Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Összeszűkülő szemekkel hallgatom végig az okfejtést, a végére még egy hamisan bosszankodó  kifejezés is ül arcomra. Egészen sértve érzem magam a valódi fekete tea nevében is, annak ellenére, hogy lényegében már évek óta nem élek az anyaországban, és látogatóban is egyre ritkábban fordulok meg. Ez a része a felnőtté válással jár, azt hiszem – még ha az viszonylag későn is köszöntött be. A korán rám zuhanó felelősségvállalás alapvetően magával vonzza a más tereken határozottan kései érést, ez már csak ilyen.
- Biztos vagyok benne, hogy még senki nem csinált neked valódi angol feketét – vonásaim kitisztulnak, az előbbi kifejezés helyét átvesz a szám szegletében incselkedő cinkos mosoly, miközben beszélek. Tekintetem továbbra is arcán tartom, a beálló pillanatnyi csendet kihasználva nedvesítem meg alsó ajkam, ahogy összefonom ujjaim – mint mindig, amikor valami igazán fontos mondandó következik.
- Nagyon szívesen meghívnálak egyre, egy igazi angoltól, valami ennél emberibb időben – már amennyiben nincs, aki emiatt túl féltékennyé válna. Aprót vonok vállaimon, nem vehemensen szembeszökő mozdulat, ami általában az izomagyak sajátja, sokkal inkább hasonlít egy belső gondolat ösztönös reakciójára. – Ha engem kérdezel, kihagyhatatlan ajánlat, mindenkinek át kellene élnie legalább egyszer – aprót bólintok a saját védőbeszédem végén. Nem érzem feltétlen szükségét, hogy ajánlgassam saját magam, általában nem is szoktam, a hajnalok velejárója viszont, hogy aki ilyenkor ébren van sokkal több dolgot mond ki – általában olyanokat, amiket később meg is bán.
Nem kizárt, hogy tudatosan használom ki ezt az emberi gyengeséget.
- Úgy érted, ha kijavítod, és beküldöd – elég egyértelmű, már csak a mostani rögtönzött szituációból is, hogy ezt az egészet egyedül borították a nyakába, és legjobb esetben is csak elvárják, hogy oldja meg. Persze, egy felnőtt ember már tudatosan kalkulálja, mit és milyen mértékben vállal el, valamint mennyire éri meg neki, de ez továbbra sem tűnik túl humanitáriusnak.
Aztán ki tudja, lehet, hogy élvezi a szenvedést.
- Nem is terveznek felvenni senkit melléd, még erre az időszakra sem? – azzal tisztában vagyok, hogy merész húzás lenne legfeljebb pár napnyi régiséggel a háta mögött ilyet kérnie, ugyanakkor maga az ötlet nem teljesen megvetendő.
- Nem tudom, mennyire volt alkalmad körbenézni, de alapvetően lenne ahova elkölteni a járulékos veszteséget – például szakképzett pszichológust felvenni, aki képes kiszűrni a különböző mentális problémákkal küzdő diákokat, de hát, ki vagyok én, hogy ilyeneket mondjak meg? Na ugye.
- Helyes megállapítás – aprót biccentek, majd belekortyolok a kapott csupor tartalmába. – Az egyetemen elég sokszor éjszakáztam, így állt be a biológiai órám – ez nem teljesen igaz, az egyetemen jobbára csak kihasználtam ezt a tulajdonságot. Ugyanakkor senki nem szeret a gyerekkori traumáiról beszélni minden idegennek, ez a másik oldalról sem szokott aratatlan sikert kaszálni.
- Ennél csak érdekesebb dolgok fognak érni – nevetve csóválom meg fejem. – Néha inkább hasonlít ez a hely egy bolondok házára, de a legtöbbjük jóakaratú, nem kell tőlük félni – a maradéknak pedig annál több esze van,hogy ne ezt a benyomást keltse.
- A legrosszabb végül is még akkor történt velem, amikor ide jártam, úgyhogy végtére is a borzalmak valóban csak addig tartanak, amíg diák vagy.