Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Csupán egyetlen egy kérdésre szeretném megkapni a választ. Miért? Meglehet magamban kéne keresni a magyarázatot, ám ezúttal nem tudok kiigazodni saját magamon. Eddig tényleg azt hittem, hogy kiszámítható vagyok és csupán néhány saját szabály alapján működök és viselkedek. Régen annyira egyszerű volt minden. Éltem a mindennapjaimat, mindenkivel megvolt a standard kapcsolatom és nem kellett attól tartanom, hogy váratlan helyzetek elé kerülök, lehet azért, mert pontosan sejtették az ismerőseim, hogy milyen helyzetben hogyan fogok reagálni. Így volt, nem hazudtoltam meg magam. Ricsivel is, Veronikával is ugyanúgy viselkedtem, mint azelőtt egy évvel, a tanároknak is majdhogynem azonos hangszínnel feleltem. És most minden megváltozik, de lehet ez már egy ideje megtörtént. Ezek szerint sokkal összetettebb személyiség vagyok, mint gondoltam. Még én sem tudok magamon kiigazodni, válaszokat várok, hogy mi a francért jutottunk el odáig, hogy a bátyámat verem és fordítva. Nem akarom ezt tenni, akkor miért vesztem el ennyire a fejem és miért nem tudok uralkodni magamon? Most pattan el a húr és az összes feszültség egyszerre távozik belőlem. Egyik pillanatban még csak mozdulatlanul ülök a füzetemet bámulva, míg a másikban már két ököllel esek a bátyámnak. Nem vagyok normális. Hogy mondhatnám meg neki, hogy nem akartam? Összeszorítom a fogaimat, elvégre fáj nekem szintén, csak azt tudnám, hogy hol jobban: kívül a testemen, vagy belül a szívemben.
Ellököm magamtól, talán ez az első durva mozzanatom ellene és sokkal erősebbre sikerül, mint ahogy akartam. Egy asztal éléhez esik, miközben engem is magával ránt és csak a szerencsének, valamint a jó állóképességemnek köszönhetem, hogy nem esek rá. Ez egy őrültség, hihetetlen, hogy tényleg megtörténik. Elkapom tekintetét és úgy érzem, mintha erőből gyomorszájon vágnak, pedig ez nem történik meg, Ricsi nem tesz ilyet, viszont a könnyeit látva én is még inkább elszomorodok. Nyilván egyikünk sem akarja ezt és bűntudatot érzek, amiért nem vagyok képes beszélni, igaz sose ment egyszerűen nekem, különösen nem az érzelmes, nagyobb lelki dolgokról. Oly kevésszer láttam sírni, meglehet még sosem és most mégsem tudja előlem rejtegetni az érzéseit. Ez bennem is megindít valamit, bár szerintem ő is jól tudja, nem akarom ezt én sem. Tekintetem nem is mérges, hanem szomorú és ezt ő is könnyen észreveheti. Igyekszem lefejteni a szorítását a pólómról, persze ezt ő nem hagyja és az egész csak arra jó, hogy tovább szakadjon a ruhadarabom. Nem mintha nem lenne úgyis teljesen mindegy. Valószínűleg nem csak a ruhám fog elszakadni, hanem a szívem, lelkem is ezután a verekedés után. Tehetetlenségből felkiáltok, ráordítok a bátyámra, akit szívesen megölelnék, de nem teszem. Kérem, már-már könyörgök neki, hogy engedjen el, csak nem úgy jön le és inkább kétségbeesett parancsnak hatnak szavaim. Semmi sem jön össze úgy, ahogy akartam. Mindent elrontok és mindent elvesztek ezekben napokban. Hogy a kérésemnek tesz-e eleget, vagy alapból ezt akarja-e tenni, azt nem tudom, de eltávolodok tőle a lökése hatására. Lépek hátra néhányat és bizony megtalálom a nemrég Ricsi által elrepített füzetemet a padlón, rálépek és megcsúszok rajta. A hátamra érkezem, de nem fájna annyira az érkezés, ha Ricsi ne esne rám, így elég kellemetlen a becsapódás és a fejem is koppan a kemény talajon. Egy pillanatra megszédülök, ám nem azzal foglalkozok, hanem a rám nehezedőm, de mégsem súlyos testvéremre próbálok ránézni és ez összejön mihelyst eltűnnek a táncoló csillagok. Ezzel a koppanással az én szemeimből is megindulnak lefelé a könnycseppek. Hiheti azt, hogy a tarkóm miatt hullajtom őket, de szerintem egyértelmű, hogy nem. A testi fájdalmak miatt nem szoktam sírni, valójában igen kevés esetben buknak elő a könnyeim és ez azon kivételek egyike. Ricsi sír, én sírok és anyánk sírna a legjobban, ha ezt most látná. Biztosra veszem, hogy agyrázkódást kaptam, ám most nem tudok vele foglalkozni, Ricsi szavai újra elkeserítenek, noha semmi rosszat nem mond. Nyelek egyet fájdalmasan, majd könnyes szemeimmel az övéibe nézek. Szívem hevesen ver, még bőven van bennem erő és feszültség, ami ara késztet, hogy üssek, de ott fekve a padlón újraindítom az agyam és azt mondom magamnak, magunknak: Áj! Itt és most ebből elég, legyen már eszünk és hagyjuk abba ezt az őrültséget, mert sehová sem vezet. Nehéz megfékeznem a testem, ami annyira változtatni akar a helyzeten, hisz kényelmetlen, hogy felettem van a bátyám és az is, hogy az előbb még ádáz küzdelmet folytattunk. Pár másodpercre be is hunyom szemeimet és mély lélegzetvételeket veszek, amiből neki is feltűnhet, hogy nem akarom folytatni és épp próbálok lenyugodni. Egy könnycseppnek sikerül elhagynia a szemgödrömet és végigszalad oldalt lefelé, végig az arcomon és a fülem mellett, amíg el nem tűnik a hajszálaim között. Nagyobb higgadtsággal nyitom fel a könnyektől csillogó, már - az agyrázkódás és a sírás miatt - pirosodni kezdő szemeimet.
- Nem vagyunk teljes testvérek - mondom ki mindennek a kulcsát. Annyira fájt ez kimondani Ricsinek, nem akarom hogy csak féltestvérként gondoljon rám és hogy eltávolodjon tőlem lelkileg, persze lehet épp a mostani veszekedéssel intéztük el ezt. Ebben a pillanatban érzem teljesen azt, hogy elveszítem. Kétlem, hogy ne lenne rám mérges, amiért elhallgattam előle ilyen sokáig és hogy ilyen körülmények között mondom el a tényt. Dai eltűnt, nem ír vissza, Ricsivel összevertük egymást, Veronak még nem mondtam el, az apám talán letagad, a nevelőapám utál és anyám az, aki próbálja összetartani a családot és erre én okozom neki a legnagyobb fájdalmat, ha ezt megtudja. Voltál már olyan szomorú, hogy még sírni sem tudtál? Velem most pont ez játszódik le. Szavaim Ricsinek tán először kétértelműek, gondolhatja azt, hogy a verekedés miatt nem akarom többé tesónak tekinteni, de aztán rájöhet, hogy sajnos nem érzelmekről, hanem tényekről beszéltem. Látom a meglepettséget az arcán, én is így reagáltam anno és Dai sem különben. Ha lemászik rólam, akkor én is felülök. Megszédülök közben és már biztosra veszem, hogy a szemem is veszettül piros, de továbbra sem törődök az agyrázkódással. Már ülve az egyik lábamat behajlítom, kezemmel pedig a szemeimet törölgetem és folyamatosan a levegőért küzdök.
- Apa, vagyis Áron nem az én apám. Ne kérdezd hogyan és miért, mert nem tudom, de ez már biztos - teszem hozzá az előbbi kijelentéshez, hiszen kell a magyarázat neki. Lesütöm szemeimet és érzem, hogy újra megindulnának a könnyeim, ám most nem engedem nekik, visszafojtom. - Sajnálom, hogy így kellett elmondanod, tényleg nem akartam titkolózni előtted, de most már te is elhiheted, hogy nagyon kegyetlen napjaim vannak. - Kezdek tényleg lenyugodni és ez a hangomon is megmutatkozik, bár ugyanannyira szomorú vagyok, mint ezelőtt. Félek, mert nem tudom, hogyan fog erre reagálni. Nem akarom elveszíteni, de megértem, ha kiakad, én is majdnem összeestem, amikor rájöttem az igazságra. Magamhoz akarom ölelni őt, de nem merem. Próbálok olvasni a szeméből, viszont még sosem bántottam meg ennyire, se fizikailag, se lelkileg, aggódok a következményektől.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Nem értem, hogy is gondolhattam én azt, hogy sikerül reggel felkelnem. Igaz, eredetileg az volt a terv, hogy még visszajövök Pestről a kastélyba egy késő esti vonattal, de Daival szerencsére elhúzódott a csevegés és alapból már tizenegy és éjfél között mentem haza, utána pedig nem sok kedvem volt összepakolni és elindulni az állomásra. Jobbnak véltem reggel felkelni és ha még a vonat sem késik, tán be is értem volna az első órámra. Nem a vonat hibája, az feltételezem, pontosan közlekedett. A gond velem volt, vagyis nyilván nem jött össze a felkelés, főleg hogy az ébresztőt is elfelejtettem lefekvéskor beállítani. Mikor megnéztem a sötétítőtől félhomályba vesző szobámban az órát, azonnal lemondtam az első pár órámról. Majd kimagyarázom valahogy, noha az is lehet, hogy észre sem veszik, hogy nem ülök bent.
Kénytelen vagyok a kora délelőtti vonattal bekocogni Bogolyfalvára. A vonat közepe táján elfoglalom a magam helyét, aztán nem sokkal már alszok is tovább. Semmi különleges nincs az utazásban, már századszorra teszem meg ezt a távot, így még a táj sem köt le. Mindazonáltal felszabadultabb és boldog vagyok, amiért kibékültem Daival, pontosabban amiért tisztáztuk a problémánkat. Örülök, hogy nem veszítettel el a féltesómat és hogy nem hazudott, azaz nem beszélt rólam az apjának. Érzem, hogy közeleg a pillanat, mikor megismerhetem a valódi apámat, de picit izgulok is. Félek, mert eddig gyakorlatilag letagadott, hát mi lesz ezután? Egy biztos, anyám már tud mindent és a szavai új erőt adtak. Kezdem elhinni, hogy minden rendben lesz, noha ez még bátor feltételezés. Jóval a leszállás előtt már felébredek, így kénytelen vagyok nézelődni és gondolkodni is kicsit. Utóbbi időkben ezt jobban szerettem elkerülni, mert csak jobban sztesszeltem magam a bajokon, ám kezdek helyre jönni, azt hiszem. Lassan és fülsüketítő féknyikorgással áll meg a vonat, én meg az elsők között pattanok le róla. Nincs sok cuccom, hiszen csak pár napra ugortam haza, hogy beszéljek anyámmal és mint közben kiderült, Daival is. Fura ennyire üresnek látni az állomást, noha ez relatív, elvégre azért jócskán szálltak le a vonatról, de amúgy kevesen várakoznak, biztos azért, mert hétfő van és munkaidő. Nekem is már órán lenne a helyem, ehelyett csak belekap a hajamba a szellő és kész vagyok elindulni a kastélyba. Milyen jó lesz, ha Ricsiékkel leköltözünk végre a faluba, nem kell felcaplatnom a kastélyban lévő szobámig, hogy lepakoljak és pihenjek. Elgondolkozom, hogy beugorjak-e Gwenhez, de aztán rájövök, hogy éppen több száz kilométerre van tőlem és az egyetemi előadását hallgatja. Na hát ez bukta, ideje is megtennem azt a szörnyen nehéz első lépést. Még egy pillantást teszek a vonatra, talán éppen azért, mert az lassan megindul visszafelé, hogy megtegye a hétfői újabb útját. A vonatról viszont elterelődik a figyelmem, amikor hirtelen egy szokatlan mozdulatot veszek észre a tőlem nem messze álló személytől. Látom, hogy a sok cucca miatt megbillen és ha elég béna, akkor le is eshet a peronról, márpedig úgy tűnik, ez fog történni. Mellé lépek, elkapom a derekát és úgy rántom vissza egyenesbe. Nem nagy mozdulat tőlem, meg úgyis útba esett. Ennyi táskával csak a lányok képesek utazni, sosem bírtam megérteni őket.
- Óvatosabban! - közlöm vele semleges hangon, aztán megvárom, amíg biztosan megáll a saját lábain, végül elengedem. Igazítok táskámon, ami a manőver közben majdnem leesett rólam, végigmérem a lányt, hogy ki és miféle lehet, mert még nem láttam. Mondjuk ez nem jelent semmit, borzasztó az arcmemóriám,  aminek persze van előnye is. Na mindegy, valószínűleg úgyis egy új csajszi érkezik az iskolába.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Egy fa, két fa, sok fa, a szemem csak ugrándozik miközben a másodpercek fele alatt befókuszál egy adott pontot, majd ugrik is tovább a következő fix tájalkotóra, elvégre a vonat halad és a fák is rohamosan tűnnek el a szemem elől. Ettől mindig hamar elfárad a szemem, majd egy idő után megunom a nézelődés és pupilláimat elfedem a valóság elől. Álomba merülök, mely lehet a kipihentségemnek köszönhető, nem csoda, hogy nem tudtam felkelni kora reggel. Még tart a kóma, hiába ülök már a vonaton. A pesti levegő nem ébreszt fel annyira, mintha a Mátra hegyvonulatai között tenném meg a kastély és Bogolyfalva közti utat. Na de majd akkor magamhoz térek, addig is ráérek szunyókálni. Nagyjából fél órával az érkezés előtt térek ismét magamhoz és muszáj lenne valamivel elütnöm az időt, viszont tanulni nem akarok, nincs nálam semmi értelmes dolog, szóval marad az elmélkedés. Konstatálom, hogy már nem vagyok teljesen lesújtva, kevésbé stesszelek, talán ez amiatt van, hogy sikerült elsimítanom a problémákat anyámmal és Daival, mindazonáltal még mindig kérdéses, milyen lesz ennek az egész kavarodásnak a kimenetele.
A vonat lassulni kezd, nekem meg itt az ideje felemelnem a seggem és leszállnom a vonatról. Szerencsére nincs sok cuccom, így könnyedén leugrok a tömegközlekedési eszközről. Végignézek az állomáson, többek között visszanézek a vonatra is, így van lehetőségem meglátni az éppen egyensúlyát vesztő  lányt. Nincs tőlem messze, ez a szerencsére, na meg a nagy szívem, ami akkora, mind egy dió, de azért kellően sűrű. Utána kapok, ott ahol érem, ami történetesen a dereka és visszahúzom a peronra. Nem csodálom a meglepettségét, hajszálon múlt minden. Némi fáziskéséssel kinyitja szemeit és tekintetünk találkozik. Ekkor nekem is van időm és lehetőségem végigmérni őt, valamint megtudni, hogy tulajdonképpen kit is mentettem meg. Vörös haj, fehér bőr, érdekes arcelrendezés, megszeppent tekintet, bizonytalanság. Nem veszett el bennem egy Sherlock, a megjelenése triviális tényeket közöl: új diák érkezik a suliba. Elengedem és megigazítom a táskámat. Lassan indulnék is tovább, mikor meghallom a nyöszörgést, mire ismételtem rápillantok az idegenre. Érdekes kérdést tesz fel, ilyet még nem is hallottam eddig, pedig mialatt prefektus voltam, jó pár bugyuta kérdéssel fordultak hozzám az újak. Nem is tudtam, hogy sírjak vagy nevessek rajtuk, így maradt a szokásos fapofa. Bólintok arra, hogy én is a Bagolykőre járok, majd furcsállóan nézek rá, ám végül szó szerint értelmezem a bőröndjeivel kapcsolatos kérdését.
- A szobádba? - válaszolok egy kérdéssel, amit inkább kijelentve gondolok és szerintem a lány is érti. Ha valóban gólya, akkor a gólyalakban fogja tölteni azt az időt, amíg nem lesz saját szobája, vagy netán le nem költözik a faluba. Tényleg nem értem a kérdést, vagyis azt, hogy hova máshová akarná vinni őket? Én biztosan meg nem válnék tőlük, mert ez még mindig Magyarország és két perc figyelmen kívül hagyás után már nyoma is veszik a táskáknak, a DHL pedig nem tartózkodik Bogolyfalván, így sajnos a vállalat szállítmányozási kedvességét sem tudja igénybe venni.
- De gondolom, elsős vagy és a kastélyba mész, szóval adjad csak - mondom, mert mégis csak nem illik bunkónak lennem, hiába nem szeretem az értelmetlen kérdéseket. Nincs is rossz kedvem és miért ne segítenék a csajszinak, így elveszek tőle néhány cuccot, a gitárját is, amin már megakadt a szemem. Nem vagyok én annyira seggfej srác, ezt Gwen is igazolni tudja. Elindulok a suli felé közepes tempóban, már úgyis mindegy lenne a sietség, nem fogok beérni a fontos óráimra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Valamivel szebbek már a sebeim azóta, hogy Gwen lefertőtlenítette őket. Jó ötlet volt elmennem hozzá, nem csak testileg tudtam megnyugodni, hanem lelkiekben is. Találkoztam közben Daival is, valamint megbeszéltem anyámmal a dolgot. Most úgy néz ki, minden rendben leszámítva egy nem éppen aprócska problémát. Ricsivel továbbra sem találkoztam a verekedésünk óta. Kérte, hogy mondjam el neki az igazat és én nem akartam eleget tenni a kérésének ott és akkor, mert éreztem, hogy nem lesz jó vége. És lám, valóban. Sírhatnékom volt, bőgni tudtam volna, akár egy kisgyerek mikor kiejtettem számon azt a pár sorsdöntő szót. Nem akartam megtenni, nagyon féltem, hogy ellök majd ezek után magától és bár megölelt, nem volt valami biztató. Tudom, hogy a reakciójából nem vonhatok le következtetést, mert az a sokk, ami őt érte akkor tényleg nem volt kicsi, ám mégis csak igen gyorsan lerázott, menekült tőlem. Megértem, legszívesebben én is menekülnék magamtól. Hosszasan néztem utána, amíg el nem tűnt a tanteremből. Mihelyst kilépett az ajtón, én összeroskadtam. Mozdulni sem bírtam a földön fekve, sírni kezdem és eltelt akkor jó sok perc is, mire végre fel tudtam támaszkodni, egyedül. Mivel senki sem nyújtott nekem kezet, vagyis nem volt mellettem se Ricsi, se Dai akkor még, Vero pedig még szerencse, hogy nem látott engem annyira összetörve. Az volt a völgy legalja, akkor éreztem magam a legelesettebbnek és legjobban magára hagyottnak, noha csak az érzelmek túltengése az oka. Nem tudom, hogy képes vagyok-e ezek után ismét bemenni abba a tanterembe, igaz muszáj lesz, mert van ott órám, de az biztos, hogy sosem fogok már figyelni rendesen.
Addig nem tudok teljesen megnyugodni, amíg nem beszélek újra Ricsivel, ugyanis fogalmam sincs, hogy mit gondol, mit érez és hogy hogyan érzi magát a verekedés után. Aggódok érte és a kapcsolatunkért is, nem szeretném elveszíteni, azt akarom, hogy ő ugyanannyira a testvérem legyen és a vérkülönbségünk ismerete ne jelentsen változást. Félek, annyira mérges rám, hogy beszélni sem szeretne velem, feltételezhetőleg ez a magyarázata annak, hogy nem keresett fel, bár otthon voltam, talán üzent neki anya, ha már én nem mertem ráírni. Semmivel sem vagyok különb Dainál, de abban bízhatok, hogy pont azért, mert én is meg tudtam bocsátani a rellonosnak, majd Ricsi is képes lesz engedni a szívének. Egy biztos, ha lehetőségem lesz rá, én nem szeretném elhalasztani azt és megpróbálok beszélni vele a verekedésről. Nem vagyok nyugodt, vele ténylegesen is rosszban lenni olyan, mintha hiányozna a másik felem, a támaszpontom, így egyedül csak bolyongok a világban inogó lábakon.
Már elmúlt takarodó idő, a Levitában lenne a helyem, de bezárkóztam a könyvtár egyik zugába és úgy tettem, mintha tanulni. Manapság sokszor leplezem a depressziómat így, pedig elég szánalmas. Most szerencsére elaludtam a könyveken és csak akkor hagytam el a könyvtárat, amikor felébresztett az egyik ott dolgozó, hogy már nem azért, de most már legyek szíves megemelni a seggem és kitakarodni onnét a szobámba. Nem vészes az idő, de azért félnem kéne a prefektusoktól. Hát nem ironikus? Én is azt voltam egyszer, noha lehet pont emiatt nem tudnak elrettenteni annak a rangnak a hordozói. Alig élek, nemrég ébredtem és még nagyon kómás vagyok. Elindulok egy lépcsőn felfelé és azzal biztatom magam, hogy már nincs sok lépés hátra, ugyanis legszívesebben a lépcsőn ülve aludnék el, tovább. Zombiként ballagok felfelé, csakhogy léptek zajára figyelek fel. Megállok és abba az irányba nézek, amerről hallom az egyébként elég halk zörgést. Az egyik folyosóról látom befordulni a sötétségben egy személyt egy másik folyosóra. Látom, hogy nem vesz észre, fel sem fogja, hogy a lépcsőn van valaki, oly lendületesen megy a feje után, pont mint... mint a bátyám. Rádöbbenek, hogy valószínűleg ő járőrözik, a szívverésem pedig erre úgy felgyorsul, hogy már nem is emlékszem arra, hogy az imént még hulla fáradt voltam. Testem megremeg és minden porcikám azt súgja, lépjek, csak ne előre, hanem háta lefelé. Nyelek egyet, ajkamba harapok és próbálom megakadályozni, hogy szemeim könnyessé váljanak a keserű érzéstől, hogy talán már nem szeret testvéreként a hozzám eddig legközelebb álló személy. Ezek után megint olyasvalamit cselekszek, amit nem gondoltam át eléggé és legutóbb ebből nagy baj lett. Mégis, még nem késő megtenni, megindulok, lelépegetek a lépcsőfokokon és rohanni kezdek egy prefektus után takarodó idő után. De kit érdekel? A testvérem, ő a teljes testvérem, legyen bármi is az igazság, nem érdekel, leszarom magasról. Tőlem semmi sem veheti el Ricsit! Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, aki sírva anyja után szalad a sötétben, ám legyen, elfogadom a hasonlatot és magamra vállalom, hogy egy taknyos kiskölyök vagyok. Ha ez kell ahhoz, hogy ne veszítsem el... Tulajdonképpen azt sem tudom, mit akarok csinálni vele és mit lesz ha újra látjuk egymást. Nem gondolkodok ilyeneken, csak szaladok és utol akarom érni őt. Már az említett folyosó végén tart, be is kanyarodik a következőre, mikor utolértem. A folyosóforduló után mögé érek és most le kéne álljak, nyugodtan meg kéne beszélnünk a történteket, de túlságosan is kétségbe vagyok esve, futva megölelem őt hátulról, karjaim hasánál vetülnek keresztbe, arcomat a vállába temetem. Ő az, ez már biztos, érzem az illatát, mely nagyon hasonlít az enyémhez. A lendülettől mindketten lépünk egyet előre, de az öleléstől ő már hozzám van láncolva, nem engedem el, olyan erősen szorítom, hogy meg se forduljon a fejében, hogy szabadulnia kéne. Őt érezve eltörik a mécses és nem tudom visszafojtani könnyeimet, de már nem is érdekel ez. Miért kéne azt mutatnom, hogy erős vagyok és minden rendben, mikor rohadtul nem így van és ezt mindketten tudjuk? A vállánál könnyes lesz a pólója és az erős levegővételeimből hallhatja, hogy bizony sírok.
- Kérlek, Ricsi... - próbálok megszólalni, de elcsuklik a hangom. Mire akarom megkérni? Nem tudom pontosan, ez csupán egy segélykiáltás. Talán csak kérem, hogy ne hagyjon magamra, hogy szeressen és hogy ne taszítson el magától az utóbbi verekedés után. Sírásom felerősödik és már hallható a folyosó nagy csendjében. Négy éve ez a viselkedés még elképzelhetetlen lett volna, de megváltoztam, ez már biztos. Talán jó, talán rossz irányba, az is lehet, hogy felnőttem, bár ki tudja, tán csak gyerekesebb lettem. Egy idő után már halkulok és kezdek megnyugodni. Ismét csend lapul a folyosón és ahogy már ismerem az itteni pletyis festményeket, hamar híre fog menni a mostani kis akciónknak, mire én csak a középső ujjamat tudom mutatni.
- Ne haragudj, tudom, hogy egy barom vagyok - mondom suttogva és viszonylag gyorsan majdnem egyenesen a fülébe, mert ugyebár ott támasztom az állam a vállán hátul. Kisírtam magam, egyenesen a fülébe zokogtam, ám immáron már van elég erőm elengedni a bátyámat és esélyt adni neki arra, hogy megforduljon és rám nézzem.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Nem tudom, miféle késztetés fut át rajtam abban a pillanatban, ahogy meglátom a testvéremet befordulni az egyik folyosóra. Nagyon fáradt vagyok, alig bírok fellépkedni a lépcsőfokokon, mégis minden érzésemet felülmúl egy új, az alapállapotomtól egy sokkal ingerültebb és feszélyezettebb érzés. Pupillám kitágul, a szívverésem felgyorsul és sejtem, cselekednem kell. Az elmúlt napokban nem mertem megkeresni, pedig őrjítő a tudat, hogy rosszban vagyunk. Félek, azt hiszem. Valószínűleg mérges, csalódott vagy csak egyszerűen rémült. Nagyon elbénáztam azt a napot, bár nem akartam elmondani neki, mégis sikerült és verekedés után el tudom képzelni, mennyire rossz lehetett hallania. Szóval igen, teljesen jogosan akarok vele mihamarább békülni és túl lenni a nagy csalódáson, melyről egyikünk sem tehet.
Általában ő az, aki kezdeményezőbb, ő az aktívabb én meg hozzá képest a passzív személy, de ezúttal ez fordítottjává változik és nekem kell megtennem az első lépést szimplán csak mert a helyzet így kívánja. Nem szeretném elszalasztani az alkalmat, nem bírok tovább várni, így megindulok és fejvesztve szaladok a jelen pillanatban legféltettebb szerettem felé. Nem tudom mi ütött belém, de kit érdekel. Ami, vagy aki fontos nekem, azért harcolok és még áldozatot, megalázkodást is vállalom, noha jelenleg nem érzem ezt annak. Ricsit sikerül utolérnem, igaz nem azonnal, ám mihelyst ez megtörténik, nem tudok kellően lelassítani és a normálisnál nagyobb erővel csapódok a hátának, természetesen szándékosan. Lendületből ölelem meg és olyan szorosan fonom át karomat a derekán, hogy lehetősége sincs menekülni. Ciki lenne, ha mégsem ő lenne az, hanem random letámadnék egy idegen személyt, de ez meg sem fordult a fejemben és most már, hogy érzem az illatát, mely annyira nem is különbözik az enyémtől, pontosan tudom, jó embert ölelek. Arcom a vállába nyomom, milyen különös, hogy szinte magasabb vagyok nála. Ez így szokott lenni, sok családnál a fiatalabbak túlnövik az időseket, tán csupán azért, mert látják, hogy mit kell túlteljesíteni, míg az idősebb csak megáll a növésben, amikor gondolja a teste. Nehezen bírom ki könnyek nélkül, nem is sikerül eltitkolnom a tényt, vagyis sírok. Ricsi előtt már úgyis mindegy. Legutóbb is könnyeztem, most is ezt teszem és ebből láthatja, hogy nem sikerült feldolgoznom a verekedésünket, szerintem sohasem sikerülne, amíg szünetel köztünk a kommunikáció.
Aztán megszólalok. Fogalmam sincs, hogy mondhatnám el az érzéseimet, mindez annyira távol állt tőlem az elmúlt éveimben és most sem tudok teljesen megváltozni. A szándék megvolt, íme itt vagyok és szorosan ölelem őt, azonban szavakba önteni a lelkem... még mindig kudarcot vallok e téren. Meglehet nem is érti, mit akarok mondani neki, de bízok benne, miért ne tenném, hiszen a testvérem és bármennyire is idegen most, hogy nem beszéltünk sokáig és rosszban váltunk el, ő továbbra is a bátyám, a múltat senki sem veheti el tőlem, az újonnan jött információ, miszerint nem vagyunk teljes testvérek ezen nem változtat semmit. Nem elhanyagolható tény és mivel nem annak tudatában nőttem fel, így érthető, hogy felkavart, azonban nem szabadna ennyire mély érzelmeket generálnia, szerintem túlreagáljuk és túl nagy feneket kerítettünk a dolognak. Most már tényleg véget akarok vetni a hullámvölgynek és végre boldog lenni. Pontosítok kissé és magamat okolom a történtekért. Én kezdtem a verekedést, vagy tudja a franc, de szerintem így történt, arról egyértelműen én tehetek, hogy nem mondtam el azelőtt Ricsinek azt, amiről tudnia illett azért, mert gyáva voltam. Nem merek hangosan beszélni, mert a kastély teljesen elcsendesült és minden kimondott szó visszhangozna, ezért csak suttogok. Közben eszembe jut, hogy a feszültség miatt még mindig szorítom a bátyám, tehát engedek a szorításon és hagyom mozogni, vagy csupán levegőhöz jutni. A srác meg is fordul, én pedig félek a szemébe nézni, a padlót bámulom, amíg meg nem unom és rá nem jövök, hogy mennyire szánalmas vagyok. Felpillantok és immáron a szemeibe nézek, világossá válhat számára is, hogy sírok, könnyem csillognak az arcomon, szemem sarka vöröslik és mindezt szomorú tekintetem fűszerezi. De tessék, nem titkolom. Kicsit félek tőle. Félek, hogy mit fog most tenni, mondani. Lehet mérges rám, talán ő is hozzám hasonlóan érez, nem tudom és jelenleg nem is vagyok képes leolvasni az arcáról az érzéseit. Minden annyira homályos, fáradt vagyok és idegileg kikészült. Végül megölel, ezúttal ő és erre önkéntelenül elmosolyodom. Jó érzés és egyben megnyugtató. Mintha egy szikla esne le a szívemről, megkönnyebbülök, pedig nem értek egyet ebben az esetben teljesen vele, noha tényleg egy barom ő is. Most nincs erőm válaszolni rá, de visszaölelem és ezzel láthatja, hogy megértettem és nagyjából felfogtam, mit is akar ezzel mondani. Következő szavaitól ismét beindulnának a könnycsatornáim, de már nem akarok többet sírni, nem engedem meg magamnak ismételten. Rövid ideig összeszorítom szemeimet és nem hagyom nedvesedni az arcomat, csupán a lencséimre kerül egy újabb könnybevonat, mely jobban csillog az eddiginél.
- Tudom és már akkor is megértettem, hogy csak aggódsz miattam. Épp ezért nem akartam, hogy ott tudd meg az igazságot, ahhoz túl feszült voltam alapból. De ne hidd, hogy nem akartam elmondani neked, csupán a tökéletes alkalmat kerestem. - Nehéz szavakat találni és még nehezebb kimondani azokat, de összeszedem magam és sikerrel elmagyarázom neki a helyzetet az én szemszögemből is. Próbálok erőt venni magamon és újra kiegyensúlyozott lenni, bár nehéz, hiszen az imént majdnem elaludtam a lépcsőn felfelé menet. Végignézek rajta és látom, hogy ő sem úszta meg hegek nélkül. Feltételezem a háta nagyon fáj neki, mivel rendesen a pad sarkához löktem akkor és kellemetlenül felnyögött. Emellett az arca is nyúzott, el tudom képzelni mennyire fáradt lehet és nagyon nincs kedve járőrözni. Anno nekem is voltak alkalmak, amikor legszívesebben el sem indultam volna kora este. Vicces, pont az aktuális járőr karjaiba szaladtam bele és maximálisan szándékosan. Nyugodtan megbüntethet éjszakai járkálásért, nem érdekel ez most engem.
- Jól vagy? - kérdezek rá a testi épségére, mert tudom, hogy a verekedés mindkettőnknek okozott sérülést. - Fáj még a hátad? - pontosítok, hogy számára is egyértelmű legyen, jelenleg a fizikuma érdekel, elvégre azt sejtem, hogy lelkileg teljesen megtört hozzám hasonlóan. Láthatja, hogy gondoskodó is tudok lenni. Alapból, ha minden jól megy, akkor nem foglalkozok ilyen szempontból másokkal, azaz senkivel, még vele sem, de ha baj van, akkor én is egy aggódó és gondoskodó emberré tudok válni. Fontos nekem, tán most mutatom ki először, mennyire nagyon az ő nekem!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Dai és Ricsi... mindketten pont annyira testvéreim vér szerint, mégis teljesen más a helyzet. Míg Ricsivel egész ezidáig együtt éltem, vele nőttem fel és teljes testvéremként nézhettem rá, így a tudat, hogy valójában csupán az egyik szülőnk közös, a kezdeti pánik után remélhetőleg nem fog nagy változást okozni a mi életünkben. Bízok benne, hogy hamarosan ki fogunk békülni, az agyam is ezt sejtetni, mert ismerem annyira a srácot, hogy tudjam, most ő is szenved és nem csak a megtudott információtól, hanem a verekedésünktől is. Lehet ő is már békülni akarna, én mindenképpen, mégis jó, ha van egy kis szünet köztünk, mialatt lenyugszunk, rendezzük gondolatainkat és aztán új erővel tudjunk egymás szemeibe nézni. Dai. Ő ilyen szempontból Ricsi esetének az ellentéte. Kezdetben nem is ismertük egymást, a kastély falai között ismerkedtünk meg és barátok, úgymond haverok lettünk. Idegenek voltunk egymásnak, aztán már nem annyira, de semmiképpen sem készültünk fel arra, hogy hirtelen megtudjuk, testvérek vagyunk. Míg Ricsi esetében szinte nem számít, hogy fél, vagy teljes a kapcsolat, addig Dainál rendkívül sokat billentett. A semmiből hirtelen szoros kapcsolat lett, noha ezt a gyakorlatba átvinni igen nehéz és máig nem sikerült annyira, de lelkiekben biztosan ő is megemésztette már a gondolatot.
A találkozónk előtt nagyon félek, hogy hogyan fog hozzámállni, de végül úgy tűnik, minden rendben van köztünk, innentől már csak az idő kell ahhoz, hogy valóban testvérekként viselkedjünk, de nagy baj már nem történhet. Nem mondom, hogy nem neheztelek rá még mindig, lehet túl könnyen megbocsátok neki, de nem szeretnék duzzogni és szidni a fejét, hogy mekkora köcsög volt, azt ő is pontosan tudja és belátta, úgyhogy jobb továbblépni a témán. Örülök, hogy láthatom és ha már itt van velem, ideje beszélnünk pár dologról. Jól esnek szavai, noha még nem vagyok kész rá, hogy találkozzak az apámmal, jelenleg legalábbis. Előbb szeretném, ha minden rendben lenne Ricsivel is. Azt pedig nem igazán értem, hogy egyedül kéne vele beszélnem. Mármint, persze, négyszemközt is fogok vele váltani néhány szót, hiszen neki van elég mondanivalója, melyet immáron nem titkolhat el előlem, de én úgy gondoltam, hogy Dai által fogok vele találkozni. Egyelőre csak bólintok, de tudom, hogy hamarosan úgyis visszatérünk erre.
Félig akaratlanul térek rá Ricsire, pedig nem akartam a mi problémánkról beszélni Dainak, de a szavak terén ugyancsak figyelmetlen vagyok. Nyilván rákérdez az esetre, mire nem tudok elsiklani felette, így egyértelműen kimondom a történteket. Ez nem Dai hibája, hanem az én gyengeségemé, rosszul alakultak a dolgok és elpattant a cérna. Valójában senki sem hibás, noha nem lehet lehunyt szemekkel elsiklani egy verekedés felett, főleg ha az testvérek között zajlik. Szörnyű ami történt, de a múlton nem lehet változtatni és az egyetlen elfogadható lehetőség Ricsi és köztem, az a békülés.  
- Erről te nem tehetsz, csak feszült voltam, ennyi. Hát ennél komolyabb szerintem nem is lehetne, mármint jelenleg nem beszélünk egymással, mindketten emésztjük a történteket, aztán majd ha visszamegyek a kastélyba, remélem megoldódnak a dolgok - magyarázom és bízok benne, hogy komolyan veszi az első megjegyzésemet. Ennél rosszabb mi lehetne? Ricsi nem tagadhat le, hiába mondja azt, hogy már nem vagyok a testvére, az vagyok, hacsak nem akarja molekuláris genetikai eljárásokkal módosítani a génállományomat, de az nagyon drága lenne és a jogszabály is tiltja, szóval remélem ennyire valóban nem nagy a baj. Felvetem közben, hogy üljünk be valahová, mert idekint eléggé hideg van és nem szeretek a forgalmas utcákon álldogálni és személyes témákról beszélgetni, feltételezem Dai sem. Nincs ellenvetése, ezáltal megindulunk az egyik kedvenc helyem felé. A séta során elmesélem, hogy beszéltem anyámmal és nagyon együtt érző volt. Láttam a nő szemében a bűntudatot, de tökéletesen kezelte a helyzetet, azonban nem hiszem, hogy segítene találkozni az apámmal, noha ez sem kizárt, de ilyet nem is kértem tőle, ezt majd én megoldom, nehogy Áron rajtakapjon minket és újabb családi botrány törne ki, amivel Ricsi és Vero ne adj isten elvesztené az apjukat.
- Örült és magunk között teljesen higgadtan meg tudtuk beszélni azt a helyzetet, még bocsánatot is kért, pedig nem vártam el tőle, az ő élete és én szeretem őt, akár Áront szereti, akár az apámat. Bár ez már ideje múlt, éppen azért, mert nem akar kapcsolatba kerülni az apánkkal, mivel fél, hogy esetleg rajtakapná ismét Áron. Tehát a közreműködése miatt nem kell aggódnunk. - Mire a mondandóm végére érek, már ott vagyunk a kocsma ajtaja előtt. Belépünk és kiválasztjuk a megfelelő helyet, ahová letelepedhetünk néhány órára. Dai nagyon nekiáll vetkőzni, én a pulcsimat azért magamon hagyom, mert így is vékony, nem véletlenül fáztam odakint nagyon. Rendelek magunknak egy-egy sört, majd a csöndet megtörve kérdezek rá a kényes témára, viszont tudni szeretném, azt hiszem nekem is közöm van hozzá most már. Feltételezem, hogy nem rólam van szó, bár meglehet, pont ettől félek és emiatt érdekel annyira. Vagy csak mert a testvérem és az apám és miért ne tudhatnám, mi van a hozzátartozóimmal, avagy azok között. Van egy tippen, amibe bele is trafálok, ez is csak azt bizonyítja, hogy jól ismerem már a srácot és ez nem a testvériségünkből adódik, hanem a barátságunkból. Nem akarom elveszíteni őt, szóval legyen akár rokon, vagy barát, számomra lényegtelen, de nem szeretnék vele rosszban lenni, vagy megszüntetni a kapcsolatunk legapróbb fonalát is. Mihelyst kimondja, hogy a szülei azt akarják, menjen vissza Japánba, fájdalmat érzek. Én sem akarom ezt, bár Japán nagyon jó hely, boldog vagyok, hogy Dai mégis itt akar maradni és az ittlétem az egyik ok számára, hogy maradjon. A kis meglepődés után annyira örülök, hogy elfelejtek még aggódni is, pedig kéne, mert jelenleg semmi sincs rendben.
- Én sem akarom, hogy visszamenj. Hamarosan már megmondhatod neki, pontosabban ketten fogjuk ezt megtenni valószínűleg és akkor reménykedhetünk abban, hogy minket látván majd jobban kompromisszumképes lesz. - Ha apa lennék és lenne két fiam hozzánk hasonló családi háttérrel, akkor én nagyon boldog lennék, ha a két fiam jól kijönne egymással és nem választanám őket el. Persze nem azt mondom, hogy nem tudnék Dai nélkül élni, ennyire még nem szoros a kapcsolatunk és nem is vagyok egy érzelgős típus, megoldanám, de nem szeretném. Jóban akarok lenni már végre vele is és testvérként szeretnék rá tekinteni az átlagos napokban is. Lehet az auror szakma annyira tetszik apánknak, hogy a fiát is annak akarja adni, de egy idő után nem erőltetheti tovább. És mi lesz, ha kiderülnek itt a dolgok? Tőlem is elvárja majd, hogy auror legyek? Csak mert én nem szeretnék, pont mint Dai. Jelenleg viszont ezt nem csupán egy adott probléma, hanem több. Alapból nem kéne nekik rosszban lenni az elkövetkező hetekben.
- Jó lenne, ha valahogy kibékülnétek, ha nem is sikerül megegyeznetek, de valahogy össze kéne hozni a békességet, mert addig nem szeretnék a színre lépni. Egy frusztrált pillanatban elsütött baki elég volt, nem akarok még egyszer hasonlóba keveredni. - Gondolom megérti, hogy miért akarok az apánk nyugodt perceiben a szeme elé kerülni. Ez most úgy hangzik, mintha bűnös lennék, pedig én aztán nem csináltam semmit, apa volt az, aki elrontott valamit a múltban - anyámmal együtt - és nincs kedvem azt játszani, hogy ismét az én fejemen csattan a dolog. Nem segíthetek ebben sajnos Dainak, egyedül kell elérnie a nyugalmat, de remélem ez az utolsó, amikor magára kell hagynom a családi ügyekben. Nem tehetek mást jelenleg.
- De ne aggódj, bőven van időd, mert nekem még ott van Ricsi és Vero is, amíg velük nem beszélek és simítom el a témát, addig amúgy sem lépnék tovább - nyugtatom Dait, majd nevetve folytatom. - Persze mire eljutok én odáig, hogy kész leszek az apámmal beszélni, addigra ti ötvenszer kibékültök és újból összevesztek. - Hát de most nem? Az elmúlt években is rengetegszer az én vállamon dühöngte ki magát Dai, mikor összeveszett apával. Sokszor van ez így, de én valahányszor megvigasztaltam még anno barátként. Testvérként is ezt teszem, de már nem azt kérdezem, hogy "tényleg veszekedtetek?", hanem hogy "már megint?". Természetesen én ezen csak nevetek, szerintem már Dai is, de elhiszem, hogy nehéz neki, nekem is az Áronnal, mert akárhányszor jött hozzám Dai panaszkodni az auror faterről, én pont annyiszor mentem hozzá hasonlóan Áron miatt. De ez csak az élet iróniája. Remélem érti, hogy miért nevetek és nem veszi sértésnek. Tán azért sikerül jobban elengednem magam, mert most már nem félek. Szavaiból érzem, hogy nem akar engem elveszíteni, sőt nyitott a testvéri kapcsolatra. Noha a jókedv és a röhögés sem tart örökké. Dai megérzi, hogy a kapcsolatunkon gondolkozok el és komolyabbra fordítva a szót, kimondja a találkozásunk legnagyobb okát és a leginkább érdekfeszítőbb kérdését. Elhúzom számat és nem kapkodom el a válaszadást, pedig nem kérdés számomra, mi lesz az.
- Figyelj, azt hiszem jelenleg a lányokon kívül mindannyian rossz tesók vagyunk. Az utóbbi időben elhamarkodott döntéseket hoztunk, vagy amikor nem, akkor pedig túl sokat hezitáltunk és amiatt lett rossz vége. Úgyhogy nem vagy egyedül és emiatt nem foglak eltaszítani magamtól. Én szeretném megpróbálni, amennyiben te is - mondom lesütött szemekkel, hol az asztalt bámulva, hol pedig az előttem ülő szemeibe nézve. Komolyan mondom, ez a hangomból meg sem kérdőjelezhető. Nehéz belegondolni, mennyire nagy jelentőségű ez a válaszom, elvégre egy életre kihat a jelenlegi döntésem és ebbe csak utólag gondolok bele. De jól döntöttem, még mindig ezen a véleményen vagyok. Remélem, Dai is hasonlóan érez, bár már előző szavaiból erre engedett következtetni. Minden rendben lesz. Bemutatjuk egymást a tesóknak, ő engem az apánknak és minden ehhez fogható teendőt sikerrel fogunk megtenni. A barátoknak is kikerekedhet majd a szemük, amikor megtudják az igazat. Vicces lesz, de megpróbálom ezentúl élvezni a kialakult családi kalamajkát, igaz előbb még Ricsivel kell kibékülnöm és Veronak kell elárulnom a nagy hírt. Azok még fájni fognak, ám erős a szívem, annak kell lennie. Hálás vagyok Dainak, hogy félretette az összes önbecsülését és képes volt felkeresni, valamint bocsánatot kérni. Nem ilyennek ismertem meg, de ezek szerint ő is változik, pont ahogy én. Ha így folytatjuk, mindent meg fogunk tudni oldani és mire lezárul az ügy, mindketten érett férfiak leszünk! Vagy nem...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Az utóbbi pár napban nem láttam a lányt és ez természetesen engem is zavart, feltételezem Gwent is. Ma van egy kis időm, tehát leugrok a faluba és meglepem a jelenlétemmel. Mikor odaérek a házukhoz, először Kevint látom meg, a srác nagyjából ki is takarja a közeledő alakomat, így történhet meg az, hogy rossz szót kapok el és ezt nem akarom elhinni, de testemet átjárja a félelem. Lezsibbadok és egy szál lelkierő tart vissza attól, hogy ne essek térdre a megdöbbenéstől. Hangom hirtelen szólal fel kettejük beszélgetése mögött és hallhatóan kétségbeesett.
- Milyen babát? - kérdezem és elsősorban kikerekedett szemekkel nézek Gwenre, majd olykor Kevinre. - Keresztapa? Apa? - szóval akkor az a gyerek az enyém? Kezdek egyre jobban megőrülni, rejtegetni sem tudnám a pánikot, mely lassan eluralkodik rajtam. De ők... miért viselik ezt ennyire könnyedén?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Választ követelő tekintettel fürkészem a barátnőm arcát, ezt nem titkolhatja el előlem, bármennyire is akarja. Mérges, kétségbeesett és egyben zavarodott is vagyok, mivel mindez annyira hihetetlen. Miért ennyire felszabadultak ők ketten és ami feldühít, Gwen miért nem nekem mondta el elsőre? Megértem, hogy Kevin is nagyon közel áll hozzá, de csak jogom van elsőnek értesülni a gyerekem létezéséről. Remegéstől szakadozva veszem a levegőt, nem sírok, de mellkasom úgy mozog, mintha futva érkeztem volna a házig. A válaszadást elkerüli, de ezt nem teheti meg sokáig. Kérdésére nem felelek, hanem ugyanannyira, tán még élesebb tekintettel nézek rá, követelve a magyarázatot. Meg sem fordult a fejemben, hogy előfordulhat a terhesség, nem mintha ne lett volna rá kicsiny esély, de akkor is... ne most akarjon megfoganni a kölyök. Nem tudom, meddig bírom még tartani a testsúlyomat, ám Kevin vállveregetése jókor jön és visszaránt a valóságba és nem hagyja, hogy tovább mélyüljek el a pánikba vezető dimenziómban. Szavai viszont, nem segítenek.
- Mégis mikor akartad ezt elmondani? - vádlom meg Gwent szerintem teljesen érthető módon. Ha ennyire jól viseli, akkor bűn tovább titkolnia. Nyelek egyet és veszek egy mély lélegzetet ahogy szúrós és könnyektől csillogó szemeimet leemelem a lányról. Kis ideig csak a padlót bámulom, aztán hosszasan engedem ki a bent tartott levegőt.
- És hová készültök? - kérdezem már Kevintől, mert látszólag nagyon elindulni szándékoznak valamerre, aztán észreveszem, hogy a srácnál cigi van. Nem szólok érte, mert az ő dolga, de érdeklődve pillantok rá újra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Még mindig nem kapom meg a választ, pedig egy egyszerű "igen, terhes vagyok, Zalán" lenne, vagy éppenséggel ennek a tagadása. Ha Kevinnek sikerült elmondania, nekem miért ennyire nehéz? Megértem, hogy az apával stresszesebb tudatni a hírt, de nem ilyen személynek képzeltem Gwent, szentül vallottam ezidáig, hogy ha baj van, vagy netán különleges hír, akkor azt nekem fogja elmondani elsőnek, feltéve ha rám is tartozik, márpedig a gyerek téma pont ilyen. Apa leszek! Apa leszek? Ez annyira hihetetlen és az, hogy ily módon értesülök róla, némi dühöt is kovácsol a meghökkentség mellé. A testem is tökéletesen mutatja a lelki állapotomat, kezdetben nagyon megijedek, de mostanra már valahogy sikerül elfogadnom a tényt, bár megemészteni jóval több idő után fogom csak tudni. Borzasztó apa leszek, szóval meg kell változnom.
Kevint gyakorlatilag kipaterolja a helyiségből, amit a srác már kevésbé hagy. Nem jönnek szavak a számra, azt hiszem most helyettem is Kevin beszél, mert majdhogynem ugyanúgy érzünk. Mindketten zavarodottak vagyunk, én ezeket hallva és látva már teljesen elvesztem a fonalat, egy pillanatra megszédülök, amire megrezzen a testem és egyből korrigál, hogy ne essek össze. Szerencsére ezt elkerülöm és újra Gwenre tudok nézni már nem mérgesen, hanem teljesen megbénulva, mint egy partra vetett hal, akit kifog a horgász és eszeveszetten ficánkol, hátha visszajut a vízbe, de kevés esélyt lát erre. Honnan is sejthetné, hogy az ember csupán versenyhorgász és csak annyi ideig kínozza a jószágot, amíg megmérik?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Először kész sokkot kapok, majd igyekszem átgondolni a helyzetet és elfogadni azt. A szívem hevesen ver, mivel bekövetkezett az egyik rémálmom. Nem szomorú dolog, ha gyerek születik, de még mindketten fiatalok vagyunk ehhez. Elképzelem magam apaként és minden gondolat arra utal, hogy nem lenne jó, semmi sem passzol a gyerekvállaláshoz és még az is gyomorszájon üt, hogy Áron feltehetőleg kitagadna a családból. Tényleg mindent átgondolok és ez időbe telik, na meg hatalmas nagy erőbe kerül, ami ezúttal eltávozik belőlem, így meginog a testem. Meg sem bírok szólalni, Kevin viszont kiönti a szívem kérdéseit. Ijedten nézem a lányt ahogy vígan játszik Kevinnel és bevallja neki, hogy az egész csak egy nagy vicc. Szívem kihagy egy ütemet és most érzem azt teljesen, hogy kikészülök. Kevinnek bevallotta az igazságot. És én? Fáj, hogy ennyire semmibe vesz és úgy gondolja, hogy ez a kis játék helyénvaló. Közelebb lép felém, mire csak mozdulatlanul bambulok egy kiszemelt pontra magam előtt. Kevin is kiakad, de ő tán jóval lazábban kezeli a szivatást, persze apaként nekem mégis más hallani, illetve átélni mindezt. Szóval mégsem vagyok apa és irtóra csak játszottak az érzéseimmel. Ez az érzelemhullám számomra túl sok, Gwen köznapi kérdése pedig elszakítja a cérnát. Szóval én már magyarázatra sem vagyok méltó? Kevin elhagyja a házat, amikor én bosszúsan nézek Gwen szemébe és gúnyosan horkantok fel. Nem, ezen nem tudok röhögni sem.
- Remélem jól elszórakoztál a magad tréfájával. Tudod egyáltalán, mivel viccelődsz előttem? Mindenki baromira bevette a dumát, most boldog vagy? Hát én nem és köszönöm, ebből nem kérek - mondom olyan hangnemben, amiben még sosem beszéltem Gwenhez, de ez nagyon feldühített és nem tudom visszafogni, hogy ne kezdjek el kiabálni. Mindvégig csúnyán nézek rá és szemeimből láthatja, hogy minden egyes szót komolyan gondolok, ez nem egy játék, hogy megjátszom a sértődöttet, ezúttal túl messzire ment. Miért játszik ilyen érős témákkal velem? Rettenetesen csalódott vagyok. Még egy másodpercnyi gúnyos tekintettel alátámasztom az érzéseimet, aztán meg sem várom a mentegetőzéseit, hisz nem vagyok rájuk kíváncsi, egyszerűen megfordulok és határozott léptekkel hagyom el a házat és hagyom magára a játékmestert, hogy elgondolkodjon a szavai súlyán. Szeretem őt, talán pont ezért fáj annyira, ahogyan most viselkedett.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Több mint két éve nincs olyan nap, amikor ne gondolnék Gwenre. Nem véletlenül csókoltam meg anno és azóta sem csak azért ölelem magamhoz, hogy legyen valakim. Én még mindig az a srác vagyok, aki sosem ijed meg a magánytól és bár valamelyest megváltoztam az elmúlt időszakokban, immáron jobban viszonyulok az emberekhez, de magamat meghazudtolni nem tudom. Miután a lány csúnyán átvert, rendesen kiakadtam. A gyerek téma nem olyan dolog, amivel lehet dobálózni a levegőben és elsősorban az esett rosszul, hogy figyelmen kívül hagyta az érzéseimet. Valóban fájt és sikerült is ezt megmondanom neki, csakhogy eddig még sosem beszéltem úgy vele, ahogy aznap. Engem is megérintett, egyáltalán nem esett jól és ezt mi sem igazolja jobban, mint az, hogy az elmúlt napokban előjött az a Zalán, aki tán elsőben voltam. Kétségtelen, hogy Gwen változtatott meg, ő általa lettem felnőtt és most a hiányában újra egy célok nélküli szótlan fiú vagyok. Vagy csak egyszerűen szomorú vagyok és félek. Aggódok a kapcsolatunk miatt, hiszen még eddig nem fordult elő  ekkora beszédszünet kettőnk között. Három napja nem beszéltem vele, azt sem tudom, hogy hol van és mit csinál. Kissé olyan, mintha elveszítettem volna, noha én hagytam őt a saját házában, én léptem le. Nem mondom, hogy megbántam, mert tényleg bánt továbbra is, de nem tudom, hogy mi legyen a jövőben. Nem szeretném elveszíteni, leginkább meg kellene beszélni a történteket és kibékülnünk, de saját magamra való tekintettel akárhányszor írni szeretnék neki egy levelet, mindig elgondolkozok azon, hogy mit is szeretnék, így eddigi valamennyi kísérletem a toll letételével végződött. Eltöprengek azon, hogy akarom-e a folytatás, vagy hogy egyáltalán meg tudok-e bocsátani neki ekkora hátba szúrásért. Gwen kissé felelőtlen még, meg kell tanulnia, hogy a kiejtett szavakért igenis felelősséggel tartozik, ahogy a mozdulataiért is. Persze ezt el tudnám fogadni, hiszen szeretem még mindig és senki sem tökéletes, ám én valóban elhittem, hogy terhes és gondolnia kellett volna arra, hogy ez mekkora sokkot jelentett nekem, mégsem mutatta, hogy érdekelte volna az állapotom és pont ez az, ami elgondolkodtat a folytatáson.
Nem tudom, hogyan jellemezhetném a napokban meglévő viselkedésemet. Egyszerűen szomorú vagyok. Ez most nem olyan, mint a Ricsivel, vagy Daival való összeveszésem, akkor feszült és mondhatni egy őrült voltam, ebben az esetben viszont túl higgadt és lelassult vagyok. Próbálok helytállni az élet más terén, igyekszem élni a mindennapjaimat, noha tudom, hogy lassan a pontot kell rakni a kérdőjel helyett és meg kell beszélnünk Gwennel azt, hogy mi legyen velünk. Még én sem tudom, ezért nem is keresem egyelőre.
Ma sikerül időben felkelnem, így nem is sietek az elkészüléssel. Előbb elindulni nem szeretnék az órára, mert utálok ott ülni és csak várni, hogy végre elkezdődjön a tanítás. Eddig is mindig pár perccel a tanár érkezése előtt toppantam be a terembe, most is így lesz. Pontosan jókor hagyom el a szobámat, egyik kezemmel kinyitom a Levita ajtaját, míg a másikban két C-formára összetekert füzetet szorongatok. Fordulnék a lépcsők felé, egy pillanatra sem állok meg, majd megérzem a szorítást a csuklómon és egyből megtorpanva a megragadott kéz után fordulok. Gwen az, pont ő, akire semennyire sem számítottam pont itt és most. Haragudnom kellene rá, csúnyán nézni és azt mondani neki, hogy majd órák után beszélünk, de a szívem az erősebb az agyamnál. Ahogyan hirtelen meglátom az arcát, még mindig lenyűgöz a szépségével, nem tudok menekülni, szóval azt hiszem, ideje beszélnünk. A kezdeti elcsodálkozás után szomorúvá válik tekintetem, Gwen helyettem is megszólal, én pedig bólintok. Elfelejtem a kötelezettségemet, ezek a percek kettőnkről fognak szólni, mert az életben vannak fontosabb dolgok is, mint a tanulás, ezt mondjuk nekem nem kell bizonygatni. Ő  sem tűnik boldognak, amit megértek, hiszen mégis csak két éve szoros kapcsolatban éltünk, jól ismerjük egymást és kétségtelen, hogy a szerelem nem tud egyik pillanatról a másikra elmúlni.
A bólintás után egy határozott mozdulattal kiszabadítom csuklómat Gwen markából, de nem rosszindulatból, rögtön ezután fordul a helyzet és én fogom meg az ő  csuklóját és vezetni kezdem a lépcsők irányába, mert a Levita ajtajában útban voltunk a többi kilépő  levitásnak. Ahogy elindulunk és megteszünk pár lépést, a kezem lejjebb csúszik a karján és így már rendesen a kezét fogom. Eddig is így tettünk, ebből talán arra következtethet, hogy hamar visszaáll köztünk a nyugalom, ám én még mindig nem tudom, hogy folytatni akarom-e. A megtett néhány határozott lépés után visszalassulok és a lányra nézek, vagyis néznék, mivel természetesen pont most kell Ricsinek is kilépnie a Levitából. Semlegesen követem a bátyámat a szememmel, amíg elmegy mellettünk, összenézünk és tekintetéből látom, hogy pontosan leveszi a szituációt. Tudja, hogy összevesztem Gwennel és ezért nem akar belemászni a még el sem kezdődött beszélgetésünkbe, csak némán elmegy mellettem, de a szemkontaktusunk amúgy is felér negyedórányi beszélgetés tartalmával. Visszanézek a lányra és várom, hogy kimondja az érzéseit. Tényleg minden azon fog most múlni, hogy miket mond és ő hogyan áll a kapcsolatunkhoz, mert én nagy dilemmában vagyok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Meglep, hogy Gwen épp kora reggel a Levita ház bejárata előtt vár rám, hogy kitoljam már a fejem és elhúzzak órára. Ha én ezt tudom, korábban indulok el, de nem számít, mert könnyen ki tudok hagyni egy órát, érte és a téma fontossága miatt megéri. Ahogy utánam kap és meglátom őt a nagy sietségemben, újra sikerül elvarázsolnia. Ritkán van, hogy úgy futunk össze, hogy nem is beszéljük meg előre. Természetesen én is hajlok a beszélgetésre, magam is megkerestem volna, ha már határozott döntésre jutottam volna, ám ahogy az látható, még nem jutottam el erre a szintre, szóval nagy szerepe lesz ismételten Gwen szavainak.
A bólintást követően megfogom a kezét és arrébb megyek vele, mivel nem jó az útban állni és nem akarom, hogy sokan hallják azt, amiről beszélünk, az csak ránk tartozik és ezt Ricsi is pontosan tudja, így a bátyám csak egy bátorító nézés után elsétál mellettünk. Lehet Gwen észre sem vette őt.
Hallva bocsánatkérését, felsóhajtok. Annyira szívesen megbocsátanék neki már ennyivel is, de nem tehetem, mert akkor az olyan lenne, mintha a világ összes nagy problémájának orvosolásához elég lenne egy szimpla "sajnálom". Tanakodok, hogy ugyan mit kéne erre mondanom, hogyan tudnám kifejezni neki az érzéseimet úgy, hogy hassanak is, de mégse tűnjön veszekedésnek, vagy haragnak, ugyanis nem szeretnék neki rosszat, megérdemli hogy korrekt és törődő legyek továbbra is vele, hiszen eddig is így viselkedtem és az érzéseim mit sem változtak. Szomorú és kissé bosszús szemeimet meglepődve emelem vissza rá, sosem gondoltam volna, hogy koreai szót fogok tőle hallani, mert a mi kapcsolatunkban eddig nem volt szó a másik nemzetiségemről. Úgy viselkedtünk, mint egy normális magyar pár, talán azért, mert én is magyarnak tartom magam annak ellenére, hogy otthon a család többnyire koreaiul beszél, ha nincs velünk senki. Beletelik néhány szóba, mire rájövök, hogy gyakorlatilag felváltva beszéli a koreait és a magyart, nehezen is érhető, mert a koreai kiejtése hát valljuk be, elég rossz, mindazonáltal már az is megérint, hogy mennyit küzdött és készült arra, hogy bocsánatot kérjen. Átjön a mondandójának a lényege, ő is belátja, hogy hülyeséget csinált. Teljesen ledöbbenek azon, hogy Gwen koreaiul beszél, nem is sejti, hogy mennyire megérint ez engem, lehet még jobban is, mint a szavak valódi jelentése. Csupán állok és nézem az érzéseivel küszködő lányt, szemeimből nehezen lehet kiolvasni a valóságot és magamnak is nehéz bevallanom, hogy ennyi volt. Muszáj megkeményítenem a szívemet, de akárhányszor próbálok erre törekedni ez idő alatt, Gwen a következő pillanatban újra és újra feltöri a jeget. Magyarul is elmondja kicsit részletesebben az érzéseit és bocsánatot kér. Szóval mégsem annyira felelőtlen, amennyire hittem. Utolsó szavát követően nem tudok tovább uralkodni magamon, megérintem az arcát és magamhoz húzom, amivel egy időben én is teszek felé egy lépést, hogy ajkaimat résnyire nyitva megcsókoljam. Szorosan tartom arcát, nem azért mert önszántából megszakítaná Gwen a csókon, hanem mert rettenetesen önző vagyok és még levegőért sem engedem kapni a lányt. Megfeledkezek a körülöttünk - viszonylag messziről minket kikerülő - levitásokról, ezt nem itt kéne, de ez meg sem fordult a fejemben, amikor hirtelen negatívvá tettem kettőnk között a távolságot. Szívem vadul dobog, még én sem számítottam ekkora letámadásra a részemről, azt hittem, jobban ellent tudok majd állni Gwen bűntudatos szavainak, de basszus, szeretem őt és ezek szerint nem tudom elengedi. De miért is kellene ezt tennem? Belátta, hogy amit csinált, az nem helyes és remélhetőleg ez a három nap elég volt neki büntetésnek, nekem pedig szükségem van rá, vele akarok lenni, mert ketten jobb emberré tesszük egymást és jól is érezzük magunkat a másik társaságában. Óráknak tűnik a csókunk, valóban nehezen tudok csak eltávolodni az ajkaitól. Karjaim lejjebb csúsznak az arcáról, végigsimítom a karját, majd végül átölelem a derekát két kezemmel, hogy egészen szorosan magamhoz húzzam.
- Igen, a te hibádból alakult így és nagyon rosszul esett. De attól még az érzéseim nem változtak - mondom őszintén, hisz mindig az vagyok, még vele is. Ha egy ruha nem áll jól neki, azt is megmondom különösebb hezitálás nélkül, így már megszokhatta ezt tőlem. Mindezek ellenére a szavaim kontrasztot képeznek a tekintetemmel, ami immáron a csók után lágy és szerelemtől csillogóvá változott, ahogyan mozdulataim is.
- Akkor ne veszíts! - mondom, miközben megtörlöm a könnyezni kezdő szemét. - Ha bárki ilyen könnyen elveszíthetne engem, akkor már családom sem lenne, de nem is bocsátok meg hamar. Rengeteg főzésbe és törődésbe fog ez neked kerülni! - Ez az igazság és most nem viccelek azzal kapcsolatban, hogy ettől még nem felejtek egyhamar, noha aranyosan közlöm ezt Gwennel és remélem, hogy a finom kaja valóban elfelejteti velem a fájdalmat. Nem az ízekről van szó elsősorban, hanem arról, hogy az idő és a Gwennel való újabb boldog percek majd kárpótolnak érte. Mindenki hibázik, erre hivatkozva biztosan túl leszünk ezen a mosolyszüneten. A legtöbb kapcsolatban kellenek hasonló momentumok, amik sokkal inkább összekötnek egy párt - feltéve ha elég erősek -, mintsem elválasztanak. Ismét megcsókolom, ám ez már sokkal kisebb és kevésbé érzéki, mint az előbbi.
- De azért egyet ígérj meg nekem - szakítom meg a csókunkat és komolyan nézek a szemeibe. - Máskor ne beszélj koreaiul, amíg nem kérdeztél meg engem, vagy más koreait a helyes kiejtésről, kérlek. - Egyáltalán nem annyira komoly a helyzet, mint ahogyan nézek rá és csak ugratom ezzel a lányt, igaz jogosan, mert valóban vicces volt, ahogy próbálta az ázsiai szavakat formázni, nem sok sikerrel, de azért megértettem. Ezt muszáj közölnöm vele, mert nem ártana, ha jobb kedve lenne és nem idegeskedne tovább, visszaszerzett engem, úgyhogy nincs oka többet szomorkodni. Ami pedig engem illet, nincs kedvem lehangoltan órára menni, már ha beérek egyáltalán. Egyre kevesebb ember mászik el mellettünk a folyosón, szóval pár perc és kezdődnek az órák. Vagy ki tudja, tán már el is késtem. Mennem kéne, ám nem tudom elengedni Gwent, továbbra is szorosan átkarolva ölelem őt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Nem tudom, hogy pontosan mitől enyhül meg ennyire a szívem. Gwent még sosem hallottam ennyire szókimondónak, általában habozott, ha az érzelmeiről kellett beszélnie, noha ezzel én sem vagyok egyszerűbb helyzetben, elvégre én még csak dadogni sem kezdek el, hanem többnyire szótlan maradok, ha a magam lelki dolgairól kellene bármit is kinyögnöm. Nem is emiatt hibáztatom a lányt, bár nem tagadás, hogy feltehetőleg emiatt született meg a konfliktus én nőtte ki magát akkorává, hogy akár el is tudjon minket szakítani egymástól, ha nem figyelünk oda. Megérint, hogy most mégis megkeresett, elém áll és őszintén, bármilyen keszekusza szócsavarok nélkül bocsánatot kér tőlem. Lehet, ez az, ami valóban megolvasztja bennem a jeget, vagy éppenséggel a nagy igyekezetét látva - hiszen még a hatás kedvéért meg is tanult egy hosszabb mondatot a másik, eddig nem igazán használatos nyelvemen - jövök rá végül, hogy nem tudom elveszíteni Gwent. Annyira mérges akarnék lenni a lányra, erre ő idejön és két percébe se kerül, hogy aggódó tekintetével visszanyerjen magának. Kissé gyengének érzem magam emiatt, de kit érdekel mások véleménye, hogyan is várhatnám el Gwentől, hogy máskor figyeljen az érzéseimre, ha én sem helyezném azt előtérbe mások véleménye helyett. Márpedig amit én akarok, az pont itt áll előttem. Igyekszem olyan keményen tartani a szívem, amilyennek csak tudom, de kudarcot vallok és a szöszi által keltett mély érzelmek egyszerre bukkannak a felszínre egy hirtelen érkező heves csók közepette. Ajkai mozgásából érzem, hogy ez még számára is meglepő, ám én ettől még ugyanannyira csókolom őt. Ilyenkor annyira boldog vagyok. Örülök, hogy Gwen megkeresett engem és ezúttal ő volt az, aki előbb lépett kettőnk közül. Baj esetén én szoktam határozottabban reagálni, néha jól, míg máskor sajnos hibásan. Akkor is erős hangnemben, már-már kiabálva beszéltem vele, pedig nem akartam, csak teljesen kiakadtam. Sosem tennék neki rosszat, nem bántanám meg és nem okoznék neki fájdalmat se mentálisan, sem pedig fizikailag. A vad csók közben szívverésem felgyorsul, visszatér belém az élet, az a Zalánná válok újból, aki mostanában, három nappal ezelőtt voltam. És én még a szakításon gondolkoztam... nevetséges!
Nagyon hosszú idő után távolodok csak el tőle és az ajkaitól. Ezzel talán kifejeztem az érzéseimet, nem is tudok mit mondani Gwennek, így csak a szemeibe nézek és meglátom az íriszeiben a csillogást, a reményt, ám ezekkel együtt a kétséget is. Még mindig nem hiszi el, hogy ennyi volt? Megtört, megint.
- Pontosan ugyanúgy! - felelem határozottan, gondolkodás nélkül a kérdésére, mert ez az igazság. Lehet mérges vagyok rá, lehet rosszul estek a történek, hogy átvert és figyelmen kívül hagyott abban a feszült és sokkos állapotomban, lehet nem mindig felhőtlen a kapcsolatunk, de amikor csak kell, megoldjuk a gondokat, most már én is hiszek ebben, magamban és főleg Gwenben. Tehát igen, azt hiszem, pontosan ugyanúgy szeretem őt. Látom szegényen, hogy ezúttal nagyon aggódott a szerelmünkért, még a kérdés feltevésekor is ez áradt a hangjából. Nem baj, már tudja, hogy nem csak egy srác vagyok a sok közül, hanem bizony az a valaki, aki őt igazán szereti és nem hagyja el egykönnyen. Szavaim megnyugtatják, már ő is felszabadultabban néz vissza rám. Olyan ártatlannak tűnik, pedig kicsit sem az, semmilyen téren sem és én ezt pontosan tudom, így szeretem. Én sem vagyok szentlélek, sőt... Letörlöm az arcát nedvesítő könnyeit és elmagyarázom neki, hogy milyen fából faragtak. Mert hát nem ússza meg ennyivel, sokszor kell majd rám fűznie, hogy kiengeszteljen, na meg a törődés sem lenne rossz. Persze ezek mind csupán egy hatalmas nagy vicc. Annak ellenére, hogy valóban nem esnének rosszul, tudom jól, hogy bármikor megkaphatom ezeket Gwentől és kicsit sem a törlesztésről szól a dolog, szerintem értette a szándékomat.
- Hát, ha ez így lesz, akkor hülye lennék nélküled élni. - Magam sem tudom eldönteni, hogy ezt most viccenek szánom, vagy nagyon is komolyan gondolom. Bánom is én, Gwen ételei nagyon finomak, ám meglennék nélkülük is, ha esetleg nem tudna főzni. Előbb lopnám a lányt, mint a kajáit.
Az újabb csók ezúttal jóval gyengébb és lassabb, mint az előző, de tán ezt nem bánja az egyetemista sem. Nem ellenkezik, ha meg nagyon változtatni szeretne a tempón, egy gondolattal megteheti maga. Mégis én szakítom meg aztán az érintkezést, mivel beugrik az az emlék, ahogyan küzdött a koreai szavakkal. Nagyon vicces volt és legszívesebben kiröhögtem volna, ha egy átlagos napunkat éltük volna és nem éppenséggel kényes viszonyban lettünk volna. Mindegy, így is megjegyzem neki, hogy ezt máskor inkább ne, persze csak ugratom és szórakozok vele. Megérdemli, ez az igazság, eddig ő szórakozott velem, vagyis Kevinnel és velem, most pedig én. Aranyos, hogy mennyire komolyan veszi a szavaimat, látszik, hogy nagyon meg volt rémülve miattam és féltette a kapcsolatunkat. Én sem voltam különb. Az ő hangulata jobban ragad rám, mint az enyém rá, így ismét meghatódok az ártatlan és megszeppent tekintetén. Végigsimítok szép szőke haján és kiseprek egy eltévedt tincset az arcából, mely a könnyeitől tapadt bőréhez.
- Felesleges. - Minek megtanulnia egy idegen nyelvet miattam, amikor magyarul folyékonyan tudunk mindketten. Ez csak egy gesztus volt tőle és az is marad. Van elég gondja így is az egyetemmel, jól tudom, milyen nehézségekkel kell megküzdenie ott.
Bizony kezdődnek az órák, valószínűleg már nem is érnék be időben. Az a pár késő levitás is szaladva halad el mellettünk, én vagyok az egyetlen, aki fittyet hány a normákra és bűntudatot sem érez, hogy most nagyon nem a folyosón lenne a helye. Gwen karjai között kibékülve ezerszer jobb, mint hallgatni a tanár felettébb érdekes szövegelését, ezt pedig megerősítem azzal, hogy közelebb húzom magamhoz és testemhez ölelem. Gwen is rájön, mi a helyzet, noha hangja neki is azt sugallja, hogy nem bánná, ha most vele lennék. Hogy befejezzem a mondatát, egyik kezemet a szám elé helyezem és  köhögök hármat. Tökéletesen műnek ható és megrendezett köhögés, de hát hirtelen nagyon fájni kezdett a torkom, a fejem meg aztán még jobban. Nem is értem mi lesz velem, az biztos, hogy ilyen állapotban nem tudok bemenni órára. Gwen és bárki más is azonnal rájöhet, hogy miért csinálom ezt, veheti válasznak is, miszerint eldöntöttem, hogy az elkövetkező egy órában az övé vagyok. Használjuk ki ezt a kis időt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

A vizsgáim nagyobbik részén hála az égnek túl vagyok, így már csak pár könnyebb számonkérésen kell megerőltetnem magam. Idén sokkal nehezebbnek ítélem meg ezt az időszakot, többet kell küzdenem a jó jegyért és ez baj, mert ezidáig nem erőltettem meg magam rettenetesen, hiszen szerencsésnek mondhatom magam, amiért könnyen megjegyzem az órán hallottakat és általában elég is volt egyszer áttanulni az anyagokat, majd elmenni vizsgázni. Egy évvel a nagy záróvizsgám előtt azonban én is megérzem a felelősséget és azt, hogy ennyi már nem lesz elég a következőkben. Ricsi eddig folyton csesztetett, amiért sokkal kevesebb energiabefektetéssel is jobb jegyet szereztem nála, tehát már nem szólhatna be, igaz nem közlöm senkivel sem az e fajta gondjaimat, ezek csakis rám tartoznak, meg amúgy ki a francot érdekel.
Az túlzás, hogy most van egy kis szabadidőm, mert az sosincs, esetleg ha tudatosan félreteszem a dolgom és én pontosan így teszek. Le kéne szaladnom a faluba, de ha beugrok Gwenhez, akkor a lány magánál fog tartani órákon át és ha bevallanám neki, hogy vissza kéne mennem tanulni, akkor a fejemhez várja minden bizonnyal, hogy mennyire meggondolatlan és szétszórt vagyok, amiért nem hoztam le hozzá a könyveimet és irataimat, pedig tanulhatnék nála is. Ellenben, ha nem megyek be hozzá, akkor megsértődik, mert tudom, hogy számít rám, még főz is kedvemért. Kicsi taj paraszt legyek, vagy nagy? Nem hiszem el, hogy ez a legnagyobb problémám.
Szaporán lépkedek le a lépcsőkön és hamar az iskola főbejáratánál termek, ahol viszont már nagyobb a tömegforgalom és lassítok is. Még nem egészen vagyok a kapuban, amikor felpillantok a kissé nedves murvasétányról. Megtorpanok. Hosszasan bámulok előre és fürkészem az ellenkező irányba baktató lányt. Annyira ismerős! Egy nagy frászt, tökéletesen tudom, hogy ki az a szolid öltözetű, a báránynál is ártatlanabb arcú lány. Ő nem az a személy, akit csak úgy el tudnék felejteni, az első szerelmét senki sem hagyja elveszni a ködben, hiába lett úgy vége, ahogy. Arcom komollyá és szomorúvá válik, elfelejtem az úticélomat és minden egyebet is, helyettük ezernyi emlékkép szabadul fel bennem.
Hogy hívnak? - kérdezi tőlem őszintén, mire minden reményem szertefoszlik. Fogalma sincs, ki vagyok, az emlékei egy hét után sem tértek vissza. Úgy tűnik, elveszítettem azt a lányt, aki beleesett a Dunába. - Zalán - válaszolom neki nagyot nyelve, látszólag nem is érti, miért szomorodom el ezen az új ismerkedésen ennyire. Azóta elvileg már tudja, hogy ki voltam neki. Vele maradtam és imádkoztam, hogy egy reggelen újból felébredjen a régi énje, de nem így lett. Újrakezdtem vele mindent, az egész addigi kapcsolatunkat, igen ám, de ő már egy más lánynak tűnt és magam sem tudtam, hogy ez ennyire nehéz lesz, míg a végén nem bírtam tovább és elmenekültem.
De mit keres itt a kastélyban? Úgy tudtam, hogy Seoulba költözött. Nem bírok elrejtőzni az emlékektől, de a számtalan kérdésektől sem. Örülök, hogy újra találkozunk, de most a meglepettség nagyobb hatást kelt bennem, mint bármi egyéb. A dermedtségemből felrázódok, mikor meglátom, hogy megbotlik a kapunál és elesik. Ő biztosan nem vett észre eddig, lehet nem is lenne jó, ha újra találkoznánk, ám az ilyen gyerekes viselkedésből már kinőttem. Ha valóban egy iskolában fogunk tanulni, akkor felesleges kerülgetnünk egymást. Egy mély sóhajt követően odalépek hozzá. Pont úgy fest, mintha mit sem változott volna, noha nem állítom, hogy ez így is van. Észreveszi, hogy odaérek hozzá, majd rögtön felpattan. Köszönnék neki, érdeklődnék az állapotáról, de rám néz és a tekintete legalább annyira rémült, akár az enyém volt az imént, amikor megpillantottam őt. Tökéletesen érződik rajta, hogy küzd a feltörő könnyeivel, szóval emlékszik rám, vagyis az új Zalánra, akit ő a balesete után ismert meg. Zavarodottan sütöm le tekintetemet, erre észreveszem, hogy kikötődött a cipőfűzője. Lassan guggolok le szavak helyett és továbbra is lesütött szomorkás szemekkel kötöm be a fűzőket, mielőtt megint elesne bennük.
- Nem esett bajod? - kérdezem meglehetősen higgadt és elégikus hangon, miközben megcsinálom a hurkot és meghúzom a kész csomót. Felegyenesedek, hogy szemeibe nézhessek. Legalább egy fejjel lettem magasabb nála az elmúlt évek alatt.
Eszeveszettül rohanok az ispotályba. Bele sem merek gondolni, hogy mi történhetett a barátnőmmel, amitől a sürgősségire került. Beszaladok az épületbe, ahol levegőért kapkodva kérdezem meg a recepcióst, hogy hova vitték be őt, mire mondanak egy irányzékot és folytatom a rohanást, Zalán futását. Körülöttem mindenki átkozott szavakkal illet, micsoda egy neveletlen kölyök, aki így mer szaladni egy neves ispotály folyosóin. Megtalálom a sürgősségi ajtaját, mely nyilván zárva van, nem lehet oda csak úgy berontani, pedig nagyon megtenném. Nem vagyok egyedül, Panka szülei egyből észrevesznek és odajönnek hozzám. - Bizonyára megcsúszott a Duna parton és beleesett a vízbe - kezdi el a magyarázkodást az anyja, aki már-már saját fiaként tekint rám és együtt érzően teszi karját a hátamra. Több mint egy éve járunk és még csak tizenhat éves leszek, de ők máris befogadtak. Könnyektől csillog a szemem és ezt hallva nem csak a nagy igyekezettől veszem szaporábban a levegőt. Vagyis igazak a hírek. - Erősen beverhette a fejét, mivel még nincs magánál - teszi hozzá az anyja és hangjából árad a félelem. A nap maradék részét az ajtó előtt töltöm, kezd beesteledni és az idegesség leszívta az összes energiámat. Aludhatnék, de nem tudok. Az orvos néhány órával éjfél előtt jön ki papírokkal a kezében, a szülők azonnal odamennek hozzá érdeklődni, míg én a padon maradok és hallgatózok. - Magához tért - közli a csodás hírt, noha hangja kétségekkel teli. - Azonban... úgy tűnik, kisebb agykárosodást szenvedett. Az életfunkciói rendben vannak, az emlékezete viszont hiányosnak bizonyul. Erről önök tudnak jobban megbizonyosodni - közli a tényleges állapotot az orvos és szabad utat enged a hozzátartozóknak, hogy mehessenek. Én is felállok és követem a szüleit, de sokkal mögöttük lépek csak be a szobába. Már akkor éreztem...  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Nehezen veszem a levegőt, meglehet kis ideig el is felejtek lélegezni, ahogyan meglátom velem szembejönni az életem első szerelmét. Azt hittem, sikerült elfelejtenem őt, noha be kell vallanom, nincs ember, aki elfelejtené az exeit, különösen az első szerelmet az életben. Több szempontból is az első számomra Panka, egy biztos: még soha senkiért sem küzdöttem annyira, mint érte. Najó, Ricsivel való veszekedésem sem volt semmi, de a bátyám esetében mégis éreztem, hogy feltehetőleg minden rendben lesz, a félvérségi kapcsolatunk miatt nehezen tudnám őt elveszíteni véglegesen, nem úgy, mint az előttem épp hasra eső lányt. Szomorú véget ért a mi kapcsolatunk és talán én kerültem ki a gonosz pasasként belőle, azonban nekem is megvan a saját nézőpontom, amit megértve lehet már nem is tűnök szemétnek. Mert bizony küzdöttem érte, ő nem is gondolja - hacsak szülei meg nem mondták neki -, hogy ott ültem vele egy teljes napon keresztül a kórházban és csak egy-két fal választott el minket, majd miután kiderült, hogy elvesztette az emlékeit, képes voltam újrakezdeni vele az egész egy éves kapcsolatunkat. Ám Panka már nem a régi volt. Lehetetlennek tűnt kezelni a kialakult helyzetet, én is összezavarodtam. Nem tagadom, hogy azonnal megbántam a történteket, de muszáj megértő lennem önmagammal szemben.
Legutóbbi találkozásunk óta érettebb lettem, ezúttal nem futok el, ha látom, hogy elesik az úton. Odalépek hozzá, de már nincs is szüksége a segítségemre, azonnal felpattan. Zavaromban hajolok le a cipőjéhez, hogy bekössem a kikötődött cipőfűzőjét. Közben sikerül megszólalnom, de félek, hogy vajon ő mit gondolhat most, ennyi év után rólam. Egy elejtett könnycsepp, mely éppen a lábam mellett ér földet, elég jól kifejezi az esetleges érzéseit. Elhúzom szám sarkát és újból sóhajtok, hogy ezzel összeszedjem a sokktól még nem szertefoszlott erőmet, majd felállok és az arcára tekintek. Azt mondja, hogy jól van, én ezt pedig elhiszem neki. Nincs okom kételkedni a szavaiban, szóval amennyiben hazudik, vagy ferdít, azzal a törődésemet utasítja el és csak magának vét. Jelenleg már nem vagyok olyan helyzetben, hogy felelősségre vonjam a hitelességért, hiszen nem tartozik nekem semmilyen felelősséggel, csak egy srác vagyok, meglehet egy idegen, akinek immáron semmi köze hozzá és az érzéseihez. Mégis megérint az elkeseredett tekintete.
Zavartan hagyom, hogy közelebb lépjen. Nem tudom, mi a terve ezzel, de mégsem utasítom el magamtól, számomra ő még mindig fontos személy és kicsit sem olyan, akinek zavarna a közelsége, másfél év közvetlenség után, úgy érzem, szívem ketté hasad a fájdalomtól, noha nehéz megfogalmazni, mit érzek pontosan. Szeretem őt, csak már nem úgy, ettől még feltörnek bennem az emlékek, a jók és rosszak egyaránt. Nála jobb első csókot, első élményt és igaz szerelmet nem is találhattam volna, így hálával tartozom neki. A szokatlan közelségen kívül nem történik semmi különös, mely megbolygatná a körülöttünk elhaladó járkálók fantáziáját. Én nem nyúlok felé, ám el sem távolodok tőle, hagyom ahogy megérinti arcomat és ismét, megannyi év után is megtalálja azt a pontot, amit ő régen is annyira szeretett.
- Az mindig is ott fog maradni - válaszolom neki lesütött szemekkel. Nem hegről van szó, egyszerű gödröcskéről az arcon, ami mindenkinek van, kinek feltűnőbb, kinek elenyészőbb. Megérzem a bőrömön remegni kezdő ujjait, arca is eldeformálódik, pont mint akit egy hajszál választ el, hogy elsírja magát. Még mielőtt elvenné a kezét az arcomról, én sem tudok uralkodni tökéletesen az érzéseimen, így kézfeje után kapok. Szorosan és nem kevésbé férfiasan simul tenyerem a kezére, olyan érzést próbálva kelteni, mintha ezzel megszüntethetném a remegését és vele együtt a rossz, maró fájdalmát is. Őt érezve újraélhetem egy pillanat erejéig a múltat, azonban én is tisztában vagyok, hogy a jelen már más. Történtek dolgok, túl sok azóta, amik tudatják velem, hogy felesleges belemerülni a mesébe. Szeretem Gwent és sosem okoznék neki csalódást, viszont ez a szituáció teljesen más, köze sincs a felé irányuló érzéseimhez. Csupán emlékek, nagyon szép és az előttem álló csodálatos lány által megtestesülő foszlányok. Panka is fontos volt nekem és attól még, hogy vége lett, még neki is megadom a törődést és azt a tiszteletet, amit egy egykori szerelem érdemel. Nem dobom ki a kukába, mint egy szemet, csak mert már nem úgy érzek iránta, ahogyan régen. A szeretetnek több fajtája létezik, melyek egymástól függetlenek. A szeretet nem korlátos mennyiség, annyi van belőle, amennyi épp kell és az, hogy adok belőle valakinek, mástól még nem veszek el egy cseppet sem. Gwennek nincs oka aggódni, de Pankának sincs, nem fogok az utóbbi lánnyal gorombán viselkedni.
- Mennyire gyűlölsz? - kérdezem meg kemény tekintettel, miután elengedem a kezét. Ezt tudnom kell. Talán ő azt helyezi előtérbe az egész kapcsolatunkból, amikor elhagytam őt, megérteném és ha így lenne, már tudnám hogyan álljak a lányhoz. A szívem mélyén mégis feltör bennem az akarat, hogy emlékezzen és boldogan tekintsen vissza a régi időkre is, arra a sok szép pillanatra, amiket együtt töltöttünk.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Muszáj tisztáznunk a történteket, különben pont az fog bekövetkezni, amitől féltem. Noha nem úgy váltunk el a verekedés után, mint akik soha többé nem akarnak egymással szót váltani, de Ricsin is látszott, hogy nagyon megviselte őt a hallottak. Nem véletlenül hezitáltam olyan sokat. Viszont utólag nehéz eldönteni, hogy mi hagyhatott mélyebb heget rajtunk: a megtudott információ, vagy pedig a verekedésünk. Elmondom neki az igazságot és egyben a magyarázatot, hogy miért viselkedtem annyira titokzatosan, amitől ő is begurult és zúzni kezdte a termet. Szerencsére ezúttal mindent higgadtan és felnőttek - bőgő felnőttek - módjára sikerül közölnünk egymással, így én is megnyugszom. Minden rendben. Vicces, hogy a verekedés előtt is tudtam azt, amit most mond nekem, mégis féltem. Akkor az egész helyzet másnak tűnt.
- Tudom, de utólag mindig könnyebb beszélni - válaszolom kissé megbánóan, a padlóra szegett szemekkel, bár nem is értem, miért akarom védeni magam ilyesfajta megjegyzésekkel. A saját hülyeségem miatt akadt ki Ricsi rettenetesen, pedig ő csak segíteni akart. Hogy a francba fajult el a dolog addig, hogy verekedésbe kezdtünk? Azóta is nehéz elhinnem és minden emléktöredék nagyon fáj. Nem csak a testi sérülések díszelegnek még az arcomon és többnyire a felsőtestemen, belül nagyobb és keservesebb fájdalmaim vannak, melyeket csakis úgy tudok gyógyítani, ha beszélek a bátyámmal. Ezért szaladtam utána szinte ösztönből a takarodó időszak után. Egy pefektus karjaiba rohanni ilyen időben nevetséges. Bele sem gondoltam ebbe. Nyilván nem hozom fel neki ezt a témát, persze valamiért érzem, hogy ha kérném se büntetne meg jelenleg. Ki tudnám magyarázni, az igazság az, hogy a hálókörletembe indultam vissza eredetileg és miatta fordultam vissza. De basszus, miért győzködöm magam emiatt? A bátyám, hagy ne kelljen felelősséggel tartoznom a pillanatnyi tetteimért, mikor azok teljesen evidensek és sokkal nagyobb célt szolgálnak, mint a szabályok betartása. Egyszerű szavak csupán, mégsem kérdőjelezem meg, igazak-e. Ricsi pillantása tökéletesen elárulja nekem, mit érez és gondol, valójában ez az, amitől sikerül elhinnem és belenyugodnom, hogy minden a lehető legnagyobb rendben köztünk. Meglehet, ez az eset csak erősítette a mi kapcsolatunkat, hisz olyan gondolatokat szólaltatott meg bennünk, amiket feltehetőleg magunktól békésen sosem mondtunk volna ki a másik előtt.
Mikor már sikerül leitatnom a szememről a könnyek okozta nedvességet, komolyan és némileg erősebb lelki állapotban érdeklődök sérüléseiről. Jól van most már. Kezdetben nem bólogatok, alig reagálok rá, hanem élesen a szemébe nézek, azt sugallva ezzel, hogy őszinte legyen velem és nem érdemes vállat vonni, ha az igazság az, hogy bizony irtóra fájnak a sebek. Végül is reménytelen. Ugyan mit vártam tőle? Sosem szeretett panaszkodni, a jelenlegi helyzetben pedig végképp kizárt, hogy elkezdi ecsetelgetni a történteket és rám akasztja a vádakat. Miért tenné, elvégre én sem tenném és az alapvető filozófiánk megegyezik. Egy családban nőttünk fel, ezt már senki sem kérdőjelezheti meg és mondhatja az ellenkezőjét mindenféle vérségi bizonyítékokkal alátámasztva.
- Minden oké, azt hiszem - felelem én is és a lehető legerősebb arckifejezésemet magamra erőltetem. Szóval igen, semmiben sem vagyok különb nála. Én is titkolom a fájdalmam, ugyanis még mindig sajognak a hegek. Mindegy, azok nem fontosak és tudom, hogy ebben ő is egyetért, pont emiatt legyintünk rájuk. Ismét szomorú és elkeseredett leszek. Félek, Ricsi még a könnyebbik eset volt, a húgomnak lehet sokkal nagyobb kihívás lesz elmondani. Ő érzékenyebb lelkű is, meg hát olyan variáció nála nincs, hogy jól szétverjük egymást, aztán kibékülünk és minden meg van oldva. Jól ismerem Veronikát, kisebb korunkban rengeteget játszottam és törődtem vele és még az sem lehet kifogás, hogy nem ismerem a lányokat, mert hát mégis van egy Gwenem, aki megmutatja nekem, milyenek a nők valójában, ha akarom, ha nem, akár néha a pozitív oldala tükröződik, akár nem.
- Hogy mondtam volna? Tőle tán még jobban is félek, mint a te esetedben. - Már teljesen eltűnt arcomról és hangomból az iménti elérzékenyülés és kifakadás, ezúttal határozottan, hangosabban és eredeti hangszínemen tudok beszélni. Ricsi is tisztában van ezzel, szerintem még át is érzi, mekkora bajban vagyok. Szeretem Verot és nála másképp lesz, mint Ricsinél - természetesen nem verem meg a lányt -, jól felkészülök az ő esetében és nem hagyom, hogy nagy sebet ejtsen ez a tény a legkisebb Lepsényi szívében.
Látom Ricsin, hogy amúgy neki mennie kellene végezni a feladatát, szóval lassan elindulok előre a folyosón. Milyen kedves vagyok, még el is kísérem a prefektust az éjszakai járőrözésben, hogy elcsíphessen minél több szabályszegőt. Nem vagyunk normálisak. Mindegy, biztos azt hiszi, hogy kis kerülővel akarok visszamenni a Levitába, ami így belegondolva lehet nem is butaság. Nincs kilométerhiányom, noha most valóban jó érzés kibékülve együtt lennem a bátyámmal. Arra haladok mellette, amerre ő vezet. Nem ismerem a járőrözési szokásait, nekem megvolt egy megszokott útvonalam, amit egészen logikusnak tartottam még prefektusként, Ricsi tán más íveken járja a sulit éjszaka. Éppenséggel csendben ballagok, miközben megemésztem a történteket, többek között azt, hogy mennyire mély érzelmeim törtek a felszínre, ha tényleg elsírtam magam a bátyám vállán. Nem tagadom le a megtörtént tetteimet, de remélem ilyen nem lesz a jövőben. A zombis tekintetemet akkor emelem fel a holdfénytől csillogó padlóról, amikor észreveszem, hogy valaki szembejön velünk. Újra zaklatott állapotba kerülök, meglepődöm a személytől, akinek most nagyon nem kéne pont itt tartózkodnia. Még csak most békültünk ki Ricsivel, nincs elég erőm ahhoz is, hogy magyarázkodjak és bemutassam őket egymásnak.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Nem vagyok felkészülve arra, hogy hozzámérjen, de eszemben sincs elutasítani az arcomhoz simuló kezet. Panka felbukkanása a kastélynál több mint meglepő, amint meglátom őt, úgy érzem, szíven döfnek. Dacolok az idővel: tizenöt-hat éves sráccá változom a másodpercek tört része alatt, majd megannyi alkalomkor ismét rádöbbenek, hogy az csupán a múlt. Panka tekintete, az arca, az illata mind ezernyi vágást ejtenek rajtam és ez rádöbbent, hogy a jelenben kell tovább éljek. Más lettem, felnőttem, immáron nagyfiús aggyal gondolkozom és teljesen máshogy alakítanám a dolgokat, mint anno. Ha szakítás is lenne a vége, biztosan nem olyan durván tenném meg. Nem is hittem, hogy látom még valaha, főleg itt Budapesttől, Seoultól meg pláne messze. Egyszerre vagyok boldog és szomorú, örülök és félek. Hiszen itt van, jó állapotban és semmi testi problémája nincs a baleset után, noha ezt már akkor is sejtettem, de évekkel később is lehet diagnosztizálni egy rendellenességet. Külső szemszögből ítélve a lány továbbra sem szenved egyéb bajoktól, mint az emlékezetkiesés. Az a fránya nyavalya, mely szétválasztott minket. Kezei lágyan érnek arcomhoz, lehunyom szemeimet egy fél pillanatra, hogy új erővel tudjak belenézni az előttem lévő angyal íriszeibe. Miért tértél vissza az életembe? Nem érdemlem meg! Megszűnne az idő és tán évekig is emlékeinkbe merülten nézhetnénk egymást, ám engem felébreszt a remegése. Erős fogásommal próbálnám megnyugtatni, sosem akartam volna többet szenvedni látni. Persze, ez egy első találkozás a katasztrófa után, mégis, ha azt fogom tapasztalni, hogy a jelenlétemmel minduntalan fájdalmat keltek szívében, akkor kitalálok valamit, hogy eltűnjek előle. Eleget szenvedett már miattam. Én is tőle, de ez most nem nyugtat meg.
Nem jönnek szavak a számra, mikor szemeit könnyesedni látom és elkapva karját a saját halántékához emeli. Megijedek, hogy tán rosszul van, vagy csupán elveszik az emlékei sokaságában. Miféle emlékek? Régiek, vagy tán bevillanhat neki valami, melyre eddig nem emlékezett? Aggódok, hogy esetleg a szakításunk játszódik le benne, így már félig felemelt karomat - amivel utána akartam nyúlni - leengedem és visszahúzódva megkérdezem tőle, hogy hogyan viszonyul hozzám. Mit gondol rólam? Megérteném, ha a gyengéd gödröcskémre helyezett tenyér után jönne a pofon is. Szemem sem rebbenne. Ő mégis oly ártatlanul és hitetlenkedve néz vissza fel rám, mintha nem tudná, hogy miért kérdezem. Tökéletesen emlékszik arra a napra, sajnos, és tisztában vagyok, hogy rájön a szavaim háttértartalmára. Szomorú pillákkal nézek rá, nem tudom, mennyire látszik rajtam, de engem is rendesen felkavart ez a találkozást. Végül látom, hogy nem tud, vagy nem akar válaszolni, mire ajkamba harapok és a földre szegezem tekintetem. Szemhéjam lassan rácsuklik a lencséimre, bűnösnek érzem magam. Akkor terül elém újra a valóság, amikor meghallom utaló szavát és észreveszem a közeledését. Kikerekedett szemekkel fogadom az ölelését, mialatt minden körülöttünk elhalkul. Megérzem derekamon a körbenyúló kezeket, a mellkasomon és hasamon a régi szerelmem testét, mely azóta is szakadatlanul remeg. Tudatlanul veszek egy-két mélyebb lélegzetet, majd egyik tenyerem lapockájára, másikat attól kissé lejjebb helyezem. Néhány aprócska tavaszi meleg szellő belekap a hajunkba, ruhánkba, akárcsak ha a természet is nyugtatni akarna minket és közölni szeretné, már minden rendben van. Ne legyél ennyire közvetlen, Panka, mert megint beléd tiporhatok! Rajtam a sor, hogy feleljek kérdésére, szóval lenézek rá és meglátom mellkasomon pihenő arcát azokkal a hatalmas kutyusszemekkel, amik felfelé csillognak rám, és megint képesek mosolyt fakasztani rám. Nagyon hiányzott!
- Ennyire - válaszom hozzá hasonlóan, hiszen miért is adnék kényes és érzéki választ. Sosem ment nekem. Szorosabban magamhoz ölelem, hogy érezze, nem haragszom rá. Sohasem haragudtam, mert ő nem tehet semmiről. Baleset volt, ami szétválasztott minket és ami után már nem ugyanaz a Panka volt, akit hónapokon keresztül követtem és próbáltam elcsábítani, mire beadta a derekát. Az új Panka nem tudta - valószínűleg még mindig nem tudja -, mennyire mérges volt rám, amikor direkt összefagyiztam az arcát, vagy amikor náluk voltunk egy átlagos hétköznap délutánon és hirtelen hazajöttek a szülei, úgy kellett kimenekítenie sunyiban, nehogy lebukjunk. Akkor persze még a kapcsolatunk elején tartottunk, idővel szülei is megtudták a kapcsolatunkat és befogadóak voltak. Csak hát az elején még vannak ilyen kalandok, de nem bántam a kimenekítést, másnap mindketten csak röhögtünk rajta. Hol van ez a lány? Igaz, a jelenlegi Panka is tetszik, de változtak az idők, a szakításkor pedig még csak az elkeseredés beszélt belőlem. Viszont most, hogy újból találkozunk, nem szeretnék csak egy szimpla köszönéssel elmenni mellette a folyosón. A barátja akarok lenni, az a srác, akire még mindig számíthat. Engedek a szorításon, mely amúgy nem kellemetlen számára, vigyázok rá.
- Mennyire emlékszel már? Változott valami azóta? - Még mindig reménykedek benne, hogy időközben visszatért néhány emléke, noha ez nem valószínű. Feltehetőleg inkább majd ezután fognak, hiszen az arcom, a mozdulataim és hasonló mozzanatok egyszerűbben fel tudják eleveníteni a múltat számára, ami ott pezseg a vérében, még ha azóta homály fedi. Kétes érzelmekkel figyelem a válaszát, közben elengedem és ellépek tőle tíz centire, amennyire éppen kényelmes a szemeibe néznem.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Már most félek, hogyan fogom elmondani Veronikának, hogy mi a helyzet, az ő esetében nem fogom hagyni, hogy megtörténjen a balhé. Tudatosan és okosan szeretném közölni vele a hírt és remélem megértő lesz. Igaz, még szeretnék adni magamnak némi idő, nem árt talpra állni az iménti verekedésből és új erőre kapni, ez a minimum, hogy sikeresen meglépjem a húgom lépcsőfokát. Nyilván nem heteket, hónapokat akarok készülni a fiatalabb testvérem beavatására, mert korrekt kívánok maradni hozzá. Hogy Ricsi segítsen-e? Őszintén meglep ez a felajánlása, teljes mértékben átjár a szeretete és az, hogy mellettem van, illetve támogatni akar. Elmosolyodom, mely a könnyek után üdítő látvány lehet Ricsi számára.
- Lehet elfogadom, de ezt majd megbeszéljük még. Ha mellettem állsz majd és támogatsz, az nekem már nagy segítség - válaszolom neki elfogadva a kedvességét. Nem gondoltam konkrét haditervvel előállni a vallomásra, de mindenképpen tudatosan kell csinálnom és nem hirtelen felindulásból. Nem akarom, hogy ez teher legyen Ricsinek, hiszen az én reszortomról van szó. Ricsi csupán - mint legidősebb testvér - törekedjen arra, hogy ne essen szét a család. Kétségtelen, hogy ő az összetartó kapocs és ha ő és anyám nem lenne, lehet Áron könnyűszerrel kitagadna. Ezen el lehetne gondolkodni, de nekem eszemben sincs elhagyni a családot és mondjuk apám felé közeledni, hisz a múltam "hazahúz" a testvéreim, akikkel felnőttem is Budapesten vannak abban a otthonban, amit én úgy emlegetek, hogy: "haza" megyek. Az igazi apámmal pedig még csak nem is találkoztam fiaként. Közben elindulunk tovább a folyosón és magam személyiségéhez hűen nem tudok beszélgetést kezdeményezni, mégsem érzem azt, hogy ez ciki lenne. Összenőttünk már annyira, hogy a csend ne okozzon nekünk problémát, meg hát ismer, pont előtte nem kell magyarázkodnom, hogy miért vagyok csendes, mikor alapjáraton nem szoktam fecsegni. Ricsi azonban felettébb extrovertált, tán ilyen szempontból az ellentétem is.
- A könyvtárból. Úgy kellett kirugdosni onnan takarodókor - mondom és hagyok némi időt, hogy összezavarjam Ricsit, aki feltételezem pontosan tudja, hogy én nem vagyok annyira szorgalmas, hogy egyfolytában a könyveket bújjam. Végül - mielőtt teljes katyvasz támadna az agyában, hogy miért is tartózkodtam olyan sokáig a könyvek között - megadom neki a magyarázatot. - Elaludtam - vallom be az igazságot egy erőteljes vigyorral. Így már benne is összeállhat a reális kép, ami már sokkal jellemzőbb rám, mint a szüntelen tanulás. Bele se gondolok, hogy tán azért kérdezheti, mert meg akar büntetni.
Örülök, hogy újra együtt tudunk nevetni, feltehetőleg az a balhé csak jobban összehozott minket. Az ég ellenben mégsem engedi, hogy legyen egy nyugodt éjszakám. A folyosó végén befordul a másik féltestvérem is és amint megpillantjuk őt az előttünk - és mögöttünk - elterülő sötétségből, az én szemeim igazi meglepettségről árulkodnak. Megrezzenek és a pillanat tört része alatt válok ismételten feszültté. Én látom a legtisztábban a helyzetet, mivel mindkét fél részéről tisztában vagyok, hogy ki mennyit tud az igazságból. Dai mindennel tisztában van, leszámítva, hogy épp most békültünk ki, de ezt azonnal leszűrheti a viszonylagos jókedvünkből. Ricsi viszont eddig csak azt sejti, hogy barátok vagyunk Daival, semmi több. És ez itt a probléma. Most békültem ki a bátyámmal, nem akarok egy újabb hibába esni, nem akarom, hogy azt gondolja, már megint eltitkolok előle valamit. Továbbá még sosem találkoztunk így hármasban, emiatt ég a pofám rendesen. Igaz, most tényleg nem kéne bűnösnek éreznem magam. Csak nem most kellene bemutatnom a két féltestvéremet egymásnak.
- Szia - köszönöm rögtön Dai után, majd ártatlanul és irtó szerényen nézek a Lepsényire, aki közben szintén üdvözli a másik ázsiait. Persze hogy neki is húzottak a szemei, bár félek bevallani neki, hogy miért. Fogalmam sincs, hogy mi lesz most, de lépnem kell. Ezúttal Dai támogatására lesz szükségem, ahogyan majdan Ricsiére, mikor elmondom Veronikának a hírt. Gyűlölöm magam, legszívesebben azt kívánnám, hogy bárcsak egyke lennék egy boldog anyával és apával.
- Tanizawa Daisuke és Lepsényi Richárd. Bár gondolom névről már ismeritek egymást - mutatom be őket egymásnak lesütött szemekkel. Dai láthatja és megértheti, hogy miért vagyok ennyire szomorkás, Ricsit viszont átérzem, ha furcsállja a hirtelen hangulatváltozásomat. Mit kéne most csinálnom, ha nem akarom elveszíteni egyiket sem? Hogy mutathatnám be a két testvéremet egymásnak? Sokáig csak magatehetetlenül figyelem őket, lehet feszültebbé teszem így a hangulatot, de ezt most nem szeretném elrontani. Komolyan keresem a legjobb pillanatot és a megfelelő szavakat, immáron tudom, hogy minél előbb túl kell esni a vallomáson, mert ha nem teszem meg, nagyobb baj lehet belőle. Hagyom, hogy ők ketten váltsanak néhány szót, vagy csak szimplán kezet fogjanak, majd mihelyst ismét csend lepi el a sötét folyosót, én szólalok fel halkan és bűntudó hangon.
- Ricsi! - szólítom meg az idősebbet, felkészítve rá, hogy megint hideg zuhanyt kap. - Mikor rájöttem, hogy Áron nem az igazi apám, azt abból tudtam meg, hogy az eredeti papíromon más neve szerepelt. - Hagyok neki kis időt, hogy következtetni tudjon, ergo pontosan tudom, ki a valódi apám. - Az a más valaki pedig Dai apja, Tanizawa Daichi - vallom be neki szomorúan, már-már lesütött, sírni akarózó szemekkel. Remélem ez már nem okoz neki akkora sokkot, elvégre ez neki nem nagy változás, ellentétben velem. Csak attól félek, hogy féltékeny lesz Daira, hogy félni fog attól, talán a japán elragad tőle, ami hatalmas baromság. Én még mindig Lepsényi vagyok, noha a vérem félig Tanizawa. És mindkettejüket szeretem TESTVÉRKÉNT ugyanannyira. Persze tény, hogy Ricsivel több az emlékem, őt teljes mértékben bátyámként tudom kezelni, ellentétben Daival, de bízok benne, hogy a rellonos megérti ezt, vele úgyis letudtam e beszélgetést még Budapesten, mikor megtárgyaltuk a félreértést. Szeretném, ha mindkettő megértő lenne és elfogadná a másikat. Kérlek srácok! Figyelem elsősorban Ricsi reakcióját, de azért Daira is pillantok időnként, érdekel, hogy ő mit gondolhat vagy érezhet most. Nem kéne összeveszniük rajtam, annyit nem érek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Karina teljesen más ember, mint én. Nehéz beleképzelnem magam az életébe és igen, furcsállom is, hogy úgy képes ennyi idősen is még csúszdázni, mint egy ötéves kisgyerek. Őt látva viszont nincs bosszús avagy lenéző érzésem iránta. Bár nagyon magamnak való személyiség vagyok, Karina öröme a gyerekek játékszere használatakor még az én egyébként jeges szívemet is képes felolvasztani. Röhögök rajta, de nem rosszindulatból. Azt hiszem, aranyos.
- Értem - reagálok rá, de nem igazán látom át az ő életét, ezért jobb, ha nem jártatom feleslegesen a számat. Mikor meglátom, hogy még hintázni se tud, gondolok egyet és lebontom a távolságtartást közte és köztem, megkérdezem tőle, hogyan nőtt fel. Hát az biztos, hogy nem ismerem azt a természeti éghajlatot annyira, mint ő, életemben nem láthattam annyi havat.
Kérésére abbahagyom a lökéseket és figyelem miként próbálja magát hintáztatni. Nem megy sokra, de én nem sietek, türelmesen elvagyok és fürkészem hol az eget, hol a tájat. Ezért veszem tán én előbb észre, hogy vihar lesz és ezt jelzem is egy kérdés formájában a lánynak. Kicsivel később konstatálja, hogy bizony villámlik, erre ő is mozgásba ered, én meg csak mosolygok, mert úgy jön le, mintha nagyon félne. Felállok és könyökhajlatába karolok, majd húzni kezdem, ameddig, persze nem kell győzködnöm, szerintem pár pillanat után ő az, aki vonszol engem és nem fordítva. Egy rövid ujjú pólóban nem kellemes végigszenvedni egy vihart, de nyáron azért nem vészes, ennek ellenére szedem lábam ahogy bírom Karina mellett. Félúton leszakad az ég. A hatalmas esőcseppek gyorsan eláztatnak, hajszálaim arcomhoz tapadnak, pont mint ruhám anyaga a bőrömhöz. Ha csaj egy nyári zápor lenne, még élvezném is a kinti létet, de ha belém csap a több mint ezer voltos természeti feszültség, akkor az már nem annyira vicces szórakozásnak hat. Hideg nincs, gondolom Karina főleg nem fázik, ha tényleg hozzá van szokva a fagyos tájhoz.
Mikor végre beérünk a kastély kőfalai közé, mindkettőnkről szorgosan csurog a víz. Én hátratúrom a hajam, hogy ne a szemembe csepegjenek a vízcseppek, majd a rellonos szemeibe pillantok. Összenézek vele és próbálom kiolvasni tekintetéből a gondolatait, de végül nem bírom tovább: feltör belőlem a röhögés. Majd órákon emlegethetjük ezeket az élményeket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Panka érkezése olyan volt számomra, mintha az éjszaka közepén megpillantottam volna a távolban felbukkanó patrónusomat. Termete semmi a nagy feketeséghez képest, mégis olyan fényesen világít, hogy kilométerekről is látni lehet. És nem utolsó sorban: én úgy csodálkoztam rá. Eddig meglehetősen könnyedén kezeltem a találkozásunkat, lehajoltam, bekötöttem a cipőfűzőjét és érett ember módjára álltam mellette és engedtem közeledni magamhoz. Én magam is szeretném azt hinni, hogy az vagyok, de ott motoszkál a fejemben, hogy ez az állapot nem fog sokáig tartani. Érzem a vihar előtti nyomasztó kánikulát, mely már-már fulladozást okoz, s ajkamba harapva igyekszek elfojtani minden érzelmet. Nem akarok már fájdalmat érezni, elegem van a traumákból, mégis valami azt sugallja, ez nem az a nap lesz, amikor bírni fogom tartani a szívem körül felhúzott falat. Pankát látva végigfut fejemben az egész vele eltöltött időszakom, mely az életem egyik legmeghatározóbb tartománya a mai napig. Nem felejtettem el őt, épp annyira élnek bennem azok a percek, mégis azt hittem, hogy sikeresen túltettem magam rajtuk. Talán így is van. Azonban Panka két szép barna szeme, ahogy azokkal szívfacsaróan néz vissza rám, borzasztóan felszántják az összes érzelmi védelmemet és a húsig marják a dobogó szervemet. Annyira érdekel, hogy mi történt vele, milyen állapotban van, mit érez, hogy jutott el idáig és miért jött az iskolába. Tudni akarok mindent róla, mert bár a mi kapcsolatunk csúnyán véget ért, nem csak egykor volt nekem ő fontos. Azt a személyt, akit valaha szerettem, sosem fogok kevésbé szeretni, legfeljebb máshogyan. Annak a lánynak még pontosan annyira szeretnék jót kívánni, mint amikor hosszasan mélyedtünk egymás ajkaiba és pihentünk meg egy átlagos péntek délután a másik karjaiban. Segíteni akarok a jövőben is, hogy boldog legyen, könnyen vegye az akadályokat. Szerintem sosem leszek képes megváltozni, Panka a szememben egy csillogó angyal amíg világ a világ. Talán ezt hívják szeretetnek. Nem szerelemnek, ez annál esetleg több, de mindenképpen letisztultabb és sokkal egyszerűbb. Mit jelent a szeretet? Azt adni, amire másnak szüksége van.
Ha én magam egy porcelánváza vagyok, akkor Panka ölelése a hatás, amitől teljességgel megrepedek. Csupán állok ott, érzem, valami felszínre fog bukni belőlem, pedig annyira rejtegetem. Végül én is megölelem a lány, a nőt, aki bár oly törékenynek mutatkozik, sokkal erősebb a látszatnál és ezt tudom is. Nehéz beismernem ennyi év után, de bizony ismerem ezt a lány, csak el kell hinnem, hogy ő még mindig ugyanaz a személy, aki anno volt. Magamhoz szorítom, először lazán, óvatosan, távolságot tartva, de nem miatta, hanem mert félek. Tán megint előtör belőlem a kisgyerek, aki nem mer szembenézni az érzéseivel, csak mert fél, hogy újra megsebesül. Össze-vissza járnak a gondolataim, miközben meghallom Panka sírását és erre gombócok gyűlnek a torkomba. Nem szeretem, amikor sír, ezt mindig annyira őszintén és keservesen tudja megtenni. Egy olyan lánytól, aki sosem enged teret az érzései ilyenfajta megnyilvánulásainak, csak amikor már minden szakad, ezt nem könnyű hallani és feldolgozni. Látod? Ismered. Tényleg jól ismerem azt a nőt, akit most karjaim között érzek, majd ahogy egyre jobban folynak könnyei a feltört porcelánvázából is kitörik egy puzzle darabka. Egy kezemmel a fejéhez nyúlok, hajába simítom kezemet, mintha ezzel nyugtatni tudnám. Pont én? Pont egy olyan ember, aki bár meredten áll és támasztja a kifakadt lányt, mégis ajkába harapva, összeszorított fogakkal küzd a fájdalom és az önuralom megtörése ellen. Egy felnőtt férfi nem sír, erős.
Végül Panka fenéz rám, tekintetünk találkozik és kibukik belőle az, ami hurrikánként sodor el, a levegő bennakad, szemeim kerekebbek lesznek végigfut a testemen egy áramütés. Nem vártam ezt a vallomást, pár pillanatnyi sokk után ismét elnyílnak ajkaim és a legkeservesebb sóhajtás szökik elő belőlem. Muszáj elvennem a tekintetem a lányról eközben, nem bírom tovább a maró érzést. Én tényleg próbálom uralni az érzéseimet. Egy pillanatra enyhül dereka körül az ölelésem, de csak annyira, hogy egy másik fogással karolhassam magamhoz: immáron a válla vonalában és a lapockájánál fonom át teljes karjaimmal és húzódom hozzá közel. Arcát a mellkasomhoz érintem én pedig homlokomat hajtom rá a feje búbjára.
- Panka! - szökik ki vészkiáltásként a neve, miközben szemeimet összeszorítom a legmagasabb búbján, ahol úgysem láthatja arcomat, nem is akarom, hogy lássa a könnyeivel küszködő kisfiút. A soron következő, szinte kiömlő szavak mélyen hatnak, teljesen atomokra porlasztják a porcelánvázát és szerteszórják a világban darabjait. Megremeg a testem, nem is egyszer, hanem folyamatosan remegni kezd, egyik kezem felcsúszik a nyaktövéhez, míg a másikkal érezhetően, de nem fájdalmasan belemarkolok a lapockájánál lévő ruhadarabba és összegyűröm a markomba. Így hallgatom a szavakat, s mikor megtudom, mit érzett ezidáig, levegőért kapok és felkiáltok. - Panka! - ez persze jóval halkabbra sikeredett, mint az előbb, de én belülről úgy érzem, mintha torkaszakadtamból üvöltöttem volna az égető érzéstől, mégis eltörpül a lány hangja mellett és szinte meg sem hallva mondja tovább az szíve tartalmát. Mellkasom szaporán mozog fel s le, a levegőt kapkodom, de már meg sem próbálom megakadályozni a sírást, esélytelen. Talán Panka megkönnyebbült, hogy kimondta az érzéseit, engem viszont teljesen megtört ezzel és az őszinteségével. Két kézzel kapaszkodok belé, mintha egy nálam jó egy fejjel kisebb lány megvédene.
- Annyira fontos vagy nekem - szökik ki belőlem teljes sírás közepette, némileg suttogós hangon ez a tény. Fejemet még mindig az övé felett tartom, nem nézek rá közvetlenül, csak felemelem az államat és már nem a homlokom, hanem az állam, illetve ádámcsutkám ér Panka kobakjához. Küszködök a levegővel, de nem számít, a szívem vadul ver és a szédülés kerülget. Hirtelen minden behomályosul, majd újból tiszta lesz. Már nem vagyok érett férfi, de akárhogy is, egy érzelmes ember vagyok, aki alapjáraton nem osztja meg mással a gondolatait, de van olyan angyal, aki így meg tudja siratni és aki még az acélembert is néhány szóval ripityára tudja törti. Nem érett férfi vagyok, hanem egy olyan férfi, aki felvállalja érzéseit.
- Ne haragudj! - Úgy tűnik, csak darabokban jönnek a szavak, bár nem azért, mert nem tudom, mit mondjak, hanem mert nem tudok beszélni se. - Egy vadbarom voltam, aki akkor hagyott el, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rá, aki feladott egy ilyen lányt, mint te. Elmenekült, mert félt, hogy még jobban megtörik majd és csak utána jött rá, hogy mit tett - szalad ki belőlem is az őszinteség, bár olykor meg-megakadok a nehéz levegővételektől és a bőgés okozta fájdalomtól. Ezeket a szavakat mindig is el akartam mondani Pankának, csak reménykedhettem benne, hogy valaha újra látom és most nem hogy tökéletes alkalom nyílt erre, de gondolkodás nélkül fakadok ki. - Egy csoda vagy, Panka! - teszem hozzá, s apróra préselem a szemeimet, hogy legördüljön a könnycsepp, ami eddig felgyülemlett a szemgödrömben. A következő percek a megnyugodásról szólnak nálam. Panka elmeséli, hogy mikre emlékszik és szerencsére én eközben is meg tudok békélni a testemmel, mely már kevésbé remeg. Észre sem veszem, de még mindig úgy ölelem magamhoz, mintha az életem múlna rajta. Nagyon jól esik.
- Ezeknél sokkal szebb pillanatból állt a mi kapcsolatunk - mondom már viszonylag átlagosabb hangom, noha ennyi idő alatt még nem lehet teljesen lehiggadni. Sikerül vennem a bátorságot, hogy a könnyektől nedves arcomat felvállaljam előtte, elvegyem az arcom a feje tetejéről és szembenézzek vele. Ő is a sírástól nedves arccal néz vissza rám, az előbbi szép emlékekre tett megjegyzésemet alátámasztva pedig elmosolyodom lágyan, de borzasztóan őszintén. Hüvelyujjammal letörlöm az egyik arcán ragadt cseppjét. Még mindig mosolygom rá, nem tudom mi ütött belém.
- Azokat az emlékeket már senki sem veheti el tőlünk. Remélem sikerül visszaszerezned őket valahogy, de én itt leszek, még egyszer nem követem el ugyanazt a hibát. Kérlek ne távolodjunk el újra és ha megbocsátasz, akkor segíteni fogok megtalálni azokat az emlékeket, ahogy minden másban is számíthatsz rám ezek után is - ezeket már boldogan mondom. Igen, mesélni fogok neki magunkról, esti meseként fogok felolvasni neki, mintha két főhősről szólna a történet.
   

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Negyed órája készített bögre kakómat szorongatom a kezemben, miközben Gwen ágyán törökülésben egy újságot olvasgatok. Unatkozok, már vagy két órája nem tudok magammal mit kezdeni, de lényegtelen, mert ha nem itt lennék, akkor szintén nem csinálnék a gubbasztáson kívül lókukit sem. Gwent nagyon leköti a munka, én meg olykor egy-egy rosszalló és én_megmondtam tekintettel kezdem őt fürkészni, mert igen, túlvállalta magát és igen, nincs ideje rám. Mégis, egy szót sem szólok, mert elfogadtam a helyzetet és úgy vagyok vele, hogy ha Gwen akarja egyszerre az egyetemet és a HV rangot is, akkor ámen.
- Április - felelem a szöszi kérdésére egyhangúan, miközben fordítok egyet az újság aktuális lapján, s számhoz emelem a kakaómat, hogy kortyoljak belőle egy adagnyit. Órák kérdése és végez azzal a papírmunkával. Bár eddig is csendben elvoltam mellette, az elkövetkező percekben tényleg meg sem mozdulok, se szólalok, noha nem hiszem, hogy erre Gwen különösebben felfigyelne, alapjáraton sem vagyok valami figyelemfelkeltő személy. Ezúttal azonban azért vagyok nesztelen, mert meglátom a csajom képét az újságban és automatikusan kezdem el olvasni az alatta lévő szövegrészt.
- Mi az, Gwen, szerelmes vagy? - kérdezem meg hirtelen megtörve a csendes és ezáltal tudatosan megzavarva őt a munkájában. A különbség leginkább az, hogy látszólag indokolatlanul nevetek a kérdés és egyben cukkolás alatt.
 

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Na, ezen most nagyot nevettem. Tény, hogy Gwen kicsit elkalandozik időnként és lehet sokat dúdol... de mégsem gondolnám, hogy ez miattam lenne. Aranyosak a pletykák és én magam is cukkolásból kérdezem meg az amúgy egyértelmű dolgot.
- Remélem nem járatod az agyadat gyűrűkön meg babakocsikon - válaszolom kicsit közvetetten a kérdésére. Feltételezem, ebből aztán még jobban összekuszálódtak a gondolatai, szóval felemelem az újságot és hangosan felolvasom a tartalmát.
- Gwen L. Blake házvezető-helyettesi tevékenységét az utóbbi időben meglehetősen elhanyagolta, ugyanis csak a szerelemnek él. Több diák is megerősítette, hogy a helyettes mostanában csak dalban válaszol, sőt többüknek rejtélyes, szívekkel és virágokkal tarkított választ küldött egy-egy levélben feltett kérdésükre. Sokan úgy vélik, hogy Blake kisasszony az elkövetkezendő időben oltárhoz vonul, sőt több forrás is azt pedzegeti, hogy gyermekáldás elé néz. Vajon Bárciánnak egyedül kell megoldania a hátralévő hónapokban minden felmerülő gondot, vagy elmúlik ez a vidám, szerelmes állapot, és újra visszatérnek a szorgos hétköznapok? - Ja, igazából két dolgon akadt meg a szemem, a többiről magasról teszek. Vicces, hogy máris mindenbe belelátják a házasságot és a babát, de csesszék meg, tizenkilenc éves vagyok. Öt-tíz év múlva majd talán jöhetnek ezek is, de most tőlem biztos nem kap gyűrűt Gwen, sem pedig kölyköt, tudatosan legalábbis. Remélem nem is tervezgette, mert ha igen, lehet összetöröm rózsaszín világát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Látom az arcán megjelenő meglepettséget, remélem nem hiszi azt, hogy nagy dolgok fognak történni perceken belül. Inkább felolvasom neki a rovatot, amiből egyértelműen teljes képet kap arról, hogy miről beszéltem ezidáig. Hihetetlen, hogy egyesek tényleg azt hiszik, hogy tizenkilenc évesen férj és apuka leszek, vagy akarok lenni. Majd egyszer a jövőben biztos, de még nem most jött el annak az ideje.
- Igen az és igen, a pletykarovat - helyeselek neki, mert hamar rájött, milyen újságot tartok a kezemben. Valójában nem sokszor nézegetem, de hát két óra unalom bármire képes, máskülönben nem érdekelne, hogy mi történik a világban és az iskola bármely pontján olyan emberekkel, akikhez semmi közöm. Ez az eset kivétel.
- Helyes, mert még nem kapsz, tőlem legalábbis - mondom egy vigyor kíséretében, de a szavaim legalább annyi örömöt rejtegetnek, mint amennyi hangulatrombolást, hiszen tény, hogy még biztosan nem fogok ilyesmikkel foglalkozni, de azt nem mondtam, hogy sosem és ez a "még" kifejezésből is megsejthető. Őszintén kimondom Gwennel (is) az érzéseimet, mert tudom, hogy megérti. Ha nem róla lenne szó, akkor meg egyszerűen figyelmen kívül hagynám a másik érzéseit. Tulajdonképpen két oka van, hogy miért nem akarok ennyire fiatalon megházasodni. Az egyik maga a szüleim esete. Anyám hamar beleegyezett Áronnal való házasságába, de közben még szabad és fiatal volt a szíve, ami egyértelműen nem Áronhoz húzta. Ha vártak volna a gyűrűvel, akkor valószínűleg szakítottak volna és anyám hozzáment volna az eredeti apámhoz és most minden happy end lenne. A másik indokom pedig az, hogy még élvezni akarom a fiatal szabad életet és nem gondolni olyan felelősségekre, mint a házasság. Hiszem, ha valakit szeretek, akkor papírok nélkül is ugyanúgy viszonyulok hozzá, mint azokkal.    

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

- Ha minden jól alakul, akkor igen – válaszolom Gwen kérdésére. Talán most sem vagyok annyira romantikus szőke herceg, mint amit tán egy nő várna, ha házassági téma merül fel, de az ifjú házvezetőnő pontosan tudja, milyen személyiség vagyok. Mondhatnék minden rózsaszíntől csöpögős választ is, de miért ígérgessem, mikor azt sem tudom, hogy mi lesz velem öt év múlva. Egyáltalán élni fogok még? Az is lehet, hogy Gwen rám csapja az ajtót egyszer szakítás közepette és soha nem akar azután hallani rólam. Lehet én fogom azt érezni, hogy megromlott a kapcsolatuk, vagy esetleg úgy járok, mint Panka anno, baleset ér. Mindezektől függetlenül, jelenleg azt mondom, hogy szeretném, ha együtt maradnánk és amennyiben minden szuper, igenis meg fogja kapni tőlem azt az ékszert. Megmelengeti a szívemet Gwen hűségtől áradó szavai, elmosolyodom és megcsókolom a homlokát.
- Akkor minden bizonnyal én leszek a befutó – erősítem meg azt a bizonyos „még” szócska jelentését.
 

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Na hát még mindig nem kedvelem ezeket a göncöket, de ma mégis kissé elfogadottabban húzom magamra az összes kényelmetlen ruhadarabot. Várom is, meg nem is. Nem szeretek ennyi ember előtt megjelenni, táncolni meg amúgy sem tudok valami csodásan, persze pont a táncpartnerem az, aki tökéletesen tisztában van, hogyan mozgok a keringők közben. Még a kapcsolatunk első felében táncoltunk együtt, mikor Gwen volt végzős. Hát most itt vagyok, eltelt ez az év is és ha nem épp fordított helyzetben, de ezúttal én vagyok az ünnepelt személy. Ez sokkal kevésbé tetszik. Nem tudom miért, én megvolnék mindenféle tánc és bál nélkül is, de mikor Gwen megtudta, hogy fontolgatom, hogy nem is fogok táncolni, olyan tekintettel nézett rám, amitől legszívesebben ásóval a kezemben sétáltam volna le a bogolyfalvi temetőbe megásni a saját síromat. Szóval nem jött be, úgyhogy itt vagyok és percek választanak el, hogy elkezdődjön a tánc.
- Miért van deja vu érzésem? - kérdezem Gwentől elnézve a nagy tömegen. Érzem a tekinteteket rajtunk, nyelek egyet és próbálok ellazulni, elvégre minden ugyanolyan, mint Gwen bálján, csak kicsit idősebbek lettünk. Akkor még nem volt ennyire elmélyült a kapcsolatunk, de bevallom, nem hittem volna, hogy valóban az én bálomon is együtt leszünk még, de egyáltalán nem bánom, hogy így alakult. Akkor még olyanokat mondtam megszeppenve neki, hogy "nagyon szép vagy" meg minden csajozós dumát levágtam, ha jól emlékszem. Most már sokkal közvetlenebbek vagyunk egymással. Nincs szükség arra, hogy állandóan dicsérjem, mert tudja jól, hogy mit gondolok, avagy azt, hogy nem gondolok most sem mást. Gwen gyönyörű.
- Mondjuk, akkor nem a Levita házvezetőjével táncoltam - nézek rá cukkolva őt. Ugyan mit számít, hogy most a házvezetőmmel táncolok? Én sosem tudtam rá úgy tekinteni, de ezt mondják meg az elsősöknek, másodikosoknak is, akik Gwent már HV-ként, esetleg HVH-ként ismerték meg. Meg kéne tanulnom még jobban magasról tenni az ilyen véleményekre, ami az átlagnapokon könnyedén sikerül, de a bálon egy kicsit kellemetlen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Határozottan égve érzem magamat. A ruha, a rendezvény, hogy nekem ezen megint részt kell vennem és az, hogy a táncpartnerem nem csak a csajom, de egyben a házvezetőm is. Szerintem sokaknak inkább az utóbbiként tűnik fel és ezzel sajnos én is tisztában vagyok. Még mindig butaságnak tartom az egykori ötletét, huszonegy éves bombacsajsziról beszélünk, nem vén nyanyáról. Persze elfogadom a döntését, mert tudom, hogy mindig is házvezető akart lenni és valamilyen szinten örülök, hogy sikerült elérnie ezt az álmát, de ezt rohadtul nem tudom bemagyarázni a többi diáknak, főleg az úgymond "kicsiknek". A bál közeledtével gondolkoztam, hogy egyáltalán részt akarok-e venni a táncban partnertől eltekintve, de aztán fellógattak, hogyha nem teszem, akkor eltörik a nyakam. Aztán megfordult a fejemben, hogy másvalakit válasszak a táncnál, mert Gwen mégis csak más szerepkörben jelenik meg ma este, de csak Panka jutott eszembe. Más lányhoz nem is akarnék odamenni ezzel a kérdéssel, a gond csak az, hogy Pankához sem. Mit csináltam volna? Ha meglátom, abban a pillanatban elkap a szomorúság és a bűntudat, amilyen szemekkel néz rám a koreai. Szóval esélytelen ő is. Gwen tökéletes is, csak majd valahogy elviselem sok ránk vetülő szempárt, meg az esetleges interjúkat és beszólásokat. Továbbá, ha megtudná, hogy csak mert HV, ezért más partnert választok, akkor lehet megszabadítana egy fontos szervemtől.
- Bárcsak olyan lenne - felelem egy sóhajtással, eléggé ideges hangon, de a puszira gyengén elmosolyodom egy pillanat erejéig. Jó lenne, ha minden rendben végződne, de azért én még mindig nem tudok túltenni az idegességemen, bárhogy is rejtegetem. Azt hiszem, most jönne jól egy csikk. A kezemben lévő koktél maradékát megiszom, aztán a poharat egyszerűen leteszem egy asztalra. Ahogy lenyelem az utolsó, sokáig ízlelgetett kortyot, megmondom neki a problémám gyökerét. Válaszán csak nézek, nem értem, hogy miért mondja ezt, mikor zavar, igen, nyomatékosítom, az az igazság, hogy tényleg zavar, hogy házvezető. Persze, ha csókról van szó... Adok erre a kimondatlan kérésére egy lágy és viszonylag rövid csókot, majd megint visszafordulok a tánctér irányába és magam előtt a füvet kezdem bámulni, illetve a kényelmetlen cipőm orrát.
- Na mindegy - mondom az egész hülye táncolásra és inkább csak vállat vonok felette. - Majd lesz valami. - Hát valami biztosan, csak az a kérdés, hogy mi. Remélem eltanyálunk, vagy elvörösödöm, akár egy rák. Ideje falra festeni az ördögöt. Elhúzom szám sarkát és most végre sikerül felengednem a görcsölésből, egyszerűen elengedem az egész estét, bár Gwen jobban készült erre a napra szerintem, mint én. Összekulcsolom kezeimet és inkább felé fordulok. Nézem a szerelmemet hosszasan és ha már ez Gwennek is idegesítő kezd lenni, elvigyorodom.
- Miért nem kék? - kérdezem a feketés tudja a fene, hogy milyen színű ruháját látva, aztán átkarolom a derekát és kényelmesen közelebb lépek. - Tudtam, hogy még mindig nem levitás a szíved, ezt nem is tudod kimagyarázni - húzom az agyát és végre már az én arcom is kevésbé befeszült. Szerintem ismeri a véleményemet erről. Nekem amúgy is mindig eridonos marad, így szerettem meg, abban a házban ismertem meg, úgyhogy ezzel nekem az égvilágon semmi bajom sincs. Bízzunk benne, hogy a ház többi diákja, vagy esetleg a tanárok sem fognak fennakadni ezen jobban, mint most én.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Irtó cuki a lány, hogy próbál nyugtatni, de ilyen esetben ritka, ha bárkinek is sikerül. Nem vagyok én színpadi bohóc és az átlagembereknek bizony görcsös pillanatokat tud okozni, ha formális táncot kell ejteni rengeteg néző előtt. Ha Gwen körülnéz, erről meg is bizonyosodhat, a legtöbb végzősön és azok partnerein látszik a feszültség és ez normális. Persze, ha olyan emberről van szó, amilyen én is vagyok, vagyis meglehetősen zárkózott és a figyelmet legszívesebben elkerülő személy, akkor az efféle alkalmak egy igazi hisztis pi... szóval hisztissé tudják változtatni és ez ellen még a barátnőm nyugtató szavai is csak annyit tudnak tenni, mint egy simogatás az acélpáncélon.
- Szuper - mondom kétségesen, de legyen igaza, mert annak örülnék. Akkor most megnyugodtam. Ja, mégsem. Látom rajta, hogy inkább én rántom őt magammal és a hangulatommal, mintsem ő vidítana fel. Nyilván nem szándékosan teszem, de meg kell értenie, hogy nem az a fajta vagyok, aki szívesen mutogatja magát, főleg ilyen hacukában. Persze Ricsi, ő nagyon élvezné a táncot, nem is értem, hogy miért nem jött el, vagyis nem említette egyszer sem, hogy jönne a bálra. Az is lehet, hogy egyszerűen csak rossz érzésem van. Előfordulhat, hogy nem fog fényesen végződni az este, bolond vagyok, hogy hiszek a fejemnek, meg annak is, hogy minden baromságot kitalálok, aztán végül pont e hozzáállás miatt fogom elrontani az egész táncot.
- Ja, nem kell, letáncolom, aztán meg bulizunk egy jót - felelem sokkal optimistábban Gwen felvetésére, hiszen most már nem akarnék elhúzni a helyszínről és tudom, hogy a barátnőm is akar táncolni és érte megteszem. Nem fogok neki csalódást okozni, hallom is már most a szomorúságot a hangjában, úgyhogy a továbbiakban inkább megemberelem magam és ha bár nem biggyesztek számba csikket, valahogy agyilag vidítom fel a saját agykérgemet. Francokat, nem leszek vidámabb, de Gwen kedvéért úgy teszek, mintha leszarnám az egész táncot.
Egyetértően bólintok az éjszakára tett elképzeléseire és bár a koktélom elfogy időközben, tánc előtt nem akarok még egy pohárral inni. Az evésre megcsillan a szemem, majd megigazítom az öltönyömet, mert már azt sem tudom, hol gyűrődik rajtam. Bízok benne, hogy Gwen női szemeinek köszönhetően úgyis azonnal kiszúrná, ha valami nem lenne rendben rajtam, amit sok esetben idegesítőnek tartok, hiszen sokkal, de sokkal igényesebb nálam, mondjuk ez esetben lehet nem árt ez a nőies tulajdonsága. Összefont kezekkel várom, hogy végre valahára elkezdődjön a tánc és felmenjünk a kinevezett táncparkettre, de nem akar eljönni ez a pillanat és inkább visszatekintek a barátnőmre. Jobb őt bámulnom, mint a többieket. A helyzet mondjuk viccessé változik, én nézem őt, ő néz engem, mintha csak farkasszem játékot játszanánk, majd én nem bírom tovább és elröhögöm magam. Megemlítem neki a ruhája miatt levont következtetésemet, s végre feloldódik a hangulatunk.
- Na hát azért nem kell túlzásokba esni. Ha én lennék a styleistod, úgy néznél ki, mint Lady Gaga a videóiban - utalok ezzel arra, hogy szörnyű az ízlésem, a ruhákhoz meg semmi közöm, főleg a nők terén. Nekem aztán teljesen mindegy, hogy mi van Gwenen, már vagy egy éve ezt hajtogatom, csak magáért öltözködik indulások előtt órákig. Ott tollászkodik a tükörnél, én meg már háromszor fordultam meg a hasamról a hátamra és fordítva az ágyán, mire végre eldöntötte, hogy mi a számára tökéletes kombináció, hozzáteszem, nekem mindegyik ugyanúgy nézett ki. De azt azért élvezem, hogy percenként dobálja le előttem a ruháit, majd veszi fel az újakat.
- És tudod, hogy mi a gáz a főzéssel... egyszer már próbáltuk és megfogadtad magadnak, hogy soha többé nem engedsz még csak a tűzhely közelébe sem - elevenítem fel a pár hónapja történteket, mikor félméteres lángok csaptak fel a konyhájában. De mentségemre legyen mondva, eloltottam és senki sem halt meg. Ruha, meg szemem színe, megy fekete és nem kék... ez nekem már sok, teljesen belekavarodok és csak pislogok rá. Végül némi fáziskéséssel levegőt veszek és hagyom hozzám kúszni a szőkeséget.
- Ahaaa, jóóóó... - Amúgy a fekete nem passzol minden színhez? Mert oké, hogy a hajam, a szemem barnasága és Gwen agya tökéletesen hasonlít a feketéhez, de szerintem a piroshoz és a kékhez is illik mondjuk egy fekete pánt, vagy tudja a halál. Ne menjünk ebbe bele, úgysem jönnék ki jól belőle. De itt az ideje romantikussá tenni az alkalmat. Eredetileg a tánc után szerettem volna megtenni, de talán most jobban alkalmát látom odaadni a barátnőmnek a neki vett ajándékomat. Elkezdek kotorászni a zsebemben, majd amint megérzem az apró tárgyat, Gwen felé fordulok, ezúttal már sokkal komolyabban.
- Nem kaja, de talán ez is megteszi - mondom és még nem is sejti, hogy az ajándékra gondolok, ám pillanatokon belül előveszem a zsebemből a pici ékszert és Gwen csuklójára csatolom fel az általam szépnek vélt, de mégis szolid ezüstláncot. Tudom, hogy ha egy nő elvállalja a táncot, akkor a férfinek illik ajándékkal, esetleg rózsával fogadnia. Nos, én azért nem vagyok egy dráma hős, de azért kedveskedni akartam számára. Érdeklődve nézem, ahogyan szemügyre veszi az ajándékát, azt az apró nőies láncot.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Egy kapcsolat lehet nehéz sok szempontból is. Egyrészről mert a szerelmet folyamatosan építeni és ápolni kell, hogy fennmaradjon és ne múljon el a lányok által rózsaszín felhőnek becézett mély érzelem. Ez tán pont annyira nehéz, mint megtalálni azokat a réseket a teendőink között, amit szabadidőnek becéznek. Iskola mellett elég nehéz, de én még könnyebb helyzetben vagyok, mint Gwen, hiszen a lány amellett, hogy házvezetőként tevékenykedik a Levitánál, még egyetemre is jár, sőt mi több, közben dolgozik is. Nem csoda, hogy nagyon kell keresni azokat az órákat, amikor mindkettőnknek jó és tudunk találkozni. Ezen a héten kevés ilyen alkalom volt, viszont este héttől neki sem volt semmi dolga, úgyhogy ma átfutottam hozzá. Micsoda nagy program, de legalább sikerült kivitelezni és ha ez azt jelenti, hogy megnézünk egy filmet, akkor azt mondom, nekem úgy is jó. Mondogatta sokat ezúttal is, hogy aludjak nála, de sajnos ezt nem tehetem meg, mivel holnap kora reggel, még órák előtt találkozóm van valakivel. Abban viszont biztos lehet, hogy általában minél tovább ott akarok maradni nála, így most is már kellően sok perccel elmúlik éjfél, mikor leköszönök Gwentől és visszaindulok a kastélyban lévő hálószobámba.
Ilyentájt szeretem a legjobban a falut, csendes, nincsenek sokan, csak a pubok körül, de azokat meg teljesen meg tudom érteni. A főutcán ballagok végig, nem sietek, hiszen még kint is melegem van, szóval otthon sem tudnék sokat aludni. Alapjáraton nem foglalkozok a részeg hazatérőkkel, sem az utcaszéli villantós lányokkal, most is csak lazán sétálok végig az úton, látok egy fekete hajú lányt, igen jó idomokkal, de inkább sajnálni tudom, mert még egyenesen sem képes járni. Így érthető, hogy már csak szimplán a nyugodt tempómmal utolérem. Mire közel érek hozzá, nagyobb meglepetés fogad, mint életemben eddig bármikor. Álmomban sem gondoltam volna, hogy látom Pankát éjszaka egyedül mászkálni, de ahogy most pillantom meg, úgy minden érzelmem egyszerre szabadul fel. Mérges, ijedt, csalódott, dühös, kétségbeesett és még ki tudja mi vagyok egyszerre. Ahogy felismerem, a maradék utat rohanva teszem meg, s mögé érve gondolkodás nélkül karolom át valahogy, még én sem tudom, épp hogy fogom meg őt, de az a lényeg, hogy megtartsam az éppen egyensúlyából kilendülő lányt. Tartom, nehogy elessen, miközben halkan tudatni próbálom vele, hogy nem egy rosszindulatú ember vagyok.
- Panka! - mondom ki a nevét nagy ijedtséggel, kissé tán zihálva is. Az arca borzasztóan néz ki, semmi értelem nem néz vissza rám íriszeiből, a sminkje bomlani kezdett, a ruhája meg egyenlő a nullával. Egyik kezemmel próbálom lejjebb húzni a dresszét, hogy legalább a bugyija ne látsszon ki. Látom mindenét, talán egy pillanatra megakad a szemem dekoltázsán és fedetlen combjain, de csak mert fiúból vagyok, ám ez most kicsit sem tud foglalkoztatni, hisze az állapota a fontos számomra. Egyáltalán volt már ennyire részeg ez a csöpp teremtés?
- Semmi baj, megyünk haza - biztatom és remélem már tudja, hogy nem egy idegen vagyok, akinek szavában kételkednie kellene. Annyira felmegy a pulzusom, hogy így látom őt... A szívem összeszorul, hisz nem vagyok hülye, ismerem Pankát és ő nagyon nem ilyen személyiség. Átkarolom a derekát és lassan próbálok segíteni neki, hogy folyamatos léptekkel haladjunk a kastély felé. Nehezen szólalok meg, csak leszegett tekintettem segítek neki, amiben épp kell. Nem tudom elhinni, hogy ez megtörténik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Lehet, hogy sokszor figyelmen kívül hagyom a környezetemet, de vannak személyek, akik sosem kerülik el a tekintetemet. Pankát is viszonylag hamar meglátom, de most komolyan azt kívánom, hogy bárcsak ne itt lenne és ne így. Futva megyek oda hozzá, de már a földről kell összekaparnom őt. Próbálom felhúzni valahogy a derekánál fogva és meglepődhetnék, hogy mennyire könnyű súlyú még mindig, de annyira kétségbe vagyok esve, hogy semmi mással nem tudok foglalkozni, csak azt szeretném, ha otthon lenne már és pihenhessen. Guggolás közben még mindig bizonytalan az állapota, úgyhogy inkább felkaromra fektetem a hátat, közben pedig próbálom lehúzni a ruháját, mert per pillanat mindene kilátszik. Igen, bevallom egyszer én is végigvezetem a tekintetemet rajta, de sok más pasival, bámészkodóval ellentétben én csak annyit állapítok meg róla, hogy még mindig jó teste van. De ez most nem lényeg. Félig érthetetlen hangjára fordítom rá ismét a tekintetemet. Szavai szívembe marnak, gyomromat kell összeszorítanom, hogy ne lepjen el a szomorúság, hiszen kiderül, hogy mindez miattam van. A mai találkozó őt is nagyon megérintette, de bíztam benne, hogy már tényleg túltett rajtam. Ezek szerint súlyosabb a helyzet, mint hittem és még azóta is csak fájdalmat okozok neki. Nem tudom, mit válaszolhatnék, csak mondogatom magamban, hogy Panka részeg, nem kell komolyan venni, de én is voltam már hasonló állapotban, tudom hogy van igazságalapja Panka szavai mögött rejlő érzelmeknek.
- Minden rendben lesz - válaszolok csak ennyit, noha szememben már nem tudom leplezni a kétségbeesést, avagy a bánatot. Panka jobban hercegnő, mint részeg, még most is ezt mondom. Nem ilyennek ismertem a lányt, persze egyszer mindenki felnő és berúg, de szerintem Panka sosem inná le magát ennyire prostituáltnak. Kivéve most...
Összeszedem magam és felállok vele, nyugtatom, hogy hazaviszem és minden rendben lesz, bár Panka olyannyira nem tud járni, hogy már az első lépésnél elesne, ha nem kapaszkodna meg a pólómban, mely így annyira megfeszül, hogy nyakamnál érzem, elpattan egy-két cérnaszál. Nem igazán érdekel a pólóm, de Panka érthetetlen szavai annál inkább. Természetesen eredetileg a saját szobájába akarom cipelni, de szavai annyira fájnak és egyszerűen nem tudom kimondani, hogy nem.
- A kastélyba, a szobába - felelem halkan, direkt leharapva a végéről a birtokos névmást. Inkább csak haladok vele előre, egy idő után már gyorsabban haladuk, főleg, hogy megunom a motoszkálást és megragadom Pankát a térde hajlatában és felveszem az ölembe, mint a sebesült hercegnőket szokás vagy tudja a fene.
A kastélyban persze a lépcsők áradata komoly nehézséget jelent, de inkább nem rakom le a lányt, addig is gyorsabban haladunk, legfeljebb a bicepszem lesz izmosabb.
- Mindjárt ott vagyunk - biztatom a lányt, hogy hamarosan már a szobába érünk, bár kicsit megvagyok lőve, mikor el kellene dönteni, hogy melyik ház felé menjek. A Levita számomra egyszerűbb, de akkor Panka a szobámban aludna és a pletykák hamar elterjednének, arról nem is beszélve, hogy a csajom a Levita házvezetője. A Navinébe viszont nem tudok csak úgy bemenni, és ha Panka nem annyira józan, hogy kinyissa az ajtót, plusz elvezessen a szobájába, akkor nem fogom tudni hazavinni. Ránézek az ölemben lévő lányra és konstatálom, hogy nem sok értelemmel néz vissza rám. Döntenem kell. Az biztos, hogy Pankát nem tudnám csak itt a folyosón lerakni. Végül sóhajtok egy nagyot és barátkozok a gondolattal, hogy Panka a szobámban fog aludni. Remélni tudom csupán, hogy nem lesz ebből baj.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Amikor békésen repülünk seprűnkön és egyszer csak egy hatalmas vihar közepén találjuk magunkat, s kettőt pislogunk, mire a társunk halálos zuhanásba kezd égő varázseszközén... Amikor nagy álomban alszunk, s egyszer csak arra ébredünk fel, hogy ég a ház és rohannunk kell... Amikor Panka mosolyogva álldogál a part szélén, szinte látom, ahogy visszanéz rám angyali tekintetével, majd a sors kibillenti egyensúlyából és egy apró másodperc után megtörténik a baj... Amikor unottan hallgatom a zenét fülemben elhelyezett hangszórón keresztül, és jön egy hívás, miszerint Panka kórházba került. Az élet miért ennyire kiszámíthatatlan és hogyan lehetne felkészülni az ilyen meglepetésekre, ami most is ért engem? Panka a semmiből bukkant fel előttem itt az iskola kapujában, ahol eddig azt hittem, sohasem fogom őt errefelé látni. Nem azért, mivel nem szeretnék találkozni vele, hanem mert erős érzelmek társulnak hozzá. Tényleg igyekeztem megbocsátani magamnak, amit tettem Pankával, de sosem voltam erre képes. A lány örök seb marad bennem, ami ha felszakad, mint jelen pillanatban is, akkor igen erőteljesen tud vérezni.
Lelkének tükre oly gyönyörű, oly becses, ugyanakkor szomorú is, csak reménykedhetnék, hogy saját szemem tekintetét látom tükröződni benne, noha felesleges tévedésbe ringatnom magamat, a lányt összetörtem. És vele együtt magamat is. Bíztam benne, hogyha továbblépek, megbocsát nekem az élet és én is kedvesebben tudok magamra nézni a tükörben. Elhittem, hogy ez sikerült, erre jön Panka, felbukkan és minden törik bennem. Hogyan kellene beszélgetést folytatnom azok után? Mit mondhatnék és azzal milyen érzéseket keltenék szívében?
Egy biztos: éretten kell megoldanom ezt a helyzetet, mert nem engedem meg, hogy újból fájdalmat okozzak első szerelmemnek. A mi szerelmünk nem elmúlt, hanem megszakadt. Messze kerültünk egymástól és hamar kellett hozzászoknunk az új helyzetünkhöz. Nem akarok odarohanni hozzá, de végül szolidabb módon fonhatom karjaim közé, amikor is végleg eltör bennünk valami.

Panka sötét haja szinte barnává változik a lenyugvó Nap sugarai alatt. Ahogy ott áll a tó mellett és eteti a kacsákat, szemeim nem tudnak eltekinteni meseszép bőréről. Ezer kacsánál és hattyúnál szebb ő nekem! Először nem hiszem el, hogy tényleg fürdeni szeretne így alkonyatkor, noha hatalmas mosollyal és emberfeletti vidámsággal küldi felém a vizet és ösztönöz, hogy menjek vele be a vízbe. Persze, hogy nem tudok neki sokáig ellenállni. Megiramodok utána, s futás közben felkapom karjaimba. Mindketten nevetünk. Annyira boldogok voltunk...

Az emlékek engem is elhavaznak, nehezen tudok a jelenben maradni, csakis Panka hangja az, aki felébreszt. Valóban ő az, itt áll mellettem és nem csak emlékeimben úszok, tényleg egy pillanatra úgy tűnik, mintha az égiek visszaadták volna nekem Pankát és adnak egy esélyt, hogy jóvá tegyem hibámat. Meglehet, a lány megbocsátott már nekem, azonban ennél nekem több kell. Szeretném, ha boldog lenne, akár a társaságomban, akár - nehezen is mondom ki, de - nélkülem. Szorosan ölelem magamhoz, de érzem rajta, hogy küzd könnyeivel és ez rám is hatással van. Egymást nyugtatjuk, vigasztaljuk, holott egyikőnknek sem könnyű. Hiába múlt el több év, hiába van most is barátnőm, a Pankával való újbóli találkozásom mélyen megérint és ezért senki sem hibáztathat. Senki sem veheti el tőlem azokat az időket, amiket Pankával éltem át. Boldog, de utólag mégis fájú pont a szívemben.
- Aranyos vagy, hogy így gondolod. Nekem is te voltál az első, de ezt szerintem még amnéziásan is tudod. Nagyon szép éveink voltak, Panka! Nem akarlak elveszíteni - válaszolom és reménykedek, hogy a találkozó után sem fog kerülni hosszasan, igaz, megérdemelném. Sőt mi több, az lenne a normális, elvégre ki akarna azzal együtt lenni, aki megbántotta és aki egykor az övé volt, de már nem az. Az exek csak ritkán maradnak barátok, nekem mégis ez a kívánságom. Jó lenne, ha csak egyszer kérnék olyat, ami lehetséges is...
- Bárhova elviszlek, és persze, megértem, ha időre van szükséged nem csak a cuccaid miatt, hanem miattam is - felelem némileg összeszedve magam, majd kicsit elbambulok a pólóján. Nem szép dolog a múlttal ábrándoznom pont a lány előtt, ám nem tudom megállni, hogy ne elevenítsek fel hangosan egy közös sztorit. Nem hiszem, hogy emlékszik rá Panka.
- Tudod, ez a ruha volt rajtad, amikor utoljára randiztunk. Moziban voltunk és neked nagyon nem tetszett a film, ezért elvittelek utána vacsorázni egy kínai étterembe - mesélek egy aprócska élményt, amire valószűnő, hogy nem emlékszik, noha számomra a mosolya, a durcis arca, amikor kijöttünk a filmről és a pólója is teljesen tisztán a szemem előtt lebeg. Valóban ez a ruha volt, pedig a női holmik terén csapnivaló vagyok. Sokszor piszkált ezzel Panka anno. Semmi érzékem nem volt a ruhadarabokhoz. Akkor még a Duna nem volt egyikünk félelme sem.
- Ha bármi kérdésed van, szólj bátran, rendben? - teszem hozzá, mert félek, hogy kerülni fog. Szomorú lennék. Újra megölelem, majd eltávolodok tőle enyhén leszegett fejjel. Félek, ha most elengedem, soha nem lesz a karjaimban, közelemben többet. Mégsem lehet a rabom, úgyhogy veszek egy mély levegőt, érzékien megsimogatom két oldalt felkarját, majd egy mosoly keretében tovább engedem.
- Addig is vigyázz magadra! - Mert nem nyugszom, amíg vissza nem kapom az igazi Pankát - teszem hozzá magamban, de erről a lány már nem sejt semmit. Most türelmesnek kell lennem, hiszen nem erőltethetem rá, hogy találkozgassunk, azonban imádkozok, hogy ne örökké kerüljön majd ezentúl itt a kastélyban. Nálam jobban senki sem ismeri őt, még saját maga sem. Ha meg akar tudni valamit a múltjáról, bizonyára keresni fog. Még hogyha nem is akar velem, mint exével találkozni, azt teljesen meg tudom érteni, én is utálom magamat, de az eddigi élete, az emlékei nálam vannak és nem egy széfben.