Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nem tudnám megmondani, pontosan mire is számítok, amikor bütykeim nekikoppannak a kemény fának. Leginkább semmire. Valahol mélyen belül még reménykedem is, hogy nincs itthon, nem hallja, nem ér rá, mi pedig békében hazamehetünk, és sokkal kellemesebb dolgokba foghatunk, mint ez. Valahol, egyáltalán nem mélyen pedig tudom, hogy nem fog így történni, nincs ekkora szerencsém, ő hamarosan felbukkan, és semmi, de semmi nem fog más lenni, minden zsigerem egyszerre fog emlékezni a bentről kiszűrődő festék és cigaretta illatára, amit akkor sem lennél képes kiűzni onnan, ha hetekig nyitva tartanád az ablakokat, bőrének összes apró egyenetlenségét ott fogom találni, ahol egy éve hagytam őket. Egy pillanatra lehunyom szemeim, ahogy megérzem Emily ajkait a vállamon, megfeszülnek karomon az izmok, közelebb húzom őt magamhoz. Túlzás lenne azt mondani, hogy ideges lennék, nem vagyok ideges, nem ugrik össze a gyomrom, de kényelmetlenül érzem magam, nem akartam itt lenni, nem akarok most sem itt lenni, mégis eljöttem. Igazán érdemelnék valamit az áldozatokért, amiket meghozok mások boldogsága érdekében. Ösztönösen húzom magam elé Emily-t, ahogy egyszer csak kivágódik az ajtó. Az ember valahogy soha nem erre a fogadtatásra számít - persze, megérdemlem, egyetlen szó nélkül eltűntem, nem mondtam el, hová megyek és azt sem, meddig, nem írtam, nem hívtam, eltűntem a ködben, és persze, egy év alatt az emberrel egyszerűen bármi megtörténhet, és alapjaiban változhat meg az egész élete, but still -, hogy a következőben kiengedjenek izmaim, halkan szusszanjak bele a lány hajába, megnyaljam alsó ajkam. Megemelem egyik szemöldököm. Még most sem igazán tudom, hogy mire számíthatnék, csak nézek rá, várok, hogy szólaljon meg, bökjön ki egy értelmes mondatot, mert félszavakra és visszaharapott gondolatokra nincs mit reagálnom - valahol nevethetnékem támad az egész helyzet miatt, nekem elvárásaim vannak, ő pedig fel sem fogja, mi történik körülötte, és akkor mindennek a közepében ott van Emily, mint egy bolygó, aki körül mi ketten keringünk, és nem akar semmi rosszat. Komédia. Tragikomédia.
- Tessék? - fejem visszafordítom a lépcső aljába helyezett, félig száraz szobanövényről, amit az elmúlt másfél percben vizsgáltam, állkapcsom megfeszül, ahogy ujjaim egy pillanatra rászorítanak Emily kezére, hogy érezzem, még itt van, hogy nem engedte el az enyém, és én sem az övét. Tekintetem követi az övét, rátapad a lány válla alatt összefonódó ujjaikra, a barna tincsekre, amik alá szorultak, s onnan visszavezetem Cole arcára.
- Igen - csak így, egyszerűen. Nem fogom elengedni, nem fogom letagadni, és nem fogok semmiféle megjegyzést fűzni hozzá - habár megtehetném -, még csak a támadó hangnemét sem viszonzom, de ez közel sem jelenti azt, hogy meghunyászkodnék előtte. Valahol igazán szomorú, hogy két, két és fél éve még azt hittem, soha nem fogunk idáig jutni, most mégis itt vagyunk. Arcom egy pillanatra Ems feje búbjára hajtom, adok rá egy futó puszit, miközben Colton sápadó arcát nézem, és azt várom mikor esik össze, de - szerencsére - ez nem történik meg. Végül mégis elengedem Emily kezét, ahogy a szemben álló kitárja felé karjait - milyen romantikus -- milyen ironikus -, saját, izzadó tenyerem észrevétlenül törlöm a nadrágomba, mielőtt összefonnám magam előtt karjaim.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Szeretném képen röhögni Coltont amiatt, amit látok az arcán, amit látok a biztonságosnak vélt koponyája belső, elrejtett zugaiban. Nem tudnám pontosan megmondani, mégis mire vártam tőle - leginkább semmire, egy ideig jobban ismertem őt saját magamnál, mégis, mélyen, belül, amikor átléptem a társasház kapuját, többre számítottam.
Hogy gondolhatod még mindig azt, hogy minden tettem rólad szól?
Szinte hallom a fülemben lüktető vérerekben dörömbölni a kérdést, szinte attól félek, hogy az erejétől meghallja ő is, Emily, hogy észrevétlen, tudattalanul, hangosan ki fogom mondani, és akkor lebukok, mint valami rosszban sántikáló gyerek. Ha tehetném, soha nem engedném el Emily kezét, a saját, meleg tenyerembe láncolnám őt, elrejteném magammal, és elbújnék én is őbenne, ha úgy érezném, arra van szükségem. Most is erre lenne szükségem.
Hazugság lenne azt állítani, hogy elfelejtettem mindent, ami mi voltunk. Emlékszem, minden lopott pillantásra és érintésre, a suttyomban elsuttogott szavakra, a titkos találkozásokra, és, hogyan dagadt a mellem a büszkeségtől, akárhányszor úgy döntött, megfogja az utcán a kezem, és nem is akarom elfelejteni, hiszen én tettem, én akartam, és én szerettem. Elárulnám önmagam.
Az embernek viszont meg kell tanulnia, és, azt hiszem, akkor válik csak igazán felnőtté, kortól függetlenül, amikor ezt megérti, hogy bármennyire is szeressünk valamit, valakit, az lehet káros, a káros kapcsolatokat pedig el kell vágni, bármennyire is legyen az fájdalmas. Ahogy egyszerűen elfogadnia dolgok létezését is lehet úgy, hogy ne mosolyogj hozzá tele szájjal.
Lehunyom szemeim, még utoljára beszívom Emily illatát, mielőtt elengedném őt, és egy pillanatra a karomba kell markolnom, ahogy tekintetem összetalálkozik az ajtóban állóval, Emily feje felett. Annak ellenére, hogy még mindig a fizikai erőszak ellen vagyok, annak ellenére, hogy megígértem neki az első olyan meccsem után, amin ott volt, soha nem fogom megütni őt, most, hogy nem tekintek rá elvakultan, megérdemelne egy-két pofont - nem azért, mert a szemeim előtt sajátítja ki a húgát anélkül, hogy az érintett ebből bármit is észrevenne, nem, azért, mert az talán kiütné a fejéből azt a kurva nagy önzőséget. Megnyalom alsó ajkam, hitetlenül-rosszallóan csóválom meg még fejem - pontosan tudom, mit akarsz ezzel elérni - felé, mielőtt ismét elfordítva azt köszörülném meg torkom.
Elég lesz, Emily. Ne hagyd magad kihasználni valaki másért.
Hagyom, hogy megfogja a kezem, egy pillanatra elhúzva szám szélét meg is szorítom az övét, ismét, mielőtt kihúznám ujjaim az övéi közül. Nem az érintésével van bajom, sőt, viszont a jelentése, a gesztus értelme magában hordoz egy olyan súlyt, ami átlépné azt a határt, amit a visszatértemkor húztam magamnak, mindenek előtt a saját, majd mindenki más érdekében. Tekintetem Ems arcáról Coltonéra csúszik, állkapcsom megfeszül, ahogy megemelem szemöldököm.
- Beszélgessünk - bólintok rá szárazon, kézfejem a nadrágom zsebébe dugom, fejem oldalra biccentve, ahogy visszafordulok a lány felé. Nem fogom kimondani, hangosan feltenni a kérdést, hogy miért kell nekem itt lennem, de érzem, hogy ott mozog kettőnk között, ahogy szemeim az övéibe fúrom. Előhúzok egy doboz cigarettát ajkaim közé csípek egy szálat, de egyelőre nem gyújtom meg, megemelve fejem fogom két ujjam közé, végighúzom, elemelem.
- Miről szeretnél beszélgetni, Tündérke?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Valahol elég aggasztó, hogy - mióta is lehetek itt? öt perce?  - máris a hobbimnak érzem gondolatban kijavítani Cole gondolatait, szinte már kényszeresen pontosítgatva, vagy gúnyosan kacarászva magamban, amiért tényleg ennyire gyerekesnek gondol.  Szegény, szegény Colton. Épp csak most nevezett aljas, csúszó mászó árulónak, kígyónak, mégis neki kell lehunynia a szemeit, neki kell áldozatként tetszenie a húga előtt, hiszen ő nem tehet semmiről, őt mindenki csak bántja. Akaratlanul felszusszanva forgatom meg szemeim, elfordítva fejem nézek ki egy félig poros ablakon, rágni kezdem a szám széléről a bőrt, csak, hogy valamivel levezethessem a koponyám belülről feszítő ideget, amit a kétszínűsége okoz. Borzalmas ember vagyok, amiért képes vagyok valóban ezt gondolni róla, amiért képes lennék ki is mondani, hiszen szerettem őt, ez pedig rólam is elmond egy vagy két dolgot, mégsem vagyok képes másként vélekedni róla. Nem sajnálom.
Persze, mást azért sajnálhatnék. Ha nem lennék folyamatosan a fejébe mászva is tudnám, mire gondol, elég csak elnéznem a háta mögött elterülő barlangra, majd vissza rá, hogy érezzem, összeszedte magát, próbálta összeszedni magát, de ha most, ezután, valami történne, azért csakis én, nem Emily, nem ő, nem az alkalmi vagy a kevésbé alkalmi szeretői lennének a hibásak – vagy, legalábbis a hibáztatottak -, hanem én. Ehhez mindig is nagyon értett. Hibáztatni. Másokat hibáztatni a saját tettei, a saját döntései miatt, majd visszahízelegni magát a kegyeikbe, ha rájött, mégsem unta még meg őket.
Még mindig szeretném lenyúzni az arcom. Sok mindent szeretnék, nyilván, mondjuk hátra fordulni és lelépni addig, amíg Emily hátra nem fordul, és észre nem veszi a menekülési szándékaim, vagy, beleverni párszor a homlokom a falba, hogy mi a fasz, tényleg, haver, mi a fasz van már, de ehelyett csak nézek rájuk, valami mosolykezdeményre húzom szám szélét, amikor találkozik tekintetem a lányéval, de a szemeim,azok véletlenül sem mosolyognak vele. Tudja, hogy nem akartam eljönni, nem akarok itt lenni, és megértem, hogy ez neki mennyire fontos, mégis, nem lehetett volna valahol máshol? Mondjuk egy kávézóban? Bárhol, ami nem ennyire személyes, ami nem érezteti velem közvetetten, hogy újra belegyalogolok valaki életébe, akiéből egyszer már, erővel, kisétáltam? Persze,nem haragszom rá, nem is éreztetem ezt vele, but still.
Felhorkanva csóválom meg fejem. Az elmúlt évről! Pontosan az elmúlt évről szeretnék beszélgetni Allan Colton Fisher társaságában.
- Emily – sóhajtva ingatom meg nemlegesen fejem. Már most, eleve erőltetett az egész, de jó, legyen, tegyük fel, hogy a kedvéért bemegyek azon az ajtón, leülök, és némán aszisztálom az egymásra találásuk, hajlandó vagyok megtenni, ha ő ettől lesz boldog, de akkor sem fogok csevegni a bátyjáról arról, miért mentem, hova mentem, és mit csináltam. Egyszerűen csak nem. Persze, pont ezt gondoltam és mondtam akkor is, mikor megfogta a kezem, és elmondta, hova megyünk, mégis itt vagyok.
Felpillantok, ahogy ő hátranéz rám, és automatikusan nyúlok a keze után, hogy kicsit így is tartsam. Balom az arcára simítom, füle mögé igazítok pár hajszálat, hogy ne zavarják a bőrét, barna szemeim az övéibe fúrom.
- Nem lesz semmi baj, rendben? – a gyógyítás egyik legfontosabb szabálya, hogy soha ne ígérj ilyet, mégis, megteszem, ujjaim hátával simítom meg az arcát, lehunyva szemeim adok egy csókot a homlokára, mielőtt tovább engedném, és csak az után lépek be utána. Hüvelykujjammal megsimítom kézfejét, ahogy megtorpan, nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj.Először Colton után pillantok, majd a festményre, majd újra Emily arcára, magammal húzva őt dőlök hátammal az előszoba falának, hogy valamivel alacsonyabb szintre kerüljek.
- Tudod, milyen ő, Emily – le se véve róla tekintetem suttogok,szeretném, ha képes lenne kizárni a festmények súlyát, szeretném, ha ki tudná verni a fejéből, szeretném, ha nem lenne rá ilyen elementális hatással a testvére végtelen önzősége.
- Ne figyelj rájuk, rendben? Bízz bennem – nagy dolog ilyet kérni, hogy ezen a helyen bízzon bennem, de képtelen vagyok mást mondani. Aprót tolok rajta, hogy induljon el, hallgatom a csicsergését, ahogy erőlködik, miközben lehúzom a cipőm, kiropogtatva ujjaim lépek beljebb, és csak futólag nézek szét. Véletlenül sem ülök le.
- Ó, tényleg? – tekintetem végigfut az egyik vásznon – nem változott semmit -, mélyet szusszanok a festékszagba, újra ajkaim közé véve a cigarettát, csettintve gyújtom meg azt – félreértés ne essék, nem lettem hirtelen piromágus, de a nonverbális varázslás egyik legjobb tulajdonsága, hogy képes vagy puszta kézzel csinálni dolgokat, egy cigaretta meggyújtása pedig már-már rutin.
- És mit csináltál még, Ems?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Épp csak egy pillanattal tovább ragad meg a tekintetem Colton arcán, ahogy Emily megszólal. Ha nem ismerném is érezném a belőle áradó, szinte már félelemszerű tartózkodást, amit a húga szavai kiváltanak belőle, viszont én ismerem Coltont, legalábbis egy éve még meg mertem volna esküdni arra, hogy én ismertem őt a legjobban. Tudom, hogy ez az egész nekem szól. Hogy előlem szégyelli, hogy miattam keletkezik gombóc a torkában, a gondolattól, hogy előttem kell beszélnie róla, hiszen Emily feltétel nélkül, vakon szereti őt, én viszont képes lehetek ítélkezni felette.
Megtenném?
Halványan elmosolyodva pillantok Emily-re, ahogy az ajtóban megállva vállam a falnak támasztom, karjaim összefonom magam előtt, bokáim lazán, szinte már lustán keresztezem, ahogy hallgatom őt. Valahol kifejezetten szórakoztat Cole kényszeres mozgása, mint egy hangya, vagy egy méh, folyamatosan csinál valamit, piszkál, mozognak az ujjacskái és feltűnően erőltetetten gondol valami másra, csak, hogy ne kelljen szembenéznie velem, ne kelljen hirtelen szembe találnia magát a ténnyel, miszerint még mindig itt vagyok. Ez persze úgy hangzik, mint azok az egoista gondolatok, amik szerint bármit is tesz a környezet, a benne megtalálható személyek, az rólam szól, és a megnevezett másoknak nincsenek személyes problémái, életük, kapcsolataik, gondolataik. De most nem erről van szó. Szinte vágni lehetne a levegőben, hogy nem vagyok itt szívesen látva, sőt, én is úgy érzem, hogy nem szeretnék itt lenni,mégis itt vagyok, és ezt már egyikőnk sem tudja semmissé tenni, bármennyire is szeretnénk.
Nem kifejezetten érzek bűntudatot amiért félbeszakítom. Nem kifejezetten érzek bűntudatot az érzésekért, amiket keltek benne - olyan ez, mintha tudat alatt épp bosszút akarnék állni valami olyan dolog miatt, amit ketten, közösen okoztunk egymásnak, holott soha nem ismerném be, hogy közösen bármit is tettünk volna. Nem arról beszélek, hogy letagadnék mindent, amit tettem, hogy hazudnék a múltunkról, sokkal inkább viszolygok a fogalom tartalmától, úgy, ahogy ő is viszolygott anno bárminek a felvállalásáról, és ennél jobban kétlem, hogy el tudnám magyarázni. Valahol, tudat alatt, bennem mégis feléled a versenyösztön, előbb találkoztam vele, mint te, előbb beszéltem vele, mint te, azért vagyok itt, mert ő megkért rá, holott fordítva is történhetett volna. Pedig nem akarom átvenni Colton helyét, nem akarok Ems testvére lenni, sőt. Egyszerűen csak jobb akarok lenni nála.
Halványan elmosolyodom, ahogy tekintetem találkozik Emily meleg, mogyoróbarna íriszeivel. Épp csak egyetlen mozdulat, amíg a vonásaim ellágyulnak, a megfeszülő izmaim kiengednek, és megingatom fejem, mintha nem jelentene semmit, hogy eljöttem, hogy még mindig itt állok, és nem fordultam sarkon az első adandó alkalommal. Pedig megtenném. Ha rólam szólna ez, akkor megtenném, és mindannyiunknak jobb lenne, leginkább neki, hiszen nem kellene két szakadék között egyensúlyoznia.
A válaszára elnyílnak ajkaim, kiszárad a szám, ahogy egy pillanatig csak hitetlenül nézek rá, mintha nem értettem volna egészen pontosan amit mond.
- Rúdtáncoltál. - csak, hogy tisztázzuk. Szinte meg se hallom a magyarázkodását, szemöldököm megemelkedik, rá, majd Coltonra nézek, végül újra rá, mielőtt nevetni kezdenék. Először csak csendesen, tenyeremmel eltakarva szám, félig elfordulva tőlük, majd egyre jobban, enyhén meggörnyedve, egészen addig, míg a vidámság keltette könnyek meg nem csillannak a szemeim sarkában összegyűlő vékony ráncokban.
- Emily. - mélyen felszusszanva csóválom meg fejem. - Hogy mit csináltál?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Alapvetően ma nem kellett volna bejönnöm ide egyáltalán, de mindannyian tudjuk milyen sebességgel mozognak a hivatalos papírok egy állami üzemeltetésű iskolában, így még csak véletlenül sem lepődtem meg, amikor felhívtak, hogy újra alá kellene írnom valamit. Hát aláírtam. Ami után nyilván haza kellett volna vezetnie az utamnak, vagy bárhova máshová, mert, hiába vagyok tanár, annyira nem égek a kedvtelésből iskolában maradástól, de - itt pedig visszakanyarodunk a gondolat elejéhez - mint tudjuk, tanár vagyok. Az iskola területén pedig határozottan, szigorúan tilos dohányozni (az én időmben ezt még piros tintával hangsúlyozták ki, azóta lehet rájöttek, hogy teljesen felesleges), és ki vagyok én, hogy ne cibáljam meg bárki fülét, aki ennyit sem képes betartani?
Legalább valami suttyóbb helyen csinálná, mondjuk a szellembudiban, vagy bárhol, ahol nem gyalogol bele akaratán kívül az ember.
- És azt tudtad, hogy minden egyes cigarettával csak ráncosabb leszel? - némileg jogtalannak érzem, hogy pont én, pont neki, arról papoljak, hogy a dohányzás rossz, különösebben kedvem sincs hozzá, de nézd, épp csak most kezdtem el ezt az egész, felelősségteljes tanítósdit, példát kell mutatnom meg minden.
- Pedig érdekelhetne, mert a ráncaidat már csak botoxal lehet gyógyítani, de te elég ronda lennél vele - vonok egyet vállaimon, ahogy végignézem az egész szenvedését a fotellel, majd, enyhén megemelkedő szemöldökkel nyújtom ki felé balom, és kettőt csettintve tárom ki tenyerem.
- Adj csak egyet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Tekintetem követi az újságok útját, megemelve szemöldököm billentem oldalra fejem, hagyom, hogy a füst lassan szivárogjon ki ajkaim közül, ahogy közben inkább összevonom szemöldököm, hol Sárközire, hol a véletlenül sem tankönyv formájú borítókra pillantok, aztán..
- A feleséged tud erről? - pofátlan vigyorra húzódnak ajkaim, miközben szabad kezemmel megtámaszkodom magam mellett, jó, hát na, ha egyszer neki szabad, akkor nekem miért ne lehetne, főleg most, hogy kollégák vagyunk. Kollégák. Mégis mit várnak el egy olyan generációtól, aminek útjait olyan személyek egyengetik, mint ő meg én? Persze, egy nap az összes szaros nagy dolgokat fog elérni, erre a nyakamat tenném, éppen csak az etikai mércéjükkel lesznek javíthatatlan problémák.
- Az asszony - meglehet, hogy most használom először ezt a megnevezést, nem mintha nem örülnék annak, hogy Emily a barátnőm, vagy, problémám lenne az ezzel járó extrákkal, de azért mégsem kell ennyire előre szaladni, nem igaz? - szerint felesleges erre használnom a szám - vállat vonok, újra elmosolyodom az agyam automatikusan kapcsol, és ha azt hinnéd, nem kezd el ennyi idő után is pörögni, akkor tévedtél.
- Figyelj csak? - alapvetően máig sem tudom eldönteni, mi okozna nagyobb elégedettséget, ha folytatnám a tegezését, vagy ha elkezdeném magázni, és minden egyes csókolomnál látnám az arcára kiülő kifejezést, mert az, barátom, a lappangó kétségbeesés képe is lehetne. Aprót szusszanok. Valahogy ennyi idő után sem szeretek kérni, sem tőle, sem mástól, nehezemre esik, és nem tudok vele mit kezdeni azon kívül, hogy újra és újra megküzdök vele, pedig esküszöm, néha még a nyelvem is összeakad, mintha a testem ezt nem akarná.
- Van ez az okklumencia dolog - félig lehajtom fejem, de közbe végig rá nézek, gyűrűsujjammal vakargatom meg a bal szemöldököm. - Majd valamikor el kéne kezdenem, szóval, ha majd ráérsz, hát, tudod.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Alapvetően sokszor gondoltam már arra - már, amióta visszajöttem -, hogy sokkal könnyebb lenne az életem, ha megpróbálnék beférkőzni a fejébe - valamiért mindig kényszeresen meg akarok felelni valakinek, csak a célszemély kiléte a változékony - de minden egyes alkalommal rájöttem, hogy felesleges. Nem azért, mert nem lenne könnyebb az életem, ugyan, dehogy, de azonnal észrevenné, és ha egyszer rájönne, akkor már nem lenne visszaút, ami fogalmam sincs mégis hogyan változtatná meg a kapcsolatunk, de az is tény, hogy nem is feltétlen akarom tudni, mire szokott gondolni.
- Ó, valóban? - elgondolkodva révedek arcára, szemöldökeim hajszálnyit emelkednek a nagy figyelemben, hosszan pislogok, ahogy mélyen bólogatni kezdek. Igen. Így van. Ki vagyok én, hogy bárkit is félbeszakítsak az élettel kapcsolatos jó tanácsaiban, ha egyszer ennyire belelendülnek a dologba. Hogy én erre eddig miért is nem gondoltam. - Nem hiszem, hogy ezek után képes leszek ugyanúgy nézni rá - vállat vonok, újat slukkolok, arcomra visszaül a mosoly, szemeim sarkában szarkalábak gyűlnek.
- Ó, Kedves, a pedagógia mintapéldánya - megingatom fejem, zsebemből előhúzva a cigarettás dobozt pattintom fel annak a tetejét, majd felé nyújtom. Alapvetően nem azt kérdőjelezem meg, hogy ne tudná azt, amit tanít, vagy, hogy nem igyekezne átadni, de a gyerekek megfélemlítése és a szabályok céltalanul szoros betartatása, amivel körülbelül elveszik előlük azokat az éveket, amikben még jogosan és következmények nélkül lehetnek felelőtlenek, csinálhatnak hülyeségeket, sodorhatják magukat - bizonyos mértékig - veszélybe, igazán élhetnének, nem feltétlenül... jó. Hülye gyerekek, kell őket hagyni élni, kell őket hagyni szarságokat csinálni, mielőtt azon kapnák magukat, hogy idejekorán megöregedtek.
- Tényleg? - gyanakodva vonom össze szemöldökeim, tekintetem fel-alá jár arcán, miközben azt próbálom kitalálni, hol van ebben a csapda, mert az bármikor és bárhol lehet. - Mikor?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Ívesen megemelem jobb szemöldököm, alapvetően továbbsiklanék azon, hogy épp a képességeim birizgálja a kis botjával, gyerünk, Adrian, érezd csak úgy, mintha ez is egy hülye kis verseny lenne, ki tud több nőt minél rövidebb idő alatt gerincre vágni - ha a következőben nem kezdene el Emily-ről és a vele való kapcsolatomról beszélni. Az arcom egy pillanat alatt válik komollyá, tekintetem ide-oda ingázik az arcán, mintha csak azt várnám, hogy e következő percben elnevesse magát és megveregesse a vállam, hogy há-há, újra bedőltem neki, de ez elmarad, és valahogy jobban sért, mint arra bárki is számított volna.
- Tényleg? - ha nem lenne róla szó, legyintenék, ha nem ő mondaná, különösebben nem érdekelne, de elég régóta ismerem Sárközit ahhoz, hogy tudjam, nem beszél hülyeségeket. Hosszan kifújva fogaim közt a füstöt simítok végig államon, az enyhe borostám végigkarcolja az ujjaim, nem igazán érdekel, sőt, a súrlódás elenyésző érzete némileg megnyugtat, pontosan úgy, mint évekkel ezelőtt a fájdalom. - Hát én is - elhúzom szám, belenyomom a fém tálkába a csikket, majd újat gyújtok. Ha egy hisztis gyerek lennék, most hátat fordítanék és lelépnék innen, hogy napokig duzzogjak azon, hogy a nőm nem képes legalább annyira megbízni bennem, hogy ne mástól halljam azt, ő mennyire féltékeny, annak ellenére, hogy pontosan tudja, ő az egyetlen, pedig Merlinre, épp csak a kezemet kellene kinyújtanom. Ujjaim halántékomnak támasztom. Lapozzunk.
- Shayleen - bólintok, állkapcsom akaratlanul feszül meg a neve hallatára. Nem tudok másképp reagálni erre. Egy pillanatra behunyom szemeim, a cigarettába szívva vonom össze szemöldökeim, és szedem össze a gyerekkori emlékeinket, még az előtt, mielőtt beteggé vált volna. Az ő első versenye, az én első boxkesztyűm. Együtt festünk, együtt firkálunk üres lapokra olyan álmokkal, mint hogy majd egy nap híresek leszünk, és százezer dollárokért adják majd el a pályánk kezdeti darabjait. Aztán hirtelen ugrás, az egyik teremben vagyunk a kastélyban, egy kandallóban ropog a tűz, ő pedig épp csak csipeget a pogácsáiból, de már ez is istentelenül boldoggá tesz. Képezzünk hát falat. Kinyitom szemeim, tekintetem Sárközi arcára függesztem, holott egyikőnknek sincs erre különösebb szüksége, tudom. Csak kell egy határozott pont. Érzem, ahogy egészen összeszűkülnek pupilláim, ahogy falat képzelek az elmém peremére, amolyan gátat, hideg jégfalat, mintha vissza kellene fognom őket a kitöréstől.
- Na? - kíváncsian vonom fel szemöldököm.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Alapvetően marha meleg van - alapvetően  mondj egy embert aki képes értelmet nyerni ezzel az érvvel egy csapat eridonos, tizenéves, hormontúltengéses hülyegyerek fejébe (na, csak túloztam). Nehéz lenne összeszámolnom, az iskolai szabályzat hány pontját szegtem meg az utóbbi pár percben, kezdjük például a felbontott üveg sörrel - alkoholmentes, természetesen, mégis mire gondoltál -, a káromkodások varázslatos változatosságán, amikor valaki úgy dönt, átszalad a lábamon, leönt vízzel, vagy egyszerűen csak figyelmetlenségből nekem ütközik, mert... kölykök. Az ajkaim közé illesztett cigarettával hajolok le a parázsló, grillnek szánt szén szintjére, pár kisebb szívással be is gyullad, mire elégedett mosollyal egyenesedek újra ki - elvégre, boldog az, aki a kis dolgoknak is képes örülni, nem igaz? Szóval elégedetten pöfékelve kezdek neki csirkemell befűszerezésének, mert tudni való, hogy ha a kölykök sok időt töltenek a vízben, idő előtt megéheznek, és szintén tudnivaló, hogy a ház diákjainak legalább fele alapból őrült - az egészséges keretek között, nyilván -, képzeljük hát el, mi történne, ha nem kapnának ételt záros határidőn belül.
Katasztrófa.
Abból pedig éppen elég sújtotta ezt az iskolát az elmúlt hónapban.
- .... szóval tegyük fel, hogy a bejárati ajtónál vár rád Angelina Jolie, és a hátsón - valahol itt törik belém a szó, ahogy egészen pontosan három tizedmásodperccel hamarabb tör be az elmémbe Bodza hangja, feltételezem, Sárközi maga is érzi a közelgő katasztrófát, azért teszek egy lépést hátra, nehogy engem is magával sodorjon a kitörés hulláma. - ... Jennifer Lopez - kedves mosoly jelenik meg arcomon, ahogy tekintetem akaratlanul végigsiklik a nyakában lógó Edina alakján, akaratlanul is arra gondolok, hogy ez az összeállítás már akkor sem volt divatban, amikor én voltam tizenhat, és ha Emily-nek ehhez támadna kedve, ki kell találnom valamit, amivel lebeszélhetem róla anélkül, hogy megbántanám.
- Neked is szia - ezt meg már csak úgy mellékesen teszem hozzá, nem feltétlenül tudom, mire várok, és valójában annak a zsémbes öreg faszinak érzem magam tőle, akikre csak a szemem forgattam az ő korában. Elképesztő.
- Szóval te kit választanál?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Világos íriszeim erősen ráfókuszálnak alakjára, a tekintete magához köti a sajátom, nem tudom elkapni, nem tudok elmozdulni, nem tudok úgy tenni, mintha nem látnám őt. Egy örökkévalóság telik el abban a lélegzetvételnyi pillanatban, a testem reagál rá, karomon feláll a szőr és borsódzik a hátam, nyomást érzek a tarkómban és sípolni kezd a fülem, amiből egyedül a füzete csattanása ragad ki. Összezárom ajkaim, állkapcsom megfeszül, ahogy nyelek, tekintetem megrebben, és a következő pillanatban már ösztönösen rántom hátra fejem (ami miatt be is verem a mögöttem húzódó falba), és seprem el kezét az arcom elől. Meglep az, milyen könnyen megy. Meglep az, Colton mennyit fogyott, mennyire vékonnyá vált, hogy ő itt van, vár. Persze az is lehet, hogy elkísért valakit. Lehetne egy közeli barátja, egy új férfi az életében, bárki, bárki más, de ismerem őt, ennyi idő után is ismerem őt, és ugyan nem akarom elhinni, tudom, hogy önmaga miatt ült azon a széken. Tekintetem az övét keresi, először megragadom csuklóit, de nem akarom tehetetlenné tenni őt, nem akarom lekötözni a kezeit, így szinte azonnal el is engedem. Egyik kezemmel átfogom a vállát, másikkal intek a felénk induló biztonsági őrnek. Nincs semmi baj. Nem jelent veszélyt, nekem legalábbis nem. Lehunyom szemem, ahogy ökle a mellkasomnak ütközik - magas ugyan a fájdalomküszöböm, rendkívül magas, és ő sem a régi önmaga, egy feldúlt ember viszont minden körülmények között képes fájdalmat okozni.
- Nyugodj meg, Colton - halkan szólalok meg. Közelebb húzom magamhoz, egészen közel, még ha tudom is, hogy ezt nem akarja, hogy undorodik tőlem, és mindenek előtt, gyűlöl. Viszont le kell higgadnia.
- Tudod, hogy az erőszakkal nem oldasz meg semmit.
Engem is meglep, hogy nem pattanok el. Tőle, attól, hogy megütött, a rengeteg érzelmi töltettől és a visszafojtott képességtől a fejemben. De ígértem neki valamit, még nagyon régen. Ha valamit, hát ezt képtelen lennék megszegni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

Nehezen mondhatnám azt, hogy minden rendben. Persze, volt ideje leülepedni a dolognak, így mindkettőnket megkímélem az első indulatok lecsapódásától, ettől függetlenül bőven van miről beszélgetnünk. Előre lebegtetem a kávé és vajas croissant adagját, amíg becsukom magam mögött a tanári ajtaját, elvégre, csak azért, mert neheztelek rá valamiért amiben nem is vagyok biztos, nem fogok gyerekesen hadat üzenni és elfordítani a fejem. Ems még mindig fontos nekem, lehet, hogy most nem minden napfény és szivárvány köztünk, ettől függetlenül aligha szeretném elveszíteni, ezért is vártam eddig. Nem hívtam fel azonnal, miután találkoztam Coltonnal, nem vontam kérdőre, hogy akaratlanul ne emeljem fel a hangom és ne mondjak olyan dolgokat, amiket már akkor megbántam volna. Ems nem tehet róla. Most is ezt ismételgetem magamban, hogy Emily nem tenne ilyet, és aligha lenne képes befolyásolni a testvére indulatait. Emily teljesen ártatlan az ügyben, tudom, szentül hiszem, ettől függetlenül még beszélnünk kell róla.
- Jó reggelt - szusszanva érkezek meg a friss, még illatos reggeli után én is, ahogy helyet foglalok vele szemben. Egy adag kijavított dolgozatot elsüllyesztek a fiókban, majd ujjaim összefonva az asztal lapján mosolygok rá. Nem, ez nem a vihar előtti csalfa mosoly, aligha van kedvem veszekedni és megjátszani az agyam. Csak szeretném, ha tudná, hogy nem haragszom rá. Persze, jobbik esetben, fogalma sincs miért haragudhatnék egyáltalán.
- Mit mondtál a bátyádnak, Emily? - sosem tudtam szép köntösbe borítani a mondandóm, a legtöbbször egyszerűen csak kimondom, ahogy gondolom a dolgokat, nem enyhítek az élükön, és ezért is tűnhet maga a kérdés is viszonylag durvának. - Nem történt semmi baj - ó, dehogynem - csak szeretném tudni, mit mondtál neki rólam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

Egészen merész húzásnak tartom tőle ezt a ruhát - például én, felnőtt és érett ember létemre is az első dolog, amit észreveszek benne, azok a mellei, és nem azért, mert még mindig ez lenne az egyetlen dolog, amit látok benne, elvégre nem tíz éves vagyok már, egyszerűen csak nem tudja figyelmen kívül hagyni az ember. Ez a ruha célja. Valahol egészen aggódom, és nem is kifejezetten értem, miért most veszi fel ezt. Itt akar találni mást? Nekem akarja bebizonyítani, hogy itt is képes találni mást? Mit akarsz ezzel a ruhával, Emily?
Megemelem jobb szemöldököm, ahogy visszakérdez. Kinek másnak? Értem, mit akar ezzel elérni, pontosan értem, időt, kiheverni a kérdés okozta első sokkot, elvégre, az ember nem feltétlenül számít erre egy napfényes, meleg reggelen, ugyebár. Aprót biccentek, ahogy karjaimra támaszkodva előre dőlök, bal térdem fel-le kezd járni, de arra kifejezetten figyelek, hogy a cipő ne kezdje el ütemesen kopogtatva verni a padlót. Nem kell itt senkit idő előtt felhergelni.
- Neki.
Alapvetően nincsenek elvárásaim. Nem terveztem el ezt a beszélgetést a fejemben, így nem is tudom majd úgy irányítani, hogy oda kössünk ki, ahova akarom, elvégre, nem is akarok sehova sem kikötni. Csak essünk túl rajta. Persze kiszedhetném a fejéből is, Emily elméje mindig is nyitott könyv volt, de, egyrészt, minden joga megvan ahhoz, hogy megmagyarázza, másrészt, még mindig nem szívesen alkalmazok csak úgy legilimenciát, miután Shay a rendelőbe került miattam.
- Ugye tudod, Emily, hogy nem miattad, és nem miatta történt? - fejem halványan oldalra billen. Nem akarom, hogy túlgondolja ezt, és kifejezetten feldühítene a tény, ha tévképzeteket kezdene bemagyarázni magának. Magam miatt történt. Ennyi az egész, bármennyire is lehetetlen elképzelés, hogy képes vagyok önmagamtól is döntéseket hozni az életemben.
- Nem bántott.
Nem alsósok vagyunk, hogy elkezdjek árulkodni anyucinak, amiért a csúnya, gonosz Cole meghúzta szünetben a hajam. Nem akarom, hogy veszekedjen vele, a legegyszerűbb megoldás tehát azt mondani, hogy nem történt semmi. Felnőttem már ahhoz, hogy magamnak oldjam meg a dolgaim.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

Tudja. Aligha hiszem el, hogy tudná, hiszen még én is nehezen tudom csak megfogalmazni, egészen pontosan mi is volt a baj. Nem ő volt kevés. Emellett megrendíthetetlenül kiállok, nem ő nem volt elég, és nem amiatt történt, mert önmaga volt. Emily tökéletes, nem csak a maga módján, hanem minden elképzelhető módon, tökéletes, és képes mindent neked adni önmagából, hogy boldognak lásson. A probléma bennem volt. Talán túl hamar megszoktam, belekényelmesedtem, talán a tudat volt az, hogy tehetnék bármit, ő akkor is velem lesz, a meggyőződés, hogy Emily-t képtelenség elveszíteni, hogy Ems lénye, a jelenléte garantált. Megkaptam tőle mindent. Őszintén, tényleg megkaptam tőle mindent, és én is tudom, hogy talán soha nem fogok találkozni még egy olyan emberrel, aki ennyire fog szeretni mint ő. Ezért nem szeretném, ha magában keresné a hibát. Ez viszont, egy olyan dolog, amit nem tudok befolyásolni.
- Nem, Ems - megingatom fejem, ahogy tovább nézem őt. Egymásnak szorulnak az ujjaim, ahogy felszusszanok. Azt kívánom, bárcsak elültethetném a fejében az igazságot, vagy ha nem is, bárcsak képes lenne gyűlölni engem, amiért nem becsültem meg őt. Akkor sokkal könnyebb lenne, akkor tudnám, hogy tisztában van az értékeivel. - Te megadtál nekem mindent, amire szükségem van - végig a szemébe nézek, nem engedem el a tekintetét, fogva tartom őt a pillantásommal. Azt akarom, hogy higgyen nekem, hogy elfogadja ezt. - Az nem a te hibád, hogy amire szükségem van, és amit akarok, nem ugyanaz - nem, erről, tulajdonképp, egyikőnk sem tehet. Megpróbálhatnék változtatni magamon, de nem sikerülne, ez olyan dolog, amit az ember nem tud egyik napról a másikra felülírni.
Felszusszanok. Alapvetően nincs bajom a kérdésekkel, nincs bajom az emberi kíváncsisággal, az viszont halványan birizgálja a tűrőképességem, amikor valaki nem tudja elfogadni a nemet válaszként. Ha azt mondtam, nem bántott, az azt jelenti, hogy nem bántott, és ami köztünk történt, az ugyanúgy nem tartozik rá, ahogy Coltonra sem az Emily-vel való kapcsolatunk részletei. Ez valami családi betegség lehet náluk.
- Nem történt semmi olyan, amit ne tudnék kezelni.
Tényleg borzalmasan gyerekesen hangzana, ha elkezdenék arról siránkozni, hogy rám ugrott, hogy elverjen, majd lehordott szinte mindennek. - És szeretném, ha őt nem vonnád kérdőre, rendben? - nyilván nem tilthatom meg neki, nem vagyok az apja, és különben is, felnőtt már, azt csinál, amit akar, de kimondatlanul hálás lennék azért, ha nem avatkozna ebbe bele. Ennél egyértelműbben pedig aligha hozhatnám ezt a tudtára.
- Nem haragszom rád, ő a testvéred.
Akkor haragudtam volna, kiabáltam volna vele és követeltem volna, hogy magyarázza meg, de azóta lenyugodtam. Joga van hozzá, hogy elmondja neki. Elvégre, Cole az egyetlen stabil pont az életében.
- Mi? - tekintetem értetlenül rezdül meg az arcán. Nem, eddig sem volt szükségem Cole engedélyére, most pedig végképp nincs mire megadnia, ettől függetlenül meglepődöm, marhára meglepődöm, és először el sem hiszem. Elvégre, gyűlöl engem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

Az olyan embereknek, mint Emily - akik túl sok jót látnak a világban, akik megunhatatlanul hisznek az emberekben, nem szabadna élniük. Két lábon járó boxzsákká teszik saját maguk, a többiek pedig, még ha akaratlanul is, de beléjük rúgnak. Látom a tekintetében a végtelen őszinteséget, hogy nincs amit titkoljon előttem és nem is akar, hogy még most is képes ugyanúgy érezni irántam, és ha úgy döntenék, tárt karokkal fogadna vissza maga mellé. Látom őt, ahogy viselkedik velem anélkül, hogy megérdemelném, és belül nagyon sajnálom, hogy én képtelen vagyok ugyanígy visszanézi rá. Világ életemben az egyik legnagyobb hibám volt, hogy túl sok mindent tartottam magamban. Ha fájt, nem beszéltem róla, ha boldog voltam, nem beszéltem róla, bármi is történt, azt egyedül éltem meg, és az ilyen dolgok nem csak az embert, de a kapcsolatait is tönkreteszik. Elszakítottam magam mellől Coltont, talán az egyetlen embert, akihez húzott a szívem, a nővéremmel való, leginkább hullámvasúhoz hasonlító kapcsolatomnak talán most van vége, és ellöktem magam mellől Emily-t is, ő mégis itt van. Ő mégis velem tart. Ez pedig olyan mély hűség, amiért én nem tettem semmit, amit valaki olyan iránt kellene éreznie, aki képes viszonozni. Néha úgy érzem, önmagam is elveszítem, túl labilis vagyok, a kedvem, az érzelmeim, a türelmem. Nem érdemlem meg őt az életemben.
Halványan felfelé rándul a szám, ahogy megszólal. Nagyon kimerítő itt ülni vele szemben, és úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mintha nem lenne semmi bajom, pedig, hol kevésbé, hol nagyon is tudatosan, de egész életemben ezt csináltam, most meg fogalmam sincs hogyan kell másképp.
- Az igazság nem hibáztatás, Ems - megingatom fejem. Emily jó hozzám, szívszaggatóan jó, én pedig tényleg nem tudom, mit kezdjek ebben a helyzetben. Talán igazuk van, Coltonnak és a testvéremnek, talán tényleg önző vagyok, talán tényleg élvezem ezt a mártír szerepet, és a tudatom sarkában most is azt várom, hogy Ems figyeljen rám, hogy megcáfoljon, hogy azt mondja, nem követtem el hibát. Nem szabadna kihasználnom őt, de nem tudok nem így viselkedni, fogalmam sincs, hogyan lehetnék jobb én.
- Persze, hogy az maradok. Amíg szükséged van rám - még ha nem is ez a helyes, nem vagyok képes még egy embert a hátam mögött hagyni. Nem őt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nem csak beleuntam, de bele is fáradtam már ebbe az egészbe. Megértem Coltont, tudom, miért csinálja ezt, tudom, miért támad ennyire görcsösen és azt hiszem, valahol azt kívánom, bárcsak visszamehetnénk az időben és semmissé tehetnénk ezt a másfél évet, hogy ne jussunk idáig. Hosszan, türelmesen engedem ki a levegőt, s habár arcom meg sem moccan, miközben beszél hozzám, az elmém pörög, fájdalmasan pörög. Akaratlanul összekötöm a szavait Shayleen összeroppanásával, akaratlanul megtalálom a hasonlóságokat, és attól, mennyire egyformák, mennyire hasonló dolgokat vágnak a fejemhez, legszívesebben felnevetnék. Talán igazuk van. Talán tényleg ezért a mártír szerepért élek, hogy valamiért mindig legyen amiért sajnálniuk, hogy a megfelelő pillanatban odadörgölhessem, én ott voltam, és nem kértem semmit, hogy a saját önfeláldozásom használhassam ellenük, amint a legkisebb kellemetlenség ér. De mit csinálhatnék? Mit kellene csinálnom? Ha egyszer is hátat fordítottam volna a nővéremnek, ha egyszer is elmondtam volna Coltonnak, hogy bánt, egyből önzővé váltam volna, érzéketlenné, empátiátlanná és még sorolhatnám.
Persze egy valamiben igaza van. Az ütéseket képes vagyok elviselni, a fájdalom az, ami fejben stabillá tesz, ellenben arról sosem volt szó, hogy tőle kapjak ennyire övön aluli találatokat. Szemöldököm épp csak megemelkedik, tekintetem megmoccan az arcán, de nem hagyja el azt. A türelmem már rég elvesztettem vele szemben, az egyetlen visszatartó erő az a józan eszem, és a kézfejemen bütykeinek fantomfájdalma, ahogy meg-meghúzódik rajta a bőr. Ugyan a sebeket eltüntettem, az inger megmaradt, szinte beleégett az idegpályákba a sebek felszakadásával járó szúró-sajgó érzés.
Őszintén, képtelen lennék megmondani, egészen pontosan mit kérdezett tőlem Cole. Nem arról van szó, hogy retardált lennék, vagy csorba esett volna az emlékezőképességemen a fejemet ért ütések miatt, viszont nagyon sok minden van épp bennem, és a koncentrációm elvonja az, hogy visszafogjam a legilimenciám és ne verjem szájba. Holott ez lenne talán az egyetlen megoldás számomra, talán nem ököllel ütni őt, talán nem várni, hogy vékony patakban csorogjon le állán a vére, de fájdalmat okozni neki, lerombolni őt, bántani. Nem lennék rá képes.
- Nem, Cole - szám szélében bujkáló mosollyal ingatom meg fejem. Áruló lennék? Aligha. Kezemmel végigsimítok államon, a borosta sercegve karcolja fel bizsergő-zsibbadó tenyerem és ujjaim, de most pont erre van szükségem, éreznem kell, hogy itt vagyok. Hogy vagyok. Nem hagyhatom, hogy a fejembe másszon, akkor már eleve vesztesként vonulnék egy olyan csatába, amit nem is akarok megvívni. Ez az igazság. Nem akarok vele veszekedni, nem akarok vele versengeni, ahogy bántani sem akarom, mert belefáradtam Colton fölényességért folyó játékaiba.
- Azt, amit a húgoddal tettél, egyedül magadnak köszönheted - ujjaim behajtom majd kinyújtom, fejem oldalra billen, kezem kinyújtom felé, és játékosan paskolom meg arcát, majd simítom rá tenyerem, megtartva fejét. - Vagy erre már nem vagy annyira büszke? - közelebb hajolok hozzá, hangom szinte sziszegésként hat, ahogy végig szemeibe nézek, nem hagyom, hogy elkaphassa rólam a tekintetét. - Te is pontosan tudod, hogy magadtól basztad el, Cole - mosolyom kiszélesedik, ahogy felkuncogok. Valami határozottan átkapcsolt bennem, már nem bírom eltűrni a folyamatos sarat, azt, hogy mindenért én legyek a hibás, hogy a saját életem másokról szóljon. Nem akarom bántani őt, és valahol tudom, hogy nem is tudnám, viszont senki nem kötelezhet arra,  hogy némán tűrjem azt a szart, ami kijön a száján.
- Vagy már elfelejtetted, hogyan röhögted őt ki, Colton? Hogy megaláztad az édes húgod érzéseit, az egyetlen emberét, aki melletted volt gyerekkorod óta? Aki a kezedbe adta a lelkét, hm? - szemöldököm megemelkedik, ahogy leeresztem kezem. Sosem voltam olyan jó a szavakban, mint ő, az én erőm sosem a kimondott gondolatokban volt, hanem a tettekben, az érintésekben, a vérében bizsergő, libabőrben kicsapódó érzésben. Azt akarom, hogy az illatom az orrába égjen, hogy újra napokig érezze, hogyan csapódik vissza leheletem a bőréről, de nem szavakkal. Azt akarom, hogy a teste reagáljon rám, hogy a tudatalattiját újra beszője a jelenlétem, mert ha valamit, ezt képtelen megakadályozni - mindezt persze marha nehéz elérni egy olyan játékban, ahol nem érhetek hozzá.
- Mitől félsz ennyire, Colton? Ha Emily megtudja, csalódik benned? Esetleg újra elveszíted őt? - mert, tagadhatja bármennyire is, azzal, hogy szóba hozta ezt, azzal, hogy, fogalmazza meg bármilyen szépen, de megkért, sőt egyenesen zsarolni próbált valamivel, a saját bizonytalanságán adott kapaszkodót. Persze más kérdéskor, hogy Ems valójában sosem tudna teljesen hátat fordítani neki. Érzem, ahogy a saját legilimenciám körbeveszi őt, óvatos, leheletfinom csápjai vigyázva érnek bőréhez, mintha csak cérnavékony kötélen táncolnék az elméjében, egyetlen, apró rezdülése a felületnek végzetesen árulkodó lehet, hát nem mozdulok, nem veszek levegőt. Nem teszek semmit.
Nem most.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Életemben nem volt részem ilyen dög unalmas legénybúcsúban.
Szilárd jó barátom, még a klinikán találkoztunk, egyszerre kezdtük gyakorlati éveinket a belgyógyászaton, ugyanazon gyógyító kezei alatt, együtt voltunk Amerikában is, hát magától értetődő volt, hogy támogatom szabadsága talán utolsó, igazán élettel teli estélyén, de.... erre nem feltétlenül számítottam. A fiúk idő előtt - olyannyira idő előtt, hogy jóformán még a Nap se ment le rendesen - kidőltek a szálloda jakuzzijában egy olcsó guminő és egy drága pezsgő társaságában, én pedig hamar meguntam, hogy nem kelnek fel, szóval minden felelősségtudat és bro életérzést magam mögött hagyva kiszálltam, megtörölköztem, majd egy strandpapucs, a kulcsaim, és egyéb személyes fontosságok számára neki is vágtam a magyar tengerpartnak. Stellát alapvetően nem volt nehéz észrevenni, ha azt vesszük, hogy látótávolságon belül ő van a leginkább felöltözve. Néha még felé-felé pillantok, miközben kiállom a sorom, majd két sajtos-tejfölös lángos és egy pohár csapolt sör kíséretében le is huppanok vele szemben. Gondolom, ez csak nem számít senki szemében zaklatásnak - ha már kiskorúnak is csak a nagyon szigorú, mugli szabályozásokat követve nevezhetjük.
- Leülhetek? - megállok vele szemben, az asztal sarkánál, majd ha megkapom az engedélyt, helyet is foglalok a szemközti padon. - Jó étvágyat. Nem vagy te ahhoz még kicsi? - célzok itt az előtte álló sörre, majd bele is harapok a saját lángosomba, mintha mi sem történt volna.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

Megemelkedik szemöldököm, ahogy felkiált, aztán, ahogy hirtelen tetten éri magát, körbe is nézek a teremben. Elég korán van még, nem hallotta mindenki, ugyanakkor ezzel az apró kis jelzés értékű gesztussal szeretném a tudtára adni, hogy ez nem az a hely. Nem mintha még abban a szerepkörben tetszelegnék, hogy ilyen megjegyzéseket tegyek - már amennyiben szükséges ehhez feltétlen szerepkör. Tudtommal nem akadt más a horgára, ameddig pedig nincs senki, aki féltékenykedjen az ex-re, eszem ágában sincs visszafogni magam.
- A kiabálás már felér egy agresszív megmozdulással, tanárnő - bár a hangom és az összességében egysíkú hangsúlyozásom felér egy szemforgatással, a szám szegletében bujkáló hamis mosoly szinte ordítja, hogy közel sem sértődtem meg. Gyakorlatilag nem is lenne okom rá.
Hátrébb tolom magam a székkel, hogy kényelmesen elférhessen, és még véletlenül se kelljen az asztallal nyomorognia, karjaimmal ölelem át a derekát, s ahogy balommal ráfogok jobb csuklómra, eszem ágában sincs idő előtt elengedni. Mintha törvényszerű lenne, hogy jobbak vagyunk, amikor nincs kimondva köztünk semmi - minden mozdulatban ott lappang a mi lenne, ha?, az engedetlen gesztusok izgalma. Ha akarnám sem tudnám visszafojtani ezt magamban - amikor majd azt mondja, elég, akkor majd, ameddig viszont önként pakolja magát az ölemben, nem értem, miért kellene bármit is másképp csinálnom.
Aprót szusszanok, hagyom, hogy birtokba vegye az arcom, kicsit még kezeibe is engedem magam, érezze csak a képem súlyát. Szemeim lehunyom - nem azért, hogy kerüljem a pillantását, elvégre meggyőződésem, hogy akkor is képes az elevenembe látni, ha nem találkozik a kék íriszekkel. Ez az ő szuper ereje. Felháborító.
- Nem bánt semmi, csak év végi fáradtság, asszem' - persze elhamarkodott ilyen fiatal korban máris kimerültségről beszélni, de azt mindenki tudja, hogy egy csapat gyerek igenis képes kiszívni bárki lelkét. Fogjuk csak erre. - Türelmetlenebb vagyok, hamarabb szakad el a cérna, ilyenek. - mintha csak orvosnál lennék, elengedem jobbom, míg felmutatom neki a bütykeimen fényesen hegesedő bőrt. - Nem vészes, történt már máskor is ilyen, csak... Keresnem kell valami fárasztóbb hobbit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

Erőtlen mosolyra húzódnak ajkaim a szavai közben, majd hamar el is tűnik arcomról. Nem szándékozom tovább húzni a témát, bár képes lennék folytatni és húzni anélkül, hogy bármit is észrevenne, ez most túl nagy megerőltetésnek tűnik, és szeretném, ha ő is tudná, hogy most kivételesen komoly vagyok. Jelen pillanatban nem érzem magam egy sziporkázó Humor Heroldnak.
Felmorranok, a homlokpuszi után lehunyom szemeim, s fejem a vállára támasztva hajtom arcom a nyakába. Persze tartom magam, nem várom el tőle, hogy kiálljon a karja, egyszerűen csak jól esik ezt tenni, szükségem van rá - mindig is szükségem volt rá, de most különösen jól jön.
- Attól még lehetek fáradt. - Valóban kimerített az elmúlt időszak. Már a rendelőben történtek is megtették a maguk hatását, utána Colton határozottan feltette az i-re a pontot. Szeretnék úgy tenni, mintha nem érdekelne, vagy, mintha nem vágtak volna mélyen belém a kettejük, egymást igazoló szavai, de képtelen vagyok úgy tenni, mintha tényleg nem történt volna semmi. Igenis jogom van hozzá, hogy bántson, hogy rosszul érezzem magam, hogy nyomot hagyjanak bennem. Ettől még nem válok kevésbé férfivá, nem azt jelenti, hogy nem bírom elviselni az ütéseket, de nekem is van lelkem bassza meg, nem egy árokparton heverő korhadt tuskó érzelmi intelligenciájának szintjén ragadtam meg, a kurva életbe. Mélyen felszusszanok a gondolatra, hagyom, hogy Emily parfümjének illata elnehezítse a tüdőm, hogy a vérem széthordja azt minden egyes sejtembe a másodperc töredéke alatt.
- Hát annak nem feltétlenül örülnék - ezt is csak a bőrébe motyogom. Ahogy ajkai az érzékeny felülethez érnek, végigfut a libabőr a gerincemen, felborzolódik a bőr a karomon, de a pillanat maga el is múlik, mielőtt más is történhetne.
- Szerintem is tündér vagy, Ems - egészen halványan mosolyodom el, szinte csak a szám szegletében felgyűrődő ráncokból lehetne észrevenni, ha lenne esélye látni - én viszont nem tervezek kibújni a nyakából. Ahogy elengedi kezem, lustán kezdek játszadozni egyik hajtincsével, mutatóujjam köré tekerem azt, majd elengedve hagyom, hogy fodrozódva terüljön szét kézfejemen.
- Ez nem olyan dolog, amit el lehet viccelni. - Most mégis kiegyenesedem, hátradőlve nézek rá, s elengedve derekát simítom a barna szálakat füle mögé, mindkét oldalon. Emily-nek fogalma sem lehet róla, hogy mennyire komolyan gondolom, hogy anno rengeteg problémám származott ebből, hogy azért kezdtem szigorú keretek között sportolni, hogy ne féktelenül, felindulásból verjek véresre embereket. Nem vagyok rá büszke, hogy ez vagyok, hogy valójában ilyen vagyok, senki épeszű ember nem lenne büszke arra, hogy egy agresszív állat feszül a bőre alatt. Nem is dicsekedtem soha vele.
- Szeretném, ha itt maradnánk amíg nem oldom ezt meg, jó? - soha nem lennék képes bántani őt, viszont az igazsághoz tartozik az is, hogy rémesen régen vertem már véresre a kezem. Ami pedig egyszer felveri a kezét, bármikor megtörténhet újra - és nem akarom, hogy Ems ott legyen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Nincs azzal semmi bajom, hogy tegez, nem az iskolában vagyunk és nem is tanári tisztségemben jöttem - ugyanakkor az is kifejezetten simogatja az önbecsülésem, hogy valaki nem öregít le élből egy csókolommal. Észreveszem a lángosra eső tekintetét, nem is kell mondania semmit, magamnak vettem, de végül is közel sem dob fel az éhhalál, szóval mindenféle sajnálat nélkül ejtem a tányérjára a többi palacsinta mellé. Nem várok érte fényezést.
- Hát az valóban nem. - Azért persze meglep, hogy máris tizenhét éves, sokkal fiatalabbnak néz ki, nem esik ki a cigi sem a szájából, mint a legtöbb fiatalnak manapság. Nem is baj ez, sőt, nem véletlenül tiltják tizennyolc év alatt a dohányt és alkoholt - más kérdés, hogy ezzel ki foglalkozik nagy általánosságban. Emlékszem rá, talán azért ragadt meg így a fejemben, mert az alsóbb évfolyamos órámon láttam, de ha azt mondja, hogy tizenhét, nekem nincs okom azt feltételezni, hogy hazudik.
- Ha szeretnéd, megkóstolhatod az enyém - vonok egyet vállamon. Most két kortynyi sörtől nem fog a falnak esni, ha az egész pohárral is inná meg, legfeljebb hazamenne és lefeküdne aludni. Inkább a túlzott mértékű ivászattal van a baj, ami tőle igencsak távol áll, már csak a viselkedéséből kiindulva is.
- O shit, dehogy is - kissé elfintorodom, ahogy megrázom fejem. Persze, nincs különösebben nagy problémám úgy senkivel, szót értek én bárkivel, de hogy még a szabadidőmben is ugyanazok az emberek, ugyanazokkal a témákkal vegyenek körbe, kissé túlzás lenne. - Egy haveromnak az egyetemről most van a legénybúcsúja, de elég hamar behalt a buli - ahogy azt az ittlétem is mutatja. Azért reménykedem abban, hogy ha kialusszák magukat, majd folytatódik a történet. - Na és te? Minél messzebb, mielőtt vissza kéne menni?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

- Ugyan már – rövid mosollyal legyintek, miközben fejemmel a lángos felé bökök. – Tartsd csak meg – ahogy az az eredeti terv is lett volna, ha egyszer neki adtam, akkor az az övé is marad. Lehet jól is fog majd esni a sok édes után egy kis sósabb íz. Velem legalábbis biztosan így történne, ha élnék az ajánlatával, viszont a kínálatra csak megrázom fejem.
- Nem, köszönöm – alapvetően nem vagyok egy erre hajlamos testalkat, viszont tény, hogy a sportolói korszakomhoz képest határozottan kevesebbet mozgok. Így sem elhanyagolható persze a mennyiség, de teljesen más volt akkor. Shit, napról napra egyre jobban hiányzik a bunyózás, kezdek úgy viselkedni, mintha elvonási tüneteim lennének – úgy is érzem magam.
Nem kell valami nagy gondolatolvasásba fognom, hogy értelmezzem a reakcióját. Szórakozott mosolyra húzódnak ajkaim, szemeim körül és szám szegletében felgyűlnek a nevetőráncocskák, ahogy újra beleiszok a sörbe – elvégre, addig kell meginni, amíg még hideg. Mindenki életében eljön egyszer ez a pont, ahol szégyenteljesen gyorsan kiüti őt az alkohol, nekem is megvan a magam története. Ez normális.
- Gondolom, nem akarsz róla beszélni – vagy hát, ha mégis, nálam jobb partnert aligha találhat. Nem vagyok sem az apja, sem a házvezetője, nincs miért szégyenkeznie.
- Hát az valóban nincs – lassan már én érzem magam kínosan. Hasonlóan húzódik el szám és emelkedik meg szemöldököm is, ahogy eltüntetve a lángost törlöm meg kezem a vele járó fehér – kissé átzsírosodott – szalvétában, majd a papírral együtt gombócba gyúrom, s kicsit arrébb tolom az asztalon. Nem tervezem itt hagyni, majd eldobom egy kukába, csak ezért viszont nem fogok felállni.
- Nem szereted? – az én életemből például teljesen kimaradt a hasonló családi puccparádé. A szüleimnek és nekem teljesen eltérő volt a véleménye, a testvérem betöltött szerepéről, mikor oda került a sor, hogy fel kellett vállalniuk a gyerekeiket. A legtöbbször rosszul is végződött. Nem egy túl vidám történet. – Ahh,  a szüleid nem varázshasználók – bólintok, ahogy megértem – legalábbis az autós közlekedésből ezt a következtetést vonom le.
- Én a te korodban cikinek éreztem volna a tanárommal palacsintázást – de azért örülök, hogy ő nem olyan, mint én.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Vannak dolgok, amiket az ember egyszerűen nem vesz számításba, amiknek az esélye, hogy megtörténjenek, olyannyira abszurd, hogy még csak eszébe sem jut eljátszani a gondolattal. Ilyen például egy második 9/11, vagy, hogy egyik pillanatról a másikra kitörjön egy harmadik világháború, esetleg maga az apokalipszis - esetemben, hogy az ex-barátnőm, akivel talán egy teljesen másik életben jó ötletnek tűnt járni, végül elfelejtett, felbukkan az irodámban egy teljesen átlagos, komplikációktól mentes vizit után.
Tudtam, hogy valahol el kell baszódnia a napomnak.
Felsóhajtva hajtom be magam mögött az ajtót, kezem kihúzva a köpeny zsebéből lépek az íróasztalhoz, ujjaim összefonva ülök a le a székre, majd emelem tekintetem a lányra. Nem, nem hat meg amit művel, és úgy őszintén zéró toleranciám van az egészre. Ez itt a munkahelyem, dolgozok, nem egy kocsmában vagy a fasz tudja hol vagyunk, hogy elviseljem, vagy teret adjak a hülye magánakcióihoz.
- Mit keresel itt? - megemelve szemöldökeim dőlök hátra. - És legfőképp, ki engedett be ide?
Feltételezem, nem pont ilyen reakcióra számított - de, mint mondtam, nem egy játszótéren vagyunk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Nem új keletű probléma nálam az insomnia - kisebb-nagyobb gyakorisággal, de mindig az életem része volt, néha valaki mellett képes voltam kipihenni magam, a legtöbbször pedig nem. Ilyen ez. Bizonyos idő után az ember megtanul alkalmazkodni a körülményekhez, még ha tisztában is van ezek hosszútávú hatásaival. Egyelőre én sem mentem még ezzel szakemberhez - a diplomám előtt sem szerettem, elégnek bizonyultak a kötelező körök a sportorvossal, de amióta megszereztem, nos... Nem visz rá a lélek.
Ahogy behajtom magam mögött a konyha nehéz, kissé talán dohos ajtaját, megállapítom, hogy azért ennek is van jó oldala. Például határozottan jobban bírom azt a roppant nehéz mentális megterhelést, amit az iskola oktatói rónak szegény, magatehetetlen diákokra, akik újabban már arra sem képesek, hogy visszavonszolják magukat a hálókörletbe, egyszerűen csak elalszanak ott, ahol éri őket. Bezzeg az én időmben.
Ha kezdetben volt is némi halk, másodlagos gondolatom, miszerint talán nem kellene ilyen hamar előre ítélkeznem, mert azért én sem vagyok több egy kupac giccses szarnál, már elmúlt.
Arcomra gonoszkás vigyor ül ki, ahogy körbepillantva kiszúrom a még finoman gőzölgő vizet - az ilyen öt éves technikai műszerek már rendelkeznek azzal a tulajdonsággal, hogy sokáig megtartsák a hőt, úgyhogy ez alapvetően nem jelent semmit -, minden emberi jóérzésemről számot adva pedig, mint egy gondoskodó apa (jó vicc), két intéssel el is intézzem, hogy ott kössön ki, ahova feltételezhetően szánták: a pohárban.
Nem kell megköszöni.
Ez után finoman megemelem az asztal mellett elhelyezkedő egyik széket, hogy véletlenül se keltsem fel őfelségét, leülök, magam felé fordítva karórám vetek egy futó pillantást az időre. Ideje felkelteni Csipkerózsikát.
- Kész a kávé - nagy mosoly!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Ugyan kávénak nevezni ezt az instant feloldódó meleg üdítőt határozottan merész lépés, hát legyen, én igazából azt is megértem, ha ilyen kései órában csak moderáltan szeretne vadulni. A haver előtt nyilván nem fog ártani egy finom kis testre szabása a dolognak.
Mosolyom kiszélesedik reakcióját látva, alkarom előre csúszik az asztal lapján, ahogy ujjaim egymás közé fonva támasztom meg könyököm a szélen, ezzel nem hamiskásan bizalmas légkört előcsalva kerülök pár centivel közelebb hozzá - anélkül, hogy kéretlenül bemásznék a személyes terébe. Szemöldököm futólag megemelkedik, a meglepettség átfut ezáltal arcomon, olyan sokáig viszont nem időzik el a vonásokon, hogy feltűnővé váljon vagy gyanakvó gondolatokat keltsen bárkiben. Tiszta szerencse, hogy én találtam rá, lehetett volna Várffy is, akinek hobbija frontálisan sarokba szorítani az áldozatait - ehhez képest én végzek némi előrelátó tapogatózást is, mielőtt megtenném.
Nem kell köszönetet mondani.
- Szívesen - aprót biccentek, ajkaim szegletében újra ráncokba rendeződik egy kisebb mosoly erre az időre. Határozottan szórakoztat a megjelenő fintor, szinte már annyira aranyos, mint a szerencsétlenül egyensúlyukat vesztő, felboruló puha kismacskákról, vagy a vidáman abszolút hülyeségeket csináló kölyökkutyákról szóló videók. Tekintetem mozduló ujjaira ugrik, végigkíséri őket, amíg feljegyeznek valamit, majd vissza is tér a lány arcára.
- Aligha lenne rám bármilyen hatással.
Ez persze nem teljesen igaz, a reggeli koffeinadag hiányában előálló fejfájásokat kétség kívül effektíven képes megelőzni - a diákok legnagyobb megkönnyebbülésére -, ettől függetlenül viszont már csak megszokásból iszom, meg azért, mert szeretem az ízét. - De ha már ilyen készségesen felajánlottad... - megemelve kezeim dőlök hátra a szék támláján, jobb mutatóujjammal intek a legközelebbi manónak, aki már ugrik is. Egyesekkel ellentétben én kihasználom a szolgáltatásaik.
- Na és te miért vagy még ébren? - visszafordulva bökök fejemmel a jegyzetfüzet felé. - Problémás lesz reggel így felkelni, nem gondolod?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

- Próbáltál már teázni? - kérdőn emelem meg szemöldököm, ahogy figyelmét - helyettem - a kávéjára fordítja. Nincs különösebben semmi buzgalom a kérdés mögött, még csak azt sem mondhatnám, hogy kényszeresen szeretném a függőség tárgyát helyettesíteni valami mással (rossz tanár vagyok). Viszont brit vagyok, a filteres vagy épp áztatós szárítmányok használatát beleírták a génjeibe, ezért értelemszerűen úgy gondolom, mindent meg is lehet oldani velük.
- Merész húzás ilyen kijelentésekkel élni egy orvos előtt - attól még élvezem, persze, hogy élvezem, ez pedig arcomra is kiül egy féloldalas mosoly képében. Azt már nem állítanám, hogy támogatom is, ha a páciensem lenne esélyesen már javasoltam is volna neki pár lezser növényi szart, de, szerencsére, nem a páciensem. És most arra sincs szükség, hogy átemeljem a munkám a rendelőből - vagy épp a steril teremből.
- Kész csoda, hogy nem omlott csődbe ez az iskola - felszusszanok, ahogy az egyik manó, esélyesen amelyik bevállalta a kívánságkielégítést, halkan alkarom mellé, az asztal szélére helyezi a poharat. Elmosolyodva - újra - szakítom el tekintetem a nőről, a gesztusba ezúttal vegyül némi ritkán látott melegség is, ahogy nagy tenyeremmel meglapogatom a csupasz fejet. Néha egész szentimentálissá válok, eszembe juttatják az otthon rám váró kutyát.
- Amúgy komolyan - az előbbi kissé szarkasztikus élű odaszóláson javítandó, újra felé fordulok, tenyerem élét megtámasztva a falapon, ujjaim lazán körbefuttatva a csupron. - Ez nem tűnik túl... szabályosnak. Hogy-hogy nem záratott be minket egy adóhivatal? - elég messzemenő közösködésre utal tőlem ez a kifejezés. Igazából nem érzem úgy, hogy túl sokáig szeretnék még része lenni ennek a közösségnek, azért jöttem ide, hogy közel legyek a nővéremhez és lefoglaljam magam, de elég hamar rájöttem, hogy a gyerekek oktatását nem nekem találták ki. Nem lehet mindenki jó valamiben, ami pedig nem megy, nem is kell erőltetni.
- Én csak nem tudtam aludni - vonok egyet vállaimon, ahogy belekortyolok a minden flancot mellőző feketémbe. - A prefektusok meg nem túl szigorúak erre, úgyhogy...