Nem késett, csak éppenséggel még út közben beugrott a cukorkaboltba, mert nem bírta ki. De, igazság szerint megtehette volna, van ennyi önkontrollja, de egyáltalán nem érezte úgy, hogy nagy bűn lenne, ha most nekiesne egy tábla csokinak. Vagyis persze, annak érezte, miközben mégsem. Nem is igazodik ki saját magán. Mindenesetre ahelyett, hogy sokat gondolkodna kifizette és az állomás irányába indult. Gyorsan odaért, még éppen a nagy tömeget is elcsípte, akik már szállingóztak a falu és a kastély felé. Október van, de szerencsére nincs tikkasztó meleg már és még túl hideg se. Újabb kockát tör a csokiból, majd visszacsúsztatja a táskájába, miközben a terepet fürkészi. Pedig régebben elég megszállottan került a kalóriákat, extra egészségesen élt, ez az elmúlt időszakban fenekestül fordult fel. Egyrészt a gyakorlati oktatás és az elemhasználat belőle is rendesen kivesz, muszáj pótolni az energiáit, másfelől akadtak újabb okai. Pontosabban lassan 4 hete tudja, de úgy pár napja törnek rá néha-néha hol az éhség, hol pedig a rosszullét, amit kevésbé díjaz. Szerencsére ez most nem az utóbbi napja. Belebújt az egyik kedvenc fehér ruhájába, felkapta magassarkúját és a legnagyobb természetességgel vonult végig a peronon. Ahogy fogyott a diáksereg, ő maga csak megforgatta a szemeit. Érezte, hogy nem lesz egyszerű menet. Félig csípőre tett kézzel lép a váróhoz és keresi az öccsét, aki remélhetőleg nem próbál meg átnézni rajta mérgében, ha meglátja. Őt kifejezetten mulattatta mindig is, mikor felfújta magát. Nagyon szereti, de pontosan tisztában van azzal is, milyen. Ám ebben a percben ki is szúrja őt és gyorsított léptekkel oda is megy, hogy egyből magához húzva jól megölelgesse és körbepuszilja. Nem szokta zavartatni magát.
Ó, igen, majdnem kimaradt, rá van írva hatalmas betűkkel minden Cesare homlokára, mintha a világ legnagyobb kínját élné meg. Pedig még nem is szembesülhetett mindennel. Szokatlanul nagy vigyorral néz fel rá, egyébként is mindig pozitív kisugárzással bírt Liv, de most még erre is rátesz az öröme. A család, az mindenek felett, hirtelen olaszba is kapcsol, úgy köszön és érdeklődik, mi van vele.
- Ciao! Come stai?
Nagyon boldog, el sem eresztené legszívesebben, ha lehetne, így vonszolná fel magával a kastélyba, még ha furcsa is. A fontosabb embereknek egyébként is szólt már róla, hogy ő érkezik, így tényleg csak az avatatlanok néznének rá furcsán miért ugrott rá egy ilyen helyes diákra csak úgy. Nem mellesleg kicsit sem halkan folytatja a beszédet is, ez nagyon rá vall.
- Gondoltam, hogy nekem kell majd téged felvinni, de hogy ennyire primadonnáskodj!
