36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Choi Min Jong összes RPG hozzászólása (246 darab)

Oldalak: « 1 [2] 3 4 5 6 7 8 9 » Le
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2015. szeptember 20. 15:01 Ugrás a poszthoz

Próbálom feldolgozni, amit mond, bólogatok is, azt hiszem értem, van minden, amit csak kívánhatok. Így lehetne egyszerűbb is a választás, de igazából fogalmam sincs. Végül is mindegy. Majd rábökök egyre - határozom el magamban, miközben, őt figyelem és tovább hallgatom.
- Akkor jó. Örülnék, ha te megpróbál jólérezni magad - felelem immáron könnyedén, mosolyogva. Mert én jelenleg, minden zavarom ellenére is jól érzem magam. Nem hiszem, hogy ő ezt a részét meg tudná érteni. Nekem is nehéz az ő szemszögéből látni a dolgokat, de sokat segít, hogy korábban voltam már ilyen helyzetben. Legalábbis azt hiszem.
- Áh, értem. Bocsánat. Még nem beszélek jól magyar...ul- majdnem megint elrontom, de eszembe jut, amit az első napokban tanított az egyik vásárlóm és így sikerül, még időben, reményeim szerint jól kijavítani magam. Közben megjelenik a pincér, én pedig ismét az ital lapra pillantok, majd megkeresem a zöld teák részt, és a biztonság kedvéért még Zoétól is kérek megerősítést.
- Ezek a zöldek ugye? - ha tévedek, megvárom, míg megmutatja a jó részt, ha pedig eltaláltam, akkor a pincér lány felé fordulok, mosolyogva, és rábökök valamire, a zöld teák sorában - Ezt kérem. Köszönöm!
Ha pedig felírta a rendelésem, ami fogalmam sincs, hogy micsoda akkor a velem szemben ülő félvélára pillantok és várok, hogy ő is rendeljen. Kuncogok a sütik miatt, de nem teszem szóvá, csak amikor magyarázkodni kezd. Akkor sem a sütit.
- Rendben. Megkósolok a sütit. De mi az, hogy te állod? - kérdezem, mert elsőre nem értem, miért akar ráállni a sütire, aztán ahogy végig gondolom, megértem, hogy mit akart mondani - Te fizeted? Ugye? - kérek némi megerősítést, hogy erre gondolt, aztán még hozzátoldom:
- Ez van valami magyar dolog? - Emlékszem Bex is mindig ki akarta fizetni a saját dolgait, vagy meg akart hívni valamire, és zavarta, ha nem hagytam. Más nemzetiségű lányoknál ez nem volt jellemző. Szóval részemről jogos a kérdés. Azt nem tudom, hogy érthető-e, de remélem. Ha nem, úgyis visszakérdez, én pedig megpróbálok pontosítani.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2015. szeptember 20. 18:15 Ugrás a poszthoz

- Az tényleg egyszerű - felelem mosolyogva, aztán mivel könyvet említett... muszáj rákérdeznem - Milyen könyvet olvasol szívesen?
Egy pillanatra elszomorodom. A könyvesbolt jut eszembe, hogy mennyire szerettem, szeretem. De aztán egy sóhajjal túl teszem magam rajta. Most művész ellátó boltom van, saját ötlet alapján, és hiszem, hogy erre nagyobb szükség van, mint könyvesboltra. Abból úgy is rengeteg van. A muglik meg már szinte csak ebookot olvasnak... Kár a papírért néha. Ettől még persze nosztalgikus érzések lesznek rajtam úrrá, de igyekszem őket elfojtani.
- Ah-ah! Jó - világosodom meg, hogy mi nem volt neki világos, így már nekem is világos. - Tudok olvasni, csak nem tudok minden szót. Sokszor elolvasom, mi van leírva, de nem érteni belőle semmit.
Megvonom a vállam. A teákkal talán nem ilyen nehéz a dolog, de azért be kell vallanom nem vagyok tisztában a gyümölcsök neveivel. Megmutatom neki, hogy szerintem hol vannak a zöld teák, s mivel megerősít, hogy ebben legalább jó voltam, mosolyogva tudok a pincérlánytól rendelni. Igaz, amikor lepillantok a lapra és elolvasom az áfonya szót fogalmam sincs, mit rendeltem, de igazán kellemes meglepetés lesz.
Ő is rendel, nem is keveset, bár a sütit sem tudom pontosan, hogy milyen, de nem baj. Megkóstolok mindent. Csak hagyna fizetni a végén. De valamiért ez nehezére esik.
- Ah! - próbálom megérteni a válaszát, de csak megrázom a fejem. - Akkor azt kellet mondanom volna, hogy meghívlak mindenre? - mert hát teát mondtam, vagy limonádét, mert az egyszerűbb, de igazán érthetnék, hogy nem csak egy innivalóról van szó.
- Nem szó szerint kell érteni - magyarázom, ha nem lenne világos. Utána pedig bólintok. Végig kóstolni mindent.
- Rendben, eljövök majd mindennap - felelem mosolyogva, aztán odapillantok az érkező süteményekre, és megvilágosodom, hogy ez bizony epres. Megköszönöm én is szépen, ahogy leteszik elém, s még mindig kis biccentéssel kísérem a köszönetet, aztán a villámért nyúlok és a szemben ülő lányra pillantok.
- Neked is - felelem mosolyogva, aztán eszembe jut még valami - Ezt hogy hívják? - kérdezem és felmutatom a villámra szúrt eperdarabkát. Bízva benne, hogy válaszol a kérdésemre. Utána pedig jóízűen megeszem a gyümölcsöt.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2015. szeptember 20. 20:21 Ugrás a poszthoz

- Nem is illik hozzád - állapítom meg, nem is tudom honnan vonva le a következtetést. Aztán csak oldalra döntöm a fejem. - Kedvenc könyv? Író? - kérdezgetem, mert ugye a könyvek a másik szerelmem, utána, meg a festés után. És ő belé igazából nem is vagyok szerelmes, de ez jelenleg mellékes.
- Pár hónap, az sok! - vágom rá nevetve, de aztán bólintok. Igazából örülök, ha egy év múlva nem okoz gondot a beszéd. Egyelőre vannak nehézségek, de kinek ne lenne?

...

Megint egy olyan kifejezést használ, amit át kell gondolnom kétszer, hogy mit is jelent, hogyan kell értelmeznem, aztán ki kell találnom, hogyan kell rá helyesen válaszolgatni. Magamban rakosgatom a toldalékokat, de tudja a fene, hogy jól csinálom-e. Mindenesetre jó fél perc után tudok neki válaszolni.
- Nem teher nekem - és remélem, ez a jó válasz. Mármint, arra, amit mondani akartam. Hogy számomra nem gond az a pár extra knút, vagy galleon. Azt sem tudom melyiknek mennyi az értéke. Tényleg nem. De nem is számít. Annyim van, mint a szemét.
Gyorsan hozzák a sütiket és a teát is. Előbbit, bár ismerem a gyümölcsöt és azt is tudom, hogy kimondta a nevét, amikor rendelt, még sem emlékszem pontosan rá, így kénytelen vagyok rákérdezni, mi is az pontosan.
- Eper - ismétlem utána, aztán még egyszer. - eper.
Tetszik, olyan kellemes kiejtése van, jól is hangzik. Remélhetőleg megjegyzem. De ha ez nem lenne elég, meg is idézi a gyümölcsöt nagyban és így máris sokkal érdekesebb. A teámról is meg tudom, hogy áfonyásat kértem, bár egyelőre nem az ízről, hanem a képről, meg Zoé által megalkotott nagy másáról. A többi gyümölcsöt is végig veszi, de úgy a negyediknél már tudom, hogy ez nem lesz jó.
- Várj! - kérem, aztán fogom a szalvétámat és megszokásból hajtogatni kezdem. Szív alakúra, de időben észbe kapok, s mielőtt felismerhető lenne, megrázom a fejem és hagyom a fenébe. Egyszerűen írólappá változtatom aztán keresek egy tollat valamelyik zsebemben. Fel is állok, és sikerül is megtalálni, aztán már írom is le magamnak, a szavakat.
- Eper... afonyá? - pillantok fel a lányra, hogy hogy is volt. Mondom, hogy nem tudok ennyit megjegyezni, aztán ha elmondja őket újra, szépen lejegyzetelem. Közben meg eszem-eszem egy-egy falatot a süteményből is.
- Ez nagyon finom! Köszönöm! - állapítom meg a rögtönzött nyelvlecke közben majd mikor már iható a teám hőmérséklete abba is belekortyolok. Lehunyom egy pillanatra a szemem, próbálom élvezni az ízét. Aztán kortyolok egy újabbat, hogy sütemény nélkül, a valódi ízt érezzem. - Lehetne benne több a... - a kinyitom a szemem a lapomra pillantok - áfonya!
Fejezem be és mosolyogva nézek ismét Zoéra. Már nem tűnik olyan feszültnek, és én is sokkal jobban érzem magam.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2015. szeptember 21. 13:47 Ugrás a poszthoz

- Hmm... Érdekes. Tetszik! – mosolygok rá, ahogy azt mondja, nincs kedvence. Bár az írók kapcsán többnyire egyet értek vele, attól nekem még van kedvenc könyvem. És igen. Az író többi műve feleannyira nem fogott meg, mint az a bizonyos. Az viszont... Inkább nem megyek bele. Napokon át tudnék áradozni róla. Magyarul persze nem... de csak idő kérdése. Azt hiszem, el olvasom magyarul is. Gyakorlásnak.
- Remélem – mondom bólintva, és a nyelvi hibáimat egy időre félre teszem. A lányra koncentrálok velem szemben, egészen addig, amíg meg nem érkeznek a finomságok, amiket rendelt nekünk. Közben pedig sikerül megértetnem vele, hogy nem zavar, hogy a teánál többől fog állni a rendelés. S talán el is hiszi nekem. A mosoly, ami az arcára ül ki megnyugtat. Egyre inkább tűnik őszintének, még ha jelenleg nem igazán tudok reális képet alkotni róla akkor is.
A sütivel együtt szótanulás is kezdődik, s bár engem először csak az eper érdekel, kifejezetten tetszik, hogy ő rögtön az összes többi gyümölcsöt is megemlíti. Ugyanakkor bármennyire is érdekel és szeretném tudni nem tudom ilyen gyorsan feldolgozni a szavakat, kénytelen vagyok őket leírni. A hibáimat ő kijavítja, így nyugodtan falatozhatunk és ihatunk tovább.
- Egés... Neked is! – vágom ki magam, mielőtt beletörik a nyelvem a szóba, amit az egyik legnehezebbnek vélek, amióta csak magyarul tanulok. Aztán gyorsan a számba tömök egy kis süteményt. Valóban finom, de a kedvencemtől még messze van. Mégis jóízűen eszegetem. Valószínűleg megint elfelejtettem enni, na mindegy.
A sütemény után kell egy kis tea is, aminek elsőre nem is igazán érzem az ízét, hiszen még a süteménnyel keveredik. Másodjára viszont meg tudom állapítani, hogy lehetne több benne az áfonya. S engem is elégedettséggel tölt el, hogy puskázva bár, de sikerült a megfelelő szót, a reakcióból ítélve, megfelelően kijetenem. Habár, a szavai után a mosolya, elbizonytalanít.
- Biztos jól mondtam? – nézek rá kérdőn és remélem, eltűnik a furcsa kifejezés az arcáról.  

Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2015. szeptember 21. 19:41 Ugrás a poszthoz

Ádi

Vannak dolgok, amikben én is türelmetlen vagyok. A festés és főképp az esetleges órák lehetősége... nos az pont ilyen. Épp ezért is hagyom ki a már hagyományos hajtogatást s csak a sorokra koncentrálok, hogy aztán kissé lelombozódva, egy pillanatig bánkódva meredjek a lapra. A szomorkodásból az térít magamhoz, hogy egy kéz végig simít az arcomra. Megrezzenek, majd lassan felé fordulok. A szemeimben kérdés látszik, mert bár jól esik ez a gesztus, nem igazán tudom félretenni. Nem egy férfias hátba veregetés, vagy váll szorítás volt. Hanem gyengéd simítás. Rövid, mire rápillantok már csak a hűs levegő marad az érintése nyomán. Kutatóan pillantok a szemeibe, hogy vajon a korábbi pirulások és most ez, valóban azt jelentik-e, amit gondolnék, hogy jelent? Rámosolygok, de nem találgatok. Inkább csak visszafordulok a levélkéhez és elolvasom, mit válaszolt a hajfestés kapcsán. Ez már visszacsalja a korábbi széles vigyort az arcomra. Leírom, hogy kezdhetjük s visszaadom neki a levelet, és felkészülök a festésre.
Maga a dolog nem tart olyan sokáig. Nem is festem be az egész fejét. Kezdetnek az lehet túlzás lenne. De néhány élénk piros hajtinccsel is elég feltűnő jelenség lesz, az egyszer biztos. Nekem tetszik a végeredmény, ha őszinte akarok lenni, talán túlságosan is. Vigyorogva hívok neki egy tükröt, hogy ő is megcsodálhassa, aztán várom a reakciót. Az arcán csodálkozás, majd valamiféle öröm jelenik meg. A szemei máshogy kezdenek csillogni. A lapot kapja fel, amin eddig leveleztünk és valamit ír rá. Amikor oda adja, csak a mutatóujjammal böködöm meg a szöveget, hogy koreaiul jelenjenek meg előttem a betűk. Csak most veszem észre, hogy még a festős órákkal kapcsolatban is írt, de végig olvasni nem tudom a levelet, mert egyszercsak átölel. Első meglepetésemben, majdnem elejtem a papírost, de végül sikerül a kezemben tartani és ahogy az arcát a vállamhoz fúrja, már nem tudok nyugodt lenni. Átölelem én is. A levelet tartó kezemmel a derekán, míg a másik kezem az imént pirosra festett tincseibe téved. Beszívom az illatát, és tudom, hogy hibát követek el, mert ez már rég túl megy azon a bizonyos határon, de jól esik. S ismét rá kell jönnöm, hogy nem nekem való az egyedüllét.
Több mint félpercig állunk így. Talán van egy perc is, esetleg több is, nem tudom. Az időérzékem sosem volt jó. De szép lassan lesimítok a gerincén, aztán bízva benne, hogy veszi a lapot ellépek tőle. Visszaülök a kanapéra, és elolvasom a levél végét. Kivételesen nem írok le semmit. Ránézek, megvárom, míg ő is rám néz. Akkor pedig válaszolok neki.
- Köszönöm! És nincs mit – ezeket már rég megtanultam, nem okoznak gondot. Remélhetőleg le tudja olvasni a számról. Aztán persze lefirkantom a szavakat, a biztonság kedvéért. A hálálkodós kérdést figyelmen kívül hagyom. Helyette, egy másik, kissé talán direkt kérdést teszek fel, de tudni szeretném... Először majdnem azt írom, tetszem-e neki, de az utolsó pillanatban inkább megváltoztatom.
Mindenkivel ilyen közvetlen vagy?
Írom végül a lapra, s ezúttal egy egyszerű kutyafejet hajtogatok belőle, úgy adom vissza és ráhagyom, hogy széthajtogassa. Addig elteszem a tükröt, vissza a helyére. Így van ideje választ is írni.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2015. szeptember 22. 07:30 Ugrás a poszthoz

Ádi

Szerencsére elenged, na nem mintha zavarna az ölelése... Csak egyelőre nyitva a bolt, és furcsa látvány lennénk, ha most jönne be valaki. Igaz, nincs tolongás. Most még kevesen tudják, hogy nyitva vagyok. Napi 2-3 embernél több nem szállingózik be ide. Szóval elenged én meg visszaülök a kanapéra vele együtt, hogy folytassuk a levelezést. Igaz már nem kell sokat írnom, a mondandóm egy részét még el is tudom mondani, hibátlanul magyarul, csak a biztonság kedvéért írom le. Aztán a hajtogatós ceremónia után átadom neki a papírt, s egy rövid időre magára hagyom, amíg a tükröt visszaviszem a helyére. Sosem értettem, hogy vajon az invitonak miért nincs egy ellen varázslata, ami visszaviszi a tárgyakat oda, ahonnan hívtuk, de hát a varázsvilág sem volt sosem tökéletes...
Hamar végzek, s ahogy a pult mögötti ajtótól visszalépek a boltba egy papírrepülőre leszek figyelmes. Feltartom neki a kezemet és bele is száll. Ádira pillantok, mert pálca még mindig nincs nála, s ha a bűbájtannal tényleg problémái vannak, akkor szinte biztos, hogy valahogy máshogy kárpótolta érte az élet, mert én ilyesmit nem tudok. De nem agyalok ezen sokat. Kíváncsian, még jó pár méterre tőle, állva nyitom szét a levelet. A szemem egy rajzon akad meg, a sorokat elsőre észre sem veszem mellette. Elforgatom a lapot, hogy vajon minden irányból az-e, aminek elsőre látszik, de erősen annak tűnik. Lejebb eresztem a lapot és a srácra pillantok, aki láthatóan kényelmesen fekszik a kanapémon. Felhúzom a szemöldökömet, aztán ismét a lapra pillantok. A magyar sorokat kezdem olvasni, de az agyam nem képes felfogni a szavakat, így türelmetlenül megbökdösöm a szöveget, mire az koreai vált, így el tudom olvasni, mit is írt. A szavai logikusnak tűnnek, és egyáltalán nincs bennük semmi olyasmi, amit a rajza közöl. Valószínűleg sokáig nézem a lapot, miközben teszek néhány bizonytalan lépést a kanapém felé. Előtte aztán megállok, lepillantok a srácra, kérdő tekintettel. A lapot félbe hajtom, majd negyedbe, közben pedig végig őt nézem. Így piros tincsekkel, fekve a kanapén, eléggé beindítja az ember fantáziáját. Az enyémet legalábbis biztosan.
A farzsebembe tömöm a levelezésünket, majd a pálcámért nyúlok. Kár, hogy a varázslást segítő eszköz, nem ott van, ahol keresem. Körbe nézek, miközben tapogatom a zsebeimet, hiszen az előbb még meg volt. Aztán megtalálom egy másik zsebben és megkönnyebbülten suhintok vele az ajtó irányába, mire a nyitva tábla megfordul, s ez után a zárva felirat virít az utáról idepillantók arcába. A zár is kattan, jelezve számomra, hogy ezentúl tényleg nem jön be senki sem. Legalábbis nem akadálytalanul, így végre, ismét, Ádi felé fordulok. A kanapéhoz lépek, de nem ülök le a szabadon hagyott helyre. A fekvő fiú mellé térdelek, felé magasodom. A pálcámat a kanapé háttámlájára teszem, ahonnan legurul s koppan a földön, de nem foglalkozom vele. A szemeit nézem, az arca rezzenéseit figyelem. Balkézzel a kanapén támaszkodom, a jobban a haját simítom félre, aztán közelebb hajolok, hogy már majdnem összeér az orrunk.
Várok egy pár másodpercet, s ha nem lök el, akkor a szemeit figyelve, kikerülve az orrok ütközését, apró puszit adok a szájára. Ha pedig lehunyja a szemeit, én is becsukom a enyémet, hogy megcsókoljam rendesen.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2015. szeptember 23. 18:40 Ugrás a poszthoz

Boldog mosolyra húzódik a szám, hogy szerintem jól mondtam a szót és ennek fényében lelkesebben eszem tovább. Hiába, az apró örömök az életben a legjobbak. Legalábbis úgy emlékszem, hogy van valami ilyesmi mondás, aztán lehet, hogy tévedek. A kérdésre felkapom a fejem és lassan bólintok. A hülye poént, hogy már kérdezett nem sütöm el, engem mindig felbosszant. Az ember udvarias próbál lenni és akkor egy ilyennel a kedvét szegik.
Az újabb kérdésre először pislogok kettőt. Már majdnem visszakérdeznék, hogy mit tudok mióta? Amikor megértem miről beszél, de a biztonság kedvéért, még makogok valamit.
- Már hogy te... ? - nem fejezem be, hátha nem akarja nagy dobra verni, bár nem tudom mennyire lehet az ilyesmit titokban tartani. Egyelőre szerencsés, hogy nem jött ide senki, hogy megpróbálja lecsapni a kezemről. Bár azt is meg kell hagyni, hogy nála azért nem annyira erős ez a dolog. Még ha érzem is. Jóval könnyebb visszafogni magam, mint Kitten miatt.
Ha megerősít, hogy ez érdekli, akkor elgondolkodva elhúzom a számat. Lehunyom a szemem, hogy ne zavarjon a gondolkodásban az igéző pillantása, aztán az ujjaimmal mutogatva magamnak, visszafuttatom az agyamban a dolgokat, hogy is jutottunk ide. Valószínűleg tök feleslegesen, hiszen tudom a választ, csak biztosra akarok menni. Szeretnék vele őszinte lenni, hiszen neki ez fontos. Legalábbis gondolom, hogy az.
- Odajöttél, rám néztél. Akkor kezdtem érezni. Mint a pillangók a gyomrodban... - próbálom elmagyarázni egyszerűen - Felismerem az érzést. Nem olyan, mint amikor tényleg szerelmes vagy. Az nem jön ilyen gyorsan.
Nálam legalábbis nem. Mások nevében nem tudok nyilatkozni. De van különbség. Ez az érzés kellemes, rózsaszínködként ölel körbe, és hajlamos elvakítani is, de mégsem olyan, mint amikor természetes módon esik szerelembe az ember. Mondanám, hogy a varázslat miatt, de nem értek hozzá. Csak az érzéseimet ismerem. De hogy neki mennyire felel meg ez a magyarázat nem tudom.
Kipillantok az ablakon, s valamiért késztetést érzek rá, hogy folytassam.
- Én jöttem ide Angliából egy véla elől. Vicces rögtön valaki hasonlóba belefutni - fordulok vissza hozzá, és valóban nevetek picit, bár talán érzi ő is, hogy annyira nem dob fel a dolog.
- Te vagy kedvesebb - fűzöm még hozzá, mosolyogva, aztán iszom még a teámból.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2015. szeptember 23. 21:03 Ugrás a poszthoz

Felnevetek a tűzgolyós példáján. Nem tudom miért, mert annyira nem vicces. Talán az érzés miatt, amit kivált belőlem. Azt már biztosan tudom, hogy egyes dolgokra ilyenkor máshogy reagálok, mint tenném, de a közelében nehéz bárminemű megállapítást tennem.
- Azért hasonlíttok. Ő is... - elgondolkodom, mi a jó szó. Nem szeretném megbántani, de tartok tőle, hogy meg fogom tenni, mégis kimondom - olyan... bezárkózott?
Félig kérdőre sikerül a szó, így ő is érezheti a bizonytalanságomat. Mindenesetre nem firtatom a dolgot. Az, hogy elsőre ilyen könnyedén eljött velem, számomra nagy dolog. Értékelem. Nem mondom, hogy jobban próbálkozik, mint Kitten. De azért úgy látszik, kezd feloldódni.
- Mondtam már, hogy ez nem te hibád - megvonom a vállam - senki nem választ, hogy mit... öhm... - nem jut eszembe az örököl szó, így a számat kezdem böködni az ujjammal és azon agyalok, hogy írhatnám körbe, valahogy egyszerűen. Végül azt mondom - mit kapsz te szülőktől.
Én sem kértem soha senkitől, hogy különös érzékem legyen a zárakhoz, vagy hogy kleptomániás legyek... Mondjuk, hogy utóbbi öröklődik-e azt nem tudom, de amennyit apámról tudok, az alapján könnyen lehet, hogy ő is az volt. Más dolog, hogy én most épp nem érzek késztetést, hogy ellopjak valamit. Túlságosan leköt, ami Zoé iránt van bennem.
- Gondolod, így jobb? - kérdezem meg, ahogy azt mondja, nem mondta el senkinek sem, hogy mi a helyzet. Ebben nincs tapasztalatom, bár azt is tudom, hogy Kitten sem mondogatta. Igaz, az ő esetében, jóval egyszerűbb volt a dolog. Bárki, aki kicsit is képzett, levágta volna. Ha nem is akkor, amikor mellette volt, utólag biztosan.
Kicsit hosszabb csend áll be. Én valahogy nem érzem szükségét, hogy beszéljek, beérem azzal is, hogy nézhetem. Ez persze roppant idegesítő lehet számára, igyekszem is rendszeresen kinézni az ablakon és körbe kémlelni a cukrászdában, de így is úgy is, mindig rajta tartom a legtovább a szemeimet.
- Nincs mit. Te ajánlod, jönni ide. Jó ötlet volt. Nekem is ízlik minden - felelem, aztán eszembe jut, hogy esetleg célozni szeretett volna valamire... - Oh, mennél? Kérsz nem még valamit?
Kérdezem egy próbát téve, hátha marad még. Örülnék neki. Legalábbis jelenleg azt gondolom örülnék. Utólag nem biztos, hogy ezt gondolom majd. De az utólag még jóval odébb van.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2015. szeptember 28. 07:18 Ugrás a poszthoz

Nem látszik megsértettnek s ennek hála, nyugodtan fújom ki a levegőt.
- Mi a jó indok? – kérdezem meg kíváncsian, érdeklődően miközben próbálok a sütire figyelni, meg a teára. Utóbbi lassan kihűl, így abba kortyolok bele ismét, remélhetőleg már a válaszát hallgatva.
- Ezzel mindenki van így – vonom meg a vállam. Annak idején én is imádtam a családomat. Mindenkit, de voltak dolgok, amikről sosem beszéltem senkinek. Főként mert szerettem én is azt gondolni, hogy nem igazak. Persze ettől még voltak, akik tudtak, vagy éppen tudni véltek ezt-azt és pletykáltak is mindenfélét. Azokat pedig nekem is és Kwonnak is állnunk kellett. Nem ment mindig... Mostanra kevésbé érdekel, elvégre nem tartom velük a kapcsolatot, mégis azt gondolom, megértem a velem szemben ülő lányt.
- Ha nem tudod titkolni, akkor elfogadni kell, nem? – kérdezem, letéve a bögrét, majd oldalra döntöm a fejem. Amin nem lehet változtatni, azt el kell fogadni. Mondom én, viszonylag könnyedén. De tulajdonképpen én is ezt teszem. Most épp elfogadom, hogy szerelmes vagyok egy lányba, akit először látok, és még csak nem is ismerek. Csak mert, valamiféle mágia hatása alatt vagyok. Ennek tudtatában, elfogadva a dolgot sokkal könnyebb – nekem.
- Lehet ezzel kéne kezdened – nevetek rá. Még ha sejtem is,  hogy el fogja vetni a javaslatot. Nyilván ebben nincs olyan tapasztalatom. Annak idején is hamar rájöttem, hogy mi a helyzet, és elfogadtam, viszonylag könnyedén, de azt is belátom, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember. Ők gondolkodhatnak máshogy erről.
Közben elfogy a süteményem, a teám is, és a szavai alapján felmerül bennem, hogy menne, hogy elege volt belőlem. Ezért is a kérdésem, és nagyon kellemesen csalódom, hogy maradna még, sőt újabb adagot rendel. Széles mosolyra húzom a számat, bólintok, majd intek is a pincérnek, hogy jöjjön közelebb, már ha nem lett volna amúgy is errefelé, hogy összeszedje a tányérokat.
Leadom neki a rendelést, két menta teára, csak mert ez a legegyszerűbb aztán visszafordulok Zoéhoz. De jobban belegondolva, most már nem tudom, hogy mit mondhatnék. Főképp, mert nekem bőven elég, ha nézhetem.
- Lefesthetlek? – kérdezem meg végül, egészen hirtelen és váratlan, némi hallgatás után, pont mielőtt a csend kellemetlenné válhatna. Minél többet nézem, annál inkább szeretném megtenni. Igaz, ahhoz kell, hogy modellt álljon, vagy üljön, mert ha nem lesz ott, valószínűleg a késztetés is elmúlik. Ez van.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2015. október 11. 10:11 Ugrás a poszthoz

Figyelmesen hallgatom, bár nem teljesen világos, hogy mire is próbál célozni. Kell egy kis idő, míg összerakom a képet. Kittennel is azért találkoztam, mert menekült a korábbi iskolájából, de mégis visszament később. Kipillantok az ablakon és eldöntöm, hogy nem hasonlítgatom Zoét többet a másik lányhoz. Visszapillantok rá, aztán bólintok. Úgy tűnik többet nem kíván erről beszélni, pedig amúgy érdekelne, hogy hogyan járt pórul, na meg, hogy miért gondolja, hogy itt nem fog. Vagy ezt nem gondolja? Nem tudom. Számomra fura, hogy nem vállalja fel magát. Na nem mintha én vállalnám, hogy nem vagyok ember. De rám valószínűleg csúnyábban néznének, mint rá. Aztán lehet csak áltatom magam.
- Vagy éppen többet kéne - mosolygok rá, és megpróbálom megfogalmazni mire is gondolok - Szerintem, megpróbálnod kell elfogadni magad. Ez nem olyan, amit megváltoztathatsz, de kihozhatnál belőle többet, helyette inkább menekülsz...
Ilyennek látszik. Aztán lehet tévedek, majd megmondja. Nem kéne következtetéseket levonnom első "randin" de az embereknek, vagy csak nekem?, van egy ilyen rossz szokása, és bizony én újra meg újra megteszem, hiába határozom el mindig, hogy nem fogok így viselkedni.
Az újabb tea megérkezik, de egyelőre csak szorongatom a bögrét és a vonásait figyelem. Kizártnak tartom, hogy ne lenne fotogén, ahogy mondja, de hogy mennyire józan az ítélő képességem, az kétséges.
- Fotót mondtam? - kérdezek vissza, mert hát... máshogy amúgy nem sok értelme van a válaszának - Festésre gondoltam. Jó vagyok benne! - javítom ki magam és próbálom meggyőzni. - Mármint, nem akarok beképzelt lenni, de szeretek festeni... és...
Most belezavarodtam a saját mondanivalómba. Beharapom a számat és a bögrét bámulom, ahogy próbálom eldönteni, hogyan is kéne ezt mondanom. Végül aztán elhatározom magam.
- Tulajdonképpen lehet beképzelt vagyok, ha festésről van szó. Nem vagyok mindig elégedett... de tényleg jók a képeim...
Elmosolyodom. Ha valamire, a festményeimre tényleg büszke szoktam lenni.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2015. október 14. 20:02 Ugrás a poszthoz

Lilith

Vicces egy lány. Vagy nem is tudom. Az biztos, hogy teljesen más a gondolkodásmódja, mint az átlagnak. Vagy csak nem magamból kéne kiindulnom? Ha tőlem kérdeznék milyen ragasztó kell, rögtön az anyagokat sorolnám, amiket ragasztani szeretnék, nem a ragasztó állagát. Az változtatható. De pont ez, hogy ilyen - számomra furcsa - teszi érdekessé, s emiatt is kezd érdekelni, hogy milyen egy általa festett kép. Az pedig, hogy elhozza majd, kifejezetten feldob.
- Oké. Várni fogom - felelem vidám mosollyal és még a hüvelyk ujjam is feltartom, hogy mutassam neki, hogy mennyire oké.
A kedvességem is jó fülekre talál nála, viszont meglep, hogy azt állítja van csúnya nő, és a magyarázatát sem értem pontosan. Fel is húzom a szemöldököm, mert hát, a sminknek lehet több oka is, és ha a lány jól érezte magát vele, akkor nyilván nem volt ronda, a mugliság meg...?
- Mi van, ha valaki mugli amúgy? - kérdezek vissza, mert a szavaiban valamiféle fellengzősséget éreztem, de remélem, hogy tévedek. Nem szeretem az aranyvér témát, túl sokat próbálták teletömni vele a fejem. Természetesen sikertelenül.
Viszont váltunk a lányokról a gitárokra, és ismét ott vagyunk, mint a ragasztóknál, hogy megkérdezem, milyen húrt szeretne s a választól minden leszek csak okosabb nem.
- Hozd el gitár, és utána szerzek neked húrt! - mondom végül mosolyogva, csakhogy a végén tényleg olyat kapjon, amilyent szeretne. Ha ráér, akkor amúgy is mindegy. Mindegy lenne, ha nem vágna be egy kérdést, amitől kikerekednek a szemeim. Mert hát... khm... hogy...?
- Tessék? - kérdezek vissza, mert nem vagyok biztos benne, hogy jól hallottam. Egészen biztos nem tudhatja, semmi jelét nem adtam annak, hogy mi vagyok, s bár nem tervezem titkolni azért... azért jó lenne nem szétkürtölni a faluban, amikor még egyáltalán nincs vevőköröm.
- Hideg vagyok? - kérdezem végül nevetve, mert a kisugárzásból ezt szűröm le, s a kezeimet az arcomra teszem, csakhogy még inkább eljátsszam az értetlent. Nem, ha valakinek el is mondom, az egész biztos nem ő lesz. Vagy legalábbis nem ma.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2015. október 25. 20:36 Ugrás a poszthoz

Figyelmesen hallgatom, és próbálom megérteni. Részben értem. Én más miatt, de elég gyakran voltam a figyelem központjában. Igaz engem sosem zavart, próbáltam a magam javára fordítani és általában sikerült is. Mégis azt hiszem, valahol belül értem.
- Szóval... Lehetnél otthontanuló... – fogalmam sincs, hogy mondják ezt itt, de remélem érti, hogy arra célzok, lehetne olyan diák, aki otthonról tanul és csak a vizsgákra megy el. De valami miatt, ez biztosan nem fekszik neki. Rámosolygok, aztán megkérdezem. – Vagy az túl magányos?
Erre tippelek, hogy bármennyire is nem szereti ha ő van a középpontban azért egyedül lenni sem szeret, még akkor sem, ha próbálja ezt a benyomást kelteni. Aztán ki tudja, lehet tévedek. Ettől azonban nem lesz kevésbé szebb és nem lesz bennem kisebb a vágy, hogy lefesthessem.
- Miért? Mi nem tetszik a tükörképeden? – kérdezem, mert mégis csak meglepő, hogy egy szép vonásokkal megáldott nő, ne szeressen a tükör előtt bíbelődni. A másik dologra, felhúzom a szemöldököm és elmosolyodom. Bár még nem tudom miről van szó, a bennem dúló érzések hatására, bármire képes lennék. A tudatom egy hátsó részében pedig, tetszik, hogy vannak ilyen meglepetései és hogy nem adja magát olyan egyszerűen.
- Mi a feltétel? – kérdezek vissza és várakozóan pillantok rá. Remélhetőleg nem kér semmi megvalósíthatatlant.

Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2015. október 25. 20:43 Ugrás a poszthoz

Fancsa

Ez a kutya haláli. Imádom! S egyre inkább kezdem érteni, miért feltételezte, hogy elrabolnám, mert eskü most már megtenném. Kell nekem is egy ilyen kis dög, ami végig nyalja az arcom, visszaugat és veszettül csóválja a farkincáját. Órákig tudnék vele játszani, nem hiszem, hogy megunnám. Csak hát a napon azért nem lenne annyira kellemes mindig. Mégis a kis jószág annyira szórakoztat, még egy kis dalba is belekezdek neki, s legjobb baráttá avanzsál, igaz csak rövid időre, de nem látszik, hogy kifogásolná a dolgot. Megfeledkezem róla, hogy nem az enyém, hogy a gazdája pár méterre ücsörög, s hogy estlegesen zavarom Fannit a festésben. De hát ez van. A kis vakarcs levett a lábamról. Aztán a dal végére érek és a hirtelen emberi hang, nem pedig a kutya vakkantás, amit várnék, megijeszt. Nem nagyon. Csak aprócskát rezzenek össze, s a hang irányába fordulok. Rögtön eszembe jut minden, s realizálom a helyzetet újra. A kérdést azonban nem értem.
- Milyen versenyen? – kérdezek vissza, mert fogalmam sincs miről beszél. A bóknak persze örülök, de hogy nyertem volna meg bármit is? Főleg, hogy nem tudom mit hablatyol össze?

Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2015. október 30. 10:24 Ugrás a poszthoz

ijesztő kaszás Lilith

Mosolyogva csóválom a fejem. Eszméletlen csajszi. Nem találkoztam még hasonlóval. S bár elsőre nagyon szimpatikus volt, és szerzett is pár jó pontot, most kicsit furcsán nézek rá, mert tényleg nem értem a viselkedését, meg amit a mugli lányról magyaráz. Az a benyomásom támad, hogy miután kiderült, ő boszi, kissé elszállt vele a ló, de inkább nem teszem szóvá. Pislogok kettőt, nyelek egy nagyot, és ráhagyom a dolgot. Valószínűleg én is csináltam olyasmit kamaszként, amire mások hasonlóan reagáltak, betudom tehát valamiféle kamaszos butaságnak. Közben meg elönt az érzés, hogy gyorsabban öregedtem, mint terveztem.
A gitár téma kedvesebb a számomra. Szeretek gitározni, és pont emiatt a legjobb húrt akarom neki majd megszerezni, de ugye ez nem úgy működik, hogy hat húr... elvégre létezik vastagság, meg az anyag se mindegy, legalábbis nekem nem... és akkor még arról nem is beszéltem, hogy a hangszerelést is figyelembe kell venni.
- Szuper lesz. Játszhatunk majd együtt valamit! - kacsintok rá, csakhogy tudja, én is gitározom. Aztán hozzám vág egy nagyon meglepő, számomra kissé ijesztő kérdést, de logikisan végig gondolva, arra jutok, hogy csak és kizárólag véletlen lehet a dolog és jobb ha eljátszom az értetlent.
- A pálcám? - kérdezek vissza. Most már egyáltalán nem értem. Hogy jön a pálcám, meg a félvámpírság össze? Na mindegy. - Semmi baj! - nevetem el magam végül, s némileg megkönnyebbülök. Ekkor ölel meg, s én kissé ledermedek de aztán nevetni kezd ő is, és meg is nyugtat, hogy nem vagyok hideg.
- Még szerencse. Hideg dolgokat nem szeretem - fűzöm hozzá, csak úgy mellesleg, aztán kutatni kezdem az imént említett pálcát. Természetesen, fogalmam sincs, hogy hova tettem.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2015. október 30. 11:15 Ugrás a poszthoz

- Miért nem? - kérdezem meg, s inkább nem mondom el, hogy szerintem mi az oka. Megvárom, hogy ő mit gondol, hátha egyezik a véleményünk. Az pedig, hogy segíteni szeretnék... Nos nem tudom, hogy azért van-e, mert emlékeztet Kittenre, vagy mert a vélavér hat rám, esetleg teljesen őszinte belső készetetés-e, de szerintem mindegy is. Ha hagyná, igazán nem járna rosszul. Szerintem.
- Áh! Értem! - bólintok, ahogy a tükörképéről mesél. Aztán felteszek két újabb kérdést - És miért mások szemén keresztül nézed magad? Miért nem magadat keresed a tükörben?
Nem arra kéne gondolnia, hogy mi volt, hogy mit és hogyan láttak mások. Egyébként sem valószínű, hogy gyűlölték. Az emberek furák, s sokszor nincsenek tisztában az érzéseikkel. Még gyakrabban meg hazudnak még maguknak is azokról. Sóhajtok egyet. Szeretném megérinteni. Megölelni és elmondani neki, hogy feleslegesen aggódik. Hogy a világ valójában gyönyörű, és neki is élveznie kéne. Mégsem teszek semmit. Csak a bögrémet szorongatom, ami időközben valahogy kiürült és sóhajtok egy nagyot.
Ha megengedi, hogy lefessem, akkor nyugodt és vidám színeket fogok használni. Olyan képet alkotok majd, amin az a Zoé lesz, aki szerintem lehetne belőle. A kép már meg is jelenik előttem, de ekkor kapok egy csúnya pofont. Nem igazit. De a szavai pont olyan égető érzést hagynak maguk után. Pislogok párat, mert nem értem pontosan, hogy miért kér tőlem ilyet.
- Mármint... A valódit? - kérdezek vissza, hogy mire is gondol a szemei kapcsán. Az előbb egyértelművé tette, hogy valami varázslattal, megváltoztatta a szeme színét, de nem tudom, hogy erre céloz, vagy hogy olyan képet szeretne, amin nem látszódnak a szemei? - Miért nem akarod látni?
Teszem fel az újabb kérdést, arra a részre vonatkozóan, ami annyira szíven ütött. Egy időben féltem megmutatni a képeimet, főleg azoknak, akikről készült, de mostanra teljesen máshogy gondolkodom erről. Ha pont ő nem látná, a róla készült képet, akkor igazán nincs értelme megfestenem őt.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2015. október 30. 13:16 Ugrás a poszthoz

Mesélő

Balett. Mágikus balett. A felhívás úgy virított a képembe, hogy nehéz lett volna elkerülni. De ahogy jobban belegondoltam, az jutott eszembe, talán ez az, ami kell nekem. Elvégre ez is egy művészeti ág, ráadásul a legtöbb kedvencemet kombinálja össze: mozgást, zenét és mágiát. Még ha a balett a maga nemében nem is az a fajta tánc, ami közel áll hozzám, azért kellően érdekesnek tűnt és igazán úgy éreztem nem veszíthetek semmit, ha megnézem magamnak kicsit jobban. Ha nem megy, vagy mégsem az én műfajom, akkor nyugodtan kiszállhatok majd.
Ennek megfelelően, Bogolyfalvát, átmenetileg magára hagyva, hop-porral érkeztem Budanekeresre, s miután megtaláltam az épületet, ahol a próbákat tartják, némileg feszengve, de mégis izgatottan léptem át a küszöböt, majd mentem arra, amerre irányítottak.
A teremben még folyik egy már meglevő csoport próbája, így csendben ácsorgok, a többi várakozóval együtt és próbálom felmérni, hogy valóban szeretném-e ezt. A cipőmet már korábban az ajtóban levettem. Így most lábujjhegyre állva, majd visszahuppanva a sarkamra, figyelem a mozdulatokat és próbálom megállni, hogy röhögni kezdjek. Szimplán mert magamat nem tudom elképzelni, hogy így emelgetem a lábam... Na de ők lányok, biztos nem egyforma dolgokat kell csinálnunk... Vagyis remélem.
A lábujjhegyről-sarokra billegésből az térít magamhoz, hogy Madame Brisbois észrevesz minket és leállítja az éppen futó próbát. Rögtön minket kezd el nézni, én meg kihúzom magam, mert a 173 centimmel megint alacsonynak érzem magam, még akkor is, ha a statisztikák szerint alig maradok el az átlagtól, na meg... a többi jelenlevő sem égimeszelő, de mégis. Amikor a hölgy rám pillant, a szemeibe nézek, majd mint egy megszokásból meghajtom magam, köszönve-tiszteltem kifejezve felé. Elvégre lerí róla, hogy évekig a szakma nagyja lehetett, és bár nem egy fiatal, korombéli nő, mégis nagyon szépnek vélem a vonásait. A kérdésre érkező válaszokat figyelmesen hallgatom, majd én is válaszolok, remélhetőleg nem túl sok hülyeséget.
- Öhm... Láttam kiskoromban pár előadást, de nem tudnám megmondani, hogy mágikus volt-e - ez igaz. A nevelőapám elrángatott pár ilyen "emeltebb" művészeti előadásra, amit akkor kevésbé értékeltem. Nem is igazán emlékszem rá, azt tudom, hogy akkor nem jött be... De hát kicsi voltam. Változtam. Na meg közre játszott az a bizonyos "muszájfaktor is". - Régebben hip-hop-oztam, próbálkoztam break dance-szel is... Ööö... keringő? Cha-cha-cha... és hasonlók megvoltak...
Megvonom a vállam, ahogy befejezem. Nem tudom ezek mennyire jönnek jól a balettnél, de talán nem vagyok teljesen reménytelen eset. A hölgy majd megmondja, gondolom.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2015. november 1. 09:34 Ugrás a poszthoz

Mesélő

Ha két évvel ezelőtt kerülök ide, valószínűleg nem éreznék semmiféle aggodalmat, annak ellenére sem, hogy nem vagyok se illúziómágus, se animágus, és még az elemekhez sem értek. Most viszont már nem vagyok olyan magabiztos, ami a mágiát illeti. A pálcám után kezdek kutatni és bele telik jó pár másodpercbe míg megtalálom. Aztán elgondolkodom mire is használhatnám, megkocogtatom vele a kezem, leírok egy kisebb kört, aztán zsebre vágom újra. Leülök a földre, háttal a tánctérnek. Igaz a falakon levő tükrök miatt így sem lehet kizárni a többiek "művét", kénytelen vagyok hát lehunyni a szemeimet, a kezeimet pedig a fülemre tapasztom. Magamnak dúdolni kezdek, így zárva ki a külvilágot, amíg kitalálom mit is csinálok.
Hamar rájövök, hogy ha nem is a varázslás a legnagyobb erősségem, a félvámpírságból eredően jóval gyorsabb vagyok, mint az átlag, s ha az elemeket, az illúziót a maga javára fordíthatják mások, akkor én is kihasználhatom az "újonnan" szerzett sebességemet. Elmosolyodom, s felidézek magamban néhány lépést, amit korábban, csak úgy szórakozásból begyakoroltam. Egy újabb ötlet tolakszik a fejembe, aztán még egy, és már azt is tudom, a pálcám mire fog kelleni. Nem lesz tökéletes a produkció, hiszen évek óta nem táncoltam komolyan, s a koreográfiát sem gyakoroltam be. Mégis valamivel nyugodtabban engedem le a kezeimet, nyitom ki a szemeimet és fordulok vissza a valóságba, amikor úgy érzem készen állok.
A terem közepére sétálok, a nadrágom szárát felhajtom térdig, aztán levarázsolom a korlátokat a falakról. Gondolom ez nem fog annyira tetszeni a hölgynek - elsőre, legalábbis -, de nekem szükségem van rájuk. Megbűvölöm őket, hogy úgy mozogjanak, mintha keresztezett Tinikling bambusz rudak lennének, ezzel meg is adva a kezdő ritmust. Aztán jöhet a zene, ami megint csak kiakasztó lehet, de számomra több jelentéssel is bír. Beindul hát PSY Gangnam Style-ja, én pedig hip-hop-os mozdulatokkal kezdek el lépegetni-ugrálni az össze-össze ütköző rudak között. A pálcámat ezután pedig arra használom, hogy festéket varázsoljak a földre, először vöröset és sárgát, s a lépéseimmel kenem azt el a tánctéren, így alakítva a látszólag értelmetlen képet. Elsőre legalábbis biztos, hogy semmi értelme nincs.
Az összeütköző korlátokon kívülre is lépegetek, sőt még egy breakes mozdulattal is bepróbálkozom, egyik kezemet téve csak le földre a testemet pedig forgatva a levegőbe. Sosem tudtam, mi ennek a szakszerű megnevezése, csak próbálkoztam, amíg szerintem jó nem lett. Hirtelen jön az ötlet, hogy beugorjak a rudak közé megteszem hát, még mindig egy kézen (a jobbon), a másikkal meg a pálcámat szorongatva fekete festéket varázsolok, ami a pálcám végéből folyik a földön levő tenyerem alá, s azzal festek tovább. A harmadik kézen ugrás után, ismét a talpam helyezem a földre, s azzal kenem szét még jobban a fekete festéket.
Egy-egy lépés pontatlanul sikerül, de nem esem ki a ritmusból, s nem is állok meg csak mert valami nem tökéletes. Az utolsó hanging meg sem állok. Sőt utána sem. Még rátoldok egy ütemet, hogy befejezzem a képet, s csak utána próbálok meg jó messzire kiugrani az egészből, megállítva  rudakat.
Természetesen tiszta maszat vagyok a festéknek köszönhetően. A falról levarázsolt korlátok is vöröses-sárgás-fekete foltokkal díszelegnek, de a foltokat egy intéssel eltávolítom aztán visszavarázsolom a rudakat eredeti helyükre. Kissé lihegek, jóval több energiát vett igénybe a tervem, mint képzeltem. De a tánctér közepén most ott virít PSY. És ha nem is nyűgöztem le senkit ezzel, én rettentően elégedett vagyok. Sosem gondoltam volna, hogy így is tudok festeni, de lám-lám, sikerült!
A művemről Madam Brisbois-ra emelem a tekintetem, hogy megpróbáljam leolvasni a nemes vonásokról, mi is jár a fejében.


zene
kép
tinikling
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2015. november 15. 14:03 Ugrás a poszthoz

Antoinette

Nem kell neki orvosság, sem borogatás, az megnyugtató. Vagyis nem, de hiszem, hogy tudja mire van szüksége, így ráhagyom. A mugli dolgokra viszont rákérdezek. Nekem fura, hogy valaki megijedjen tőlük. Elvégre engem úgy próbáltak nevelni, hogy elhiggyem, mindenben a muglik felett állunk és a ketyeréik sem árthatnak. Más kérdés, hogy nem igazán sikerült és sok eszközért egyenesen rajongok. De azért bólintok a lánynak.
- 알았어! Vagyis... ööö... értem - mondom végül magyarul is, mert nem is tudom miért koreaiul hablatyolok neki. - Egy pohár víz? - érdeklődöm tovább, mert mégis úgy érzem valamit adnom kéne neki, hogy jobban érezze magát. Fel is állok, hogy még a válasz előtt hozzak is neki inni, mert ha kér ha nem, az ártani nem fog, de aztán megtorpanok és visszafordulok hozzá.
- Én sajnál nagyon! - kérek bocsánatot vagy valami hasonló. Mert mégis csak az én hibám, hogy rosszul lett, még ha véletlen volt, akkor is. Gyorsan szerzek vizet, aztán mivel mindenáron vásárolni akar, megpróbálom kideríteni, mi érdekli pontosan, majd a megfelelő polcokhoz lépek.
- Köszönöm - viszonzom a mosolyt, a dicséretre, hiszen a színekre tett megjegyzése az. Némi gondolkodás után egy átlagosnak tűnő ceruzát veszek el az egyik polcról.
- Tessék - adom a kezébe és várok picit, hogy szemügyre vehesse - Mágikus. Olyan színnel rajzol, amire gondolsz, rajz közben - magyarázom neki, és bízom benne, ez elnyeri a tetszését. Én mondjuk nem szeretem, izgalmasabb számomra kevergetni a színeket és keresni a tónusokat, de nem vagyunk egyformák.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2016. január 26. 20:11 Ugrás a poszthoz

Hayley L. Martinez
csúnyán megkésve :3
kinézet

Muszáj megtanulnom főzni. A saláta már baromi unalmas, ahogy a sajtos szendvics is, még akkor is, ha ezeket már tűrhetően el tudom készíteni. Szóval találtam egy főző tanfolyamos hirdetést, jelentkeztem rá és össze is osztottak egy lánnyal, akivel a Falatozóban találkozunk, mert az órát is itt tartják. Igazából kicsit tartok tőle, mert ez mégis csak egy gyors étterem, az ilyenekben meg elég gyakran van hús, attól meg falra mászom, de hátha csinálnak halas-burgert is. Ezzel nyugtatom magam, ahogy szépen felöltözve megérkezem. Csak a helyiségbe belépve realizálom, hogy a konyhába való tevékenykedéshez nem biztos, hogy jó ötlet volt a fehér ing és a világos farmer, de igazából oly mindegy. Festeni is ilyen stílusosan szoktam, aztán vehetek mindig új ruhákat, mert a boltba mégsem mehetek be úgy, mint valami rossz csöves.
Sóhajtok egyet, körbe nézek, és kiszúrok egy lányt, aki pont úgy árválkodik, ahogy én is érzem magam, és bízom benne, hogy ő a főzőtársam. Az ingem ujját felhajtva indulok meg felé, s ekkor vesz észre ő is. Rögtön meg is indul, aztán a nyakamban landol. Pislogok is rendesen, még mindig felfoghatatlan számomra ez a fajta közvetlenség, pedig nem ez az első alkalom.
Megindul belőle a szóáradat én pedig még egy "sziát" is nehezen tudok közbe vágni. Jobb híján bólogatok neki, hogy lássa hallom és értem. Többnyire, értem.
- Min Jong - mutatkozom be végül tömören, aztán veszek egy levegőt és a korábbi szavaira reagálva hozzáfűzöm - a sajtos szendvicseim már majdnem ehetőek.
Ezzel pedig azt hiszem, mindent elmondtam a főzőtudományomról. Egyelőre viszont nincs itt tanár, vagy ha van is, jól elbújt, így hogy ne feleslegesen teljen az idő, az egyik asztalhoz lépek, megnézem mik vannak kikészítve és a lányhoz fordulok.
- Szerinted mit fogunk ma készíteni?
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2016. február 28. 21:33 Ugrás a poszthoz

Merkovszky Ádám Igazgatóhelyettes Úr
Kinézet

Svédországban végül csak addig jutottam, hogy leadtam a jelentkezési lapomat. Ami persze nem túl eredményes, mert mindenképp jó lett volna beszélni valamelyik illetékessel, de ami késik, nem múlik... Idegesen ácsorgok a Mágustanoda igazgatói irodájának ajtaja előtt. Zsebre vágott kezekkel, újra meg újra átgondolva ezer és még egy lehetőséget, ami rám vár, ha az ajtó másik oldalán leszek. Fogalmam sincs, mik az esélyeim. Az még csak hagyján, hogy nincs semmilyen végzettségem... A bizonyítványomat szerencsére sikerült megszereznem otthonról. Az öcsém Kwon, még egy fantasztikus levelet is csatolt mellé, amiben leírta, hogy nagyon büszke rám, amiért úgy döntöttem tovább tanulok. Azt sem felejtette el megjegyezni, hogy ő más a második diplomáját is megszerezte és most készül a harmadikra. Stréber... Na de mindegy. Szóval van egy koreai, itteni osztályoknak megfelelő harmadikos bizonyítványom, és semmi több. Megjegyzem ez a dokumentum se sokat ér, figyelembe véve, hogy hogyan mentem át a vizsgákon, de igyekszem nem erre gondolni. Persze már elhatároztam, hogy őszinte leszek, ha kérdeznek ezzel kapcsolatban. De azért remélem, hogy nem kell arról beszélnem, hogy korábban két intézményből is eltanácsoltak, mert ugye az nem lenne túl jó kezdés. Pedig én igazán nem vagyok rossz gyerek. Ha pedig megengedik, hogy fessek, akkor nem is fogok lázadni többet. Sőt, még tanulni is hajlandó vagyok, beccsszó! De fogja-e rajtam látni az igazgató, vagy akárki, hogy ezt komolyan is gondolom.
Megállok a fel-alá járkálásban. Behunyom a szemeimet és nagyot sóhajtok. A jelentkezési lapom alapján behívtak... Ez nem jelenthet olyan rosszat. Nem jelenti azt, hogy hazaküldenek rögtön, azt bagolyban is megírhatták volna, hogy bocsi de nem. Talán az zavarja őket, hogy félvámpír vagyok? Mert én becsületesen beírtam az egyéb megjegyzendők közé, hogy egy ideje nem vagyok teljesen emberi. Természetesen arról is biztosítottam mindenkit, hogy soha a légynek sem ártanék, de lehet személyesen akarnak erről meggyőződni.
Megrázom a fejem. Bármi miatt is hívtak, nem tudom meg, amíg nem megyek be. Összeszedem hát magam, végig simítok a hajamon, ellenőrzöm, hogy valóban lecseréltem a fülemben lévő piercingeket valami visszafogottabb fülbevalóra, hogy a zakóm, valóban makulátlanul áll, hogy a nadrágomon nincs túl sok lánc. Emlékeztetem magam, hogy nem kezdhetek odabent a nyelvpiercingemmel játszani, aztán pedig bekopogok és ha engedélyt kapok, akkor be is lépek az ajtón.
- Jó napot! Choi Min Jong vagyok, az iskolába való felvételim miatt jöttem... - kezdek bele a bemutatkozásba, meg hogy elmondjam ki is vagyok. Mára hívtak, időpontom is volt... Gyorsan az órámra is pillantok, magamban átkozódva, hogy ezt nem odakint tettem meg. 5 perccel korábban jöttem... Talán nem haragszik meg érte...
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2016. február 29. 15:10 Ugrás a poszthoz

Merkovszky Igazgatóhelyettes Úr

Kezet rázok a férfivel, és meg is hajlok egy kicsit. Régi beidegződés, amit nem tudok levetkőzni, pedig amióta Európában élek, többször megkaptam, hogy erre itt semmi szükség. Nekem viszont így természetes. Két kézzel fogni meg a kezét s meghajolni. Mindig így tanították, s hiába az évek meg a rutin itt, ebben nem sikerült magam átformálni. De nem hiszem, hogy rossz néven venné.
Helyet foglalok a mutatott széken és igyekszem lazának tűnni. Elvégre még nem tudom pontosan, hogy miért is vagyok itt. Csendben figyelek hát és először csak bólintok, mint egy jelezve, hogy értem, amit mond. Az is logikusnak tűnik, hogy kérdései vannak. Nekem is lennének magamhoz, de azért reménykedtem, hogy elkerülhetjük a dolgokat. Aztán meglepetésemre nem azt kérdezi meg, amit várnék. Pislogok is kettőt, majdnem visszakérdezek, de inkább összeszedem magam. Erre könnyedén kéne tudnom válaszolni.
- Mert itt lakom és mert a művészetek érdekelnek...? – számomra nem teljesen egyértelmű, hogy mit kell ezen magyaráznom. De ennél bővebb választ nem igazán tudok adni. Aztán eszembe jut Aileen, meg a beszélgetésünk és kicsit megtoldom a korábbiakat – Mindig is szerettem volna többet foglalkozni ezzel, csak nem igazán volt rá lehetőségem. Aztán egy barátom ajánlotta az iskolát, én pedig gondoltam élek a lehetőséggel... Már ha van...
Az utolsó mondatot persze nem kéne hozzáfűzni, de ha halkan is kicsúszik. Így jártam. Legalább nem mondhatja, hogy nem vagyok őszinte. Oké, van néhány dolog, amit elhallgatok, de soha senkinek nem vallottam még be, hogy szeretek lopkodni, most neki sem fogom. Annak ellenére sem, hogy kedvem lenne ellopni legalább a pennáját. Visszafogom magam, túl nagy a tét.
Viszont kicsit meg is nyugtat ez az érzés. Ha merek ilyesmire gondolni, talán már nem vagyok annyira ideges, mint az ajtó előtt ácsorogva voltam. Részemről válaszoltam, de ha nem elég ennyi, úgyis fog még kérdezni, vagy nem?
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2016. február 29. 15:10
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2016. március 6. 17:54 Ugrás a poszthoz

Partay Alfréd Benedek
Kinézet

Rájöttem, hogy egészen szerethető a tél. No nem azért mert élvezem a hideget, de amikor felhős az ég, akkor kevésbé zavar a napfény. Nem kell napszemüveg, nem érzem olyan hamar hogy égeti a bőrömet és valahogy szabadabbnak is érzem magam. Ezt eddig nem vettem észre. Svédországban erős volt a nap abban a pár órában, de itt Magyarországon, egészen elviselhető. Ezen a felfedezésen pedig annyira felbuzdultam, hogy úgy döntöttem, kilátogatok a piacra és ha nem is veszek semmit, legalább levegőzök egy jót, meg kiélvezem, hogy napközben, nyugodtan sétálgathatok.
Annyira élvezem, hogy teljesen elragadtatom magam. Egy pillanatra a szemem is lehunyom, de aztán rájövök, hogy ki kell élveznem, hogy a rendes színeiben látom a világot, és nem sötétítve, a napszemüvegen keresztül, szóval gyorsan ki is nyitom. Inkább ébren álmodom, vagy valami ilyesmi, s integetni kezdek, mert bár nincs itt senki ismerős, én örülök a világnak körülöttem. Nyilván tök őrültnek látszom de nem baj. Megállok, mélyet szívok a levegőbe, valahogy így az is másnak érződik, aztán körbefordulok széttárt karokkal.
Most érzem igazán, miért is kiabálta Leo a Titanicba, hogy "I am the king of the world!", mert én is így érzek. Egészen addig, amíg a nagy forgásban, orrba nem vágok valakit.
- Oh, Merlinre! Bocsánat! - kapom a kezem előbb a számhoz, aztán a srác orrára tapasztom - Nem akartam. Nem fáj, ugye? Én ööö... hogy tehetném jóvá?
Kezdek magyarázkodni, aztán várom, hogy mondjon valamit. Persze elengedem az orrát, ellenőrizve, hogy nem vérzik-e vagy ilyesmi. Bízom benne, hogy nem vágtam nagyon orrba, csak kicsit. Nem mintha attól jobb lenne. De reménykedem, hogy nem átkoz szét helyben és ad egy lehetőséget, hogy jóvá tegyem.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2016. március 6. 18:50 Ugrás a poszthoz

Adrian Blythe
szombat 15.17
Kinézet

~Oh, anyám! Meg fogok őrülni!!! Viszket viszket, nagyon viszket!~ A tenyerem. De mint... ahw, nem fogom bírni. Eddig tartottam magam, mert vért már loptam annyit, hogy a következő 3-4 hónapra nem kell aggódnom miatta. És igen, határozottan bíztam benne, hogy a véradásról lenyúlt vérmennyiség kellően kielégíti majd a lopás iránt érzett vágyaimat. Tulajdonképpen meggyőződésem volt, hogy ezzel egy életre meg van oldva minden problémám, hiszen mondhatom nyugodtan, hogy azért loptam, hogy életben maradjak, meg mert így mégsem ártok (annyira) senkinek sem. Na de az elégedettség érzés, amit a siker után éreztem, olyan hamar tűnt el, mintha sosem lett volna. Most pedig már hetek óta küzdök, a szó legszorosabb értelmében, hogy ne akarjak meglopni minden jött ment embert. Például a boltomba betérőket. Nagyon lerontaná az üzletet. De már odáig fajult a dolog, hogy pszichésen szenvedek és ezért viszket a tenyerem. Tudom, hogy ez nem normális tünet, ezt csak én képzelem be... De az a viszkető érzés az mindennél valódibb és az évek során megtanultam, hogy a legjobb gyógyír erre, ha elcsenek valakitől valamit.
Kiteszem hát a zárva táblát a boltomra s elindulok a Fő utczán, hogy találjak valakit, aki alkalmas rá, hogy elvegyek tőle valamit. Csak egy 5 percre... na jó... egy fél napra. Mindegy! Csak, csak, csak...
Megrázom a fejem, még mindig próbálom magam elterelni ettől, de közben már meg is akad a szemem egy fiatal fiún, lányon? Nem igazán tudnám megmondani, hogy milyen nemű, de igazából mindegy. Fiatalnak és ártatlannak néz ki ahogy a Kins & Kens előtt ácsorog. Legnagyobb bánatomra. Ez az ő üzlete. A vámpíré. Igaza volt, érzem. Bár adott engedélyt, hogy alkalomadtán bemenjek, azért még nem érzem magam felkészültnek erre. A fiatal alak azonban, tényleg nagyon könnyű esetnek tűnik, én pedig nem igazán bírok magammal, így közelebb lépek hozzá, s egyelőre csak úgy teszek, mintha én is a kirakatot nézegetném.
A véradásos szövegen elkerekedik a szemem, mert ezt azért nem feltételeztem volna, amikor adományokat említett az én kedves felvilágosítóm... Nyelek is egy nagyot, aztán csak pislogok kettőt, majd visszaterelem a gondolataimat az éppen fontos dologra, miszerint ellopok valamit, a szintén kirakatot bámulóról. A szemem sarkából mérem fel, latolgatva mije lehet, ami érdekes számomra. Nem vagyok gondolatolvasó, de úgy sejtem, szeretne valamit az üzletből, épp csak bizalmatlan egy kissé. Beharapom a számat, erősen gondolkodva, hogy megszólítom, de aztán mégsem teszem. Várok. Kell valami több, a kabátját mégsem lophatom el. A zsebeibe nyúlni pedig túl kockázatos. Innen nem is látom, hogy van-e bennük valami.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2016. március 6. 19:02 Ugrás a poszthoz

Partay Alfréd Benedek
Kinézet

A hátam mögé dugom a kezeimet, ahogy rám dörren. Persze lehet túlzásba estem, de na, nekem kétszer törték be az orrom, nem csoda, ha aggódom egy ilyen helyzetben. Nyelek egy nagyot, aztán próbálom összeszedni magam. Nem is értem miért érzem magam hirtelen nagyon kicsinek, pedig szerinte is én vagyok a magasabb. Persze nem sokkal. Valószínű, hogy csak a cipőm sarka teszi, de mindegy is.
- Öhm... bocsánat... Én csak... elbambultam... De tényleg nem akartam - magyarázkodom még mindig, aztán ahogy kicsit nyugodtabb lesz, még be is mutatkozik. Megint csak pislogok kettőt, hogy nem kér semmit, de bemutatkozik, és még ismerkedni is próbál. Én mondjuk azt vártam hogy minimum itt hagy akkor már, de ha nem, akkor végül is oké. Talán mégis csak tudok valahogy enyhíteni az előbbi kellemetlenségen.
- Emdzséj - nyújtom előre a kezem, hogy bemutatkozzam, s ismét a becenevem használom, talán mert mostanában úgy érzem, ez a név írja le legjobban, hogy ki vagyok.
- Csak a következő tanévtől kezdek. Boltom van a faluban... - felelem a kérdésére, a kastélyt illetően, és bár én amúgy nagyon lelkes vagyok a dolgot illetően, inkább nem kezdem el neki is ezt ecsetelni, mert azért még mindig tartok tőle, hogy haragszik ám rám. És egyébként is bánt, hogy ilyen rosszul indítok egy jövendőbeli iskolatárs előtt.
Az újabb kérdése pedig nem éppen egyszerű, de nagyon-nagyon szeretnék segíteni neki, így erősen töprengek. Körbe is nézek, de előtte jól zsebre dugom a kezeimet, nehogy megint orron csapja.
- Bájital hozzávalók? - kérdezem végül bizonytalanul. Nem tudom mi más lehetne hasznos, ami piacon beszerezhető. - Esetleg valami nassolni való, ha szereted az ilyesmit. Egyébként, nem tudom...
Mert ugye nem ismerem. Nekem például egy csendélet festéshez bármi jó lenne. Aztán ki tudja, lehet árulnak valahol régi könyveket is... Utána kéne járni. De egyelőre várok, hogy tudtam-e segíteni. Aztán legfeljebb elválnak útjaink.
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2016. március 6. 19:03
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2016. március 6. 19:59 Ugrás a poszthoz

Partay Alfréd Benedek
Kinézet

Elmosolyodom. Vajon tényleg furcsa? És ha Choi Min Jong-ként mutatkoztam volna be, akkor azt milyennek ítélné?
- Pedig egy félig magyar lány ragasztotta rám... Azt gondoltam ez jobban érthető lesz, mint az igazi - felelem mosolyogva, és igyekszem nem tudomást venni a kesernyés utóízről, amit az exem emléke ébreszt bennem még mindig. Nassolni valóra vágyik én pedig bólintok, bár őszintén nem tudom, merre kéne menni, így csak magam elé mutatok, hogy akkor induljunk és keressük meg a nasis standot. A mesterképzésre viszont összeszorul a szívem egy pillanatra.
- Nem olyan sokára... - ismétlem utána, elvégre mi az a két év, ha már vártam 24 évet ~ah, pár hét és 25 leszek!~, az a kettő nem oszt nem szoroz... Feltéve, hogy tényleg csak kettő lesz, és nem bukom meg hatszor. De ezt inkább nem fejtem ki egyelőre. Mosolyt erőltetek az arcomra, aztán válaszolok csak.
- Igazából még csak negyedikes leszek... De gondolom igen, ha te is odajársz, akkor biztos összefutunk majd.
A boltot pedig csak úgy tök mellékesen említem meg, mert annyira nem érdekes a dolog szerintem, ő neki azonban felkelti az érdeklődését és rávilágít valamire, amire én korábban nem igazán gondoltam.
- Öööö... azt hiszem felveszek majd valakit... Ezen még nem gondolkoztam... De az is lehet, hogy tanítási időre bezárok... Vagy az nem túl hasznos? - kérdezem tőle, mintha bizony értene hozzá. Pedig erre még én is tudom a választ. Tökéletesen katasztrofális lenne. Nagy veszteséggel mondjuk nem járna, hiszen nincs nagy vevőköröm, de akkor is.
- Egyébként művészeti ellátó... Nem nagy szám. A könyvesbolt üzleti szempontból jobb volt, de ez csak átmeneti állapot. Ha elvégeztem a sulit, csak festeni fogok...
Megvonom a vállam. Így belegondolva vicces, hogy én, aki sosem akartam boltot, már a harmadik üzletbe vágok bele, és tulajdonképpen, ha nehezen is ismerem el, de élvezem. Igaz, a mostani üzlet, jóval kellemesebb, mint a könyvesbolt volt, nyugodtan festhetek az üzletben, és nem zavarnak meg olyan gyakran, mint korábban.
- Szerintem akkor tanulod meg, ha belevágsz. Bármi, amit ezzel kapcsolatban tanulható, csak is élesben sajátítható el... Milyen üzletet szeretnél?
Magyarázom neki, mert nekem ez a személyes tapasztalatom. Soha senki nem tanított. Egyszerűen csak mindig ott voltam és szép lassan megtanultam a dolgokat.
- Jó a hozzáállásod... - bólogatok. Bárcsak én is így álltam volna annak idején a sulihoz, akkor nem most kezdeném a negyediket.
- Oh! Ott vannak a nasik! - mutatok hirtelen az egyik standra, ahol mindenféle cukorkák, meg magok és rágcsák vannak kirakva. S arra felé veszem az irányt, elvégre Benedek, vagy Alfréd? - erre még rá kell kérdeznem - nasit akart.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2016. március 7. 19:37 Ugrás a poszthoz

~Van valami a táskájában, ami fontos lehet.~ Állapítom meg, amikor a földet kezdi pásztázni, majd megigazítja a hátizsákot. De egyelőre nem érzem úgy, hogy jó ötlet lenne bepróbálkozni nála. Az egész táskát meg mégsem vehetem el. Magamban átkozódam hát, kívülről teljes nyugalmat árasztva. Belül persze már szétrobbanok és szívem szerint őrültmód vakargatnám a tenyerem. Valószínűleg már bőr se lenne rajta, annyira. Mégis igyekszem semmi jelét nem adni a belső nyugtalanságomnak, s egyszerű nézelődőnek láttatni magam. Amikor a fiú (vagy lány?) felém fordul én visszafordulok a kirakathoz. Nem túl gyorsan és nem is feltűnően. Egyszerűen azt a látszatot szeretném kelteni, hogy csak elnéztem az irányába, de utána visszanéztem az engem érdeklő dolgokra. Nem mintha jelenleg bármi is érdekelne a kirakatba állított tárgyak közül. Ha valaki megkérdezné mik azok, megmondani sem tudnám. Nézem őket, de nem igazán látom. Az agyam teljesen máshol jár. Aztán a mellettem álló alak, akit meg szeretnék lopni a lehető legváratlanabb módon szólal meg.
- Ezt egy percig sem feltételeztem – Felelem vidáman, de valahogy egészen megesik rajta a szívem. Igaz csak egy pillanatra, s a lelkiismeretemet is hamar elhallgattatom. Attól, hogy ő nem lopni jött, én még meglophatom... – Micsodát?
Érdeklődöm csevegőn, hiszen nyilván a megjavítandó valami egy értékes tárgy, ami a táskájában lapul. Mégiscsak könnyebb úgy elemelni valamit, ha tudom mit keresek. Közben pedig lázasan agyalok, én mit is akarhatok ennél a kirakatnál, mert mégis csak úgy illene, hogyha ő ily kedvesen megosztja velem a problémáit, akkor én is, de igazából megelőz egy másik nagyon hihetetlen kérdéssel, és hát... Khm, nyelek egyet.
- Fogalmam sincs. De... ha félsz bemenni, elintézem neked. Az én véremre biztos nem vágynak – ajánlom fel a lehetőséget és így akár még meg is könnyítem a dolgomat. Mondjuk ő odaadja a megjavítani kívánt tárgyat, én besétálok vele, aztán a hátsó kijáraton át távozom. Mert ugye van a helynek hátsó kijárata. Lennie kell. Minden üzlet helyiségnek van, biztonsági okokból. Az pedig, hogy kivételesen nem is kell hazudnom, hiszen egy vámpír nem akar félvámpírokból csemegézni, egészen helyreteszi a lelkibékémet. Mert igen, ha a lopás miatt nem is, a hazugság miatt erősen gyötörne a lelkiismeret.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2016. március 30. 08:16 Ugrás a poszthoz

Merkovszky Igazgatóhelyettes Úr

A reményem, hogy eltekinthetünk néhány apróság felett a taníttatásomat illetően szinte rögtön elszáll. Bár hazugság lenne azt mondani, hogy nem számítottam a kérdésre, azért még reménykedtem, hogy esetlegesen megúszhatom a dolgot, s egyszerűen felvesznek a mesterképzésre.
Elhúzom a számat, majd kissé sanyarúan nyúlok a zakóm belső zsebébe, ahol a Koreából származó bizonyítványom lapul. Lassan veszem elő, egy hosszú másodpercig még nézem is, majd nagyot sóhajtva leteszem az asztalra. S bár koreaiul írt bizonyítványról szó, automatikusan, gondolkodás nélkül látom el a szükséges bűbájjal, hogy az előttem ülő férfi is érthesse, ami benne áll.
- Khm... Nem állt módomban befejezni az iskolát... - mondom végül csendesen, mert így felnőtt fejjel zavarba ejtőbb a dolog, mint amilyennek 17 évesen tűnt. Hiába, azóta eltelt jó pár év, s ennyi idő alatt rá kellett jönnöm, hogy hiba volt annak idején kicsapatni magam. A következő iskolámból meg kérni sem merek semmit, nem hiszem, hogy az ott tanult tárgyak bármelyike elfogadott lenne itt. Ezt persze nem teszem hozzá. Csak csendesen várok, amíg a velem szemben ülő alak átlapozza, az egyébként makuláltan bizonyítványomat, ami szerint bár az órák nagy részén nem jelentem meg, a vizsgáimat kiváló eredménnyel teljesítettem, leszámítva a mágia törit. Azt meg már igazán elég, ha csak én tudom, hogy ez a bizonyítvány egyáltalán nem tükrözi a valós tudásom, sokkal inkább a családom megbecsülését és a pénztárcánk mértékét, amivel az iskolát támogattuk. De persze ezzel kapcsolatban is őszinte leszek, ha rákérdez.
- Feltételezem, előbb az alapszakot kellene befejezni - mondom bizonytalanul, kissé kedv szegetten, és lemondóan. Nem vágyom rá, hogy iskola padba kelljen ülni és megint olyasmit tanulni, ami nem érdekel, de az az érzésem, hogy manapság a varázsló világban nem sokra tartják a hozzám hasonló alapvégzettség nélküli egyéneket.
Ami az iskolai házakat illeti, bólintok.
- Hallottam róla, a boltomba jár is pár diák, gyakran emlegetik a 4 házat. Kicsit utána is néztem, bár nem teljesen világos a dolog. Elmondaná, mi a lényege ennek? - kérdezek vissza, mert valóban érdekel, s ha már úgy alakul, hogy alapszakos diákként kell kezdenem, jobb felkészülni mindenre.
Közben pedig, bár eddig nem került szóba, azért tartok a kérdéstől, ami a félvámpírságomat célozza meg. Nem tudom, itt vannak-e erre vonatkozó szabályok. Linkének nem mondtam, hogy más lennék, mint bárki, de a vezetőség elől úgy gondoltam nem titkolhatom el. Ezért is írtam be, igaz, csak hosszas gondolkodás után az egyéb rubrikába, hogy nem teljesen vagyok ember.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2016. április 5. 10:31 Ugrás a poszthoz

Az élet annyira kegyetlen tud lenni néha. Most is az. Én csak egyszerűen ki akartam csempészni valamit a srác zsebéből, táskájából, hajából... Tudom is én. Viszket a tenyerem. Nehéz ilyenkor gondolkozni. De ő valami kétlábonjáró lelkiismeret lehet, mert az első dolog, amit kijelent, hogy ő nem lopni jött, a második meg, hogy mi van a táskájában... És igen. Az a naplószerűség tökéletes lenne, hogy kielégítsem a lopási kényszerem. De ugyanakkor a probléma, amit elém tár megint csak olyasmi, amit szerintem orvosolni is tudnék, és ugyan milyen lenne már, hogy megjavítom, aztán nem adom vissza. Na meg... Az nem is élmény, ha ő maga adja a kezembe.
- Én...? - kérdezek vissza, mert gondolatban valahol egészen máshol jártam, de hamar kapcsolok - Oh... én csak a kirakatot szerettem volna megnézni - felelem vállat vonva. Inkább felajánlom, hogy bemegyek vele. Bár ebből a boltból nem lenne tanácsos lopni...
- Az valóban... nagy trauma lenne... - mondom és bár igyekszem elrejteni, hogy pontosan tudom miről beszél, nem sikerül rezzenéstelen arccal kiejtenem a szavakat. Vannak dolgok, amiket bár elfogadtam már, még mindig felkavar az említésük, hát ez pont olyan. Lehet mégis csak keresni kéne egy pszichológust?
- Hmm? - tudom, hogy én beszélek túl sokat, de azért lehetne kevésbé direkt a kérdéseivel, még az a jó, hogy nem hagy időd válaszolni és máris elméleteket gyárt, hogy halálos beteg lennék. Bár úgy lenne!
- Nem, nem, nem! Dehogy... Csak... vérszegény - szabadkozom, a kezemmel is kalimpálva, enyhén füllentve. Persze ez is csak nézőpont kérdése, elvégre ha valakinek vérre van szüksége ahhoz, hogy életben maradjon, akkor azt lehet vérszegénynek nevezni, nem?
A legrosszabb mégis az, hogy egyre inkább bűntudatom van, még mindig nem loptam el tőle semmit sem, és határozottan kezdem megkedvelni. Szörnyű vagyok. De nem bírom ki. Sóhajtok egy nagyot, aztán megszólalok újra.
- Megmutatod a naplódat? Talán meg tudom én is javítani neked... Akkor bemenned sem kell.
Vetem fel, mint egy lehetőséget és közben átkozom magam. De ki tudja, talán van más a táskájában, amit elvehetek... Akár egy régi rágóspapír is jó. Most már tényleg.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2016. április 5. 10:47 Ugrás a poszthoz

Partay Alfréd Benedek

- Vaaaagy! Egyszerűen nyitva hagyom a boltot, és kiteszek egy dobozt, amibe beledobhatják a pénzt a vásárolt árukért cserébe! - Felelem nagy vidáman, mert diákot nyilván nem tudnék felvenni, én sem kéne, hogy lógjak. Az alkalmazott meg túl macerásnak tűnik. Nem, nem arról van szó, hogy nem akarok fizetni valakinek, de hirdetni, meg interjúztatni nagyon nincs kedvem. Egyébként is ez a dobozos megoldás számomra tökéletesnek tűnik.
- Tudod, mint a muglinál az önkiszolgáló kassza - vagy minek hívják azt. Aztán elgondolkodom, hogy ha varázsló nem biztos, hogy tudja... - ugye tudod? Vagy nem?
De biztos tudja, ha már érdekli az üzlet. Akkor kell, hogy tudja. Kivéve, ha aranyvérű sznob, aki lenézi a muglikat, de ahhoz túl átlagosnak néz ki. Ne értsen félre senki, nem szokásom elítélni az embereket külső alapján, de a legtöbb aranyvérűt fel lehet ismerni. Engem mondjuk volt, hogy csövesnek néztek, de az meg poén volt. Szóval na. Ő nem látszik vérségi mániásnak, és remélem, hogy ebben nem tévedek.
- Ezt most nem értem - rázom meg a fejem, ahogy válaszol mit szeretne - Most akkor valami ritkát szeretnél, vagy valamit, ami már van? Vagy ritka a dolog, de a faluban már pont van?
Próbálom értelmezni, a szavait, több lehetőség is eszembe jut. Valószínűleg a magyar nyelvi készségeim mégsem olyan jók még, mint hittem, de azért bizakodom, a suliban kelleni fog. Nem mintha nem tudnék bármilyen szöveget lefordítani egyetlen pálcaintéssel koreaira... de mégis csak érdekesebb eredeti nyelven olvasni a dolgokat.
- Hmm... Ez egy jó kérdés... Leginkább... Színeseket! - vágom rá hirtelen, aztán elnevetem magam. Kicsit gondolkozom, aztán kiegészítem - Tudod ez a legnagyobb baj. Valahogy nem találom önmagam. Nincs egy kiforrott stílusom. Jól festek, mindenkinek tetszik, de ha berakod a képeimet egy tucat másik közé, nem tudod megmondani, hogy melyik az enyém. Nincs bennük semmi egyedi...
Régen volt. De az már nem én vagyok. Azt hiszem ez is egy ok, ami miatt szeretnék még tanulni. Kipróbálni sok-sok mindent és megtalálni önmagam. Jó lesz. Legalábbis remélem.
- Na és te? Van valami hobbid?
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2016. április 5. 11:16 Ugrás a poszthoz

Péter Fanni

ezer bocsi O.O

Meglep és fogamam sincs, hogy miről beszél, de szerencsére, megoldja helyettem is a rejtélyt. Kissé zavartan bólogatok. Valószínűleg igen. Akkor még nem laktam itt. Bár továbbra sem tudom miről hadovál. A ki mit tud-ot legalább nagyjából el tudom képzelni, hogy micsoda. De amúgy sem tudom, hogy szeretnék-e én ilyesmin fellépni. Régebben szó nélkül mentem volna, s szerintem most is élvezném a rajongást, meg a tapsot, és a szimpla tényt, hogy örömet szerzek egy előadással, de a magyar közönség nem valószínű, hogy értékelné az én koreai dalaimat. Angollal még próbálkozhatnék, de magyarul egyelőre semmit sem tudok énekelni. Egyébként is felesleges ezen agyalnom. Nem ezért vagyok itt.
Inkább a kutyusra figyelek, ahogy ugrál, játszom is még vele, hergelem, hátha magasabbra is ugrik, aztán elkapom, megsimogatom, majd visszateszem a földre. Aztán felkapom a fejem. Hallom hát. Nem vagyok süket. Vagy mondott valamit korábban, amit nem hallottam? Ki van csukva. Kérdőn pislogok rá. A kérdésre, apró nevetés hagyja el a számat.
- Ne, ne - mondom koreaiul, aztán kapcsolok - Vagyis... Jöhetsz. Nyugodtan. Néz be valamelyik nap és megegyezünk a részletekben.
Igazából nem nagyon van szükségem segítségre. De ha szeretne, miért ne? Talán így akar többet tanulni a művészetekről. Az eszközök ismerete pedig nem rossz alap.
Viszont, viszketni kezd a kézfejemen a bőr, így azt hiszem, nekem mennem kéne el a napról.
- Öhm... figyi... végeztél? Mert én... Hát én visszamennék, szóval... - körbe pillantok, az balkezem mutatóujjával is mutogatok, így téve fel a kérdést, hogy mégis merre. Merthogy azt mondta visszavezet majd...
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2016. április 5. 11:17
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Choi Min Jong összes RPG hozzászólása (246 darab)

Oldalak: « 1 [2] 3 4 5 6 7 8 9 » Fel