Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

A várt esés késett, helyette rántás, reccsenés következett, majd hirtelen egyensúlyba billent a világ. Nem kellett kinyitnia a szemét, már az illatáról felismerte, elvégre hónapjai voltak, hogy emlékezetébe véshesse. A félelem megbénította, nem kapálózott és egy hang sem hagyta el az ajkát. Bár Sebastian átlagos magasságú és karcsú volt, Ru eltörpült mellette, csontjai pedig már-már hivalkodóan mutatták magukat, ahogy vékony tagjai megfeszültek és finoman remegtek.

Túl közel - a szavak rémülten vergődtek odabent, míg érzékeimet egyetlen pillanat is túl sok részlettel halmozta el. Valahol a torkom mélyén megfulladt egy kiáltás, amint a karok, mintha csak játék lennék, elkaptak és tartottak. Nem tudtam kivenni a szavakat, teljesen összemosódtak, pedig a könnyeknek csak a látásomat kellett volna elhomályosítania; mégsem szűrődött át több a hang tónusainál. Miért értél hozzám? Miért kaptál utánam? Most a kezeid közt fogok darabjaimra hullani és ha akarnál, se tudnál összetartani.

A karcsú ujjak öntudatlan martak a pulóver puha anyagába, de csak a kétségbeesés adott nekik erőt - amint elengedték, Rut nem tartották meg többé térdei és mintha lassított felvételt vagy tollpelyhet figyelt volna az ember, lerogyott. Mintha minden élet elhagyta volna a tagjait, egyszerre tényleg olyan ernyedté vált, mint egy rongybaba. Légzése szabálytalanná, sekély kortyokban kapdosta a levegőt és ha a sötétben látni lehetett volna az arcát, furcsán torz vonásai fájdalomról árulkodtak volna.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Hallottam. Nem akartam hallani, de túlságosan fájt, nem tudtam máshova hangolni, elbújni előle. Semmi sem volt a helyén - a hang, a kéz meleg, ahogy ujjaimat a szíve fölé húzta, a zaklatott vergődés odabenn, a mellkas szabályos emelkedése és süllyedése... Minden, minden torzképe annak, amire vágytam, amire szükségem lett volna.
Igazságtalan voltam. Ez a kéz segíteni akart, tartani és adni, míg a vörös szeplős ujjak egy újabb darabot szaggattak ki belőlem, mégis az Abel örökké fagyos érintései hagyta jégvirágokat sirattam. Csöndjét, mely úgy burkolt be, óvón, mint felhő a mögé rejtőző Holdat, ködpuhán és sejtelmesen. Dallamát, mely álomba ringatott és gyöngéden kitörölte éjszakánk maradékát szememből. Nem az bántott, hogy él, hanem hogy semmi, de semmi közös nem volt bennük, egyetlen morzsányi illúziót sem hagyott nekem.

Felsírt, furcsán levegőtlen szűkölést hallatva, mint a kutyakölyök, amibe belerúgtak. Meg sem próbált elhúzódni, bár lehet, hogy egyszerűen nem maradt rá ereje. Egyébként is, hova futhatott volna? Mit mondhatott volna? Ellenállás nélkül hagyja, hogy tegyenek vele, amit akarnak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Sosem hittem igazán a nevek köré szőtt babonás dolgokban, de néha elgondolkodtatott, milyen különösek is a világ átláthatatlan összefüggései. A szüleim - lehetőségeikhez mérten - jó nevet kerestek és valószínűleg nagy hangom miatt választották nekem a Ruarcot, mely egyébként sosem illett volna egy olyan parányi és gyenge lényhez, amilyen mindig is voltam. Azt nem sejthették, hogy bár az évekkel sem erősebb, sem nagyobb nem lettem, mégis a névhez hűen söprök keresztül mások lelkén. Az idegen is ezt érezte - mintha megnyílt volna felette az ég, hirtelen nyakába zúdult minden és ösztönösen menekült; előlem, pedig a vihar benne tombolt. Ami még különösebb, hogy a vihart egy pillangó szárnyának rezzenése kavarta.

Meg sem próbálta megállítani az idegent, s bár mozdulatlansága közönynek hathatott, csupán a megszokás telepedett rá, nem a nyugalom. Mindig ez történt, s ha nem verték vagy átkozták meg, tulajdonképpen örülhetett, még ha messze is állt ettől. Ahogy Allan léptei elhaltak és minden mozgás megszűnt, fejét a törzsnek támasztva gondolkodott, mérlegelve, vajon képes lenne-e fától fáig araszolva visszatérni a kastélyba, nemleges válaszig jutva, amint lába már az alig terheléstől is remegni kezdett. Nem maradt igazán választása - útba kellett ejtenie Radúz kunyhóját és segítséget kérni a vadőrtől, mert gyógyító nélkül hetekre ágynyugalomra kárhoztatná a sérülés, neki viszont semmiképp sem volt ennyi ideje. Colton azonban elég gondolkodnivalót szolgáltatott, hogy elterelhesse gondolatait a fájdalomról, amint nekivágott rövid, ám annál keservesebb útjának. Az erdő apránként újra álomba merült, neszei álmos szuszogássá halkultak és találkozásuk egyetlen bizonyítéka egy kihűlt cigarettacsikk maradt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

A mozdulat idegenszerű volt - nem neki szánták, mégis megőrzött valamennyit biztonságot adó melegéből. Mint egy idegen cipője, törte és nem illett rá igazán, de a ringatás valahogy feledtette vele, mert a ritmusa ugyanaz volt, mint ami benne is lüktetett. Különös, furcsa dolog, hogyan csillapította néhány végtelenül egyszerű mozdulat,legalább annyira, hogy újra használni bírja erejét. Kizárt minden hangot, az utolsó neszig száműzte őket, befelé fordulva és lassan ringott tovább, mint a falevél, amit aláhulló vízcseppek táncoltatnak a felszínen. A légzése szabályossá vált, bár továbbra is sekély maradt és kapkodó - egy újabb érzéshullám homokba rótt vonalakként mosta volna el mindezt, nyomtalanul és újra fulladozásra kényszerítve.

Lorelai látta minden bizonnyal a legtöbbet a kastélyból, aminek gondolata a legtöbb diákot libabőrös borzongással lepné meg, Rut azonban a legkevésbé sem zavarta a nő sokszor durvaságot súroló nyers szókimondása. Kapcsolatuk formális és távolságtartó volt, annak ellenére is, hogy érezte sajnálattal teli pillantásait, amikor a javasasszony azt hitte, alszik vagy épp nem figyel. Beszélgetéseik viszont meggyőzték róla, hogy érzelmei nem homályosítják el józan ítéletét és épp ezért merte rábízni magát, ahányszor megsérült vagy rosszul lett. A vele és a gyengélkedővel kapcsolatos emlékek egyfajta különös nyugalmat sugároztak, mert a paravánok közt lappangó csend gyógyír volt ricsajtól sajgó, elcsigázott lelkének, az első pillanattól. Egyedül a szagát nem állhatta, a fertőtlenítők jellegzetes szúrósságát, ami a számtalan bájital és gyógynövény esszenciájával keveredett.
Mindez azonban csak elméjének egy hátsó, apró zugában fogalmazódott gondolattá, észrevétlenül meglapulva temérdek másik alatt. Ami sokkal inkább lekötötte, az a váratlanul felcsendülő dallam volt - megesküdött volna, hogy még sosem hallotta, mégis ismerősnek tűnt. Kristálytisztán ki tudta venni, minden hangját, minden apró részletét... Fegyelmezett, de béklyóik feszegető indulatok hajszolták egymást, jól leplezett szenvedélyek, melyek szinte sosem buktak felszínre, alig súrolva azt. Amit most felfedezett, olyannak tetszett, mint a Hold arca, az a másik, sötét, sosem mutatott orca, amit alig egy-két ember láthatott az idők során. Hegek szabdalták, nem kevés és nem kis sebek nyomai, s egy töredék pillanatig mintha egy tükörlabirintuson sétál volna keresztül, amint félresimított egy réteget, hogy a szitáló por alatt megérezte a lüktetést, ami a dallam szívét jelentette. Sosem járt még ilyen mélyen, egy kivétellel, s olyan óvatosan érintette, mintha szappanbuborékot akarna simogatni.
Furcsa, hogy nemcsak gondolatai, de keze is mozdult, Sebastain arcát érintve és kutatva. Talán segített benne a nehezen, ám különösebb ellenállás nélkül lenyelt bájital, talán az tehetett róla, hogy a karcsú ujjak kisvártatva elszakadtak a másik vonásaitól, hogy a kézzel együtt ernyedten hulljanak Ru ölébe. A szer gyorsan hatott, azonban nem ennyire legyengült szervezetnek volt szánva eredetileg és nagyobbat ütött a kelleténél.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

A hoppanálás még mindig ugyanolyan fullasztó, egész lényem maroknyira gyűrő érzés volt, mint először. Azt hiszem, sosem fogom megszokni, hogy ennyire nyersen húsomba váj a kiszolgáltatottság; ahogy a mágia önkényesen megragad, hogy széttépjen, majd összerakjon ismét.

Egyik keze görcsösen kapaszkodott Tobias ruhájába, míg a másik ösztönösen valamiféle támasz után kapott, az egyik oldalon köveket tapintva ki. Gondolkodás nélkül dől feléjük, támaszt keresve, mert remegő térdei nem akarják tartani és minden mozdulatából süt, hogy szédül. A dolog pozitívuma, hogy inkább sápadt (amennyire ez nála megállapítható), semmint zöldes az arcszíne, s néhány perc elég is ahhoz, hogy magához térjen.
Tisztul a feje, ahogy a kőfal durva érintése is, s már el tudja engedni a falatnyi anyagot. Végre tényleg itt van, de már nem taglózza le ez a hirtelen súly. Moccan, ajkait megnyalva szimatol. Itt más a levegő; a sóillat furcsán puha mosolyt csal az arcára, ahogy a szélbe tartja és mélyen belélegzi a láthatatlan tenger üzenetét. Ha minden mást lehalkít, már a mormolását is hallja, ahogy hívogatja, felé nyújtózkodva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Tartják, ő pedig bújik, kóválygó fejét is Tobiasnak támasztva - s most ő is vele forog majd ezen a körhintán, kapaszkodik hát belé, akár egy festett hátasba. Újra mosolyog, arra gondolva, neki ló helyett az jutott, amitől az összes gyerek félt volna; tükörszőrű suttogás, melynek bundájában lidércek és álmok szunnyadnak. Legszívesebben magához szorította volna, mégis csupán arcát fúrja mellkasához, újabb maréknyi pillanatot lopva.
Tobias megszokhatta már, hogy meg-megtöri a kettejük között szövődő csöndet; ő pedig sosem tiltakozott, mert a hang elolvadt nyelvén és füstösen kaparós, mégis édes íze elnémította. Szavak nélkül is érzi, mit akart amaz mondani, s ha arcát nem is, fülét a ház felé fordítja, hogy megkeresse a lényt, akit annyiszor elkapott egy-egy pillantásra a másik emlékeiben; akinek érintései ott neszeztek ellopott sálja szálai közt; akinek kacagása néha felcsendült, ha Tobias gondolatai elkószáltak.
De a jelen fontosabb. A kérdésre mindössze kihúzza magát és óvatosan elengedi a kerítést, el Tobiast is. Csettegés hallatszik, ami összevegyül a tücsökzenével és a homok duruzsolásával; s ahol a dűnék kezdődnek, leveti cipőjét, hogy mezítláb menjen tovább. A könnyű szandált kezében lóbálja, arcát a friss szélbe tartva és szinte lebegve, ahogy ruháiba is belekap a fuvallat. Nincs itt senki rajtuk kívül, csak a tenger, s a tenger táncra hívja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Akár egy rég bőr alá fúródott tüskét, érzi a szúrást; annak keserűségét, hogy valahogy kevés, bármit is adhat, mert az emberek ellenállhatatlanul vágynak arra a vakító melegségre, ami idegen tőle. Ritkán ennyire éles és tisztán kivehető ez a fájdalom, elvégre elfogadta, hogy sokadlagos szereplője lehet csak mások életének, most mégis egy kósza pillanatig úgy rajzolódik ki lelkében, mint az éjszakán átfutó villám. Néha már megfordul a fejében, mi lenne, ha...

Szoknia kell a hullámok már-már fülsiketítő zaját; ráhangolnia ritmusukra a sajátját, s meglassuló léptei annál tapogatózóbbak, minél közelebb kerül a vízhez. Ahogy Tobias nekiiramodik, ő megtorpan, mert a dűnék árnyékából kiérve erősödik a felé hömpölygő hangáradat. Mégis, húzza maga után a láthatatlan szál, s pár pillanatnyi toporgás után földre ejti szandálját és leveti vékony felsőjét, hogy kövesse az előtte kígyózó lábnyomokat. Óvatosan, de kitartóan araszol közelebb, ahogy azonban az egyik nagyobb hullám megnyalintja a bokáját, hátrahőköl és megfutamodik, mellkasára szorított kézzel meredve a habokra. Ismét nekiindul, de másodszorra is elijeszti a víz hirtelen hidege.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

"A mi lenne, ha..." sosem folytatódott, még gondolatban sem - elméje megtorpant, amint elszánta volna magát, hogy átlépje azt a képzeletbeli vonalat, amit meghúztak előtte. Valójában tudta, hogy csupán az időt húzza, mert itt csak elvetni vagy elveszíteni lehetett, azonban még mindig túl gyengének bizonyult. Elég volt egy szó, egy érintés vagy egy puszta gondolat, hogy lefegyverezze, s tükreinek bűvköre visszarántsa.
Tobias utána kutatott, megpróbálva kivenni kékjét a rohamosan sötétedő ég árnyalatai közt. Megsejtethette az iménti villanást, bár Ru kételkedett benne, hogy értené vagy érezné a súlyát, lényegét.

A bömbölésnek ható zúgás eltépte minden mástól, hosszú pillanatokig képtelen volt másra figyelni és nem maradt egyéb, mint az őt elnyelni vágyó hullámok és egy halvány, körvonalszerű késztetés, hogy mégis beljebb menjen. A szíve veszettül kalapált, szinte fájdalmasan püfölve bordáit, az érintésre pedig csaknem ki is ugrott közülük. Durva rántással tért magához arra, hogy ösztönösen rámart Tobias felé nyújtott kezére, vézna ujjai pedig görcsösen ráfonódtak. Mintha félrenyelt volna egy korty levegőt, benne akad a lélegzet is, míg lassan tisztul az elméje.
Hallja, most már hallja a másikban rezgő gondolatot és izmai ellazulnak; szorítása egyszerű fogássá szelídül, vállai megereszkednek és tesz egy lépést előre.
Aztán még egyet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

A gondolataid emlékeztetnek, szüntelen emlékeztetnek rá, mennyire más világokban is élünk - tudod, én sosem éreztem labirintusnak a tükörrengeteged. Ott vannak, de ridegen szép élükön úgy siklik át ujjam, mintha ködöt mernék. Nem érhet el az a káprázat, amit magadnak teremtettél, s ami elrejt előled. Kísértet vagyok csupán számodra, át-átderengek a téged ölelő sötétségen, de meg nem érinthetlek.
Lehetnék több. Nem lidércfény, ami csak mélyebbre csal, nem; és nem is vakító napsütés, mely felolvasztaná a csontjaidba dermedt félelmet. De lehetnék az a falatnyi sötétség, ami kézen fog és ha nincs kiút, hát összetöri valamennyi tükröd, hogy hazavezessen.
Lehetnék több. Nem figyelmes csönd és nem is altató dúdolás, rém- és áloműző suttogásnyi dal. Nem szirénének, mely előcsalogat, hogy egy másik elme labirintusában maradj magadra. De lehetnék egy apró, kifelé nyíló ablakon beszüremlő zsivaj; vagy épp a sikoly, ami lerombolja útvesztőd falait és kiűzi közülük az árnyékokat.
Lehetnék több. De lehetnék kevesebb is.


Szívdobbanásnyi a késedelem, amivel követi a másik lépteit. Nem is a víztől félt, hanem a tengertől - az örökös mozgástól és lármától, ami most körülveszi és ringatja. Azonban a másik szemén, pontosabban érzésein át, könnyű beleszeretni ebbe a hol épp' csak cirógató, hol gyilkos erővel hömpölygő mélységbe. Minél messzebbre gázolnak bele, annál könnyebbnek érzi magát, mert a hullámok meg-megemelik; ha Tobias nem fogná, talán el is sodornák, így viszont a gondot egyre inkább magasságuk különbsége jelenti. Még pár lépés és már lábujjhegyen sem tudja a fejét a víz felett tartani, úgyhogy hirtelen megáll és nógatásra sem hajlandó továbbmenni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Sosem vágytam hatalomra - számomra a mágiám csupán énem egy része volt, melyet ugyanúgy használtam, mint más a kezét vagy a látását. Mégis, melletted mardos a tehetetlenség és a szégyenteljes gyengeség, mert nem tudlak sem megvédeni, sem meggyógyítani. Bármennyit is erősödöm, nyomában kullogok csupán annak, amilyen lenni akarok.
Telthetetlenné tettél.

Meglepően engedékeny, szótlanul simul közelebb és akár egy vízen hánykolódó, titkos üzenetet rejtő palack, tétlen tűri, hogy a hullámok játsszanak vele. Mégis van egy pont, ahol megmakacsolja magát és hiába csábítja a homály vagy a tenger lágy ringatása, nem mehet így tovább; de a másikat is visszatartja. Ha szólna, talán egyszerűbb lenne, ám ha Tobias nem kérdez vagy kéri a hangját, ő alig szólal meg. Hallgat hát.
Van egy pillanatnyi tétovázás, mielőtt ujjbegyei végigkúsznának a karon, hogy megtorpanás nélkül simítsák végig a másik hátát, megkeresve a vállakat, mielőtt még elengedné a nagy kezet. Ahogy hozzásimul és körülöleli a nyakát, vékony karjait úgy kulcsolja össze Tobias mellkasán, hogy nehogy megvonja tőle a levegőt. Mintha finom remegés futna végig rajta, talán félelem, talán a hideg borzongatja, s arcát a férfi vállgödrébe szorítja. Mégis, az érezheti, hogy megbíznak benne - nincs görcsös erő abban, ahogy kapaszkodnak belé, s a nyakát csiklandozó lélegzet is furcsán nyugodt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Mohón, két marokkal kapok a pillanatok után, amikor engeded, hogy érinthesselek. Lényembe vág minden töredék idő, míg lélegzet-visszatartva figyelek, nehogy teherré váljon közelségem. Bőröd illata keveredik a tenger sós leheletével, melegednek a víz egyre hűlő ölelése ad kontrasztot, s lélegzeted szabályos, megnyugtató ritmusa tisztán elválik a hömpölygő hullámok locsogásától. Jó így, elképzelni, hogy egy kicsit valaki más életét élem. Csak egy kicsit még.
Hallom, ahogy szunnyadó gondolataid kaparászni kezdenek.

Kinevetik; bár egy-két kacajfoszlány mintha már eddig is meglapult volna nyakhajlatában, most szertelen, levegőbuborékként gyöngyöző nevetés a válasz a kérdésére. A vékony karok egyszerre eltűnnek, ahogy a karcsú test oldalirányt elrugaszkodik, s amint kellő távra van Tobitól, hogy ne rúghassa meg, szinte kérkedik apró termetét meghazudtoló gyorsaságával. Vidrára emlékeztet, ahogy úszik, váltogatva csapásokat és fekvéseket, nem félve alámerülni és nem kapkodva el a mozdulatokat - érzi ezt a közeget, s ha fröcsköl, hát csak azért, hogy újra rákacaghasson a másikra, mielőtt távolabb úszna tőle.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Tobias felkacag és Ru ebben pillanatban megérti, hogyan születnek a patrónusok. Az idő megtorpan és a szívverése dadogni kezd; olyan ez a hang neki, mint az útra tévedt vadnak az autó fényszórója - tudja, mi történik, mégsem bír mozdulni. A nevetés nyomán fodrozódó csöndben eszmél csak, alámerülve. Hallani akarja még, játszani vele, megnevettetni és megérinteni ezüstösen derengő, óriási alakját, ahogy elúszik mellette és neki dalol.

Ki tudja, mennyi idő telik el, mire elcsendesedve a part felé úsznak - már nem használ mágiát sem, csak a másik csapásainak hangját követi a vaksötétben. Fáradt, nehezen mozdulnak már a tagjai, a pillanatok összefolynak helyenként. Egy ponton meg kell állnia, s a vízre bízza magát, mert nem bír Tobias után szólni - a felszínen ringatózik, szomjasan kapkodva levegő után, mégis csak sekély, alig kortyokra futja. Furcsán álmos és fázik, de valahogy csordultig telt, itt a semmi közepén, a tenger karjaiban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Sietség nélkül szedi a lépcsőket - mezítlábas, gyors, szinte pattogós léptekkel, termete adta könnyedséggel. Fejek fordulnak utána, sőt, egyesek megállnak mentükben és úgy figyelik, ahogy elhalad mellettük. Feltűnést kelt, még úgy is, hogy a vizsgaidőszak utolsó napjaiban járnak, így sokak orra ki sem látszik a könyvekből, jegyzetekből. A suttogás, mint egy uszály terül szét nyomában, a tekinteteket mintha mágnes vonzaná.
Megszokott, elhanyagoltnak tetsző külsejéből semmi sem maradt. Gondosan vágott, rövid tincsei csak annyira kócosak, amennyire jólesik nekik, de nem lógnak a szemébe és vonásai sem bújnak meg többé mögöttük. Öltözéke többé nem rejt és nem takargat, hanem kényelmesen simul rá, kihangsúlyozva karcsúságát. Halk csilingelés kíséri, ahogy megtorpanás nélkül belép a gyengélkedőre, a megszokott fotel felé törve magának utat az ágyak közt.
Köszönés helyett magához öleli hátulról a másik vállát, arcát annak nyakához dörgölve. Dorombol, míg a fülébe szuszog, homlokát Sebastian halántékának támasztva, gyengéd erőszakkal követeli a figyelmét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Ez a pillanat gömbölyű, annyira egész és semmi más nem férne el benne. Cseppnyi öröm, ahogy a másik megnyugtató illata és melege megcirógatja érzékeit, mielőtt még megmártózna gondolataiban. Szelíd a sodrásuk, nem kavarognak örvényként és nem rántják magukkal, sokkal inkább úgy rebbennek fel jöttére, mint apró szentjánosbogarak. Ajkai mosolyra húzódtak, mert annyira jó volt érezni a változást, de képtelen nyugton maradni - türelmetlensége jóformán tapintható, annyira feszült körötte a levegő.
Ahogy Sebastian mozdul, elereszti és kiegyenesedik, de a mosolya nem tűnik el, csupán árnyalatot vált, ahogy megkerüli a fotelt. Érzi magán a tekintetét és kezeit széttárva körbefordul a tengelye körül, hogy megmutassa magát, mielőtt nevetve ledobná magát a karfára. Innen kényelmesen eléri a szőkét, hogy futó csókot lopjon tőle, ezzel is bizonyítva, hogy nagyon is valóságos.*
- Hízelkedő,-*leheli neki, homlokát az övének döntve és mosolyogva. Sebbynek más okból meglepő a látvány, mint a kastélylakók maradékának; s talán nem is annyira a túlméretezett ruhák alatt rejtőzők, mintsem Ru leplezetlen kisugárzása lehet szokatlan. A hófehér kéz becéző motozása tincsei közt azonban a régi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Semmiség-forma érintések repkednek, amíg Sebastian issza a látványt és a részleteket, amik felett oly' könnyű elsiklani - Ru engedi, hogy kedvére feltérképezze ezt az új-régi külsőt, sütkérezve a figyelmében, csodálatában. Mostanra gyerekjáték egymásra hangolódniuk, s mintha visszazökkenne a helyes ritmusba, a helyes időbe, belesimul a másik tenyerébe.*
- Nem más. Látható,-*javítja ki Sebastiant, mert bár hirtelen és markáns a változás, igazából nem akar más lenni, sem annak tűnni. Csupán rejtőzködést nem hajlandó folytatni, hisz így is túl sokáig bujkált mások tekintete elől.
Elméje szomjasan fonja körbe Sebastianét - iszonyat régen beszélgethettek utoljára a kapcson keresztül, ez a pár hét jóformán éveknek tetszik.
~ És úgy láttak, ahogy én akarom; annak, ami valójában vagyok.~ Elégedettség csendült a dallamban, még ha meg is lapult mögötte egy csipetnyi nervozitás - időbe telik, míg maradéktalanul kényelmessé válik ez az egész. Kételyeknek azonban semmi nyoma.
~ Lizit kértem meg,~ feleli, bár ez magától értetődő valahol, szűk ismerőskörét tekintve. A második válasz előtt egy lélegzetvételnyi megtorpanás van, nem tétovázás, még csak nem is bizonytalanság; a dallamok felkavarodnak és hirtelen sokkal erősebbé válik valami, ami eddig is ott lüktetett a háttérben.
~ Beleszerettem.~ Mintha ez mindent megmagyarázna. Mintha természetes lenne. Mintha már egy kicsit azelőtt véget ért volna, hogy valójában elkezdődött.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Elakad a lélegzete a belé nyilalló fájdalomtól, ahogy Sebastiant figyeli - az a gyöngédség, amivel előbb az új érzés felé fordul, s csak utána érinti az őket összekötő szálat, kétségbeejtő. Azoknak az éjszakáknak a kínja ér össze benne, amikor magára hagyta őt, mert nem segíthetett neki; s amiken a sötét szüntelen azt suttogta, másnak sem. Megtalálták az árnyékok, amiknek hátat fordított és letaglózta saját gyengesége. Tenni akart, tennie kellett, mégis tétlen-tehetetlen egyre csak várt.
Tenyerei közé fogja az arcot, aminek minden vonását ismeri már, s úgy érinti, mintha üvegből lenne, ujjaival és ajkaival egyaránt. Dallama, akár a frissen hullott hó, puhán burkolja be a másikat, különös súllyal nehezedve rá, kimondatlan kívánságként. Egyikük sem tehet róla, s ez csak annál kegyetlenebbé teszi az egészet.

Sajnálom.

A válasz helyén furcsa, kavargó csönd marad. Meginog egy pillanatra. Megtehetné. Még csak nem is lenne nehéz, akármennyire hidegen is hagyja Tobiast a külső, elég lenne megosztani vele a vágyódást, amit érez. Adhatna neki, jótékony feledést, szabadságot, még talán boldogságot is. De mindez ürességet szülne csak - ködöt merne tenyerével, mert ha birtokolná is, sosem kapná meg, amire valóban szomjazik. Hogy követeljék a figyelmét, hogy vágyják a törődését, hogy kérjék a hangját. Végül egyszerűen elmosolyodik.
~ Te megtennéd?~ kérdez vissza, bár tudja a választ. Fáj levegőt venni, mintha bármelyik pillanatban elhasadhatna. Mert gyönyörű álom lenne. Kicsalni belőle azokat a hangokat, dallamokat, amiket senki más sem tud.
Felcsendül benne a nevetése és szeretne álmodni, de inkább az ajkába harap.
~ Igen. Azt akarom, hogy megértse és elfogadja. Se többet, se kevesebbet.~ A gondolat fémes ízt hagy a szájban. Annyira nyers, annyira húsba vágóan józan és nehéz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Elmaszatol a másik arcán egy cseppet ujjbegyeivel, reszketeg félelemmel a mozdulatban - nem akarja, hogy Sebastian megint rosszul legyen, hogy olyan terhet cipeljen, ami nem az övé. Szavak nélküli válasza törli csak el ezt a szorongást és hagyja, hogy mozdítsák, megpihenve a fiú ölelésében. Belesüpped a gyengédségbe és fél karjával a másik nyakát öleli, tarkóján rajzolva lusta krikszkrakszokat, elnyúló hallgatásba burkolózva.
~ Van valaki, aki birtokolja. És ott van Adam is,~ feleli aztán, szemernyit sem rejtve véka alá abból a dühből és viszolygásból, amit a Tobiast mindenhova követő árnyék vált ki belőle. A melankólikus vámpír más, ő mintha csak darabja lenne a szeretett férfinek, elfogadja és kedveli, még ha a legtöbben nem is erre következtetnének abból, ahogy kerüli. Azonban minden simítás, minden gondolat és érzés, amivel Sebastian feléje fordul, elvesz a súlyból és melengeti. Csitítják és lefeszegetik lényéről saját érzéseinek görcsös markolását; kérés nélkül kapja őket, függetlenül attól, megérdemli-e.
~ Csak azt tudom, hogy nem rajta múlik a boldogságom.~ Nem akar várni és olyan reményeket dajkálni, amik felemésztik, őt és kevéske idejét egyaránt. Akármilyen fájdalmas is, tudja, hogy képes továbblépni, hogy az érzés, ha nem is enyészik el, idővel megkopik majd.
Illúziók helyett az itt és mostot választja. Körülfonja Sebastian elméjét, biztos, menedéket nyújtó dallamok ölelésébe zárva. Meg akarja mutatni neki, milyen fontos számára, hogy egyedi és pótolhatatlan, hogy bár törött, nem veszíthet értékéből. Végighúzza ujját a repedéseken, olyan óvatossággal, mintha szappanbuborékot akarna magához édesgetni - gyógyulsz, látod? Erősödsz, színesedsz, küzdesz. Esendő vagy, gyarló vagy, ember vagy és csodálatos.*
~ Jó így. Elég. ~ Sosem érezte, hogy a másik szeretete ne a legtöbb lenne, amit adhat - nem állította mérlegre, nem hasonlítgatta össze senkiével, még csak címkét sem próbált ragasztani rá. A szőke tincsek közé fúrta ujjait és megragadta azt a ritmust, ami az övék volt, elbújva az idő elől egy kicsit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

~ Nem én döntök erről.~ Ettől még azonban futótűzként harapóznak el indulatai, fogcsikorgató türelmetlenség és olvadó fémként izzó düh. Mégsem tesz semmit, csupán ujjai szorulnak ökölbe és körmei vájódnak tenyerébe, ahogy hagyja, hogy lobogjanak, amíg el nem emésztik az összes levegőt, belefulladva saját hamvaikba. Amíg nem Tobias közvetlen közelében van, meg tudja őrizni józanságát és az elmúlt évek nagyrészt megtanították rá, hogyan bánjon érzéseivel.
Az idő pedig könyörtelenül pergett, így vagy úgy.
~ Ott voltam. Te nem akartál támaszt. De Riley jó, sokkal jobb. Érzem rajtad,~ felel a kimondatlanra, nem vádolóan, puszta tárgyilagossággal. Nincs benne harag vagy féltékenység, mindössze tisztázni akar mindent, hogy ne maradjanak tüskék és törések az emlékek között. Mind követtek el hibákat, jellemükből fakadóan vagy a körülmények áldozataként; a hangsúlyt viszont arra fekteti, hogy őszintén szembenézzen mindezzel és túllépjen rajta.
~ Senki sem adhat többet, mint amennyije épp van. Minden nappal egy kicsivel erősebb, több leszel. Várd ki.~ Ismeri az érzést, mely sokszor úgy tapad rá, mintha második bőre lenne. Neki is tanulnia kell - megtanulni, hogy hogyan adja vagy kérje mástól azt, amire valakinek szüksége van; hogyan fordítsa erejét ma még elérhetetlenül távolinak tetsző célok felé tett lépésre; vagy egyszerűen hogyan legyen türelmesebb és meddig legyen az.
Kicsit fészkelődik, mielőtt belesimulna az ölelésbe, úgy helyezkedve, hogy kényelmesen teleszuszoghassa Sebastian nyakának hajlatát - előszeretettel fészkelt ebbe a zugba, ahol a finom bőr alatt érezhette a lüktetést. Lélegzeteik nesze összevegyül, ahogy felveszik egymás ritmusát, Ru ujjai pedig önkéntelenül is felfedezőútra indulnak, újrarajzolva a másik vonalait. Hallgatásának, akárcsak szemeinek, ezer árnyalata van, s ez a mostani egészen gyöngyházfény-szerű. Megbújnak benne a színek, mert egyik sem igazán domináns és egész lényét betöltő, de gyakorlott szem könnyen felismeri őket. A kérésre felemeli a fejét, orrával követve a másik vonalait, mintha súgni akarna valamit, csak hogy ajkai megállapodjanak a járomcsontja szélén.
~ Maradhatok?~ Visszakérdez, mert bár többnyire nem érdeklik a szabályok, az orvos által szabottakat a legelejétől betartja - megértette, hogy itt tétje van, nem is kicsi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

~ A kapocs miatt olyan, mintha sokkal több idő telt volna el, mióta nem vagy idegen. A dallamod segített megérteni téged.~ Talán nem önzetlen és nem nyújtja boldog-boldogtalannak a kezét, de nem is dugja homokba a fejét. Tényleg ott volt, még ha a másik oldalról nézve a köztük lévő távolság hatalmasnak is tetszett. Visszanézve könnyű látni, mennyire nem tudott volna segíteni Sebastinnak; utólag sokszor minden olyan világos és egyszerű. De ez is elmúlt és a sajnálkozásra is csak fejrázásra hasonlító dallam rebben fel.
~ Kellett valami, ami megtöri az ellenállásod. Csak nem találtam meg időben,~ veti fel, mert Sebastian nem akart tudomást venni a problémáról, még kevésbé beismerni és tenni ellene. Épp ezért nem ment semmire vele Zója, vagy azok, akik megpróbáltak beszélni a fejével, de még ő sem. A lényeg azonban, hogy Riley-nak sikerült. A dallamából tudta, hogy megvannak benne a kellő tulajdonságok, de csak akkor nyugodott meg igazán, amikor érezte a változást, hogy  Sebastian végre mozdult és javulni kezdett. Mérhetetlenül megkönnyebbült, mert az útmutatásra volt a legnagyobb szükségük - bár elég bizarr, hogy a megfelelő embert  importálni kellett egy másik kontinensről.
Már csak neki hiányzik a megfelelő irány, de kétli, hogy bárki is tudhatná helyette, merre kellene indulnia.
~ Csinálsz mostanában bármit olvasáson kívül?~, ráncolja a szemöldökét, mert a szőke számára kialakított kis rész láttán bárki könnyen azt hihetné, hogy Sebastian voltaképp betegszabadságát töltő könyvtáros. A gondolatban lappang némi rosszallás, ami azonban gyorsan átalakul és Ru pillanatokon belül talpon van, sőt, úton a gyengélkedő ajtaja felé.
Minek mondaná, hogy mindjárt jön, ha mindjárt jön?
Pár perccel később tér vissza, egy hátizsáknyi holmival és két hegedűtokkal, annak biztos jeleként, hogy a szobájukban járt. A nagyját leszórja az ágyra, a hangszerekkel viszont kivételes óvatossággal bánik, féltő mozdulattal emeli ki tokjából a sajátját és nyújtja oda Sebastiannak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

A másik döbbenete hallatán némi értetlenséggel "néz" vissza, elvégre elég egyértelmű a gesztusa és ha lobbanékony is, könnyelműnek aligha tarthatja őt a fotelben ülő. Bizonygatás helyett mozdulatlanul vár, amíg Sebastian ki nem veszi a kezéből a karcsú, fém és üveg testet, majd a vonót is.
- A neve Meallán. Villámlás.-*A melodimágus hangszerek sokfélék, akár a pálcák, temperamentummal és tudattal bírnak. Ő még nem ért hozzájuk, csak érzés alapján sejti, melyik mennyire engedékeny vagy tartózkodó, de azt tudja, hogy hegedűje az elhagyása dacára is megőrizte hűségét. A két év alatt, mióta valóban használja, kiismerte és beleszeretett ebbe a gyönyörű, érzékeny, szilaj hangszerbe. Kristálytiszta és átható hangja mostanra lényének részévé vált, s mi más kísérhetne egy orkánt, mint villám és mennydörgése?
- Így dorombol. Játssz rajta!-*A két szó félúton reked utasítás és kérés közt. A különös bizsergés, amiről a másik beszél, az anyagában rejlő mágia, amihez aligha engedi majd hozzáférni a hangszer Sebastiant; ám ha nem téved, meg kell szólaljon a kezében.
Talán nem ezt kellett volna elsőként adnia, elvégre a táskája csak apróságokkal van tele. Mégis, ezt akarta a leginkább adni, mint kimondatlan kívánságot, hátha találhat Sebby más módot arra, hogy behangolja saját magát; és mint énjének olyan töredékét, amit kevéssé ismerhetett.
Ha a másik feláll a fotelből, elfoglalja a helyét, maga alá húzva lábait és Sebastian felé fülel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Hosszúra nyúlik a csend és némán figyeli, hogy őrlik Sebastian gondolatai a pillanatokat, hogyan szitálja be a bizonytalanság homokja és akasztja meg. A görcsösség, ami a ki tudja, hány éven át rákényszerítettek eredménye, nem először akadályozza; és nem csak ebben.
Felkel, jóformán még a kérdés kimondása előtt, s az ágyhoz lép. Kitapintja a másik tok csatjait, hogy némi matatást követően kiemelje a klasszikus hegedűt. Hosszú pillanatokig ismerkedik vele, mielőtt hozzáfogna a hangolásához, s karcsú, fehér ujjai addigra betéve ismerik vonalait. A húrok után a vonót ellenőrzi, gyanta után túr, aztán dolga végeztével visszadobja. Az arányok, a fogás szokatlan számára, mégsem habozik, amikor a vonót a húrokhoz illeszti - minden mozdulattal szokja és magabiztosan játszik, ha kicsit lassabban is.
Jazz. Valahogy lényéből fakad ez a stílus, a zabolátlan, örökké változó, kötetlen dallamok. Nincs két egyforma dallam és pont ezt szereti benne; sosem éli kétszer ugyanazt a pillanatot, nem játssza kétszer ugyanazt a zenét. Képtelen veszteg állni, mozognia kell, ringani és ha a dallam azt követeli, lépni, menni is. Talán pont ezért is a hegedű az ő hangszere, nem köti meg, mint a zongora.
Nem lehet lemásolni sem, de Sebastian szabadon csatlakozhat és hallgathat el, akár darabkákban is, ahogy jónak érzi. Minek túlgondolni? A zene is halandó, minden alkalommal újjászületik, más és más hangszereken, kezek által, más és más szívekben. Nem kell hozzá képlet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Sosem erőltette rám senki, hogy tanuljak - visszatekintve inkább terelgetésnek tűnik, ahogy Abel felkeltette az érdeklődésemet és hagyta, hogy a kíváncsiságom és a makacsságom elvégezzék a munka maradékát. A hangszereket is én választottam, a hangjukba szerettem bele és amikor először érinthettem zongorabillentyűket, tudtam, hogy valami egész életre szóló legyint meg. Valahogy természetesnek, helyesnek tűnt a kezdetektől fogva, szelíd, megértő óriásnak. Egy kéz, két kéz, négy kéz, összhangban vagy versenyezve, ellenpontok és harmóniák.
A hegedű egy más világ.... Éles fémhúrok, torz, rekedt hangok, fájdalom. Egyedül a hangszer ellen. Minden hamis, minden kicsavart és idegen volt. Sokszor csak azért nem adtam fel, hogy legyőzzem, mert be akartam törni, le akartam igázni, akaratomhoz hajlítani - amihez arra volt szükség, hogy én idomuljak, az én tartásom legyen kifogástalan, az én mozdulataim alakuljanak át.
Különös, hogy végül mégis ez a hangszer választott ki magának; hogy eltűrte hanyagságom, viszolygásom, árulásom. Elfogadott. Kivárt. Bízott.

Ahogy összekapcsolódik elméjük, egy réges-régi érzés támad fel benne - valaha játszott úgy, hogy nemcsak a vörös szeplős, sápadt kezek értek hozzá-hozzá, de a gondolatai is összesimultak Abeléivel. Valahol fájdalmasan szép, még ha nem is ugyanaz, még ha Sebastian félénk és bizonytalan is. Feltűnésmentesen húzódik egyre inkább a háttérbe, ahogy a másiknak sikerül elengednie magát és mosolyok futnak át arcán, akár a nyári égen egymást kergető felhők árnyéka.

Van egy törés. Egy pont, ahol Sebastian eltűnik. A gondolatai, az érzései felolvadnak a zenében, végtelennek tűnő dallamként csordulva túl, ömölve belőle és a hangszerből. Ru egy pillanat alatt elhallgat, vonóját leeresztve és fejét a kölcsönvett hegedűn pihenteti, mintha valaki vállára hajtaná. Figyel, minden ízében csak a dallamra figyel, a húrokkal együtt rezeg és ujjai meg-megrándulnak, ugyanazon hangok után kaparászva. Nehezen lélegzik, szaggatottan kapkodva a sekély kortyokat, de nem mozdul, amíg vége nem szakad a zenének.
A legközelebbi biztos hely után tapogatózva letesz, szinte lecsapja a hegedűt, hozzá mérten óriás lépéssel szelve át a kettejük közti távolságot. Gondolattalan, ösztönös vonzás ez, még ha a fiú előtt állva meg is torpan egy töredék pillanatra.
Összefogja a remegő kezeket, tenyerei közé zárva és mellkasához szorítva őket. Most, hogy Sebastian ül, könnyen lehajolhat, hogy homlokon csókolja, elidőzve ajkaival. A másik homlokának támasztja sajátját, időt adva, miközben alig-érintésekkel cirógatják ujjai az övénél jóval nagyobb kézfejeket. Minden egyes mozdulata olyan óvatos, mintha a fiú is üvegből lenne - nem nehezedik rá, nem szorítja, de nem is engedi el, egy pillanatra sem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Odafészkel, probléma nélkül megtalálva a helyet mindennek, mert ennyi idő alatt betéve ismeri már Sebastian kis sarkának földrajzát, legfeljebb a széthagyott könyvek térítik el olykor. A fal és Sebby közé túrja be magát, a tálcát a másik ölébe helyezi, de megtorpan pár pillanatra a hallottak nyomán. Ujjai hallgatagon követik a tányér peremének vonalát.*
- Éreztem, de nem tudtam, hogy hunyorgás. Gyakran csinálod, amikor csak úgy...vagy?-*A helyes kifejezés talán a merengés lenne, de mint sokszor, a szó elillan előle és nem fecsérel a keresésére időt. Ha a másik érteni akarja, bármikor megmerítkezhet a gondolataiban, bármilyen leírásnál pontosabb képet kapva. Ahogy visszagondol az érzésre, finoman hintázni kezd, apró kis mosoly kucorodik a szája szélére és a fiú felé billenti fejét, nyakát mutatva, mintha hallgatózna.*
- Szeretem.-*Ezt mindenképp közölni akarta, ha nem is fejti ki; aztán jön a következő kérdés és továbblép.*
- Részben, mert gyorsan akartam. Fűszereztem,-*magyaráz, miközben ölébe veszi a csuprot, amiben az ő része van, kitapintva a kiskanalat. Kukoricaleves, tejszínesen-csípősen, friss gyömbérrel, chilivel, curryvel - az illata is melengeti, s csendesen eszeget. Nagyjából annyi időbe telik neki megenni, amíg Sebastian - jobb napjain - eltüntet egy kétfogásos ebédet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

- Pihenj. Van időd,-*nemcsak az éjjelről beszél, amikor alig-alig szokott aludni, hanem az előttük álló napokról, hetekről, hónapokról is. Megcirógatja lélegzetével, ahogy vállára hajtja a fejét egy kicsit, beérve a közelséggel, a közös hallgatással és vacsorájukkal.
Az embernek csak a pillanatokról kell gondoskodnia, hogy az évek gondot viseljenek magukra.
- Nem baj. Senki sem ismeri teljesen magát. Nem is kell,-*a hangja, akár egy vállvonás. Az, hogy ezekkel a sosem látott, meg nem érthető, kibogozhatatlan részletekkel együtt is elfogadják, szeressék, sokkal fontosabb számára. Nem szükséges, hogy ismerje minden sebhely, heg és forradás történetét ahhoz, hogy érezze őket és ne felejtsen el a rossz napokon óvatosan érni hozzájuk; nem kell nevét tudnia a virágoknak, hogy illatukban, színeikben gyönyörködhessen.
De elkalandozott, a kukoricalevesen nyammogva, s Sebastian hangja rántja vissza.*
- Összeillett az illatuk,-*közli, mintha ez mindent érthetőbbé tenne; a felkínált szelethez viszont nem nyúl, inkább félreteszi, üres bögréjével együtt. Az ölébe húzza a táskát, hogy túrni kezdjen benne, szép fokozatosan szedegetve elő a hozottakat: a telefonját és a fülhallgatóját, két nagyobb bájitalos fiolának tetsző üveget, egy zacskó teát, egy szép, kemény fedelű füzetet és egy kis, lapos dobozkát.*
- Születésnapodra. Meg amúgy is,-*tolja elé a kupacot, különösebb magyarázat nélkül, mielőtt a fülest Sebby fejére biggyeszti és keresgélni kezd. Kisvártatva meg is találja a valamit, a szőke pedig furcsán ismerős miákolást és dorombolást hallhat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Sütkérezik, megmártózva a másik dallamában, tenyerébe merve gondolataiból és hagyva, hogy ujjai között tovaperegjenek. Sebastian érzései egyre tisztulnak, gyarapodnak, apró gesztusaiból is egyre gyakrabban kapott Ru. A tincsei közti szuszogásra felnyúl, finoman érintve a megkopott, ám lassan újból színt nyerő arcot. Aztán folytatják a vacsorát, csendes egyetértésben eszegetve és jó így.

Némán figyeli a másikat, miközben az Sherlockot hallgatja, szó nélkül adva keze ügyébe a papírzsebkendős dobozt, ami állandóan az ágya mellett áll mostanában. Orrát futólag a fiúéhoz dörgöli, kórust dorombolva a macskával.*
- Persze.-*Pár mozdulattal meg is teszi, elvégre Sebastian mobilját is ő segített beállítani. A dorombolás mellé azonban zenét is másol, amiket a másik majd megtalál, ha álmatlan éjjeleken szüksége lesz rá. Épp ezért sem jelenti be külön, csak dolga végeztével félreteszi mindkét ketyerét, hogy ne legyenek útban.*
- Kidíszítheted, ha akarod. Én csak a papírt figyeltem, és a kötést.-*Azt se tudja voltaképp, milyen színű is a füzet; a lényeg, hogy nem állatbőr fedi, lapjai finomak, de nem túl vékonyak és időtálló munka. A doktor ajánlotta a naplózást vagy az írást, neki pedig megtetszett az ötlet, Sebastianhoz illőnek érezte - mintha az a része, ami nehezen talált szavakra, könnyebben idomulna a lapokhoz, amiket annyira szeret. Egy saját könyv, amibe bármit és mindent leírhat. Minden ajándékát így választotta most, nem azt találgatva, mire vágyik a másik, hanem mire van szüksége, mi segíthet neki.*
- Olaj, masszírozáshoz. Egy hűt, egy melegít,-*kezével érinti meg a kérdéses üvegcséket, amiből egy narancsvirág és fűszerek, míg a másik menta, citromfű és gyógynövények illatát árasztja. Egyben felajánlás is.*

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

- Hm?-*értetlenül billenti oldalra a fejét, mintha nem hallotta volna elég jól az imént, pedig a gondot sokkal inkább az okozza, hogy nem tudja elképzelni a dolgot. Sebby már nem festett, amikor egy szobába kerültek és akár a rajzokat, a képeket sem tudta lefordítani a saját, belső nyelvére. A vonalak szinte semmit sem mondtak neki, mert az echon át "látott" világ darabjait nem ismerte fel bennük.
- Rád fér,-*értett egyet, nem is fejtegetve tovább a kérdést, kissé eleresztve a füle mellett a felajánlást - volt ugyan valaha szó arról, hogy majd tanítgatja a fogásokra a szőkét, de sosem jutottak odáig, a tapasztalatlan kezekhez viszont nem érezte magában most a türelmet. Szerencse, hogy szeretett masszírozni, még ha apró kezei miatt nem is tudott nagy erőt kifejteni.
- Nyugtató tea. Hogy ha nem tudsz aludni, ne kelljen gyógyszer. Vagy ha stresszes napod van,-*ez félig-meddig Riley ötlete, pontosabban tanácsa volt, mert Ru nem akart az ő jóváhagyása nélkül adni ilyesmit; az orvos azonban maga is jónak tartotta, mert ezzel is csökkenthették a függőség kialakulásának valószínűségét.
A másik sokáig elbabrált a dobozzal, míg a fiú csendesen hintázott és várta a reakcióját. A kérdésre előredőlt, megdermedve.*
- Kabala. Emlékeztet, mi a fontos,-*ujjai botladozva kitapintották a doboz szélét, onnan a láncot és a hozzá tartozó, foghíjasan elhelyezett díszeket - szerencsekarkötő volt, abból a fajtából, amihez viselője maga válogathatja össze a függőket. Az egyik ezüst dísz ragdollt mintázott, kicsi, kék kövekkel a szeme helyén, a másik mancslenyomatot, a harmadik pedig egy könyvet. Aztán az ujjak tovasiklottak, Sebby kézfejétől indulva lefelé, a csuklója irányába, hogy megcirógassák a halványan kitapintható, hosszanti vonalakat.*
- Azt akarom, hogy ha a hegekre nézel, ezt lásd helyettük.-*Nyers? Persze, hogy az. Egyik ajándéka sem olyasmi, amire a másik vágyott volna, de ez az, ami a legélesebben mutatja gondolkodásának furcsaságát. Kész tényként kezeli a történteket és azt is, hogy ismétlődhetnek, de nem követi el még egyszer ugyanazokat a hibákat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Hümmög, ezzel jelezve, hogy megértette, bár elképzelni továbbra sem tudja igazán, de nem is töri magát. Pusztán elfogadja, hogy a világ egy része rejtve marad előle, ahogy mindig is elillant. Amíg Sebastian nem akarja levágni és a szó szoros értelmében ecsetként használni az ujjait, nincs oka tiltakozni, így hát elengedi az egészet.
- Ő ajánlotta,-*oszlatja el a kételyeket, a szőke gondolatai nyomán félretéve a zacskót - nem mintha bánná, ha esetleg csak összebújva aludni vágyna, de határozottan szívesebben töltené a kapott időt mással most, hogy Sebastian elég erős hozzá.
Nem helyesel, de nem is tiltakozik, mert a szavak olyan bizonytalanok és illékonyak. Ezt is akarja, ám ennél többet is; mert míg kívülről nézve hasonlónak tűnhetnek a bőrüket szabdaló nyomok, senki sem érzi nála jobban, mennyire másak is. Az ő szemében nem harci sérülések a vonalak - annak látta őket, ami valójában voltak. Sebastian ölébe mászik, könnyű csókot lopva, majd ajkaihoz emeli a másik csuklóját, hogy ugyanolyan gyöngéden cirógasson végig rajta. Végül a szőke tenyerébe simul arcával, egészen közel hajolva és kinyitja a szemét.*
- Hogy sose legyél egyedül. Hogy elkísérjenek a pillanatok, amikre emlékezni akarsz. Akikre emlékezni akarsz,-*suttogásig halkul a hangja, ahogy egészen körülfonja a fiú nyakát karjaival. Nem adhatott neki patrónust, ami távol tartja tőle a fájdalmat és a sötétséget, de talán segíthet szikránként összegyűjteni az erőt, ami a megidézéséhez kell. A kérdésre tekintete megrezzen, s szemhéjai mögé rejtőzik, mint aki ott keresi a választ.*
- Nem tudom. Dallam vagyok, sosem kép, ha magamra gondolok.-*Mindig, mindenki hang és zene, ami néha testet és formát ölt ugyan fejében, de ritka az ilyen.*
- Válassz te,-*javasolja aztán, kicsit talán kíváncsian is, mert néha oly' furcsának és követhetetlennek tűnik az emberek gondolkodása.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Nyaranta sötétedésig nyomát se látni, túl sok a fény ahhoz, hogy kíséret nélkül mutatkozzék - nem mintha bánná, ilyentájt már enyhül a hőség és a macskakövek se ontják magukból a forróságot. Ha aktuális megjelenésére jelzőt keresne valaki, alighanem az áttetsző jutna először eszébe: nemcsak alakja, ruhái is vékonyak, ráadásul sokat sejtetőek. Halk csörrenések kísérik lépteit, mert az apró, mágikus csengők hangját használni echohoz kényelmesebb sétánál, mint csettegni. Nincs nála jóformán semmi, csak egy tenyérnyi táska ingóságaival. Elvégre Lizihez szándékozott benézni, nem készült nagy kirándulásra.