Azt hiszem, most aztán minden értetlenség kiül az arcomra. Fél szemöldököm magasabbra szalad és pislogok rá válaszokra várva. Milyen rosszullét az, amiből egyik pillanatról a másikra ki lehet gyógyulni és még...mosolyogni is tud utána?
- Fogó vagyok amúgy - vonom meg a vállam. Sosem volt annyira vonzó számomra a többi poszt, mint ez. Az apró cikesz után való kutatás olyan figyelmet igényel, hogy képes elvonni a figyelmem minden másról. Abban a néhány órában csak a kis labda és én vagyunk, na meg néha a gurkók és amnézia. Valahogy ez az utóbbi kettő nem hiányzik, de szerencsére olyan csapattársaim vannak, akik nem egyszerű szedett-vedett diákok.
Aprót sóhajtok és követem az irányt mutató kezét tekintetemmel. Bólintok, hogy persze, hisz a folyosóról is kezdenek eltűnni az emberek, nekünk is mennünk kellene. Még egy órám van indulás előtt és azt hiszem, a várva várt személy már nem fog megérkezni. Nyúlok is a földre ejtett táskámért, hogy egy újabb teherkocsi súlyával erősítsem meg szerencsétlen vállam.
Épp szólásra nyitom a szám, de Gergő megelőz. Önkéntelenül mosolyodok el, egy pillantást vetek a szavakat formáló ajkára, majd a szemébe nézek miközben átadom neki a jól megtömött bőrt.
- Igazából... Nincs kedved lelépni? Elkísérhetnél az edzésre és addig esetleg mesélhetnél erről a...rosszullétedről - igyekszem elhessegetni a kétes gondolatokat és az ezzel megszülető aggályokat. - Mágusjogom lenne, de nagyon-nagyon nincs kedvem hozzá - kissé lebiggyesztem alsó ajkam, hátha ezzel meggyőzöm arról, hogy nekem ez mindkettőnknek egy jobb lehetőség. Na meg...nála van a táskám.

#color run #edzés #kacsaetetés #kinézet - színesen

Öcsémtől nyúltam le azt a sapkát néhány perccel ezelőtt, ami alól most épp próbálom a tó partján ülve kihúzogatni az arcomba eső hajszálakat. Elhagytam a csapatunkat, mert egy kis üldögélésre vágytam és megláttam a vízen úszkáló kacsákat.
A kezemben egy maradék fél lángos van, mellettem pihen egy coca colás üveg. Utóbbiban boleropor (vagy szörp, ha úgy jobban tetszik) van keverve ami eleinte a napocska okozta kiszáradás ellen volt, most viszont már majdhogynem besötétedett és inkább iszogatásra alkalmas.
Nemsokára kezdődnek az éjszakai koncertek, épp az imént néztem meg a prospektusban, de azt hiszem, arra majd beesek és megpróbálom megkeresni az öcsiéket, egyelőre a kacsák jobban lefoglalnak. Hisz éhesek!
- Gyere, gyere, itt a finom lángos - gügyögök a piciknek miközben feltornázom magam a fenekemről guggoló helyzetbe. Nem megy az olyan könnyen, fél kézzel meg is támasztom magam oldalt és egy-egy gyors mozdulattal szabdalom szét a tésztát, hogy fél kézzel eléjük dobhassam.
Ez a boleropor és az egész napos mászkálás és táncolás váltja ki a dülöngélést. Elfáradtam rendesen, na meg lefutottam a távot is. A kviddics miatt ez még jól is esett, de azóta is színes vagyok, mint egy csillámporláma. A karomtól az arcomon át a lábamig szinte nincs olyan testrészem és ruhám, ami ne lenne rózsaszín, zöld vagy éppen hupilila festékkel összekenve.

#esti fürdőzés #kacsa ne menj #te barom #kinézet - színesen

Még ebből a távból is rendesen lehet hallani a zenét, de hogy melyik együttes, azt nem tudnám megállapítani. Néhány sort éneklek is a kacsáknak abból, ami szól és ismerem, közben pedig arra figyelek, hogy a kezem a lehető legkevesebb ideig legyen a levegőben ahelyett, hogy rendesen támaszkodnék.
- Bang bang, my baby shot me down... - dalolom halkan, két csípés között a sárga hápiknak és a fejemet is rázom a pörgősebb részeknél. Előttem van a kép, hogy a tesóék most erre rázzák magukat nélkülem. Nekem is ott lenne a helyem. Na de majd mindjárt, miután a kacsák jól laktak... Ők sem maradhatnak éhen, de nem ám.
- Ne! Ne menj el! - kisebb szívinfarktust kapok abban a szent pillanatban amikor az egyik tollas fogja magát és hátat fordít, aztán úszik tovább. Ez ellen akarok tenni úgy, hogy törpejárásban közelítem meg még jobban a vizet. Arcomon látszik a kétségbeesés, mintha csak az életem múlna azon az állaton... Mit figyelek én arra, kik közlekednek a hátam mögött. Nem veszem észre azt az ember se, aki meg is áll mögöttem.
- Mi?! - több se kell, csak a srác hiányzott, aki mögöttem áll meg és hangjával úgy tereli el a figyelmem, ahogy az csak lehetséges. Fordítom a fejem felé, kissé felfelé és hátra, azt pedig elfelejtem, hogy a szédelgés mellett nem árt legalább kapaszkodni.
Ha ez még az eszemben lett volna, valószínűleg elkerülhető lett volna ez a kis esti ruhás fürdőzés, amit sikerül véghezvinnem. Egy laza, de kevéssé nőies mozdulattal zuhanok bele a tóba és az tetőtől talpig elnyel, így nem csak a kacsák távoznak, de az én boldogságom is. Szerencsére nem egy túlságosan mély tóról van szó.
Levegő után kapkodva, a meglepettségtől tátogva tolom fel a fejem a víz felszínére és simítom hátra a hajam. Mindenem tetőtől talpig csurom víz lett, a sapka meg ott úszik mellettem. Még épp időben kapom el, mielőtt elveszteném sem elől.
- Ez k***a hideg!

#vizikviddics #jajdemelegvan

Napszemüvegem alatt lehunyom a szemem, lábaim félig a vízbe lógnak. A nagy meleget délután négy után is nehéz kibírni, de így, félig a tóban egészen elviselhető.
Bikini felsőben és farmer sortban ücsörgök, utóbbit fehér csipke szegélyezi. Mikor felvettem, bele se gondoltam, milyen szép mintája lesz ez alatt a bőrömnek ha sikerül így lebarnulni. Na nem baj...
Fejemet kissé hátra döntve lógatom magam mögé a hajam, két csuklóm már zsibbad percek óta a hosszú ideje tartó kitartástól. A mai edzésen belenyúltam egy gurkóba, illetve épp csak súrolta, de ami azt illeti, a bájital ellenére amit rögtön megkaptam, még mindig éreztem a tompa szúrásokat jobb karomban. Ilyen ez a kviddicsező élet.
Senkihez nincs kedvem, az utóbbi hetekben többet vagyok egyedül a kötelező társas eseményeken kívül, mint az eddig szokott volt. Otthon is nagy a nyüzsgés, a pályán is, a kastélyról nem is beszélve. Szóval jó ez, amikor edzésről visszatérve megpihenhetek egymagamban.
A talár, és minden más holmim - többek között a saját cikeszem - most ott van beletömködve a nem messze tőlem ledobott, jól telepakolt táskában. Míg a napszemüveg által átengedett fénycsóvákba képzelek bele mintákat, felötlik bennem a gondolat, hogy milyen lehet a vízben kviddicsezni...

#reggeli edzés

Kora reggel van, még a Nap is csak ébredezik az égen. A kastélyban is csak azok vannak ébren, akik kimaradtak éjszakára, vagy nagyon éhesek és besurrannak a konyhába valami harapnivalóért.
A birtok teljesen kihalt, közel s távol egy lelket se látni. Nyújtok mielőtt lassan lekocognék a kviddicspályához, a hideg levegő csípi az orrom. Vastag Kenmare Kestrels pulcsimban edzek, így legalább nem fogok megfázni.
Mire leérek a pályára, már nem is érzem a hideget. Látszik a leheletem a levegőben, ami számomra még mindig hihetetlen. A tél egyik napról a másikra váltotta a nyarat, és bár hó nincs, a levegő olyan hideg, hogy nem csodálkoznék, ha az orromra esne egy hópihe.
Seprűmet kezdővonalként a pálya szélére rakom, és itt folytatom a futást. Egy kör, aztán öt négyütemű fekvőtámasz, és ezt így még három körön át. Zihálva lassítok az utolsó körnél, és térek vissza seprűmhöz, melyet ahelyett, hogy most repülésre használnék, talpam alá helyezem és így emelkedek vele fel, a földtől mindössze egy méterre.
A csapat edzője legutóbb ezt a trükköt hozta, hogy fejlesszük az egyensúlyérzékünket. Még a szememet is behunyom, légzésemet lassítom, ezzel pedig kisebb kilengésekkel megtalálom a középpontot.

#majdnemmeghaltam #mészafenébe

Mondhatni, minden a legnagyobb rendben az utóbbi...egy hétben. Kolos segít abban, hogy a gyógyszeres incidens ne forduljon elő, én pedig érzem, és kezdem elfogadni, hogy nélkülük sokkal energikusabb vagyok. Jól megy az edzés, és ez a legfontosabb.
A seprűn felemelkedve egyre csak azt érzem, hogy simán megy, aminek mennie kell, nem okozok csalódást senkinek - főleg magamnak nem. Egyenletesen lélegzek, magamban számolom a másodperceket, hisz fontos tudni, mennyit fejlődök.
Nagyjából másfél perc elteltével úgy zökkentenek ki a tevékenységből, hogy a szívem egy nagy ugrással ki akar törni a mellkasomból, lábaim földet érnek, hisz az egyensúlyomat is elvesztem. A seprű a földre zuhan, én pedig néhány lépésnyire tőle fogom a mellkasom.
- Elment az eszed? - kiabálok vissza neki, és gondolkodás nélkül iramodok meg felé. Mindkét kezemmel a vállainak támadok, meglököm, és újra. Alapjáraton is van erőm, hát még mikor elönt a méreg.
- Majdnem szívinfarktus kaptam, te állat...

#vihetszazispotályba #testisértés

Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen kora reggeli edzésen lesz bárki más a pályán rajtam kívül. Erre tessék, pont egy olyan embernek kell megjelennie, akivel a kapcsolatunk nem épp felhőtlen.
Mintha nem lenne elég a megjelenése, sikerül úgy megijesztenie, hogy teljesen kizökkenek, szívem olyan hevesen kezd verni, mintha most futottam volna le újabb öt kört a kvidicspálya körül.
Látom a meglepetést a szemében, szerintem még vicsorgok is, úgy üvöltöm le a fejét. Mit várt? Hogy majd örömmel a nyakába borulok? Azt lesheti.
- Ne taperolj! - morgok rá amikor lefogja a kezeimet. Nem ficánkolok, tudom, hogy annál rosszabb, de még mindig elég dühös vagyok ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam szavait.
- Testi sértés... - duzzogva mozgatom meg a kacsóimat miután elenged. Persze nem fájt a szorítása, de ennyi túlzás szerintem belefér.
- Seprűn álltam. Csukott szemmel. Vak vagy, vagy mi, Herceg? - kérdezem értetlenkedve és felszalad a szemöldököm.

#nehazudj #megvertél

Szeretem eltúlozni a dolgokat ha úgy adódik, és ezzel egy kicsit még bosszanthatom is a másik személyt. Megérzem a fogását, de szorításnak nem mondható az, ahogy lefogja kezeimet a következő csapkodás és támadások ellen.
Érdeklődve nézek rá miután felvázolom, hogy nem tudom ő mit látott, de én bizony koncentráltam, és nem éppen őrá. Nem voltam olyan magaslatban, hogy onnan egy esés komolyabb sérüléssel járjon, de ki tudja...
Kissé eltereli a figyelmem az, ahogy a hajába túr, nyelve pedig ajkát érinti. Tekintetem a kettő között cikázik. Szerencsém, hogy a hűvös időben való edzés miatt kipirult az arcom, és nem látszik az, ahogy most ő váltja ki belőlem ezt.
Alig láthatóan megrázom a fejem, felsóhajtok.
- Gyakorolnom kell, ha a legjobb akarok lenni - vonom meg a vállam. - Mennyire ismered a kviddicset? Az egyik angol nagy csapat ifijében vagyok fogó - ha már kérdezte, én megválaszolom annyira, amennyire kell. Kétlem, hogy kíváncsi lenne a részletekre, látom is, hogy másfelé néz, szóval felsóhajtok és a seprűm felé hátrálok.
- Ne foglak figyelni. Becsukom a szemem.

#kíváncsivagy #tudomhogytetszem

Szemöldököm felemelkedik, meglepetten nézek a szemébe mikor megállít. Azt hittem, menni akarna már, erre...
- Honnan jöttél? - kérdezek vissza, mert nem igazán értem, hogy ha egyszer Bagolyköves és nem éppen elsős kinézetű, akkor hogyhogy nincs tisztában a kviddics jelentőségével, miért kell megerősítenem benne.
- A kviddics maga a sport. Nem mellesleg a legjobban fejlesztő sport is. Egyensúlyérzéket, koncentrációt, ügyességet fejleszt - hozok fel néhány példát. - Sosem próbáltad?
Míg beszélek neki, seprűmhöz érek, és ott megtorpanok. Az eszköz könnyedén felemelkedik, ujjaimmal lazán átkulcsolom és visszafelé teszek meg néhány lépést, Kristóf irányába. Így már körülbelül csak annyi a távolság kettőnk között, amennyi akkor volt, mikor lefogott néhány perce.
- Nem zavarsz - mosolyodok el. Nem tudok mit tenni ellene, de könnyedén éri el, hogy megnyugodjak, és ugyanígy azt is, hogy egy pillanat alatt dührohamot kapjak. Aztán még csak a neve se ugrik be elsőre. - Krisz... Kristóf, ugye? Felülhetsz mögém - vigyorodok el és magam elé húzom a "járművet".

#nemtagadoménsem #letapizhatszmegengedem

- Sár...Ba...Khmmm. Mugli vagy? - valamivel halkabban kérdezem, talán megszokásból. Nem kimondottan rajongok a muglikért, sőt, ami azt illeti, a mugli tárgyaktól való rettegésem még mindig nem múlt el.
- Furcsa, azt hittem, szereted ezt - vonom meg a vállam. Az első benyomásom az volt róla, hogy egy nagyképű aranyvérű, csakúgy, mint én. Most viszont, hogy már ezt is tudom róla, kezdem úgy érezni, az ismeretségünket rosszul indítottuk.
Idő közben a gyakorlóseprű is a helyére talál, azaz a kezembe, amit én szinte észre se veszek, Kristóf viszont annál inkább. Hogy őszinte legyek, jót mulatok a meglepettségein.
- Nem harap - mondom mellékesen amikor felállítom és kissé megtámaszkodok rajta. Így kettőnk között van, valamiféle válaszfalként funkcionál.
- Most az egyszer megengedem. Úgyis az a vágyad, látom én - vigyorodok el, majd előre rakom jobb lábam, és vállammal nekiütközök a karjának, amivel újra azt a hülye, zárkózott pózt veszi fel. - Gyerünk, Herceg - cukkolom kicsit és újra nekiütközök.

#mármegtetted #félsztőlem #nemdoblakle

Elcsodálkozok amikor kimondja, hogy igazság szerint nem tudja a származását. A mi családunkban eléggé meghatározó a vérminőség, szokatlan ez számomra. Inkább ezen a hajnali órán nem firtatom a dolgot, elvégre ha mugli is, nem tudok vele mit kezdeni.
- Első benyomás. Miért élsz itt, ha nem ez a te világod? - ezt viszont már értetlenkedve kérdezem. Én, mint a mugli világot eléggé elutasító boszorkány, biztos nem tudnék közöttük élni.
Beszélgetésünk egész jó irányt vesz ahogy tényleges információcserébe bocsátkozunk és nem csak egymás cukkolása körül forog minden. Szívesen mesélnék neki órákig a kviddicsről, mert hát az az életem fontosabbik része.
- Egyértelműen Te engem - vigyorgok fel rá miközben újból nekiütközök. Az a helyzet, hogy kezd szimpatikussá válni a maga zárkózottságával és nem mellesleg azokkal az izmokkal... Jesszusom azok az izmok! Oda is nézek karjaira mielőtt leállnék a lökdösődéssel.
- Félsz? Bebizonyítom, hogy a legjobb dolog a világon - mosolyogva fordítok neki hátat és bal kezemmel hátranyúlok a karjáért, amit ha enged, a derekamra húzok. Jobbommal a seprűt tartom, vállam felett kíváncsian pislogok hátra rá.
- Na?

#bénavagy #ténylegfélsz #akkorpá

Nem értem Kristóf morcosságát. Mintha rosszat szóltam volna, látom az arcán a komorságot és jobbnak találom meg se szólalni többet - legalábbis ebben a témában. Jobb, ha ez nem egy reggeli téma lesz.
Próbálok nyitni felé és még fel is ajánlom a repülést, ő mégis, mintha falat kezdeni húzni közöttünk, úgy reagál. Nem vagyok béna, tökéletesen tudom uralni a seprűt és téved ha azt hiszi, a földön biztonságosabb.
- Teljesen biztonságos - sóhajtok fel és ha már magától nem hajlandó, én magam teszek annak érdekében, hogy kipróbálja. Szerintem a repülés iránti szerelem mindennél erősebb.
- Héé - szorítok rá ujjaira amikor betalál az oldalamba. Csak egy kicsit érzem meg, elhúzom oldalra az egész felsőtestem.
Kíváncsian nézek hátra, szinte biztos vagyok benne, hogy felül mögém és néhány perc elteltével épségben landolunk ugyanitt, ő mégis hajthatatlan. Felszalad a szemöldököm, hagyom, hogy hátráljon és megrázom a fejem.
- Béna vagy - vetem oda a véleményem, majd felpattanok a seprűre, amivel csodás gyorsasággal a magasba repülök.
Ennyit a társalgásról.

//Köszönöm. //

#bénavagyok #mármegintápolnodkell

Ismerkedésünk is valami ilyesmivel kezdődött. A élet iróniája, hogy épp az Edictum azon cikkét olvastam, melyben arról tudósítanak, hogy a kastélyból lefelé vezető ösvényen vigyázzunk, mert nem működnek a csúszásgátló bűbájok, erre azon kaptam magam, hogy lábam alól kicsúszik a talaj, az újság lapja pedig elszállnak. Megszólalni és levegőt venni se volt időm, mert a földön találtam magam. Fájdalmat éreztem a fejem hátsó részén és teljes sötétség.
A gyengélkedőn tértem magamhoz, ami már ismerős volt - nem is én lennék, ha havonta nem töltenék legalább egy fél napot ágyhoz kötve a bájitaloktól és fertőtlenítőktől bűzlő helyiségben.
Fáj a fejem és a hátam, előbbi pedig azért is rossz, mert hiába a gyógyítók, a két és fél évvel ezelőtti baleset következményei elkerülése érdekében nem lehet sokat tenni vele, csak gyorsítani a felépülést.
Mázli, hogy azon az incidensen kívül minden emlékem megmaradt. Most már tűkön ülve, jobban mondva fekve várom, hogy valaki áldását adja a távozásra és Kolos értem jöjjön. Ha már kényszerpihenőre raknak, legalább a szobámban tölthessem el...

#miértkéstél #nemvicces

Kezdem unni, hogy a plafont kell néznem hosszú ideje. A gyógyító tudtára adom ezt, de azzal nyugtat, hogy üzentek a páromnak és ő jön nemsokára, ezzel viszont az a probléma, hogy az a nemsokára már körülbelül másfél órája lett volna.
Szenvedek, fel akarok kelni és menni egyedül, de csupán annyit engednek, hogy felüljek és magamra vegyem a pulóverem. Minden egyéb holmim az ágy végében össze van rakva, de elnézve azokat, képtelen lennék akárcsak a kabátot is megtartani fél percnél tovább.
Lustán és haragosan pislogok az érkező fiú felé. Szám széle megremeg és a szemébe nézve megingatom a fejem amennyire tudom. Társul hozzá egy fájdalmas sziszegés is, bár nem tudom, mi fáj, a fejem, vagy a gerincem.
- Nem olyan vicces... Betörött a fejem és agyrázkódásom volt - morogva közlöm Kolossal a tényeket és lerántom magamról a takarót, hogy kikászálódhassak az ágy szélére.
- Vigyél haza. Holnap edzésre kell mennem - az agyrázkódás, na meg a makacsság okozza, hogy még így is el akarok menni a csapathoz a tiltás ellenére. Sajnálom Ardait, de képtelen vagyok kedvesebb hangot megütni, csak nyújtom felé mindkét kezem.

#amúgyszeretlek

Szívesen vágnék pofát a megszólalására, de szerencséje, hogy puszival tálalta a fejformám változatlanságát. Kolos és az ő képessége arra, hogy bármilyen helyzetben leállítson. Sóhajtva ingatom meg valamelyest a fejem, szeretnék máris a tárgyra térni. Mennék, igazából már mentem volna, minél előbb el erről a fertőtlenítőszagú helyről.
Tartom a kezeim néhány másodpercig, aztán leengedem. Értetlenkedve nézek rá, aki a nyugalom megtestesítője jelen pillanatban. Olyan formában tálalja a kviddicstől való eltiltást, amire köpni-nyelni nem tudok. Csak pislogok nagyokat ott az ágy szélén ülve.
- Mióta vagy az apám? - süt az arcomról, hogy nem értem a helyzetet. Pár másodpercig bámulok a narancsra, meg rá és elveszem, ha már vitázni kell a lehetőségekről, legyen mi erőt ad. - Először is, ők nem vadállatok. Csak lányok és...izmos fiúk...és gurkók. Nem nagy ügy, de tényleg - vonom meg a vállam és beleharapok a narancsgerezdbe. Rágcsálom, míg a többi információ is eljut az agyamig.
- Várj... Velem akarsz maradni...hetekig? - felvonom a szemöldököm és a szemébe nézek. Ez máris jobban hangzik. Tekintve, hogy heti szinten milyen kevés az együtt töltött óráink száma, egészen tetszetőssé teszi a kényszerpihenőt. - Nem lehetne, hogy úgy maradj velem, hogy közben edzhessek? - őzike szemeket meresztek kedvesemre. Le se veszem róla a szemem míg betömöm a maradék narancsot is és egy hirtelen lendülettel lábra állok. Megkapaszkodok az ágy szélében, szédülök és fáj mindenem. - Egy hét...?

#  

Mernék én nemet mondani a drága páromnak... Oké, végül is merek, de ahogy látszik, felesleges. Ahhoz képest, hogy ő a fiatalabb ebben a kapcsolatban, néha tényleg apásan viselkedik.
Elmosolyodok, mert jó érzés a közelsége és a gondoskodása, azzal viszont nehezen értek egyet, amit kitalált. Elvégre nem történt nagy baj, csak eltúlozza a gyógyító, Kolosról nem is beszélve!
Mikor belekezd az általa kitalált edzéstervbe, kíváncsian fordítom felé a fejem. Néhány másodpercig nézek rá amolyan "komolyan?" arckifejezéssel, aztán nyüszögve ugyan, de elnevetem magam.
- Hihetetlen vagy - állapítom meg, bár ezt már tudja. - Imádni fogom ezt a terápiát.
Tényleg, a kényszerpihenő felesleges, nem akarom, ezt a pasit viszont annál inkább. Elkergetem a bűntudat okozta gondolatokat, melyeknek most nincs helyük a fejemben és hirtelen elhatározásból indulok neki magam az utamnak. Mert hát igen, Ő jöhet, egy-két nap bele is fér, több azonban nem. Megmutatom, hogy jól vagyok!
Nagy francokat. Szerencse, hogy van mibe kapaszkodni.
Erőtlenül tovább próbálkozok a pihenőidő csökkentése érdekében. Mély levegőt veszek ahogy átölel és megtart, mind a tíz ujjamat a karjára fonom. Tudnék neki nemet mondani? Beleborzongok nyakam érintésébe.
- Nem tudod, mire vállalkoztál - ingatom meg a fejem és szinte fizikai fájdalmat okoz, hogy eltávolodik. Belátom, hogy nincs értelme vitába szállni és jobb ha átadom az irányítást. Egyelőre.
- Tudod ugye, hogy így neked kell majd edzened velem? - pislogok rá ártatlanul miközben lassan megindulok a gyengélkedő ajtaja felé. Ideje menni már.

#sztárraledzek #ezdemenő

Az egyetemi vizsgaidőszak stresszesebb, mint gondoltam. Könnyít a helyzeten, hogy míg Kolos a gyógynövénytant magolja, én mellette a jogot nyomom, hogy az a nyamvadt vizsga sikerüljön. Néha azonban el kell terelnem a gondolataimat - amiben ő szintén segít -, ilyenkor esik meg az, hogy edzésen kívüli edzésre megyek egyedül, vagy ahogy most, valakivel összebeszélve.
Az egyik kedvenc játékosom ez a srác, szóval izgatottan vártam az újratalálkozást. Az utóbbi hetekben az edző figyelmeztetett, hogy lassan döntenem kellene, merre is akarok tovább menni a kviddics terén. Kenmare nagycsapat, vagymivan. Ifistaként is nagy a hajtás, hát még úgy, ha feljebb lépek... Ez persze nincs nagy dobra verve, még.
Széles mosollyal lépek be a pályára, ahová megbeszéltük a "randit" és Sebastian már ott is köröz. Figyelem egészen addig, míg észre nem vesz, aztán letámasztom a seprűt, hogy ne legyen akadály. Ugyanis ahogy közelebb sétálok hozzá, megölelem amolyan üdvözlésképp.
- Elkezdted nélkülem, szupersztár? - vonom fel a szemöldököm felpillantva a férfira. Csak heccelem, amúgy nem venném zokon azt se, ha a maratont futotta vona le nélkülem.

#nagymenő #istenemdecukivagy

Büszkén feszítek a régi Roxfortos csapatkapitányi pulcsimban mikor bevonulok edzésünk színhelyére. Vannak dolgok, amiktől nem tudnék megválni és egy karbantartó bűbájjal olyan, mintha vadiúj lenne.
Halkan felnyögök ahogy megszorongat, de továbbra is vigyorgok, mert hihetetlen aranyos a fogadtatás. Amint visszarak a földre, csípőre vágom a kezem és hosszan hümmögök.
- Nekem tetszett volna - kacsintok rá. - Ne nézz úgy, mint egy kiskutya - egészen felháborodok, és morogva takarom el egy pillanatra a szemeim, hogy ne is lássam azt az aranyos fejét.
- Egyetem, Bagolykő, Kenmare, ráadásul vizsgaidőszak... Szerintem meghalok mielőtt feligazolnék a nagycsapatba - nevetek fel és legyintek a dologra. Eddig is kontrollban tartottam az életem, most se lesz ez másképp.
- És veled mi van? Meghívsz a követező meccsre?

#mostlefoglakfutni

Hihetetlen, hogy mennyire jól csinálja ezt a bociutánzást. Akárcsak egy kisgyerek felnőtt testet öltve. Meg is forgatom a szemeimet, de a mosolyog leplezetlenül marad. Sokkal jobb úgy edzeni, hogy valaki olyannal csináljuk, akivel tényleg el lehet terelni a felesleges gondolatokat.
- Már így is csókolomot köszönt egy kislány... - pislogok nagyokat. Eszembe sem jutott az őszülés, és így jobban megnézve Sebi haját, lehet, hogy nekem is a szőkét kéne választanom.
- Gondoltam nyerhetnél és utána megünnepelnénk. Motiváció, nem is a meccs érdekel - vonom meg a vállam elvigyorodva. Igazából nagyon is érdekel a meccs, de nem kell ahhoz meghívnia, hogy ott legyek és szurkoljak.
Míg a beszélgetést folytatjuk, elkezdek bemelegíteni, mert nem lenne jó, ha futás közben mondaná be az unalmast bármely testrészem. Talán nem sértődik meg a drága, ha egy-egy pillanatra leveszem róla a tekintetem.
- Mit gondolsz szupersztár, le tudlak futni? - vonogatom meg a szemöldököm felegyenesedve.

- Menő kviddicsező létedre nincs pénzed új térdre? Hát meggondolom, akarom-e én ezt... - ingatom meg a fejem. Vicces elképzelni, ahogy fejen áll egy új térd reményében. El is nevetem magam a gondolatra.
A kviddics még akkor is az életem fő eleme lesz, ha egy vasat se keresek vele. Hiába, az egyetemet nem én akartam annyira, hanem a szüleim, de nem tarthatnak annyira kontrollban, hogy eldöntsék, mivel keresem a pénzem. Elvégre amíg tudok játszani és jó vagyok benne, miért ne tehetném? Azt hiszem, Sebi is ilyen cipőben jár, bár még sosem beszéltünk személyesebb témákról.
Én készen állok a futásra. A napi szintű edzés szerencsére megakadályozza, hogy túlságosan bekössenek az izmaim, a futás pedig élvezetes.
Kérdésére egyszerűen rámosolygok, majd meglököm kissé a mellkasánál és ezzel el is indulok a kijelölt területen, természetesen jó kis futótempóban.

#langsam

Teljesen igaza van. Egyszer be lehetne ezt játszani az ispotályban... knútokkal fizetni nagy összeget, mintha évekig kellett volna spórolni. Spórolás... Igazából fogalmam sincs, az mit jelent. Ahogy a legtöbb aranyvérű, nagy családnál, így nálunk sincs hiány pénzből.
Ám ahhoz, hogy egyszer a saját pénzemből éljek meg, még sokat kell edzenem és itt az ideje elkezdeni a mai napi programot. Szeretek futni. Szeretek közben csak a légzésemre koncentrálni, meg arra, hogy hogy hagyom le a férfit.
Nem viszem túlzásba, épp csak annyira haladok előtte, hogy hátrapillantva kinevethessem. Hiába egy kedvenc játékos, most itt az nem számít. Eszem ágában sincs lassítani a tempón és bevárni, sőt.
- Utolsó? - kiabálok hátra, majd ha rábólint, máris felfokozom a tempót az utolsó körre.

#szerelem #cukinagyapi #eztnemígyterveztük

A történtek után nem számítottam rá, hogy Kolos egyszer tényleg bemutat élete legmeghatározóbb emberének, a nagyapjának. Nagyon izgatottan vártam a találkozást és láttam rajta is, alig várja, hogy újra lássa a férfit. Annyi szépet mesél róla és olyan boldogan teszi ezt mindig... Muszáj megismernem és abban reménykedek, hogy nem ez az első és egyben utolsó beszélgetésünk.
Nevetés, történetek, izgatott várakozás, mindenféle érzelem kering a levegőben miközben szinte egy családként ülünk ott a házban. Ennek azonban egy szempillantás alatt vége. Először ijedten pillantok Kolosra, hogy mi történt és meg sem próbálok beleavatkozni. Akkor is csak hagyom, hogy ő irányítson, mikor kihúz az otthonukból és egyenesen a hátsó kapu felé igyekszünk.
Nem csak látom, érzem a feszültségét. Szinte látható az a vékony cérnaszál amin táncol, épp ezért nem szólok egy szót sem, csak fogom a kezét szorosan, jelezve, hogy itt vagyok vele.
Tudta, tudtuk, hogy mi a helyzet a nagyapjával, de bele se gondolt, mi történik ha elkattan valami. Az, ami történt, az én mellkasomat is nyomja. Nem az, amiket mondott a bácsi, hanem, hogy Kolosnak mit kellett átélnie.
Loholok utána egy szó nélkül, újra és újra rászorítva kezére. Fogalmam sincs, hol járunk, ha most visszarángatnának a valóságba azt se tudnám megmondani, hogy hívnak.

#jóvoltköszi #gazellavagyok # lefoglakgyőzniameccsen

Hátra nem nézve, a levegővételekre koncentrálva futom le azt az utolsónak nevezett kört, ami után hozzá hasonlóan kipurcanva állok le. Nagyokat szuszogok, és kiengedem a copfom, hogy újra gumizzam így a levezető séta előtt.
Vigyorogva fordulok Sebihez. Már cseppet sem érzem kevésnek a mardis pulcsit, az arcom színére pedig Kolos se mondhatná, hogy olyan, mint egy hullának.
- Hiszek neked - nevetek fel és lazán lepacsizok vele. A fejemmel körözök kicsit menet közben. Valahogy nem kérdéses, hogy most mindent közösen csinálunk és nem kétféle edzésprogramot követünk.
- Az ifi jól, hála nekem. A nagy csapat... Visszacsúszott. Azt rebesgetik, hogy le fogják cserélni a hajtót, mert túlbájitalozza magát - húzom el a szám a kifejtést követően. - Nem kéne ezt neked elmondanom, mi? Azért hívtál el, hogy kicsald az információkat, he? - vigyorgok rá megtorpanok előtte. Csípőre vágom a kezeimet és felvonom a szemöldököm. - Meglátod Sebastian, fogunk mi nemsokára egymás ellen játszani.

#nincsbaj

Nehéz tartani a tempót Kolossal amikor beindul. Szinte futok mellette, egyre szorosabban fogva a kezét. Észre sem veszem, mennyit megyünk és egyáltalán hova, az emberek is csak kirakatbábunak tűnnek mellettünk. Fejemben az otthonukban történtek játszódnak le újra és újra, a nagyapa hangja és szavai.
Nekiütközök amikor megtorpan, nem vártam a hirtelen döntést. A szemeimet elhomályosító könnyfelhő mögül pillantok fel rá, szavaira csak a fejemet ingatom és átölelem a derekát. Itt nem nekem van szükségem a magyarázatokra és bocsánatkérésre. Hozzábújok, lassan újra és újra végigsimítok a hátán.
- Nagyon jó ember. És annyira büszke rád. Nem tehet róla...te sem tehetsz róla.
Csak olyan hangerőn tudok beszélni, amit ő még meghall. Nem kellett ahhoz két perc sem, hogy tudjam, ez a férfi valóban büszke az unokájára és nagyon szereti. Ahogy Kolos is őt. Ez egy olyan kapcsolat, amelyet nem lenne szabad, hogy egy ilyen betegség tönkretegyen...
- Épp csak nem volt rám felkészülve. Majd...majd újra megpróbáljuk - motyogok tovább, de lassan felemelem a fejem, hogy lássam a szemét. A remény, vagy mi.

Szerelem

Jól esik a közelsége, legyen az bármilyen pillanat. Akkor is kell az ölelése, ha épp vitatkozunk, és akkor is, amikor valami ilyen történik. Nem ez volt a terv. Bár visszhangoznak a fejemben a férfi szavai, tudom, hogy az nem ő. Hogy az, akit bemutatott Kolos, az az, akit mindennél többre tart és lelkesen mesélt addig a pontig.
A szívem szakad meg amiatt, hogy neki ezt át kell élnie. Bár a szülei óvták tőle, mégis látnia kellett.
Fogalmam sincs, hol állunk, hogy útban vagyunk-e bárkinek is. Próbálok olyat mondani, amibe még kapaszkodhat, hátha megnyugszik és minden a helyére billen.
Mély levegőt veszek, állom a tekintetét míg letörli arcomról a könnyet. Kézfejére csúsztatom ujjaim, végigsimítok rajta, majd szó nélkül hagyom, hogy újra megfogja a kezem és tovább álljunk.
Szótlanul lépkedek mellette a cipőm orrát figyelve. Keveset tudok a gyerekkoráról, az az igazság. Most viszont úgy érzem, mindent tudni akarok a családjáról, róla, és olyan történetekről, melyeket a nagyapjától kellett volna hallanom.
- Egyszer Te leszel ő. Akire úgy néz az unokája, mint te őrá. A legfontosabb személyre a világon - halvány mosollyal nézek fel Kolosra.

Szerelem

Nem tudom, mennyi idő kell hozzá, hogy megbirkózzon a helyzettel, vagy egyáltalán sikerül-e ez valaha. Minden esetre az a cél, hogy legalább a kedve jobb legyen és az én gondolataim is másra terelődjenek.
Be is válik, úgy néz ki. Kíváncsian emelem meg a szemöldököm amikor Kolos mesélésbe kezd.
- Tényleg? Ne már - hitetlenkedek. Addig nem jutottunk a mesedélutánon, hogy a nagyapja elmesélje a sárkányos történetet. Mesélt azonban sok mást, ami megmosolyogtatott.
- És nem lett bajuk? Merlinre Kolos, ebben ne utánozd őt - nevetek fel az elképzelésen. Mindig is ki akartam próbálni, milyen sárkányháton repülni és az öreg Ardai meg is tette!
- A világ legjobb csajozós szövege. Mesélj még - kérem kevésbé lelkes, inkább gyengéd hangon. - Voltak túrakönyvei? Sok képpel?

#örökbefogadlak #teafű

Kifakadok, persze viccelődve, mert vele legalább lehet szórakozni. A hülye is látja a Kestrels silány játékát az utóbbi időben, nem kell ahhoz kifecsegni semmit, hogy tiszta legyen a kép.
- Biztos teafüveznek edzés előtt...helyett - vonom meg a vállam és értetlen képet vágok. Lehetséges, hogy az edzőt se ártana lecserélni, ha már itt tartunk. Elvégre nem csak a csapaton múlik a dolog.
- Miért vagy te kviddicses, mikor lehetnél házi kedvenc is? - csattanok fel az újabb cukiskodását látva. Most már viszont elfordítom a fejem és tovább indulok, mozgatom a vállaim szépen. Kérem szépen, nem örökbe fogadni jöttem, hanem edzeni!
- Ja, hogy te nem készülsz az Európa bajnokságra? - vonom fel a szemöldököm és lassan elvigyorodok.

Szerelem

Mintha az előzőleg történtek köddé váltak volna, párom lelkessége örömmel tölt el. Széles mosoly terül el arcomon és megrázom a fejem a mese közben, sőt, még a kezem is a szám elé kapom. Megkérdezném, hogy nem esett-e nagyobb baja, de valószínűleg nem, hogyha még hosszú évekig egészségesen éldegélt a családjával.
Jó érzés hallgatni a történetét, még ha rövidebb is, mint az eredeti verzió. Magam elé mosolyogva képzelem el, ahogy a nagyapja regéli ezt, és nem az unokája. Azért nekem így is tökéletes. Talán egyszer ő is mesélheti a történeteit az unokáinak, akik tovább adják az új generációnak...
- Kár. Szívesen megnéztem volna. Biztos ő is olyan jó pasi volt fiatalkorában, mint te - lököm meg egy kissé a vállammal, de nem nézek rá, csak a kérdésére. Nem igazán kellene édességet enni, most azonban kivételt tehetünk.
- Menjünk - bólintok és szemügyre veszem az épültet. Furcsa ott lenni, ahol ő felnőtt. Olyan...személyes. Nagyon személyes.
- Ide hozott a nagyapád kicsiként? - teszem fel a kérdést, mert emlékszek, hogy mesélt egy bizonyos közös helyről.

Szerelem

Mosolyogva forgatom a szemem és lehunyom, míg puszit ad. Azt hiszem, fontos szerepet játszik egy párkapcsolatban az egymásra való támaszkodás. Ahogy ő ott volt nekem a nehéz helyzetekben, most én is vele kell, hogy legyek.
Teljesen mások vagyunk. Ahogy belépünk a cukrászdába, ez a gondolat fel is merül bennem és ajkaimat kissé összepréselve leplezem nemtetszésem. Igaz ami igaz, a hangulata pont olyan, ahová szívesen ülök be például vele, vagy ültem volna Ardai bácsival amennyiben az lehetséges lett volna. Az viszont, amilyen a hely kinézete, nem épp az, amit megszoktam.
Ennek ellenére megelevenedik a kép előttem, ahogy kiskölyökként Kolos itt szaladgál kedves nagyapja mellett és úgy eszi a fagyit, hogy még a füle is csokis. Elmosolyodom a gondolatra.
- Csak...nyáron? - pislogok rá kíváncsian. Ez az információ valahogy elkerülhette a figyelmem, vagy a sok gondolat miatt nem tudom az időket összeegyeztetni.
Végig figyelek, merre jövünk, a könyveket is megnézem míg beszél és tekintetem a földgömbön állapodik meg. Az a sok szép hely...
- Ne tedd ezt velem - nyögök fel és követem a pillantását. - Mályvacukrot ne, az... - megrázom a fejem és sóhajtva adom meg magam. Egyszer vagyunk csak itt. - Önre bízom, Főnök - mindkét kezemet felemelem és lassan már úgy érzem, olyan puha vagyok mellette, mint amilyennek a szüleim akartak látni hosszú évekig.
- Lehet bele esernyőt kérni? - teszem hozzá kuncogva.

Szerelem

Ezt a kis kiruccanást semmiképp sem fogom elmondani az edzőmnek. A múltkori apró balesetet követő pihenőidő után is kaptam rendesen az ívet és előrukkolt egy még szigorúbb étrenddel. Pontosan annyi kalória, amennyi le van írva, eggyel se több, vagy kevesebb, vitamin, fehérje és a napi három liter folyadék. Ha ezt a fagyizást megtudná, végem lenne.
Mosolyogva pillantok utána és arra gondolok, mikor történt mindez. Az, hogy beleszerettem, hogy itt vagyunk, hogy minden mozdulatát élvezet nézni, mellyel odasétál a pulthoz. Képtelen vagyok levenni róla a szemem. Még a könyvek sem vonják el a figyelmem, egyszerűen ott ragadtam nála. Végig figyelem a nővel folytatott csevej közben, akkor viszont elfordítom a fejem, mikor végeznek és megindul az asztalhoz a bűnös édességekkel.
- Szent szalamandra - fájdalmas képpel nyöszörgök a fagyira nézve. - Ez iszonyat jól néz ki... És körülbelül háromnapi kalóriabevitelemet fedi le - ennek ellenére kezembe fogom a kanalat és igyekszek kikapcsolni a riasztót a fejemben.
- Köszönöm - egy sóhaj után elmosolyodok és csücsörítve küldök neki egy puszit. Azért a fagyik felett nem hajolok át, tehát elég a levegőpuszi most. - Hiszek neked.
Miközben belemélyesztem a kanalat a fagyiba, felpillantok Kolosra. Kissé ráncolom a homlokom az ötletre és nem is válaszolok egyből. Majd miután megkóstoltam Budanekeresd legjobb fagyiját.
- Mhm ez tényleg - befejezetlenül hagyom a mondatot, helyette csak bólogatok és belekóstolok a másik gombócba is. - Oké, ez mennyei. És azt hiszem benne vagyok. Szeretném jobban megismerni anyukádat. Besegíthetek? - kérdezem kíváncsian. - Persze nem akarok útban lenni, elleszek a szobádban is...