Nos, a legutóbbi "pizsiparti" óta egészen jól elvoltam. Nem igazán kerültem már Alexot, nem volt rá szükségem rá, hiszen már mindent tudott. Ez azért az én lelkemnek is jót tett. Már nem kellett hiányoznom a színpadról, illetve a dohányzást is mérsékeltem. Viszont! Otthon is több időt töltöttem és éppen így lettem tájékoztatva, hogy Alex megint sokáig bent lesz, szóval elhatározásra jutottam. Bepakoltam egy adag rizottót éthordóba - mert igen, tudok főzni -, majd szépen útra is keltem.
Érdekes látvány fogadott, az irodája úgy nézett ki, mint egy rémálom...
- Alex, te mi a szent szart csinálsz, életem? - kérdeztem felvont szemöldökkel az ajtóban állva.

Éppen megálltam az ajtóban, azon tűnődve, hogy kifüggesztek egy "katasztrófa sújtotta-övezet" feliratú táblát, mikor Alex megfordult és közölte, hogy kifizet magának hat pennyt.
- Anyagi nehézségeid vannak? És nem szólsz, hogy segítsek? Rémes vagy - ráztam meg a fejemet rosszallóan. Megkérdezte, hogy mit keresek itt, mire felmutattam neki a dobozkát halvány mosollyal.
- A madarak csiripelték, hogy valószínűleg ma is bent fogsz rohadni délutánig... szóval gondoltam még a végén elfogysz... - közöltem csipkelődő hangsúlyban. Átsasszéztam pár kupac közt, majd odaadtam a dobozt, hogy végül nekidőljek az asztal sarkának.
- Igazán nagylelkű felajánlás tőled! Egy fél asztal!  - nevettem fel végül, miközben félre biccentett fejjel figyeltem őt. - Hogy vagy, Alex?

A kérdésére felnevettem, majd lelkesen megráztam a fejemet. Néha nem is értettem, hogy tudnak velünk ennyit foglalkozni, miért nem a saját dolgukkal törődnek. Ennyire laza lenne az iskola? Szakköröket nekik.
- Látod? Szerintem nincs elég dolguk... - ráztam a fejemet rosszallóan pár pillanatig. Lepillantott magára, én meg csak legyintettem, hogy oda se neki. Igazából szerencsétlennek eléggé önképzavara volt, azt hiszem. Magához képest határozottan jól nézett ki, nem is értem mi baja volt.
Én beljebb haladtam a helyiségbe, majd végül elhelyezkedtem az asztalon, hogy azért mégis leüljek. Kicsit felnevettem a kijelentésén.
- Ugyan drágám, ez a minimum... ismersz. Van időm, most főztem - mostanság elég sokszor szoktam, ijesztő -, szóval úgy döntöttem, hozok neked is. - Lényegében ennyi volt az egész. Talán kicsit látni is akartam. Egészen kicsit. Ő enni kezdett, én pedig elégedett mosollyal nyugtáztam, hogy még mindig igen király vagyok. Egy pillanatig elgondolkoztam, majd felpillantottam rá.
- Hiába ugyanaz a recept, én sem tudnám nagyanyám főztjét leutánozni. Abban mindig benne van az a bizonyos mozdulat, a pillanat, az érzés... Franci is jól főz, csak más - jegyeztem meg, miközben az irathalmokat figyeltem ismét. Jó volt az úgy, csak kicsit rumlisan. A kérdésére elgondolkoztam pár pillanatig, hogy aztán ismét rásandítsak.
- Az attól függ. Lelkileg, vagy fizikailag? Az utóbbi kapcsán azt mondanám, hogy a dohányzás redukálása jót tett... Az előbbi meg. Jobban. Azt hiszem - fojtottam el egy mosolyt.

Tőlem kérdezte, hogy mi lenne a normális Nath esetében, mire hitetlenkedve magamra mutattam, aztán rá és megint magamra. Elgondolkoztam pár pillanatig, hogy aztán ismét hitetlenkedve magamra mutassak megint.
- Szerinted ezt tőlem kell megkérdezned? Hogy a fiad jó úton halad-e a nő ügyeivel? Tőlem, aki képes heteken keresztül egyik csajtól a másikhoz menni és kétszer elvált. Alex, átgondoltad te ezt? - kérdeztem felvont szemöldökkel, értetlen arccal. Annyira nonszensz tud lenni a szentem, hogy az már szinte embertelen.
- Nem, köszönöm, már ettem - vontam meg a vállamat halvány mosollyal, mert ugye az ember általában főzés után rögtön be is kajál. Én is így tettem.
Mikor megjegyezte, hogy hallott tegnap, felvontam a szemöldökömet ismét meglepetten, de azért legbelül jól esett a dolog.
- Oh... ha szólsz előre, szerzek neked jegyet. Másrészt, nem ilyen előadásra jönnél el, mert nem hagynám - grimaszoltam a végén, mert ugyebár ez az egyik legszennyesebb, legrosszabb darab a varázsvilág repertoárjában. Persze csak az "Ezer rontás Bálint-napig" után... Ezt az állításomat Alex meg is erősítette, hát bólogattam lelkesen.
- Igen, iszonyú rossz. Jobb szeretem a mugli darabokat... Gyere el inkább az Elfújta a Szélre, sokkal jobban jársz. Tudom, hogy Pest nem a szomszéd falu, de az isten szerelmére, varázsló vagy - grimaszoltam hatalmasat, hogy aztán megpróbáljam kiverni a fejemből a Csiribájt. Rettenetes, kérem, borzasztó. Nem elég, hogy varázsdarab, de mellé még kortárs is.
- Ja, én is. Most már elég elviselhetetlen voltam - sóhajtottam fel, felvéve egy papírt, de aztán le is tettem. -  Anna? Anna aranyos, de hát ööö... nem nagy szám.

Persze rögtön a szívemhez is kaptam látványosan, hogy na tessék, még a végén eltesz itt láb alól. Én meg a tinédzserség már nem igen tartoztunk össze, hálistennek. Rémes voltam, rosszabb, mint most, mert még nem volt sem hírnevem, és hát... van, akinek az öregedés csak előnyére válik. Én elég retardáltan néztem ki anno.
- Hát... látod. Nehezen viselem az egyedüllétet - mondtam halkan, lepillantva a földre, majd felsóhajtottam és megráztam a fejem, hogy eltereljem a figyelmemet. - Lehet, hogy későn érő típus... vagy az a mély-érző, aki nem akar úgy csapongani, mint én.
Nath alapvetően rendes gyerek volt, sokkal jobban el tudtam viselni, mint sok korabelit. Normális fiú, olyan kissé szeleburdi, de legalább nem megy az agyamra.
Mint értesítve lettem, nem igazán szólnak, hogy jönnek gyönyörködni bennem. Pedig igazából ez sokat jelent nekem, így nem bántam volna. persze az ő döntésük.
- Úr isten, túl sokat jársz színházba... sok lesz a költséged - közöltem vele, hiszen tényleg szereztem volna neki jegyet, ha szól. Egy-két alkalommal már Francinak is felajánlottam.
- Az itteni színházban a Szentivánéji jó cucc... meg a Nyerj időt. Az mondjuk még csak a jövő héten debütál, de annyiszor végigpróbáltuk már, hogy lassan meg is unom - nevettem el magamat. Nem vagyok a mágikus darabok híve, de ez nagyon tetszett. Kreatív volt, a maga érzelgős módján. Az hapek visszament a múltba, hogy újra láthassa a kedvesét, aki elhagyta. Cukiság.
- Elő se hozd! Megőrjít vele - forgattam a szememet. Makacs egy nő volt, hiába mondtam neki, hogy kap kis igazoló-kártyát, hogy aztán ingyen bármikor bejöhessen, ááá nem kell.
- Mármint a színházból? A statiszták nagy részét. Elodie az agyamra megy. Margitka meg elbűvölő, de csapnivaló színész. Miért? - legyintettem csalódottan. Nem is értettem miért kérdez tőlem ilyesmiket.

A kijelentésére csak a szememet forgattam. Való igaz, ez volt a napi rutin többnyire, de voltak napok, hetek, mikor egyáltalán nem így viselkedtem. Elég rémítő gondolat.
- Örülök, hogy ízlett. Csak szólj rám, többnyire ráérek. Már amikor itthon vagyok... Vagyis hát, akkor is, ha nem, de a színházban nem játszom konyhatündért. - A feltételezés is sértette az egómat. Egyetlen társaság sem ért annyit, hogy ott köténykében ugrabugráljak, mint egy cseléd.
A béna, mint az apja, nem igazán állt helyt, hiszen alapvetően ő a jobbik véglet volt, velem szemben, aki nagyon is imádott csapongani.
Persze a menőzésére néztem rá a "na nem mondod?" fejemmel, ami kb abból állt, hogy enyhén lehajtott fejjel, szinte a homlokom közepéig felhúzott szemöldökökkel, egy mosoly árnyékával meredtem rá, pislogás nélkül.
- Mit nem mondasz! Aranyvérű család egyetlen férfi örököse vagyok, aki 21 évesen magkapta a maga kis összegét, meg nagyanyám halála után is, ja és még mindig én öröklök, mivel ez a szokás, hiába vagyok... "kegyvesztett és érdemtelen" tagja a családnak. Annyi a különbség, hogy nem kell ostoba családi rendezvényekre járnom. Bah! Amúgy is gondolj már bele, hány helyen dolgozom egyszerre... - köszörültem meg a torkom kicsit. Nem mondhatnám, hogy akár egy pillanatig is anyagi gondjaim lennének. Soha nem kellett elgondolkodnom, hogy vajon ezt vagy azt az öltönyt megengedhetem-e magamnak, csak bementem és megvettem.
- Aha, szerdán. Megint eláraszthatom a színházat az érzelmes oldalammal, azt hiszem a két szünetben tartalék bugyit is kéne árulni... - jegyeztem meg, de aztán csak elröhögtem magam. Oké. Seggfej vagyok. - Franci? Mindig ő volt a főnök, én csak javaslatokat tehetek...
Mikor kijelentette, hogy tudja kivel nem szabad kalkulálni, tarkón vágtam. Igazából totál megérdemelte.
- Hülye vagy. Nem értem mi bajod - forgattam a szemem ismét. Hajj, de pimasz ma valaki. Azért persze még szerettem.

- Áh, nem éri meg, ilyesmit legfeljebb tőled kérdezek - nevettem el magam. Rettenetes tudok lenni néha és még csak nem is bánom, egy egészen kicsit sem. Nem is csodálkozom basszus, hogy nem repes a kicsi szívük értem.
Elmesélte a maga kis sztoriját, én pedig érdeklődve hallgattam, amit ugyebár sokszor megteszek, nem sokszor láttatom.
- Oh, rettenetesen. Nem is értem, hogy élhetünk így! Igazán rendes tőled, de lényegében rászolgáltam. Nem teszek jót a család hírnevének - ingattam meg egy kicsit a fejemet. És még igazat is mondtam ezzel, hiszen a nőügyek, meg úgy minden egyben... Reménytelen. Mikor megemlítette a kiakadást, persze kiült a kaján mosoly az ajkam szélére és egyszerűen le sem tudtam vakarni.
- Oh, de még hogy. És tudnád, hogy élvezem... - doromboltam szinte a szavakat, mintegy alátámasztva azt a bizonyos érzést. Ez is sokkal jobban hangzott, mióta kevesebbet füstölögtem, lassan ideje lenne magamba habarodnom.
Franci mindig is akaratos lány volt, de én így szerettem. Anno is már, ha csak éppen arról volt szó, hogy a homoktorta tetejére kell eper, ő úgy nézett rám: "hát megoldottad?" én pedig csak azt feleltem, ezért élek. Az ember azt hinné, huszonévesen nyűg a gyerek egy férfi vállán. Mégis odáig voltam érte.
- Tény, egy egészen kicsit sajnálom is. De aztán eszembe jut, mennyire fogom utálni - túrtam a hajamba zavartan.
A tarkón csapás rosszul érintette őt, de nem zavartattam magam, hiszen ez is "jó szokássá vált" az évek során. Azonban az, hogy összehúzta magát, túlzás volt.
- Veled, édes? Ezért élek - nevettem el magamat, csak hogy egy kicsit enyhítsem az elhangzott szavak súlyát. - Sasszézzunk ki innét!

itt itt itt itt vagyok *-*

A keserű gyerekkorra kétkedő arccal vontam össze a szemöldökeim, de végül kénytelen voltam kissé elmosolyodni, hogy aztán leintsem. Oda se neki, az ember nem vehet mindig mindent Halálosan komolyan. Pedig nekem ez igazán pazarul menne, mondhatni én lennék benne a császár.
- Persze, úgyis olyan sok dologban szenvedtél hiányt, oh, förtelmes emlékképek! - dramatizáltam túl a helyzetet szándékosan, miközben a kezem ismét a térdemre helyeztem, letéve róla, hogy csörömpölés nélkül megigyam a teámat. Egyszerűen lehetetlen vállalkozásnak bizonyult.
Ő pedig ezt úgy látta orvosolhatónak, hogy felmutatott egy doboznyi tömény nikotint, egy öngyújtó kíséretében, én pedig más irányba kaptam a pillantásomat, mintha azzal megoldhatnék bármit is. Mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam, hogy aztán a cigarettát teljes mértékben ignorálva a lányom arcára pillantsak.
- Ha még csak tizenhat lennél, most piszkosul leszidnálak, amiért dohány van nálad - jegyeztem, majd a kezem nyújtottam, hogy na ide vele, mielőtt felborzolódnának a kedélyek. Végül csak zsebre vágtam, de attól még nem terveztem a csomag kibontását, csak nem akartam abban a tudatban kilépni az ajtón, hogy Vesznánál van.
Csak biccentettem egy aprót, majd az erszényt, amiben úgy 20 galleon pihent az asztalra helyeztem egy könnyed mozdulattal. Mindig volt hat-hét ilyen pakk összekészítve a szekrényemben, arra az esetre, ha közli, hogy kéne neki egy kis zsebpénz. Jó apaság ismérvei.
- Mindig az vagyok, csak jól tudom álcázni, hisz ez a szakmám - néztem rá nagy komolyan, hiszen ez igaz is volt, de aztán fél oldalas mosolyt mellékeltem, nehogy nekem itt a lelkére vegye a dolgokat. Nem hiányzott, hogy a sarkamban loholjon az aggodalmaival kergetve.
Franci közben elkezdte a helyzetemet analizálni, amit persze érdeklődő arccal végighallgattam. Kicsit elcsúszott az elemzés de igazából a nagy része helytálló volt. Azt viszont nem akartam tudni, hogy kire jutott ezek alapján az infók után.
- Nem is rossz, kedves Sherlock, ha a féltékenységtől eltekintünk, minden helytálló. Legjobb tudomásom szerint nem történt semmi, ami miatt féltékenynek kéne lennem. De a többi teljesen egybe vág - legyintettem nagylelkűen, majd intettem a pincérnőnek, hogy azért közben ha lehet fizetnék, ne később kelljen ezzel foglalkoznom. Semmi kedvem nem volt ismét interakcióba lépni a nővel. Ameddig ő mindent összesített a pult mögött, addig is én hatalmas lelki nyugalommal és remegő villával rohamoztam meg a vörös süteményt. Egy darabig nem is igen kívántam beszélgetésbe elegyedni ismét a szőkével, meg a maga rémisztő elemzéseivel.
- Túl sok időt töltesz Zójával, szólni fogok neki, hogy semmi pszichomókusság a közeledben - ráztam meg rosszallóan a fejemet és a sütemények elfogytáig már csupán olyan témákról voltam hajlandó társalgásba bonyolódni, amelyek nem érintették a kicsi, fekete szívem gondjainak tavát.

// Köszönöm, csillagom ^^ //

Azt hiszem, megint kezdtem visszaesni, már ha azt nézzük, hogy mennyi időt töltöttem otthon. Most nem azért, mert úgy éreztem, hogy a helyhez kötöttség megőrjít. Inkább azért, mert fel kellett dolgoznom mindent, ami bennem volt és ez nem megy egyik pillanatról a másikra, pláne, ha túl sok időt töltesz az adott személlyel. Mint én Alexszal. Ma viszont különösen olyan nap volt, mikor látni sem bírtam volna, s talán ezért is voltam az utolsó utáni percig a színházban, hogy aztán félálomban dőljek el az ágyamon.
Fogalmam sincs, meddig fekhettem ott, afféle kábulatban, amiből az ember nem akar felkelni, annyi biztos, hogy egyszer csak a hajamhoz ért egy ismerős érintés, az ujjaim pedig a csuklójára fonódtak. Aztán már finomabb is volt az érintésem, s kissé ködös pillantással sandítottam fel rá, eltűrve pár tincset az arcomból.
- Mit szeretnél, csillagom? - kérdeztem halkan.

Számíthattam volna rá, hogy előbb-utóbb eljön ez a bizonyos pillanat, de nagyon reménykedtem benne, hogy inkább utóbb lesz, mint előbb. Sokkal könnyebb volt csendben lenni és nem mondani egy szót sem, semmint mindent elregélni, elejétől a végéig. Mély sóhajjal engedtem el a kezét, hogy aztán visszaejtsem a fejemet a párnámra. Intettem, hogy ha van kedve, feküdjön mellém, bőven akad még hely.
- Mit akarsz tudni, Franci? - kérdeztem végül halkan, fel sem pillantva, csak fixírozva a szobám falát, hiszen a félhomályban alig lehetett látni valamit. Nem szerettem a túl sok fényt, pláne nem, mikor aludni tervezek. Nem akartam előtte titkolózni, de voltak dolgok, amik túlzottan leterheltek ahhoz, hogy csak úgy feldobjam őket könnyed esti témának.
- Te is tudod, hogy itt vagyok,  ha bármit el szeretnél mondani... csak... kicsit összecsúsztak a próbáim - Ez egy olyasfajta hazugság volt, amit magam is hajlamos voltam elhinni. - Mondtam már. Szívügyek. Botorság, ne foglalkozz vele!

Ő mellém feküdt, én pedig átkaroltam finoman, a fejemet a vállának döntve. Nem bántam a közös időt, alapvetően talán kicsit túlságosan is kevés időt töltöttem vele, ahhoz képest, hogy az apja vagyok. De hát most... 18 éves, az ég szerelmére, mit várunk? Hatvan éves koráig kísérjem minden lépését?
- Tudom. Jártam nálad esténként. Aludtál, nem akartalak felkelteni - jegyeztem meg csendesen, mert bár tarthat rossz apának, aki nem foglalkozik vele, attól ez még korántsem igaz. Nem bizony.
Közben közölte, hogy ja hát, szeretné hallani, mi ez az egész, én meg csak a nyakának nyomtam a fejem és igyekeztem lapítani. Nem akartam beszélni róla, nem akartam ilyenekkel terhelni, de tudtam, hogy most már úgysem nyugszik, míg ki nem bököm.
- Nem titkolom. Egész egyszerűen nem szeretném, ha belebonyolódnál. Annyi az egész, hogy rájöttem, hogy többet érzek, mint amit kéne. Se több, se kevesebb. Bárkivel megeshet - böktem ki végül. Véletlenül sem tettem hozzá, kiről van szó.

Csak aprókat bólogattam afféle válaszként, mert bár azt mondta, nem bűn, nos... attól még korántsem jó ómen és ezt jó pár szerepemmel tudnám alátámasztani, ha kéne. Nem szerettem az érzést, amiért olyan sokan küszködnek, hogy átélhessék. Ha tehettem volna, összecsomagolom egy dobozba és kint hagyom az utcán, vigye, aki akarja.
- Igen? - a hangom meglepően érdektelenül csengett, de én pontosan tudtam, hogy az energia-kapacitásom hány százalékát öltem bele abba, hogy ne pattanjak fel azonnal és rendezzek nyomozó-kivégző-hadjáratot. Talán azért féltem ennyire, mert csak negatív élményeim vannak ilyen téren.
- Mondjuk háromra? Az fairnek tűnik - biccentettem aprót, majd hangos számolásba kezdtem, hogy aztán az az egy bizonyos név csak kiszivárogjon az ajkaim közül. Nem hinném, hogy erre számított. Nem mintha én ezt vártam volna....

Ő is tartotta magát a név kimondásához, én is, de nem volt massza, hiszen igencsak összepasszolt az a két név. Kicsit jobban is, mint reméltem volna, vagy természetes lenne. Ő várt pár pillanatig a plafonra meredve, én ugyanezt tettem csak az ajtó felőli falat bámulva.
- Tessék? Mármint... komoly a dolog? - kérdeztem nagyot nyelve, hiszen... ő még a tűrhetőbb kategória volt, de ez nem jelentette azt, hogy akár csak egy csöppet is felvillanyozna a tény. Everettékkel csak a baj van és azt hiszem, ez valami családi fétis lehet.
- Én... mármint, igen. Alex. Aha... - csuklott el a hangom a mondandóm végére.

A megjegyzésére, hogy olyan, mint Nadin, összerándult az arcom egy pillanatra. Az a házasság jóformán tönkretett érzelmileg. Az egyetlen jó dolog, ami származott belőle az Franci volt és bármennyire is állította, hogy hasonlítanak, túlságosan szerettem őt és gyűlöltem az anyját ahhoz, hogy ebből bármi feltűnjön.
- Ugyan kincsem... egy cseppet sem hasonlítasz rá - ráztam meg a fejem tiltakozólag, de aztán felültem, valahogy éreztem, hogy a mondandóját nem lesz egyszerű megemésztenem. Everett ide vagy oda. Megfogta a kezem, én pedig csak meredtem az ágyneműre, mert úgy éreztem, hogy menten rosszul leszek... Vagy elkaptam Francitól valamit, vagy ez most túl sok infó volt egyszerre. Határozottan az utóbbira voksolnék. Nathaniel. Pont Nathaniel, hát nem hiszem el. És még nem ástam el...
- Ühüm... asszem... asszem ezt még emésztenem kell - meredtem magam elé pislogás nélkül, de már a szóhasználat is elég morbidul hangzott.
Mikor azonban elkezdte összekirakósozni a képet, az ágy másik szélére csúsztam, a karom a mellkasomnak szorítva és az ajkamba haraptam, míg meg nem éreztem azt a bizonyos rozsda szerű ízt.
- Hogy mit? Nem tudom. Leginkább semmit. Bánom, hogy elmondtam - közöltem végül halkan, de a hangom fájdalmasan őszintén csengett. Tényleg nem tettem volna, ha most vissza tudnék lépni az időben. - Csak... azt érzem, hogy bár ne éreznék semmit.

Ha nem hinném el, hogy tényleg szereti, valószínűleg éppen berúgnám Everették ajtaját és a csuklyásizmánál fogva tépném ki a fiút az utcára. Így azonban csak leszegtem a fejemet és igyekeztem a lehető leggyorsabban lenyugodni, mielőtt még tényleg azon kapom magam, hogy Alex pici fiacskája az aszfalton fekve nyökörög.
Persze, Franci igyekezett pozitív képet festeni a dologról, mintha az lenne az átlag, hogy drogos agresszív állat. Bár...
- Nem bántom, higgadj le! Ameddig viselkedik, felőlem... - nem folytattam a mondatot, csak nyeltem ismét egy nagyot. Hogyan mondhatnám, hogy menj és varrd a nyakába magad? Bármennyire is igyekeztem döntésszabadságot adni neki, felnőttként gondolni rá, attól még az én kicsi lányom volt. - Szereted. Akkor nincs mit variálni ezen.
A szavaira nem reagáltam egyből és nem is tudom, hogy kellett volna-e egyáltalán. Hiszen ha mindent összevetünk, mindenki számára nyilvánvaló: az a fajta vagyok, aki... hát... nem feltétlenül vár éveket. Ő eközben a vállamra hajtotta a fejét, én pedig megsimítottam a buksiját, mielőtt letöröltem volna a szám szélén csorduló vörös cseppet.
- Nem azt mondtam, hogy nem akarok már a barátja lenni, egész egyszerűen csak azt, hogy nem akarom ezt az érzést. Két külön dolog. Nem lököm el, egész egyszerűen nem bírom elviselni a... döntésképtelenségét. Azzal viszont nem állíthatok oda, hogy "Hello Everett, tegnap gondoltam egyet és volt egy találkám egy lánnyal, a lelkem ismét pihekönnyü, nem vagyok már beléd szerelmes. Tehetünk úgy, mintha meg sem történt volna? - játszottam meg a derűs hangot, hiszen ez az egyetlen dolog volt, amiben jó voltam. Az érzéseim is gyakran csak amolyan ócska kópiák voltak, reprodukciói valami olyasminek, amit egykor éreztem, de az emléke is halvány mára. - Bár lehet, neki is könnyebb lenne úgy.

- Nem hazudnék vele. Lenne rá mód - vontam meg a vállamat kissé, hiszen tényleg meg tudtam volna oldani. Talán ebből a szempontból nem jó, hogy Luca beszámolt nekem az adottságáról. Sokszor szívesen választanám azt A-tervként, ahelyett, hogy még itt strapáljam magam.
Franci csak nem akart leakadni a témáról, kissé zavarba is voltam, meg igazából zavart is éreztem. Mármint, mikor nem tudod, hogy mégis mit akarsz.
- Nem... nem tudom mit akarok. A nő dolog nem mozgat meg egy ideje, csak azért vannak, hogy eltereljem a figyelmem... Ezzel nem azt mondom, hogy Alex érdekelne olyan értelemben, hanem hogy senki nem igazán... érdekel. - Jó, azt hiszem, ezt a kijelentés kissé merész, de így komolyabban belegondolva tényleg kilencvenkilenc százalék valóságalapja volt.
Határozottan nem ezt vártam a mai estétől és nem számítottam rá, hogy majd Francival elemezgetjük a "beállítottságomat", ami azt hiszem nincs is igazán.
- Nem tudom, mit akarok, Franci. Nála ez esélytelen, attól meg idegbajt kapnék, hogy elvesz egy nőt. Ezért mondtam, hogy... nem kéne ez az egész... rossz, ahogy van - karoltam át a mellkasom, mintha attól tartanék, hogy szét fogok esni atomjaimra és csak szeretném azt a pár részletet megtartani magamból.
A kijelentésére egy vérszegény mosolyt erőltettem az arcomra, majd rosszallóan megráztam a fejem.
- Mindig mondtam, hogy nem kéne ennyire hasonlítanod rám...

A kijelentésre kissé felvontam a szemöldökömet, hogy aztán elmorfondírozzak, ki is az, aki engem érdekel, Francin kívül. Mert ugyebár az vitán fölül áll, hogy érte tűbe tartom a kezem, még ha ez a részemről az enyhe pirománia miatt nem is igazán nagy szó. Az ezer rontás felhozatala azonban betette a kaput, kitört belőlem egy színpadias horkantás.
- Elő se hozd, én már a próbák alatt mondtam, hogy az egy szemét, kukázzuk inkább és kezdjük el játszani a Nyerj időt! helyette, erre? Még mindig tolják a premiert. Lúzerek... visszaléptem a szereptől. Megviseli a lelkem - túrtam el pár tincset az arcomból. Ez volt a hosszú haj egyik átka, hogy sosem tudtam komolyabban kezdeni vele valamit, hacsak copfba nem fogtam.
Azt kezdte firtatni az ex-szőkeség, hogy vajon szerintem megtenné-e, hiszen mennyi jel utal arra, hogy nem. Az unokás megjegyzés miatt kapott egy szúrós pillantást, de nem igazán fűztem tovább a dolgot.
- Nem tudom, mit akar Alex, egy ideje nem igazodom ki rajta - és ezt őszintén mondtam. Tényleg gőzöm sem volt arról, hogy most mit akar, vagy hogyan és mikor, én túlságosan is felszínes érzelmekkel rendelkeztem ahhoz, hogy megértsem, mi zajlik a lelkében.
A gyerek témára csak megforgattam a szememet, hogy aztán szembe forduljak Francival és komoly pillantással figyeljem.
-_Poénból_ bedobta, hogy az én nevemmel sokkal könnyebben vennék, hogy örökbe akar fogadni, én pedig _hogy beszívassam_, rávágtam, hogy felőlem rendben van. Aztán végigüldöztem a fél falun, mert beszólt. Nem igazán érett és megfontolt viselkedés, ez olyasmi, mint a hülyeségeink tizenöt évvel ezelőtt. Hedda pedig fogalmam sincs, mi célt szolgált, de első sorban nem is rá gondoltam. De attól, hogy itt intrikákkal bíbelődünk az ágyam szélén ülve, nem oldódnak meg a dolgok - figyeltem őt végül elgondolkozva. Miért nem bírom soha befogni a nagy számat, mikor éppen szükség lenne rá...?

- Még szép, hogy vissza. Hát tönkretesz, nekem ezért nem fizetnek eleget!
És ezt komolyan is gondoltam. Tybalt és Oberon után képesek voltak kiszúrni a szememet Herr Marosfalvival. Az_a_darab_egy_förtelem. A mágikus díszlet használata indokolatlan, a cselekmény keszekusza, a karakterek két dimenziósak. A helyi társulat pedig nem elég hozzá, hogy élvezhetővé tegye. Ilyen ez.
- Hé, hé, csillapodj, kisasszony! Hat éve nem láttad a darabot és nem is ugyanazt a szerepet játszom, mi ez a hirtelen lelkesedés? - nevettem fel kicsit, bár kétségtelen, hogy imádtam azt a pozitív energiát, ami ilyenkor áradt belőle. Az a darab tényleg az egyik legjobb volt, a személyes kedvencem, de míg anno Philippe Lanet játszottam, a második férfit, aki miatt az a tipikus fennakadás volt, aki nélkül nem lenne a cselekmény, mert a nő nem lép le, most Charles szerepét osztották rám. Végül is ő megy vissza azzal a vacakkal, hogy újra lássa a kedvesét és kicsit összekuszálja a múltat.
- Hogy mit? Igazgatót? Megbolondulnék a színpadon kívül, te is tudod... Ha meg is tenném, legfeljebb mellékes posztban és a válogatókon továbbra is objektív bírát fogadnék el. Szétesnék a szerepeim nélkül - jegyeztem meg végül halkan, de ez azt hiszem, mindkettőnk számára egyértelmű volt. Az unokás beszólásra ismét csúnya pillantást engedtem meg magamnak, hiszen ő is tudta, hogy nem csak ennyi. Pillanatok alatt őszültem volna meg, ha benyögi, hogy terhes.
- Nem tudom. Csak úgy jött. Te is tudod, hogy még a feltételezés is rossz, ne is hozd elő, ha belegondolok, már őszülni kezdek! - horkantam fel, hogy aztán én is eldőljek kicsit és a plafont figyeljem. Nem volt benne semmi különleges ma.
- Nem tudom, szeretik a nők. Baako odavan érte - grimaszoltam, miközben az ingem ujjával kezdtem vesződni.

- Oh én is, határozottan. Bár az érzelmi palettám fel kell frissítsem kicsit és igyekeznem kell, hogy ebből a szerepből ne szedjek össze semmit, mert még a végén átmegyek romantikusba - forgattam a szememet kicsit. Valahogy sosem gondoltam volna azt, hogy egyszer majd a másik úr helyében leszek a színpadon és ilyesmikkel kell megbirkóznom. Természetesnek tűnt, hogy én leszek az, aki tönkre vágja a helyzetet és él boldogan.
- Ha nem juttok egyről a kettőre eljössz velem a hétvégén Pestre, a fodrászunk volt már hasonló helyzetben, szerintem meg tudná oldani - jegyeztem meg még futólag vetve egy pillantást a rakoncátlan tincseire. Valahogy teljesen megszoktam már, hogy szőke, attól még, hogy nem asszociáltam másra tőle, furcsa volt.
A kijelentése kissé megnyugtatott, hogy azért még nem tervezi, mit kér az unokám keresztelőjére. Valahogy mégiscsak ijesztő gondolat, hogy negyvenhárom évesen valaki azt mondja nekem, nagypapa.
- Szerencsétlen. Azért az cikis tud lenni. Pedig régebben is megtettem volna, ha tudom, hogy ezzel zavarba hozhatom. Olyan prűd, mint állat! - nevettem el magamat. Oké, nincs több lógás a művészetis végzősökkel. "Mint állat".
Szóval végül felkönyökölve pillantottam Francira.
- Akkor eljössz majd megnézni?

A kezembe temettem az arcomat, mert persze egyből kiszúrt a szokatlan csengésű szót a mondandómból. Nem volt mit tenni, megtörtént a baj! Még mindig nevetgélve Vesznára néztem.
- Vizsgaelőadásra készítettem a művészetiseket... Rossz hatással vannak rám - közöltem, mintha ugyan nem tőlem akartak volna öngyújtót követelni a szünetben. A válaszom egyértelmű nem volt, közöltem, hogy ha már több, mint tíz éve vannak a szakmában, esetleg lehet róla szó.
- Ez nekem sem teljesen világos. Jobb, ha nem is bolygatjuk, még a végén gyorsan visszacuccolnak Angliába - jegyeztem meg szórakozottan és amilyen prűd gentleman tud lenni Alex, ki is nézem belőle, hogy felhúzza az orrát és csomagol. Komolyan a valóság törvényeinek ellent mond a barátságunk.
Végeredményben beleegyezett és most megint olyan volt, mintha kissé helyreállt volna kettőnk között az a bizonyos egyensúly. Vagy inkább, mintha soha nem is lett volna gond vele.
- Jó, akkor majd legkésőbb pénteken szólj rám. Mostanság olyan habókos vagyok... - jegyeztem meg, majd kissé megszeppenve figyeltem őt, ahogyan azt kérdezte, hogy aludhatna-e ma velem. Ilyesmi időtlen ideje nem fordult elő, de egy pillanatig sem volt ellenvetésem.
- Ha szeretnél, francica... - vontam meg a vállamat, majd puszit nyomtam a homlokára. - Hozol át párnát?

Nem tudom, mennyi időt töltöttem mostanság a faluban. Mármint, tényleg sejtelmem sincs róla. Hol itt voltam, hol nem, amennyit lehetett, segítettem az iginek ügyeket intézni a színházban, plakáttervezésben osztottam az észt és még csak a szemem se rebbent erre. Borzalmas volt a sajtóanyagokért felelős emberünk, a plakátok olyanok voltak, mint egy kisiskolás első próbálkozásai és idegrohamot kaptam tőlük. Ez van, mikor a gárda  multifunkcióssá változik.
Végre sikerült letudnom az Elisabeth hat előadását Pesten, így hát most már megtehettem, hogy ismét visszavágatom a hajam és ez meglehetősen megnyugtató érzés volt. Kezdett helyre állni a régi rend.
Az ember nagy nyugodtan evezne hazafele a munkából, csendesen és veszélyes ábrázattal, mint valami pitbull, mikor elkapják és elrángatják a játszótér felé. Őszintén valljam be? Legyen. Nem rajongtam most ezért a programért, semmi kedvem nem volt beszélni, legfőképp érzésekről nem. A Nyerjünk időt! így is meglehetősen kimerítette az érzelmi színskálámat, ami bizony fakulóban volt. Talán ezért is találkoztam egyre többször Czettnerék Lucájával, legalábbis a kezdetekben. Most meg már elhívtam néha kutyázni, ha volt ideje, vagy cukrászdába. Ilyesmik. Nem tudom, miért. Megesik az ilyesmi.
Mély sóhajjal ráztam meg a fejem kicsit, hogy aztán Alexra nézzek, mélyen a zsebembe túrva, hogy előkotorjam a cigitárcám.
- Na, nem mondod? Azt hittem, meditáltál... - horkantam fel, hogy aztán a zippom felpattintva gyújtsam meg a cigit. Vannak társalgások, amikhez a nikotin szükséges, ez pedig egy ilyen volt. - Figyelek...

Teljes mértékben tisztában voltam vele, hogy nem voltam vicces, de nem is szándékoztam annak lenni, csupán enyhíteni a légkört. Már amennyire az tőlem lehetséges... Nem szokásom különösebben. Amúgy sem zrikálnám emiatt Alexot, elég sok idő neki feldolgozni úgy... mindent.
Persze, egyértelmű volt, hogy megint begyakorolt valamit, amit aztán próbál felidézni, talán még papírra is vetette otthon. Jellemző lenne rá. Pont olyan spontán volt érzelmileg, mint egy osztrák császár. Szóval igyekeztem figyelni és nem kétségbe vonni.
- Ühüm... Hát, igen, elég szemét - bólintottam pár aprót, majd kifejezéstelen arccal elhallgattam. Nem akartam közbe szólni, kíváncsi voltam, hogy mit is hoz majd ki ebből az egészből. Nem teljesen tudtam hová tenni, hogy mit jön nekem itt ezzel a sajnálatos nő dologgal. Én nem mondtam neki egy szóval sem, hogy ne tegye. Szóval ismét mélyet szívtam a cigarettámból, pár pillanatig lent tartottam, hogy aztán lassan kifújjam.
- Hm. Érdekes - azt hiszen, ennyi reakcióra futotta a részemről, így hirtelen. Alex, aki megrögzötten kapcsolat-mániás volt egész életében, nem akarna senkivel összetartozni. Elég alaposan felborult az angol világképe, ezt pedig nem tudtam mire vélni így hirtelen. Szóval csak ismét elhallgattam, hogy aztán kivárjam, hogy a kis mondókája végére érjen.
A cigaretta apró parazsát bámultam pár pillanatig, miközben a kezem a hintám láncára fontam és tűnődve várakoztam. Nem is tudtam, mit mondhatnék, mi lenne erre a helyes válasz.
- Nem lennék benne teljesen biztos. Csak mert Hedda lelépett, még nem kell rögtön pánikolni - jegyeztem meg halkan, ismét rá szegezve a pillantásomat.

- Mi mást mondhatnék? Nem jellemző rád az efféle kijelentés - közöltem teljesen kifejezéstelen ábrázatot magamra öltve. Persze, érthető, hogy összekavarodott és nem tudja, merre tovább, meddig és hány lépés... Na, ez viszont nem jelenti azt, hogy rögtön meg kell változtatnia a nézeteit és szembe kell mennie önmagával. Sosem kedveltem az ilyesféle történéseket.
A nőkről levezetett kis előadása alatt én a távolba bámultam és mélyeket szívtam a csikkig égett cigarettámból, halkan hümmögve, mintha ez segítene bármin is. Igazából nem segített, de nem zavartattam magamat. Az elmémben elhelyezett tiszta fehér falra kezdtem felvezetni, hogyan is gondolja a dolgokat, de egy idő után érthetetlen csomóvá változott az egész, én pedig feladtam, hogy megértsem.
- Nem tudom, Alex, ennek se füle se farka. Ki áll az utadba? Élvezd ki a nők társaságát, hiszen az sosem árt, sőt, egészen kellemes tud lenni néha - vontam meg a vállamat előkelően, majd a mozdulat zenitjén egyszerűen visszaejtettem és hallottam a kis kattanást, amivel az ízületeim a helyükre csúsztak. Fúj. Az emberi szervezet, mondjon bárki bármit, meglehetősen undorító.
Azonban Alex még közel sem járt a végén, én pedig egyre jobban belekavarodtam a mondandójába. Hiába lettek az érzelmeim fejlettebbek, jobban kezelhetőek, sőt, léteztek, anélkül, hogy ki akartam volna tépni a szívem a mellkasomból, ezt még mindig nem tudtam a helyén kezelni. Az utolsó mondatával egyszerűen mindent összekavart és ismét cselekedett a testem helyettem, mielőtt bármit tehettem volna. Már három lépéssel előrébb, szemben állva vele figyeltem őt ebből a tisztes távolságból, miközben a remegő kezemet zsebre vágtam.
- Alex... ezt... túlgondoltad. Nem akarlak megbántani, de szerintem túlságosan is belemélyedtél a szálak összekötésébe és igen rossz helyen kötöttél ki... Én. Most nekem. Szóval... azt hiszem nekem most szükségem van egy kis időre - mondtam halkan, hogy aztán a cigicsikket a hamutartómba tegyem, lepattintsam a tetejét, majd kifelé induljak a játszótérről hosszú léptekkel. Nem érdekelt, ha ismét megüt.

//Köszönöm//

Thomas

Ha őszinte akarok lenni, nem különösebben rajongok az ünnepekért. Persze, van süti, meg nagy hercehurca, de azért mégis, miért kéne olyan emberekkel találkoznom, akiket amúgy nem is szeretek és az év azon egyetlen napján meg ugráljam körbe őket? Ennyi erővel ez egy színházi ünnepség.
De nem akartam kihagyni, lévén, hogy Lili még kicsi és hát, mikor Franci ekkora volt, a húsvéti tojáskeresés elhagyhatatlan program volt. Miért ne lehetne Lilinél is?
Szóval a mai reggel locsolással indult, megúsztattam a Révay és Mácsai család összes jelenlévő tagját, Etiópiában most valószínűleg megölnének. Deee nem zavartattam magamat, beengedtem magam Everettékhez is, hogy aztán a házon átvágva a maradék kb egy deci szódát Alex hajába nyomjam.
- Tessék, már te sem fogsz elhervadni - közöltem teljes lelki nyugalommal, majd kihoztam egy széket és leültem rá, Alexot figyelve.

Thomas

Az a műsor rendesen jobb volt, mint mikor Francit kiöntöttem, pedig aztán az sem volt semmi, még röhögtem is egy sort. Igazából ez a mai reggel rendesen vicces volt, még Luca is meg lett öntözve, nehogy nekem azt mondja, hogy nem fordítottam rá kellő figyelmet és most ezért elhervad. Másokkal ellentétben még meg is hálálta, kaptam érte sütit! Azt hiszem, a múltkori fura, zsebemben lévő recept alapján készült megint.
- A köpeny megtévesztő volt, azt hittem Franci az - közöltem rezzenéstelen arcizmokkal, pedig aztán ha valaki látta a csatakra ázott szőkét, nem volt nehéz megmondani, hogy ő már túlesett a nap pocsék részén.
Hanyagul az ingem ujjába töröltem azt a pár csepp rám fröccsent vizet, majd rántottam egyet a vállamon, mintha olyan egyszerűen csak besétáltam volna.
- Hát persze... nem volt vizem. Az előbb...

Thomas

A kérdésére csak egy sokatmondó pillantás volt a válaszom. Mindketten pontosan tudtuk, hogy mit keresne itt a lányom, még ha hirtelen le sem esett neki a dolog. Néha én is csak késve ébredek rá, hogy hoppá, igen, Franci már nem tizenkettő.
- Elég nagy kitolás, igen - bólogattam elgondolkozva, de aztán vontam egyet a vállamon. Legalább már a Hedda dolgot elengedte, ezt mindenképpen haladásnak könyveltem el. Pár röpke másodpercig még tűnődtem, majd rábólintottam a dologra végül.
- Ühüm, a kávé jól hangzik, bár nem tudom, hogy ilyen vén csontoknak, mint mi, egyáltalán jót tesz-e még - jegyeztem meg csúfondárosan vigyorogva.

Alexander

A várt hatalmas monológ elmaradt, én meg csak ültem ott, nagyra nyitott szemekkel és pislogás nélkül vártam a folytatást. Ami nem jött. Szóval csak az ajkam lebiggyesztve könyököltem a támlára.
- Azt mondod? Biztos ez? Én nem akarok futni, nem elegáns. Lehet gyorsan sétálni is? - kérdeztem felvonva a szemöldökömet, hol a csészére meredve, hol Alexra. Nem volt teljesen önmaga, hogy ezt a hirtelen dózisú D-vitamin tette, vagy a kávé, amit éppen nekem is készült adni, az már más kérdés volt. Én csak reménykedtem, hogy inkább az előbbi.
- Lehet, hogy van, mi van, ha így akart felszedni? - kérdeztem, miközben a csészébe szimatoltam, majd meg is lötyögtettem a tartalmát. Biztosra kellett menni.

- Mintha te olyan előkelő lennél, pörögnek a lábaid, mint egy tacskónak
Minket futni nézni szerintem külső szemlélő számára rosszabb lehetett, mint a Benny Hill show. Egy botsáska üldöz egy tacskót. Fenomenális! Aszondja pókszerű. Képes volt azt a fejemhez vágni, hogy pók szerű vagyok.
- Azért szavazok inkább a gyors sétára, még csak nem is annyira fárasztó, mint a másik. - Tény és való volt, hogy tudtam futni, de sosem szerettem. A színpadon is legfeljebb két-három lépést tettem futólépésben. Többre nem is tellett volna, az itteni színpad nagyságát tekintve.
Bizonytalan pillantást vetettem még utoljára, majd rántottam egyet a vállamon és már beleittam volna, mikor megszólalt.
- Azt hiszed, félek ilyesmiktől? Láttál kínai gömblángsárkányt cukrosalmát enni a tetőn? Nem? Akkor ez a cucc nem az igazi - szusszantam fel, majd belekortyoltam. Annyi biztos, hogy bivalyerős volt. - És amúgy mi van veled?

Alex

Bólogatásba kezdtem hevesen, jelezve, hogy bizony jól hallotta, tacskót mondtam. Azok olyan mókásak, mikor rohannak, olyanok, mint valami rajzfilmfigurák, ahogyan pörög körbe a rövid lábuk. Alexnak nem volt rövid lába, csak hozzám képest.
- Furán néznénk ki, mint egy birodalmi lépegető - kezdtem a széken jobbra-balra dülöngélni kicsit, hogy szimuláljam, hogyan is vonszolódnék az utcán, ha a hátamon lógna. Igaz nem így nézett volna ki, mert a színháznak hála megvolt a kondim, de az elképzelés vicces.
Megingattam a fejemet, hogy nem, az a sárkány annyira nem vicces.
- Múltkor a Mancs-hely tetején volt egy, folyton piszkált a rövid kezével. Tiszta rossz volt - csapkodtam dinoszaurusz mód a karjaimmal, mielőtt megemeltem volna a csészét és beleittam volna a vizsgálódás után.
- Alhatsz nálunk is, lehet kényelmesebb, mint a kanapé - ajánlottam fel tök természetesen, kicsit grimaszolva a kávé utóízétől, de semmi komolyabb arcot nem vágtam.
- Öm... lassan vissza kéne mennem, mielőtt Lili felébred. Nincs kedved...? - mutogattam a házunk felé, miért is beszélnék, ha lehet nonverbálisan is kommunikálni.