Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nekem kellemes volt a víz, habár az elején tényleg kicsit hideg volt a még száraz bőrömnek, de amint már teljes testtel (a fejem kivételével) a medencében voltam, hozzászoktam. Nem volt tömeg, ha sokan tartózkodtak volna a medencében, akkor nem is javasoltam volna Gwennek, hogy jöjjünk ebbe. Mihelyst a lány is megmártózott és elfelejtette a kis játszadozó gyerekeket, a medence széléhez mentünk, hogy ott leülhessünk. Én úszva tettem meg a távot, mert számomra nehezebb volt a mellkasig erő vízben sétálni, vízszintes helyzetben azonban alig telt néhány karcsapásba.
Az első témát a lány teremtette meg. Először magam sem tudtam, hogy miként válaszoljak a kérdésére, az igazságot haboztam elárulni neki, mert éppen most sikerült neki is kikapcsolódnia és nem akartam zaklatni a családi ügyeimmel. Ha simán elintéztem volna annyival, hogy "jól", akkor azzal hazudtam volna neki, ezt pedig nem szerettem volna. Neki nem. Maradt az elhallgatás lehetősége, viszont udvariatlanság lett volna, ha nem, vagy teljesen másról kezdenék el beszélni, arról nem is beszélve, hogy mennyire átlátszó lett volna ez a magatartás. Tehát döntöttem az első válasz mellett és elmeséltem neki azt, amit előtte még kevés embernek. A régi haverjaimnak nem kellett erről beszélnem, egyszerűen csak tudták, hogy mi folyik nálunk, az újakkal az iskolában pedig nem osztottam meg e tényt. Amúgy sem nagy dolog, bizonyára még sok családban vannak konfliktusok, amik durvábbak a megszokottnál, vagyis nem csak azon veszekszik az apa a fiával, hogy miért nem tanul jól. Hozzáteszem, ez nálunk pont nem a fő probléma, a fater az első vizsgáim után kicsit visszafogta magát, hisz kitűnő lettem, de sajnos maximalizmusa miatt sosem kaptam biztató dicséretet.
- Főként apámmal. - Válaszoltam a lány újabb kérdésére szinte rögtön. Fura, de nem zavart, hogy a személyes dolgaimról beszéltem neki, el kellett ismernem, hogy jól esett végre megosztanom valakivel, ez a valaki pedig Gwenen kívül nem hiszem, hogy lett volna más.
- Kiskorom óta nehezen jövünk ki. Néha tényleg úgy gondolom, hogy jobb lenne, ha inkább csak anyánkkal élnénk, de a húgomnak látszólag szüksége van rá, ezért hagyom a dolgot és inkább én megyek el otthonról. - Veronika pont abban a korban van, amikor fontos, hogy mindkét szülője meglegyen. Ha azt látná, hogy a családunk nem stabil és netán elveszne az otthoni nyugalom, akkor az kihatna az majdani életére. Nehezen tanulna, folyton stresszelne és abban a tudatban nőne fel, hogy a válás egy megoldás az konfliktusokra, a család pedig nem minden esetben összetartó és megbízható. Jelenlétében nem is szoktunk sokat veszekedni, ilyenkor általában beállt a kínos csend, hacsak eleve nem ignoráltuk egymást az apámmal. Kicsit elgondolkoztam ezen, de nem akartam magam felidegesíteni, ezért Gwen felé fordultam és hagytam, hogy a lány elfelejtesse velem a problémákat.
- Jól esett ezt veled megosztanom és ne gondold, hogy nincs közöd hozzá. - Reagáltam a közben általa megfogalmazott kételyekre, igaz kis fáziskéséssel. Hozzá közelebbik kezemmel arca felé nyúltam és óvatosan füle mögé tűrtem az eltévedt, szeme alatt arcához tapadt vizes hajtincsét. - Hisz barátok vagyunk, nem? - Magyaráztam meg utána, hogy miért gondoltam úgy, hogy köze van a dolgaimhoz.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nem vagyok panaszkodós típus, bár induljunk ki abból, hogy beszédes sem, ebből kifolyólag magamról is keveset mesélek másoknak, a problémáimról pedig aztán végképp semmit. De most megtettem, Gwennek elmondtam, hogy mennyire nem szeretek otthon tartózkodni a családommal, különösen az apámmal. Az említett személyt a bátyám sem szereti, bár látszólag kevesebbet veszekszik vele, mint én. A húgom pedig egy kis bárány, az egészből szerintem fel sem fog semmit. Nekem pedig pont ez a célom, külön próbálom visszafogni magam, hogy nehogy olyat mondjak a faterra a lány előtt, ami durva lenne. Gwen meglepődött, hogy van húgom, ebből is jól látszik, hogy mennyire bezárkózok a saját világomba és nem vagyok nyitott személyiség, hogy ilyen apróságokat megosszak másokkal. Bólintással megerősítettem, hogy bizony van testvérem. Veronika most tizenhárom éves, az kora kamaszkorba lépett, tehát bármi kényes gesztust teszünk felé, az meglátszik rajta. Csak reménykedek, hogy nem fog elkezdeni kiakasztó ruhákat hordani, habár a drága szüleim amúgy sem hagynák neki, mivel már azért is beszólnak nekem, hogy sok a fekete ruhám, vagy hogy nem eléggé kulturált a hajam, vagy ha kapucnival a fejemen járok az utcán.
- Tündér vagy! - Oké, ez valóban érdekesen hangozhatott az én számból, de Gwen annyira aranyos volt, ahogy megpróbált felvidítani. Egyébként nem voltam szomorú, sem pedig ideges, ezért hogy megnyugtassam a szőkét, egy erőltetett, de mégis szolid mosolyt kerítettem az arcomra. Ám jól mondta, tényleg itt van nekem, ebben a pillanatban is itt van, hiszen pont ő volt az, aki miatt el tudtam jönni otthonról egy nyomós indokkal. Felajánlotta, hogy akár átmehetek hozzájuk a szünetre. Ez számomra lehetetlen volt, több napot biztosan nem maradnék nálunk, legfeljebb, ha elmenekülnék otthonról és nem mondanám meg senkinek, hogy hová megyek, de idővel úgyis kiderülne és nekem semmi kedvem nem volt úgy összekapni a családdal, hogy az már szívfacsaró legyen. Miután egyszer elszaladt velünk a ló, apám kijelentette, hogy nem érdeklem őt, magasról tesz a dolgaimra, felőle akár el is mehetek, de akkor az utcára hajítja az összes cuccomat. Nagyon úgy tűnt, hogy komolyan gondolja, viszont költözésnek még nincs meg az ideje. Lassan tizenhét leszek, aztán már csak egy év és törvényesen felnőtté válok, akkor pedig gondmentesen saját (vagy megosztott) lakásba költözhetek.
- Kösz, de még bírom. Viszont ha szükségem lesz rá, küldök egy baglyot. - Válaszoltam, ám tudtam, hogy nagyon is akartam az egész szünetet vele tölteni, csak nem úgy, hogy menekülök és hogy mások segítségére szorulok.
- Te is megoszthatsz velem bármit, ugye tudod? - Gwen mondjuk nem tartozott a lakatszájúak közé, de feltételeztem az ő életében is történtek mozzanatok, amiket inkább megtart magának, minthogy kivetítse a világnak. Szomorú témáról beszéltünk, én mégis inkább boldog voltam. Gwen valahogy megoldotta, hogy ne csak a családtagjaimon járjon az eszem. Hogy végképp kiverjem őket a fejemből, a lányhoz fordultam és megigazítottam egy hajtincsét, de csak játékból. Örültem, hogy van nekem a szöszi, akivel időnként megoszthatok olyasmiket, amiket mással nem. Ilyenek a jó barátok, az igazán szoros kötelékek. Mikor ennek hangot is adtam egy költői kérdés formájában - amire egyébként én nem tulajdonítottam nagy jelentőséget -, Gwen viselkedése megváltozott. Elkapta a tekintetét rólam és úgy erősítette meg a barátságunkat. Arcát kezdtem figyelni, mert attól tartottam, hogy megbántottam, vagy valami.
- Rosszat mondtam? - Lehet, hogy az egyik barátjával hasonló történt, akivel aztán rossz lett a viszonya, vagy valami oknál fogva nem találkoztak többet. Azt tudtam a lányról, hogy sok barátját vesztette el az elmúlt időben, féltem, hogy most pont ezzel felelevenítettem egy emlékét. Persze lehet, hogy teljesen másról volt szó.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Valóban rossz, ha valaki úgy jár a fővárosban, hogy fogalma sincs a helyi közlekedésről, az úthálózatról és egyéb, turistáknak fontos információkról. Egyébként hamar meg lehet szokni, bele lehet tanulni, habár én könnyen beszélek, mikor Budapesten születtem és nőttem fel. A legtöbbeknek sikerül, kivétel a reménytelen eseteknek, mint például az a nő a kelenföldi metróvégállomáson, amikor is lefelé a mozgólépcsőn megkérdezte a barátnőjétől, hogy melyik metróval menjenek. Akkor azért vertem a fejemet a falva, még ha nem is szó szerint. Egy másik ilyen, ennél talán még durvább szituáció az volt, amikor egy öreg nő odajött hozzám a déli pályaudvari metróra várva, hogy legyek szíves megmondani neki, melyik metró megy a délibe. Na ezt most hogyan kellett volna lereagálnom? Próbáltam nem nevetni és szolidan megfogalmazni, hogy semelyik. Gwen náluk sokkal értelmesebb lány volt, biztos voltam benne, hogy hamar megtanulja a budapesti fortélyokat.
Kevés ember volt, akinek nyugodtan mertem mesélni magamról, vagy az érzéseimről. Zárkózott vagyok, de Gwennek mégis belátást engedtem a családi hátterembe, az otthoni problémáimba. Mondtam a lánynak, hogy ő is bármit megoszthatott velem, hisz kíváncsi voltam a mindennapjaira és nem fecsegtem volna tovább a hallottakat. Szerencsére a magas fokú elzárkózottságom az évek során enyhült, észrevettem, hogy kicsit megváltoztam és már jobban viszonyulok az emberekhez és az idegenekhez. Ezt nem is lehetett volna hatásosabb helyen megtanulnom, mint egy bentlakásos suliban. Gwennek azonban egyelőre nem volt szüksége arra, hogy megossza velem a problémáit és érzéseit, szóval arra még várnom kellett.
Határozottan látszódott rajta, hogy valami megbántotta, jobban mondva a szavaim benne feleleveníthettek egy történetet, egy emléket, vagy ki tudja mit. Mikor erre rákérdeztem, inkább nem akart róla beszélni, amivel esély lett volna a jelenlévő hangulat elrontására. Még mielőtt reagálni tudtam volna a válaszára, Gwen átölelt. Erre tényleg nem számítottam, ám nagyon pozitívan ért. Másokkal ellentétben neki engedtem, az ő közelsége jó volt és eszembe sem jutott, hogy én egyébként utáltam, ha hozzámértek, vagy ha túlságosan közel léptek hozzám. Kezeimet a lapockájára tettem keresztbe, így még szorosabban a karjaimban lehetett és talán jobban érvényesült az ölelés nyugtató hatása.
- Annyira nem is rossz, meg tudnám szokni. – Mondtam meglehetősen jókedvűen, majd homlokomat a jobb vállára hajtottam le. Távolról nézve úgy tűnhetett, mintha sírnék, de erről szó sem volt, ezt Gwen is jól tudta. Én csupán kiélveztem a helyzetet, a lány ölelését azt, hogy végre a családi viszályok után nyugodt és boldog közegben lehettem egy olyasvalakivel, aki közel állt hozzám. Egy idő után azonban felemeltem a fejem ismét normális állásba és a szemébe néztem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Még én sem értettem, hogy mi a franc ütött belém. Elsős koromban még alig szóltam az emberekhez és mindenkit – oké, a legtöbb embert – elutasítottam magamtól. Szerettem egyedül lenni, a magam világába merülni. Erre most már kevésbé voltam antiszociális, többször vetettem bele magam közös összejövetelekbe és bulikba, habár a tömeget még mindig ki nem állhattam, ahogy azt is, ha egy általam nem igazán jól ismert valaki hozzám ért. De Gwen nem ilyen volt, ő minden szempontból egy különleges lány számomra és ezt muszáj volt bevallanom magamnak. Sokáig törtem a fejemet az érzéseimen, próbáltam azokat megfejteni, vagy csupán elhessegetni, ám utóbbi reménytelen volt és egyben butaság is. Az ölelés is ezt erősítette meg. Talán Gwen tudta, hogy alapjáraton nem szoktam senkihez sem hozzáérni, ha nem kell és az ölelés tőlem nem megszokott, mégsem húztam el magam. A lány szavai azonban elgondolkoztattak. Tényleg sokat kérek tőle? Talán el kéne engednem és akkor nem kéne ilyeneken törnöm a fejem és ő sem tenne fel az előzőhöz hasonló kérdéseket.
- Semmi sem kötelező. Nyugodtan ellökhetsz magadtól és mondhatod azt, hogy nem. – Kissé ironikus volt a helyzet, tekintve hogy Gwen is nevetett közben és továbbra is egymás vállán és karjaiban pihentünk meglehetősen idilli környezetben, de közben ilyen megjegyzéseket tettünk, én még eléggé komoly hangon is ráadásul, elvégre nem vicceltem. Ha valami sok neki, megmondhatta.
Kényelmes volt a vállán pihenni, valóban kezdtem azt érezni, hogy megnyugszom és boldogság váltja fel az otthoni haragot. Most már minden rendben volt, kikapcsolódhattam. Viszont nem akartam a fejem súlyával terhelni a lányt, egy idő után felegyenesedtem és a szemébe néztem. Hová máshová, mint egyenesen előre, rá?  Fogalmam sem volt, hogy mi jöhetett ezután, mikor kiegyenesedtem olyan állapotban voltam, akár csak ha mély álomból ébredtem volna és ez az álom úgy tűnt, folytatódott. Alig fogtam fel, hogy Gwen ajkai pár centire voltak az enyémtől és ez a fikarcnyi távolság is csökkenni látszott. Minden annyira természetesen történt, mintha ezt csináltuk volna már legalább fél éve. De nem, ez a mi első csókunk volt. Egy hajszálnyira oldalra döntöttem a fejem, hogy az orraink ne jelentsenek akadályt, majd becsuktam szemeimet és átadtam magam az ösztöneimnek. Szánk összetapadt miközben kezeimet a derekáról felcsúsztattam a tarkójára és hüvelykujjaimat gyengéden két oldalt az állkapcsára helyzetem, mint egy tollpihét. Több volt ez egy szájra puszinál, ajkaimmal követtem Gwenét és kiélveztem a pillanatok adta minden érzéki mámort. Ám semmi sem tarthatott ökörré. A lánnyal egy időben számmal eltávolodtam tőle pár centire, de ujjaim és homlokom tovább tapadt vizes bőréhez. Nem tudtam mit mondani, ebből mindketten megtudtuk a másik érzését, egyedül szemeimet nyitottam ki, hogy ha valamit meg akart tudni, hát onnan kiolvashatott mindent: boldog voltam és kiegyensúlyozott, végre. Kétség kívül egy új fejezet kezdődött el az életemben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Egyik pesti haverom küldött egy baglyot és megkért, vegyek már neki egy olyan gitárpengetőt, ami varázslat által lehetővé teszi, hogy a hangszer a megszokottól különlegesebb és misztikusabb hangokat is ki tudjon adni. Először csak lestem, hogy ez most komoly, minek neki olyan kütyü, mikor a gitár önmagában is királyul szólt. Aztán visszaírtam, hogy már nem azért, de ha én itt Bogolyfalván meg tudom venni, akkor holt biztos, hogy ő is rátalálhat a főváros egyik varázsboltjában. Nem értettem, hogy miért nekem kellett ezt intéznem, de erősködött, hogy bizony ő felkutatta az egész várost és azt mondta neki az egyik eladó, hogy csak a kastély közeli faluban lehet ilyet kapni. Ebben nem hittem, az a gyerek alapból vak, igaz nem szó szerint, de eléggé nem fogta fel mit nézett, másrészt az öreg nénike valószínűleg roppantul jártas az ilyen fiatalos rockos témákban. Inkább nem vitatkoztam tovább, egyszerűbb volt gyorsan túllenni rajta, ha már a pénzt is elküldte hozzá.
Ma kora délután akartam volna elugrani megvenni a tárgyat, ám mihelyst kifordultam a bejáraton, egy határozott száznyolcvan fokos perdülettel hátraarcot vágtam, mondván, hogy ilyen melegben én ki nem teszem a lábamat egy percnél hosszabb ideig. Úgyhogy maradt az esti hűvösebb idő, amikor megpróbáltam ismét. Így már elfogadhatóbb volt a levegő, a kánikula eltűnt és hűvös szeles idő váltotta fel, amiben már hajlandó voltam kimozdulni.
Ismertem a boltot, többször is jártam már ott, elvégre én is zenész lélek voltam és gyakran pengettem a gitáromat, noha talán kevesebbet, mint például elsős koromban és ez csak Gwennek, meg a prefektusi rangomnak volt köszönhető, mivel elvették a szabadidőm nagy részét. Ez persze nem rossz, csak néha kezdett hiányozni a régi mániám. A Boglyas téren vezetett át az utam, ám mikor elhaladtam a játszótér mellett, észrevettem asszem Karinát miközben jéggé fagyasztotta a csúszdát.
- Mi a franc...- Gondoltam magamban, mindazonáltal kimondtam a szavakat, így hallhatóak voltak. Mérges volt valaki és így próbálta levezetni a feszültségét, vagy szimplán unatkozott? Nem álltam meg, haladtam tovább a játékok mellett, de fél szememmel a lányt néztem, mert kíváncsi voltam, hogy mi volt a terve azzal a szegény csúszdával. Halkan lépkedtem, mint mindig és próbáltam úgy tenni, akárcsak ha ott sem lettem volna.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Már kezdtem megszokni azt a tömeget, ami ebben az iskolában volt naponta, különösen a folyosókon. De tényleg, ez már haladás a részemről, hiszen elsős koromban kétóránként jártam a klotyóra, mert ott végre kevesebben voltak és nem azért, mert hasmenésem volt. Ma már simán végigsétálok az iskolán, ebből is látszik, hogy az érettség megjelent és kibontakozni indult nálam. Az eredeti fóbiám igaz nem tűnt el teljesen, rendezvényeken, megtömött vonatokon és hasonló esetekben jelentkezni szokott, ilyenkor eléggé kellemetlenül szoktam érezni magam és inkább elkerülöm az ezekhez hasonló helyeket. Jelen pillanatban a gond az volt, hogy nem tudtam könnyedén kibújni a végzős bál nyomása alól. Sokkal jobb lett volna és nyomós indokkal állhattam volna elő, ha Gwen rendezett volna valami házibulit a szűk baráti körrel, nem véletlenül mondogattam neki, hogy tegye ezt, de úgy tűnt, nem jött össze. Viszont a bálra el kellett menni, szívás lenne, ha prefektusként kihagynám és akkor soha nem mosnám le magamról, hogy antiszociális voltam mindig is, ami egyébként nem hazugság, de szerettem volna ezen már túllépni. Pont emiatt határoztam el, hogy ezúttal más leszek és megpróbálok úgy tenni, mintha felettébb élvezném a partit. Kiöltöztem rendesen és ez is már sejtette, hogy ez a Zalán nem teljesen az, aki volt. Általában csak megadom a minimális tiszteletet az ilyen alkalmakkor, aztán örüljenek, de most a hajamat is belőttem. Öltönyben mentem el a csajomért, ám mielőtt kifordultam volna a Levitából, mélyet sóhajtottam. Féltem, hogy ez most nem fog tetszeni, mert nem akartam, hogy egész idő alatt szenvedjek. Valóban igyekeztem életkedvet lehelni magamba és megváltoztatni a hozzáállásomat és nem csupán egy maszkot húzni a fejemre, hogy megjátsszam a saját személyiségem ellentétét. Egy mosollyal léptem oda a lányhoz, majd határozottan belekaroltam.
- Mehetünk, Miss Blake? – Kérdeztem miközben próbáltam a mosolyomat megőrizni és nem elröhögni az egészet. Igen, most próbáltam úriemberként viselkedni. Bár nem Gwennel kéne ezt kezdeni, hiszen ő az, aki pontosan tudta, milyen is voltam eredetileg: egy nemtörődöm rockos csávó. Nem baj, legalább meglepődik és el lesz ragadtatva, hogy nekem ilyen énem is volt. Ettől a perctől, de már volt. Nagyon szívesen megfogtam volna a kezét, ez a sznobos egymásba karolás irtóra kényelmetlen volt, azonban ki akartam tartani, amíg meg nem érkeztünk a bál helyszínére. Ez nem jött össze, valamint tükörbe sem mertem nézni, attól hogy én ennyire formálisan viselkedtem, elég volt már az is, hogy szépen kihúztam magam. A bál bejárata előtt engedtem le a karomat és fogtam meg szimplán a kezét, feltételeztem, hogy nem fog ellenkezni. Ha valaki nem tudta, hogy jártunk, akkor most az egész iskola megtudhatta.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Legszívesebben visszaküldtem volna a haveromnak a baglyát azzal a válasszal, hogy nyissa ki a szemét jobban, mert nem hittem el, amit írt, miszerint Budapesten egy boltban sem talált mágikus gitárpengetőt. Én már az ötletet is eléggé butaságnak tartottam, szerintem a gitár eredetileg is remekül szólt és ha a hangja megváltozik, akkor az már nem gitár, hanem egy másik hangszer. Ez persze az én véleményem volt, ami őt ismételten hidegen hagyta. Nagyon makacs személy volt, ezért végül azt mondtam, hogy veszek neki Bogolyfalván, amiért ennyire szentül állította, hogy abban a kis faluban lehetett kapni.
Nappal akartam leugrani a faluba, de mihelyst kiléptem és megtapasztaltam az elfogadhatatlan kánikulát, gyorsan lemondtam az ötletről és már fordultam is vissza a kastélyba. Estefelé újra próbálkoztam, reméltem, hogy akkor már nem lesz annyira meleg és még a bolt is nyitva lesz. Utóbbi cseppet sem volt biztos, ám akkor legalább lesz indokom, hogy miért nem tudtam venni, emellett nem lehet majd rám mérges, elvégre megpróbáltam szerezni neki egy olyan vacakot.
A főtérre érve megláttam a játszótéren Karinát, miközben jéggé fagyasztotta a csúszdát. Elsőre azt gondoltam, hogy mérges és így vezette le a feszültségét, aztán mikor elkezdett rajta lelkesen csúszdázni, feltételeztem nem erről volt szó. Vagy meghallotta a három szót, amik kicsúsztak a számon, vagy csak szimplán észrevett, majd odalépkedett hozzám. Miután feltűnt, hogy meglátott, én is megálltam és közeledtem a játszótér felé, a lány felé.
- Hát, én. – Mondtam vállat vonva. Hosszú lett volna megmagyarázni, hogy mit kerestem itt, meg igazából teljesen fölösleges is, még engem sem érdekelt annyira a téma, hát még őt. Így csak semmitmondóan, ártatlanul és némi unatkozást sugalló hangsúllyal reagáltam. Visszakérdeztem volna, de előbb kérdezte meg, hogy nem akarok-e csúszni. Lelkesnek tűnt a lány, én pedig nyugodtnak, ám cseppet sem volt rossz kedvem.
- Ha nem fogok ráfagyni. – Megjelent egy kicsi mosoly a szám szélén. Egy ilyen meleg nap után normális, hogy vonzott a jég meg a hideg. Bár már évek óta nem csúszdáztam, a jég miatt most jó ötletnek tűnt, amihez egyébként sok közöm volt. Mielőtt felvettek ebbe az iskolába több évig jégkorongoztam és tökre szerettem is, noha sosem tartottam magamat sportos embernek. Látszott, hogy inkább a téli sportok passzoltak hozzám. Karinával a csúszdához mentem és hagytam, hogy lecsússzon előbb, hiába tette eddig is ezt már meg legalább négyszer. Miután leért, én következtem. Nem löktem magam meg nagyon, mert a jég eleve jól csúszott, én pedig minél több időt akartam rajta tölteni, hogy felfrissüljek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Nem sikerült összehozni a házibulit, ezért nem maradt más kibúvóm, muszáj volt elmennem a végzős bálra. Ki is hagyhattam volna nemes egyszerűséggel, valószínűleg ezt tettem volna, ha nem lettem volna prefektus. Így azonban felettébb kínos lenne nem megjelenni az ünnepségen. Egyetlen örömforrásom és motiváló személyem Gwen volt, akiért megérte elmenni és ott lenni, reméltem, vele talán nem lesz rossz kedvem és a tömegfóbiámat is elfelejtem addig. Mivel így döntöttem, előnyösebb volt pozitívan állni a dologhoz és kedvet teremteni magamban a táncoláshoz. Ezért vettem fel egyfajta álarcot, hiszen önmagamtól nem voltam képes megváltozni egyik pillanatról a másikra. Viszont úgy tehettem, mintha, és akkor talán átveszem a lelkes hozzáállást. Gwen elé mentem, akin elsőre különös volt a zöld ruha, de csak mert általában nem ebben az színben szokott mutatkozni. A meglepettség mellett nagyon is tetszett a lány és ez segített megtartani az úriemberes viselkedést. Hagytam, hogy belém karoljon, aztán együtt indultunk a tettek helyszínére.
Sejtettem, már-már egyértelmű volt, hogy nem fogom bírni ezt a magatartást a bál végéig, ez nagyon nem én voltam, de valóban élvezni akartam a bulit, ahhoz pedig változtatások voltak szükségesek és elengedhetetlenek. Az is lehet, hogy egy idő után már természetesnek fogom venni ezt az állapotot és jól fogom érezni magam így is. A lány szavaiból azt vontam le, hogy neki a régi Zalán jobban bejött. Hát, nekem is, viszont olykor-olykor nem árt a másik oldalunkat is megmutatni. Egészséges voltam testileg és agyilag egyaránt, szóval érezhette, nem voltam lázas.
- Ha nem csókolsz meg, valószínűleg akkor is vissza fog térni a régi srác, de azért kérem a jussom. – Merthogy a csók az kellett, arról nem mondtam le egykönnyen. Az sem zavart, hogy egyre több ember volt körülöttünk, bár egyikőnk sem szerette az ilyenfajta feltűnést. Ezúttal én voltam a kezdeményező, határozottan közeledtem a lány arcához és csókoltam meg, még mielőtt alkudozni kezdett, vagy bármi mást szólhatott volna. A kapuig bírtam tartani azt a sznobos kéztartást, utána automatikusan váltottunk kézfogásra. Gwenhez hasonlóan én is rákulcsoltam az ujjaimat az övéire, így mentünk be a szépen feldíszített nagyterembe. Ott szerintem mindenkit elfogott a táncos hangulat, a mestertanonc meg is jegyezte, hogy nem sok időm maradt hátra, aztán nekem is végzősként el kell táncolnom a nagy nyitótáncot. Kirázott tőle a hideg, nem szerettem a feltűnést, két év múlva pedig minden szempár rajtam, rajtunk lesz. Nem féltem, hogy baj lenne a tánctudásommal, csak maga a helyzet lesz nyomasztó.
- Ne is mondd. De akkor is te leszel a partnerem, igaz? – Amennyiben igen, sokkal könnyebben túl leszek a saját végzős bálomon és még élvezni is fogom, gondolom. Kerestünk egy szabad asztalt, Gwen talált is, mire gyorsan odahúzott még mielőtt elfoglalták volna előlünk. Leültünk, én pedig a lányt néztem még mindig a kezét fogva.
- Ugye tudod, hogy gyönyörű vagy? – Belesimítottam hajába. Magam sem gondoltam volna, hogy ennyire romantikus is tudtam lenni. Bár ez cseppet sem volt megjátszva és nem ez volt az első eset, amikor ilyen voltam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Nem sok kedvem volt elmenni azért a vacakért a boltba. Biztos már bezárt, ráadásul eléggé lusta is voltam elbattyogni a falu másik feléig, hiába volt kicsit a település. Tény, hogy nem voltam egy sportos fickó, de azért a kviddics mostanság jól megmozgatott, valamint kisebb koromban is mindig volt egy sportág, amit műveltem, igaz hogy csak hobbiból. Tehát ez a fajta lustaság csak időleges nálam és főként a kedvtelenségből fakadt. Felesleges lett volna nagyobb ok, hogy megálljak és ne folytassam utamat a boltig. Karinát láttam meg a játszótéren csúszni egy befagyasztott csúszdán és kicsivel később ő is észrevett. Elkezdtünk beszélgetni, mire azon kaptam magam, hogy indultam vele lecsúszni. Nem gondoltam volna, hogy ilyet fogok tenni, hisz annyira nem volt rám jellemző, de most jó ötletnek tűnt. Elém engedtem a lányt, aki egy mosollyal értékelte a kedvességemet. Bár kicsit sem tartottam magam úriembernek, általában ezt a gesztust meg szoktam tenni. Noha mióta Gwennel együtt vagyunk, mintha sokkal figyelmesebb lennék a csajokkal, vagy csak egyszerűen kezdtem felnőni és érett lenni, tizenhét évesen simán lehet.
A jeges kisasszony aranyosan jelét adta, hogy mennyire élvezte a hideg játékszert, nekem is jól esett hűsölni végre a nagy meleg után, habár nem adtam ki hozzá hangot, az nem az én műfajom, viszont arcomon egyértelműen látszott, hogy jól esett a jég. Egyszer lecsúsztam, ő már kétszer és mikor másodszorra is leért, megjegyezte, hogy egy kör hátrányban voltam. Alig bírtam eltüntetni arcomról a lágy kis mosolyt, ami az akcentusa miatt keletkezett. Annyira aranyos volt, ahogyan beszélt magyarul, habár nem most halottam először. Valószínűleg én is így beszéltem angolul, már ha egyáltalán meg bírtam szólalni az adott nyelven, ugyanis próbáltam kerülni az olyan eseteket. Inkább mutogattam vagy letagadtam, hogy tudtam angolul, csakhogy ne kelljen megszólalnom. Kár, hogy koreaiak még nem intettek le az utcán, nekik könnyebben el tudtam volna magyarázni, hogy mi merre található Budapesten. Vicces volt, amikor kínaiak hitték azt, hogy egy nemzetiségű vagyok velük és elkezdtek hozzám mandarinul irtó gyorsan dumálni, én meg csak forgattam a fejem, hogy mi a szart akarnak. Kicsit benézték és eléggé elcsodálkoztak, mikor nyögtem valamit nekik magyarul, majd elmentem. Csúsztam még egyet, az előzőhöz hasonlóan lelkesen, de mégis szolid magatartással.
- És hogyhogy kijöttél így estefelé? – Kérdeztem, mikor ismét a lány mellé értem. Fura, hiszen úgy tudtam, nem szereti a meleg levegőt, idekint pedig talán még mindig rosszabb körülmények uralkodtak, mint a kastélyban. Ott a nagy vastag falak nem eresztik be annyira a hőt és még nyáron is viszonylag - mondom viszonylag! - elviselhető az idő. Teljesen ártatlanul kérdeztem, semmi olyan gondolatom nem támadt, hogy büntetnem kéne. Nem voltam én gonosz. Najó, de, vagyis többnyire mindenkit megbüntettem, akit eddig rajtakaptam bármilyen rendbontáson és én voltam az a prefektus – többek között -, akit nem lehetett bociszemekkel megtörni. Most azonban még nem volt olyan késő, ráadásul semmi rosszat nem csináltunk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Kellemes érzés volt a jeges felszínnel érintkezni, ugyanis nagyon meleg volt a nap során, én pedig nem rajongtam a hőségért. Valaki biztosan szereti ezt az időt, de ő is valószínűleg a tengerparton képzeli el magát és nem a suliban, vagy annak környékén nyomulva. Én is szerettem volna olyan képességet, mint ami Karinának volt és ha lennének hozzá megfelelő adottságaim, akkor egyfolytában hűsölni tudnék. Egy álom lenne, de mivel én nem az a fajta ember, valamint varázsló voltam, ezért ez mindörökké csupán ábrándozás marad.
A csúszás után - majd amikor letudtam a plusz egy kört is, amire a lány jogosan hívta fel a figyelmemet - egy egyszerű kérdést tettem fel neki, hogy ne legyen annyira csöndben a környék, illetve mert kíváncsi voltam, mi jeges szél hozta erre. Lehettem volna figyelmesebb is, elvégre tudtam, hogy nem könnyű nyelv a magyar más nemzetiségűeknek, az igazság viszont az volt, hogy nemes egyszerűséggel elfelejtkeztem erről. Annyira idegen tőlem az érzés, mikor valaki küszködik egy másik nyelv fortélyaival, nekem ilyenekkel sosem volt gondom, ezt vehetjük jó és rossz értelemben is. Két anyanyelvem van, ebből az egyiket szinte házon kívül sehol sem használtam eddig, a magyart meg ugyebár folyamatosan alkalmaztam. Fogalmam sem volt, hogy mi lenne velem akkor, ha külföldre mennék. Feltehetőleg elmakognék valamit angolul, ám sokkal viccesebben hangzana, mint Karina szájából a hun. Megtudtam és könnyen meg is értettem az okot, amiért kimozdult a kastély falai közül. Elég ésszerű választ kaptam és kicsit együtt éreztem vele. Egy bólintással jeleztem felé, hogy fogtam az adást, majd magamban elgondolkoztam, mekkora poén lenne, hogy mihelyst végre kitette a lábát az iskolából, egy büntetéssel gazdagodna. Nem úgy tűnt, mintha tízig vissza akarnánk érni a hálókörleteinkbe, ám nem állt szándékomban trollkodni. Továbbá prefektusként illett volna példát mutatnom és lassacskán indulásra késztetni mindkettőnket, ahhoz azonban nekem sem volt kedvem. Igaz, a példás viselkedést már akkor leradíroztam magamról, mikor a végzős bálon egy kisebb tömegben csókolóztam Gwennel. De nem kell mindig szentnek lenni, vagyis ami engem illet, néha azért annak is kéne lenni.
- Talán jobban bírom a meleget, de ez nem azt jelenti, hogy jobban is szeretem. – Vontam meg a vállamat. Télen általában sokkal komfortosabban éreztem magam. Kissé félreálltam, mert nem terveztem többet csúszni az elkövetkező percekben, nem azért, mert rossz lett volna, csak a csúszdázás sosem volt a kedvenc játékszerem még kiskoromban sem. Legtöbbször a mászókákon lógtam annak idején.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Lehet túl furán viselkedtem, de nem játszottam meg magamat, ez nem az volt. Inkább csak erőltetetten jól akartam szórakozni egy rendezvényen, egy olyan helyen, ahol rengeteg ember mászkált. Én lennék a legboldogabb, ha nem irtóznék az emberek közelségétől, igaz ez csupán akkor bukott ki belőlem, amikor többen álltak hozzám közel. De például Gwen, vagy más közeli ismerősöm esetében nem zavart, ha beléptek az aurámba, talán mert őket jól ismertem és csak egy emberről volt szó, nem pedig tucatnyiról. A partnerem is - aki egyértelműen a barátnőm lehetett és senki más – észrevette rajtam, hogy nem stimmelt a viselkedésem, ezen meg sem lepődtem. Egy csókkal igazoltam, hogy nem varázsoltak el és én még mindig az a Zalán voltam, akit ő megismert és akibe beleszeretett. Jól esett, hogy a régi énemet hiányolta és jobban preferálta, ebből láttam, hogy nem kell megváltoznom, hanem jó voltam neki úgy, ahogy. Már megérte mindez, noha a tömegbe csak ezután keveredtünk bele. A bálon mi egyből egy kényelmes asztalkát kerestünk, ahol nyugodtan tudtunk beszélgetni, ám Gwen elkezdett heccelni, amitől már most gyorsult a szívverésem, pedig még volt néhány évem a keringőhöz. Kettő az nem sok és hamar elrepülnek az évek, de ha a lány addig is velem marad, akkor nem lehet nagy baj, épségben túl fogom élni a nyitótáncot.
- Már most felkérlek! – Sosem lehet elég hamar lefoglalni a táncpartnereket, főleg a szép lányokat úgy viszik, mint az áruházakban a leárazott fagylaltokat. Ez köztudottan tény, ahogy az is, hogy Gwen gyönyörű lány volt. Ezt megmondtam a szemébe, mire megjegyezte, hogy jól néztem ki öltönyben. Alsó ajkamba haraptam és lepillantottam magam elé az asztalra félmosollyal az arcomon. Igen, azt hiszem látszott rajtam, hogy nem szívleltem az öltönyöket, habár ezt a sötétkék cuccot, ami most rajtam volt, kevésbé kényelmetlennek találtam. Ha már voltak napok, amikor kötelező volt kiöltözni, legalább a randikon kényelmes ruhákat vennék fel, de elhatároztam, hogy majd egyszer elviszem Gwent egy puccos étterembe, ahol majd hasonló öltönyben jelenek meg a kedvéért. Ugye milyen kedves vagyok?
- Szuper... – Mondom halkan még mindig leszegett szemekkel. Persze nem lett rossz érzésem, ugyanolyan lelkes hangulatban voltam, mint eddig, csak próbáltam aranyos lenni, hogy megsajnáljon, és hogy ne vezesse be az előbb említett gondolatát szabályként. Ritka pillanataim egyike, amikor tényleg cuki voltam önszántamból. Tessék értékelni ezt bennem! Jelentem, Zalán fejlődik és változik, csak lassan.
Az este későbbi szakaszában, miután lement a nyitótánc, felkértem Gwent táncolni. Láttam, hogy szemével kereste a többieket, feltételeztem Szofiékat, de talán ezúttal megelégszik csak velem is, elvégre nem tudtunk a rellonosok közelébe kerülni, ők ötödikesként az est fénypontjai voltak. Nem keringőzni akartam, inkább csak kezeimmel megfogtam a dereka két oldalát és hagytam, hogy ő átkulcsolja karjait a nyakamon. Ezzel közelebb lehettünk egymáshoz, de mégsem estünk a másik karjaiba. Romantikus volt és kényelmesebb is, mintha kitartottam volna a karomat oldalra neki úgy, akár csak ha kigipszelték volna. Végül teljes mértékben megérte eljönni a partira és pozitívan állni a dologhoz, nem csalódtam az estében.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Aranyos volt a lány ahogy élvezte a csúszdázást a jeges felületen. Nem tudom, hogy miért, de teljesen másnak képzeltem őt még mielőtt nem beszéltünk volna annyit egymással. Az első dolog, amit megtudtam róla, hogy jégmágus, vagy mi a csuda, ebből talán automatikusan arra következtettem, hogy komoly és egy kicsit hűvöskés a személyisége, ahogyan a legtöbb északinak is. Mindazonáltal hamar ráébredtem, hogy nem olyan a lány, amilyennek feltételeztem és ez a mostani találkozásunkkor igazolódott be leginkább, elvégre a rellonos – mondjuk ki – úgy viselkedett, mint egy kisgyerek. Mégis, semmi probléma nem volt ezzel, sőt még felvidított is a viselkedésével. Mellette újraélhettem gyerekkoromat, ráadásul hűsölhettem is a nagy forróság után. Párszor lecsúsztam vele, majd inkább csak álltam és néztem milyen lelkes a továbbiakban. Egy idő után nem árt játékszert váltani, nem? A kicsik is kipróbálnak mindent, noha nekünk már nem kellett bemutatni az egyes játékokat, feltételezhetőleg mindketten ismertük már őket kiskorunkból, én legalábbis sokszor megjártam a pesti játszótereket és amilyen jó gyerek voltam, sokukat összetörtem, néha a saját csontjaimmal együtt.
- Legyen a hinta, de remélem nem fagyasztod be azt is, mert akkor repülni fogunk. – Méghozzá kifelé a hintából és a franc tudja hová érkezünk, valószínűleg nem puha talajra. Hányszor estem már ki belőle a nagy lendület miatt, hajjaj. Elmosolyodtam a mérleghintára tett becézésén, persze tudtam, hogy nem jutott eszébe az eredeti neve, vagy egyáltalán nem is ismerte. Mindegy. Jobb ötletnek tűnt a normális hinta, a másikat szerintem nem tudtuk volna annyira élvezi az eltérő súlycsoportunktól.
Beleültem a hintába, amibe meglepő módon belefértem. Nem mintha kövér lettem volna, sajnos inkább vékonyabb voltam a kelleténél, ám ezeket gyerekeknek tervezték, rengeteg helyen úgy óvják meg a szereket az idősebbektől, hogy kisméretűnek alkotják meg őket. Picit meglöktem magam, de nem annyira, hogy az egekben végezzem. Jól esett, hogy a hidegebb szellő végigsimított bőrömön az ide-oda hintázás közben. Én is észrevettem a villámlásokat és sokáig gondolkoztam azon, hogy tényleg azok-e, hiszen dörgést nem hallottam, talán jobban kellett volna hozzá fülelnem, mindenesetre biztosan távol volt még a vihar, ha valóban nem csalt a megérzésem. Hitelen támadt egy ötletem. Megálltam és kiszálltam a hintámból, aztán a mellettem lévő Karina mögé léptem és megfogtam a hintájának láncát mindkét oldalt. Óvatosan hátrahúztam, nem volt nehéz elnézve a csaj testalkatát, majd elengedtem egy kicsit erősebben meglökve a lányt, ezzel a hinta talán valamivel magasabbra libbent, mint amikor Karina egyedül lökte.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Nem tudtam és nem is akartam tovább magamban tartani azt az információt, amiről Daisukének is tudnia kellett. Csanád sokat segített és bátorított, talán ezért voltam képes elküldeni nemrég egy baglyot Dainak, amiben az állt, hogy két óra múlva, tehát nagyjából most jöjjön a Levita elé. Valamiért nem kételkedtem benne, tudtam, hogy el fog jönni és nem fog átverni, ha nem ért volna rá, akkor már küldött volna egy választ és jelezte volna.
Idegesen léptem ki a kékek ajtaján, majd az becsukódott mögöttem. Összefont karokkal álltam és lestem hol a márványpadlót, hol a lépcsőket, amik a Rellonból vezetnek errefelé. Nem tudtam eldönteni, hogy mit éreztem. Nem kifejezetten féltem, inkább csak aggódtam Dai válaszától és reakciójától. Már egy ideje forgattam nyelvemmel a szavakat, fel voltam készülve rá, hogy hogyan fogom elmondani neki azt, hogy testvérek vagyunk, mégis jobban izgultam, mint a vizsgák előtt.
Mikor feltűnt a lépcső tetején a rellonos, pár lépést tettem felé. Meg sem próbáltam takarni az érzelmeimet, ebben az esetben lehetetlen volt, pedig általában teljesen rejtély marad mások elől. Még mielőtt megállt volna előttem keserűen sóhajtottam egyet. Most ugrik a majom a vízbe, már nincs menekvés. Még néhány percig voltunk haverok, utána megváltozik minden.
- Szia! - köszöntem neki és ebből is érezhette, hogy ez nem olyan egyszerű beszélgetés lesz, mint amiket általában szoktunk folytatni. Többnyire csával, esetleg hellóval köszöntem neki, most mégis a visszafogottabb verziót választottam. Arcom komoly volt és kissé szomorú is, noha én sem tudtam, hogy miért volt ellenemre a dolog. Hiszen a testvérek közelebbről ismerik egymást, nekem mégis hiányzott a régi kapcsolatunk már most. Hamarosan el fogok veszíteni egy havert és nem feltétlenül azért, mert mérges lesz rám, vagy kiakad. Utóbbitól egyébként nagyon tartottam, az elmúlt napokban nehezen tudtam aludni.
- Hogy vagy? - Azért nem akartam egyből tudatni vele a hírt, amit talán már ő is tudott, előbb tudnom kellett, hogy milyen állapotban volt. Bíztam benne, hogy nem volt ideges.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Idegesen vártam, de nem késett szerencsére, így nekem sem kellett sokat várnom abban az őrjítő állapotban, amiben voltam már napok óta. Hamar mellém ért, én pedig köszöntem neki nem éppen a tőlem megszokott módon, de akkor nem érdekelt, hogy mit szoktam tenni és mit nem. Bizonyára Dainak is feltűnt, hogy más voltam mint általában, meg sem próbáltam rejtegetni és álarc alá bújtatni, miért is tettem volna, hiszen ez nem semmi beszélgetés lesz és pár perc múlva Dai is meg fogja tudni. Az ő köszönése azonban mindennapi volt, ebből sejtettem, hogy ő nem járt utána az apja furcsaságának. Megkérdeztem tőle, hogy van, mert érdekelt az állapota, mire egy közömbös választ adott és egyben vissza is dobta a kérdést. Végül is mindegy, már elmondom neki a hírt, még ha megver is.
- Nem csak az én gondom, ezért hívtalak ide. – Várható volt, hogy ha csak a saját bajomról lenne szó, nem hívtam volna ide Dait, hanem megoldottam volna egymagam. Nem szoktam segítséget kérni, most viszont szóltam a rellonosnak és megvolt annak az oka. Butaság lett volna tovább húzni az időt és az idegeket, azért jött és én is azért álltam ott ahol, hogy tudassak vele valamit.
- Apád legutóbb furán viselkedett, emlékszel? – kezdtem el meglepően határozottan. – Azért, mert te és én testvérek vagyunk. Pontosabban féltestvérek. – Kész, kimondtam. Lehet hideg zuhanyként érte Dait, de utána csendben maradtam és vártam, hogy megeméssze, vagy lereagálja a hallottakat. Továbbra is komoly voltam, valamint előtte sem tűntem úgy, mintha hatalmas viccet készültem volna kinyögni. Ismert már, tudta, hogy ilyenekkel nem viccelnék, illetve azzal is tisztában volt, mennyire rossz kapcsolat állt fent a nevelőapám és köztem. Ha van benne egy kis ész, rájön, hogy ez az igazság, de fel voltam készülve az ellenkező esetre is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Sokat gondolkoztam azon, hogyan mondjam el Dainak azt, hogy testvérek vagyunk. Szavalhattam volna félórás bevezető versikét is, de azt úgyis elfelejtettem volna az adott pillanatban, ráadásul nem akartam húzni a saját idegeimet és Dait sem akartam megvárakoztatni. Minden szempontból feleslegesnek véltem a dadogást és a hosszas rávezetést, ezért úgy döntöttem, nem vacakolok, hanem egyből kimondom a lényeget. Így legalább én is hamar túl voltam rajta, aztán csak magyarázkodnom kell, de ez várható volt. Mihelyst kimondtam, kissé megnyugodtam, hogy túlestem az első nagy gondon, a java persze még csak hátra volt. Ahogy azt sejtettem, Dai nem is hitt nekem elsőnek, vagy tán lehet tudta, nem hazudtam neki, de mégis nehéz feldolgozni, ezzel én teljes mértékben tisztában voltam és nem is vártam el tőle. Hagytam, hogy eméssze a szavaimat, az első válaszára pedig lágy mosolyra húztam számat.
- Az lehet, de sajnos, vagy nem sajnos most nem álmodsz – mondtam neki és zsebre dugtam a kezeimet. Bárcsak álom lenne, de az élet megtréfált minket. Az persze könnyen lehet, hogy Szofi rakott valamit az italába, de az már nem az én gondom volt, ahhoz már nem volt közöm. Kinéztem volna a lányból, mégis sejtettem, hogy ezúttal teljesen józan és egészséges Dai. Kérdése meglepett, vagyis ezen pont nem gondolkoztam. Úgy nőttem fel, hogy azt hittem koreai szülőm van, ezek szerint mégsem. Bár szerintem Dai apja sem volt tiszta japán, innen származhat a kissé koreai beütésem, de ennyire nem vizsgáltam meg magam. Pont nem érdekelt, hogy milyen nemzetiségűek az őseim, én magyar vagyok és ez számít.
- Eddig úgy tudtam, de már azt sem tudom, hogy ki vagyok. Kételkedek a saját adataimban is, megkérdőjeleztem az apámat és sajnos a sejtésem beigazolódott. Elhiszed mennyire lesújtott? Egész életemben eltitkolták előlem az igazi apámat. Soha nem láthattam és ő sem keresett. De legalább felismert akkor – öntöttem a szavakat kissé idegesen, de több volt hangomban a szomorúság. Az utolsó szóra el is halkultam, így azt csak akkor hallhatta, ha figyelt rám, márpedig miért ne tett volna így. Most kifakadtam, de reméltem, ezúttal és most az egyszer megérti és elnézi nekem. Valóban válságos állapotban voltam, egy ilyen felfedezést nem könnyű feldolgoznom, de az sokat segítene, ha Dai megértő lenne és hinne nekem, valamint együtt vinnénk tovább ezt a szálat és közösen keresnénk fel az apánkat. Ha nem áll ki mellettem, fogalmam sem volt mit fogok tenni, valószínűleg akkor is találkoznék az igazi apámmal, csak sokkal nehezebben és depressziósabban.
- Be tudom bizonyítani – tettem hozzá néhány levegővétel után, kicsivel hallhabban, mint a legutóbbi monológomnál. Már-már suttogtam és csak reménykedtem, hogy hajlandó lesz velem tartani. Megértettem, hogy sok ez neki, valamint hogy soha nem látott még ennyire megtörtnek, elvégre eddig csak magabiztosnak és erősnek láthatott. Ezelőtt nem mutatkoztam előtte és mások előtt sem kétségbeesetten, riadtan és ennyire szomorúan, de most megláthatta, hogy tudtam ilyen is lenni a színfalak mögött, én pedig most nem titkoltam el a lehetetlent.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Kinéztem volna Szofiból, hogy kevert valamit az italába, vagyis nem durva anyagot, de valami kis bolondbogyó tényleg vicces lett volna, de látszólag ez nem történt meg, hiszen Dai teljesen jól volt, továbbá feltételeztem nem volt igazságalapja a szavainak, hanem csak a meglepettség és a zavar beszélt belőle. Számítottam rá, hogy egy darabig eltart majd neki megemészteni a gondolatot, nekem is sok napba telt és még mindig furcsállom. A következő mondatát először félreértettem, hirtelen szívrohamot kaptam, hogy rajtam kívül van még egy öccse, de aztán a tekintetéből rájöttem, hogy valószínűleg csak rólam beszélt és még mindig a hírt próbálta felvésni az agyába. Leszegett szemekkel bólintottam rá egyet, amolyan bűnbánóan, hiszen én nem akartam ezt, nem szerettem volna felfordítani az életét, se az enyémet, de utánajártam az apjának és emiatt indult el az életemet megváltoztató hullám. Talán jobb lett volna, ha elengedem ezt a témát és élek tovább tudatlanul. Én azonban nem bántam meg semmit és örültem, hogy kiderült az igazi apám, bármennyire is fáj még kezdetekben.
Szomorúan és nyugtalanul fakadtam ki Dainak. Még sosem viselkedtem így ezelőtt, de ez most tényleg nem csak egy egyszerű eset, nyomós indokom volt rá. Az sem érdekelt, hogy Dai felismerte, hogy tán mégsem voltam annyira erős és magabiztos srác, mint milyennek mutatkoztam eddig mindenki előtt. Persze nem játszottam meg magam, de jobb nem kimutatni, hogy nincs is annyira minden rendben, mint aminek látszik, úgysem tudtak volna segíteni a bajomon, ezért nem is akartam, hogy aggódjanak miattam. Az pont nem érdekelt, hogy ezek szerint nem teljesen korai az arcom, én magyar nemzetiségű voltam és ezen semelyik apám nem tud változtatni, valamint úgy nőttem fel, hogy egyik anyanyelvemként használtam a korait, ezután sem lesz másként és már nem fogom soha alapnyelvként beszélni a japánt, szóval ez az egész gondolatmenet teljesen felesleges és értelmetlen. Inkább aggódok amiatt, hogy Dai vajon elhiszi-e nekem, amiket mondtam, vagy hülyének néz és kiröhög. Úgy tűnt, szerencsére az előbbi. A válasza megnyugtató volt – hiszen nem cseszett le, amiért azt állítottam, hogy testvérek vagyunk –, ám egyben fokozta is a szívverésem. Mihelyst meghallottam, hogy küld egy baglyot az apjának, az adrenalinszintem megnőtt, aztán a többitől is. Igaza van és bár én is úgy terveztem, hogy szólunk mindenkinek, ezt hallani kicsit nehezebb volt. Tényleg meg kellett tennem, innentől fel fognak gyorsulni az események, nekem pedig kevesebb időm lesz mindent feldolgozni.
- Anyámmal beszélek, viszont a húgoddal még várj egy kicsit. Nem tudom, hogyan fog viselkedni apád, amikor megbeszéljük vele ezt. Félek, lehet nem fog elfogadni fiaként és akkor felesleges lenne Sorának tudnia rólam. Ha eddig nem keresett apa, biztos van oka, amin tán az sem fog segíteni, hogy már tudom az igazságot. – Lehet nem fog továbbra sem fiaként kezelni. Borzasztóan fáj ez az egész, de próbáltam magam visszafogni. Mikor kimondtam Dai előtt az apa szót, egy pillanatra megálltam. Ez volt az első alkalom, hogy az apa mindkettőnk számára ugyanazt a személyt jelentette és ebbe belegondolni is fura, főleg, hogy nem direkt mondtam ki, hisz az előző mondatban még teljesen Daihoz kapcsoltam a férfit. Eddig mikor panaszkodtam a nevelőapámról neki, még teljesen más értelmezése volt a szónak. Most már viszont apa, azaz apánk. Mondtam neki, hogy ha szeretné, akkor bebizonyítom neki az igazam, mire bólintott úgyhogy egy gyors és halk szfinxnek adott válasz után beléptünk a Levitába. Befelé menet válaszoltam a kérdésére halkan, mivel nem akartam, hogy felfigyeljenek ránk.
- Csak az egyik haverom, de senki téged közvetlen érintő személynek nem mondtam eddig el. Még Gwen sem tud róla, de neki hagy mondjam el én. Ha tőled tudná meg és nem tőlem, lehet kiakadna rám. - Még sosem csináltam ekkora szabályszegést, főleg nem prefektusként, de ilyen lelki állapotok közepette nem érdekelt, kész voltam vállalni a büntetőmunkát, ha lebuknánk és reméltem nagyobb baj nem származna belőle. Dai még sosem volt itt, most azonban nem vezettem körbe illedelmesen, egyből a könyvtárhoz vittem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

A következő játékszerről én választhattam és inkább a normális hinta volt a szimpatikusabb. Bárhogy is néztem a két hintát, mindkettőről csak az ökörségek jutottak eszembe, elvégre a bátyámmal és a barátaimmal sosem tudtunk értelmesen játszani rajtuk. Valamikor addig löktük magunkat, amíg az egyikőnk ki nem repült és betörte az állát, vagy a mérleghintán ketten ültünk egy társunkkal szemben és úgy lőttük fel az égbe. A sérülések folyton jöttek és mentek, mi pedig sosem tanultunk belőlük. Igaz, volt néhány pedig-jó-ötletnek-tűnt eset, amire azt mondtuk, hogy egyszer elég volt, de ez a ritkábbik eset. Tíz évesen még egyértelmű, hogy ha látjuk az egyiket felszállni az égbe, akkor a másiknak is ki kellett próbálnia, a földet érés pillanata noha elfelejtődött. Végigszaladtak ezek a képkockák előttem, majd követtem Karinát a hintához és beleültünk. Én azonnal lökni kezdtem magamat és el is értem egy viszonylag nagy kilengési szöget, de hozzám képest a lány nem tűnt annyira a határozottnak és tapasztaltnak. Először csak azt hittem, hogy direkt nem akarta magát lökni, majd mire rájöttem, hogy nagyjából mi lehet a való indok, megálltam és mögé léptem. Meglöktem először gyengén, majd egyre erősebben. Nem bírtam nem elmosolyodni azon, hogy a rellonos mennyire rácsodálkozott a hintázás érzésére. Fura, ez nekem több mint tíz éve volt, Karinánál pedig ezek szerint most érkezett el ez a pillanat.
- Már nem azért, de milyen gyerekkorod volt neked? – kérdeztem kissé csodálkozva, egyértelműen a hintázásra utalva. Reméltem, hogy ezzel nem bántottam meg, mert könnyen lehetett, nem valami szép oka volt annak, hogy nem hintázott eddig. Igazából nem sok közöm volt az ő életéhez, így nem is vártam, hogy kimesélje nekem a magánéletét, csak azért mégis érdekelt, mi miatt nem értett ehhez a játékszerhez. Kicsivel később jelezte, hogy ennyi elég lesz és megpróbálja egyedül lökni magát. Elálltam mögüle és visszamentem a hintámhoz, de már nem ültem rá, pontosabban ez volt a tervem, ám a viharos szél elért hozzánk. Erősen beletúrt a hajamba, ami bár nem volt túl hosszú, de azért meg kellett fordulnom, hogy ne lógjon bele a szemembe. A vihar szele már itt volt, ami azt jelentette, hogy hamarosan ömleni kezd az eső. Kérdőn Karinára pillantottam, de nem azonnal szólaltam meg, inkább vártam egy kicsit, amíg élvezte a hintázást. Mikor aztán azonban lelassult vagy magától, vagy pedig akaratlanul, feltettem neki a kérdés.
- Nem kéne lassan visszaindulni? – Nálam nem volt egy pulcsi sem, esőkabát pedig főleg nem. Oké, nem voltam egy nyavalygó srác, aki félt az esőtől, de elég ha csak a visszaút felén ázunk szét teljesen és nem a teljes falu-kastély távot vészeljük át szakadó esőben és erős szélben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Örülök, hogy sikerült elmondanom Dainak azt a bizonyos dolgot és még szerencse, hogy mindketten nyugodtak voltunk, ezáltal nem történt semmilyen probléma. Nem estünk egymásnak, ráadásul egész könnyen elfogadta az egyébként nem mindennapos helyzetet. Annyira higgadtan viselkedett, hogy lefekvés előtt tényleg azon kezdtem gondolkodni, vajon hitt-e nekem és nem csak magában röhögött egész idő alatt. Mindazonáltal ismertem már annyira a haveromat és mint kiderült, féltestvéremet, hogy tudjam, ő nem verne át ilyen komoly téma közepette. Ez neki is ugyanolyan fontos, mint nekem. Mikor elköszöntünk egymástól azon az este, azt hittem minden rendben lesz, közösen meg fogjuk oldani és együtt fogunk beszélni az apánkkal. Akkor, aznap este valóban elhittem. Mekkora egy barom vagyok!
Nagy feladat vár rám és ez is legalább annyira nehéz megtenni, mint az első lépést. Már belefutottam egy hibába, amit viszont nem bántam meg. Gwennek csak azután beszéltem mindenről, miután Daival tisztáztuk a vérrokonságunkat. Szerintem ez így volt a helyes, de a lány egy kicsit felháborodott ezen, mondván, hogy miért csak mostanság mondtam el neki. Vele is kicsit összevesztem, bár a kapcsolatunk kibírta, ennyitől azért nem hagyjuk elszakadni a köztünk lévő fonalat, de azért még kicsit bennem van a kis konfliktus hatása. Erre jön rá még két újabb teher. Dai egyszerűen eltűnt. Napok óta nem láttam, pedig eddig egy nap többször is találkoztunk, ha máshol nem, hát a folyosókon intettünk egymásnak. Szofit is kérdeztem, hátha csak engem került - mely szintén elég rossz lenne, valljuk be -, de a legjobb barátja sem tudott róla semmit. És ez ma délelőtt történt, tehát továbbra sincs meg a srác. Nagyon aggódok és kissé mérges is vagyok rá, amiért ennyire elhanyagolt, mikor tudja, hogy nehéz időszakon megyünk keresztül és a legjobb lenne, ha összetartanánk. Félek, az apjához ment, ebben az esetben pedig nagyon megharagudnék rá, mikor szemtől szemben beszéltük meg, hogy együtt fogjuk felkeresni és megvitatni vele ezt az egészet. Eközben a másik oldalról is húznak, év eleje óta a kastélyban tanul Ricsi és Veronika is, őket még többször is látom, mint Dait és mivel én már tudom az igazat, elég nehéz így a szemükbe nézni. Úgy nőttem fel velük egy házban, hogy édestestvérek voltunk. Ha most kinyögném nekik, hogy amúgy történt egy is félrelépés anyánk részéről, biztosan kiakadnának és tán már nem tekintenének rám úgy, ahogy kettejükre. Kívülálló lennék. De ha nem mondom el nekik az igazat, előbb-utóbb úgyis a fülükbe jut, akkor pedig baj lesz, nagyon nagy baj!
Nem vagyok depressziós és nem vagyok szomorú! Én csak... feszült vagyok már napok óta. Kevés emberrel beszélek, ez mondjuk nem különös, ha rólam van szó, de a testvéreimet is kerülöm a Levitán belül is, csak akkor beszélek velük, ha kell. Dai eltűnése mindennél jobban aggaszt, mégis próbálom úgy átfésülni a terepet, hogy ne legyen annyira feltűnő. Miért van az, hogy folyton érzem Ricsi tekintetét magamon? Mindahányszor hátrafordulok, nincs mögöttem senki. Ez már beteges. Kéne egy pszichológus, mielőtt elsüllyedek.
Délelőtt szünetekben végig a folyosókon járkáltam, hogy hátha megpillantom Dait, de semmi, csupán felhúztam magam jobban és a nagy tömeg is felbosszantott. Ma van egy órám, ami négytől tart hatig. Elég durva, de végül is kibírható. Végigülöm, majd mikor kicsöngetnek, a helyemen maradok és megvárom míg mindenki elhagyja a termet. Néhányan vissza is tekintenek rám kérdőn, nem értik, miért vagyok annyira mozdulatlan, akárcsak ha nem hallottam volna a csengőt. Nem szokták zárni a termet, így nyugodtan dőlök hátra a padban és kezdek játszani a tollammal. A szobámban nem tudok tanulni. Napok óta ez lehetetlen, pedig nem kéne elhanyagolni a feladatpéldákat már a tanév elején. Úgy döntök, inkább nekiesek ott helyben az üres teremben. Megoldok párat, igazából elég sokat, addig is jó, hogy arra figyelek és nem Dai és a többiek jártnak az eszemben. A nagy szorgalmam azonban enyhül, amikor kezd besötétedni és a termet ellepi a szürkület. Mivel az ablakai nem a lemenő nap felé néznek, korábban veszik árnyékba a helyiség. De nem baj, szeretem a sötétet és egy ideig ugyanolyan jól látok benne, mint a rendes fényben - hála a betegségemnek -, csakhogy elfáradtam. Ha pedig fáradt vagyok, akkor nyűgösebb is, amit jobb elkerülni most, amikor alapjáraton is rettentően feszült vagyok. Újra játszok a tollammal és a füzetet bámulom, mire léptek zaja visszhangzik. Miért csak az utolsó pillanatban figyeltem fel rá? Semmi időm sincs hozzászokni a gondolathoz, hogy valaki közeledik, máris megjelenik az ajtóban. Felpillantok az illetőre és pár másodpercig lefagyok. Nem akartam vele találkozni, főleg nem most, ez egy nagyon rossz pillanat. Elhúzom szám sarkát, majd újra visszanézek a füzetre, elhitetve vele azt, hogy tanulok, mely egyébként nem is áll messze a valóságtól.
- Mi az? - kérdezem unottan, mialatt egy egyenletet írok fel. Hangomban érződik a fáradtság, de egy kicsit az az érzelem is, ami engem jellemez napok óta. Tudom, hogy felfigyelt már a furcsaságomra, érzem, hogy ő az, aki lassan mindenre rájön. Mégsem merem neki elmondani. Miért viselkedek így? Miért nem akarok vele találkozni? Légyszí tesó, ne gyere közelebb!  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Olyan változások történtek az életemben, amire sosem gondoltam volna és főleg nem is hiányoztak. Már azt hittem, hogy milyen jó lesz ha a tesóim is itt fognak tanulni a suliban, erre az igazság csak megnehezítette mindezt, én pedig azt sem tudom, miként kéne kezeljem a változást és hogyan kellene közölnöm ezt másokkal. Mert oké, hogy Dai és Gwen tudnak róla, nekik nem esik nehezemre beszélni erről, Dainak alapból muszáj volt szóvá tennem, nem volt más választásom, hiszen az ő apja is és a srác legalább annyira benne van ebben a szarságban mint én, Gwennel meg bármint meg tudok beszélni, ő talán az egyetlen ilyen személy és nem véletlenül. A testvéreim, mármint akikkel eddig együtt éltem, velük is könnyen tudok szót váltani, a gond csak az, hogy Veronika nemrég lépett be a tinik korszakába és ilyenkor nehéz esetek a lányok, ráadásul neki nem akarom, nem akarnám a szemére kenni azt, hogy az anyja félrelépett anno, mert ő ezt talán nem kezelné korrekten és esetleg úgy venné, hogy ilyen az élet, ez megengedett és mint látszik is a mi történetünkből, következmény nélkül szabadon lehet megcsinálni. Noha senki sem akarja ilyen útra terelni a lányt, így én sem akarok benne elindítani egy lavinát. Amúgy is csak látszólag úszták meg büntetlenül, most kiderült az igazság számomra és Dainak is és valószínűleg ezt meg fogja tudni anyám is, tekintve hogy apánkkal biztosan megbeszéljük a témát. Bárhogy is történt a múltban, én továbbra is ugyanannyira szeretem az anyámat és nem csodálkozok a történteken, elvégre olyan ember mellett, mint az a személy akit eddig apámnak feltételeztem, nem lehet megmaradni. És ott van Ricsi. Veronikával szemben, az ő esetében már nincs mentségem arra, hogy miért ne mondjam el, hogy csak félig vagyunk testvérek. Beszélnem kell vele, tudom jól és ez borzasztóan idegesít. Talán félek, hogy ha megtudja az igazságot akkor kissé eltávolodik tőlem, ezt pedig én nem akarom. Ez az én hülyeségem, biztos külső szemlélőként csak röhögnék magamon, hogy ennyire felfújom ezt az egészet, de a mentális sokk és a helyzet, amiben én vagyok most Dai eltűnése miatt is, ezt borzasztóan nehézzé teszi.
Aggaszt, hogy már napok óta nem látom a rellonost. Először azt hittem, csupán engem kerül szándékosan, ám mint kiderült nemrég, Szofi sem látta már egy ideje. Hát ettől sem tudok megnyugodni, félek, tán apával találkozik, ami elég galád cselekedet lenne tőle, ugyanis megegyeztünk, hogy ketten állunk elé. Biztos továbbra is fel-alá ugrálnék a kastélyban, ha nem lennének óráim, így viszont van ami elvonja a figyelmemet és erre rá is jövök kicsöngetésre. Nem szoktam feltűnően sokat tanulni, a jegyeim sem a hű de nagy szorgalmam miatt olyanok, amilyenek, de most jobb ha inkább gyakorlom a számításokat, így elkerülöm a rellonost a képzeletemben és a másik családi oldalam felől sem idegeskedek. Jó vicc! Ez nem tart sokáig a kiürült tanteremben, talán csak elfáradok, vagy a leszálló szürkület zavarja meg tanulásom, ám egy idő után azt veszem észre, hogy ismételten dobol a lábam és az üres táblát bámulom miközben a srácokon töröm az agyam, na meg hogy mihez kezdjek. Erre rádöbbenve bosszúsan tessékelem vissza magam a füzetem fölé és erőltetem a tanulást, de nem megy, ettől csak még nyűgösebb leszek. A feszültséget a tollamon vezetem le, úgy dobolok vele a padon, mintha erre tervezték volna. Csoda, hogy nem töröm el.
Túl későn fogom fel, hogy valaki közeledik a teremhez, egyszerűen nem figyelek fel a járkálásra és emiatt pár másodpercem van megszokni a gondolatot, ami hidegebb zuhanyként érkezik, mint kellene. Megpillantom Őt az ajtónál, egy darabig bámulom és szembesülök azzal, hogy úgy kéne viselkednem, mint akivel az égvilágon minden rendben van, különben valóban magamra hívom a figyelmét. Nem tudom miért futok előle. Ott áll és néz, lassan biztos lehetek abban, hogy sejti milyen nehéz helyzetben vagyok, mégis próbálom kerülni az elkerülhetetlent. Visszafordítom fejem a füzetre és úgy teszek, mintha nagyban tanulnék, ergo ne zavarjon, menjen el. Unottan igyekszem kérdezni tőle, miért van itt, mire hasonlóan semmilyen választ ad. Csupán erre tévedt és meglátta az öccsét, normális hogy leáll vele beszélgetni. Ő nem tehet semmiről, irtó jó testvér, ő egy angyal, aki mindig segít ha baj van. A gond velem van, én vagyok a fekete szárnyú, rossz útra tévedt társa, aki ellene vét a hallgatással és lehet még mással is, ha ez a beszélgetés tovább folytatódik, pedig úgy tűnik, igen. Mozdulatlanul ülök továbbra is, próbálok úgy tenni, mintha nem érdekelne az, hogy beljebb jön a helyiségbe és leül mellém. Hiszen ez természetes, nem? Ám a látszat ellenére közel sem vagyok nyugodt és csendes, belül forrongok és remegek, stresszelek és szenvedek. Ez az egész olyan, mintha egy hurrikán belsejében lennénk. Mi vagyunk a Szemben, ahol nyugalom van, noha körös körül hatalmas vihar tombol, még ha egyelőre abból nem látszik semmi, csak érezhető. Hangjában felismerem az aggodalmat és a kérdése tovább növeli a pulzusom. Legszívesebben felpattannék az asztaltól és elmennék kifele, de ezt nem tehetem meg vele, ő nem csinált semmi rosszat. Csak magamat szidhatom. Burkolt kérdésére meg sem rezzenek és talán ez többet elmond a kelleténél. Nem pillantok rá, csak meredten nézek a füzetemre és szorítom össze a fogam. Remegek is, bár ezt én nem veszem észre és nem is annyira feltűnő. Mit kéne tennem? Tudom, el kéne mondanom neki. De... Hyung, az isten áldjon meg, ez egy borzasztóan rossz pillanat. Higgadtan kéne ezt megbeszélni valamikor, tőlem pedig jelen pillanatban fényévekre van ez az állapot. Nem mozdulok, teljesen lefagyok és úgy érzem, ha belemennék a beszélgetésbe, rosszul sülne el. Végül ő lép, méghozzá hirtelen kikapja előlem a füzetet, mire összerázkódok kissé a meglepettségtől, ám gyakorlatilag továbbra is jéggé fagyott emberként ülök ott, ahol.
- Kérlek, Hyung... ne csináld - mondom halkan, ám még mindig nem nézek rá, hanem a füzet helyét bámulom. Nem félek tőle, csak nem akarok szemkontaktusba kerülni vele, úgy sokkal rosszabb. A "ne csináld" alatt arra utalok, hogy ne erőltesse ezt most, mert nem vagyok olyan kedvemben és helyzetben. Nem akarom megbántani, nem akarok neki rosszat, éppen ezért ülök egy helyben, így reménykedek abban, hogy nem pattannak a húrok, elvégre az borzasztó lenne. Ő az egyetlen, aki mindig is közel állt hozzám és akit soha nem fordítanék magam ellen, akit soha nem bántanék meg. Most sem szeretném, ő ebben a nagy felfordulásban csak egy áldozat. Én meg a tehetetlen gyilkos és öngyilkos, aki épp fulladozik, vagy a bukott angyal, kinek szárnyait épp most vágják le és festik be feketére.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Futok, vagy csak gyorsan sétálok, magam sem tudom eldönteni, de lelkiekben az előbbi. Futok, vagyis menekülök a valóság elől. Pár órával később sikerül csupán felfognom, mekkora baromságot műveltem és bár elsimítottuk a problémát és nem mérgesen váltunk el egymástól, ez nem segít a rádöbbenésen. Ennek az egésznek nem így kellett volna lennie, tudtam jól, hogy eljön ez a nap is, mégis mindent elcsesztem. Én nem akartam verekedni, főleg nem a hozzám szó szerint legközelebb álló hím nemű személlyel, akit szeretek és sosem bántanék meg akaratosan, most mégis ez történt. Ezelőtt még nem verekedtünk, persze voltak kisebb korunkban szívatások és játékból is elszórakoztunk egymás ütögetésén, vagy birkózásán, de most teljesen más történt. Visszafogtam magam egy darabig, de kiprovokálta belőlem, nekem pedig előbb járt a testem a szám helyett. Jobban fáj ez mentálisan, igaz nem esett jól találkozni a fallal vagy az öklével, melynek hegét magamon hordom a jobb halántékomnál még néhány zöld folttal együtt másutt. Már nem vérzik, de eléggé látszik, persze aligha törődök vele. Sosem kellemes senkinek sem, ha két testvér komolyan verekedik, a résztvevőknek pedig főleg nem. Ricsit is olyan kevésszer láttam eddig sírni és ezúttal miattam kellett neki könnyeket hullatnia, noha én sem voltam különb.
Nem bírok aludni, se tanulni. Rosszul vagyok, szerintem émelygek, ám megérdemlem. Féltem Ricsit, remélem jól van. Tudom, hogy most mellette kéne lennem, az igazság - tehát az, hogy valójában csupán féltestvérek vagyunk - elég nehéz szembesülés, nekem is az volt, amikor megtudtam. Viszont nem bírok most mellette lenni és szerintem neki is jobb egyedül gondolkodni kicsit, már csak magamból kiindulva gondolom ezt és sok esetben hasonlítunk. Úgy döntök, lemegyek Gwenhez a faluba, talán nála is maradok reggelig, hisz nincs is megnyugtatóbb nála, beleérve a sütijeit és magát a lányt, az ölelését. Eljutok a főbejárathoz, ahol még egyszer elgondolkodok azon, hogy ez-e a helyen döntés és ne menjek-e vissza inkább a tesómhoz. Magam sem tudom, mit akarok, de egy biztos: rettenetesen érzem magam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Borzasztó volt látni, ahogy a bátyám valóban felidegesíti magát és dühében, avagy tehetetlenségében már ő sem tud mit tenni, csak az erőszakhoz folyamodni. Nyilván az egész miattam van, de talán most hogy tudja az igazat, így már megérti és elfogadja, hogy mit miért tettem, valamint hogy miért voltam annyira ideges, nem mintha most nem lennék az. Kinyögtem az igazat neki, könnyezve fájdalmasan, de ez mégsem segített az állapotunkon és tán ez zavar a legjobban, ebből is látszik, hogy nagyon elrontottam az egészet, noha Dai esetében eléggé könnyen ment. Tán túl könnyedén is és lássuk csak, ő sincs jelen pillanatban sehol és már lassan őt is fel tudnám pofozni, amiért szó nélkül eltűnik napokra. De nem, még egy testvéremet már nem bírnék megütni, elég nagy mentális sokkban vagyok jelenleg is és azóta próbálom feldolgozni a történteket.
A főbejáratnál még egyszer megtorpanok és hátratekintek, hogy vajon jól döntöttem-e akkor, amikor elindultam Gwenhez le a faluba. Ketté kéne szakadnom: egyik fél szívem Ricsihez repülne vigasztalni őt és mellette lenni a nehéz időkben, a másik fele pedig a barátnőmhöz szállna, aki engem nyugtatgatna minden bizonnyal. Tekintetem nem túl határozott, bár valószínűleg akkor sem tudnám eltüntetni íriszeimből a riadtságot és a fájdalmat, ha igen erősen próbálkoznék. Nem figyelek a környezetemre, pontosabban kicsit sem érdekel most, hogy kik vannak körülöttem. A dilemmámból lassan evickélek ki és mikor tán már sikerül eldöntenem, hogy tartom magam az eredeti célomhoz és lemegyek Bogolyfalvára, egy számomra ismeretlen lány lép oda hozzám. Felé fordítom arcomat és igyekszem beazonosítani, hogy honnan is ismerhetem, netán ő honnan ismerhet engem hogy csak így lazán ilyeneket kérdez. Nem ugrik be senki, lehet csupán nagy volt az az ütés, amitől amnéziás lettem. Valószínűleg holnap nem megyek be órákra, vagy legalábbis azt az első asztrológiát kihagyom, a tanárt úgysem érdekli ki van az óráján. Kezdek pánikba esni, hogy tényleg megőrültem, de ez a csaj továbbra is optimistán néz rám. Mi a franc?
- Nem. Kösz - mondom furcsállva az egészet. Mármint nekem sosem jutna eszembe csak úgy odamenni másokhoz és megkérdezni, hogy segíthetek-e nekik valamiben, még akkor sem, ha friss hegekkel van teli az arcuk, elvégre az ő dolguk, az ő problémájuk, oldják meg, vagy nyissák ki a szájukat abban az esetben, ha segítségre szorulnak. Én azonban nem szóltam ezúttal senkinek. Még prefektusként is kerültem az ilyet és csak akkor beszélgettem a diákokkal, ha ők kezdeményezték azt. Látszik, hogy nem minden ember egyforma.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Érdekes, hogy vannak olyan emberek, akik önszántukból leszólítanak idegeneket, de lehet ez csak nekem ennyire különös és az én logikámmal van a baj. Mégis azt tanítja minden szülő a gyerekének, hogy ne állj szóba idegenekkel, bennem ez pedig alapból megragadt, mivel pesti srác vagyok. Igaz, nem amiatt vagyok ennyire magamba forduló típus, sosem szerettem az emberek közelségét, nehezen ismerkedek és kevés barátom van, de akik azok, velük szoros a kapcsolatom és semmiképpen sem rövidtávú. Ezt a lány viszont még nem láttam, vagyis biztosan elmentünk már egymás mellett a folyosókon, de több száz diáknak nem tudom megjegyezni az arcát és nem is akarom. Természetesen észreveszi a hegeket, hogy a viharba ne tenné, mikor ennyire feltűnőek és csak számomra olyan picik és jelentéktelenek, nem csoda, hiszen valóban nem törődök a testi sebeimmel, ugyanis sokkal nagyobb figyelmet fordítok jelenleg a lelki problémáimra, de mondhatnám úgy is másképpen és kissé durvábban, hogy egyszerűen leszarom mennyire vertem be a fejem, most az nem érdekel, ellentétben a mellettem álló személlyel. Nem értem, hisz mondtam neki, hogy nem kérek segítséget, akkor meg mit erősködik? Nem válaszolok, azaz nem tudok erre mit mondani, mert igaza van, le kéne kezelni a sebeket, de erre most nincs idő, majd Gwen úgyis kezelésbe vesz, ha leérek hozzá, valószínűleg ez lenne az első dolga. Magam előtt bámulom csupán a padlót, újra emlékképek törnek szemem elé, de próbálom elfojtani őket és ezúttal jókor jön a lány hangja. Bemutatkozik én pedig újra felé fordítom tekintetem. Tudja, hogy nem érdekel a neve és ezt meg is jegyzi, úgy tűnik kezdi sejteni, hogy ez most nem a legalkalmasabb pillanat. Szörnyű passzban vagyok, ilyenkor nagyon bunkó tudok lenni, de alapjáraton csak zárkózott vagyok és nem szemét.
- Zalán - mutatkozok be én is halkan, ami lehet meglepi a csajt. Hajamba túrok és lassan fontolgatom, hogy lelépek és elindulok a faluba. Már biztos vagyok, hogy ezt fogom tenni, ám ettől még nem fáj kevésbé a szívem a tesómért.
- Egyenesen, majd jobbra a harmadik ajtó. - Volt prefektusként jól ismerem a kastélyt, jó emberhez fordult és szerencséje van velem. Meglehetősen gyorsan és lazán nyögöm ki az irányzékot, pont úgy, mint aki nem először igazít útba egy rászorulót. Én kevésszer szólítok le másokat, de ez ellentétes irányba nem így volt, sokszor kérdezték meg mi merre található az elmúlt évben, én pedig többnyire gyorsan letudtam a szituációkat. Azt hiszem, hogy ezzel vége is a beszélgetésnek és megy a konyhába, én pedig Gwenhez, de további szavaira nem tudok nem megtorpanni. Ha tudná Rach, hogy ez most mennyire rosszkor mondta... Szemeim üvegessé vállnak egy kis ideig, arcom is kétségbeesettebb, mint eddig, de próbálom leplezni, mert nem tartoznak senki másra az érzéseim. Nem vagyok elveszett, pontosan tudom hova tartozom és ki vagyok! Ja, hát éppen hogy nem! Akaratlanul is ezzel a kijelentéssel rávilágít a legnagyobb problémámra, ami az egész bonyodalmat elindította, ami miatt nem mertem egykönnyen elmondani Ricsinek, hogy mi valójában csak féltestvérek vagyunk. Fogalmam sincs, hogy akkor én most melyik családhoz tartozom, az eddigi anyai ághoz, vagy az alig ismert apaihoz, vagy Dai családjába. Félek, egyikhez sem és jelenleg nagyon is erre mutat a mérleg, elvégre Ricsivel most veszekedtünk és verekedtünk, Dai pedig eltűnt és nem jelzett vissza semmit nekem.
- Ne dobálózz ilyen meggondolatlanul a szavakkal! - mondom különösen nyugodtan és szomorúan, ebből pedig érezheti, hogy most nem kéne ilyen témára eveznie, mert nem ismer és nem tudja hogyan érint engemet a legártatlanabb szó is. Mikor felém nyújtja a fertőtlenítőszert, megnézem milyen terméket tart a kezében és konstatálom, hogy a megszokott kézfertőtlenítő. Látszik rajta, hogy sokat használja, mert már nincs sok benne, nekem meg nem áll szándékomban elfogyasztani a maradékot, mivel a faluban úgyis lekezel Gwen valódi sebfertőtlenítővel.
- Hagyd, megoldom - őszintén válaszolom és elhiheti, hogy nem haragból vagy kedvtelenségből utasítom vissza. Csupán minek használjam az övét, ami nem is teljesen az, amire nekem van szükségem és van helyette más, csak el kell jutnom oda.
 

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Ricsi, miért nem mondtad, hogy jól megy a telepátia, he? Tudtam, hogy pont a legrosszabb alkalomkor fogsz megjelenni és követelni a magyarázatot arra, hogy miért kerüllek már napok óta. Minden egyes pillanatban magamon éreztem a tekinteted, még ha nem is voltál közvetlenül a közelemben. Fogadjunk, hogy sokat gondoltál rám a napokban, megértem, hiszen nekem is rengeteget járt az eszem rólad, pontosabban azon, hogy mikor és miként tudnám megosztani veled talán életed egyik legmegrázóbb információját. Sajnálom, ne haragudj amiért ennyire szar tesó vagyok, tudom hogy az egész az én hibám és a hülyeségem miatt érezzük magunkat rosszul, de értsd meg, hogy nagyon nehéz helyzetben vagyok. És hogy miért nem tudom a bajomat ilyen szépen elmondani neked, mint most, arra nincs magyarázatom. Sosem voltam otthon a szavak világában, ez egyszerűen nem megy nekem, ellentétben persze veled, aki mindig meg tudta magát értetni bárkivel. Hozzád képest csak egy selejt vagyok, ezért ne is várd tőlem, hogy kifejtsem az érzelmeimet, mert ez tőlem lehetetlen, bár gondolom már hozzászoktál. Feltételezem, hogy ki tudod olvasni a mozdulataimból a gondolataimat és talán emiatt is aggódsz most miattam nagyon. Hogy titkolózhatnék előtted, mikor együtt nőttünk fel? Jobban testvérek vagyunk, mint lehetne és ennek a mondatrésznek látszólag nincs semmi értelme, de hidd el, én tudom hogy sokkal több testvériség van köztünk, mint a vérünkben.
Hihetetlenül rá tudsz érezni arra, hogy mikor kell rám bukkannod. Ahogy megjelensz az ajtóban, a hideg ráz ki és egyből sejtem, hogy ennek nagyon rossz vége lesz. Csak ülök a padon és próbálok közömbösen viselkedni. Látod? Tanulok. Néha azt is kell, mégsem vagyok annyira pengeeszű, mint hiszed. Szóval menj el, mert még kizökkentesz a számolásból. De nem, ehelyett beljebb sétálsz a kiürült és félhomályba vesző tanteremben és leülsz a mellettem lévő padra. Nem fogsz egyhamar békén hagyni, mi? Nem mozdulok, azt sem tudom mit mondhatnék, csupán üveges szemekkel meredek a füzetemre és bámulom azt. Nem merek rád nézni, mert tudom, hogy mit vársz tőlem. De mégis hogy a franca kéne közölnöm veled? Képtelen vagyok kinyögni, mert nem akarom, hogy megtudd. Jobb ha abban a hitben éljük tovább az életünket ahogy eddig, így te sem csalódsz anyánkban és tán mi sem távolodunk el nagyon egymástól, noha meglehet, hogy a mostani állapotnál nem lehet rosszabb. Menj már el te vak seggfej, nem látod, hogy remegek? Biztos most akarod megtudni? Úgy látszik igen, mivel amilyen lendülettel és dühösen elveszed előlem a füzetet, az még engem is megijeszt. Pár pillanatra behunyom a szemem és próbálom magam kordában tartani. Nem érdekel a füzet, ledobhatod, rá is léphetsz. Jól sejted, nem is tanultam, csak úgy tettem. És most jobb? Hatalmas feszültség van bennem és ha nem vigyázunk, akkor az előbb-utóbb kisül és mindkettőnket megráz. Szépen megkérlek, hogy ne csináld ezt, remélem kettőnk közül legalább te lenyugszol, de nem így van. Nem érzed vagy csak nem érdekel, hogy mennyire ideges és elkeseredett vagyok most, hiába ülök továbbra is mozdulatlanul?
Mikor mérgedben leugrasz az eddigi ülőhelyedről, elszáll minden reményem azzal kapcsolatban, hogy mai nap is kibírjuk veszekedés nélkül. Már a lépteidből kiolvasom, hogy törni-zúzni fogsz és ez tulajdonképpen meg is valósul. Vadul tolod el előlem az egyszemélyes padot, aminek egyik lába erősen beleütközik a lábamba és így gyakorlatilag borul az egész, felemelkedik és méterekkel mellettem felfordulva ér földet, nyilván hatalmas hangzavart keltve. Sejtem, hogy ezt nem így akartad, de megértem, hogy mérgedben nem tudsz uralkodni magadon és önszántadon kívül megsebzel. Fáj a lábam, de próbálom titkolni, ami azért is sikerül, mert erősen megragadod a pólómat és felrántasz. Hát nem fura, hogy már legalább olyan magas vagyok, mint te? Hogy telik az idő. A mellkasodnak esek, mert bár felrántasz a székemből, ezt akkora lendülettel teszed, hogy előre esek és majdnem lefejellek. Ennek elkerülése céljából emelem kezeimet és próbálom elkerülni az ütközést, csak a durva érintésed és az előbbi tetteid - ellököd orvul a padot, mivel fájdalmat okozol, rám kiabálsz és követeled az igazságot - kihoznak sodromból és immáron nem tudok uralkodni magamon. Tudod, hogy én sokáig képes vagyok visszafogni magam, de ha elpattan a húr, akkor nagyon csúnyán megcsíp. Most is ez történik: nem csupán megállítom magam, hogy ne fejeljelek le, hanem ezzel a mozdulattal kiadom az eddig felgyülemlett feszültséget és mindent rajtad vezetek le. Ellöklek magamtól, ám ez erősebben sikerül, mint akarom. Az adrenalin szintem pillanatok alatt az egekbe szökik. Ezek után eszméletlenül felgyorsulnak az események és elszalad velünk a ló. Nem engedsz el, azért a lökésnél elszakad a pólóm a nyakamtól a mellkasomig, de nem érdekel. Mivel nem vagy hajlandó elengedni, így nagyobb bajod eshet, nem elég az, hogy egy másik pad élének érkezel háttal, még nekem is szükségem van a jó egyensúlyomra, hogy ne essek el. Látom ahogy néhány könnycsepp lecsordul az arcodon, ami késként fúródik a szívembe. Oly kevésszer láttalak sírni és tudom, hogy amikor így tettél akkor hatalmas fájdalmaid voltak. Sajnálom Hyung, hogy miattam hullajtod most ezeket a könnyeket. Elkeserít a helyzet, persze nem új az érzés, mert sejtettem, hogy irtóra megbántottalak az elmúlt napokban, főleg most, de látva a cseppjeidet ez még szomorúbban ráébreszt az igazságra. Összeszorítom a fogaimat, hiszen érzem, hogy gyomrom görcsbe rándul és a sírással küszködök. Elegem van ebből az egészből! Miért kellet így alakulnia? Dai, hol a picsába vagy már? Apa, anya, minek kellett nektek lefeküdnötök anno és hogy a francba fajult odáig ez a dolog, hogy verekszek Ricsivel? Sajnálom, nem téged kéne vernem, hanem Dait, de most te vagy rosszkor rossz helyen, nálad fakadok ki és rajtad vezetem le a haragomat, ami hatalmas bűn, de már elvesztettem a normális épeszű gondolkodásom, sajnos már csak a testem mozdul az agy irányítása nélkül. Kevésszer hallottalak még olyan hangosan kiabálni, mint most. Megijedek tőled, vagy a kétségbeesett ordításod még jobban megrémiszt és megint csak rosszul reagálok. Úgy tűnik kikerültem a hurrikán Szeméből és a hatalmas széllökés tehetetlenül sodor minket amerre ő akarja. Nem tudok uralkodni magamon, próbálom lerántani a kezeidet a pólómról, de miután rájövök, hogy ez nem egy egyszerű dolog, levegőért kapva felkiáltok dühösen.
- Engedj már el, te barom! - mondom neked könnyeimmel küszködve és már csillognak szemeim. Próbálom eltolni magam tőled, mely a szorításodtól csak azt eredményezi, hogy tovább szakad a pólóm, illetve hogy te préselődsz jobban rá a pad szélére, mely biztosan fájdalmat okoz. Úgy érzem, mintha körülöttünk minden elhomályosulna, már nem foglalkozok azzal, hogy kik járkálnak a folyosókon, ha egyáltalán vannak ilyen személyek, csak magunkkal törődök. Azt sem tudom, mit érzek, fáj hogy így alakultak a dolgok, pedig pont ezt akartam elkerülni. Nem akarlak bántani Ricsi, kérlek engedj el, mert nem akarom folytatni. Holnap ígérem elmondom higgadtan, csak ezt hagyjuk abba, mert nincs rosszabb annál, ha két testvér egymásnak esik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Gwen kellőképpen megnyugtatott, annyira hogy jobb kedvem lett másnap és értelmesen végig tudtam gondolni, mi is lenne az optimális cselekedet a jelenleg kialakult káoszban, mely az utóbbi heteimet uralta. Igaza volt, muszáj beszélnem anyámmal, mert nem érdemli meg, hogy indokolatlanul a háta mögött találkozzak az igazi apámmal. Nem is értem, hogy eddig miért csak apáim körül forgott az eszem. Ez neki rosszul eshet és szándékosan sosem bántanám meg őt. Miután a csajom rendesen helyrebillentette az agyamat, már-már nyilvánvalóvá vált számomra is, hogy haza kell utaznom és meg kell lépnem ezt a lépést. Nem haboztam, másnap beállítottam otthon váratlanul, csupán egy muglis üzenetet dobtam anyámnak, hogy "utazok". Első kérdése az volt, hogy miért a szorgalmi időszak közepén, amikor eddig haza se szagoltam, amíg vége nem lett a vizsgaidőszaknak. Nem adtam kielégítő választ, de tudta, hogy nem éri meg faggatni, már ismer, viszont azt nagyon is furcsállotta, hogy egyedül mentem és egy testvérem sem jött velem. Bizony kiürült a pesti otthonunk most, hogy mindhárom gyerek eljött a Mátrába.
Hazaérve megkaptam a magam leszidását a nevelőapámnak sem nevezhető személytől, nem tetszett neki, hogy tanulás és órákra járás helyett itthon csücsülök, de ez most fontosabb, Dai is meglépte ezt és nekem is muszáj. Elég frusztrált voltam a napokban, semmi esély a tanulásra addig, amíg nem intézzük el a családi kalamajkát. Mikor az eddigi apám másnap elment dolgozni, én leültem anyámmal és elmondtam neki mindent. Már hozzászoktam a kényes tények ismertetéséhez, kétszer túlestem rajtuk - Dai és Ricsi esete -, anyám előtt pedig erőt vettem magamon és ellentmondást nem tűrve öntöttem magamból a szavakat. Persze próbáltam kedves lenni vele, de nehéz virágnyelven megfogalmazni azt a számonkérést, ami arra vár magyarázatot és megerősítést, hogy az eddig vélt apám nem is az eredeti biológiai szülőm és hogy valóban egy Tanizawa férfival kavart anyám Ricsi születése után. Ez nem könnyű, én is tudom, de nincs mit szépíteni a múlton, valamint úgy ültem a konyhaasztal túlvégén anyámmal szemben, mint érett, már lassan felnőtt fia. Szerencsére megértette, hogy nem rosszindulatból kérdeztem rá és csak az igazságot akartam megtudni. A kedvessége és a bűnbánó tekintete ismételten ráébresztett, hogy mennyire szeretem. Mindenki követ el nem túl etikus tetteket az életben, nincsenek jó és rossz emberek, hiszen mindenkiben van ez is és az is. Attól még, hogy anyám félrelépett annak idején, nem jelenti azt, hogy ne lenne csodálatos nő és anyuka, elvégre szerette azt a férfit, de az akkori családi állapotokat nézve mérlegelt - az apámnak és neki is addigra megvolt a maga családja gyerekkel együtt - és nem hagyta, hogy elváljanak Áronnal, hanem Ricsi jövőjét is szem előtt tartotta, megállapodott a férjével és elfelejtette a valódi szerelmét, valamint inkább egy számára kevésbé szimpatikus emberrel döntött együtt élni, minthogy Ricsi elveszítse az apját és kimozduljon egy meleg családi légkörből egy zivataros útra. Hiába utálom Áront, anyám helyében én is ezt tettem volna és nagyra értékelem az áldozatát. Örülök, hogy minden jól alakult, sőt úgy érzem, hogy közelebb kerültünk egymáshoz, talán ő benne is tudatosodott, hogy a második fia is felnőtt és képes az lábain megállni attól függetlenül, hogy elmúlt tizennyolc éves. Támogatta, hogy keressem fel az eredeti apámat, hiszen mégis csak az én életem és bár Ricsi és Veronika örökké az otthont és a családot fogják jelenteni számomra, de jogomban áll ismerni a valódi apámat. Szóval nincs vége az izgalmaknak, már ha ezt lehet annak nevezni.
Még aznap láttam, hogy küldött egy üzenetet Dai. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepődtem meg rajta, mert már kezdtem lemondani arról, hogy értesít, gondoltam majd a suliban egyszer csak összefutunk. Igen, rohadtul mérges vagyok rá, de Gwen biztatása után hittem abban, hogy nem fogja megszegni az ígéretét. Különös módon jelenleg itt van Pesten és találkozni akar. Nyilván nem utasítom vissza, az butaság lenne és gyerekes durcizás is, abból már kinőttem. Viszonylag nyugodt vagyok míg el nem indulok elé, kíváncsi vagyok hogy most mi lesz: megmondja vajon, hogy ő nem tud elfogadni tesónak, vagy esetleg csak megmagyaráz mindent és jól fog elsülni a találka? Nem arra számítottam, hogy majd Pesten fog megtalálni engem, mennyivel egyszerűbb lenne, ha a suli környékén beszélnénk meg mindent, de végül is nekem teljesen mindegy, csupán elnyúlt kicsit az otthon tartózkodás időtartama és két napja csak azt hallgattam Árontól, hogy az iskolában, a padokban lenne a helyem.
A füllyukamba nyomott fülhallgatókon át dübörgő zene elűzi a főváros összes undorító zaját. Már hozzászoktam, itt nőttem fel, ám ez egyben azt is jelenti, hogy meguntam, főleg a csendes hegyek közti kastélyból visszatérve ez elég kellemetlen, na de mindegy. A rock fellelkesít kellőképpen és hála neki egészen jó is a kedvem, igaz ez lehet annak köszönhető inkább, hogy anyámmal tisztáztuk a dolgot. Nem tervezem megijeszteni, vagy hátulról rárontani a féltestvéremre, egyszerűen sétálok az utcán a magam tempójával, amíg Dai mellé nem érek. Nem vagyunk egyedül, vagyis a városban rengeteg az ember, szóval gyakorlatilag lehetetlen megkísérelni a kettesben létet, kivéve, ha átjön hozzánk. Komolyan fordulok felé, még mindig nem tudom, hogy mi sül ki ebből és továbbra is mérges vagyok rá, mert az, hogy nem írt és nem jelzett semmit, azt nem mentesíti semmi, noha nem zúdítom rá az érzéseimet, ő is tudja, hogy eléggé befelé forduló típus vagyok és csak nagy küzdelemmel lehet felfedni a valódi és nem elnyomott érzelmeimet. Talán ezúttal neki sikerülni fog, de semmiképpen sem egyből. Félek, ez az igazság, de örülök, hogy legalább láthatom és hogy akart velem találkozni.
- Helló! - köszönök neki fapofával miközben kiakasztom a fülemből a fülhallgatót. Magam sem tudom, mit gondolok, vagy milyen hangulatomban vagyok, azt hiszem, hogy nagyon kétes a helyzetem és pozitív, illetve negatív irányba is ellendülhet a dolog, tulajdonképpen ez csak Daitól függ. Csendes és visszafogott vagyok, nem csapongok, pedig az elmúlt hetekben eléggé adrenalintól fűtött állapotok jellemeztek. De most nem és ez tán nyugtalanító lehet a testvérem számára. A szemébe nézek és várom, mit akar.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Sok szempontból különleges számomra Gwen. Ő a híd a régi, teljesen befásult és antiszociális srác - aki annak idején még a klotyót is csak feszülten hagyta el a folyosók nagy tömege miatt (és itt nem fizikai mennyiségként értve) -, valamint a már érett és megnyíltabb Zalán között és talán ő az oka a változás bekövetkeztének. Mindenképpen sokat köszönhetek neki és jól döntöttem anno, hogy megosztottam vele a mélyebb lelki problémáimat, mert az valami nagy érzelmet indított be a szívemben, utána pedig nem haboztam, megcsókoltam. Ha ő nem lenne még mindig mellettem, akkor egyrészt visszazuhannék a magamfajta elzárt világba, ráadásul sokkal nehezebb módon tudtam volna megoldani a család-testvériség problémámat. Rávilágított az anyám fontosságára és nagyon is röstellem, hogy eddig rá gondoltam a legkevesebbet, mikor mai eszemmel már nyilvánvaló, hogy vele beszélem meg először és nem a még ismeretlen apámmal. Jól tettem és büszke voltam magamra és anyámra is, hogy értelmesem túl tudtunk lenni ezen, a megértésének és a nagy szeretetének hála új erőre kaptam, ami talán elég lesz a mostani Daival való találkozásomhoz. Nem is vagyok lehangolt, csupán jobban örülnék, ha Áron egy kissé visszafogná magát, de végül is mindegy, terveim szerint miután beszélek a rellonos sráccal, visszajövök, összepakolok és már utazok is vissza az iskolába. Feltéve, ha letudjuk legalább tizenegyig, ha nagyon elhúzódik, akkor majd csak holnap indulok el, de csaknem fogjuk végigdumálni az egész éjszakát, kivéve, ha beülünk valamelyik kocsmába, ami engem nem zavarna. Meg is fordul a fejemben ez a gondolat és egyelőre nyitva hagyom a kérdést, majd meglátjuk mi lesz, az sem biztos, hogy jól fog elsülni a találkozás, tán csupán közölni akarja, hogy neki ez nem megy, hagyjuk abba, mert nem kéne felbolydítani a családi viszonyokat, vagyis ne zavarjuk fel az állóvizet. Ha ő nem akar testvérként tekinteni rám, el fogom fogadni a döntését, mi mást tehetnék, noha rendkívül szomorú lennék. Van egy nagy különbség Ricsiék és Dai között: igaz, hogy mindannyiuknak pontosan ugyanannyira vagyok testvérük, de míg például Ricsi vagy Veronika esetében a testvériség egy természetes dolog, amit nagyon nehéz elszakítani, vagy meglazítani még úgy is, ha kiderül időközben, hogy csupán féltesók vagyunk, addig Dainál fel kell építeni szinte nulláról ezt az erős fonalat és amennyiben ez sikerül, ugyanolyan stabil lesz, mint a másik két személy esetében. Ricsivel sajnos már teszteltük, nem szándékosan, de kitapasztaltuk, mennyire erős a köztünk lévő kötelék és kibírt egy ekkora fájdalmat, amelynek örülök, de még egy kicsit mindig rossz érzésem van tőle.
Lépteim ismételten határozottak, tudom merre kell menjek és azt is tudom kivel fogok találkozni és mikor, mégsem sejtem, hogy mi vár rám pontosan. Elképzeléseim vannak, de pár percnyi aggódó gondolkozás után elengedem és csak annyit állapítok meg, hogy vagy jó fog kisülni ebből a találkozásból, vagy irtó rossz. Persze ettől még izgulok rendesen, de a felesleges energiámat leköti a zene. Mikor megpillantom Dait, kissé meghűl bennem a vér, tudatosul elmémben, hogy most valami nagy fog történni, visszafordulni pedig semmiképpen sem akarok. Elé érve köszönök neki és kiakasztom a fülhallgatómat annak megadott helyéről. Közömbösen köszöntöttem, amiből leszűrheti, hogy én is az vagyok, valamint bizony haragszom rá, amiért nem írt, bár feltételezem ezt ő is pontosan tudja. Daisuke sziával válaszol, szóval valóban nagyon megbánta, hogy így alakult, vagy most igyekszik közölni velem egy keserű hírt, meglátjuk. Beáll közöttünk a csend, amíg elintézi a fülesét, ám a város mocskos undorító zaja nem hagyja, hogy hatásszünet legyen és feszült pillanatok, pedig számomra pontosan azok és feltételezem Dainak is. Ezek után újra egymás szemébe nézünk, én nem szólalok meg, ellentétben vele. Gwen jól mondta, valóban veszekedett a szüleivel és azzal is, hogy nem beszélt rólam, utóbbiban azóta nem is kételkedtem nagyon, bíztam a srácban még mérgesen is. Komoly arccal hallgatom végig mondandóját, mellyel magyarázatot ad mindenre, de elhalkulása után is megtartom ezt a fapofát. Szemeimet a beton járdára szegezem le, majd visszaemelem rá. Nem tudom, hogy mit mondhatnék erre. Ez nehéz. Megértem őt és nem haragszom rá, de egy kicsit mégis. Ha ő nem felejt el, akkor talán én sem lettem volna annyira idegbeteg anno és sok butaságot nem követtem volna el. Nem foghatom a tetteimet rá, de azért ott motoszkál az agyamban az a "mi van ha..." gondolat. Szándékosan nem kívánok haragban lenni és veszekedni sem, de úgy döntök, hogy kimondom az igazat, mert ez mindkettőnknek jobb, túl leszünk rajta és ha elég erős már a köztünk lévő fonál, vagy csupán nagy rá a hajlam, hogy az legyen, akkor minden rendben lesz.
- Köszi, hogy tartottad magad az ígéretedhez és megbocsátok, de azért szomorú vagyok, amiért nem írtál vissza a keresésemre. Nagyon frusztrált lettem emiatt és rosszul sültek el a dolgok - mondom, miközben elhúzom szám sarkát. Végül is már mindegy a múlt, ami történt, elmúlt és szerencsére Ricsivel is azóta viszonylag minden rendben, csak még lelkiekben kell feldolgozni azt a pokoli helyzetet. Látom Dai arcán a kíváncsiságot és én is korrektnek tartom beszámolnom az eseményekről, ha már így felhoztam neki.
- Verekedtünk Ricsivel - teszem az előzőekhez halkan, a fájdalom már-már kézzel tapintható szavaimban. - De nem csak úgy hülyeségből, ez most elég komoly volt és szomorú. - Nehéz erről beszélni és nem is akarok, számomra túl szégyenletes, ahogyan az is az lenne, ha Daival esnénk egymásnak. Még egy hasonló harcot már nehezen bírna ki a lelkem és gondolom Gwen sem akarná hallgatni a depizésem, amivel oly kevésszer sújtom, de ha ehhez folyamodok, annak komoly háttere van. Tudom, hogy Dai név szerint ismeri Ricsit és Veronikát is, ahogyan én is Sorát és feltételezzük a másik "édestestvéri" kapcsolatát, ugyanis sokszor meséltünk a családtagokról a másiknak, még mikor csak barátok voltunk. Kényes téma ez és jobb, ha túllendülünk rajta, valamint mégse álldogáljunk az utcán, mint két fa, így én hozom fel a továbblépést helyileg értelmezve, noha nem lehet egyszerűen meghatározni, hogy kettőnk közül melyik a dominánsabb, nagyjából egy szinten vagyunk, ráadásul nagyon hasonlítunk a másikra személyiségben.
- Igyunk valamit addig is... - ,mármint amíg ennyire nehéz témákról beszélünk. Nem is kérdés, sokkal inkább kijelentés, de természetesen az előbbinek szánom, csak feltételezem, hogy semmi ellenvetése sincs. Sokszor ültünk be mindenféle helyekre sörözgetni, valamint most már mindketten beléptünk a tizennyolc pluszosok társaságába, bár ez nem azt jelenti, hogy akkor ezentúl milyen faszagyerekek vagyunk, hanem senki sem szólhat be, hogy miért iszunk nulla százalékosnál kicsivel ütősebb italokat, virágnyelven megfogalmazva. Elindulunk az egyik kocsma felé, én a nagy hideg miatt kabátzsebembe gyűröm a fülhallgatómat és mellé bedugom a mancsaimat is, ne fázzanak. Továbbra is feszült vagyok, de már van valami fény az alagút végén, hogy tán jó irányba vezet az út, amin együtt Daival lépkedünk elvont értelemben és nem haraggal fogunk elválni az este végén.
- Beszéltem anyámmal. Elmondtam neki azt, hogy tudok mindről és hogy szeretnék találkozni az igazi apámmal. Nála megértőbb emberrel még sosem találkoztam! - mesélem el neki, mert erről mindenképpen tudnia kell és a szavak után megengedek magamnak egy szerény mosolyt. Ha anyámra gondolom, rögtön jobb kedvem lesz. Remélem egyszer majd Dai is megismerheti őt, tényleg szeretném, ha a két család között barátság lenne, ez viszont sosem fog megvalósulni Áron miatt. Ha megtudná, hogy az a srác, aki nálunk van és anyával beszél, az az általa legjobban utált személy fia, akkor kitörne egy vulkán ott helyben. De ez még korai, egyébként is csak egy téves gondolatmenet a fejemben. Pest tele van kocsmákkal, sokkal több van, mint amennyi elsőre látszik az utcákról és nem csoda, hogy nem kell sokat mászkálnunk, hogy betérhessünk az egyikbe. Nem a legjobb, de már voltam ebben és jól éreztem magam a haverjaimmal, most is megteszi, gondolom én. Leülünk egy egyik asztalhoz, a helyiség sarkába. A levegő kissé dohányfüsttel telítődött idebent, meleg van, így azonnal leveszem a kabátomat, majd hátradőlök a kipárnázott ülőalkalmatosságon. Még mielőtt elbambulnék, felteszek a testvéremnek egy kérdés.
- Min kaptál össze az otthoniakkal? Az aurorság, már megint? - kérdezem, mert érdekel. Ismerem, a barátom már elég régóta és hiába vagyok béna a beszédben - és itt-ott kimarad az állítmány, vagy nem fejezek be egy mondatot a lustaságom okán - ő megérti, ahogy én is őt. Azonban nem örülök, hogy összeveszett velük, mert így nem lenne jó a közeljövőben beállítani elé, vagyis apánk elé ezzel a nehéz témával. Vele nem kéne azt eljátszani, hogy rossz pillanatában keressük fel, mert rosszul jön ki mindenki a helyzetből, ezt tapasztalatból tudjuk mind a ketten. Ezen még nem kell aggódnom, egyenlőre az érdekelne, hogy Dai bocsánatkérése azt jelenti-e, hogy a testvérem akar-e lenni, vagy ezzel akarja megszüntetni a családi viszonyunkat, melyet nyilván csupán elméletben tud megtenni, a véremet nem képes leszívatni és helyére a vérkeringésembe befolyatni másvalaki vérét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Örülök, hogy sikerült túltennünk magunkat az összekapáson melynek látható maradványai is lettek és amik örökké figyelmeztetnek arra, hogy  mi az, amit nem szabad hagynom megtörténni még egyszer. Ricsinek igaza volt, túl feszült voltam az utóbbi napokban és hetekben, de szerencsére Dai felbukkanása segített valamennyire, ám ettől még van bőven bennem aggodalom. Szeretjük egymást Ricsivel, azt hiszem ebben nincs semmi különleges és félreérthető. Nagyon jó testvér és jó érzés, hogy ezúttal is figyelt rám: az ő ötlete volt eljönni bulizni. Mindkettőnkre ráfért már és ami engem illet: mentőövet jelent és épp fuldokoló személy számára. Nem együtt megyünk a buliba, nekem még van egy kis dolgom előtte. Már az ötlet felvetésekor is közöltem vele, hogy ha összejön a buli, akkor majd figyeljen oda rám, mert az biztos, hogy én nem leszek komplett. Nyilván nem hitte el ezt, mert még sosem látott durván bulizni, de én valahonnan érzem, hogy most el fogom tudni engedni magam. Pár óra múlva érkezek meg a szórakozóhelyre és akkor jön a neheze, megtalálni Ricsit. Rengetegen vannak, így eltart egy ideig, közben veszek is valamit inni. Hosszú kutakodás után látom meg üldögélni és beszélgetni valakikkel. Csak a hátát látom, de így is biztos vagyok benne, hogy ő az. Lassan közeledek felé, bár nincs is miért lopakodnom, a hangos zenétől úgysem hallhat meg, max ha hátranéz, viszont remélhetőleg ez nem történik meg és én meg tudom lepni, avagy ijeszteni.
- Csáó! - mondom hirtelen közel a füléhez hajolva, amitől talán meglepődik. Egyből leülök mellé és csatlakozok a társasághoz, de mindenek előtt kortyolok ismét az italomból.
- Hű, de be vagy pörögve. - Hát éppen, hogy nem, az irónia csak úgy cseng a hangomban. Legalább táncolna a csajokkal, vagy ilyesmi. Ejjh Ricsi, Ricsi...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Akarok bulizni, ki akarom tombolni magam ezen az éjszakán, hogy aztán újra nekikezdhessek az ügyes-bajos dolgaimnak, mint például, hogy találkozzak az igazi apámmal, vagy hogy ismételten jól teljesítsek a vizsgáimon, igaz azok még odébb vannak. Késve érek a szórakozóhelyre, de Ricsinek erről volt tudomása. Úgy tűnik, Ricsi jól elvan és én is egészen feldobott hangulatomban vagyok, noha lehet azért, mert nem az első ital van a kezemben ebben az órában. Talán sikerül meglepnem a tesómat, viszont nem foglalkozok többet a betoppanásom sikerességével, inkább leülök mellé. A késésemet megjegyezi, mire én is visszaszólhatnék neki valami frappánsat, ám ezúttal nem így teszek különös módon, hanem ártatlanul belekortyolok az italomba újra, jelezve hogy nem is akarok sokat beszélni, mert jobban teszem, ha szürcsölöm a narancslét meg a többi alkotórész, amit a poharamban van. Végül is sosem szeretem sokat jártatni a számat, noha most nincs ellenemre a rengeteg ember és a társaság, simán önteném a szavakat, de ugyan kérlek, ha van jobb dolgom is...
- Nekem nyolc, mehetünk - mondom közömbösen, én még úgyis most jöttem, valószínűleg nekik már kevésbé van kedvük ücsörögni, biztos régóta iszogatnak és beszélgetnek. Akarok táncolni, szóval végignézve a többiek reakcióin - mindannyian mennének - én is bólintok, aztán lehúzom a maradék gyömölcslevemet, majd az öres poharat az asztalon hagyva felállok és követem az induló emberkéket, köztük az én drága bátyámat, aki szerencsére nem példamutató, hiába állítja, hogy ő az. Pont annyira illik prefektusnak, mint én.
A zene egyre hangosabb lesz, amint beérünk a "tömegbe". Elég sokan vannak, ám ezúttal nem érdekel az, hogy időnként hozzáérek másokhoz, mondjuk Gwen hiányzik, de ez most tesós ötlet volt, meg egyébként sem ér rá a napokban. Egy körbe állunk, én Ricsi mellé kerülök, aztán indul a buli. Ricsi jobban táncol mint én, ez nem is csoda és emiatt megfordul a fejemben, hogy nem mellette kéne lennem, mert így kissé gázos a szituáció, de aztán elengedem magam és csak szórakozok. Nem érdekel semmi, úgy mozgok a zenére, ahogy én akarok. Ugrálok, táncolok akár egy őrült és bár nem annyira vagyok feltűnő a rengeteg ember eszeveszett szórakozása között, mégis magamhoz képes sokkal felszabadultabb vagyok. Ritka az ilyen és lehet az ismerősök sokáig emlegetni fogják eme alkalmat, de egyelőre csak a testvéremet ismerem, ő pedig valószínűleg nem sokra fog emlékezni. Mármint biztos be fogja verni a fejét valahova, amilyen ügyetlen szegényke, szóval értitek...    

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nem panaszkodhat, hogy nem vagyok szófogadó testvér, amint mondja, hogy ne beszéljek, én már meg sem szólalok. Persze ezzel sosem volt problémám, inkább annak örülhetne, hogy beszédes vagyok, mert ez így van, de ki tudja, lehet büszke, hogy az öccse első szóra is iszik - narancslét - és ő ezúttal is felettébb példamutató testvér. Szó mi szó, régen az volt, csak aztán felnőttünk és már figyelmen kívül hagyjunk minden etikai közleményt és csak megyünk a fejünk után. Szerintem ez így van rendben, fiatalok vagyunk és mikor érezzük magunkat jól, ha nem itt és most? Tíz év múlva már nem lesz erre nagyon lehetőségünk. Bevallom, keveset buliztam együtt még a bátyámmal és ennek az elsődleges oka az, hogy nem vagyok az a nagy emberfüggő személyiség, ráadásul kisebb koromban jobban antiszociális voltam, mint most. De igazából ez az egész egyszerű: felnőttünk és megértünk, végre elértük azt a kort, amiben már szinte ikertestvérek is lehetnénk, mert eltűntek azok a nagy tudásbéli és érdeklődésbeli szakadékok, amik mondjuk egy tizennégy és egy tizenhét éves között vannak.
Nem túl lelkesen bólintok a táncra, de valójában van kedvem hozzá, sőt azért jöttem, csupán épp az előző percben ültem le és innen jön a szemforgató magatartás. A táncparketten azonban egyből elkapom a ritmust és mihelyst érzem, hogy a narancslé gyümölcsös zamata eléri agysejtjeimet is, édes íze jobb kedvre ösztönöz. Nem vagyok magamhoz illő jelenleg, és pont ez a jó. Ha most Gwen látna, biztos meglepődne, de szerintem tetszene neki ez a Zalán is. Ugrálok, hiszen az egyik kedvenc pop számom megy, hiába a rock az én zenei világom. Negyed óra telhet el és látszólag a többiek, különösen a lányok kezdenek fáradni, nem úgy, mint én, aki továbbra is annyi energiával rendelkezik, akár három oroszlán együtt, ha éhesek. Hirtelen új szám dübörög a hangfalakból, mire Ricsire pillantok, összenézünk, ugyanis ez az egyik kedvenc dalunk, amit rengeteget hallgattunk együtt éveken keresztül. Ez csupán jobban fellelkesít és ösztönöz arra, hogy ne menjek se az ülőhelyekhez, se a klotyóba okádni. Bár bírom az italokat, de a narancslé kicsit sok volt egyszerre, nem szeretem ennyire a tömény gyümölcskészítményeket. A szám végén valakiben megbotlom, érzem, hogy épp most akarnának elmenni mögöttem, csak összegabalyodnak a lábak és mindennek végére én kerülök a földre. Elesek a testvérem mellett, ám nem ütöm meg magam, ennyitől még nem érzek fájdalmat, főleg nem most, szóval röhögök az eseten szüntelenül, akár egy idióta.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Jól érzem magam. Igen, én ilyet is tudok, bizony nem csak az a komoly antiszociális srác vagyok, akinek sokan hisznek. Valójában nem érdekel ki mit gondol, szerintem rengeteget változtam az elmúlt időkben és ezt legjobban Gwen láthatja rajtam, meg talán a tesóim és itt most Daira is gondolok, mert ő is legalább annyira testvérem, mint a többiek, hiába eddig csupán haverok voltunk. Örülök, hogy kiderült az igazság és hogy vele is minden rendben van, mondjuk még előttem van egy nagy lépés: megismerni az igazi apámat és ez elég stresszes, de pont ezért vagyok most Ricsivel itt, Budapesten.  
Nem szeretek úgy leülni, hogy a következő pillanatban már kelhetek is fel, ám hamar túlteszem magam ezen és követem a többieket. Igyekszek nem lemaradni, noha nehéz a közelükben maradni a nagy tömeg miatt. Megoldjuk és találunk egy szellősebb helyet, majd táncolni kezdünk egy körben. Nem lep meg Ricsi tánctudása, igaz nem sokat láttam miközben próbált az órákon, valamiért sosem kötött le az a hobbi. Ami engem illet, nekem is van ritmusérzékem a sok zenéléstől, hiába az egy másik stílus. Negyed, netán fél óra után kezdek túllendülni a normális jelző határán, az ideális az lenne, ha elmennénk pihenni, de én még bírom és csak most pörgök be igazán, mivel megszólal az egyik kedvenc zenénk, amit rengetegszer hallgattunk együtt Ricsivel. Tombolok, akár egy őrült és talán ezért, talán mert szimplán megszédülök, vagy csupán mert meglöknek, a földre kerülök. A mögöttem lévő emberke azonnal bocsánatot kér, ezáltal kiderül, hogy mégsem egyéb okokból estem össze, hanem miatta. Beletelik kis időbe, mire felfogom, hogy már nem állok és milyen király helyzetben vagyok, mert ha felnézek, akkor sok szép jó dolgot látnék a körülöttem lévő lányok jóvoltából, akikről persze fogalmam sincs, hogy kicsodák és nem is jut ez a gondolat az eszembe, csupán röhögök mint egy hülye. Némi fáziskéséssel Ricsi is észreveszi az összezsugorodott testvérét és próbál nekem segíteni, nyújtja a kezét, amit elfogadok, mert egyedül nem biztos, hogy fel tudnék kelni, ám a várttal ellentétben ő köt ki mellettem. Majdhogynem rám esik és ez meglep.
- Istenem, de szerencsétlen vagy! - mondom röhögve, de nyilván én is az vagyok és ezt ő is tudja. Nem biztos, hogy meghallja, max leolvassa a számról. Ott ülünk egymás mellett a földön és csak röhögünk magunkon, bár addig jó, amig nem pánikolok be, hogy simán eltaposhatnak minket. Kezd homályosulni körülöttem minden, idelent nem nagyon van levegő és a nagy bulizó tömeg is kezd sok lenni. Érzem, hogy fel kell állnunk, mert baj lesz. A többiek is nyújtják a kezüket, de mivel kezdek komollyá válni, így már önerőből is fel tudok állni és próbálom Ricsit is magammal húzni. Oké, ideje pihenni és lenyugodni kissé, ezt meg is akarom mondani a tesómnak. Közelebb hajolok hozzá, hiszen a hangos zenétől nem hall semmit úgy, ha csak előtte beszélek.
- Szerintem jobb, ha most leülünk - mondom viszonylag hangosan, hogy meghallja. Ilyen közel is már rég voltam hozzá, de ez most nem érdekel. Ha egyetért, ha nem, elkezdem húzni az ülőhelyekhez.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nem akarom, hogy összetapossanak, és bár nem nézek fel, érzem, hogy vannak páran, akik nem vesznek észre és simán rám lépnének. Ha ez megtörténne, lehet fájna, különösen ha egy tíz centis tűsarokkal nehezednek rám. Nem tudom, hogy pontosan mennyi időt töltök a földön, a röhögés és s megszédülés kissé elveszi a normális érzetemet, de talán az segít, hogy Ricsi is mellettem köt ki. Nem örülök ennek, vagyis meglep, hogy ő is annyira ügyetlen és kábult, mint én. Úgy néz ki, mintha nem hallaná az indulatból kiejtett szavaimat, jobb is így szerintem, noha lehet pontosan tudja, hogy mit gondolok és ez fordítva is igaz. Nagyon ritkán láttam eddig ilyennek, az is meglehet, hogy ez az első közös nagyobb bulizásunk és bevallom, tetszik. Jó dolognak tartom, hogy azok után is ennyire el tudjuk magunkat engedni és újra normális testvérekként tudunk viselkedni. Már nem félek attól, hogy elveszítem, hisz őt sosem fogom és emiatt nagyon hálás vagyok neki. Haverok, barátnők, ismerősök és ellenségek: őket mind el tudom veszíteni, de Ricsit soha! Persze Gwent sem szeretném, az nagy trauma lenne számomra. Valahogyan feltápászkodok és felhúzom Ricsit is. Kérdő pillantásaira csak egy komoly tekintettel válaszolok, nem értem, miért akar ott egy helyben ücsörögni, az veszélyes és én féltem őt. Ebből is látszik, hogy egy szinten vagyunk már, eltűntek köztünk a korbeli különbségek. Közelebb hajolok hozzá, mert ezúttal valóban szeretném, hogy meghallja a mondandómat. Hosszú idő után most kerülök hozzá nagyon közel és ez feltűnhet számára is, ám nyilván nincs ebben a közeledésben semmi félreérhető, mert basszus, ő a bátyám, mindazonáltal legalább boldog lehet, hogy már nem irtózok annyira senkitől sem, tőle pedig főleg nem. Mondom neki, hogy menjünk és pihenjünk, aztán tekintetét keresve próbálom leszűrni a válaszát, avagy gondolatait. Meglepi a dolog, nem számított rá, de nem különösebben érdekel, húzni kezdem egyenesen vissza az asztalokig.
- Ha csak az ártana meg... - Nem tudom, hogy mennyire akadna ki, ha azt mondanám, hogy az egyik haveromnál voltam a buli előtt és ott is volt egy-két finomság. Muszáj volt elmennem hozzá, mert azt a találkát már előbb megbeszéltük és nem akartam lemondani. Persze amint megtudta a régi gitáros, hogy tőle nem haza, hanem bulizni megyek, egyből hozta is a dugóhúzót.
- De mit szólsz be, te sem vagy józanabb?! - válaszolok vissza csipkelődve. Ez most nem olyan, mint anno a verekedés. Itt mindketten jól érezzük magunkat és csak poénból szólunk be a másiknak és ezt is csupán azért, mert már jól ismerjük egymást. A következő órákban még párszor visszamegyünk táncolni, meg inni is, míg a végére azzal a problémával szembesülünk, hogy haza kéne menni. Nem bírjuk már tovább, hajnali négy van. Vesszük a kabátunkat, én ezt csak az utcán teszem meg, mert nem akarok a tömegben öltözködni. Odakint megcsíp a hideg, de jól jön, legalább felfrissülök és remélhetőleg kitisztul a fejem. Vagy nem.
- Mennyire kéne most hazamennünk? - Nem tudom, mi lenne a helyes döntés. Áron biztos kiakadna, ha meglátna minket így, persze engem már nem érdekel ez az egész, annyiszor lecseszett már, hogy nem kottyanna meg és várhatóan én leszek a hibás, hogy elrontottam Ricsit is. Igazából nem zavar, amúgy is szívesebben aludnék az ágyamban, mint a hideg büdös utcán a fővárosban.
- Szerintem osonjunk be, max ha felébred ránk, akkor futunk. - Izgalmakból amúgy sem lehet kevés az életben. Elindulunk hazafelé, mely nincs messze nagyon, bár metróval jobb lenne közlekedni, de kinek van kedve várni rá ilyen időtájt. Fázunk, én biztosan, valamint még nem is vagyok észnél teljesen. Bizony, továbbra is jó a hangulatom, így hirtelen az utcán seggbe rúgom a tesómat és futni kezdek. Ennek csak azért van értelme, hogy ne fázzunk és gyorsabban hazajussunk, az pedig béna lett volna, ha csak simán megkérdeztem volna a bátyámat, hogy nincs-e kedve futni egyet. Fáj a lában, de nem számít, röhögve rohanok a visszatámadása elől. Szerintem mindketten jól szórakozunk. Olyanok vagyunk, mintha tíz évesek lennénk, de sebaj, az élet akkor jó, ha kiéljük azt és biza ez azzal jár, hogy időnként ismét gyerekké kell változni.
Hazaérve lassan közelítjük meg a lakást és próbáljuk rettentően halkan kinyitni a zárat. Ricsi lép be először, mert az ő apja ellen bujkálunk, hiába új és fájdalmas ebbe belegondolni. Nekem az a férfi már csak Áron nem pedig apa. Belépek utána és halkan becsukom, bezárom mögöttünk az ajtót. Indulunk a szobánk felé, mikor összenézünk és engem elkap a nevetés a vicces helyzet miatt. Hihetetlen, hogy tényleg bujkálnunk kell, ez már szarkasztikus. Kiadok magamból valami kis hangot, aztán visszafogom magam még mielőtt észre vennének minket. Már majdnem elérem én a szobámat és Ricsi a sajátját, mikor a szemben lévő szoba ajtaja kinyílik és az a személy szúrós tekintete néz ránk, akit el akartunk volna kerülni. Érzem, hogy most bajban vagyunk, és hogy szidás lesz, bár nem tudom, hogy mi a gond, két tizennyolc év feletti srácról van szó, akik értelemszerűen bulizni is akarnak néha. Lehet az a gond, hogy nem szóltunk neki erről, vagyis én csak annyit mondtam a szüleimnek, bocsánat: anyámnak és Áronnak, hogy az egyik haveromhoz megyek át és hogy majd jövök. Ricsire pillantok, hogy most akkor futunk, vagy mi lesz. Elmosolyodok, még mindig hülyék vagyunk és nem is akarok komoly lenni. Olvasunk egymás tekintetében, majd megiramodunk és nevetve befutunk a szobánkba, lesz ami lesz. Reméljük, nem jön utánunk az a bizonyos személy.