jó étvágyat ^^ Akkor ugye maradsz?  

Intézhetek vízumot is, ha kell  

Ez szomorú, pedig mindig szükség van a lelkes munkaerőre :c Deeee persze, hát a honvágy az mindig erős

Az utóbbi időben meglehetősen sokat múlattam az időt a Bagolykőben és környékén, ami alapban furcsa is lett volna, ám voltak ismerősök, akik okot szolgáltattak rá, hogy a cuki pofim betoljam a területre. Többek közt Ráhel és Lewy. Amúgy nem hobbim kalandozni, mint egy kalóznak, néha csak egyszerűen megtörténnek a dolgok. Az előbbit néhányszor meglátogattam, míg az utóbbi legtöbbször akkor keresett fel, ha éppen szüksége volt valamire, a barátnője nem ért rá, vagy éppen kellett az aktuális edzésterv, mert sikeresen elhagyta, miközben futott egy kört a pálya körül a saját testi épsége érdekében.
Most is éppen hasonló ügyben jártam itt, most már nem tévedtem el az udvaron és ez meglehetősen nagy teljesítmény  a részemről. Mármint az, hogy nem kezdtem el rögtön a réten bóklászni a zord építmény helyett. Pár csípős megjegyzésen és egy istenes nyakon verésen kívül nem sokat kaptam a papírért cserébe. Ez volt az egyetlen, amivel jelen szolgálhatott, legalábbis az ő elmondása szerint. Nekem megfelelt volna annyi is, hogy "Danke sehr", de ez látszólag nehezére esett volna. A kabátom összébb húztam magamon, végigsietve a folyosón, hogy a lehető leghamarabb visszatérhessek a hőn szeretett Münchenembe - nem, nem érdekelt sem az egyetem, sem a kolesz -,  mikor megpillantottam az ismerős sziluettet a sarkon túl és tettem két lépést hátra.
Nem volt baj, igazából teljesen kellemes jellegű meglepetés volt a lány jelenléte. Éppen amúgy sem rám figyelt, hát felé indultam, majd három apró koppintást tettem a vállán.
- Kisasszony! - jegyeztem meg nem enyhe német akcentussal, de hasonlóan affektálva, mint azok a bizonyos dámák. - Meglepetés?

Ez azért meglepő kijelentés volt a részéről, mert hát, soha nem igen látta az ember egyedül még a bemutatók után sem, nem hogy eseményen, ahova meg van hívva! Felhánytorgatni viszont nem fogom neki, mert nem hiányzik semmilyen újabb vita, abból így is többet sikerült összehoznunk az utóbbi pár hétben, mint az utóbbi egy évben. Ameddig nincsen szó lényegi eseményekről, emberi lények módjára el tudunk kommunikálni egymással.
- Én sem értek egyet az esőerdő irtásával, az atomkísérletekkel vagy azzal, hogy a kviddicsben lehet eltiltás sérülés miatt. Mégis nyugodt vagyok, nem? - forgattam a szemem, de csak pár pillanat volt a fejvagdosás. Nem megy ez nekem hosszú távon. Valamilyen szinten megértettem, hogy mi olyan idegesítő a számára hirtelen. Hiszen ez volt a cél, nem? Valahogy mégsem éreztem magamat elégedettnek.
Közben inkább azt figyeltem - már amennyire ez fizikailag lehetséges volt, hisz nem vagyok sem kaméleon, sem zsiráf -, ahogyan megkötötte a nyakkendőmet. Nekem sem lett volna vele gondom, ha egyszer leülnék és valaki elmagyarázná, én pedig képes lennék végighallgatni, de az esetek nagy részében ez nem jön össze.
- Biztos? - kérdeztem meglehetősen bizonytalan, már-már szomorkás arckifejezéssel, de aztán csak az ajkaim összepréselve biccentettem aprót és körbefordultam, figyelve, hogy azért alaposan megcsodálhassa minden porcikámat. Volt már benne gyakorlatom, nem ez volt az első közös vásárlásunk.
- Fekete. Lehetek én is feketében? Van már otthon egy szép fekete összeállításom - kaptam fel a fejemet, immáron sokkal több lelkesedéssel és aktivitással, mint akit hirtelen töltőre raktak.

Nagyon meglepő tudok lenni, hiszen nem számított rá, hogy én majd az atomkísérletekről beszélek. Ha nem kellett volna apámmal valami gyökér konferenciára, csak idejétmúlt információim lennének az atomról. Jóóóó ideje elavultak azok már sajnos.
- Ne nézz így, tudod, hogy nagyon tudok figyelni, ha unatkozom - ráztam meg a fejemet tiltakozólag. Ilyen alkalmakról maradtak meg azok a használhatatlan információk a fejemben, mint hogy miből van a Calippo fagyi, milyen gyakran végeznek atomkísérleteket vagy hogyan animálják a muglik a filmjeiket.
De most nem azzal kellett volna elfoglalnom magam, hogy ilyeneken agyalok, hanem rendesen felpróbálnom a ruhákat, amikben véget ér az életem. Egészen addig megvolt a lelkesedés, míg eszembe nem jutott, hogy mennyire jó fekete összeállításom pihen nekem otthon. Azaz, általában ott van, de most éppen a tisztítóba kellett vinni, a múltkori alkalommal ugyanis sikerült leönteni az egyik pasinak borral. Nem látszott rajta a folt, de olyan szagom volt, mint egy borospincének.
- De, ami azt illeti, nem ártana felpróbálnom, jó rég nem volt rajtam. Legalább három hete. Lehet, hogy már nem is áll jól - pislogtam a tükörbe, most már meglehetősen kétségbeesetten. Azaz, csak pár pillanatig, mert aztán úgy éreztem, nem lesz gond. De persze, a próba nem árt. - De ha abban leszek, akkor felesleges is tovább próbálgatni, nem? Szerintem ezt az egyet megveszem, arra az esetre, ha valami történne azzal a másikkal.
Azt a lelkes fejet viszont nem igen tudtam hova tenni. Persze, láttam már rajta párszor, de az egyszer sem hasonló dolog miatt volt, szóval szembe fordultam vele és a hátamat a falnak döntöttem kicsit, széles vigyorral felvonva a szemöldökömet.
- Mi ez a hirtelen lelkesedés, Engelchen?

Hamar túlléptünk azon, honnan és milyen ismereteim származnak, mert ember, huuu, ha ő azt tudná, mik meg nem fordulnak a kicsi buksimban! Azért jó volt ez, én javasoltam, ő pedig bólogatott rá, felborult a világ rendje. Tiszta olyan volt, mintha a smartiest kívülről ragasztgatnák rá a csokinyúlra.  Azért meg tudtam volna szokni azt a pillantást és közben meg mégsem. Komolyan ennyire mazochista lennék?
- Deee, határozottan - bólintottam aprót, ám annál határozottabban tettem. Ilyesmire is képes voltam, de nem csillogtattam gyakran, mert pontosan tudtam, mennyire szereti, ha az ő akarata érvényesül. Ki vagyok én, hogy elkeserítsek egy angyalt?
Annyira szőke sem vagyok, hogy ne tűnjön fel az egyértelmű utalás, hogy méééég mindig nem pártolja az esküvő témát, de nem akartam megadni neki azt az örömet, hogy jelezzem: akkor már ketten vagyunk.
- Jó, akkor ezt visszük, a másikat meg lecsekkoljuk, ha visszahoztam a tisztítóból. Megfelel? - érdeklődtem egy pár pillanatig oldalra biccentve a fejem, aztán szórakozottan végigsimítottam az állán. Még egy puszit is nyomtam az arcára, de aztán mára már tényleg elég volt az önmarcangolásból. Nem sokkal később viszonzást is kaptam, hogy aztán a próbafülke felé elillanva elkezdjek visszavedleni a saját gönceimbe. Sokkal jobb volt ez így. Szépen összehajtva odaadtam azt amit elviszek a nőcinek - miután végre előkerült, majd kibattyogtam Hannahoz, mikor már csak az ingem kellett visszavennem.
- Ezt most bóknak veszem és köszönöm az asszisztálást. Ráérsz még? Megnézhetnénk egy filmet... - kezdtem bele a mondatba, aztán túlságosan elfoglaltam magam azzal, hogy az ingem gombjaival küzdjek meg. - vagy valami.

Ráhel

Vannak a olyan pillanatok, mikor az ember tudja, hogy valami nem oké. Az egyik ilyen, mikor egy nő azért akár találkozni veled, mert "beszélnetek kell". Mindezek ellenére én igyekeztem felemelt fejjel, teljesen nyugodt lelkiismerettel megjelenni a megbeszélt találkán, mert hát... nem tettem semmit, miért kéne aggódnom? A kezemet zsebre vágva tettem meg az utolsó pár lépést. Tekintve, hogy nem láttam sehol a szőkét, végül elhelyezkedtem az egyik padon. Legalább nyugi van.

Ráhel

A baj sosem jár egyedül, mondják. A lány a kiskedvencével az oldalán érkezett és már első ránézésre nyilvánvaló volt, miért is lettem ma ide hívva. Akár fel is kelhettem volna, hogy mielőtt belekezd, az utamra induljak. Elégszer hallottam már ezt és zongoráztam végig, hogy tudjam mit várhatok. Aprót biccentettem csupán köszönésképp, nem keltem fel.
- Értem - talán az első mondat után le is zárhatta volna a beszélgetést. Az én gondolatmenetem amúgy is befagyott itt. Görcsösen szükségem volt rá, hogy másfelé nézzek, nem tudtam volna a szemébe nézni és azt mondani, hogy jól van Ráhel, ez így rendben van. Az a bizonyos mondat viszont átszabott egy bizonyos gátat a gondolataim közt és kitört belőlem a nevetés.
- Szeretnél. Persze. Velem. Ugyan már! Szedd össze magad és legalább legyen bátorságod kimondani azt, ami egyértelmű! - Talán most volt az első alkalom hogy ránéztem a mondandója kezdete óta, de már egész máshogy, mint pár nappal ezelőtt. Nem tudnám megfogalmazni, mit éreztem abban a pillanatban. Megbántottságot, csalódottságot, kiábrándulást, talán mindet egyszerre. - Kellett egy balek, aki megvigasztal, én pedig kéznél voltam. Szarul jött ki a lépés, ez minden, ami köztünk volt.  
Felkeltem a padról és mély levegőt vettem, mielőtt tettem volna pár lépést az ellenkező irányba tőle és elővettem a cigit a zsebemből, hogy a héten másodszor is rágyújtsak.
- egyéb közérdekű közlemény?

Ráhel

A szavaira csak elmosolyodtam halványan és örültem, hogy nem tettem egy lépést közelebb, mert vélhetőleg most történt volna meg a a bizonyos első pofon, amit egy nő kap tőlem. Ehelyett újabbat szívtam a cigiből és lassan kifújtam.
- Azt hiszed olyan kib.szott okos vagy? Meg hogy ismersz? Ideje felébredned, mert rohadtul álomvilágban élsz, gyerekem. Lehet, hogy én nem mondom el neki, mit érzek, de nem vagyok egy szánalmas kis valaki, aki kepeszt azután is, hogy sokadszorra kapott kosarat - közöltem, majd azzal a lendülettel az utamra is indultam. Épp eleget láttam.

Vannak olyan időszakok, amikor egyszerűen rosszul vagyok a gondolattól, hogy még egy percet az egyetemen kelljen töltenem. Vagy egyáltalán abban a nyüves országban. Hiába is van ott több dolog is, ami éppen az életem szerves részét alkotja, még nem szerettem meg sem az államot, sem az ott lakók mentalitását, nem megszokott ez nekem. Túlságosan is leszívták az energiámat, elvették a kedvem néha még a létezéstől is.
És akkor csodálkoznak, hogy inkább pandákat nézek livestreamen, ahelyett, hogy társaságba mennék? Itthon ez sosem fordult elő.
Éppen ezért is kezdtem el az utazótáskám tartalmát kiszórni az ágyamra, azzal az elképzeléssel, hogy elég volt, én most nem megyek vissza, nem éri ez meg nekem. Még a levegő is egészen más volt, arról nem is beszélve, hogy csak míg sikerült a saroktól a lakásomig elkeveredni, legalább három random lányka vetette magát a nyakamba, hogy úristen, hazajöttem. Na, ez pozitivitás. Meg néha nagyon fárasztó és elgondolkoztat azt illetően, hogy le kéne vetetni a hoppanásgátlót a lakásról.
Hannahnak persze írtam, még azelőtt, hogy leléptem volna, hogy megkapta-e, az leginkább azon múlott, hogy elhagyta-e azóta a kolit. Lehet, hogy kerülöm, de nem annyira látványosan, hogy még csak be se jelentsem, ha huzamosabb időre kicuccolok a koleszból.

Éppen csak odáig jutottam, hogy az ágyamon eldőlve összefetrengtem volna az amúgy is gombócba gyűrt ruháimat, de aztán inkább csak az egész falat kitevő üveg elé ültem törökülésbe és bámultam a várost. Ez a lakás azért is tökéletes volt, mert a várost tökéletesen láttam innen, anélkül, hogy el kéne mennem itthonról.
Talán tíz percig meredhettem az üvegen át a távolba, mikor kopogás hallatszott az ajtó felől. A telefonomra sandítottam, de nem jelzett semmit, így meglehetősen értetlenül és recsegő ízületekkel tápászkodtam fel. Kissé leporoltam magam, megigazítottam az indokolatlan sálamat, majd az ajtó felé csoszogtam, hogy aztán kikukkantsak. Nem igazán számítottam rá, hogy pont ő és pont most jelenik meg. Nem mondhatnám, hogy mostanság minden oké volt köztünk, leginkább, mert ha tehettem, kerültem. Miért? Az omniózus este után a koliban nem kell semmin meglepődni.
Mély levegőt vettem, majd kinyitottam az ajtót és felvont szemöldökkel meredtem a barbiera.
- Mi járatban, Fräulein? - érdeklődtem, miközben végigmértem. Ugye az nem fagyi? Mondd, hogy az nem fagyi... - Gyere be...

Az, hogy Hannah beállított, méghozzá nem üres kézzel, vagy azt jelentette, hogy nagyon jó passzában van, vagy azt, hogy irtózatos lelkiterror van kilátásban. Előzőre semmilyen nyom nem utalt, szóval rögtön úgy is éreztem magam, mint a pandakölyök, aki már a legmagasabb oszlopon áll és bámul lefelé, jobbra-balra billegve. Csak nem.
- Hippi-hurrá - erőltetett éljenzés, kalimpálva a kezemmel jobbra-balra, látható lelkesedés nélkül. Mint mikor közlik, hogy a kakaós tej nem attól kakaós, hogy barna a boci. Egy világ törik össze olyankor a gyerekben, én mondom. Olyan nehéz lenne kakaóbabbal etetni azt a nyomorult kérődzőt?
Kelletlen grimasszal elmotyogtam egy köszt, majd a dobozból kivadásztam az első utamba akadó pandát, a többit pedig bevágtam a fagyasztóba, mert az állat alakú tócsa inkább elkeserítő, mint vicces. Kibontva rögtön neki is láttam. müncheni levegő és fagyi, ezzel már valahogy csak kihúzom a beszélgetés végéig...
- Igen, tudok róla - jegyeztem meg rezzenéstelen arccal és a konyhapultra könyökölve vártam, hogy előadja a mondókáját. Néha azt kivánom, ilyenkor bár a lényegi részre ugorhatnánk és akkor nem kéne a bevezetőt is végighallgatni.
Ő azonban azt is előadta és a hangszíne alapján nem tetszett neki, amit látott. Kissé felszusszanva igazgattam meg a karkötőm, majd egy fejben elhangzott bocsánatkérés után leharaptam a fagyiállatka fülét.
- Volt. Maradjunk annyiban, hogy volt. Igen? - tettem a szabad kezemmel körkörös mozdulatot, jelezve, hogy jó lenne, ha haladnánk a lényegi dolgok felé. Bár ez már eleve rosszul hangzott.

Azt hiszem, lehettem volna kedvesebb is, szóval halkan felsóhajtottam, mielőtt még a fagyiállatba haraptam volna. Jobb lett volna, ha már az elején normálisan állok neki, de utáltam, hogy valószínűleg megint valamiért le leszek szúrva.
Halványan elmosolyodva ráztam meg a fejemet, de aztán a szemébe bámultam, hagyva magam elveszni a kékségekben. Így egy kicsit egyszerűbb volt, mert mint kiderült, Ráhel volt a beszélgetés tárgya. Na, szenzációs, nem is tudtam, hogy mi hiányzott még.
- Igen, tudok róla. Van, amikor normális, de aztán rájöttem, hogy hosszú távon rohadt önző - rántottam egyet a vállamon, mert nem igazán viselt meg a dolog. Rendben volt így, mert bár úgymond kibékültünk, de attól még nem felejtettem el neki a dolgot, mindenkinek jobb, ha megtartom tőle a két lépés távolságot. Az apjával úgysem értettük meg egymást egy ideje.
Hannah közelebb araszolt és elvette a jégkrém papírját, amivel aztán elkezdett szórakozni, mielőtt még feltette volna azt a bizonyos kérdést. Felvontam kissé a szemöldökömet és értetlenül figyeltem, nagyon ritkán szokott zavart lenni.
Mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam, a kezem a tarkómra csúsztatva, de aztán csak az ajkamba haraptam.
- Eredetileg nem keserítette. Nem igazán érdekelt, foglalkozott velem és ez... jó is lehetett volna. Aztán kiderült, hogy csak kellett egy balek, akin vigasztalódhat. Szopás - vontam meg a vállamat, majd oldalra biccentett fejjel cirógattam meg az arcát. Aggódó pillantással figyeltem Hannah arcát. - Mi a baj, Engelchen?

Nem akartam Ráhelről beszélni, ha őszinte akarok lenni. Éppen elég volt az, hogy megláttam a kolesz folyosóján. Pont elég hozzá, hogy felkapjam a sporttáskám, majd pánikszerűen beleszórjam az összes cuccomat, nem is törődve vele, melyiket gyűröm kapcaronggyá, majd Basti alakú porfelhőt magam után hagyva eltűntem.
- Fiatal, szőke és elkényeztetett. Várható volt - vontam meg a vállamat lazán, még csak szóba sem hozva, hogy a BFF-em is hasonlóan pigmentált fürtökkel rendelkezett. Van, amikor csak érteni kell a mondandómat és nem azzal foglalkozni, ki másra vonatkozhatna még ez. Nem viselt meg annyira már a Ráhel dolog, mint akkor.
Lassan el is fogyasztottam a pandafagyit és a pálcikát egy hanyag mozdulattal vágtam ki a kukába, mit sem törődve vele, hogy mi folyik körülöttem.
- Hja, ezt fel ne hozd neki, tudod, ő éppen szerelmes - forgattam a szememet, mert ezt a mai napig nehezemre esett feldolgozni. Lewy, aki zrikált évek óta, hogy miért nem lépet tovább és kavarok fél Európával, keletről nyugatra haladva, fogta magát és eljegyzett egy nőt! Még ilyet! Könnyen megeshet, hogy elvitték az űrlények és kísérleteztek rajta....
Halvány mosollyal lépett közelebb, én pedig egy leheletnyit megremegve kaptam másfelé a pillantásomat, inkább a szavaira koncentrálva. Kellett is, mert ha nem figyelek eléggé, talán el sem hiszem, hogy mit mondott az imént. Nagyot nyeltem és nem válaszoltam semmit, minden idegszálam arra fókuszált, ahogyan a kezem ökölbe feszül az oldalam mellett. Régen nem éreztem már ekkora csalódást és dühöt egyszerre, így mikor meghallottam a halk csilingelést, szinte fel se fogtam, mi történik. Egészen addig, míg a távolabbi ablak egy hatalmas reccsenéssel be nem robbant, amit követett a második és a harmadik is, egyre távolabbról csörömpölve.  
- Az idióta manipulatív k.rvája, az! - markoltam a hajamba és inkább a pálcámért indultam a nappaliba, a cipőm talpa alatt csikorgó üvegcserepekkel. Rendet kell raknom...

Nem is próbáltam már mentséget találni Ráhelnek, túlságosan is sokszor léptem túl a hülyeségein egy apró pislantás keretében. Sosem szerettem az életem bizonyos részeit ilyen durva, radikális intézkedéssel lezárni, de van, amikor sokkal egyszerűbb azt a rohadt bohócot lebetonozni, mint nemet mondani a hívásra. Szóval a szám elhúzva emeltem egyet a vállamon, majd visszaejtettem tök nyugodtan.
- Engedd el, mindenkinek egyszerűbb lesz! - Mondani mindig könnyebb, mint tenni, főleg, ha olyan makacs személyről van szó, mint Hannah. Én is megtettem volna, ha a Nő nem kezdi el mesélni, mi mást is mondott a Navinés hirtelen gondolva egyet.
Nem mondhatnám, hogy túl gyakran vagyok ideges, magas az ingerküszöböm, ahhoz, hogy engem felhúzz, tényleg komoly erőfeszítéseket kell tenned. Ráhelnek viszont úgy sikerült mindezt, hogy jelen sem volt. Szinte láttam magam előtt, ahogy a bizonyos üvegpohár folyamatosan telik, majd egy másodperc múlva már a széleken ömlik ki a víz. Így tudnám leginkább szemléltetni az idegállapotom. Remegő végtagokkal és durrogó aggyal sétáltam át a nappaliba, hogy a pálcám magamhoz véve meredjek a cserepekre. Ehhez nem volt joga, semmilyen körülmények között. Képes voltam benne megbízni, ő pedig gyakorlatilag kirántotta a talajt a lábam alól.
Eltelt egy-két perc, mire ismét a szőkére pillantottam. Látszólag megdöbbent, pedig tudhatta, ha ideges vagyok, akkor történnek ilyen balesetek, nem ez volt az első eset.
- Ha nem vigyáz, megkaphatja még... - jegyeztem meg halkan, a pálcát szorongatva, de aztán csak igyekeztem lazítani a szorításomon. A kanapéra dobtam magam, nem törődve a huzattal, vagy a szilánkokkal és az arcom a kezeim közé temettem. Mit tehettem volna? - Nem volt joga...

Úgy látszott, ha máskor nem is mindig sikerül meggyőzni, most egészen csendes volt. Az ilyesmit általában sikernek könyvelem el, most azonban csak vontam egy aprót a vállamon, talán magamnak jelezve vele, hogy ez a helyzet már így marad, nincs mit tenni.
Talán részben én is elkapattam, mert ha akkor este megmondom, hogy figyelj, ez baromság, akkor most nem tartanánk itt. De én barom nem tettem meg, most pedig teljesen mindegy volt, csak szerettem volna, ha nem ülök itt a káosz közepén, arra várva, hogy mikor lesz végre jobb vagy éppen rosszabb a helyzet. Mert hát innen van felfelé? De mégis merre? A pillangók sem szoktak repülni, ha egyszer a port letapizzák a szárnyukról.
- Túl sok időt töltöttél vele, neked az ajánlott dózis olyan három perc lett volna - ráztam meg a fejemet, miközben felidéztem az elmúlt hónapokat. Koszorúslány, mi? Ezek után az is csoda lesz, ha nem gyújtom magamra a lakást, nem, majd még házasodni fogok... A kanapéra rogyva temettem az arcom a kezeim közé, miközben igyekeztem a hallottakat feldolgozni és ma már másodszor tartottam hasznosnak a hoppanálásgátlót a lakáson. Máskülönben már lehet, hogy nem is élne.
- Natürlich. Nincs. Hogyan lenne? Hogy a jó k.rva életbe lenne minden rendben? - A hangom az akaratom ellenére is megemelkedett, ahogyan éreztem ismét, hogy felszökik bennem az ideg. Nem tehette volna ezt meg és még csodálkozik, hogy esetleg teljes szívemből gyűlölöm pillanatnyilag? Mély levegőt vettem reszketve, hogy aztán Hannahra nézzek pár pillanatra, majd vissza a padlóra. - Nem tudom, jó ötlet-e most itt lenned....

"Nincsenek titkaim előtted". Az arcom egy pillanatra megvonaglott, majd gyorsan rendet tettem magamban, amennyire ez a helyzethez képest lehetséges volt. Nem volt bajom vele, tudtam, hogy valószínűleg mindent megoszt velem, de nem akartam most ezzel, így szembesülni. Mert hát, ha ez róla el is mondható, rólam nem. Nem beszéltem a törött bordáimról, mikor visszajött Ibizáról és agyonölelgetett. Nem osztottam meg vele, hogy a pasija dobálta nekem a közös szelfijeiket, hogy "ez hogy tetszik?", amire a válaszom egy három napos hányást előidéző főzet volt, csokiüstbe töltve. Arról nem is beszélve, hogy soha nem akartam a legjobb barátja lenni.
- Attól még nem ez az a helyzet, amiben ezt ideális megbeszélni... - fújtam ki lassan a levegőt, igyekezve kissé lehiggadni. Nem igazán sikerült, azt hiszem. Ha rászántam volna magam, hogy elmondjam, esetleg kissé könnyebben kezelem a helyzetet. Erre a kis liba képes volt és a nyakamba borította ezt a nagy rakás szart. Bármennyire is szerettem volna megtartani a távolságot, egyszerűen nem ment. Apró sóhajjal döntöttem a fejem a vállának, az ujjaim a karjára fonva óvatosan.
- Te sosem, mikor kéne... - sóhajtottam, majd a szemem lehunyva húztam kissé közelebb. Nem akartam egy ilyen baromság miatt elveszíteni, éppen ezért nem is mondtam el neki soha. Most pedig? Patt helyzet. Gőzöm sem volt már, hogy merre kellett volna megtenni azt az egy biztos lépést. - Nagyfiú vagyok, tudok vigyázni magamra.
Ettől még nem akartam. Halk szusszanással engedtem el végül, hogy felpillantsak rá. Egy dolgot még tudnom kellett...
- És hittél neki?

A hölgy kivételesen hajlandó volt lakatot tenni a szájára és ez egyáltalán nem volt rossz. Mármint, persze, furcsa, meg minden, de azért néha jó, hogy egy kicsit el tud hallgatni és nem kell minden áron igaza legyen. Már amikor ez éppen megtörténik.
A kínos téma ellenére is inkább csak a vállának döntöttem a fejemet és igyekeztem nem gondolni rá, hogy mekkora baromságok állnak mögöttem, sőt, továbbmegyek, még előttem az életben. De ez nem csak rólam volt elmondható.
- Á, ne  bízd el magadat, az fájdalmas tud lenni!- grimaszoltam rosszallóan, de aztán csak lazán rántottam egyet a vállamon, már amennyire ez így lehetséges volt, azaz, leginkább semennyire. Mentségemre legyen mondva, hogy én megpróbáltam, mint a picipanda a hintalovacskázást. A kézfogós megjegyzésre egy kis szusszanást követően halványan elmosolyodtam, majd megingattam a fejemet.
- Te is tudod, hogy szükségem van rá, ismersz - jegyeztem meg halkan. Társasági lény voltam, sosem funkcionáltam szólóban megfelelően. Előtört belőlem a heveny depresszió és magamba fordultam tőle, mint a milka-gyárból kirúgott bocik.
Szívem szerint még napoltam volna a témát, de olyan volt mint a leukoplast. Hiába vársz vele, csak rosszabb lesz és felpuhul alatta a bőröd, amitől meg lassabban gyógyul. Na, bumm! Már kint is volt, azaz a ragtapasz esetében lent, ő pedig kissé besokkolt. Azt hiszem, nem erre várt pontosan.
- Nem, nem tőlem és pont ez itt a probléma - engedtem el a kezét végül, a padlót bámulva pár pillanatig, majd a karját finoman lefejtve magamról inkább a szoba restaurálásába kezdtem. Addig sem kellett rá figyelnem. - Nekem kellett volna elmondanom.
A hangom meglepően szenvtelenül csengett. Valamit ez a mai nap egészen mélyen, ott belül kiütött és nem vagyok benne biztos, hogy ez egy jó hír.

A nők bonyolultak és azt hiszem, hogy ezzel nincs mit kezdeni. Nincs róluk kézikönyv és még segíteni sem akarnak, hogy könnyebben kiigazodj rajtuk. Valódi szívás az egész élet, ha olyat fogsz ki, amelyik túl bonyolult ahhoz, hogy rájöjj a működési elvére, nekem pedig ez csak részben jött össze eddig.
Amint kint volt az a bizonyos beismerés, felkeltem és inkább a lakás rendberakásán dolgoztam, mielőtt még azt hiszi nekem, hogy ezek után csak gondolok egyet és rávetem magam. Vagy mielőtt tényleg megtörténne, a lényeg az, hogy térre volt szükségem, a kanapén pedig nem állt elég a rendelkezésemre.
Reméltem, hogy elengedi a dolgot és legalább ebben a másodpercben nem kell válaszolnom semmilyen kérdésre, nem kezd el pánikolni vagy faggatózni, hogy most akkor hogyan tovább... Látszólag hiába.
- Mit? Tudod már, akkor nem mindegy? - kérdeztem értetlen arcot vágva, aztán egy pálcamozdulattal sikerült az egyik ablakot rendbe tenni. Legalább valami sikerélménye is van az embernek a mai katasztrofális napon belül. Yay.
Azt viszont nem értetem, mit is akar most kihozni ebből az egészből, szóval csak leraktam a pálcám a szekrényre, majd felé fordulva dőltem kissé a falnak.
- Hogyhogy mi van velünk? Mi lenne? Kellene, hogy ez bármin változtasson? - érdeklődtem felvont szemöldökkel. Három éve éltem így, valahogy már elengedtem a tényt, hogy esetleg változhatna is ez az egész.

A hanglejtésből pontosan tudtam, hogy felszívta magát, de nem vettem a fáradtságot, hogy megnyugtassam. Túl sokáig asszisztáltam, túl sok hülyeséghez - nem csak nála -, ahhoz, hogy ez most meghasson. Pedig aztán őszintén mondom, hogy én megpróbáltam, de van, amikor már a lelkivilágom azt mondja, nem kérek több szart, köszi.
Ő látszólag csendesen egyre jobban felmérgelte magát, én pedig rezzenéstelen vonásokkal hagytam, hogy kiadja magából a mondanivalóját. Ha esetleg figyelt is volna, feltűnik neki, hogy az időm nagy részét Japánban töltöm. Ha esetleg figyelt volna, feltűnhetett volna neki, hogy oda vagyok érte. Talán fel is tűnt és egyszerűen képtelen feldolgozni, hogy ez van. Szóval úgy voltam, hogy nyuszika b.sz meg a fűnyíródat.
- Igen, jobb lesz - közöltem mindenféle különösebb érzelmi sokk és pánik nélkül. Bármennyire is akarta volna a lelkem egy része, hogy maradjon, a nagyobb része most épp lecs.szte, hogy igenis jobb, ha kussban maradsz hülyegyerek.
Az a mosoly talán más esetben kiakasztott volna, most azonban nem tudtam komolyan venni, csak a hajamba túrtam, hogy aztán a karjaim tanácstalanul széttárva meredjek rá.
- Nem, nem számít! Odin szerelmére, mit vársz? Örökké jópofát vágjak mindenhez? Elég volt! Egyszerűen nem bírom tovább idegekkel! Ennyi tellett tőlem. Ott az ajtó Hannah - mutattam remegő kézzel a kijárat felé, majd egy dühös fújással átvágtam a szobán, hogy az ajtót felszabva álljak el az útból. Ne mondhassa, hogy nem kapta meg a díszkíséretet. Csendesen, egyedül szerettem volna feldolgozni, hogy az életem cafatjaira esett és ameddig ő itt van, ez nem igazán működik.

Macskabagoly 17

Nem hiszem el. Egyszerűen képtelen vagyok rá, hogy feldolgozzam az elmúlt hetekben történteket. Először összevesztem Hannahval... aztán kiköltöztem a romos lakásból és ott hagytam a cuccaim nagy részét, egy időre Harunál lébecolva. A dolgok azonban nem akartak javulni, sőt. Először csak a hangulatom felett vesztettem el a kontorollt, ennek köszönhetően pedig most a fehér szikszalag a csuklómon teljesen új értelmet nyert. Aztán kicsúszott az irányításom alól a mágiám is és gyakorlatilag teljesen önálló életre kelt. Az edzéseken a teljesítményem romlott, aztán egy ájulást követően sikerült kiharcolnom egy teljes napos kivizsgálást. A pszichológusunk úgy döntött, hogy bizony alkalmatlan vagyok a játékra, sőt, a terhelésre teljes mértékben, így bizonytalan időre "felmentenek". Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Hogy hogyan, vagy hogyan sem, de Will háza előtt kötöttem ki, szükségem volt a támogatásra.
A kezem zsebre vágva, lesunyt fejjel léptem be a kertkapun, aprót biccentve Gizmonak, mikor közelebb értem.

Macskabagoly 17

Talán nem mindig juttattam a tudatára, de Will az egyik legjobb barátom lett az idők során és ez most ebben a pillanatban tűnt ki leginkább. Ha nem bíznék benne eléggé, úgy nem lennék itt. Őszintén nem igazán mutatkoztam társaságban, főleg nem ismerősi körben, nem hiányzott, hogy túl sok reflektorfény irányuljon rám.
- Köszönöm, Will - meredtem pár pillanatig a remegő kezemben pihenő bögrére, majd vérszegény mosollyal az előző tulajra, a lehető leghamarabb az ajtón belülre kerülve. Talán paranoiásnak hathatok, de tényleg az ember sosem tudhatja, mikor jelenik meg valaki, aki aztán károg a kinézetéről.
- Hogy vagy? - erőtlen próbálkozás ugyan, hogy kissé eltereljem a figyelmemet, mégsem kattoghattam folyamatosan ugyanazon. Éreztem, ahogy kissé megremeg az egyik ablak, ami mellett elhaladtam, így mély levegőt véve tettem egy lépést oldalra. Ismét nyugalom állt be, én pedig kis szusszanással kortyoltam a bögrébe.

Macskabagoly 17

Talán figyelmességből, de nem mondta, hogy minden pompás. Helyette elmesélte, hogy valaki meghalt és hogy ez ráébresztette, hogy bakancslistát kell írnia. Apró biccentéssel jeleztem, hogy igen, értem, az ilyesmi sajnos megesik. Személy szerint jóval könnyebben kezeltem a halál kérdését, mint a legtöbb ismerősöm. Nem féltem tőle. Sőt. A pillantásom öntudatlanul siklott a csuklómon terülő fehér köteg szikszalagra. Ha tudná...
- Szívesen. Csak szólj, tudod, hogy bármire vevő vagyok - mosolyodtam el halványan. Nem mondtam volna nemet szinte semmire, hiszen Willről volt szó.
Az invitálásra elhelyezkedtem a kanapén és a cipőm lerúgva magam alá húztam a lábaimat, pár pillanatig csak a tűzbe bámulva.
- Ne haragudj, hogy csak úgy betoppantam. Nem maradhattam egyedül, a doki nem egyezett bele - kortyoltam a bögrébe kényelmetlen érzéssel a nyelvem hegyén. Egyszerűen kínosnak éreztem, hogy nem szóltam előre.

Macskabagoly, 17. a sorban

Halvány mosollyal konstatáltam, hogy igen, egy olyan oldalam is van, vagy legalábbis volt, jelen pillanatban valahol mélyen eltemetve a lelkem egyik félreeső, kis zugában. Ő nem igazán változott semmit az utóbbi időben, én sem, csak valahogy elszíntelenedtem az idő előrehaladtával. Ebbe a fehérségbe juttatott egy kis boldogságot, hogy azért még van, akire számíthatok, bár nem akartam ezzel visszaélni.
- Nem tudom, Gizmo... de ma este, ha nem gond, lehet, hogy maradnék - köszörültem meg a torkomat, mielőtt ismét a bögrébe kortyoltam volna. Ő sem arról volt híres, hogy a dolgain túl sokáig kattogna, ez is közös pont volt kettőnkben. A mostani esetet nem véve, természetesen, de ez más volt, nem egy átlag döntés.
- Iiiigen, az egyesületé, tudod... - vontam lazán egyet a vállamon, mintha ez teljesen rendben lenne. Valójában rendben is volt, hiszen nem történt semmi egetrengető. Nem most voltam nála először. - Nem voltam jól edzésen, aztán kivizsgáltak és lepasszoltak az öregnek. Ilyen ez.

Macskabagoly, a 17-es számú jószág

- Mindenképpen átgondolom a dolgot, jelenleg a világ másik felén lakom. Mármint szó szerint. Okinawán - a hangom könnyed volt, mintha semmit nem jelentene, hogy ja, amúgy csak szedtem a cuccomat és elrámoltam a menyasszonyomhoz, akibe amúgy nem is vagyok szerelmes és összeköltöztünk. Ugye az ilyesmi nálam mindennapi dolog, épp, mint a vizsgálatok.
Valószínűleg kezdi összerakni a képet fejben, hogy miért is vagyok most itt, de nem zavartatom magam. Ameddig nem kell végletekbe menő beszámolót tartanom róla, egyben vagyok. Reszketegen kifújtam a levegőt, a tűz pedig úgy, ahogy volt, egy apró fellobanást követően kialudt a fa alatt.
- Bocs. És nem kell kamuznod, pontosan tudom, mekkora szarban vagyok. Újabban nem funkcionálok megfelelően, de a garancia meg már lejárt, szóval... elájultam edzésen... legalábbis azt mondják - köröztem a mutatóujjammal a bögrén kissé, miközben vázoltam, hogy miért is történt az egész.
A doktori címes megjegyzésén kénytelen voltam kissé elmosolyodni, imádtam, mikor kötözködött valamiben és ez most olyan üdítő változatosságként is hatott rám.
- Fogalmam sincs, manapság már bárki kaphat doktori címet... Hová jutunk...! - imitáltam hetven éves öreget.

Macskabagoly, 17-es mellényben

Valóigaz, errefelé húztak a dolgaim, de a lelkem az ellenkező irányba. Szeretett volna minél messzebbre kerülni Magyarországtól, az egyetemtől, sőt, most már Németországtól és Helmutéktól is. Pár napja jártam nála és elköszöntem tőle, azt hiszem, hogy fogadhatta volna rosszabbul is a dolgot.
- Oh, már alig várom... Nem, igazából teljesen jogos volt a dolog, volt konzultáció, hogy a saját belátásom szerint el tudnám-e látni a pozíciómat továbbra is a dolgok jelen állásában. Megkérdeztem, hogy mikor leestem a seprűről, úgy néztem-e ki, mint aki a helyzet magaslatán áll - idéztem fel a nem éppen derűs hangvételű beszélgetést a nagy kerek asztal fölött. Olyan volt, mint a családi kupaktanács, miután a gyerek bevallja, hogy ja, amúgy nem teljesen hetero. Soha többet nem akarok ilyenen részt venni.
- Remélem, hogy rögtön egy rivallót - jegyeztem meg végül és a tűz hűlt helye felé böktem a fejemmel. - Ha akarsz még fűteni, javaslom gyújtsd meg újra. Megtenném, ha már elszúrtam, de mikor legutóbb egy reparoval próbálkoztam, elázott az asztalom...

Haru
Váratlan meglepetés, nálam
Fashun


Ha az életem egy rakás romra és törmelékre emlékeztetett eddig, akkor azt hiszem, lassan mondhatom, hogy eszembe jutott a reparo. Nem mintha amúgy annyira rossz varázsló lennék, csak vannak pillanatok, mikor az ember ítélőképessége úgy dönt, felmondja a szolgálatot és csak úgy tesz, mintha nem is ismerne.
Viszont a pandarezervátum óta úgy tűnt, a dolgok kezdenek helyrerázódni. Már nem kerültem azt a bizonyos szőkét, sőt, a müncheni lakásomat is képes voltam rendbe rakni, ismét megszűnt a katasztrófa-turisták kedvenc helyének lenni. Visszakerült rá a hoppanálás-gátló és még kicsit új színezetet is öltött. Ezen kívül mivel is volt gondom? A kezem. Ja igen. Mondhatjuk, hogy az idő tette a dolgát, a kisujjam már nem zsibbadt folyamatosan, sőt, néha úgy is éreztem, hogy meg tudom mozdítani. Szenzációs, nem?
Szóval éppen a szobában próbáltam a tárgyaim kicsit rendezni, mikor a kopogás hallatszott az ajtó felől. Felvont szemöldökkel pillantottam abba az irányba, majd a tükörbe, oldalra túrtam kicsit a hajam, lejjebb rántottam a pólóm és már siettem is. Másokat megvárakoztatni bunkóság.
Aztán ahogy mély levegőt követően kinyitottam az ajtót, bekövetkezett a teljes rendszerleállás. Nagyokat pislogtam a lányra, majd a bőröndökre, majd vissza a lányra és megköszörültem a torkomat, hátha attól visszanyerem a hangom. Nem így történt.
- Öm... Servus, Haru. Hogy s mint? Mi járatban? - kérdeztem halvány mosolyt erőltetve az arcomra, egyik lábamról a másikra állva, közben néha-néha megpiszkálva a szikszalagot a sérült csuklómon.

Haru
Váratlan meglepetés, nálam
Fashun


A mai napomat semmiképpen nem arra kalkulálta, hogy majd váratlan látogatók érkeznek, de amint a sors otromba fintora is mutatja, a sors engem sosem szeretett. Rohadt nornák.
Szóval ott állt a menyasszonyom, a háta mögött összefont karokkal és két hatalmas bőrönddel, szinte egyértelművé téve, hogy nem egy blitzbesuchot tervez. Kissé haboztam, de persze, nem terveztem megbántani, csak azért, mert éppen rossz időszakomban kapott el.
- Helló Haru - a hangom még egészen kedvesen is csengett, magamhoz képest legalábbis biztosan. Az utóbbi időben mondhatjuk, hogy hanyagoltam őt kissé, de csak nem akartam, hogy ilyen állapotban lásson. Érthető, nem?
Már éppen felajánlottam volna, hogy mi lenne, ha megölelne, mert úgysem láttam egy ideje, erre kijelentette, hogy ő ideköltözik. Egy pár pillanatig köpni-nyelni nem tudtam. Mert hát ugye nem túl gyakori, hogy ezzel állnak meg az ember ajtajában. Van, amit jobb elengedni.
- Igazán? És honnét veszed, hogy ez jó ötlet? - kérdeztem, de aztán csak szélesre tártam az ajtót és az egyik hatalmas bőröndöt bevontattam, mert egyrészt baromi aranyos vagyok, másrészt ő egy nő, harmadrészt nem kell az egész utca tudjon mindenről. Bent letámasztottam a mázsás poggyászt a folyosón és a fejem kissé oldalra biccentve mértem végig a lányt.
- Hogy vagy? Minden rendben?

Haru
Váratlan meglepetés, nálam
Fashun

A német kérdésre kénytelen voltam halványan, de őszintén elmosolyodni. Elvégre tudtam, hogy nem könnyű a nyelvet megtanulni, pláne nem úgy, hogy ő előtte nem is próbálkozott ezzel. Szóval nem mondhatja, hogy fel sem tűnt a dolog.
- Danke, mir geht es gut - vontam meg a vállamat lazán, hogy aztán nem sokkal később vissza is kérdezzek. - És te hogy vagy?
Gondolom, hogy valami nagyon nem passzol, ha már egyszer idejött és bőröndök is vannak nála. Összeveszhetett a családdal?
Aztán persze segítettem neki bevontatni a bőröndöket, mert nem hagyhattam csak úgy odakint, hogy jó, ha annyira ide akarsz költözni, csak tessék, vontasd be a cumód. A pandák sírtak volna, mert annyira kegyetlen vagyok, hogy még ebben sem segítek a nőnek, aki a világ a másik feléről érkezett ide, csak hogy velem legyen.
Mikor letettem a pakkot, még eszmélni sem volt időm, már a karjai közt is találtam magamat. Kissé sután álltam ott pár másodpercig, mielőtt a karjaim a törékeny lány köré fontam volna.
- Azt hiszem, az élet - nevettem fel kínosan, de nem zavart az ölelés, igazából egészen megnyugtató volt. Hiszen Haru mégiscsak a még egyben lévő életem része volt, szerves része. - Én. Én voltam. Csak karcolás, hagyd el.
Jóval több volt egy karcolásnál, de nem keltem fölöslegesen a feszültséget, mikor nincsen rá szükség. Most pedig egyértelműen nem volt.
- Beszéljünk inkább rólad. Miért is vonszoltad át ezeket a mázsás rémeket a fél világon?