről hangos szárnysuhogásra leszek figyelmes, felülök, hogyha egy mód van rá, akkor még viccből se szálljon rám, különben tuti kijön az ebédem. Mosolygásra késztet, ahogy hatalmas madaram felém repül. Olyan gyönyörű, olyan fenséges, hogy a  mai napig képes vagyok tátott szájjal bámulni. Minden héten írok a rezervátum vezetőjének a hogyléte felől. Ahogy nézem jó húsban van a kislány. Pár csapkodást követően, ami remek módon tönkre teszi a hajam, leszáll mellém vijjogva.
- Regina - üdvözlöm őt latinul, amit megért. Párat csapkod a szárnyával köszönésképpen, végül nyugodtan odaoldalog mellém. Lábán ellenőrzöm a felügyelőrendszert, majd nyugodt szívvel pillantok fel rá. Tenyeremet nyakára simítom, amit behunyt szemmel köszön meg.

Charlotte Elisabeth Felagund

A királynőm elvileg már felnőtt. Na most, akárhányszor csak a szemem elé kerül, mindig nagyobbnak tűnik. Nem tudom, hogy ez annak köszönhető-e, hogy mostanában egyre ritkábban látom, de akkor is így van. Nem szeretném bekorlátozni, ha már megkaptam az engedélyt a polgármestertől és az igazgatótól is, hogy szabad tartásban legyen a kastély és a falu környékén, akkor hadd élvezze ki. Ismerem, nem fog kárt csinálni, eddig nem is jelzett a karkötő, hogy gond lenne vele. Intelligens, okos és magabiztos. Mindene meg van, amire egy nő csak vágyhat és a legrosszabb az egészben, hogy ki is használja.
- Hoztam neked valamit - nyúlok a szatyor felé, amikor Niamey felkapja a fejét, szárnyát kitárja, rikolt - amitől nem mellesleg a mai napig is képes vagyok megsüketülni -, majd védelmezően a másik oldalamra szökken. Abba az irányba kapom a fejem, ahonnan a hang szól, és amerre Niamey figyel. A lány csak úgy ontja magából az okosságokat, minden kérdés nélkül.
- Niamey - simítom végig a hátát. - Aequanimitas - ami annyit tesz latinul, hogy "nyugalom". Felpillantok a lányra, lassan felemelkedek a földről, miközben beszél.
- Mint látod lehet és köszöni a Királynő - lehajolok a szatyorért, majd megkerülöm a madarat, aki adta a jó ég, már kicsit lehiggadt, de tekintetét nem veszi le az újonnan érkezőről.
- Nos - kezdek bele értelmesen a mondandómba, ahogy közelebb lépek a lányhoz. - Ez egy hosszú történet - sóhajtok egy hosszút, mert valóban az.

Charlotte Elisabeth Felagund

Megszeppenve nézek a nőre, aki mindenfelé kalimpálva kezd el nekem és a lánynak magyarázni. A tipikus "leszarom" mosolyom kerül fel az arcomra, akiről mindenki tudja, hogy mit jelent. Nem is nehéz rájönni, elég egyértelmű a dolog. A Felagund névre ugyanúgy semleges marad az arcom, mert akármilyen hihetetlen nekem szimpatikus volt az öreg. Igaz, soha nem találkoztunk és nem mindig jókat hallottam róla, de attól még jó fej lehetett. Karizmatikus, intelligens, amit egyáltalán nem rejtett véka alá. Miért tette volna?
- Bírtam volna a... hm - hagyom félbe a mondatot, mert fogalmam sincs milyen rokoni szálak fűzhetik az öreg Felagundhoz. - Nagyapádat? Apádat? - tekintek a lányra kérdőn. Nem érdekel különösebben, hogy Felagund a lány. Az öreg Felát is tuti bírtam volna, ráadásul arról megítélni egy embert, hogy a felmenője ki és milyen volt, parasztság. Nem ismered, ne ítélkezz, ne legyél gyökér, ha egy mód van rá.
- Akkor csüccs - mutatok a földre, hogy parancsoljon, nyugodtan csatlakozhat hozzám. Niamey rendületlen a lányt figyeli, amíg meg nem csörgetem neki megint a zacskót. Pálcámat elővéve lebegtetem ki az egyik nyulat a szatyorból, majd lerakom Niamey elé.
- Jó étvágyat édesem - mosolyodom el, ahogy neki is áll enni. Én is lehuppanok a fűbe, a másik nyulat, csak kiborítom a helyéről, végül a lány felé fordulok. Zsebemből előkotrom a cigit, ujjammal meggyújtom, szívok belőle egy mélyet, végül neki kezdek.
- Niamey-t fióka korában találta egy madárrezervátumi dolgozó Angliában. Nem kellett sokat várni, hogy kiderüljön köze van a varázslathoz, valahogy kapcsolatba került vele, de ez még elég tisztázatlan, ha olyanja van kék lángokkal borítja el a testét. Amint bekerült oda, én foglalkoztam vele, önkénteskedtem a rezervátumban. Rögtön elkezdtünk kötődni egymáshoz, titokban kiengedtem a helyéről, de mindig visszajött. Felnőtt, így a rezervátum igazgatója nekem szánta, mert kinőtte az ottani összes körbe kerített területet. Szóval hozzám került. Megszenvedtem érte, de teljes mértékben megérte - szívok bele a cigimbe, tekintetem megállapodik a madáron, aki vígan eszegeti a nyulat, ami már teljesen felolvadt. Hátra dőlök a fűben, Niamey felemeli a fejét, de ahogy látja, hogy nem megyek sehova, nyugodtan eszik tovább. Ami mellesleg gusztustalan, de ha elég sokáig érzed a nyers hús szagát, megszokod. Kösz, rezervátum!

Charlotte Elisabeth Felagund

Megvonom vállamat a számomra kissé nyílt megnyilvánulásra a lány felől. Erre nem tudok mit mondani, amúgy sincs semmi közöm hozzá. Lehet meg van rá az oka, amiért nem tartja a kapcsolatot a családdal, de - természetesen - az is lehet, hogy nincs rá oka, csak kicsit ketyós. Akárhonnan nézem engem ez nem érint, és nem is akarom, hogy érintsen. Utálom, ha emberek a magánéletükkel kapcsolatos dolgokat osztanak meg másokkal, akikkel kemény három perce találkoztak. De ugye, kinek mi.
- Nem szoktam etetni - mosolyodom el haloványan. Ó, hányszor láttam már Niamey-t vadászni. Gyönyörű látvány, fenséges és kecses, tényleg, mint egy igazi királynő. - Megoldja magának, én csak kedveskedek neki, mint hű alattvalója - vonom meg a vállam, ahogy fejem felemelve a lányra pillantok. Cigim maradékát elnyomom, majd belerakom a szatyorba. Legalább most az egyszer nem hagyom szanaszét.
- Kellett beszélnem a polgármesterrel és az igazgatóval is, hogy hadd tartsam szabadon. Le kellett dumálnom LLG bá'val is a dolgot, hogy legyen a konzulensem, majd sos-be Angliába kellett mennem aláírni egy halom papírt, hogy Niamey az enyém és már az én felelősségem - hunyom be a szemem miközben beszélek, mindkét karom tarkóm alá csúsztatom. Ez mindaddig remek póz, amíg Niamey el nem kezd csapkodni a szárnyával, arrébb dobva a nyulat hatalmas karmaival, és nem áll neki ismét visítani. Hirtelen ülök fel, hogy mi van, Niamey szinte a földre simulva nézi a lányt, kitárt szárnyaival.
- Nem! - mondom erélyesen a madárra nézve. - Mondom nem! Niamey prohibere! - nyúlok felé, szeme előtt csettintek egyet, hogy mindenképpen rám figyeljen. Mikor tekintetét rám emeli, évekig tűnő pillanatok alatt sasszéz vissza enni, tollait még utoljára felborzolja.
- A szemébe néztél, mi? - vigyorgok beszélgető partneremre vígan. - Meg lehet simogatni, elég kezes, de nem ajánlatos a szemébe nézni, körülbelül soha. Felhívásnak veszi keringőre. Elég domináns jellem - fekszem vissza a fűbe, mosolyogva hallgatom a hippogriffes történetet. Azért nem tennék egy lapra egy hárpiát és egy hippogriffet, de, mint már mondottam, kinek mi. A hippogriffek az én ranglétrámon kicsit magasabb szinten áll, mint egy hárpia, bár az tény, hogy mindkettő könnyűszerrel megtudna ölni egy boszorkányt vagy egy varázslót.
- Üdv - ülök fel újra a fűben, már vissza sem fekszem a kézrázás után. Minek? Valahogy mindig fel kell kelnem valamiért, akkor megelőzöm azt, hogy sokat kelljen hasaznom, így is elég jól nézek ki, nem szeretnénk magasabbra tenni - egyelőre - a lécet, mint amennyire szükséges.

Kenőkés

A feltett kérdésemre mindenki helyeslően bólint, ám választ időnk sincs rá kapni, mert a következő pillanatban Cath alatt tűnik el a föld. Csak odafordulni van időm, az, hogy elinduljak felé jól van-e, még a gondolat sem született meg, mert én is elsüllyedek. Ám csak derékig, kezeim magam mellett beékelődve, mint egy rendes pingvinnek. Se ki, se be, se oldalra, semerre nem tudok mozogni, még egy hang sem hagyja el a számat, annyira megilletődtem.
- A k*rva életbe - szólalok meg a lyukból, szemeim összeszűkülnek, ahogy az enyhe napfény pont az arcomba süt pár sugárral. Remek, és mégis innen, hogy a tökömbe szabaduljak ki? Annyira becuppantam ide - szó szerint -, mint répa a földbe. Ficegek párat, lábaimat kezdem el lóbálni, hátha evvel legalább lejjebb segítem magam, de semmi.
West elbattyog alám. Szó szerint alám, merthogy Cath meg az alattam lévő járatba zuhant bele. Remélem nincs nagyobb baja, bár mint a mellékelt ábra mutatja hiába szabadították meg az átoktól, nem lett szerencsésebb. Eddig én teljesen abban a tudatban voltam, hogy a szerencsések táborát erősítem, de lehet az egész életemben hazugságban éltem.
Lábamat még mindig lóbálom, kezeimet próbálom feszítgetni, hátha valahol lazább a föld, de tényleg nincs ekkora mázlim. Hiába minden próbálkozásom, be vagyok ékelődve, mint egy rajzfilmfigura egy rajzfilmbe. Megadóan várom a többieket, akik remélhetőleg minél előbb kiszednek innen, mert kezd nagyon kellemetlen lenni a szituáció, és ha egy mód van rá nem tölteném itt a kaland további részét. Igen haszontalannak érezném magam.
- Na - mondom fennhangon, remélve, hogy mindenki meghallja. - Valami történjen, skacok, mert kezd nagyon kényelmetlen lenni - érzem, ahogy a föld egyre erősebben nyomja karjaimat az oldalamnak. Mintha szűkülne a lyuk, azért, hogy összeroppantson. Eddig nagyon jól halad vele, kezdem elég kellemetlenül érezni magam.

Jómadarak

Időtöltés gyanánt szoktam a folyosókat koptatni, egy könyvvel a kezemben. Most sincs ez másképp, főleg, hogy az iskola már félig-meddig üres, így nem kell kerülgetnem az embereket. Vagyis, helyesbítek, nem kell az embereknek kerülgetniük engem, mert én biztosan nem megyek arrébb a folyosó közepéről. Az egész kastélyt körbe jártam már kétszer, de sajnos ha egyszer elkezdem nagyon nehezen állok le. Cath-tel nem tudom mióta nem találkoztam, más barátom meg nemigen van, így ismét a könyvekbe bújva töltöm a napjaimat, amíg mindenki vissza nem ér a kastélyba, és ismét elkezdődnek az órák.
Túlontúl hangos hangokra leszek figyelmes, amikor bekanyarodom az egyik folyosón. Könyvemet összecsapom, ahogy közeledek a hangok felé, amik nemigen tetszenek. Akárki csinálja akárkivel, a lóf*sznak is van vége. Értem én az erőfitoktatást, de az emberek hajlamosak a kisebbeket bántani, hogy hamis önbizalomra tegyenek szert. Gusztustalan. Ez az egyik ok, amiért sosem voltak barátaim, vagy olyan emberek, akiket közel engedtem volna magamhoz. A kiabáló társaság mögé érek. Egy háztársam már szólt nekik, hogy mennyire okosak, ám amikor meglát, vigyorogva biccent egyet felém, az ő szemébe is gonoszság villan, ahogy az enyémbe is. Arrébb megy, ez tény, de ő sem hülye, látni akarja a végét, így tőlünk pár méterre, hátát a falnak vetve megáll. Közelebb lépek a társasághoz, szinte már a személyesterükben vagyok, ám annyira el vannak foglalva magukkal, hogy észre sem vesznek. Mire észbe kapok, már repül a következő hógolyó. Mikor az célba ér, ráadásul szegény srác arcában megbököm a srácot, akinek a kezében a pálca van.
Amint megfordul kikapom a kezéből az eszközt, majd hümmögve kezdem el forgatni ujjaim között.
- Üdv, skacok - biccentek feléjük egyet, mikor mindhárom felém fordult már. - Mi lenne, ha nem azt a szerencsétlent bántanátok, hanem egy súlycsoportból választanátok b*szogatni valót? - mosolygok rájuk, szinte már kedvesnek mondhatóan. Nem tudtam nem észre venni, hogy ráadásul egy lány is van a sráccal. Szemtelen kis férgek. Na majd most emberükre találtak. Amúgy is mindháromnak ilyen tenyérbemászó képe van, lehet átrendezem nekik, hogy ennyire ne legyenek balf*szok.
- Izé... - kerekedik ki a középső srác szeme, akinek a pálcája még mindig az én kezemet díszíti. Várom, hogy folytassa, egyik szemöldököm meg is emelkedik biztatóan.
- Ha ezt szeretnéd - a megnyugtató mosoly még mindig ajkaimon van. Az egyik srác hirtelen nyúl a pálca felé, ám esélye sincs. Túl jók a reflexeim, főleg, ha ilyen kis senkiháziak ellen vagyok.
- Ccc - cöcögök neki, mutatóujjammal is mutogatok, hogy tudja hol a helye. - Van három másodpercetek elkotródni innen, különben nem állok jót magamért. Ahogy elnézem a fejeteket még dühösnek sem láttatok, sőt! A nyitott ablak csak az előnyömre válik - jobb kezemet felemelem, így kezdem el ujjaimmal mutatni a másodpercek elmúlását. Az ablak felől erős szél áramlik be a fiúk felé, engem kikerülve. Talárjuk csak úgy csapkod felfelé, szinte már tarkójukat éri. A srác felé nyújtott pálcát, elveszi, majd társaival együtt elmennek. Gyönyörű sprint volt, kérem szépen! Könyvemet a hónaljamhoz teszem, tapsolok kettőt, amin a rellonos srác felnevet, én is elmosolyodom felé. Intek neki egyet, ahogy ő is tovább áll, majd elindulok az "áldozatok felé".
- Jól vagy, haver? - az arcát vizslatom, ami vörösen izzik keze alatt. - Mondanám, hogy rakj rá jeget, de megelőztél - megveregetem a vállát, majd helyeslő válasza után már indulnék, amikor megakad tekintetem a lányon, ahogy fordulok el. Valami annyira ismerős benne, de az istenért sem tudnám megmondani, hogy mi. Végig kémlelem, de fogalmam sincs ki ő, mégis... mintha találkoztunk volna már. Szólásra nyitom a számat, ám megakadok. Mit mondanék neki? Legyintek egyet, majd hátat fordítva nekik folytatom utamat. Intek még nekik egyet, majd eltűnök a folyosó sarkánál.

Kenőkés

Kínomban legszívesebben már röhögnék a helyzeten, mert ennyire még sosem éreztem magam kellemetlenül. Már-már tényleg fel is röhögnék, amikor West hangját hallom meg lentről. Na fasza, ő lent hősködik én meg beszorulva számolgassak. Reménykedve abban, hogy tényleg van terve, ami be is fog válni és nem csak hülyét szeretne belőlem csinálni eleget teszek West kérésének. Hangosan kezdek el számolni. Háromnál érzem az enyhe robbanást, repedezik felém a föld, már készülök, hogy én bizony lábra fogok esni, nem pedig a mocsokba, a többiek meg oldják meg. Ám erre nincs szükség, mert West egy gyors lebegtető bűbájjal felfog minket. Talpra érkezem, rögtön zsebeimbe dugom a kezem. Körbe fordulok, hogy mégis mi a tökömet találtunk, amikor meglátom a barlang további részét. Szűk... majdnem elkap a hányinger, még időben fordulok el onnan, nehogy ne csak inger legyen, hanem más is.
Arra tekintek, ahonnan Cath esett le, minimum tizenöt lépcsőfokról, majd meglátom a lányt és kitör belőlem a nevetés. Akaratlan tör elő, nem tehetek róla, de nem tudom megállítani. Térdemre támaszkodom, hogy meg tudjak állni a lábamom, majd vállam pár pillanatnyi rázkódása után meghallom a kérdés.
- Pedofil - kaján vigyor jelenik meg arcomon, ahogy válaszolok a kérdésre. Cath közelebb lép, megszorítja a kezem. Már óvatos mosollyal viszonzom a gesztust, majd mély levegőt véve visszafordulok a többiek felé.
- Oké, szóval ezt kerestük - tekintek körbe ismét. - Meg van, nincs mit. És most? - húzom ki zsebemből a kezem, benne a cigarettás dobozommal. Ha valamelyik azt mondja, hogy bele kell menni a vízbe és, aki kapja marja alapon, megint keresni valamit, akkor sokkot kapok esküszöm. A blázt berakom a számba, meggyújtom azt és elégedetten fújom ki a füstöt. Visszalépek párat, majd fenekemet szépen lerakom a lépcsőre, így várom a további történéseket.
Komolyan nem vágyom le a vízbe, főleg nem egy szűk helyre, amiben víz van. Az isten mentsen meg, miért kell ezt most így? Nem elég, hogy beszorulok, mint egy rajzfilm figura, de még szűk vályatokban kell válykálnom. Gyönyörű lenne, feltenné azt a bizonyos pontot az i-re. Nagy élmény...

Olaszország fantasztikus volt. Salvatore-al ismét bevettük az olasz utcákat, és mintha nem tűntünk el volna évekre, ugyanolyan kitörő örömmel fogadtak minket az utcai bunyósok. A taktika megmaradt, a meccs mindig meg lett bundázva és hatalmasakat kaszáltunk. Mindig ugyanaz. Salvatore-t csépelem a meccs vége előtt pár percig, majd az utolsó másodpercekben a földhöz csap, ahonnan nem tudok felkelni. Vagyis ez hazugság... "nem tudok" felkelni. Kérlek, nincs olyan világ, ahol engem ez az olasz bájgúnár letudna győzni.
- Prossima volta - annyit tesz legközelebb, majd intek egy utolsót neki, mielőtt belépek a kandallójába. Niamey már elindult vissza, Bagolykőre, hamarosan meg is érkezik. Én előbb érkeztem meg, de nem is baj. Testemet sebek borítják, szemem alatt ékes monokli virít, amit megérdemeltem. Az öreg rájött, hogy bizony megbundázott a meccs, és szépen be is vert egyet, majd a haverja kedvesen végig szántotta hátamat pengéjével. A seb nem lett mély, de az tuti, hogy szép heg marad majd utána. Szerencse, hogy Niamey hamar odaért, különben mindketten ott halunk Salvatore-ral, de így röhögve tudtunk elszaladni a kaszált pénzzel.
Táskámat hátamra vetve állok a hopponálási pont előtt. Rágyújtok és fogalmam sincs merre induljak. Vissza a kastélyba? Áh, nincs kedvem a diákokhoz, főleg, hogy már rég vége a szünetnek, én meg faszán ellógtam az első négy napot. Tovább is maradtam volna, de Salvatore körülbelül kirakott, hogy takarodjak vissza és ne legyek gyökér. Igaza is van, de akkor sem akartam visszajönni. Hiányzott, hogy verekedjek. A felesleges stressz folyamatosan le lett vezetve és még pénzt is kerestünk vele. Gyógyszereimet nem is kellett szednem, mert olyan mértékű semlegesség és nyugalom járt át mindennap, hogy leírni sem tudom.
Mi is legyen most? Itt b*szódok meg vagy elindulok valamerre? Inkább az első. Táskámat egy közeli padra dobom, majd ugyanilyen lazasággal vetem le magam mellé, így szívom tovább nikotinbombámat. Az élet!

Szinte kedvesen melengeti a nikotin a tüdőmet. Káros, szenvedély, tüdőrák, meghalsz. Rendben, haladjunk. Ha nem ez miatt halok meg, akkor magam miatt, a démonaim szívesen is segítenek benne. Akkor nem k*rva mindegy? Végül is, akárhonnan nézem így is úgy is magamat ölöm meg. Vagy így, vagy úgy, de meg fogok halni. Ahogy mindenki más is, csak én lehet idő előtt. De addig biztosan élvezem az életemet és nem feleslegesen halok meg.
Szemeimet behunyom, muszáj, mert annyira elkezdett sajogni a szemem, hogy kicsit talán fel is szisszenek. Kezem odakapom, amikor megérzem, hogy a pad megmozdul. Fejemet arra fordítom, kezemet lassan veszem el szememről, Ő ül előttem. Ő, akinek tizenhat éve halottnak kéne lennie. Ő, akinek a létezéséről nem tudtam. Ő, aki élet és halál között mozog mindennap. Ő, akit titokként kezelt az egész Payne család. Az egész Brightmore család. Szégyen...
Ajkam lefelé görbül, ahogy felfogom ki is ő valójában. Lehunyt szemmel, összeszorított ajkakkal kelek fel. Táskámért nyúlok, megmarkolom szárát és elindulok a kastély felé. Ahogy elmegyek előtte, az a jellegzetes illat megcsapja orromat. Cath illata. Egy pillanat erejéig megtorpanok, de már lépek is tovább. Nincs nekem itt keresni valóm. Nem akarom látni, ő se akarjon engem látni. Főleg ne így. Főleg ne így, ahogy tiszta seb vagyok, kék-lila-zöld foltok borítják testem minden sejtjét.

Több méter van már köztünk, ahogy meghallom hangját. A húgom hangját, ahogy azt mondja Cath él. Nem öltem meg, megmentették az életét. Cigim lóg a számból, ahogy az ég felé pillantok. Pár perc és lefog menni a nap, én meg akkor jöttem vissza ide, amikor távoztam, mintha el sem mentem volna. Nem könnyebbültem meg, hogy Cath él. Nem lettem jobban, szívemből a fájdalmas kétségbeesés nem tűnt el. Ám, amikor meghallom a hangját... akkorát dobban a szívem, mintha kiakarna szakadni. Szemem és hátam fájdalma eltűnik, egy szempillantás alatt. Más a hangja, más a tudattal, hogy ő tényleg a húgom. Az a húgom, akivel anyám elvetélt, aki tizenhat éve halott, akinek elvittek a temetésére, akinek pontosan tudom, hogy hol a sírköve.
Táskám testemmel együtt remek, abnormális módon. Könnyeim hirtelen buggyannak ki, észre sem veszem őket, csak akkor amikor már arcomon folynak. Szabad kezemmel odanyúlok és tényleg könnyek. Keservesen elmosolyodom. Hányszor is képzeltem el ezt a pillanatot? Ahogy találkozunk, mint a normális testvérek, ám már ott elbukott a dolog, hogy az egyik testvér majdnem gyilkos és elmebeteg. Ennyit a normálisról.
Kezem elengedi táskám szárát, egy időben azzal hogy térdeim megrogynak és az utca közepén kerülök megint térdre. Miért is jöttem vissza? Miért nem maradtam ott, ahol senki nem ismer, ahol mindig a homályba burkolózhattam, ahol mindig volt egy üveg whisky elfeledtetni mindent? Miért kell nekem mindig visszajönnöm a szarba, hogy még szarabb legyen? Lassan felállok, táskámat ott hagyva indulok el utána, amint beérem elé kerülök, de csak állok. Mit is kéne mondanom?

Itt állok előtte, akár egy rendes hülye és fogalmam sincs mit kéne mondanom. Sírok, pedig nem szeretnék, mégis annyira nehéz megállítani ezt az egészet. Az érzelmek úgy söpörnek végig rajtam, akár egy tornádó egy kisvároson, de nem bánom. Minden keveredik.
Ahogy apró keze hozzám ér, összerezdülök akaratlan. Letörli könnyeimet, nem tudok megmozdulni. Kiderült, hogy haldokló húgom erősebb, mint én valaha leszek vagy voltam. Csak ez az egyetlen mondat kell, hogy kicsússzak öleléséből és térdre essek ismét. Könnyeim már patakzanak arcomon, gyorsan ölelem meg lábait, hogy magamhoz vonhassam. Miközben ölelem, vállam rázkódik, fejemet hasának nyomom. Nem érdekel, hogy ki lát, hogy ki mit hisz. A húgomat ölelem, aki mégsem halott. Aki ténylegesen itt áll előttem, aki hús és vér ember. Könnyeim áztatta fehér kabátja véres is, ahogy szemöldökömön a seb felszakad. Nem tud érdekelni. Egyre szorosabban ölelem magamhoz, úgy rázkódnak vállaim is. Nem engedhetem el, soha többet nem tudnám elengedni. Visszakaptam. Akarva-akaratlan, de visszakaptam és tényleg itt áll előttem, tényleg az ő illatát érzem a Payne család illatával keveredve, tényleg őt ölelem magamhoz szorosan. Nem tudok megszólalni, nincsenek értelmes szavak, amiket mondhatnék neki. Elég vajon annyi, hogy előtte térdelve, zokogva őt ölelem?

Bármit felépítek, lerombolok neked, ha te megtartasz engem úgy ahogy vagyok. Ha lerombolom, te tarts meg, hogy másnap vissza tudjam építeni. Te vagy az én szívem választottja Lorin Annie Brightmore és ezt eddig nem tudtam. Hogy tudhattam volna, amikor mindenki a szemembe hazudott? Olyanok is, akikről soha nem gondoltam volna, a saját szüleim titkolták életem értelmét előlem tizenhat évig. És miért? Fogalmam sincs. De mostantól, ha eltévedek, mindig csak rád gondolok, Annie, és minden helyre áll a fejemben. Mert van húgom. Él az az ember, aki miatt dühkitöréseim és pánikbetegségem lett. Él az az ember, aki miatt majdnem megöltem Cath-et, tényleg él. Él az az ember, aki miatt majdnem megöltem a saját szüleimet. Bocsánat, szüleinket. És ki tudja? Lehet végig nézte valahonnan.
Vonásaim megkeményednek, ahogy arra kér menjek vele. Nem tehetem. Óvatosan rá emelem tekintetem, tenyerébe hajtom arcomat, szememet lehunyom. A mentsváram.
- Nem tehetem - közlöm vele, ahogy újra ránézek. Gyönyörű arcára, gyönyörű bőrére, gyönyörű szemeibe. Semmi nincs benne, ami a szüleinket idézné, hála az istennek. Pár könnycsepp folyik le államig, ahogy fejemet felemelem tenyeréből.
- Te is tudod, ugye? - mosolygok rá gyengéden. Nem tudom mióta az első olyan mosoly, ami szívemből jön. Mert már azom is van. Van szívem és nem szégyellem. Ugyanolyan erősnek kell lennem, mint Lorinnak, különben neki kell megvédenie engem, és nem nekem őt. Tenyeremet arcára csúsztatom, hogy közelebb vonjam magamhoz. Lágy puszti nyomok homlokára, majd újra szorosan magamhoz ölelem.
- Szeretem, hogy élsz - suttogom hajába, mélyen beszívva annak illatát. Minden illatot, minden érintést, minden mozdulatot meg szeretnék jegyezni.

- Tudom - hunyom le szemeimet, még mindig a hajába beszélek. Tudom, hogy nem bánná, és én sem bánnám. Will mentette meg az életem, örökre hálás leszek neki. De nem tudom betenni a lábam abba a házba, és nem is akarom. Előbb agy utóbb lehet elfelejtek mindent, lehet elfogadom a dolgokat, de így sem tudok Will szemébe nézni.  Majdnem megöltem a húgát, és így is olyan normális hangon beszélt velem, mintha csak egy csészét törtem volna el a konyhájában. Nem volt dühös, nem volt semmilyen. Kedves volt, és megértő, amit nem tudok elfogadni egyelőre.
- Lorin - súgom hajába, szememet összeszorítom. - Engem már senki más nem érdekel rajtad kívül - tolom el magamtól kicsit, hogy szemébe nézhessek. Hüvelykujjaimmal törlöm le könnyeit arcáról, az enyémek már elapadtak.
- Nem hagylak el, soha többet - mosolyodom el megint őszintén. Hogy lennék rá képes? Elhagyni őt? Amikor végre megkaptam tizenhat kemény és hosszú év után? Végre kezeim között tarthatom. A gondolatra, hogy elveszíthetem, hogy ismét elhagyom őt, úgy szorul össze a szívem, mintha éppen egy citromot facsarnának. Nem tudom elvenni szememet arcáról. Minden apró rezdülését és vonását megszeretném jegyezni, hogy akármikor magam elé idézzem. Ő már nem L. Annie Brightmore, hanem Lorin Annie Brightmore, a húgom. Akiért meghalok, ha kell vele halok, nem érdekel semminek az ára. Életem adnám érte, akarva-akaratlan, az nem számít.
- Te vagy az én hóvirágom, a mentsváram - suttogom neki, mintha csak a mi titkunk lenne. Rámosolygok, hogy tudja nem viccelek. Minden szavam igaz. Ő az, aki kimenthet bárhonnan, aki megölhet bármikor.
- De mennem kell - simogatom meg haját gyengéden.