Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Álom ez, vagy valóság?
Minden kisgyermek rettenthetetlen, egy aprócska, de annál nagyobb hős vitéz, nem ijed meg semmitől. Egy ideig én is ilyen voltam, egy igen rövid ideig. Talán négy éves lehettem akkoriban. Alig vártam, hogy a nap ásítva bukjon le a horizont mögé és átadja a helyét a pöffeszkedő ezüst korongnak és a gyémántként tündöklő csillagoknak. Én vígan kacagtam azokban az órákban, átölelt az éjszaka sötétje a birtokon, a fák halk suttogása, ahogy egymással osztották meg titkaikat. Az volt a kedvenc napszakom, mikor nem csak egy gazdag család tisztelettudó sarja voltam, hanem csak én voltam. Csak én voltam és a szüleim hagyták, addig sem volt rám gondjuk. Önfeledtem futkároztam, virágot szedtem, bukfencet vetettem. Az éjszaka volt az én valóságom.
Egy este, emlékszem, sötétebb volt, mint máskor, mintha a csillagok is féltek volna akkor. A Hold is sápadtan, reszketegen feküdt a fejem felett, körbenézve a sötétségben, még az árnyékok is hosszabbak, rémisztőbbek voltak. A kacagásom elhalt egy nappal korábban, akkor csak a néma csend ordított törékeny, aprócska testemből, a birtok hangjai viszont felerősödve ringatóztak a fűvön, a fák törzsein, ott fütyültek a kerítés távoli hálóján. Lassan sétáltam, mint idegen, egy idegen országban. Aztán ott volt Az. Ott ült, pont felettem, lesben állva figyelt. A tollak zizegését hallottam először, majd a karnok fülsértő csikorgását a fájdalmasan sápítozó faágon. Tudom, kemény harcot vívtam a kíváncsiságommal, majd minden gyermeki ártatlansággal a mély, kék óceánnak ható szemekkel pillantottam fel és akkor és ott először vesztem el azokban a hatalmas, villogó koromfekete szemekben. Már nem emlékszem pontosan, hogy kiáltottam-e, vagy csupán a lelkem remegtette meg egész testem a velőtrázó sikolyával, de mintha egyidőben hallottam volna visszhangzó károgását, mintha a világ összes szitokszavát zúdította volna arra a csöpp gyermekre, aki akkor voltam. Kitárta hatalmas, kékes fénnyel világító éjfekete szárnyait, amivel akár körbe is vonhatott volna, elragadhatott volna a távoli messzeségbe.
Azóta sem tudom... álom volt ez, vagy valóság?
Tudom, most is hatalmas, egész mivoltában tündökölt fejem felett a Hold, aminek pompáját a millionyi csillag emelte ki. Ugyanazon álom üldözött akkor a játszótérre, mi mindig és mindig visszatér. Pedig esküszöm azt hittem már, hogy jól vagyok. Már nem kacagtam az éjszaka közepén, már nem üdvözöltem közeli, jó barátként a csendes estét, mégis ott ültem és a hinta alattam panaszosan nyikorgott a néma csöndbe. Nem bírtam a négy fal közelségét, a mozdulatlan levegőt, a saját visszhangzó zihálásom, így újra menekültem. Menekültem az elvárások elől, mit saját magam és a talán a társadalom szabott ki rám. Olykor úgy érzem, hogy megfulladok a nyomás alatt. Rettegek, hogy csalódást okozok, hogy nem tudom megmászni a következő lépcsőfokot, mert egyszerűen nem érem el. Ott ültem a hintában, egyedül a sötétben, a fájdalmasan meg-megnyikkanó hintán, combjaimat béklyóba vonta a rajta fekvő könyv, aminek lapjairól ordított, hogy nem fog sikerülni. Sosem leszel az, akivé válni szeretnél...
Én esküszöm próbáltam nem hallgatni az elmémet kaparászó alattomos szavakra, de az ölemben fekvő nyitott könyv lapjairól, mintha a bőröm alá itta volna magát éjfekete tintával. Közben azt is tudtam, hogy nem azabadulhatok az érzéstől, hisz magammal hoztam az izzó fekete szemeket és a hatalmas, világot is körbeérő szárnyakat. A lap, amin saját kezem munkája elevenítette meg a fekete madáralakban pompázó szörnyet ott pihent a kezemben, meg-megmutatva magát a sötétségnek, a fülem mögé tett pálcámon vibráló apró gömböcske által.
Én ott ültem, alattan fáradtan nyikorgott a hinta, gondolataim fogságában vergődtem és minduntalan azon járt az agyam egy apró szeglete, hogy a papírlapon testet öltő lény akkor valóság, vagy álom volt csupán?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Emlékszem, úgy nevettem azon a napon, hogy a könnyeim is kicsordultak. Arra viszont már nem, hogy tudtam-e korábban, hogy boldogságában, felszabadultságában is képes az ember könnyeket hullajtani. Úgy éreztem magam, mintha egy színpadon álltam volna és minden tekintet csakis engem figyelne. És tapsolnak. Mindenki tapsol és mosolyog. Nem értettem miért andalgunk a Szajna partján, majd miért dőlünk el a fűben a Eiffel-torony előtt. De nem is érdekelt. Csak nevettem és a könnyeimet törölgettem.
Különlegesnek éreztem magam.
Ott és akkor olyan egyszerű volt minden. Egyszerű volt nevetni, egyszerű volt hétköznapi történeteket mesélni a hétköznapi történetek után. És egyszerű volt nem szólni az iskoláról, a csárdáról, a levelekről...
Egyszerű volt és különleges.
Olyan furcsa volt túlcsordulni az aznapi élményektől, nehéz volt lépést tartani Nikoval, de mégis, olyan jó érzés volt megosztani vele mindezt. Egy pillanatra csupán, de eszembe jutott a Szanatórium, az egyhangúság és színtelenség, ami ott körbevett. Ahhoz képest Velencében is ordítottak a színek, felemeltek az illatok és a mellettünk elhaladók érthetetlen mondatfoszlányai.
- Tessék? Velem? De Niko, én még nem ittam... - Éreztem, ahogy elvörösödök zavaromban. Sokáig kellett gyógyszereket szednem még, miután kiengedtek, utána meg... igazából meg sem fordult a fejemben ilyesmi. De akkor és ott nem volt olyan, amit ne tettem volna meg szívesen. Olyan energiával telt voltam, mit már rég nem éreztem.
- Jó, menjünk. - Mosolyom még szélesebb lett és furcsa izgalom lett rajtam úrrá.
Mielőtt beléptünk volna a beszélgetésektől terhes helyiségbe, még vetettem egy pillantást az éjszakai városra. Ámulatba ejtettek a fények, a tükörképek. Emlékszem, egy kósza pillanatra megfordult a fejemben, hogy inkább a látványt és az érzéseket kéne megfesteni.
De mégis hívott az ismeretlen izgalom.
Végül tekintetemet előre szegezve léptem be a következő állomásunk helyszínére.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Lépteim visszhangot vertek a hosszú fehér, makulátlan folyosón. A ház minden egyes szeglete a makulátlanságot ordította magából, mióta csak az eszemet tudom. Sehol egy apró porszem, egy csálén pöffeszkedő képkeret, sehol egy repedés a falon, egy oda nem illő folt a padlón. Hogyha pohár tört az éjjel, reggelre minden apró kis szilánk köddé vált. Ha apa túl nagyot ütött és véres lett a huzat a kanapén, pár röpke óra múltán újfent úgy tündöklött, mintha csak most húzták volna fel. És én ebben a házban, ebben a makulátlan tisztaságban mindig végtelenül mocskosnak éreztem magam. Míg apánk meg nem halt...
Azután sokáig a közelébe sem jöttem, ahogy a testvéreim sem fordultak már meg ott annyira gyakran. Majd ahogy teljesen lenyestem a röpképtelen szárnyaim és kezdtem lassan újakat növeszteni, visszatértem. A ház még mindig szemet bántóan tiszta volt és steril. De egyúttal néma is. Nem zengett apám haragos kiáltozásaitól, nem visszhangzott többé az ököl és pofon disszonáns zaja. Néma volt és ebben a némaságban éledtem akkor újjá. De akkor már nem voltam egyedül. Szavakat kaptam, amik megtartottak, ha megbicsaklottam. Lassan színek keveredtek az ordító fehérséggel, amik zsibongássá csitították azt. Lekerültek a falakról a tökéletesnek álcázott családi portrék és igazi képek kerültek a helyükre, igazi családról. Igazi mosolyokkal.
Majd ismét visszamentem. Akkor már nagyobb szárnyaim voltak, mint valaha és képesek is voltak a magasba emelni. Immár senki sem tolta vissza a nappaliban a dohányzóasztalt, ha odébb lett taszajtva két centit. Színek és szagok vegyültek a már kevésbé makulátlan térben. Visszamentem, hogy a szavakhoz arcot társíthassanak a sokat megélt fehér falak.
Régóta nem szólaltam meg, csak némán figyeltem Kolos arcának minden apró rezdülését, ahogy ott ült a kanapé tiszta huzatán és egy régi emlék foszlányait figyelte a nappali közepén. Ezt az idézést még Noah tanította nekem. A falak, a függönyök... minden emlékeket őriz és én mindent meg akartam mutatni Neki. Neki, akinek olyan sok mindent köszönhettem.
- Emma, halkabban, a végén még felébreszted! - halk suttogás távoli tüneménye hasított a levegőbe. A kicsi Niko volt az, lehetett akkor olyan tíz éves. Emlékszem, az éjszaka közepén osontunk le, egy-egy lepedővel felszerelkezve és egy hevenyészett bunkert építettünk, ott meséltünk egymásnak gyermeki rémtörténeteket.
Az áttetszően előttünk pergő képre mosoly szökött az arcomra. Akkor még minden jó volt. Édesanyánk még az életünk része volt és csak nem sokkal korábban kezdett apánk az italba temetkezni. Még őszinte mosoly volt a gyermeki arcokon, akár az enyémen, akár Nikoén.
- Nézd csak - suttogtam Kolosnak és a nappali sarkához mutattam, ahol a kicsi Noah állt karba tett kézzel és morcos arccal, amiért a testvérei kihagyták a mókából.
Akkor még minden szép volt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

Emlékszem, a sarokban ültem, egy félreeső asztalnál. Tudom, hisz akárhányszor betévedtem, mindig ott foglaltam helyet. Már-már fel tudtam idézni magamban az asztal erezetének kusza, egymásba fonódó, majd szétváló vonalait, a sebhelyként éktelenkedő karcolásokat a tetején. A rikító sárga szék halk nyögéseit, mikor mocorogni kezdtem ültömben. Egyszer olyan erővel hasított panasza a levegőbe, hogy zavaromban inkább a kissé csálén sorakozó szalvétákat kezdtem számolni magam előtt, nehogy véletlenül tudomást vegyek a felém forduló tekintetekről. Tizenkettő volt ott.
Mégis szerettem azt a helyet. Ott nem figyeltek engem, de én figyelhettem a betévedő embereket, a szájuk szegletében feltűnő kis mosolygödröcskéket, az apró, de jelentős gesztusokat. Szerettem színeket rendelni hozzájuk, kitalálni az érzések és érzelmek gordiuszi csomóként tekeredő fonalát, hogy később ecsetet ragadva örökítsem meg a kigobozott megfejtést.
Akkor is ezt tettem, s közben próbáltam szemmel tartani a csicsergő kukoricaszememet is. Figyeltem, a pennám végét az ajkaim között tartva, jobbommal a vázlatfüzetem oldalát morzsolgatva. Figyeltem, majd gyors mozdulatokkal elevenítettem meg a lapon az elkapott apróságokat és óvatosan hessegettem odébb a szemecskét, mikor a pennám útjába került. Ha rám tévedt egy szempár pillantása, pirulva bámultam az asztal túlsó csücskén árválkodó poharat. A teám addigra már félig kihűlt, oldalán kiütköztek a pára cseppjei és úgy gördültek alá, mintha csak könnyezett volna. Kényszeredetten kortyoltam bele, ujjaimmal eldörzsölve az oldalára tapadt nedvességet.
Egy meghitt kis szertartás volt ez számomra, egy kellemes körforgás, amibe könnyű belesüppedni. Talán ezért sem vettem észre, hogy a motyorgó, tébláboló szemecske továbbállt és azt sem, hogy a pohár nyirkos alja újabb foltot ejtett az asztal lakkján. Sóhajtva hajoltam le, tekintetem végigpásztázta a padlót. A laza kontyom szétcsúszott, ahogy én leszálltam a székről és guggolva a másik asztalhoz araszoltam, ahol épp láttam még elbújni a kis szemtelent. Nem mertem felnézni, biztos voltam benne, hogy a szeplőim mögött lángvörössé vált az orcám. Végül mégis erőt vettem magamon.
- Ne-ne haragudj... - hangom alig volt hallható. Épp csak az arcom egy része bukkant elő az asztal mögül. Nem láthatott mást, mint a kissé zabolátlan tincseim, a nagyra tárt kékjeimet és az arcom bal oldalán maradt pirosas-lilás festékfoltot, amiről akkor még nem tudtam, hogy ott tündököl. - A... kukoricám leugrott és... ott van a lábad között. Visz-visszakaphatom? - Zavaromban az ajkamba haraptam és mutattam a kis rakoncátlanra, amit a férfi amúgy sem láthatott. Tekintetem elszakítottam az arcáról, inkább a szalvétatartót bámultam meredten. Tizenkettő volt benne.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő