Asszony  

A rémületesen romantikus meghívásom ellenére is igent mondott a csaj, pedig... igazából nem is meghívtam, csak közöltem vele, hogy eljön velem majd a bálra. Tartoztam neki ennyivel kárpótlásképpen, mivel a Halloween bálját elég rendesen elszúrtam. Pedig igencsak jól néztünk ki akkor.
Ő még nem volt végzős, én meg már nem lehettem az, szóval egyszerűen csak a karácsony része miatt érdekelt az egész, ha már ez a rémes perszóna azt akarja, hogy megünnepeljem. Az egyetlen dolog, ami nem annyira imponált nekem, hogy öltönyt kellett vennem. Szerettem amúgy ezt a viseletet, de hogy a suliba is ezt kelljen hordani, az nem annyira... Végül csak megembereltem magam, olyannyira, hogy még meg is borotválkoztam, ami már szintén nem volt egy napi rutin a részemről, pláne mióta kiderült, hogy Hellt nem zavarja a dolog.
Aztán egyszer csak berobbant valaki az ajtómon, aki egyértelműen a barátnőm volt, ez nem is volt kérdés.
- Komolyan tartani fogok neked egy tanfolyamot, ahol megmutatom a kopogás különleges művészetét. - horkantam fel felé fordulva és összefontam a karjaimat a mellkasom előtt. - Nem hiszem, hogy fogok, mert többször fogod harapdálni az ajkadat, én meg végelgyengülök.
Egy lemondó sóhajt engedtem meg magamnak, mikor kibontotta a nyakkendőmet és csúnyán néztem rá, persze nem az a nagyoncsúnya nézés volt, csak az a "muszáj ezt, asszony?" fajta.
- Igen anyu, mehetünk - forgattam a szememet, majd  a kezét fogva sétáltam le vele a nagyterembe. A dekoráció jól nézett ki, egészen tetszetős volt. Szórakozottan mosolyogva néztem a fellépőket, aztán utána a barátnőmet mértem végig alaposabban, amit ma még nem tettem meg. Persze kicsit felszaladt a szemöldököm, aztán nevetve ittam az italomba.
- Hol a szoknyád többi része, Hamupipőke? - érdeklődtem komoly arcot vágva, de azért egy félmosoly csak kiült az arcomra.

Asszony  

Elég nehezen vettem rá magam, hogy nekiálljak készülődni, de mikor nekiálltam, akkor tényleg kitettem magamért. Legalábbis a drága barátnőm arckifejezése erről árulkodott, mikor belépett a szobába. Mire jobban megnéztem volna magamnak, addigra meg már belemászott a személyes terembe és a nyakkendőmmel bíbelődött, szóval egyelőre nem volt meg hozzá a szerencsém. A kopogást meg egy az egyben kihagyta, szóval közöltem vele, hogy ha kell, megtanítom rá.
- Rejtegetnivalóm? Nincs. De ha lenne? Vagy mondjuk épp nem lennék felöltözve? Gondolj csak bele! - vágtam olyan "gondolkozz asszony" fejet, már ha létezik ilyesmi egyáltalán. Ha nem létezett eddig, hát akkor én ma feltaláltam. Egészen pofás kis beszólást kaptam tőle, mire elkaptam az állát és kihívó vigyorral néztem pár pillanatig a szemébe, de aztán csak a levegőben dobtam neki egy puszit és elengedtem.
- Majd igyekszem odafigyelni rá, hogy ha nők közé megyek, legalább ing legyen rajtam - igazítottam meg a zakómat sunyi vigyorral, de aztán a szemem forgatva hagytam neki, hogy a szerinte rémesen kinéző nyakkendőmet megigazgassa, legalább egy kicsit, annyira, hogy ne kapjon tőle sikítófrászt. Mit kell ezen ennyit majrézni? Ez is csak egy hurok a nyakam körül, az meg nem mindegy, hogy hogy van megkötve?
- A mi helyzetünk így is elég abszurd, szerintem ne tetézzük a dolgokat. - nyomtam egy puszit a hajába, majd halványan elmosolyodtam. Nem is kívántam soká húzni az időt a szobámban, gondoltam, majd ha arról van szó, arra úgyis lesz még lehetőségünk. Szóval csak odaértünk a bálra, ahol végre jobban megnéztem magamnak a kisasszonyt.
- Nem lehetett valami tartós anyagból, ha ilyen hamar elhagyta, kicsi szívem... legközelebb kérj rá garanciát - sóhajtottam a fejemet rázva, de persze még egy kicsit sem zavart a dolog, elvégre jól nézett ki. Az már az én bajom, hogy Overprotective vagyok. Megkérdezte, hogy most akkor nekem nem tetszik, vagy mi van, mire halkan felnevetve sunytam le a fejemet és megráztam azt kicsit.
- Sokkal jobban tetszik, mint azt szívem szerint megengedném magamnak alap esetben. Lehet, hogy azt a nálam alvást át kéne tenni másik időpontra - kuncogtam majd az italomba ittam.

Izabella

Hiába, azt hiszem, hogy ijesztő lehetek, vagy ilyesmi, mert miután a lányhoz szóltam, az eddigi lelki békéje megdőlni látszott, a könyvkupacával együtt. Szóval először csak egy-két kötet paccsant le a halom tetejéről, aztán mikor a csaj lehajolt értük, hogy visszategye őket, a többi is a földön kötött ki. Ez igen, ilyen szerencsétlen nőszemélyt én már igen rég óta nem láttam, asszem.
Azzal őt figyeltem, ahogy szedeget és a kék haját.
- Aranyos nyúl... és... brutális a hajad. - állapítottam meg oldalra biccentve a fejemet. - Mármint... fura meg szokatlan, de jól néz ki...
És nem, ezt még a legkisebb mértékben sem bóknak, vagy flörtnek szántam, egész egyszerűen csak megállapítottam, hogy jól néz ki a haja. Szokásom volt az ilyen. Ami a szívemen, az a számon.
- Szerintem figyelj rá, még a végén valaki egy hasonló kupac mögül, mint a tiéd rálép, aztán lapos nyúl lesz. Azt nem akarná senki. - grimaszoltam kicsit, majd megsimogattam a nyuszi fejét finoman, persze csak ha hagyta magát. Ha nem, akkor meg elintéztem az egészet egy vállrándítással. Nem fogok érzelmileg belerokkanni egy nyúl visszautasításába.
- Most épp semmit, ez a baj. Elvileg a Labirintust fogom... aztán majd még meglátjuk. Te? - böktem az állammal a látványos könyvkupac felé.

Jess?  

Nem voltam nagy híve újabban a négy fal között időzésnek, mármint azon kívül, amit Karinával töltöttem, de az ugye minőségi idő volt, kérem. Neki kellett az én támogatásom, nekem meg valami, ami leköti a figyelmemet annyira, hogy ne kattanjak be. Ma viszont girl-free nap volt, ugyanis ahhoz képest, hogy mire kettőt pislogok, már nyakamon a vizsgák, még egy betűt sem tanultam rájuk. Még a végén nekem is Simfeltől kell vennem puskát. Az meg azért igen szép lesz... de legalább nem kéne azon duzzognom, hogy nem fogadja el a pénzem.
Rövid kátrányszünet és egy igen kiadós futás után - mert ugye rossz szokások ide vagy oda, a kondimhoz ragaszkodom- a könyvtár felé settenkedtem, hogy szerezzek valamit olvasni.
Persze belépve halkan köszöntem, majd a tőlem telhető leghalkabban és leggyorsabban igyekeztem a polcok között elveszni. Úgy érzem a könyvtárosok a vesémbe látnak, mintha mindent tudnának a múltamról. Pedig ugye az egyrészt igen para lenne és rossz hír nekem, másrészt meg amúgy is lehetetlen. A könyveket meg úgysem bántom, szóval nem sok okom volt idegeskedni.
Eredetileg a vizsgához akartam megkeresni még valamit tegnap, de aztán mostanra már nem is emlékszem, egyáltalán mi volt az, szóval céltalan bóklászásba kezdtem.
Épp lehalásztam egy könyvet, hogy tüzetesebben szemügyre vegyem, mikor egy leányzó mellettem elég érdekes műveletbe kezdett. Tudnom kellett volna, hogy rossz vége lesz. A rémes, hogy tudtam is. Egyszerűen csak ignoráltam a tényt egész addig, míg végül a könyv sarka a halántékommal nem ütközött. Persze azonnal oda kaptam, majd a lányra néztem.
- Sh.t, virágom, máskor nem lehetne hogy nem csinálsz ilyet? - szisszentem fel, felvont szemöldökkel. Nem akartam leüvölteni, mert egyrészt ez egy könyvtár, másrészt így is olyan rémült beütése volt. - Legalább a hangszálaid erősek...
Belehajolt a személyes terembe. Oh...

Jess <3

Nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy a szájbetapasztás azért történt, mert fél a könyvtárostól, vagy tőlem, vagy a tetteitől, kicsit elbizonytalanított. Olyan fura lányok vannak a Bagolykőben.... Áh, fura lányok vannak a Földön. Mind stikkes, de azért szeretjük őket. Bocsánatkérő pillantással nézett rám, mire halvány mosolyt erőltettem a hülye fejemre, a hajamba túrva. Na nem azért, mert puklim volt, hanem mert ugyebár én macsó vagyok... vagy vattafák.
- Gondoltam, hogy nem hobbid a könyvtárban ártatlan Rellonosokra könyveket dobálni... habár manapság már ki tudja, egyre furább ez a suli - vágtam elgondolkozott fejet. Felügyelők meg klikkek, meg minden amit az ember el tud képzelni.
A homlokom felé nyúlt, bennem meg megvolt az inger, hogy rávágjak a kezére, de mostanság nem vagyok kontrolljában az erőmnek teljesen, bántani meg... nem akarom? Azt hiszem, hogy nem. Elég biztos vagyok benne. Ő nem csinált semmit. Szóval csak grimaszolva pillantottam a kezére, mint aki nem biztos benne, hogy most bántják vagy nem vagy mi lesz.
- Ezt hogy értsem? - kérdeztem kissé oldalra biccentve a fejem, mert hát mi a fene, nem csak a hangszálai erősek? Valami díjbirkózó a csaj?
- Pf, karcolás. Úgy nézek ki, mint aki már belehalt könyvekbe? Szerintem elég eleven vagyok. - mosolyodtam el, majd vállat vontam kicsit és a visszaszerzett kötetre tévedt a pillantásom, összefonva a karomat a mellkasom előtt. Oké, ez a lány egy pöppet creepy. Lehet, hogy most vijjogatva és a karjaim a levegőben lóbálva kéne elfutnom? Talán majd később.
- Oké... ez fura volt, mit csináltál? - néztem egy labrador értelmi képességeivel a padlóra, ahol a könyv volt, majd a kezére, ahol most helyezkedett el.

Jess <3

Enyhén szólva olyan kis gunyoros volt. Vagy gunyorkás, ha minden igaz, nem tudom, lehet hogy most játszom a nyelvújítót, de a gúnyos nem illett rá, az nagyon erős lett volna. Az én szememben a gúny jóóóóóval feljebb kezdődik, ahhoz neki még gyúrni kell rá.
- Nem tudom, csak úgy beugrott, talán isteni szikra volt. Többet kéne jóslástanra járnom - hagytam, hogy végigtaperolja a fejemet, meglehetősen fura arcot vágva, mert hát most mégis milyet vágjak? Ha labrador lennék, tudnám, hogyan viszonyuljak ehhez az egészhez, na de így? Mégsem liheghetek, az tök fura lenne. Bár az ő fújtatása után...
A fenyegetésére egyre inkább kifutott az arcomból a vér és kiült rám a döbbenet, hozzám képest a yeti egy paradicsom. Hát mi a fene? Ez a nő egy pankrátor.
- Ki vagy te és hogy hiányozhattál eddig az életemből? - vontam fel a szemöldököm széles vigyorral. Azt hiszem, hogy az a könyv komolyabb sérülést okozott mint gondoltam volna, szóval én is kicsit tapogatóztam a puklim után, sikertelenül. Persze tényleg rá kellett volna kérdeznem, hogy mi a neve vagy valami, de nem hiszem hogy így kellett volna nyitnom. Ennyi erővel azt is megkérdezhettem volna, akar-e a feleségem lenni. Az már mindennek a teteje lenne...
- Ja hát csak nem tudom... se pálca, se semmi... neked nem lesznek gerincbántalmaid, az már egyszer biztos - bólogattam elismerően, miközben próbáltam leplezni a döbbenetet, ami azért még ott settenkedett az agyam hátuljában. Jaj eredj már valahova. Még egyszer megkérdezte, jól vagyok-e mire igyekeztem meggyőzött fejet vágni és heves bólogatásba kezdtem. Most kaptam agyrázkódást...
- Peeersze, csak adj egy percet, túlpörögtem - nevettem el magam kicsit. Na ilyen hülyén is régen sikerült viselkednem.

Jess <3


Azt hiszem, kicsit elcreepysedtem, de ez megbocsájtható, ha az ember fejére ejtenek egy könyvet. Vagy ez nem kifogás? Ettől nem lehet szuperképességeket kapni, mint a radioaktív pókoktól, ugye? Nem akarok az ijesztő és vérfagyasztó Lexikon-man lenni, az analfabéták réme...
- Nem, nincs is rá szükség, megfelel ez így magunk között, azon ne múljon - legyintettem le halál nyugodt fejjel, hogy ugyebár mit nekem az illem... Nem igénylem különösebben, bár hajlamos vagyok rá, nagyon kivételes esetekben, de ez most nem ilyen. Éljen a Lexikon-man.
Aztán a spiné nagyon weird módon elkezdte lebegtetni a könyvet, hát még jó, hogy rákérdeztem, hogy ez mégis mi volt. Szerintem ez teljesen egyértelmű, minden ember egy kis józan paraszti ésszel hasonlóan tett volna. De őt meglepte, szóval lehetséges, hogy itt kevés az ember, akinek józan paraszti esze van. Talán el kéne küldeni őket Texasba egy kis kiruccanásra, rögtön mindenki összekapná magát.
- Lássuk be, hogy azért ez elég cool. És még csak vissza sem élsz vele, be kell látnom, hogy laza vagy. Én azt hiszem, hogy szétszívatnám az olyanokat, akik keresztbe tettek, vagy legalábbis megpróbálták - horkantam fel. Nem vagyok egy könnyen felejtős típus, szóval tényleg szerencséje van egyeseknek, hogy nincs ilyen Merlin-adta tehetségem.
- ÖÖööö... ja, jól vagyok, de lehet, hogy... nem annyira jól, mint máskor. Nem tudom. Talán egy kitérő a gyengélkedőn belefér, egye fene, de csak mert olyan szépen kérted - jegyeztem meg nagyvonalúan, majd visszatettem a könyvemet - azt hiszem - a helyére és kifelé sétáltam a könyvtárból. Legalább az még jól ment.

Jess  

Hát, az utóbbi időben elég furcsa incidens-sorozatok vették kezdetüket. Mármint komolyan, először pofára estem futás közben, ami eddig nem esett meg, aztán jött a Nő. A nagybetűs, mert ugye volt szíves olyasmit tenni, amire eddig senki nem vetemedett: a fejemre dobott egy könyvet. Melyik love story kezdődik így? Egyik sem. Ez benne a tökéletes. Na, most ezzel nem azt akarom mondani, hogy belehabarodtam első látásra, csak azt, hogy sokat gondolok rá. Bár ennek az is lehet az oka, hogy ki akart végezni egy fa feldolgozott hullájával.
Aztán miután ott hagyott a gyengélkedőn, kicsit rendbe rakattam magam. Nem mintha ez változtatott volna bármin.
Aztán nem sokkal ezelőtt kaptam a kishölgytől egy levélkét, hogy rendben vagyok-e. Nem is igazán gondolkoztam a válaszon, visszaírtam, hogy ha érdekli, akkor találkozzon velem másnap a Fénylő Lelkek Udvarán. Még mindig nem értettem, hogy miért ez a neve, de ez nem változtatott a tényen, hogy kellemes hely volt.
Szóval egy órával a találka időpontja előtt összeraktam magamat nagyjából emberi kinézetűre. A hajam kicsit felzseléztem, felvettem az egyik kedvenc lila ingem, meg egy farmert. Kifejezetten magabiztos vigyorral sétáltam le, majd leültem az egyik padra, remélve, hogy a lány nem készül majd újabb merényletre ellenem.

Jess  

Éppen kicsit jobban elmerültem volna a gondolataimba, azt illetően, hogy én mennyire nem is szeretem a társaságot és nem is értem, hogy miért vagyok most itt. Egyrészt a diákok, akik körberajzottak, mint valami molylepkék, baromi idegesítőek voltak. Másrészt meg mi a franc, most komolyan egy lánnyal akartam találkozni, aki meg akart ölni egy könyvvel? Te jó ég, Ward, veled valami nem oké.
Na, de szóval én pont ott tartottam, hogy ezen filózzak, mikor a pillantásomat magamra vont a bizonyos hölgyemény. Nem mondom, hogy nem nézett ki baromi jól, bár meglepett a hajhossz változás kicsit. Azért jól állt neki.
- Hát igen, tudod, nálam ez már csak így megy. Imádom, ha jó csajok bántalmaznak, ha nem találnak rá indokot, akkor szolgáltatok rá. Tudod, nem mindenki olyan gátlástalan ám, hogy csak úgy leüssön - nevettem el magam én is, majd kicsit a szemem forgattam, hogy vegye a lapot: nem vagyok véresen komoly, egész nyugodtan üljön csak le, mert szívatom. Közben még futólag végigmértem, majd enyhén oldalra biccentett fejjel néztem az arcát.
- Na és te? Hány embert próbáltál azóta likvidálni? Gyűjtsek virágra, mert kivégeztél valakit, vagy megnyugodhatok, mert mindenki túlélte a vizsgaidőszakot? Már ha a hajadat nem számítjuk - vigyorogtam pimaszul. Igazából tényleg jól nézett ki, de most nem fogom neki kántálni, hogy ő a Wonder Woman. Ugyan már... az baromira égő lenne és még csak nem is illene hozzám.

Jess  

Nem számítottam volna rá a múltkori kis incidens után, hogy a második találkán egy viccel fogunk nyitni. Ettől függetlenül örültem neki, mert kifejezetten aranyos volt, meg amúgy is szerettem, ha egy lány nem vesz mindent véresen komolyan, az annyira demoralizáló tud lenni.
Közben letelepedett mellém és egy messzebb beszélgető párost figyelt, akinek az egyik tagja valami kis barna hajú csajszi volt. Végigmértem, majd grimaszolva meredtem pár pillanatig arra, aztán visszanéztem Helénára.
- Eh nem, amúgy sem hiszem, hogy az esetem lenne, ami határozottan szomorú - közöltem, majd a grimaszoló barátnőre néztem, aki időközben eltépte a csajt más vizek felé. Nem is értem mi baja van, nem csináltam semmit, csak egy kicsit megnéztük a haverját, hát ebbe bele kell halni?
- A számból vetted ki a szót - a hajamba túrtam kicsit, hátrébb hajolva, hogy annyira ne legyünk egymás arcába mászva. Nem mintha nem élveztem volna, de egyszerűen így nem lehet beszélgetni senkivel.
Aztán teljesen komolyan közölte, hogy kell neki a segítségem és így mellesleg egy hulla eltüntetéséről volt szó. Szóval mivel nem tudtam, hogy komoly-e vagy sem, ezért csak felöltöttem a pókerarcomat.
- Hát semmiképp nem engedhetem, hogy a szobádban maradjon, tudod milyen undorító betegségeket szedhetsz össze egy oszladozó fószer mellett? Na mesélj, hogyan és mikor tüntessük el - dőltem hátra a padon, a karjaimat a háttámlán nyugtatva lazán.

Jess  

A hölgyike hirtelen felszisszent, mikor közöltem, hogy a barna hajú kiscsaj nem az én esetem. Kicsit mintha értetlenkedett is volna, de hát nem lehet mindenki az esetem. Annak ellenére, hogy én mindenkinek bejövök, ez fordítva már gáz lenne, nem szeretném átélni, köszönöm. Aztán közölte, hogy nem is lehetnek, mert nem lennének képesek rám dönteni egy szekrényt, én meg szomorúan lebiggyesztett ajkakkal bólogattam lassan. Teljesen igaza volt.
- Hát nem is az igazi egy kapcsolat, ha a nő nem tud rám dönteni bútorokat, ha esetleg vitára kerül a sor. Mennyire gáz már ez! - horkantam fel a combomra csapva, mert hát mi a fck, hogy lehet olyan női nemű egyeddel kapcsolatot létesíteni, aki nem képes ilyen akciókra! És erre csak most ébredtem rá! Rémes!
Azért láttam az arcán, hogy ő kifejezetten elégedett magával, amiért képes rá, de nem akartam lelombozni, hogy az emberek nagy része erre alapból nem képes. Az udvaron persze cserélődtek a társaságok, egyelőre csak mi maradtunk fixen egy helyben, ahogy megvitattuk a holttest eltávolításának ügyét.
- Hát majd én fogom a lábát, te meg a fejét és átvonszoljuk az iskolán. Azt hiszem, ez így lesz a legcélszerűbb - bólogattam, tudálékosan, aztán csak elnevettem magamat. Ha megtenném, biztosan nem így állnék neki... mégis hogy nézne az ki? Ha valamit meg akarsz tenni, csináld magad. - De hát igen, jól kiszúrtak velünk ezekkel a bűbájokkal - biggyesztettem le az ajkamat végül.
Kis szünet után azt érdeklődte meg, hogy hogyan érzem magam, mire csak elgondolkoztam pár pillanatra, hogy aztán megvonjam a vállamat.
- Köszönöm, teljesen jól vagyok. A gyógyító hipsz-hopsz rendberakott. És te hogy vagy?

Hajna, a stalker  

Mostanában kicsit felforgatta a napjaim egyhangú rutinját a tény, hogy kb 26 órában figyeltem az orosz hölgyet. Nem mindig lógtam a nyakán, de az nem azt jelentette, hogy nem tartottam rajta a szemem, hogy hagytam meglógni. Azonban voltak dolgok, amikről nem voltam hajlandó a munkám miatt lemondani, a futás pedig az ilyenek kategóriáját bővítette. Elvégre milyen egy testőr, aki le van eresztve, remeg minden porcikája, mint a málnazselé és lusta, mint a dög? Én még egy ilyet se láttam, de ezúton üzenem annak, aki mégis ilyen, hogy szégyellje el magát.
Szóval az esti időszakban indultam el a kis szeánszomra, a fekete melegítőgatyámban és a fehér pólómban. Ilyenkor nem nagyon szoktak mások kint lenni, tehát nem kellett attól tartanom, hogy majd zaklatnak, illetve hát, attól sem nagyon, hogy mi lesz Szofival. A hálókörletbe úgysem követhetem, hát az elég félreérthető lenne. Nincs kedvem egy dilis negyedvélával veszekedni.
Szóval tök nyugisan indultam el kocogni, a magam kis iramában, néha a tájat nézegetve.
Nem is volt ezzel semmi gond, egészen addig, míg azt nem éreztem, hogy követnek. Az ilyesmi a túlzott paranoiám része, szerintem munkahelyi ártalom az egész, de egyből levágtam, hogy valaki jön utánam. Nem reagáltam egyből, csak a tavacska felé vettem utamat, mivel ott könnyebben szem elől lehetett téveszteni az embert.
És ez bizony meg is történt, a lány - aki múltkor a szobámban járt -, körbe-körbe forgolódott és nézelődött, hogy hol is van, én pedig közelebb léptem.
- Most már kezdem azt hinni, hogy te szándékosan a közelemben akarsz lenni - jegyeztem meg kissé ego mosollyal az arcomon és összefontam a karomat a mellkasom előtt.

Hajna, a rajongó  

Nem mondhatnám, hogy a látványomra hiperventillálni kezdett volna, meg pánik-roham fogta el... Pedig az baró lett volna, akkor mondhatnám Szofinak, hogy ijesztő vagyok. De sajna erre még várnom kell, mert a csaj elég hamar lehiggadt és köszöntött is, mint Ildát, mert ugye én vagyok a dublőr. Igen szerencsés nő, ilyen szexi beugrója sem akad minden bagolyköves diáknak.
- Kedves zaklatóm, ez igazán megtisztelő a részemről, bár nem kételkedtem az ügyben, hogy majd egy szentélyt állítasz nekem. Már sejtem is, hogy hova lett a tegnapi talárom, a rejtély megoldva - jegyeztem meg komoly fejet vágva és hatalmasat bólintottam, mintha ez egyértelmű volna. Csak ez lehet rá a logikus magyarázat, belém szerelmesedett és eltulajdonította. Az szóba sem jöhet, hogy a házimanó, aminek a kezébe nyomtam, elvitte kimosni... nem. A lány elfogta az elfet és most megkötözve ül a lány szekrényében. Ha ezt előre sejtem...
- Azt meghiszem, sokan mondták már, de kivitelezni senki nem próbálta. Ez felettébb elkeserít, ilyenkor kétségbe vonom a saját rémisztési tehetségemet. Régen annyival jobban ment... - kámpicsorodtam el látványosan, letörtem mint a bögrének a füle. Eltértem a Rellonos protokolltól, már nem félnek tőlem, lassan ideje beadnom a felmondásomat és más szakma után nézni, itt nem sokáig élek már meg.
- Nem, sajnos senki. Könyvekkel hajigálnak, meg néha el akarják kérni a házimat, de amúgy semmi ilyesmi. És te? Törsz be mások szobájába? Hogy van Ilda? így nem fogok megélni a dublőrködésből - húztam el a számat kissé.

Hajna, a betörő

Azonnal a szívemhez kaptam, mint aki elborzad, hogy mi is történik és ó Jézusom, még mi lehet nála. Amúgy nem érdekelt volna a dolog, igazából csak szórakoztató volt ez a beszélgetés, ami ritkán fordult elő. Ezek után, hogy megnyugtassa a lelkemet, közölte velem, hogy nem szeretne velem összefutni egy sötét sikátorban. Csak elvigyorodtam sejtelmesen, kissé lehajtva a fejem, majd visszanéztem rá, végigmérve egy pillanatra.
- Nem is értem, mit aggódsz, nem harapok... olyan nagyot. - közöltem halkan, majd megvontam a vállamat, mielőtt még túlságosan komolyan vesz. Nem szoktam újabban senkinek csapni a szelet, az Helenás história tényleg eléggé megviselte a pici, érzékeny lelkecskémet. Kit nem akaszt ki, ha a majdnem menyasszonya gondol egyet és lelép? Áh, agybaj.
- Igazán biztató nőszemély vagy, csupa jót tudok rólad, egyre szebb az összkép... - ironizáltam persze, ezt hallhatta is a hangomon, még egy kicsit a szemem is meregettem, de aztán csak közömbös arcot vágva figyeltem, ahogy hátrál. Nem nézett másfelé, nem hiszem, hogy csak úgy el akart volna rohanni, vagy ha mégis, hát nem a jó irányba indult. De végül is ő tudja...
- Hát jó lenne, de az nincs benne a szerződésemben, szóval azt hiszem, ma este nélkülöznöd kell a barátnődet, nagyon sajnálom - nem akadtam ki, meg semmi ilyesmi, de az azért rontott volna az imidzsemen, ha hirtelen nővé válok. Rettenetes lett volna.
- Már követtél, szentélyed is van, beestél a szobámba és még mindig nem tudom a nevedet. Meglehetőse idegesítő ám - fontam össze  a karomat a mellkasom előtt, miközben sétára indultam a tó körül, mielőtt még izomgörcsöt kapok.

Hajna, a kedves

A válaszára kis híján felnevettem, ami nálam nem túl gyakori, de sikerült még épp időben visszafojtani. Hogy egyesek milyen merész kijelentéseket tesznek, hát az eszem megáll. Most már komolyan megérdemelné, hogy megharapjam. De az nagyon furcsán venné ki magát...
- Ejj, pedig már kezdtem reménykedni benne - hülye válaszra hülye kontra. Dabzs, dabzs, Ward, nagyon szép volt, egyes fiam, leülhetsz. Közölte, hogy a bájos oldalát ki kell érdemelni, mire a szám elé kaptam a kezem. Ooooooooo... Hát mik ki nem derülnek, még nekem kéne tepernem, hogy jóban legyünk?
- Asszem nem sűrűn fogok találkozni vele - jegyeztem meg elfojtva egy vigyort, a földet bámulva addig is, mert nagyon nagy volt a kísértés. De ha folyton elbűvölően mosolygok rá, akkor hol marad a tekintélyem? Úgyis annyit küzdöttem érte... És nem is létezik.
- Hát, ezt nem tudom megítélni, én nagyon jól el szoktam beszélgetni magammal - forgattam a szememet, majd ránéztem, mikor végre kibökte a nevét és ezúttal tényleg megeresztettem egy diadalittas mosolyt. Hát csak kiderült! És még csak különösebben meg sem kellett küzdenem érte. Zsebre vágtam a kezem, nem igazán zavart a kézfogás hiánya, nem szerettem az unalmas protokoll-viselkedést
- Ward vagyok. Szerintem ez kicsit jobban illik hozzám, mint az Ilda, bár kétség kívül az is szép név... de attól tartok, nem nekem való - biggyesztettem le a számat szomorúan. Pedig micsoda korszak volt, az lehettem, aki akarok!... Na jó, ez még viccnek is nagyon sz.r, szeretek Ward lenni.
- Ami azt illeti, újabban kicsit elmaradoztam vele, de szinte minden este, ha tehetem. Mégsem lehetek akkora, mint egy tehén, akkor nem férnél be az ajtón mellettem... - jegyeztem meg szórakozottan elvigyorodva - És te?

Hajna, a tépelődő

Persze azonnal rákapott a Ward magával beszélget témára. Ki nem tette volna? Hát, azt hiszem, hogy sok másik ember, aki nem olyan mint ő. Eleve nem is álltak volna le velem beszélgetni, mert tudták volna, hogy nem vagyok egy aranyos fiú. Aki már találkozott velem, tudja. Vagy legalább sejti.
- Hát nem tudom, nagyon hasonlítunk. Talán én egy kicsit tapintatosabb vagyok a nőkkel, mint a másik felem. Az exem mondhatni kicsit megnevelt. Rettenetes voltam régebben - grimaszoltam egy pillanatra, mert hát nem igen szoktam Helenát emlegetni. Nem volt egy kellemes tapasztalat az életemben. De hozzátett egy kicsit, ahhoz, aki vagyok, ezt pedig nem felejtem el neki. Jó és rossz is van benne egyenlően.
A megjegyzésére kicsit felvont szemöldökkel néztem rá, hogy aztán csak kicsit elvigyorodjak.
- Na ilyet sem mondott nekem egy ideje egy lány sem. Mi van veled? - nevettem fel kicsit, de gyorsan el is hallgattam, hogy aztán kissé elcsendesedjek a kérdésére. Hova viszem el őt? Hoppá. Na, kínos pillanat köszöntött be. Egy pillanatra elgondolkoztam, majd megnyaltam az ajkam, ami már kezdett kiszáradni és rápillantottam.
- Sejtelmem sincs. A karácsonyi bálra? - félig kérdés volt, félig kijelentés. Fogalmam sincs, miért mondtam, hiszen nem is szerettem az ünnepeket, a bálokat pedig szintén csak tolerálás szinten tudtam tartani.
- Oh, ez sok mindent megmagyaráz... Én csak testőr vagyok. Szóval... igen. Azt hiszem adtam egy értelmes választ, hogy miért is csinálom - mondtam bizonytalanul, tovább sétálgatva, néha ránézve a lányra. Most komolyan elhívtam a karácsonyi bálra...? Merlin szakállára...

Hajna, a menekülni vágyó

Kicsit furcsán nézett rám, de nem kérdezett rá az ex dologra és ezért egy egészen picurka hálát éreztem iránta. Nem szoktam Helenát emlegetni, az egyetlen, ami még rá emlékeztetett, a plüsskutyám volt. De most csórót miért bántsam, ő nem tett semmit.
- Azt hiszem, talán igen. Bár nem tudom, hogy ez mennyire szolgálja az én érdekeimet - mosolyodtam el halványan, mert szerintem sokkal könnyebben megálltam a magam lábán, ameddig tényleg lesz.rtam másokat. De hát ez van, a változás visszafele nem mindig sül el jól, most már maradok amilyen vagyok. Jó lesz nekem így is. Közölte, hogy megzavarom, mire csak elvigyorodtam, majd igyekeztem tanácstalan fejet vágni.
- Esküszöm nem direkt csinálom. Én próbálok jó lenni, de nem megy néha - őt néztem, mert hát nem igen tudtam hova tenni a dolgot. Én zavarom meg? Mivel? Nem is csináltam semmit, most még a pólóm is rajtam van. Hideg az idő. Közölte, hogy menjek odébb pár lépést, mire közelebb léptem egyet, így oldalasan sasszézva.
- Nincs kedvem, szerintem jó vagy így is - közöltem a magam hülye stílusával, majd a hajamba túrtam kicsit. Szerettem szívózni, ő meg adott hozzá muníciót, hát istenem, most hogyan ne éljek vele? Rettenetes lenne. Akkor már tényleg teljesen ki lennék fordulva magamból.
- Hát figyelj, még a végén hoppon maradok. Nem mondhatod, hogy nem szóltam időben - forgattam a szemeim, hiszen ha már egyszer kimondtam, kötöm az ebet a karóhoz. Vérig sértődök, ha mégis mással megy. Én, a dráma király.
A testőr dologra egy pillanatra megtorpant, én meg felsóhajtottam. Valahogy mindenki meglepődik az ilyesmin. Pedig szerintem semmi fura nincsen benne.
- Hosszú sztori, szabadulni akartam, munka kellett, testőr lettem, az maradtam - foglaltam össze a dolgokat röviden, kínos grimaszt vágva, aztán csak megvontam a vállamat, mikor közölte, hogy én nem vagyok merev.
- Hát még csak az kéne... - jegyeztem meg, de nem bírtam elfojtani a vigyort.

Hajna, a feltételes

Persze kitörte a frász, mikor közelebb léptem, de fogalmam sincs miért. Végül is annyira nem is lényeg, az viszont biztos, hogy szórakoztató volt, legalábbis az én részemről biztosan. Még a kezét is feltartotta, hogy meghúzza azt a bizonyos határt... nagy volt a kísértés, hogy oldalba bökjem, de az rettenetesen gyerekes lett volna, hát végül nem tettem meg.
- Nem értem, miért gondolod azt, hogy kedves vagyok, illetve, hogy miért kellett volna leüvöltenem a fejed... Azt sem tudtam, hol vagyok, akkor keltem fel. Úgy éreztem magam, mint egy rakás szerencsétlenség - nevettem el magamat kicsit, miközben a hajamat piszkáltam, igyekeztem értelmes irányba beállítani, de ez nem igazán akart összejönni. Sh.t.
Mikor közöltem, hogy lehet hoppon maradok, nevetésben tört ki, mire kissé felvontam a szemöldökömet. Nem értettem mi ebben olyan vicces, hiszen simán megesik, hogy az ember pofára esik, mert halogatja a dolgokat. Nem mintha ettől féltem volna, de attól még igaz volt. Megeshet.
- Ja, persze, én vagyok Gedeon bácsi, a nők bálványa... Nem, nem igazán. Túl "bunkó"  vagyok, meg "magamnak való". Nem nagyon szoktam a nőkkel foglalkozni, így könnyebben veszem rá magam arra, hogy tanuljak. Túl nagy lenne a kísértés - csóváltam a fejem rosszallóan. Lehetetlennek tartottam, hogy ha az embernek van egy barátnője, akkor teljes koncentrációját a tanulásra fordítsa. Szóval többnyire nem igen figyeltem a csajokra. Amúgy sem voltam az a nagy kötöttség párti.
- Minimum? Na, mondjad, figyelek és mérlegelem a dolgokat... - jegyeztem meg pókerarccal, mert hát, erre szerintem nem igazán számított. Közölte burkoltan, hogy ő átérzi, hogy én meg akartam lépni otthonról, mire kissé kérdőn néztem. Azért ez mégsem volt annyira gyakori. Hm...
- Én lassan 7 éve nem jártam otthon és még csak nem is tervezem, hogy a közeljövőben ezen változtatni fogok. Nem hiányzanak és én sem nekik - oh, ha tudná mennyire nem..

Hajna, a meglepett

Azt hiszem, hogy vagy egyetértett velem, vagy legalább vette rá a fáradtságot, hogy velem együtt nevessen, amiért hálás voltam. Nincs cikibb annál, mint mikor az ember egyedül röhögcsél azon, hogy próbál vicces lenni. Olyankor az egész rettenetesen szánalmasnak tűnik... eh.
Nem igen számítottam rá, hogy ismeri a szöveget, de itt az embernek semmin nem szabad meglepődnie. Különben folyton fura fejet vágnék és ugrálnék jobbról balra, majd balról jobbra.
- Igazán köszönöm a megtisztelő  bókokat, de az én egóm nagy, csak magadat hozod zavarba - közöltem már-már szelídnek mondható mosollyal. Az ilyesmi nálam ritkaság-számba megy, tessék feljegyezni, hölgyeim és uraim. Végül a kijelentés miatt pár percig csak haboztam, majd rábólintottam.
- Hát bánom is én, tervezgess, kötögesd ki a feltételeidet, aztán majd megbeszéljük a dolgokat utána, Ms Titokzatos - horkantam fel, mert hát ki hallott már ilyenről, hogy először feltételeket akar szabni, aztán utána meg nem akarja elmondani, mik azok! Nők!
- Mindenki azt hiszi, hogy ez szomorú, meg sok idő és hüpp-hüpp, Wardie, de igazából engem nem zavar. Mikor utoljára arra jártam, volt egy apróbb... vitánk. - ezzel elmondottnak is tekintettem a történetet. Nem volt sem a hely, sem az idő, sem a személy alkalmas arra, hogy azt a napot részletezzem, vagy akár csak a felszínt érintsem a történtekkel kapcsolatban. Rövidre zárná a szimpátiát egy pillanat alatt.
- Nem, tényleg nem nézek ki annak, mindig mindenki meglepődik, hogy járok könyvtárba, meg olvasok és hasonló finomságok. Pedig tényleg és szeretem is. Az olvasást, nem a tanulást. - szögeztem le gyorsan, mielőtt még azt hiszi, kattos vagyok.
Közben ő kavicsokat kínált fel nekem, amit egy pillanatra fel sem fogtam, de aztán felvont szemöldökkel átvettem párat. A buksijával a tó felé intett, én meg drámai sóhajjal fordultam arra, kiválasztottam egy laposabb kövecskét és megröptettem.
- Boldog vagy? - kérdeztem, miután a kő párat pattant és elmerül.

Hajna, a durcás

Persze a csaj félreértette az egészet, a horkanás nem amiatt volt, mert hogy én kiakadtam, vagy bármi ilyesmi, komolyan gondoltam, hogy agyalja ki, mit szeretne, aztán mondja el. Istenem, hogy a nők mellett mennyi mindenre oda kell figyelni...
- Most totál félreértettél és úgy vetted kiakadtam? Csak mert nem, arra céloztam, hogy nyugodtan találd ki, mit akarsz, mert még van időnk, aztán majd meséld el, hogy mire jutottál - túrtam a hajamba, hogy kicsit oldjam magamban a hirtelen keletkezett feszkót. Lehetséges, hogy egyszerűbb lenne, ha nem tudnék beszélni, mire eljelelném a dolgokat, sikeresen át tudnám gondolni, mit is akarok mondani és kisebb lenne a rizikófaktor. A beszélgetés úgyis olyan parás, a szád gyorsabban reagál néha, mint az agyad.
- Ez fairnek tűnik a részemről. Tetszik az ajánlat - vágtam zsebre a kezemet, a kavicsokkal együtt, miután láttam, hogy idegesen eldobta az összeset. Felsóhajtottam, majd az ajkamba haraptam kicsit és őt figyeltem.
- Hé... én nem... akartalak kiakasztani, oké? Csak mert... áh, lényeg a lényeg: címeres ökör vagyok és ezt nyugodtan a fejemhez vághatod, ahányszor akarod, anélkül, hogy sértődés lenne a vége. True story. - elcseszted Ward, de még hogy! Hujujujujj.
A mondat hallatán csak lesunytam a fejemet, majd aprót bólintottam. Hát most mondjam, hogy nemár? Kússzak elé térden? Alig ismerem, túlzás lenne.
- Persze, ha gondolod... - egyeztem bele kelletlenül.

Kanapés-lány

Az utóbbi napokban kicsit furcsán éreztem magamat. Kiestem a rutinomból, mert hát... ugye figyeltem Szofit, de közben meg Heléna is ismét beállított, feltűnt a színen, hogy hahhó, itt vagyok ám. Aztán meg meghívtam egy lányt a karácsonyi bálba, akit szinte nem is ismerek. Szóval dióhéjban ráfognám, hogy egy "pöppet" felforgattam a dolgokat magam körül.
Ezt próbáltam most orvosolni egy kis lazsálással, azzal, hogy eltespedtem a kanapén a társalgóban és olvasni kezdtem. Mostanság ritkán volt erre időm, mert folyton a nyavalyás szőke balerinát üldöztem, még ha neki ebből nem is tűnt fel sok minden. De ma pihi volt és nyugalom, tök csendesen ellehettem és olvashattam.
Kicsit kivettem a szabimat, remélve, hogy nem pont ma fog hülyeséget csinálni.
Éppen elmerültem benne, hogy Robert Langdon végigszáguld Párizson, hát erre mi történt? Egyszer csak valaki rám ült.
- Megkérdezhetem, mi a jó francot csinálsz? - érdeklődtem meglehetősen higgadt hangon, bár a könyv az arcomba nyomódott és azt hiszem, hogy valami édes, forró trutyi került a cipőmre. Hát ez a nap is fenomenális...

Kompenzáló kanapés-lány

Nem elég, hogy az életemből egy romhalmazt gyártottam, jóformán falbontó kalapáccsal estem neki a porcelán falaknak, amiket kialakítottam magam körül és rend látszatát keltették, most még egy lány az ölembe is huppant, én meg ki is akadtam. Lehet, hogy  más nem szívta volna fel magát az ügyön, de én egyből megkérdezte, mégis mi a jó francokat művel.
Azonnal fel is ugrott, amint sikerült realizálni a tévedését, ami azért fellélegzés volt a számomra. Kioperálhattam az arcomból a Dan Brown kötetet, ami anatómiailag nem kellett volna a részem legyen...
- Máskor nézz körbe egy kicsit jobban, szerintem azért nem olvadok bele annyira a kanapéba - jegyeztem meg szenvtelen hangon. Nem voltam dühös, sem semmi ilyesmi, nem csesztem le, csak tettem egy javaslatot, közben ismét elkényelmesedve az ülőalkalmatosságon. Nem tudott kihozni ilyesmi a sodromból, de nem is akartam cukiskodni, nem volt ahhoz nekem most energiám.
- Az jó lenne. Ha megtennéd... - felpillantottam rá a könyvből, egy árnyalatnyival kevésbé semleges fejjel, de még így is sokkal kevesebb érzelem ült a vonásaimon, mint egy átlag diákén. Szakmai ártalom? Vagy csak az elcs.szett nevelés.
- Igen, fogjuk rá. Bár nem vagyok egy nagy Da Vinci kód fan, az Angyalok, meg az Inferno sokkal jobban sikerültek - jegyeztem meg elgondolkozva, miközben a kötetre pillantottam.

Heléna

Azt kell mondjam, hogy mikor megkaptam egy bizonyos kis papírost, rajta pedig ott díszelgett az ismerős kézírás, úgy elsőre elég nagy volt a kísértés, hogy olvasás nélkül felgyújtsam és nézzem, ahogy hamuvá ég. Megnyugtatta volna a lelkemet, egész egyszerűen jól esett volna. Már a kezemben volt az öngyújtóm, de aztán nagy önfegyelem árán visszacsúsztattam a zsebembe és mély sóhajjal kibontottam a levelet.
Egyszerűen túlságosan deja vu volt nekem az egész helyzet: Heléna, valami érdeklődés féle, jól elvoltunk, szó nélkül felszívódott egy időre. Szóval azt hiszem, mondhatjuk, hogy nem jól kezeltem az esetet. Grimaszolva összegyűrtem a levélkét galacsinná, majd a szoba sarkába hajítottam.
Sokáig úgy gondoltam, hogy nem fogok elmenni. Megnyugtatott a gondolat, hogy nem kötelezhet rá senki, hogy találkoznom kelljen a lánnyal. Aztán valamiért mégis összeszedtem magam fél órával a megbeszélt időpont előtt és nagyjából rendbe vágva magam besétáltam a könyvtárba. Egy kicsit még muszáj volt sétálnom, mielőtt odamegyek hozzá, át kellett gondolnom a dolgokat, meg hogy mit is kéne neki mondanom, ha egyáltalán van a számára mondandóm.
Mély levegőt véve sétáltam oda a lányhoz, aki éppen egy könyvet lebegtetett le a polcról és megint eszembe jutott az első találkánk. Nem volt túl szerencsés.
- Mit szerettél volna? - kérdeztem lényegre törően. Semmi hab, vagy máz, nem cicomáztam túl a dolgot. Talán köszönhettem volna, de szerettem volna minél hamarabb letudni az egészet. Lehet, hogy egy csöppet nehezteltem? Talán.

Heléna

Az érkezésemre a lány úgy szorította magához a könyvet, mintha az élete múlna rajta. Hogy csak megijedt, mert rossz a lelkiismerete vagy a kötetet féltette ennyire, nem volt teljesen világos, de nem is kellett, hogy az legyen. Elvégre nem voltam legilimentor. Hála Merlinnek...
A lány változott pár dologban azóta, hogy legutóbb láttam. Nem tudtam volna így hirtelen megmondani, miben, de talán a haja volt még a legszembeötlőbb ezek közül.
- Neked is szia - mondtam semleges hangszínt megütve. Legalább addig sem piszkálhat azzal, hogy én mégis miért neheztelek vagy mi van, vagy miért rossz a kedvem. Annyira elterjedt népbetegséggé vált a környéken az empátia, nem is értem, hogy jutottunk idáig.  - Nem, nem mondhatnám.
Most miért kellett volna, hogy azt mondjam, baj van? Alapvetően tényleg nem volt semmi extra. Csak alapvetően voltak dolgok, amiket rosszul viseltem és ez a húzása éppen olyasmi volt.
- Ha mindenképpen azt akarod, hogy haragudjak, ráfoghatjuk arra, igen - közöltem. Valójában sokkal inkább voltam sértett érzelmileg, semmint hogy dühös. Most mit kellett volna idegeskednem? Jobb lett volna attól bárkinek is? Ugyan.
Az ujjam végigfuttattam egy pár könyv gerincén, aztán utána visszafordultam a lány felé.
- Szóval, mit szerettél volna?

Jess?

A köszönésem  hangszíne talán bántó volt, legalábbis ezt láttam visszatükröződni a lány arcáról. Valahogy mégsem tudott zavarni a dolog, még ha akartam volna sem. Aztán a kis mondókám hatására még a fejét is lehajtotta. Bűntudat, vagy bánat, végül is egyre megy mind a kettő. Nem tudtam átérezni a csalódottságát, ez a kis tulajdonság világéletemben hiányzott belőlem, most pedig titkon kicsit örültem is neki.
Végül nagy sóhajjal felnézett, én meg elszakítottam a pillantásomat a könyvek gerincéről és enyhén felvont szemöldökkel vizslattam őt. Na, ilyenkor mi van? Honnan van ebben a nőben ennyi oxigén?
- Nem tudom, milyen búvár-tanfolyamot végeztél, de a légzőgyakorlatok biztosan jól mentek. Életemben nem láttam még nőt ennyit beszélni egy levegővel - jegyeztem meg, miközben próbáltam feldolgozni az imént hallottakat. Szóval akkor itt volt, csak mégse és...? Mi? Miért kell a nőknek mindent  túlbonyolítani? Istenem...
Mély sóhajjal túrtam a hajamba, miközben visszafordultam a társaságom felé és ízlelgettem a gondolatot, hogyan is kéne ezt elmagyarázni neki.
- Mondtam már, nem haragszom. Soha nem is haragudtam, ha ez az eset állna fent, én nem tenném ugyanezt itt. Egész egyszerűen a hócipőm tele van már az ilyen eltűnésekkel. Ennyi - vontam meg a vállamat lazán. Még csak nem is kamuztam, teljes mértékben így volt. Azt hiszem, hogy a jó viselkedés mellé pár defektet is sikerült beszednem. Fene se érti az egészet.
- Hogy vagy? - kérdeztem végül félszegen, zsebre vágva a kezeim. Mégis mit tehettem volna? Rohanjak el? Az nagyon gáz lett volna.

Kompenzáló kanapés-lány

Először a pólómra futtattam a tekintetemet, majd a kanapéra, hogy aztán még párszor megismételjem, de azért annyira nem volt nagy a hasonlóság. Egy sóhajjal letudtam, hiszen nem veszhettem bele csak azért, mert véletlenül rám ült. Azaz megtehettem volna, de akkor lehet megríkatok egy alsóbb évfolyamos, Navinés lányt.
- Ami azt illeti, én sosem voltam az igazán, szóval nem volt nehéz elfelejteni. Anno mugli oviba jártam, nálunk nem volt ilyen, hogy "előkészítő". Amúgy... Nem kell parázni, senki nem fog megenni - ráztam meg a fejemet, miközben átvettem a teát és egy félmosoly szerű valamit is az arcomra erőltettem. Asszem, hogy nem érzem jól magam, vagy nem tudom, máskor legalább leordítottam volna a fejét egy hasonló trükkért.
Mivel olvastam Robert Langdon széria összes kötetét, pontosan képben voltam vele, hogy miről is van szó, hát csak biccentettem helyeslően, mennyire igaza van benne.
- Az igen váratlan és ütős húzás volt, én is elég nehezen tértem magamhoz - jegyeztem meg szórakozottan, miközben bepakoltam a könyvjelzőm a kötetbe és inkább letettem. Végül felvontam a szemöldökömet és kissé elmosolyodva néztem a lányra, hogy aztán a könyvre bökjek kérdő pillantással.
- Honnét veszed, hogy nem tud róluk? - érdeklődtem. Hiszen ameddig az ember nem találkozott vele személyesen és kérdezte meg, nem lehet biztos a dolgában. Lehet, hogy csak olyan ember, aki letette a pálcát valamilyen oknál fogva. Vagy kvibli! Az ilyen fejtegetések mindig izgalmasak tudnak lenni. Ezek után én is a teámba kortyoltam, ami meglepő módon nem volt mérgezett. Sőt, egészen jó íze volt.
- Mindenkinek ez a véleménye elsőre, pedig tényleg szeretek olvasni... - nevettem fel halkan, hogy aztán pókerarccal kezet rázzak vele. - Ward vagyok. Ward Weaver. Remélem nem minden ismeretséged indul ilyen döcögősen.

Az orosz


Mostanság a dolgaim elég furcsán alakulgattak, de eljutottam arra a pontra, ahol már az egész pont nem érdekel. Letespedtem az ágyamra, hogy nekiálljak átnézni a jegyzeteimet a holnapi sárkánytan vizsgámra és ekkor ébredtem rá: ez engem egyáltalán nem érdekel. Na, nem a tárgy, az még egészen élvezhető volt, hanem maga az egész vizsgázás ténye. Szóval a papírhalmot bevágtam az ágy alá és mint aki jól végezte dolgát, felkerekedtem, hogy útra keljek. Gyorsan átvedlettem egy fehér pólóba meg egy szürke melegítőgatyába, felvettem a sportcipőm és ki is surrantam azon a bizonyos ajtón. A kinti futástól az idő teljes mértékben elvette a kedvemet, hát választási lehetőség híján az erőnlét termébe léptem. Az azonban meglepő módon nem volt üres - mert ugye a kis nyápickák nagy része mit is keresne itt, miért számítana az ember társaságra?.
Egy pár pillanatig néztem a vörös hajú csajt, majd csak megingattam a fejemet és az utamat inkább a terem távolabbi felébe vettem. Nem igazán volt szükségem a társaságra. Pláne nem ilyesmiben.

#MissRussia


Nagyon furcsa fordulatot vett az életem, ha úgy vesszük. Elvégeztem a sulit és ismét azt mondhatjuk, hogy magam vagyok, szabadon és még csak bele sem szólnak, hogy mikor és mit csinálok. Nincsenek vizsgák, helyette viszont van időm, ami meg nem mindig előnyös. Sokkal több időm van végiggondolni az elmúlt éveket, azt, hogy mit léphettem volna máshogy. Ma viszont ez egyáltalán nem érdekel, csak elengedem, annál fontosabb találkám van.
A barna bőrkabátomat magamra rángatva léptem ki a pesti lakás ajtaján, a bal kezemben egy üveg vodkával, a másikban a Zippomat pattintgatva ki, majd vissza. A fém halk kattanása megnyugtat, még mindig, az apró láng pedig a tenyeremet éri, akárhányszor felnyitom, de valahogy nem érdekel. Sőt.
Rémálom lenne most a közlekedés, tömeg lenne, az a fajta, amit a szervezetem elutasít, ha nem munkáról van szó. A mai látogatás inkább kötelesség, szívesség, mint meló. Ezért is választottam inkább a hoppanálást, ahelyett, hogy elkapjak egy taxit vagy hasonló.
Azt hittem, nehezebb lesz megtalálni a vöröst, de viszonylag hamar ment a dolog. Éppen füstölgött magában valamin. Mármint szó szerint.
- Nem bókolni akarok, de szarul nézel ki - jegyeztem meg szenvtelenül, hogy aztán kb karnyújtásnyi távolságba tőle ledobjam magamat. Nem úgy ismertem, mint aki az az önmarcangoló típus, azért nem is értettem most ezt az egészet. De ezért vagyok itt, nem?

#MissRussia #Ejhalányom


Meg sem rezzentem attól a bizonyos pillantástól, túl sok ilyet kaptam már hozzá, hogy érdekeljen. Egy utolsó kattanással lecsuktam az öngyújtót, majd a zsebembe süllyesztettem és villantottam rá egy félmosolyt.
- Hát ebben nem kételkedem - jegyeztem meg hasonlóan komoly hangszínben. Igazából nem nagyon tudtam már elképzelni azt, hogy valaha, bárkibe beleessek. Nézzünk csak vissza. Használt az valaha bárkinek is? Nem. Akkor miért pont nekem kéne szerelmesnek lennem? Elismerő grimasszal bólintottam pár aprót, ahogy az üveg a vízben kötött ki. Szép dobás, meg kell hagyni.
- Hát... ha ennyire szépen kéred... - villantottam rá széles vigyort, majd felé nyújtottam az üveget. Nem voltam valami nagy piálós, inkább miatta hoztam az üveget, mint magam miatt.
- Csak majdnem? Haladás, én megtettem volna. Rémesen idegölőek tudnak lenni. Ameddig a rostélyon keresztül nem teszed bele, szerintem rendben van - mondtam ki az ítéletet, elvégre kit érdekel, hogy mi van vele? Gólya, oldja meg! Ismerje csak meg a nagyvilágot.
A dühe nem ért váratlanul, igazából nem az első volt, akitől ezt hallottam valamilyen formában. De ellenben a többiekkel, most még valami lelkiismeret szerű meg is moccant a belsőmben. Talán azért, mert pontosan tudtam, mennyire kezelhetetlen tud lenni, hogy nélkülem alighanem egy elsőst fog szarrá verni, ami nem feltétlenül jó. Mármint... nem dicsérik meg érte.
Arra viszont nem számítottam, hogy ki is fogja egyszer mondani. Pár pillanatig pislogtam magam elé, majd egy határozott mozdulattal vettem vissza az üveget és húztam meg.
- Akkor egyeztessünk - töröltem a számat a kabátom ujjába, a torkomat végigmarta az ital, amit vissza is nyújtottam neki.

#MissRussia #Hátezkínos

Előttem nem kellett ilyesmi miatt aggódnia, nem különösebben érdekelt, hogy mennyit iszik. Ha ettől jobb épp, akkor felőlem aztán csak nyugodtan. Már, ameddig nem lesz szüksége a fél vesémre, mert hogy azt még szeretném megtartani egy darabig. Csak legyintettem, hogy hagyja el, nem kell ezzel foglalkoznia.
- Jó, ez tényleg egy kicsit túlzás volt, de a nagy átlagban még belefér a nyomorgatásuk. Elsősök. - Persze, csúnya gonosz Ward, már nincs a falak közt, nem kell nagyon erősen próbálkoznia, hogy ne rakja be a páncélba a gyereket, könnyen beszél.
A döbbenet mind a kettőnk arcára kiült egy pillanatra, mert hát ő pont az, akitől az ember nem várná, hogy majd ilyesmiket mond, pláne nem nekem. Közben valahol meg mégis értettem, miért mondja. Nem volt könnyű dolga, hiszen én leléptem, nem volt ügyeletes bokszzsák, ha épp arra van szükség. Mégsem ugrálhattam az ajtóban folyton.
- Én nem mehetek vissza... Végeztem, épp elég volt, sőt, talán még sok is.
 Ha akarod, meglátogatlak hetente egyszer, akár kétszer is, de. Nem. Megyek.
 Oda. Vissza - ráztam meg a fejemet, mielőtt a zsebembe túrtam volna ismét az öngyújtó után. Már amúgy is nehezen bírtam néha a kis problémáim kezelését ott. Itt senki nem néz meg érte, ha egy rosszabb napomon felgyújtom a fél lakást. Varázsló vagyok, könyörgöm, tudom kezelni a helyzetet.
- Szóval mi legyen? - kérdeztem, felvonva a szemöldökömet, miközben végigmértem. Tényleg nem volt éppen a legjobb állapotában.