BenediktaMár éppen hogy megszokta Madaszkárt, máris pakolhatta össze a cuccait, és jöhetett ide. Ahol nem ismert semmit, és úgy érezte magát, mint egy elveszett kisegér a labirintusban. Az elképzelés nem is ütött el anyira a valóságtól, tényleg elég elveszett volt, és a kastély pedig akkora, mint egy Tokyói állatkert: hatalmas, és egy nap alatt bejárhatatlan. Nem mellesleg még azt sem tudta, hol fog egyáltalán aludi. Ha fog egyáltalán aludni valahol. Esetleg a lépcsőn, vagy a folyósón, de amúgy.. Felkötve hajkoloncát kezdett bolyongani a labirintus falain belül gondosan elolvasva az ajtók feliratát, a köveken akadó érdekességeket, amik esetleg még a hasznára lehetnek a tájékozódásban, vagy akármi másban. Megfigyelt minden kis repedést, minden betűtípust, minden színelváltozást, bár az már koránt sem volt biztos, hogy ennyi mindent meg fog egyszerre jegyezni. Arra gondolt, hogy még a szigeten is először milyen nehezen igazodott ki, de ez már legalább kétszer akkora, mint az a terület, és vagy ötvenszer annyi esélye van arra, hogy elkeveredjen valahova, és utána még önmaga se találja meg magát, nem hogy más. Ez egyik kilincses mögül hangokat hallott, így úgy gondolta, talán bemerészkedhet, és még azt is megkockáztathatja, hogy körbenézzen. Felpillantott az ajtón függő táblácskára.
Erőnlét terme. Ez elég sokmindent hordozhat magában, olyan sejtelmes, sokatmondó. Ismét harapdálni kezdte a bőrt a szájáról- mármint, ai még rajtamaradt ajkain-, majd lassan lenyomva a kilincset dugta be buksiját. Az első, amit megpillantott, az a fekete hajú, vele egyméretű lány volt, akinek bőrét ugyan úgy megsütötte a nap, mint az övét. És épp nagyon kitartóan dobigálta kosárra az erre alkalmatos, sárga labdát. Remélve, hogy senki nem fogja leszedni a fejét ezért a hatalmas garázdálkodásért beljebb merészkedett, és még meg is szólította a jelenlévőt.
- Öm. Szia.- ejtette maga elé összefont ujjait, miközben végig azon kattogott az agya, hogy mi lesz akkor, ha a lány fogja magát, és egyszerűen hozzávágja a lasztit, amiért megzavarta.
